A cím nem túlzás, nem is az akaratom ráerőltetésének kísérlete bárkire is, ugyanis valóban régen várt darab a mai – az már csak mellékes tényező, hogy én vártam már régóta, hogy legyen kedvem megírni. Következzék alant tehát egy olyan post, amelynek kategóriájában vannak nálam sokkal ügyesebb bloggerek is, ámde a Ráktalicskán már jó ideje hiánycikknek számít: magamról fogok írni, illetve arról, hogy mik történtek velem mostanában. A téma hanyagolásának meglehetősen szétágazó okai voltak eleddig: egyrészt nem nagyon történik velem semmi izgalmas (ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne az unalmas hétköznapokról is érdekeset írni), másrészt minden energiámat leszívta a munka (értsd: nehéz úgy érdekeset írni, ha az ember napokig, hetekig a maximumot hozza a munkahelyén), harmadrészt pedig erőt vett rajtam valamiféle alkotói válság mindezt tetézendő, amelyet csak tovább súlyosbítottak olyan istenverések, mint a Team Fortress 2, a Killing Floor, vagy a Fallout – New Vegas. Most viszont kihasználom, hogy ahogy melegszik az idő az én szívemen is olvadásnak indult a jégpáncél (én kérek elnézést), végre kezdek magamban valami kis életkedvet érezni, úgyhogy kihasználom a lehetőséget, és írok gyorsan valamit, mielőtt visszazuhannék a SAP kernelproblémákkal, fejlövésekkel, és idióta mémekkel teli realitásba.

Ahogy elkezdett egyre hidegebb lenni úgy kezdtek a hetek is egyre egyformábbá válni: a hétköznapok pörgését, stresszét a hétvégék folyamatos nyűglődése váltotta fel (rögtön kifejtem), majd vissza. A hétköznapjaim úgy teltek, ahogy egy jó kockától illik: minden nap várt a munka, a rendszeradminisztrátorok csodálatos világa (amelyet csak néha dobtak fel olyan momentumok, mint amikor pár hete közöltem az ügyféllel hogy a rendszer újraindítását igényli egy adott probléma megoldása, mire ő közölte, hogy ha most újraindítom, akkor őt meg fogják ölni a titkárnők – literally), a feladatok, a kávészünetek, a szottyadt krumpliból készült brassóik, és a literszámra vedelt energiaitalok, majd minden áldott napon munka után a bezökkenés az albérleti gépem elé, skype a barátnőmmel, közben meg lőni, lőni, ja és persze lőni. A hétvégék néha még ennél is lehangolóbbak voltak: pénteken – kikészülve az idegi feszültségek, és a relatív alváshiány miatt – már nem igazán volt kedvem elmenni inni abba a kocsmába, ahová lassan 15 éve járunk, és ahol úgysem történik semmi izgalmas soha (a néha bekövetkező verekedések nem tartoznak már ebbe a kategóriába, inkább lehangolnak).  Ennek eredményeképpen elég sűrűn előfordul(t), hogy egyedül maradtam otthon, tizeniksz órás alvások után pedig fejfájással, és nyúzottan ébredtem valamikor szombat kora este. A vasárnapok is el vannak/voltak baszva (még nem tudom melyik igeidőt használjam): egyrészt a rengeteg alvás után megintcsak szarul voltam/vagyok (gyakran súlyosbítva másnapossággal),  másrészt pedig ahogy közeledett/közeledik az este egyre nyomasztóbb a tudat, hogy megint nem csináltam lószart se egész hétvégén, ami valamelyest is hasznos, vagy pihentető lett volna.

Mindezek ellenére persze nem panaszkodom, ezek tipikus first world problem-ek, elvégre van egy fasza munkám, barátnőm, lakásom, szerető szüleim, úgyhogy a fenti rinya tulajdonképpen az unalomnak, és a túl olajozottan működő életemnek köszönhető hónapok óta tartó állapotnak tudható be, és voltaképpen inkább hálát kéne adnom a sorsnak, hogy minden rendben van ahelyett, hogy azon idegeskednék, hogy miből fogok megélni, vagy hogy mittomén megbüntettek a rendőrök utcán orbánozásért. Amióta nem követem figyelemmel a gazdasági híreket (amihez azért kellett az is, hogy rádöbbenjek: a forint árfolyamát meg egyáltalán a világgazdaságot manipulátorok, és az emberi természetből adódó lelki tényezők nagyobb mértékben befolyásolják, mint a szigorú pénzügyi logika, úgyhogy nem vagyok hajlandó stresszelni magam rajta), és szigorú szelektálás után olvasok csak híreket azóta a külvilág által érő lelki nyomás is csökkent.

Visszatérve a fentebb faszának titulált munkámhoz: azért tényleg volt valami haszna annak, hogy az utóbbi pár hónapban jóval több energiát feccöltem bele, mint nagyjából bármi másba: decembertől kezdve hivatalosan is IBMerré avanzsáltam (eddig közvetítőcégen keresztül dolgoztam), most álltam neki egy cégen belüli certificate megszerzésének, márciusban pedig lehetőségem lesz megszerezni a hivatalos SAP-os certificate-et is (ami kb. olyan mint egy érettségi, csak éppen célirányos). Ja, és még az sem kizárt, hogy idén pár hétre kiruccanok Indiába (sajnos nem nyaralni, de azért így se lesz olyan rossz), de ez még a jövő zenéje.

Mindent összevetve: ne tessék aggódni, a blog még mindig él, én is élek, haladunk tovább, amerre tart az út.

Biztos bennem van a hiba. Ritkán érzem ezt ennyire, mint most, amikor végre feltámadni látszik a népek tengere, végre mintha megmozdult volna valami, amivel kifejezheti az ország lakossága, hogy lassan eljut a tűrőképessége végére (legalábbis azt hiszi, pedig az még jócskán odébb van). Elindult egy csupa fiatalból álló mozgalom, egy megmozdulás, amelynek mottója fennhangon hirdeti – szerintem – mindannyiunk véleményét: nem tetszik a rendszer! És mégis: nem érzem úgy, hogy nekem bármilyen formában – akár még egy nyomorult Facebook lájkként sem – támogatnom kéne őket, pedig elvileg közös az ügyünk, és én is, ők is egész jó fizikumban vagyunk a barikádépítéshez. És mégsem. Valamiért taszít az egész, a néhány konkrét ok mellett jócskán akad ösztönös ellenérzés is bennem. Először nézzük azokat az érveket, amiket írásba tudok önteni, és nem csak egy fejvakargatós „hátizé, bűzlik nekem valami velük kapcsolatban” a válaszom:

