… és elkezdem ontani a kibaszott sorokat, mint valami kibaszott freestyle rapper. Négyszáz forintos befektetés, örök emlék, már ha azt nézzük, hogy a blog adatbázisát én az örökkévalóságnak tervezem átadni (komoly terveim vannak azzal, hogy ha valaha abba fogom hagyni, akkor kinyomtatom az egész kurva weboldalt, és bőrkötésben elteszem a polcra – mondjuk hogy a Youtube-videók, meg a külső hivatkozások hogyan lesznek megoldva az még további brénsztormingok tárgyát fogják képezni), és bizony ez az enyhe alkoholos befolyásoltság alatt íródott post jóval tartósabbnak bizonyul már most, mint a két Dreher, amelyeknek nagy részét hamarosan a WC-be fogom üríteni. Amúgy én idén jöttem rá, hogy sokkal jobban szeretem a nyarat mint a telet, leszarom az izzadást, a hőgutát, meg a napszúrást, meg a nagy népi bölcsességet, hogy „a hideg ellen fel tudsz öltözni, de mit csinálsz a meleg ellen?”. Leszarom. A mérleg két serpenyőjére fel kell pakolni szépen mindent: a negatív oldalon ott figyel a geci meleg, de a másikon meg az, hogy bazmeg akármit csinálsz boldog vagy, süt a Nap, jó a hangulatod, vigyorogsz, és valamiféle perverz módon még az izzadást is tudod élvezni. Hallod, ne tudd meg milyen lendülettel koppant nálam az alsó állásba a nyár serpenyője, látnod kellett volna. Különben is: mocskos meleg van, legitim módon öntheted magadba a sört meg a fröccsöt, senki nem néz rád csúnyán, ha beversz két sört otthon egyedül, elvégre kell a folyadékutánpótlás.

Na most akkor pisiszünet.

Sikerült is nagy erővel belerúgnom a fürdőszobaajtó élébe, gondolom Isten büntethetett meg azért, mert próbálom örömömet lelni az általa ránk szabadított negyven fokban is. Igazából az zavar az egészben a legjobban, hogy a fájdalom kicsit kijózanított. Sebaj, van még némi Bacardi-Cola a hűtőben, meg egy üveg vörösbor is, szóval nem aggódom az este további része miatt. A nyarat pedig igenis élvezni kell, nem nyavalyogni, hogy meleg van (hogy írjak valami geci okosat is ide a végére).

Kivételesen volt annyira érdekes a hétvége (legalábbis a péntek este), hogy érdemes legyen postba önteni. Alapvetően nem zavar, hogy mindig ugyanaz a forgatókönyv (péntek este züllés, aztán szombaton végig alvás, ugyanez vasárnap is a biztonság kedvéért), de általában nem történik semmi olyan amit érdemes lenne megörökíteni az utókornak. Múltkor mondjuk majdnem elcsábultam, amikor a Klastrom (kedvenc kocsma, bár már unom tizeniksz év után) egyik törzsvendége macskarészegen a pisztolyával hadonászott a terem közepén, miközben potyogtak ki belőle a lőszerek (mármint a pisztolyból, nem belőle), vagy amikor ugyanennek az drága embernek az aktív közreműködésével az úri közönség nyomatékosan éreztette a helyre betévedő csapat kisebbségivel, hogy „nemnagyonszeretjükatifajtátokaterrefelé!”, aminek a vége az lett, hogy több villogós kocsi is megállt a hely előtt összeszedni a sérülteket, meg megkérdezni a társaságot, hogy mégis mi az úristen f***t művelnek, továbbá a pultosnak is fel kellett törölnie a vért, amit trehány módon végigcsöpögtettek az esemény résztvevői a helyiség padlóján.

