…és ő lesz a hibás:

Gyűlöllek, disznó!

Jaj de tele van a tököm ezekkel a hétfőkkel! A kialvatlanság, fáradtság, a Fehérvárra való visszatérés, a pár napos pihi utáni sokkolóan ható munkahelyi légkör, és az idegenek közötti imidzsfenntartás idegölő, és halálosan fárasztó rituáléja teszi ki az egész napomat. Legszívesebben hazamennék legalább az albiba aludni, ha már teljesen haza nem lehet, márcsak azért is, mert egész egyszerűen nem kapok idebent levegőt, mivel valószínűleg nem megy a légkondi légcserélője, és a többiek által elhasznált, ráadásul meleg levegő az egyetlen, amit idebent mélyeket lélegezve magamba tudok szippantani ezzel ringatva magamat abba a hamis illúzióba, hogy megfelelő mennyiségű oxigént tudok segítségével a szervezetembe szólítani. Ez sajnos távolról sincs így, ezért szép lassan kezd legyőzni az álmosság, és a katatónia, egészen kellemes érzés kezdi felváltani a kezdeti enyhe pánikot, amelyet a fuldoklás váltott ki belőlem. Iszonyat rég óta nem éreztem már ilyet, egészen konkrétan amióta letettem a cigit (bő egy éve) nem kapkodtam a levegő után így, mint ebben a kurva kockában. Sebaj, max tíz percenként fogok kijárni az udvarra, amit most még meg is tudok oldani, de mi lesz ha komolyabban neki kell állnom dolgozni (ami januártól esélyessé fog válni)? Hihetetlen…

Ami viszont mondhatni bearanyozta a napomat az az volt, hogy  – ízlelgetvén a Neo FM-et – örömmel konstatáltam, hogy egészen konkrétan 3/4 10-kor Ganxsta Zolee felkonfja után lenyomtak egy Slayer számot a rádióban! Ez azért nagyon durva, kíváncsi lettem volna milyen arcot vágnak az ős Sláger/Danubius fanok, amikor a Balázs Fecó/Demjén Ferenc/Edda/Apostol/Crystal/stb-hez szokott fülecskéjüket vad vizigót-hordához hasonló vehemenciával betámadták a súlyos riffek, és a hörgő énekhang… Azért így hétfő reggel (jó, délelőtt) kicsit erős volt, de én értékelem a bátorságukat. Pláne kezd szimpatikus lenni ez a Zoltán gyerek, mivel valahogy tényleg érezni rajta, hogy nem csak megjátssza a lazagyerek-imidzset, hanem ő tényleg ilyen echte Ungarische paraszt (ezt akkor konstatáltam végérvényesen, amikor a műsorvezető társa édesanyját emlegette teljes beleéléssel, persze egyensúlyozva a tajtahóság, és a szellemesség mindenki által máshogyan definiált peremén). Nem sikerült annyiszor felröhögnöm rajtuk, mint a Balázs-Jani pároson, amikor néha úgy igazán formában voltak, de azért párszor sikerülhetett megijeszteni egy-egy félhangos nyerítéssel a hetvenéves mammerokat, akikkel volt szerencsém egy buszmegállóban tölteni röpke fél órát.

Reggel történt még az is, hogy a sofőr bácsi – valamilyen számomra (de szerintem számára is) érthetetlen okból kifolyólag a következő módon hajtotta végre a Fehérvárra bejutás problematikáját:

Így lett volna értelme megközelíteni a pályaudvart Veszprém felől (az egérrel lehet mozgatni a térképet):

Nagyobb térképre váltás

Nos, neki sikerült ezt emigyen abszolválnia:

Nagyobb térképre váltás

Szóval csinált a 4 kilométeres útból 16-ot(!) valamiért, mindenesetre az utasok nyújtogatták a nyakukat rendesen, amikor a körforgalomban rossz kijáraton jöttünk ki 🙂 Én persze sztoikus nyugalommal fogadtam a dolgok ilyeténmód alakulását, mivel amúgyse rohantam sehova, de ezzel feltételezem nem volt így mindenki az utazóközönség soraiból. Kifejezetten szórakoztatott, hogy láthattam azt az ipari területet ahol a Fezen-feszt volt még szeptemberben, mivel nem gondoltam volna, hogy pont ma fog arra vetni a sors, erre tessék!
Aztán persze röpke 2 óra késéssel sikerült is belibbennem a céghez, persze senki nem hiányolt különösebben, ahogy az várható volt. Ha persze komoly munkát is végeznék (ami – ahogy már említettem – januártól várható) jóval szigorúbban venném a munkakezdést, de így nem igazán van meg a motiváció érthető okokból. Komolyan mondom, hogy sokkal több kedvem lenne bejönni, ha nem csak a munkaidő végének kibekkeléséről szólnának a napjaim, hanem problémákat is orvosolhatnék, rendszereket ellenőrizhetnék, stb., tehát végezhetnék érdemi munkát is. Így viszont néha annyira üresnek, és értelmetlennek érzem az ittbent töltött időt, hogy legszívesebben be se jönnék, mert minek. Anno a gyárban néha éjszakásban éreztem ezt, volt, amikor éjféltől reggel hatig nem csináltunk semmit, és kábé úgy voltam vele, hogy azért fizetnek, hogy ébren maradjak (hozzáteszem, hogy a mai napig úgy gondolom, hogy nincs az a pénz, ami kompenzálta volna a dologgal járó szenvedéseimet, többek között a minden áldott reggel műszak vége előtt egy órával fellépő durva hányingeremet…). Egy idő után persze becsempésztem a Starcraftot, meg a Transport Tycoon Deluxe-t, és azokkal próbáltam meg elütni az időt a karbantartó műhelyben, de amikor már ezért is ferde szemmel nézett a főnököm, akkor ezzel is fel kellett hagynom (pláne, hogy az egyik kollegám, aki neki hű jobb (és néha gondolom a petting kedvéért bal)keze volt le is törölte anélkül a játékokat anélkül, hogy szólt volna). Mindegy, csak azt akarom kihozni az egészből, hogy iszonyat unalomban, és céltalanságban telnek a napjaim a cégnél, múlt héten akartam rittyenteni magamnak egy kis jegyzetet az oktatáson kapott pdf-ek segítségével, de a munka 15. percében összeomlott a cégnél erőltetett Sypmhony (ami olyan mint az Office, csak sokkal nagyobb rakás trágya, már ha lehet még lejjebb menni minőségben). Az volt az a pillanat, amikor valami megszakadt bennem, és újra visszasüllyedtem a ‘surviving mode on’ szintjére, és nem nagyon érdekel a külvilág idebent. Most is – ahogy ezeket a sorokat rovom – a fülem bedugva, Porcupine Tree-t hallgatok (mi mást :)), és rohadtul nem érdekel, hogy mögöttem rohangásznak a többiek… Alig várom a januárt. Komolyan.

Komolyan úgy érzem valami gond lehet. Mostanában valahogy jobban leköt a zene, és a könyvek, mint a net, meg a programok elemezgetése. Ma például kifejezetten szétuntam a fejem egy viszonylag gyors kapcsolattal rendelkező számítógép társaságában, ami nem volt eleddig jellemző rám (vicc, csak eszembe jutott: mi volt a legkomolyabb kapcsolatod életedben? 20/10 MB :)).  Meguntam a Reader-ben olvasgatást, az Index-et, a Velvetet, a WordPress pluginok bújását, az MSN-t, a hülye flashjátékokat, a Facebook-ot (amelynek egyik alkalmazásából ma megtudtam, hogy valszeg február 20.-án nemzettek, jajdejónekem), az iwiw-et, a blogokat amik eddig lekötöttek, egyszóval mindent. Többet voltam kint az udvaron, meg a büfében, mint előtte bármikor, és semmiféle késztetést nem éreztem arra, hogy a gép előtt dögöljek. Most se szívesen ülök itt, de ha nem tenném, akkor hogyan írnám meg, hogy mennyire nem szeretek itt ülni? 🙂

Abban is megnyilvánul ez az „ijesztő” (inkább örömteli) tendencia, hogy újra kezdem felfedezni a zene erejét, ma például egész nap nem hagyott nyugodni ez a csodás kis mjúzik:

Incubus – Mexico

You’d better bend, before I go on the first train to Mexico…egész fülbemászó dallam, nemde? A végén amúgy még nekiállok újra emberek közé járni, meg kocsmázni, jajmilesz velem 🙂