1. Karsay Dorottya: kipécézését annak köszönheti, hogy ő vált a mozgalom arcává a „Nem tetszik a rendszer” című dal feléneklésével. Hasonló értetlenséget érzek a hozzá hasonló feministákkal szemben, mint ők azokkal a nőtársaikkal kapcsolatban, akik nem osztoznak a férfiak iránt érzett néha túlreagáló, indokolatlan ellenérzésükben. Én elhiszem, hogy az embert érik olyan benyomások az élete során, amely vezethet a másik nemmel szembeni túlzott tartózkodáshoz (elég hozzá egy undorítóan profán megcsalás, vagy akármi), na de hogy mindebből ideológiát, szent harcot faragjunk, az egyrészt értetlenséget szül a kívülállókban, másrészt pedig meglehetősen szélmalomharc gyanús: igenis vannak nők (sőt rátromfolok: jóval több az olyan nő), aki jól érzi magát ebben a hierarchiában, ami évezredek óta működik, és igenis működhet úgy is, hogy ebből egyik félnek sem származik semmiféle kára, nem alá- és fölérendelt szerepként éli meg (a mondatban feszülő látszólagos ellentmondásért elnézést kérek). Ehhez persze kell a megfelelő férfi is, gyanítom hogy Dorottya (és társai) még nem találkoztak effélével. Szerintem – aztán lehet hogy ilyen témájú helyes következtetések levonásához már kevés a pszichológusi vénám – az, ha valaki egy ilyen szélsőséges nézetet kezd magáénak vallani (és itt most nem csak a feminizmusról beszélek, jó példa erre akár a szélsőjobbos beütés, de a túlzott antiglobalizmus is – a sor folytatható a végtelenségig), annak javarészt személyes indíttatásai vannak, vajmi kevés az innen-onnan (könyvekből, filmekből, barátoktól) összeszedett információ. Ezek a külső tényezők már csak azt mutathatják meg az ilyen összezavarodott egyedeknek, hogy milyen módon adhatják a külvilág tudomására a bennük tomboló bizonytalanságot, természetesen a bizonytalanságot kiváltó ok természetétől függően: akit egész gyerekkorában elvertek a nagyobb cigánygyerekek, az a megalázottságát kopasz fejjel bakancsban szeretné majd semlegesíteni, míg akivel cudarul bántak a férfiak (akár apai behatásról is beszélhetünk, egy családját terrorizáló barom könnyen elcseszheti egy serdülő lány lelkét), abból később feminista lesz, rosszabb esetben kombinálva leszbikussággal (azért írom, hogy rosszabb esetben, mert ez nem vele született szexuális beállítottság, hanem a rossz élmények hatására alakul ki benne mintegy menekülő reflexként). Kicsit elkanyarodtam a szóbanforgó hölgyről, természetesen a fenti általánosságban leírt gondolatok nem feltétlenül igazak rá is, de akit képes egy még nála is habzó szájúbb feminista a védelmébe venni az eleve visszatetszést kelt bennem – és nem azért mert férfi vagyok, aki így gondolja az szexista, és kikérem magamnak 🙂 Volt ugye egy Index-videó még tavaly tavasszal, amely kapcsán a fentebb említett oldalon megjelent ez a komment:

Na igen erről beszéltem. Dorottya szépen, érthetően elmondta mi a véleménye, de persze az indexesfiuknak sikerült felhajtaniuk egy olyan lányt akinek tetszett ez a kiállitás (vagy micsoda)és azt bevágóképezni.

Tudom, hogy így bő másfél év távlatából már nem illik reagálni, de azért hadd jegyezzem meg, hogy szerintem ez a hozzászólás tökéletes lenyomata az átlag szélsőségesen gondolkodó ember világnézetének: az a nő, akit „felhajtottak” azt nem kellett keresgélni, ugyanis – ahogy már említettem – a legtöbb nő úgy gondolkodik ahogy ő, azaz az ő típusa van többségben! Nem kell az ilyet keresgélni, sőt a legtöbb nő örömként éli meg a női mivoltát, és akár ösztönösen, akár határozott céloktól vezérelve használja ki annak minden eszközét a férfiak „ellen” (és ez az élet sava-borsa)! A megkeseredettség, a saját életük silány minőségéért mások okolása persze mindig egyszerűbb, mint szembenézni a hibákkal, és igyekezni megoldani őket.

Szerintem leginkább egyikőtök sem – egy SZDSZ-plakát a legutóbbi kampányból

Ennyit a feminista szálról (ez a téma akár külön postot is megérne, kapnék érte hideget-meleget az tuti :)), nézzük tovább:

2. A liberalista felhang: naszóval van ez a liberalizmusnak nevezett eszme, amit annak idején idealista tizenévesként sikeresen be is nyaltam, elvégre első hallásra jól hangzik a definíciója:

 A liberalizmus, más néven szabadelvűség, gondolatok széles spektrumán alapuló eszmerendszer, amelyek közös vonása, hogy az egyén szabadságát jelölik meg mint legfontosabb politikai célt.

Az egyén szabadsága! Hát mi lehet ennél fontosabb? – gondoltam még 8-10 éve, de mára rájöttem, hogy például a köz, a társadalom szabadsága, mozgásterének biztosítása sokkal fontosabbnak kéne lennie annál, hogy elérjük azt, hogy mindenki annyit és úgy drogozzon, annyiszor és úgy élje ki devianciát ahogy azt ő szeretné. Igenis van egy felsőbb cél, egy felsőbb irányelv, aminek fontosabbnak kéne lennie, mint az egyén – néha elég groteszkül értelmezett – boldogsága! És igenis nagyon sok káros hatása van, ha egy efféle liberális irányvonal képes befolyással lenni egy nép történelmére! Meglátásom szerint egy liberális kormány tud(na) akkora károkat okozni, mintha mondjuk a szélsőjobb kerülne az ország élére – amire jelen állás szerint nagyobb az esély, mint eddig bármikor (ennek ellenére azért valószínű, hogy nem fog bekövetkezni, bár ha csökken az életszínvonal, nem jut elég étel az asztalra, akkor nem nehéz a néprétegekkel elhitetni, hogy márpedig erről a mocskos akárkik tehetnek, nem a világgazdaság állása). A stílusuktól is rosszul vagyok: él a sztereotípiagyűjteményemben egy fiatal főiskolát, egyetemet végzett réteg, akik ahelyett, hogy felelősségteljesen kiléptek volna az életbe (ahol aztán szembesülhetnek azzal, amit a kampánydalban is megénekelt Dorottya, hogy „a diplomájuk egyre inkább szart sem ér”) inkább egymás között kezdtek el szervezkedni mintegy kitolva az egyetem csodálatos bulizással, füvezéssel, és össze-vissza keféléssel teli éveit. Hangsúlyozom, ez egy sztereotípia, számomra kicsit ingoványos területre tévedek ezzel a kijelentéssel, de hátha igaz: a különféle hallgatói önkormányzatokban, egyéb egyetemi sejtekben magukat valakiknek tartó emberkékből kerülnek ki a TASZ, és egyéb civil szerveződések berkeiben magukat újra fontosnak érző örökifjak, akik az egyén szabadságát mindennél fontosabbnak tartva élik az életüket, elvégre egész életükben azt látták, hogy az önös szükségletek kielégítése a fontos, nem tartoztak még felelősséggel senkiért. Nna, ez az a réteg, amitől konkrétan rosszul vagyok: ezek az emberek olyan elveket vallanak, amik tőlem nagyon távol állnak. Például én nem mondom azt, hogy minden rosszért, ami az országban történik a cigányság a felelős, na de hogy pozitív diszkriminációban részesítsük őket, csak azért mert különben egyből rohannak az ombudsmanhoz… na ne. Egyenlő bánásmódot mindenkinek, ami alatt az értem, hogy se negatív, se pozitív előjellel nem lenne szabad kezelni embereket a tettük elbírálása során. A hazánkban dolgozó liberális erők pedig pontosan szöges ellentétben vannak mindezzel (a szélsőjobbos eszmék is, csak negálva), márpedig ez az amiben én hiszek. Ezért sem tudok tiszta szívvel örülni ennek a mozgalomnak, ezért nem tudok melléjük állni, pedig a rendszer nekem is egyre kevésbé tetszik.