Most pénteken is az objektum volt az esti célpont jobb híján (pedig aztán egy fokkal jobb lenne mondjuk Győrben szórakozni helyette, csak hát ugye se pénz, se kedv nincs mostanában ilyesmire), de „kicsit” későn tudtunk csak elindulni, mivel egyrészt sürgős Minecraft-ozhatnékom volt, másrészt meg még meg kellett inni a pár üveg borunkat, harmadrészt meg valahogy mindenki érezte, hogy nem fogunk lemaradni semmiről, ha néhány óra csúszással érünk le a szokásoshoz képest – maximum egy újabb faja kis tömegverekedést hagyunk ki, de olyat meg már láttam eleget. Ezen tényezők összjátékának köszönhetően 11 – fél 12 fele indultunk neki a hideg októberi éjszakának. Alig mentünk pár métert, amikor kibukkanva egy sarok mögül egy földön fekvő testre lettünk figyelmesek. Pont az egyik lámpa fényében feküdt, olyan volt mintha rossz gyakorlati érzékének köszönhetően kabátban akarna napozni a mesterséges fényben. Azért nem gyakori az efféle látvány (túl jó környéken lakok ezek szerint), pláne nem ilyen mocsok hidegben, ezért némi tanakodás után odamentünk hozzá, hogy felkeltsük mielőtt megfázna vagy valami. Ahogy föléhajoltam már láttam, hogy az este jól sikerülhetett neki, mivel egy egész helyre kis hányástócsában pihentette arcát. Újabb pár perc tipródás után végül meglöködtem a vállát, és félhangosan megkértem, hogy ne itt akarjon már kihűlni, mert egyrészt elég lehangoló, másrészt meg milyen röhej lenne ilyen fiatalon ilyen vicces halált halni, értve ezalatt azt, hogy azért egy lakótelep közepén egy köztéri lámpa alatt megfagyni csak a hajléktalanok szoktak, de ők se jószántukból teszik ezt néhanapján. Az állapotához képest meglepő gyorsasággal kapta fel a fejét, és riadt arccal rámnézett, majd újbóli felszólításomra reagálva közölte, hogy ő most éppen jól érzi magát, van rajta elegendő mennyiségű ruha, hogy folytathassa a sziesztát, és különben is mit képzelek én magamról, hogy itt csesztetem, szabad országban élünk, mindenki oda fekszik le, ahova csak akar (na jó, a végét már hozzáköltöttem, ha nem lenne egyértelmű). Meglepő reakció volt, annyi szent, nem is reckíroztam tovább a dolgot, úgyhogy némi nevetgélés (és fotózkodás eheh) után ott is hagytuk, és felmentünk a városba meginni pár sört. Ezzel végezvén fél kettő környékén bandukoltunk hazafele, és már messziről láttuk, hogy barátunk (akiről akkor ráadásul még azt hittük, hogy lány) még mindig ott pihenget, ámde már arccal a föld felé. Elmentünk mellette, bementünk hozzánk, majd egy pár perces kupaktanács után újra kimentünk hozzá látogatóba. Ekkor már a löködésre se reagált, és lehetett hallani, hogy elég nehezen kap levegőt, így úgy döntöttünk, hogy a mentőhívás lesz a legmegfelelőbb megoldás a problémára. Fel is hívtam őket szépen, elmeséltem, hogy egy leánygyermek itt ismerkedik a Földanyával (tuti, hogy szereti a U2-tól a „Tryin’ To Throw Your Arms Around The World” című számot), és nem reagál a külső ingerekre. Mondta a diszpécser bácsi, hogy küldik a mentőt, meg hogy maradjak a helyszínen. Ebben maradtunk, és már épp’ várakozó álláspontra szerettem volna helyezkedni, amíg kiérnek a piroskabátos barátaim, amikor delikvensünk egyszer csak nekiállt felkelni a földről. Ekkor kezdtem el ordítani vele, hogy „bazmeg, ha már mentőt hívtam hozzád, akkor maradj fekve!!”, de ő nem törődött velem, és végre-valahára felegyenesedett. Szemében nem túl sok értelem csillogott, viszont a motorikus reflexei – az agyával ellentétben – még működtek, és egyből nekiállt reszketni, mint a kocsonya. Ekkor gyorsan felhívtam a 104-et megint, elnézést kértem a téves riasztásért, majd közöltem, hogy nincs szükség a mentőre, mivel a hölgy valószínűleg meghallotta az öngyógyító transz egy kevésbé mély szakaszában, hogy kikkel beszéltem telefonon, és úgy döntött, hogy inkább feltápászkodik ahelyett, hogy az amúgy is remek estéjét egy gyomormosással koronázza meg. Ezután ott álltunk a lámpa bűvkörében négyen, lehelletünk ködpamacsokként szállt a levegőben, és csak a versenyzőnk fogának vacogása törte meg a csendet.