… gondoltam magamban reggel, amikor hosszas szenvedés, és körülbelül 6 szundi után (ami 6X9=54(!) perc) felriadtam álmomból egy utcán elhúzó autó tülkölésére, és kitántorogtam az albérlet konyhájába. Előző este olyan köd volt, hogy olyan érzésem támadt, hogy ha kinyitnám az ablakot, akkor mint valami olvadt műanyag massza folyna be a párkányról, és szép lassan szétterjedne a padlón. Ott állva és tűrve, hogy pofámba röhög a Nap (copyright by Yettencs) konstatáltam, hogy ebből már csak az itt-ott tétovázó ködpamacsok maradtak meg, amelyek még dacoltak a fénnyel valahol félúton az eloszlás szomorú folyamatában. Ráadásul még ki is pihentem magam nagyjából, így kifejezetten jó kedvvel vághattam bele a napba. Bedobtam a mikróba a napi rendes adag félbögre kotyogós koffeinbombámat (ami kávézókban 2-3 adagot is kitenne azokban a gyűszűnyi csészékben), és visszaszédelegtem a szobámba. Kinyitottam az ablakomat, és ekkor kapott el egy érzés: az utca zaja, a friss levegő, és a fény eszembe juttatta a régi szép időket, amikor még Győrben laktam, és minden reggel szertartásszerűen elszívtam egy cigit az erkélyen a kelő nap fényében, miközben néztem az utcán sétáló embereket (itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy az ilyen elmerengések, és szomorkás nosztalgiázások szűk látókörűségre vallanak, mivel a régi szép időknek nevezett időszak most van, csak most még nem fogjuk fel 🙂 ). A Szent István út mentén sorakozó régi tömbházak egyikében éltem ötödmagammal, és ezek a napsütéses nyári reggelek mindig adtak egy jó felütést a napnak. Emlékszem, kiraktam a fél pár hangszórót is magam mellé, és bömböltettem egy kis zenét is az utca népének, miközben laza macsó módjára trikóban szívtam a Kék Bondot 🙂 Ez a feeling hiányzott eddig a fehérvári napjaimból, de ma reggel ez is betódult az ablakomon a friss levegővel együtt végre valahára. Hiányzott már nagyon…

Újabb kellemes meglepetés volt az is, hogy a buszmegálló felé sétálva se fagytam meg, sőt kifejezetten tavaszias idő fogadott a házból kilépve. Ha nem tudnám, hogy mit mutat a naptár, azt hihetném, hogy jön a tavasz, bár a lombjukat hullató fák kicsit kilógnak a képből. Friss, fényes, és szép volt a város, öröm volt belevetni magamat, és szinte sajnáltam, hogy be kellett jönnöm dolgozni. Legszívesebben kerestem volna magamnak egy szimpatikus erdőt, és túráztam volna ma egy nagyot, ahelyett hogy ebben a légkondícionált kockában kelljen bámulnom a monitort, de ugye ezért fizetnek, ezt kell csinálnom. Sebaj, nézegetek pótcselekvésképpen tájképeket a neten, és közben csendben vágyakozok a természet után, ez is civilizációs ártalom…

Ma reggel – beesvén az albiba, és letépvén magamról a kabátot, hátizsákot – feltettem egy életmentő kávét a tűzhelyre, és amíg főtt gondoltam gyorsan lecsekkolom a dolgaimat (mail-ek stb.), mivel a tegnapi nap nagyon más irányú elfoglaltságokkal telt, és nem volt időm élni a virtuális életemet (estére elvonási tünetek is jelentkeztek: remegtem, izzadtam, és folyamatosan azt motyogtam, hogy „fészbúkivivraktalicskadzsímél” 🙂 ). Klattyintok nagy bátran az Opera ikonjára, erre feldobja nekem az ablakot, hogy jött 132 olvasatlan levelem. Mondom neki, ne viccelj komám, hogy a viharba lenne már annyi, azért nem fél éve nem ellenőriztem őket, mindössze egy nap maradt ki. Azért megnéztem mégis mi van, ekkor konstatáltam, hogy bizony a 132-ből kábé 130 levél moderálásra váró kommenttel kapcsolatban jött a blogmotor által elküldve (tudni kell, hogy a blog most úgy van beállítva, hogy legalább egy elfogadott hozzászólásának kell lennie mindenkinek, hogy utána moderáció nélkül tudjon kommentelni). Bizony-bizony azért motoszkált bennem a kétely, hogy nem valószínű, hogy rászabadult az oldalra egy komplett egyetemi bölcsészkar karöltve egy infós szakosztállyal, és ők akarják szétkommentelni az összes postomat, hanem valószínűleg egy spamhadjárat kapta el szegény háztájimat. Balsejtelmem igaznak bizonyult, az adminfelületen a következő csata utáni tájkép fogadott:

Mint látható, volt 57 komment, ami zagyva karakterekből (a 132 levél úgy jött össze, hogy jött egy jópár (60-70 darab) a regiblog.raktalicska.hu-ra is, és azokról is kaptam mailt), és linkekből állt. Ezután jött a nagyüzemi spam-mé nyilvánítás kellemes, és szórakoztató művelete, amelyet heves anyázással kommentáltam mintegy magam szórakoztatására. Az egészből persze a blogon semmi se látszott meg, mivel ezek a hozzászólások moderációs sorba kerültek, csak nekem volt felettébb bosszantó a dolog.