Kérdés, hogy mégis mi a célja ennek az egésznek. Mivel civil szerveződésről beszélünk, ezért nem mondhatjuk, hogy az egész a jelenlegi ellenzék hadicsele volna (bár láttam már karón varjút), ráadásul még túl kicsi, túl kezdetleges az egész – tíz-tizenötezer tüntető ide vagy oda. Ha netán akkorára duzzadna (amit jelenleg még kétlek, ahhoz kurva nagy válságnak kéne jönnie), hogy fenyegetné a kormány működését, sőt netán meg is buktatná azt, akkor mi lenne a következő lépés? Ezek a javarészt liberális „gondolkodók” alapítanának kormányt netán az LMP-vel (csak zárójelben: Lehet Más a Politika… csak én érzem ezt a nevet jelen állás szerint könnyfakasztóan röhejesnek?) karöltve? Akkor már komolyan mondom inkább a Fidesz, pedig ilyen kijelentést csak nagyon végső esetben tennék. Szerencsére még nem tartunk itt, van mit ennünk (már akinek ugye), a hajléktalanokat meg ugyan féltucat rendőr állítja elő az őrsre a Józsefvárosban, de legalább biztosítva van nekik az éjszakai melegedő (papíron). Nekem sem tetszik a rendszer, de a váccpáörizmus sem. Nem találták még ki az irányzatot, amit tiszta szívvel magaménak tudni – talán épp’ itt az ideje, hogy nekiálljak megszervezni 🙂

Úgy gondolom, hogy a népbutításnak ezer formája létezik, amelyeket hihetetlen kreativitással, változatossággal lehet alkalmazni akár több millió, sőt milliárd emberen egyszerre. Nem is kell külön-külön mindenkire figyelmet fordítani, ezek a módszerek – bár a tömegkommunikáció korában ez nem is hangzik akkora kunsztnak, de higgyétek el: az – képesek mindenkire hatással lenni nemzetiségtől, nemtől, életkortól, sőt még akár értelmi szinttől, nyitottságtól függetlenül is. Lassan már nem is kell mindenféle gumicsontokkal lefoglalni a jónépet, hogy azokon rágódjon a valódi kérdések helyett („miből lesz nyugdíjam?” „milyen világban fog élni a gyerekem? és az övé?” „ha majd öreg leszek lesz aki mellettem lesz?” „mi lesz jövő ilyenkor?” és társaik), ugyanis maga a világ játszik a hatalom kezére minket. Bizony, a világ. Amikor már nincs erőd, kedved, időd gondolkodni, tájékozódni, helyette a napi feladatok ellátása köti le minden energiádat, akkor bizony történhet a fejed felett bármi, majd csak akkor veszed észre, hogy nyakig merültél a szarban, ha már késő lesz. Persze minden egyéb eszköz is adott ahhoz, hogy Huxley szép új világa valósággá váljon: munka után nem hiszem, hogy túl sokan tesznek erőfeszítéseket arra, hogy kicsit a dolgok mögé lássanak, elég az a fél óra híradó, ott úgyis bemondják, amit tudni kell. Triviális tényekkel dobálózok, de muszáj: nem mondanak be mindent. Nem tájékoztatnak mindenről, ami igenis kurva fontos lehet abból a szempontból, hogy hogyan alakul majd a jövőnk. Néha nem ártana pluszban átböngészni a gazdasági,  (na lám nekem is a pénz jutott először eszembe), tudományos, orvostudományi, és egyéb híreket, egyrészt azért mert az a fél óra gondosan összeválogatott információ effektíve semmi, másrészt pedig egy olyan emberrel, aki fásult, tudatlan, és közönyös bármit meg lehet tenni. Az, akit a napi rutin köt le egész életében az nem más, mint egy here a méhkaptárban, egy bokanovszkizált biorobot, aki mindig úgy cselekszik, ahogy másoktól, és a tévéből hallja. Félelmetes erő az ilyen egyedek tömege: elég, ha csak a Fidesz kétharmadát vesszük példának (amiről már értekeztem régebben): az a rengeteg ember, aki dühből elment, és csakazértis rájuk szavazott nem gondolt bele, hogy nem csak ő, hanem rajta kívül még rengetegen dönthettek ilyen irracionális alapon, ezzel kiszolgáltatott helyzetbe hozva az egész országot. Amikor nincs tudás, akkor döntenek az érzelmek, ez a mechanizmus vezetett a pofátlan módon fülkeforradalomnak nevezett eseményhez, melynek eredményeit most érezhetjük. Dehogy mondom azt, hogy jobban jártunk volna a szocialistákkal (őszintén szólva nem tudom még most sem melyik pártra tudnám nyugodt szívvel adni a voksomat), csak a kétharmad ténye okozott most olyan helyzetet, amire a ruszkik kivonulása, és a rendszerváltás óta nem volt példa. Ami számomra még pluszban aggasztó az az, hogy az MSZP döglődik, ergó a felelős, erős, mérsékelt és saját érdekeit háttérbe szorító ellenzék szerepe a következő választásokon az LMP-re, és a Jobbikra fog hárulni. Tartok tőle, hogy ami most van, az semmi ahhoz képest ami néhány év múlva, a következő választások után vár ránk.

De nem ám

Visszatérve az alapgondolathoz: nyugtalanít, hogy magamon is észrevettem az ignorancia jeleit azzal szemben, ami körülöttem, a világban történik. Lassan már mindenhonnan az ömlik, hogy itt az újabb válság (a W alakú lefolyás, mint alternatíva nem túl vidám, bár én reménykedek, hogy nem fog átmenni valamiféle latin betűkkel leírhatatlan alakúba, amelyben az utolsó vonal már csak vízszintes…), a kormány egyre pofátlanabb módon él vissza a  bizalommal, mely – ahogy az előbb már írtam – meglehetősen buta okokból lett ilyen nagy mértékben beléjük vetve, és egyáltalán: elég végigböngészni egy Index-címlapot, hogy az embernek elmenjen a kedve mindentől. Ilyenkor következik a bevackolás, a világtól való elvonulás, mint reakció: kurvára nem hiányzik a napi stressz mellé még az is, hogy azon idegeskedjen az ember, hogy mennyire fog majd emelkedni a törlesztése, milyen plusz eszközöket készülnek adni a munkáltatóknak a munkavállalókkal szemben (azzal a magyarázattal, hogy legalizálni szeretnék a már működő gyakorlatot… szóval ha ezután törvénybe lesz foglalva, akkor már egyből etikus is lesz?), milyen megszorítások következnek még ezek után (és bazmeg hazudnak az ember pofájába, amikor azt mondják, hogy ez nem az), és a sort még sokáig folytathatnám. Ha ezeken rágnám magam az amúgy is elég stresszes munkám mellett, annak hamar alkohol- drog vagy gyógyszerfüggőség lenne a vége, ami a jelenlegi kábítószerárakat figyelembe véve nagy terheket róna rám. Ehelyett – ha nem is tudatosan, de – elkezdtem kerülni a híreket. Eleinte az Index maradt el (tudom, nem pártatlan médium, úgy is kezelem), aztán szépen lassan a megmondóblogok (mint például a Vastagbőr). Jelenleg ott tartok, hogy a cégnél semmi böngészés, aztán hazaérve egyből indítom a Minecraft-ot, vagy – az utóbbi pár napban – a Machinarium című remekművet (amiről írtam is pár sort évekkel ezelőtt itt). Tartok tőle, hogy ez (mármint az érdektelenség a világ történései iránt) már tendencia, és minél több ember gondolkodik így annál nagyobb mozgásteret adunk egy nem túl demokratikus állam kialakulásának. Amúgy elég megnézni egy mai tinédzsert (és most nem csak a magyarokról beszélek): csoda, hogy még mindig létezik az a magasztos eszme, amit demokráciának hívnak ennyi agyhalott, csak a pillanatnyi örömöket hajszoló kis véglény között. Leírtam már régebben: szerintem nem lenne ideális az sem, ha mindenki pártkatonaként élné le az életét, a gyerekekbe már az iskolában belevernék az éppen aktuális ideológiát, de ez a szintje a tudatlanságnak és közönynek már nagyon veszélyes – és akkor még nem beszéltem a hithű pártszimpatizánsok hadáról sem, akik minden szopatásba képesek nagyon kreatívan belelátni a jobbító szándékot. Őket külön üdvözlöm, és üzenném, hogy irigyellek titeket azért, mert legalább van egy biztos pont az életetekben. Kár, hogy ez is csak egy illúzió.