– Haza tudsz menni? Hol laksz? – kérdeztem tőle.

– Hallod… nem bírok menni – válaszolta.

– És akkor most mi lesz?

– Öö… van még ötszáz forintom. Van ilyenkor még taxi?

– Passz, nézzük meg! – mondtam, és előkaptam a telefonom, hogy megnézzem a neten a pápai taxisok telefonszámait. Persze nem jártam sikerrel, viszont a frissen megmentett barátunk egyre jobban didergett, így hirtelen ötlettől vezérelve felszólítottam, hogy jöjjön be hozzánk, hogy addig is ki tudjon kicsit olvadni, amíg kerítek egy elérhetőséget.

Innentől kezdve már kevésbé volt izgalmas a sztori: bementünk, leültettük, lehúzta a fejéről a kabátja csuklyáját, és kiderült, hogy ő igazából egy tizenhat éves forma szakmunkástanuló fejű srác, főztünk neki bögréslevest, kerítettünk neki taxit, és amíg vártuk, hogy megjöjjön megbeszéltük, hogy a CS1.6-ban csalni csúnya dolog, és ő sose szokott. Azért volt valami szürreális abban, hogy hajnali háromkor a konyhánkban mutogatom egy félig összehányt ruhájú vadidegen tinédzsernek (akinek még a feje is össze volt zúzva, mert valami haverja megverte) a Minecraft-pályámat 🙂 Végül még megköszönte, hogy segítettünk neki, majd kisétált a taxihoz. Néztük az ablakból, ahogy beszáll (egy pillanatig félő volt, hogy a sofőr nem engedi be az autóba ilyen állapotban, de szerencsére nem szívózott), majd lehúztuk a redőnyt asszonnyal, egymásra néztünk, és megegyeztünk abban, hogy ezek után tutira a mennyországba fogunk kerülni 🙂 Tamás barátom mondjuk máshogy vélekedett: szerinte ezzel a lépésünkkel kivívtuk Isten haragját, mivel nem hagytuk, hogy a természetes szelekció elvégezze amit el kell, de ez természetesen poén volt a részéről. Mindenesetre nagyon remélem, hogy ha egyszer egy arconpörgős este után majd leteszem magam pihengetni a nulla fokban a Természet lágy ölén, akkor engem is megtalál majd valaki, és felnyalábol a talajról – vagy legalább hív rám egy mentőt, hogy végre én is átélhessem a slagos gyomormosás semmihez sem hasonlítható élményét 🙂