Mindenesetre a spamhadjáratnak köszönhetően ma már reggel 8-fél9 fele látogatócsúcs állt be kb. 275 látogatóval:

Azon gondolkodtam, hogy minek volt köszönhető ez a megkülönböztetett figyelem? Oké, minden létező módon megpróbáltam (sikerrel) becsempészni a blogot a Google találatai közé (kedvenc keresőszavaim, amikre keresve megtalálják az emberek az oldalt: ribancok, halott macskák, cigány gyűlés, stb. stb.), és valószínűleg így gerjedhetett rá egy script szegénykémre. Esetleg egy ilyen captcha (beírandó akármi, ami ellenőrzi, hogy ember vagy-e) segítene a dolgon? ->

(gyk: itt le kell rajzolni a jobb oldali képet, nem elég ha felismered a karaktereket 🙂 )

Két fontos dolog történt ma este:

1. kicsit olvashatóbb végre az alapértelmezett téma betűtípusa (kemény meló volt megcsinálni)

2. csináltam teát, csak a filtert felejtettem ki (majdnem) belőle.

Sebaj, visszasírom még ezt a kis hülyeségemet, amikor majd olyan öreg leszek, hogy pisilés után elfelejtem eltenni. Idővel meg majd előtte elővenni. Alig várom…

Egész egyszerűen nem bírom megszokni a hétfők egyedi hangulatát. Ma persze koncentráltan csapódott le az élmény, mivel egy bő hete nem dolgoztam, és sokkal élesebb volt a kontraszt a fehérvári, és az otthoni élet között. A hajnali buszozás, a dideregve albérletbe vánszorgás, a reggeli kávéfőzés, a szoba látványa, a biciklizés vörösre fagyott ujjakkal, a cég hangulata, a rég látott kollegák, a hétfői pizzarendelés (merthogy akciós ilyenkor), és a többi markánsan fehérvári impulzus ilyenkor, hét elején éri az embert a leginkább. Ezen a napon vagyok mindig a legálmosabb, legboldogtalanabb általában, bár ma ambivalens kettős érzésekkel viseltetek az egész dolgozósdi iránt: mindazonáltal, hogy nagyon szívesen fetrengtem volna még otthon, mégis jól esik csinálni is végre valamit. Az ideális az lenne, ha otthon laknék, és helyben dolgozhatnék, de április óta erre esélyt se nagyon látok (arról nem is beszélve, hogy itt kicsit talán több a lehetőség a jövőre nézve, mint odahaza). Sebaj, reggel kisebbfajta sokk volt a sok délután kettős kelés után reggel 4:30-kor magamhoz térni, majd az utcán a fagypont közeli hidegben elmászni a buszpályaudvarig (csak az új Kispál tartotta bennem a lelket). Persze annyira azért kipihent voltam, hogy ne tudjak aludni az úton, helyette valami katatón állapotban szenvedtem végig a bő egy órát Veszprémig, ahol – sikeresen lekésvén a csatlakozást a pápai sofőr miatt – egy későbbi busszal indulhattam tovább Fehérvárra. (Hozzátartozik a sztorihoz, hogy kábé az orrom előtt csukta be a kedves buszvezető bácsi az ajtót, majd amikor látta, hogy többedmagammal szerettem volna felszállni, akkor csak a kezeit tárta szét, ahelyett, hogy megállt volna kitolatás közben. Lelki szemeim előtt megjelent a jelenet, ahogy én is széttárom a kezeimet, és sűrű bazmegelés közben pofátlanul arcontegezve ordítom neki, hogy „ne tárogass, hanem nyisd ki az ajtót!”, majd az induló busz oldalába rúgva hangsúlyozom a mondanivalómat. Ezután – az emiatt leszálló – sofőrt leüvöltöm, majd ügyesen elhajolva az ütése elől gyomorba rúgom. Persze ezután a járat nem ment volna sehova, én is csak max a fogdába, de – természetesen – csak fantáziáltam, így tovább nem gondoltam a sztorit. Legszívesebben mindenesetre ezt tettem volna a bunkójával. Hm, lehet, hogy mégis kicsit pszichopata vagyok? 🙂 )