Már rég váltott ki belőlem bármi is ilyen kettős érzéseket, mint ez az öregember itt a panelban. Egyszerre szidom az édesanyját, és egyszerre érzek sajnálatot iránta, ami azért valljuk be nem sokszor fordul elő olyan emberekkel szemben, akik miatt felkelünk egy éjszaka alatt többször is.

Pedig a bácsi ilyen. Az albérleti szobám ablakára merőlegesen egy erkélysor húzódik a földszintig, aminek köszönhetően – ha akár csak hallás után – néha bepillantást nyerhetek vadidegenek hétköznapjaiba. Van például egy arc, aki szinte minden este tíz óra fele egy halk szisszenéssel búcsúztatja a napot. Úgy képzelem el, hogy ő egy harmincas egyedülálló nőcsábász, korrekt értékítélettel rendelkező, jó humorú, rendezett figura, aki természetesen sört nyit a teraszon esténként (nem, majd energiaitalt :)). Mindezt a rendszeres szisszenésekből következtettem ki, és egészen biztos hogy igazam van.

Szóval a szomszédaim élete – legalábbis az a része, amit a teraszukon élnek – nyitott könyv a számomra, így a bácsi dohányzási szokásaiból is mindenre kiterjedő statisztikát tudnék készíteni unalmas perceimben, ugyanis akárhányszor kiül pöfékelni mindig elkapja a köhögés, annak is az a fajtája, amire a tüdőgondozóban már csak a fejüket csóválnák az egészségügyi dolgozók. A bácsi ugyanis beteg, nagyon beteg. Aki így köhög annak a tüdejében kilószámra rakódott már le a kátrány („ekkora mennyiséggel utakat burkolnak” – mondta annak idején a felvilágosító órán az előadó), és egészen biztosan nagy nehézségeket okoz neki már a puszta levegővétel is. És mégis szívja tovább a cigit. Hiába nem kap levegőt, hiába köhögi ki a tüdejét, ő akkor is kiül rendületlenül. És amikor arra kelsz fel egy éjszaka során kétszer-háromszor, hogy az öreg megint csak tanúbizonyságát teszi, hogy bizony a kurva anyját az  indiánoknak, akik először kezdték el termeszteni ezt a szart, meg a spanyoloknak is, hogy behozták Európába, akkor nos… akkor kezdenek el keveregni az emberben azok az érzelmek, amiket a post elején említettem. Azért mellbe vágja az embert, amikor valaki ilyen kikerülhetetlenül hívja fel a többiek figyelmét arra, hogy most ő haldokol, de legalábbis folytatólagosan igyekszik véget vetni az életének éppen. Kurt Vonnegut írta egyszer, hogy az öngyilkosság legelegánsabb formája a dohányzás. Mindazonáltal, hogy egy értelmes faszinak tartom (tartottam) őt ezzel azért vitatkoznék: amit az öreg művel itt az erkélyen az minden, csak nem elegáns. Komolyan azt várom (nem szeretném, csak várom, tessék érezni a különbséget!), hogy mikor fog megszűnni a köhögés, az agónia ily gusztustalan jele, és végre viszik el a bácsit egy kórházba, ahol már várja a halálos ágya a csövekkel, a fehér lepedővel, a csipogó gépekkel… Azért valljuk be, hogy szar ilyen gondolatokkal birkózni úgy, hogy az ember elvileg otthon van (ami azért nagyon erős túlzás, minden ez az albérlet, csak nem otthon), távol a világ bajaitól, elvileg az életigenlést választotta életfelfogásául, és mindeközben folyamatosan külső ingerek emlékeztetik arra, hogy az ember mulandó. Nem kívánom az öreg halálát, de azt nagyon szeretném, ha nem köhögne soha többet az erkélyen. Nekem is jobb lenne, neki meg pláne. Félek, hogy egyikőnknek már túl késő változtatni.

(Belsős infó: a post címét egy megnyitott böngészőfülről néztem le éppen, és nem teljesen tükrözi a véleményemet a világ jelenlegi állásáról.)

Reggelente le kell szoknom az Index-olvasgatásról: ma is kitántorogtam a budira, lehuppantam, és kicsiny, ámde annál hatalmasabb tudással rendelkező telefonom segítségével megkukkantottam, hogy mimerre a világban. Nos, a 270 feletti frankárfolyam – hiába volt várható – azért kicsit mellbe ütött nna (azóta állítólag lejjebb kúszott, most már csak kétszázhatvanvalamennyi. Hurrá).  Hétvégén számoltam: 285 darab frankot kell havonta kifizetnem életem végéig még tizenhét évig a bankomnak, ami ugye magával hozza a tényt, hogy minél többe kerül egy darab frank, annál többet fizetek, és ezzel bizony csak az ablakon kiszórt pénz mennyisége növekszik, nem törlesztek egy fillérrel se többet. Most komolyan: el tudná mondani nekem, hogy mégis mi váltotta ki ezt a folyamatot? Mi volt a gyökere? Görögország? Esetleg Amerika? Netán csak simán meg akart valami idegen civilizáció szopatni bennünket? Egyáltalán: mi a valós alapja, és mekkora hatással van az árfolyamra (és persze a tőzsdékre) a befektetők pánikhangulata? Ha szépen összehívnánk őket egy kurva nagy terembe, kapnának kávét, sütit, meg egy meztelen kurvát az ölükbe (az ígérettel, hogy az ülés után még pár órán át az övék lesz) és valaki (lehetőleg valami befolyásos ember, akire hallgatnak) a pódiumról elmagyarázná nekik, hogy „bazmeg, azzal hogy próbáltok megszabadulni a veszteséges részvényektől azzal ti is csak egy újabb lapát földet dobtok a Nagy Közös Világgazdaság koporsójára, úgyhogy kurva gyorsan fejezzétek be” az segítene, vagy továbbra is csak a saját érdekeiket nézve cselekednének? No sebaj, én itt a lánc legalján azzal a nyugalommal várom az augusztus 26.-án esedékes újabb törlesztéselbírálást (félévente esedékes), amelyet csak azok érezhetnek, akik úgysem tudnak változtatni semmin, még ha háborognak, meg idegeskednek is. Attól nem lesz semmi jobb, már a munkatársaimat is leállítottam az arcukon kaján mosollyal „na JonC, ezt hogyan fogod kifizetni?” kérdezgetésétől (amely mosolyt szívem szerint féltéglával törölnék le). A kormány árfolyamrögzítős „megoldásáról” meg csak annyit, hogy – ismerve a magyar „söpörjünk mindent a szőnyeg alá” mentalitást, és a tényt, hogy széles rétegeknek elérhető, mivel könnyen teljesíthető feltételekhez kötötték az igénybevételét – tutira sláger lesz a következő hónapokban azok körében is, akik nincsenek igazán rászorulva. Aztán amikor majd három év múlva visszaugrik a részlet a mostani, vagy akár annál kicsivel magasabb szintre is (megspékelve az évek során felhalmozódott forint alapú hitel kifizetésének terhével, amelyet a 180 forintos árfolyamon fizetéssel hoztak létre – ja, és persze ez sem lesz kamatmentes), akkor lesz ám itt jajveszékelés, de durván. Az árfolyamrögzítést azoknak találták ki, akik még nincsenek kurva nagy szarban (nincs három hónapnál hosszabb idejű tartozásuk), de egy további frank erősödést már nem bírnának kigazdálkodni. Nos, tuti hogy nem csak ezek az adósok fogják igényelni a rögzítést, hanem azok is, akik csak azt látják a lehetőségben, hogy „néddmá’ Bözsi, há’ nem köll fizetni, mennyünk má’ a bankba, oszt’ írjuk alá!”. Nekik sok sikert kívánok a 2014-es évhez.