Hónapok, sőt évek óta stabilan figyel az iwiw-profilom ‘Magamról’ szekciójában egy mondat, miszerint egyre kevésbé szeretnék fesztiválokra eljutni, és lassan többre értékelek egy bögre habos kakaót, mint egy szép nagy üveg Becherovkát. Ez az érzés egyre erősebb bennem, ahogy az évek telnek, és épp itt az ideje, hogy valamelyest összegyűjtsem, hogy miért is van az, hogy amikor a haverjaim számolgatják a Voltig/EFOTT-ig/II. Mucsajröcsögei Rockzenei Tehetségkutatóig hátralevő napokat, akkor én nem jövök lázba, sőt: azon kapom magam, hogy kifogásokat keresek, hogy miért nem tudok elmenni velük. Ez azért is durva, mert alapvetően igyekszem úgy felfogni az életet, hogy ne azt kutassam miért nem lehet valamit véghezvinni, hanem pont fordítva, de a fesztiválokkal kapcsolatban valahogy mégis ide lyukadok ki minden esetben. Tárjuk fel a probléma gyökerét, aztán legközelebb már nyugodt szívvel hivatkozhatok erre a postra! Az alábbi sorszámok nem jeleznek semmiféle prioritást, csak épp ebben a sorrendben jutottak eszembe az okok (hm… lehet, hogy épp ezért mégiscsak van jelentőségük? :)).

1. Fogyasztónak érzem magam: nem szeretem azt a feelinget, ami főleg a nagyobb fesztekre jellemző: olyan az egész, mintha betereltek volna egy csomó állampolgárt egy nagy karámba, ahol nyomatják neki a zsuzsu-zenét, vehetnek maguknak kurva drága vizezett sört, fogyasztói jogokra úgyszólván tesz mindenki magasról (néha még az állampolgári jogokra is, lásd szekusok), és a látszólagos fenenagy szabadság mögött mindenhol korlátokba ütközik az ember. Hogyan tudnám magamat szabadnak érezni, ha nem mozoghatok kedvem szerint, nem hozhatok be amit akarok, és folyamatosan kényszerpályán kell mozognom azzal, hogy olyan összegekért kell vennem sört, ami a pofátlanság kategóriát bőven kimeríti? Visszakanyarodva a fogyasztói életformára: azzal, hogy a fesztiválokat multicégek szponzorálják, mindenhol a reklámjaik virítanak (a marketing célokkal rendezett tréfás vetélkedőkről ne is beszéljünk), és egy olyan életformát próbálnak rámerőltetni, amitől én kifejezetten viszolygok.

Meeeeee

2. Nincs rá pénzem: ez egy nem teljesen egyértelmű ok: sokszor megoldhatnám, hogy néhány ezer forintból lemegyek, veszek 10 üveg 300 forintos bort valamelyik környékbeli teszkóban, aztán valahogy becsempészem, hogy ne a standdal kivonult vállalkozók zsebeit tömjem (hanem egy külföldi multiét haha), de kinőttem már abból, hogy úgy is jól tudjam érezni magam, hogy csóróskodok napokig. Nem arra vágyok, hogy a fesztivál területén én legyek a Jani, és szórjam a pénzt két kézzel, hanem arra, hogy esetleg többet költhessek az ellátmányra előtte. Nem szeretnék 3-4-5 napig májkrémen élni, olcsó szar bort inni, ilyesmikre tessék gondolni, és ehhez bizony pénz kell. Persze ha több pénzem lenne költhetném arra is, hogy 3-400 forintért vegyem a csapolt sört két koncert között, és nem lennék rákényszerítve a becsempészésre, de – kiindulva az átlag fesztiválszervező/szekuritis értelmi színvonalából, és a fesztivállátogatókról alkotott véleményéről (gyk.: úgy néznek rád, mint a véres rongyra) – ezt már csak elvből se fogom abbahagyni. A belépők árai is megérnek egy misét: a Balaton Soundra a helyszínen 15000 forint volt egy napijegy, de a Volt se semmi a 9900 ft/napos árfekvésével. Néhány éve még megengedhettem magamnak, hogy egy napra elmenjek megnézni a Kispált, most már esélytelennek látom a dolgot.