A buszon meghallgattam a Danubiusosok sírás-rívását (állítólag a Slágeren még durvábban tolják, azt már meg se mertem hallgatni, hátha versenyt zokognék velük), hogy most mi lesz, meg hogy mennyire köszönik a sok támogatást, amit mostanában kapnak. Persze, bunkóság lenne részemről ezen élcelődni, mert ha valaki, akkor ők tényleg nem tehetnek a kialakult helyzetről, és tényleg sajnálom is a rádiókban dolgozókat (teszem hozzá, összesen körülbelül 130-150 emberről lehet ám csak szó, bezzeg amikor a régi cégemnél építették le a családos embereket százával abból nem volt ekkora országos hiszti), de nem kell szerintem attól félni, hogy ezentúl gyártósori összeszerelőként fognak tengődni 60000 forint nettóért, lesz rájuk igény az új adókon is. Reggel nyolckor még össznépi dudáltatás is volt (tehát mindenkit aki szimpatizált a két rádióval megkértek, hogy néhány percig nyomja a dudát), ebből persze semmit nem vettem észre, pedig épp dugóban volt a busz, úgyhogy hallhattam volna. Sebaj, gondolom épp mindenki Kossuth/MR2 fan volt a velünk veszteglő kocsikban. Ehhez a témához tartozik, hogy tegnap a Heti Hetesben is jó hosszan megemlékeztek a témáról (nagyjából érdekes módon hasonlóan, mint amit én is írtam), bár Farkasházy párszor kiakasztott a hülye érveivel. Először benyögte, hogy „Ki gondolta volna, hogy nem a kabaré lesz a legnépszerűbb műfaj a rádióban, erre tessék” (persze hogy fáj neki, mivel ő volt a Rádiókabaré igazgatója, de ez ide pont nem volt jó érv), majd felvetette, hogy szerinte nem garantált, hogy a zene lesz örökre a legkelendőbb műsorfajta a rádiózásban (persze, majd beszélgetős műsorok lesznek végig, amelyekben kriptahangú őskommunisták fogják felválta isteníteni a régi időket, és szidni a kapitalistákat helyette). Szegény ember – a kora ellenére – nagyon szűk látókörű bizonyos kérdésekben, és ez a rádiós mizéria pont ez a kategória szerintem. Mindenesetre – ahogy már írtam – a véleményünk sok ponton megegyezett (mármint nekem, és a műsorban résztvevőkkel), és ez megnyugtatott: vagy én nem vagyok hülye, vagy az egész világ az velem együtt 🙂 Ennyit a rádiókról.

Végül aztán sikerült beérni a céghez, és nekiállni a napi rutinnak: mailnézegetés (jéé, a céges fiókomba alig jött spam a kollegáktól, nahát), szokásos udvariassági körök lefutása (amelyek persze hasznosak is lehetnek), illetve az első kávé jó ideje a didiben (a helyi büfé, amely annak idején telt keblű pultoslánykáiról kapta a nevét, ma már inkább Tejeszacskó néven futhatna ha a melleket nézzük 🙂 ).

Délután pedig várhat az igazi boldogság: végre a saját gépemet bűvölhetem (amely nagyságrendekkel lassabb, mint a pápai, de annyi baj legyen), és végre nyugodt körülmények között irogathatok a blogra annyit, és amit akarok. Ez is kárpótol a fehérvári élettel járó egyéb kellemetlenségekért, mint például kaja/pénz/társaság/nőhiány. Ezek megkeserítik az életemet (főleg az utolsó kettő), de bízok abban, hogy mindent meg lehet szokni. Nekem is alakul a dolog, bár még fél éve nem volt elég hozzá… Talán majd jövő tavaszra már tényleg otthon fogom magam érezni itt.

A pár napja kiírt siklónév-szavazást ezennel lezártnak tekinthetjük, mivel mostanra már nem csurrannak-csöppennek az ötletek. A következő verziók érkeztek:

• Szokkoló
• Kiki a Kígyó, Sziszi kigyó, Csíkos Mazzag
• Benő, Zebra, Képviselő úr
• lehetne furik például, vagy akár Buddy… (khm…)
• Undormány. Szerintem ez jó név.
• Mentat Roma Atani (kis magyarázatot is mellékelt hozzá a javasló:  tk. ez a Dune című játék egyik szereplője, de a hasonló című regény(ek)ben nem szerepel (forrás))
• kis buzi kígyó
• kisköcsög (az utolsó kettőnél értékeljük az őszinteséget, köszönet érte!)