Részemről megnyugtat, hogy ha már annyira drága lesz a frank, hogy én sem tudom fizetni a törlesztésemet (és ezzel nem arra akarok utalni, hogy de kurva sokat keresek, hanem arra, hogy nem több tízmillió forint értékű a hitelem, szerencsére csak addig nyújtózkodtam amíg a takaró ért), akkor már nem csak én, meg a többi frankhiteles, hanem az egész gazdaság fog bedőlni, a tőzsdéket felgyújtják, kitör a káosz, megszűnik az Európai Unió, belénk szalad a Hold, és ráadásul kitör a harmadik világháború. Ez vigasztal, meg a tudat, hogy amíg van mit zabálnom, van hol laknom, van barátnőm, barátaim, és számítógépem (nem, nem korrigáltam, elsőre is ez volt a sorrend :)), addig nagy gond nem lehet. Ha viszont feltüzelt tizenévesek akarnák kirabolni a lakásomat, amíg az igazak álmát alszom… nos az már megint más tészta (és akkor ezzel a zseniális átkötéssel következzék pár gondolat a londoni eseményekről):

ami Londonban történik az kísértetiesen hasonlít arra, ami nálunk történt 2006-ban: libasorban felsorakozott rohamrendőrök, égő autók, arcukat maszkkal eltakaró fiatalok. Hülyeség lenne viszont a külsőségek alapján következtetéseket levonni: amíg Budapesten a politika provokálta ki a megmozdulásokat (mert ugye Ferkó kimondott olyasmit, amit mindenki tud, csak fáj ha az ember szemébe mondják… persze ez csak a jéghegy csúcsa volt, volt ott épp’ elég más frusztráció is, ami így csapódott le), itt egy néger csókát lőttek le a rendőrök (egyelőre még úgy fest, hogy valóban ok nélkül, de ez még változhat), ami elég volt casus bellinek. Azóta persze tényleg semmi köze az egésznek ehhez a halálesethez, konkrétan annyi történik, hogy elszabadult a csürhe, és a tömeg erejét kihasználva aljas módon próbálnak minél többet lootolni (mint valami RPG-ben, de ott legalább megküzdesz a zsákmányért). Kísértetiesen kezd az egész emlékeztetni valami cyberpunk sztorira: az utcákon randalírozik a söpredék, a lakosság retteg, a rendőrség tehetetlen, ámde a színen feltűnik Robotzsaru, és távozásra szólít fel mindenkit 🙂 Hatékony módja lenne a tömegoszlatásnak, ha a londoni rendőrség bevetné őket (ha már vízágyúzni nem akarnak):

A viccet félretéve: vannak akik a multikulturalizmus újabb csúfos bukásának vélik azt, ami Angliában történik (amúgy szerintem valamelyest összefügg az eset a norvég ámokfutó muszlimokkal kapcsolatos gondolataival, a szélsőjobb arrafele se szereti a rengeteg betelepült más kultúrával bíró arabot, és egyéb népeket). Nekem szerencsére(?) nincs tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet egy olyan városban élni, ami (angelday szavaival élve) olyan, mint a Star Wars-ból Mos Eisley, bár Pápán rengeteg a cigány (persze ha már észreveszi az ember ezt egyből rasszista, meg náci lesz, elvégre ők is magyarok. Vasárnap azért sikerült félhangosan megjegyeznem két mellettem elvonuó ordibáló tízéves cigánygyereket látva (akik szemlátomást az élet császárainak érezték magukat a Sparban), hogy „nézd már a két kis Mauglit!”. A tőlem pár méterre álló eladócsaj azért röhögött :)) Gondolom Londonban is hasonló feszültségek dolgozhatnak, mint nálunk (lásd Gyöngyöspata pár hónapja), csak a város méretből adódóan sokkal nagyobbak: míg nálunk valószínűtlen egy ekkora zavargás, amelyet a cigányok indítanának (elvégre nincsenek több milliós településeink) egy London méretű világvárosban épp’ elegen vannak ahhoz, hogy komoly fejtörést okozzanak a rendőrségnek (pláne hogy az átcsoportosított rendőri erők miatt most az őrizetlenül hagyott vidéki városokban kezdődtek meg a fosztogatások… nálunk 2006-ban nem történt ilyesmi, ebből is látszik, hogy mennyivel másabb volt az egész tüntetés színezete!).

Ebben semmiféle romantikus rendszerellenes anarchista színezetet nem lehet találni: ezek a fiatalok kurvára nem éheznek, kurvára van hol lakniuk, és kurvára nélkülöz mindenféle jogalapot amit művelnek. Elhiszem én, hogy  – akárcsak azoknak a francia algériai és egyéb fiataloknak, akik pár éve szintén autógyújtogatásban látták megvalósulni a lázadásukat – nekik sincs túl sok perspektívájuk az élettől: nap nap után, folyamatos drogozás, meg a balhék, munkalehetőség nincs, iskolázottság a béka segge alatt… Kérdés hogy ki tehet erről. Az tuti, hogy nem az a bútorbolt-tulajdonos, akinek porig égett a raktára, vagy az a rengeteg boltos, akiknek kirámolták az üzletét. Szó sincs semmiféle szent célról, ez színtiszta vandalizmus, amit meg kell fékezni minden áron. Az is igaz viszont, hogy ez már csak tünet, a valódi bűnösöket viszont – már ha megtalálják őket valaha – soha a büdös életben nem fogják felelősségre vonni mindezért.

UPDATE: ha beigazolódik, hogy ez igaz, akkor az egészen pikáns ízt fog adni a történetnek.

UPDATE2: a fosztogatókról készült fotók kicsiny tárháza.

Az alkotó leírása a képhez a Deviantart-on: I hope Anders Behring Breivik rots in fucking hell..