3. Tömegnyomor: örök probléma, főleg a nagyobb fesztiválokon, hogy örül az ember, ha talál két szabad négyzetmétert, ahova felverheti a sátrát. Ez komoly, nem túlzok: az idei PAFE-n hosszas Tetrisezés árán sikerült a rengetegben felállítani a három sátrunkat, pedig az még nem is egy Sziget volumenű rendezvény (apropó PAFE, visszakanyarodva egy kicsit az első pontra: két éve még nem volt körbezárva az egész fémkerítéssel, most már igen. Tényleg olyan volt az egész, mint valami gettó). A főbb közlekedési útvonalakon embertömegben kommandózás, az autóval, robogóval közlekedő szervezők elől ugrálás se tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, mint ahogy az se, hogy órákat várjak a zuhanyzónál, esetleg kilométereket menjek egy használható Toi-toi WC után.

4. Egyetemista partyarcok: az ilyen „be vagyok baszva, és én vagyok a jópofa csávó” stílusú alkalmi alkoholisták, a belőlük áradó gusztustalan, mesterkélt, és szánalmas jókedv, a „csakazértis jól fogom magam érezni magam, bebaszok, hajnalban ordibálok a sátortenger közepén, hogy mindenki felébredjen, és olyan poénokat puffogtatok, amiken már mindenki kinevette magát úgy óvoda középső csoport környékén” típusú emberkék mocskosul tudnak irritálni. A másik típusuk a csendes jógyerekek, akik délelőtt már ébren vannak (amikor minden rendes ember a sátorban józanodik), és hasonlóan józanéletű társaival halk zsolozsmázással ébresztik a környék lakóit. Nekik köszönhetően megtudhatunk sok fontos információt, például hogy a Zsolti hogy be volt rúúúgva, milyen gusztustalan volt, meg milyen jó volt a Depresszió-koncert előző este  (ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy aki Depressziót hallgat jó ember nem lehet), továbbá hogy kirabolták a Réka sátrát, de csak az egyik táskáját szedték ki belőle. Miután megébredtünk (hála nekik) a kis beszélgetőkörük minden tagjának minden szavát tökéletesen értjük, miközben a fejünket szétrobbantani akaró fejfájással izzadunk az időközben 50 fokosra melegedett sátrunkban fekve.

5. Mocsok: érintőlegesen már volt róla szó, de vegyük elő még egyszer. Az egy dolog, hogy egy forgalmas útvonal mentén sorakozó 30 Toi-toi egyikébe sem érdemes bemenni, mert olyat látsz, amit nem egykönnyen fogsz tudni kitörölni a memóriádból, de a fesztiválpor, a fürdési lehetőség korlátozottsága, a fogad alatt sercegő homok, és a többi hasonló körülmény is elég kellemetlenné tudja tenni a fesztiválozást. A WC-s problémára van egy jól bevált módszer: meg kell találni a legeldugottabb Toi-toi-t, és azt preferálni, esélyes, hogy legalább összehányva nem lesz, a többi meg le van sz…, ezúttal szó szerint 🙂 A fesztiválpor (esetenként sár) már más tészta: hiába fürdesz le, cserélsz ruhát, a takaród akkor is mocskos, és büdös lesz a néhány nap végére, ez egészen biztos. A többi fesztivállakóval együtt fürdőzés pedig már-már a megboldogult kollégista éveimet idézi általában, azzal a különbséggel, hogy ott legalább nem kellett másfél-két órát sorbanállni előtte.

6. Szekusok: nem fejtegetném különösebben, már értekeztem róluk régebben, mindenesetre legtöbbjük nyomós ellenérv ebben a kérdéskörben.

Persze hasonló mennyiségű érvet tudnék felhozni a fesztiválozás mellett is, csak az a gond az egésszel, hogy ahhoz, hogy ezeket a pozitívumokat végre ki tudjam élvezni rá kéne vennem magam arra, hogy összespóroljak egy – számomra – kisebb vagyont, és Jezy barátom öreg Citroenjébe vágódva elutazzak egy efféle tömegrendezvényre. Fesztiválozni pedig jó: a hangulat, a koncertek, a sátornál iszogatás, a délutáni lombok alatt chillezés, a kelő Nap fényében részegen kóválygás, a sok hülye ember, akik viccesek, ha te is részeg vagy, meg ők is, és még lehetne sorolni a pozitívumokat, de egyre inkább úgy érzem, hogy a mérleg két serpenyője közül a negatívumokkal megrakott van lejjebb. Inkább sütögetek a barátaimmal valami tó partján, inkább mászkálok egy erdőben, inkább strandolok a Teveli-tavon, de hogy napokig elviseljem a fenti hatásokat… no way, no chance, ahogy az angol mondaná.