Szóval szegény ártatlan állat kapott hideget-meleget (pedig nagyon aranyos a szentem, mondjuk az egerek máshogy nyilatkoznának erről), de legalább szereztetek néhány kellemes percet nekünk (azaz nekem, meg a tulajnak, aki szintén kapta a javaslataitokat). A zsűri nehéz helyzetben volt (váá, mekkora sablonduma! :D), de hosszas mérlegelés után mégis csak akadt egy név, amely kettős jelentése miatt nagyon megtetszett nekünk. Ez a név pedig a következő:

(Dobpergés)

Tovább »

…de a mai naptól, ha www.raktalicska.com -ot pötyögtök a böngészőbe, akkor is a blog fog bejönni, nem valami elmés hibaüzenetes lap.

A beállítás előzményei mondjuk viccesek voltak: reggel gyorsan rálestem a mailjeimre, és látom, hogy ott mosolyog közöttük a következő:

**Számlája lejárt**

Összes tartozás: 1 Ft
Dátum: 10-29-2009

Tisztelt (legyen mondjuk JonC)!

Ezúton értesítem, hogy számlája az esedékesség lejártáig nem került kifizetésre. Tárhely hozzáférését (amennyiben a lejárt számla tárhelyről (is) szól), amennyiben 3 napon (nem munkanap!!!) belül nem fizeti ki számláját, automatikusan felfüggesztjük.

Na mondom, ennek a fele se tréfa, ha szegény anyám megtudja, hogy ilyen költségekbe vertem már megint magam tutira kitagad az örökségből. Gyorsan írtam is nekik egy válaszmail-t:

Tisztelt 3 in 1 Hosting Bt!

Érdeklődnék, hogy az 1 forintos tartozásomat milyen módon egyenlítsem ki, mivel a bankban valószínűleg kiröhögnek, ha ennyit akarok utalni.

Tisztelettel:
JonC

Ezután persze nem kellett sokat várnom, már jött is az elnézést kérő szép üzenet, amelyben megnyugtattak, hogy nem kell befizetnem a szóban forgó összeget (pedig már arra is gondoltam, hogy előkaparok valahonnan a lakásból egy egyforintost, és elsőbbségivel elpostázom a levélcímükre, nehogy lekapcsolják a tárhelyemet), sőt közölték azt is, hogy mostantól él a másik domain-cím, ami grátisz volt a tárhelyhez (persze, a .hu-st meg pénzért regeltettem velük anno, mondhatni fakk), úgyhogy mostantól nyugodtan pötyöghető a pontkomos verzió is, úgymond ízlés szerint.

Szabadságon vagyok a héten. Nos, ez alapján azt gondolná az ember, hogy egy hét pihenés, hawaii dizsi, napszemüveg vár rá, ám a mai nap alapján úgy fest, hogy számomra a szabadság azt jelenti, hogy többet rohangászok, mintha dolgoznék. Konkrétan kész csoda, hogy ma ez a post megszülethet, és ezt is úgy sikerült megszülnöm, hogy néhány fontos teendőmet holnapra halasztottam (Pató Pál mode on). Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy legkorábban szerdáig minden percem (szinte) be van táblázva, pedig múlt héten még abba a hitbe ringattam magam, hogy majd a hét a non-stop netezés, Doom3-azás, és persze blogra firkálgatás jegyében fog eltelni, ehhez képest ma például most ülök netközelben először. Kicsit fáradt is vagyok, miután jóanyámmal a nyakamba vettem a lakótelepet, és segítettem neki egy kicsit dolgozni (ő ugyanis postás), utána még egy kicsit korrepetáltam is függvényábrázolásból (értitek, én segítettem neki, akit jópárszor elkaszáltak annak idején matekból). Holnap küldhetek csomagot, mehetek le a város másik felébe gyalog, stb stb, úgyhogy tényleg igaza volt Geszti Péternek, amikor azt nyomatta a Rapülőkben, hogy

Fáradt vagy, látszik a szemeden

De kipihened magad a munkahelyeden

Hja, jövő héten majd végre lesz némi nyugtom is… 🙂