Azon gondolkodok éppen, hogy vajon tényleg ennyire elbaszott beteg egy világban élünk, vagy csak én járok túl sokat olyan blogokra, amelyeken tömegével tenyésznek az ép ész diktálta logikát minden áron megcáfolni igyekvő trollok? Most komolyan: létezik olyan esemény, legyen az közös örömre vagy bánatra okot adó történés, amire nem fog legalább egy maroknyi idióta a józan ész diktálta reakciótól gyökeresen eltérően nyilatkozni? Ha teszem azt történik egy efféle alig felfogható tragédia, mint a mészárlás amit ez a barom rendezett még akkor is lesznek olyanok, akik nem hogy elítélik, de helyeslik amit tett! Hogy a büdös picsába mer valaki ilyet leírni?:

These children are the elites of tomorrow. A lot of them will grow up to be very damaging people. Of course, the flip side of the coin is that some of them wouldn’t, and that some innocent people who would be better off alive are dead. That alone makes sure what happened isn’t justice. But that doesn’t mean it was a „bad” thing (in terms of how much people overall are helped in the long run). I wouldn’t call Hiroshima and Nagasaki (and Tokyo, Kobe, Yokohoma, Osaka, Sendai, Fukuoka, etc. ) justice either, but that doesn’t prevent them from being good things in the long run. 

(Ezek a gyerekek a jövő elitjei. Sokuk ha felnő nagyon káros ember lesz. Persze az érme másik oldala az, hogy sokuk nem vált volna ilyenné, és sok ártatlan ember is meghalt, akiknek életben kellett volna maradniuk. Ez az egyetlen tényező van, ami miatt az, ami történt nem volt igazságos. Mindez nem jelenti azt, hogy ez egy „rossz” dolog volt (már ha figyelembe vesszük, hogy hány emberen segített mindez hosszú távon). Én nem nevezném igazságosnak  Hiroshima-t, és Nagasaki-t (továbbá Tokyo-t, Kobe-t, Yokohoma-t, Osaka-t, Sendai-t, Fukuoka-t, stb. ) sem, de ezek is lehetnek jó hatással hosszú távon.)

(forrás)

Most komolyan: merné vállalni a véleményét akkor is, ha nem egy nick mögé bújva állítana olyanokat, amiktől egy ép értékítélettel rendelkező ember elborzad? Ha összehívnák az áldozatok családjait, akkor is az arcukba mondaná, hogy „még jó, hogy a gyerekeiteket lelövöldözték mint a kutyákat, mert majd úgyis rossz komcsik váltak volna belőlük”? Egyesek képesek még egy ilyen szinten sokkoló eseményt is úgy értelmezni, hogy az ember legszívesebben IP alapján visszakeresné őket, és bírósági herce-hurca nélkül vágatná őket pár évre be sittre, hogy gondolkodjanak el azon, hogy mi a helyes, és mi a  rossz szemlélet, ha az ember egy társadalomban él! Persze mindez modern korunk hozománya: amíg nem volt internet, nem voltak fórumok, kommentelési lehetőség addig az efféle beteg, sérült emberek maximum a szűkebb környezetüknek, barátaiknak mondhatták el az efféle gondolataikat, akik – még ha egyet is értettek vele – nem nagyon tudták tovább terjeszteni a baromságot, nem juthatott el ilyen széles rétegekhez egy efféle hozzáállás, elvégre a szélesebb tömegek jó esetben nem vevők a torz világnézetekre (kivéve mondjuk a náci Németországot, de ugye  mindig kell egy kivétel ami erősíti a szabályt). Most viszont, hogy egész bolygónk egy nagy közös társalgóvá vált bizony előfordulhat, hogy egy jenki (nem biztos hogy az, csak a példa kedvéért írtam) elmebajos leír egy ilyet, és én itt Magyarországon pedig elszörnyülködök az empátia ezen fokú hiányán, és bizony meginog az emberiségbe vetett hitem is, ha effélét olvasok. Azok a gyerekek ott kurvára nem tehettek semmiről, nem miattuk áramlott ennyi muszlim Norvégiába (sőt, tavalyelőtt nyáron volt szerencsém beszélgetni két dán sráccal, akik panaszkodtak a mindennapossá vált összecsapásokra a helyiek, és a bevándorlók között!), ők csak próbálták élvezni az életet, karriert építeni, családot alapítani, és most már nem lesz lehetőségük rá, mert egy tébolyodott fasz úgy gondolta, hogy úgy tehet a legtöbbet az elveiért, ha halomra lövi őket sörétessel, pisztollyal, és géppisztollyal (amelyekbe ráadásul még durvább sérüléseket okozó lövedékeket töltött szigorúan a humanitás jegyében). És ami még ijesztőbb a neten talált fórumbejegyzésnél, amit fent idéztem: a közvetlen környezetemben is vannak olyanok, akiknek a hangjából a tiszteletet vélem kihallani, amikor erről a nácigeciről beszélnek, hogy mennyire értelmes a csóka, meg hogy mennyit tud a magyar történelemről, ráadásul megírta azt a sokat emlegetett ezerötszáz oldalas „kiáltványát”… Az utóbbi esetében a tisztelet annak szólt, hogy milyen sokat írt, na de könyörgöm: attól hogy valaki bekattanik és megír kurva sok oldalnyi szemetet még nem kell isteníteni! Én elhiszem, hogy napjaink funkcionális analfabetizmustól átitatott kulturális légkörében már az is elismerésre méltó, ha valaki meg tud fogalmazni három összetett, ráadásul egymással kohézióban álló mondatot, de csak az alapján, hogy „háde a csávó írt egy másfél ezer oldalas paksamétát” ne kezdjük már el az egekig magasztalni, pláne ha pont az ellenkezőjét érdemelné!

Visszatérve a lövöldözésre: ha már annyira a kulturális sokszínűség, és a bevándorlók ellenségének tartotta magát, akkor nem furcsa kissé, hogy a saját „fajtáját” kezdte el lemészárolni? Nem lett volna sokkal célravezetőbb, ha kiment volna az oslói muszlim-negyedbe (gondolom van olyan), és ott nyitott volna tüzet a járókelőkre? Hja, hogy ott percek alatt elkapták volna, sőt az se kizárt, hogy lelövik (és nem feltétlenül a rendőrök)? Sokkal kényelmesebb, ésszerűbb volt fegyvertelen fiatalokat hátbalövöldözni persze. Gyáva gerinctelen féreg az ilyen, nem szabadsághős, vagy amit gondol magáról.

A következő mókás kérdés ami felmerült bennem: mi lesz, ha nem sikerül úgy csűrni-csavarni-módosítani a norvég Btk.-t, hogy életfogytot, netán halálbüntetést kapjon jutalmul barátunk? Leüli a törvényben megszabott 21 évet, aztán ötvenhárom évesen(!) újra visszatérhet a társadalomba? Huszonegy szaros év hatvannyolc emberi élet kioltásáért? Azért az meglehetősen nonszensz volna…

Beteg világban élünk, de úgy gondolom, hogy ez nem új keletű, csak most már megvannak a lehetőségeink arra, hogy ezt észre is vegyük. Most nem a mészárlás elkövetőjére gondolok, hanem a tettét követő reakciók közül az olyanokra, mint ami feljebb szerepel. Úgy gondolom, hogy ezek a nyilatkozók nem mernének efféle dolgokat leírni, ha az arcukat, nevüket is vállalni kéne hozzá (mint ahogy egyes blogokon az már működik, amelyeken csak a Facebook-os profillal lehet kommentelni). Ennek ellenére én még mindig úgy gondolom, hogy az internet anonimitása minden másnál fontosabb, csak amikor beleszaladok egy efféle elmebajosba akkor száll el az agyam.