PawK barátom jóvoltából (aki mellesleg a metalcore.hu főmuftija, vagy mije) következzék egy kis összeállítás a 2010-es PAFE-ról (hál’ Istennek nem vágta be a rólam készült pár másodpercet), amelyen láthatunk többek között szélsőjobbos romát, romantikus kapcsolatra vágyó punkot, MILF-et, és öreg motoros rocker-t is. Némelyik figurával nem szívesen találkoznék egy kihalt sikátorban 🙂

Ígéretemhez híven – leküzdve a fejfájás enyhe, ámde konstans érzetét – alant kifejtem, hogy miért is utáltam meg ezt a várost annyira, hogy ezzel átvette a „megtisztelő” címet Székesfehérvártól (amit annak idején azzal érdemelt ki, hogy soha nem tudtunk komplikáció mentesen hazajutni koncertek után). Mindazonáltal, hogy valószínűleg az idő ezt a tegnapi estét is meg fogja szépíteni mégiscsak fenntartom a véleményemet miszerint ez a város megérett a pusztulásra. Legszívesebben a földdel tenném egyenlővé az egészet, majd bevetném sóval, hogy soha senkinek eszébe se jusson ide építkezni.

A délután pedig egész jól indult: egy kiadós séta után (amelyről a képeket már linkeltem két posttal lejjebb) lazultunk egy jót a szálloda jacuzzi-jában (sőt tettem még egy próbát a szaunával, és újfent konstatáltam, hogy még mindig nem vagyok elég kemény hozzá), sőt még úsztam is pár hosszt a medencében. Lőttem is az eset közben egy képet a helyiségről (ezzel kockáztatva a telefonomat, de egy jó képért bármit), így néz ki ez az alagsori waterworld:

Szóval elvoltunk kellemesen, majd fél nyolc környékén elindultunk bele a városba. Ahogy hallom odahaza már tavasz van, itt persze szemerkélt az eső (és még ma is be van borulva rendesen), de szerencsére nem volt hideg. Első körben a délután már megismert vendéglőkkel, és pubokkal telitömött belváros felé vettük az irányt, mivel esélyesnek tűnt, hogy talán találunk egy viszonylag olcsó helyet, ahol nem kell a gatyánkat is ott hagyni egy korsó sörért cserébe (ez alatt ~2 euro/4 deci árfekvést értek). Már messziről látszott, hogy ez nem volt a legszerencsésebb ötlet, mivel olyan tömeggel találtuk magunkat szembe, amely engem a Sziget/Volt fesztiválokon tapasztalható nyomorgásra emlékeztetett. Azért befurakodtunk az embermasszába, hátha találunk valami óccsó helyet, vagy legalább egy szabad asztalt, de egyik se jött össze, így csalódottan értünk ki az utca végére. Kicsit még trackeltük a környező utcákat, de puccos éttermeken, és drága koktélbárokon kívül nem akadt semmi az utunkba (kivéve egy nagydarab kopasz Hans, akit félhangosan nekiálltam magyarul szidni csak a poén kedvéért bízva abban, hogy nem érti a nyelvemet… előbb-utóbb nagyon rá fogok cseszni erre a hobbimra, már látom előre). Újfent szembesültünk azzal, hogy ez Németország, itt más feltételek adottak, mint mondjuk Pesten: itt nincsenek talponállók, igénytelen kocsmák,  és igazán olcsó helyek, legalábbis a szűkebb értelemben vett belváros környékén sem! Ez volt az este tanulsága, de ezt csak néhány óra céltalan mászkálás után vontam csak le, pedig ha kicsit okosabb lettem volna sok kilométernyi sétát spórolhattam volna meg… Mindenesetre – miután láttuk, hogy itt két számjegyű összegek vannak felírva krétával a fekete hátterű táblákra  – előkaptuk a térképet, és betájoltuk magunkat egy olyan utca felé, ami elvileg hemzseg a büdös igénytelen, és főként olcsó krimóktól, ahol minden este kilátásban van egy jobb fajta tömegverekedés. Utunk a Königsalle-n vezetett keresztül, ahol már délután is jártunk (főleg a három szintes Saturn-t vizslattuk át alaposan :)). Amit tudni kell róla az az, hogy – megintcsak a Wikipedia szerint – ez egész Németország legdrágább bevásárlónegyede, és én hülye fejemmel itt akartam videokártyát venni 🙂 Csak egy árat mondok: ATI HD 3850 (512 GDDR3-mal szerelve) itt 140 euro-t kóstál (ami kábé 38000 forintot ér jelenleg), míg ugyanez – az argep.hu alapján – Magyarországon  már 14890-ért is kapható 😀