Észrevettem, hogy a blogolás és a két egymást alig ismerő ember beszélgetése között vannak párhuzamok: hosszabb hallgatás után mindkettőt elég nehéz elkezdeni. Aztán van még egy párhuzam: amikor mondjuk az ember biciklije, számítógépe, autója, akármije vacakol akkor hajlamos arra, hogy ha csak rágondol elkapja az undor, és egész egyszerűen nincs kedve hozzányúlni. Ez ellen az sem segít, ha a probléma már megoldódott (nem esik már le a lánc, nincs újabb kékhalál, nem csak a jobbhácccsó ajtó akar nyílni, hanem az összes), akkor is benne van az emberben egy kis ellenérzés, ami csak az idő múltával tűnik el. Legutóbb talán pont a gépemmel kapcsolatban éreztem ezt: van egy kontakthibás SATA-kábelem, ami hosszú órákon át szívatott (mire nagy nehezen megtaláltam azt a pozícióját, amelyben átfértek rajta a bitek), és a végére már a gépre nézni sem volt kedvem, nemhogy használni. Valami ilyesmit érzek most a bloggal kapcsolatban is: kinéz némi kellemetlenség a nagy pofám, és az emberek józan ítélőképességébe vetett hitemnek „hála”, amely azért következik majd be (már ha be fog), mert blogolok. Az egyik kollegám mondta: ő nem ír, nem hangoztatja a véleményét, ezért nem is kerülhet soha olyan helyzetbe, hogy védekeznie kelljen. A bábszerű állapotban vegetálás is egy opció, de basszus én nem szeretném arra a szintre silányítani az életemet, hogy azért fogjam be a pofámat, hogy nehogy megráncigáljanak! Amúgy sem vagyok túl radikális (a blogon legalábbis), jóval több post szól a hülye játékokról, mint mondjuk a politikáról, esetleg más társadalmi problémákról. Az pedig, hogy csak azért mert néha – erős rosszindulattól vezérelve – támadhatóvá válok egy-egy post miatt… nos, ez egy olyan veszély, ami benne van a pakliban. Talán éppen itt az ideje, hogy felnőjek, és szembenézzek a ténnyel: bizony ez itt már nem a középiskola, nem az anyám által teremtett védőburok – ez itt az Élet, amelyben bizony az ember megszophatja, ha egyesek úgy akarják. Talán jobb is lesz így: lehet, hogy egy jó nagy pofonra lesz szükségem, hogy magamhoz térjek.

UPDATE: ja igen, még valami: ha netán így eltűnök khm… „pár” napra, akkor tessék megcsekkolni ezt. Ha itt sincs friss hülyeség, akkor bizony elütött egy ukrán rendszámú Scania, amelynek a sofőrje ügyesen meghamisította a tachográf adatait, hogy egyhuzamban tudjon kockázat nélkül levezetni 48 órát, és én pechemre pont a 47. óra 54. percében tévedtem ki elé a zebrán, amikor már a visszapillantón fityegő Wunderbaum-ot se nagyon tudta befókuszálni, nemhogy az utat. Esetleg csak tényleg elegem lett az internetből, de az előzőnek jóval nagyobb a valószínűsége 🙂

Annyira egyszerű, és egyben elcsépelt kezdés lenne azt írni, hogy „annyi minden összegyűlt bennem az utóbbi hetekben, és úgy érzem le kell írnom, mert felrobbanok” (ahogy már történt pár éve), pedig ez eleve elővetítené, hogy itten most világmegváltó gondolatok fognak közlésre kerülni, pedig aztán lófaszt. Gyorsan le is tudom a mai nap nagy tanulságait, amelyeket érdemes lenne fontolóra vennie az utókornak, és egy sokkal szebb világot teremthetnénk: a tíz évesnél fiatalabb kisgyerekkel vásárolni vágyó anyukáknak nyitni kéne külön boltokat, hogy ne a munkában megfáradt férfia emberek idegeit cincáltassák a kölökkel, aki még kurvára elhiszi, hogy ha minél idegesítőbben és hangosabban visít akkor mindent elérhet az életben. A poén az, hogy az anyjuk el is hiteti vele ezt a bődületes baromságot, gondolom nekem is volt egy ilyen traumatikus élményem kiskoromban, amikor rájöttem, hogy ez nem igaz, csak már nem emlékszek rá. Volt még ma egy mérsékelten kedves gondolatom, mikoris jöttem ki a boltból (ahol sztereóban ordított két gyerek, amíg a pénztárnál sorban álltam), és láttam egy vékony srácot, és egy jó húsban levő csajt kéz a kézben sétálni: ha valaha is szükségem lesz arra, hogy egy ilyen párt vérig sértsek, akkor tutira azt fogom mondani a csávónak, hogy „hallod, nem félsz, hogy szex után felzabál, mint egy fekete özvegy? Engem azért frusztrálna a tudat!”.

Aztán az is van, hogy frissült a WordPress, és kurva trendi-bendi lett az admin board:

Nekem kajak bejön, ízléses, kompakt, vannak új ikonok is a szerkesztőben. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy az alapértelmezett kurva gagyi smiley-készletet lecserélték-e. Következzék ennek csekkolása érdekében egy vigyorgófej mindenféle kontextus általi indoklás indokoltság nélkül csak úgy bele a semmibe: :).

UPDATE: maradt ugyanaz a ronda szar, sebaj.

Van mostanában olyan is velem, hogy ijesztő módon megfordult a helyzet: egyre jobban érzem magam a munkahelyemen(!!!), és egyre kevésbé jól itthon (ami alatt a kilencedik emeleti panelt tessék továbbra is érteni, van nekem másik otthonom is). Tegnap – ugyan súlyosbította a szokásos hétfői apátia is – szinte éreztem, ahogy közeledek az albérlet felé fogy el az életkedvem.  Viccen kívül. Talán annak tudható be az egész, hogy a munkahelyemen értelmesnek érzem az eltöltött időt (nem röhögni, például ma is indiai arcok problémáin dolgoztam megfeszített tempóban… ép ésszel belegondolva mondjuk ki a faszt érdekel, hogy mi a kínja néhány pár ezer kilométerrel odébb lakó cig kollegának? Na ugye, én sem értem). Amúgy mostanában a Red Faction – Guerilla-t nyüstölöm, csak – most hogy kijött a folytatás is – derogál, hogy írjak róla bármit is, helyette nézzétek meg ezt a videót, és döntsétek el, érdekel-e.

Az előző post sírás-rívásával kapcsolatosan is gondolkodtam egy csomót: valahogy kezdi értelmét veszteni a felháborodás, most hogy kiderült, hogy a médiatörvény:

a. nem vonatkozik a blogokra

b. nem vonatkozik a kommentekre

c. csak pár amúgy is büntetendő kihágás miatt lehet megrángatni bármelyik online újságot (fiatalok védelme, gyűlöletbeszéd, ilyesmik… apropó, a kurucinfó fent van a listán?)

Már nem is érzem a sajtószabadság végének az egészet… Bassza meg, annyi történt, hogy a Népszava, az Index, meg a többi tőkeerős webes portál nem írhat minden szart össze-vissza. Ez akkora baj? A blogok továbbra is fröcsöghetnek (bár aki hitelt ad egy köztudottan valamelyik oldal mellett elkötelezett bloggernek az magára vessen), mehet tovább a Vastagbőr, a Képviselő Funky, a Mandiner stb… Virágozhat tovább minden virág, mi itt a gond? Jelen pillanatban tényleg csak a már megfogalmazott kételyemet tudom felhozni: mi lesz ha kiterjesztik a törvény érvényét a blogokra is? Nos, akkor szopni fogunk, de keményen. Addig viszont happiness van, nyár, és szerelem.