Visszatérve az estére: épp kifele tartottunk ebből a városrészből, amikor egy zajosabb csapat tűnt fel előttünk. Azon filóztunk, hogy ezek most drukkerek-e, vagy mifene (mivel volt náluk két focilabda, a nyakukban valami szurkolósál, ja és hót részeg volt az összes), de amikor egymáshoz értünk kiderült, hogy teljesen más a szitu: épp egyiküknek a legénybúcsúját tartották, ami abból állt, hogy a srácon volt egy nagy lepel, amin volt két lyuk, amelyeken – 2 euroért cserébe – megpróbálhattuk volna átrúgni a labdát 🙂 Gondolom ebben az a poén, hogy ezt elég nehéz megcsinálni, és esélyes, hogy inkább hátközépen rúgod szerencsétlent helyette. Viccesek, és vidámak voltak a srácok (és persze ők is tudtak angolul), bár kicsit megijedtem, amikor megkérdezték a verárjúfrom című klasszikust. Szerencsére nem voltak nacionalisták (bár a németekkel kapcsolatban van egy elméletem, hogy hatvan év ide, vagy oda akkor se teljesen normálisak), és nem akartak minket megverni, bár tény, hogy nehezen akartak elengedni minket 🙂

(Széljegyzet magamnak: legközelebb használjam ki a lehetőséget, ha két euroért cserébe hátba rúghatok egy németet!)

Sétáltunk tovább (ekkor már saccra túl voltunk 3-4 kilométer gyalogláson), segítettünk pár öltönyös csókának eligazodni (nálunk volt térkép, náluk viszont nem), majd hirtelen egy olyan környékre értünk, amiről nekem a Will Smith-es Legenda vagyok című film ugrott be kapásból: hatalmas épületek, széles, kihalt utcák, elárvultan álldogáló kocsik (amik persze az Audi-Mercedes-BMW-Wolkswagen kombóból tevődtek ki főként), és sehol egy lélek. Már vártam, hogy mikor fog a kereszteződésen átfutni egy gazellacsapat a nyomukban az oroszlánokkal 🙂 Hihetetlenül kihalt volt a város, pedig még bőven a közepében jártunk! Mindenesetre mentünk tovább rendületlenül az Utca Ahol Minden Sarkon Van Egy Olcsó Kocsma felé… némi tévelygés után (ami plusz 2-3 kilométert jelent, de nem akarlak az unalmas részletekkel fárasztani titeket) meg is találtuk… de nemhogy kocsmák, de még csak boltok se voltak sehol, ráadásul majdnem visszaértünk a szállodához ezzel a manőverrel! Már a hisztérikusan vinnyogás kerülgetett, de ahogy elnéztem Laci és Feri se volt túl boldog… Sebaj, ha nem sikerül magunktól normális helyet találni, akkor kérjünk segítséget! Leintettünk egy local arcot, aki – egész tűrhető angolsággal – elmagyarázta, hogy kábé fél kilométerre van egy echte deutsche csehó, ami ráadásul egész olcsó is. Értékelem a segítőkészségét, de csak amikor odaértünk derült ki, hogy amit ő kocsmának vélt, az igazából csak egy újabb puccos rongyrázós gyertyafényes kulturáltan szórakozós eltartott kisujjal kortyolgatós sznobtanya, ami ráadásul kibaszott drága is (le kellett volna fényképeznem a bejárathoz kitett árlapot…). Ekkor döntöttünk úgy, hogy stratégiát váltunk: megtámadtunk egy éjjel-nappali Kiosk-ot, és vettünk egy üveg sört fejenként. Ezt megittuk az utcán, majd egy másik helyen vettünk további négyet (szintén per kopf), meg egy ampullányi Jagermeister-t, és visszavonultunk a szállodába inni 🙂

Mélységesen csalódtam a városban. Legyalogoltunk – szerintem legalább – 10 kilométert a semmiért, és nem találtunk egyetlen helyet sem, ami kicsit is a mi igényeinkre lett volna szabva (= ne legyen nyomor, ne csak öltönyben lehessen bemenni, legyen zene, legyen két euro körül a sör). Ennyit akartunk csak, és ez se jött össze. Végül is felfoghatjuk a dolgot pozitívan is: az éjjel-nappaliban fejenként mindössze kb 5 euro-t hagytunk ott… ennyire olcsón nem hozhattuk volna ki az estét, ha beülünk valahova. Óójee. Düsseldorf, én így szeretlek!

… harmadik próbálkozásra kattint sikeresen az ‘Új bejegyzés’ opcióra a WordPress adminfelületén… nos akkor igazán alkalmas az állapota egy új post írására.  Szombat este lévén ugyanis  jó magyar – vagy akár nevezhetnénk globálisnak is – szokás szerint úgy döntöttünk, hogy durva mennyiségű alkohol magunkba szólítására fogjuk szánni az estét, ha már egyszer szombat van. Ha látnátok azt, hogy hányszor törlöm vissza amit írok (a ‘hányszor’ szót legalább 4X kellett javítanom), akkor érezhetnétek az alkoholszintemet 😀 A helyi Alt sör kurva finom, a Wikipedia a következőket írja róla:

A 19. század közepén a német sörfőzők többsége áttért az új stílusú, úgynevezett alsó erjesztésű (lager) sörök főzésére, Düsseldorfban és környékén megtartották a hagyományt: errefelé mindmáig az alt – azaz az „öreg” – sörök népszerűek.

Az alt rokonához, az angol ale-hez hasonlóan felső erjedésű sör. A düsseldorfi sörfőzők szerint a sör akkor dúsul, ha hosszabb ideig hideg helyen tárolják, mert az alacsony hőmérsékleten tisztul, és utána kevésbé karcos. Így hát az altbiert déli rokonához, a kölschhöz hasonlóan melegen erjesztik, és utána egy-két hónapig hidegben érlelik, pihentetik.

Mindezért a bronz- vagy sötét rézszínű düsseldorfi altok karaktere teljesen különbözik a megszokott sörfajtákétól: finoman kesernyés, és egyúttal savanykás, erőteljes malátaízzel.

Ezt fogyaszottam ma (egy kicsi Jagermeister-rel megtámogatva), úgyhogy nem is írok többet, így is annyi időmet emésztette fel ennek a pár sornak a megalkotása, mint máskor egy több oldalas esszéé 🙂 Holnapra kijózanodok ígérem, és el fogom mesélni, hogy milyen volt több tíz kilométert gyalogolni egy olcsó kocsma kedvéért, és miért gyűlöltem meg ezt a várost…