Apropó: voltunk ám idén is PAFE-n (mint tavaly), csak egy jó darabig húztam-halasztottam a beszámolóírást, most meg már minek. Annyi elég róla, hogy nem kell a vaki (nem, nem kell érteni, nem azért írtam)! Remélem azért, hogy még legalább 1-2 fesztre lejutunk idén, célpontjaim között szerepel a FEZEN, illetve a Vé-feszt, amin immáron 6-7 éve minden évben kimegyünk, bár máig nem értem miért. Talán pont azért mert nem nyújt többet egy közös sátrazós-iszogatós esténél, és nem terheli szét az idegrendszerünket a sok kisebbségi komplexusos faszkalap szekus, meg a sok geci multi, ami tolja a pofádba a propagandát (ajánlott irodalom itt). Higgyétek el: néha elég ennyi egy kurva jó bulihoz!

A végére pedig következzék egy kis kulisszatitok: akik régóta olvasnak tudhatják, hogy már voltam kint egyszer a drága cégemnek hála Düsseldorfban két hétig. Nos, most is tervezik, hogy kiküldenek (még nem fix), viszont most „kicsivel” messzebbre akarnak, már ha a párezer kilométer kicsinek számít. Nem akarok belemenni a részletekbe, még szervezés alatt van az egész, de ha összejön, akkor két hétre meg fognak változni a postok: az eddigi kockulást fel fogják váltani a gyomorrontásokról szóló beszámolók 🙂

Az van, hogy amikor egy ilyen hosszabb szabi után vagyok kénytelen visszajönni Fehérvárra, és ezzel újfent szembesülni azzal, hogy mennyivel másabb lehetne az életem, ha mondjuk otthon lakhatnék a barátnőmmel, a gyerekkori barátaimmal, és persze édesanyámmal az kurvára le tud lombozni. Ilyenkor érzem át igazán, hogy mit adtam fel ezért az állásért, és hogy mennyivel sekélyesebb, magányosabb, és végsősoron unalmasabb életmód jutott osztályrészemül, amely szerintem még ahhoz is nagyban hozzájárult, hogy az utóbbi hónapokban jóval ritkásabban szállingóztak a postok, egyre kevésbé volt kedvem írni, és – ha megfigyeltétek – inkább a hírekre, a könnyebben megfogalmazható, nem túl mélyenszántó témákra helyeztem a hangsúlyt, éppen azért, mert valamelyest elkezdett felzabálni a fásultság. Tényleg jó volt ez a másfél hét arra, hogy most érezhessem azt, hogy mennyire durván megzombítottak a végeláthatatlan sorban özönlő ugyanolyan hetek a szabadság előtt. Itt lakok ebben a kurva panelban két agyhalottal (az egyik már nem is köszön, a másikkal is csak akkor tárgyalok, ha nagyon muszáj, értsd rezsit kell fizetni meg hasonlók), nincs egy normális haverom, akivel tökéletesen egy húron tudok pendülni (ergo nem frusztráljuk egymást 10 perc után a nem összeegyeztethető hullámainkkal), nem élvezem ki a nyarat (nehéz is lenne úgy, hogy az ember ötkor szabadul a munkahelyéről), és egyáltalán: károsnak érzem minden percét az ittlétemnek. Még kapálózok néha: amióta rendbeszedettem a biciklit néha nagy túrákat teszek a városban (múltkor este fél11-kor jött rám a tekerhetnék, fél1-ig bóklásztam fel-alá a kihalt utcákon, ami jól hangzik, kár, hogy csak még magányosabbnak éreztem magam tőle), pár hete kiültem a Halesz-parkba is, de persze egyedül az is marha unalmas lett néhány perc után.
Szóval úgy érzem azért van miért sírnom-rínom, viszont tisztában vagyok azzal, hogy ilyen állásról mások álmodni sem mernek, és türelmesnek  kell lennem, hátha egyszer majd fogok annyit keresni, hogy legalább a szabadidőmben, hétvégén azt tehessem (szinte), amihez csak kedvem szottyanik. Addig is marad a lassú értelmi hanyatlás, a napi majdnem egy liter energiaital, és persze a hiány, amit nem tud enyhíteni semmi. Bassza meg az egész.

Van ugye ez a Bringázz A Munkába mozgalom, ami arra hivatott, hogy valamelyest motiválja a T. Lakosságot arra, hogy a büdös környezetszennyező autókázás helyett feltegye a hájas valagát egy bicikli nyergére, és a nyers izomerő segítségével jusson el a munkahelyére. Ez a kezdeményezés marha jó, ugye a weboldalon lehet csapatokat alapítani, majd a felvezetett kilométerek alapján rangsoroltatni őket, így az egészséges versenyszellem is újabb löket lehet afelé, hogy az ember vegye a fáradtságot, és négy helyett két keréken guruljon reggelente dolgozni (meg persze haza). Egy kérdésem lenne csupán: miért nem lehet igénybe venni a modern technika csodáit ahhoz, hogy az útvonalunkat regisztráljuk az oldalon? Jelenleg egyrészt tök kényelmetlen állandóan kézzel beírni, hogy „igen, ma is megtettem 3 kilométert”, másrészt adva vagyon a csalás lehetősége, ugyanis csak bemondásra működik a dolog, nincs ellenőrizve, hogy a paraszt valóban megtett-e korán reggel éhgyomorra 34 kilométert, vagy csak át akarja verni a rendszert.

Manapság, amikor egyre több embernek figyel a zsebében egy GPS-jel vételére képes telefon (jellemzően Android-os cucc, vagy esetleg iPhone) miért ne lehetne fejleszteni egy olyan appot, amely mondjuk folyamatosan trackeli az útvonalunkat, majd ha elértünk A-ból B-be, nyomunk neki egy „végeztem, összesíts” gombot? A poén az, hogy ilyen program már létezik, rendszeresen használom is (Androidról beszélünk, Cardio Trainer a neve, és egész egyszerűen zseniális), valami hasonlót össze lehetne dobni a BAM céljaira is szerintem.

Mennyivel elegánsabb lenne ezt látni a mozgalom weblapján (ezt a Cardio Trainer generálja):

Látszik minden szükséges infó: megtett táv, időtartam, útvonal, átlagsebesség, stb… (még link is van hozzá!)

ehelyett:

Nem túl informatív, viszont legalább ronda: felvezettem kézzel a hét olyan napjait, amikor bringával mentem dolgozni

Tudom persze, hogy egy ilyen app fejlesztése nem két forint, biztosítani kell hozzá a folyamatos ügyfélszolgálatot, állandóan frissíteni kell, bugfixelni ésatöbbi, de szerintem ha bevonnának néhány szponzort (gondolok itt főleg sportszergyártókra, no meg persze Norbertre aki utálja a zsírot), esetleg megkérnék a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumot (amely a fő üzemeltető a Magyar Kerékpárosklubon kívül), hogy ugyan már csepegtessen egy kis tőkét erre a célra is, akkor megvalósítható lehetne. A XXI. században élünk, használjuk már ki a technika által nyújtott lehetőségeket!