Ez überel minden eddig látott Team Fortress-es fanvideót, amit láttam:

Riszpekt a készítőnek! 🙂

Az alábbi screenshot a gépem asztaláról készült, és egy órát ábrázol:

Mai kérdésünk a következő: mennyi időt is mutat ez voltaképpen? Íme a választási lehetőségek:

 Betöltés ...

Arról, hogy ez mégis mi, és hogy hogyan izzítottam be jövő héten várható a post (már ha nem leszek lusta megírni természetesen :))!

The apocalypse begins
Pain becomes the norm
Seeking homicide
Beware the coming storm
That starts illuminating fires
God is laughing hard
Man has gone insane
-Slayer

Játszadozzunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy csapásra eltűnne ez a parazita a bolygó testéről, amit mi emberiségnek hívunk! Lehet a kiváltó ok bármi: szépen egymásra dobálunk mindenféle hasadóanyagokkal megtömött vasakat, esetleg az influenzavírus gyúrja ki magát annyira, hogy taroljon, mint kezdő táncoslány a sörösüvegekkel megrakott asztalon, de maradhatunk az olyan snassz megoldásnál is, mint mondjuk egy becsapódó aszteroida, amelynek nyomán nem elég, hogy rengeteg földrengés tenne egyenlővé mindent a felszínnel, de a klíma is felborulna annak rendje és módja szerint. Tételezzük fel, hogy a bolygó színén egyetlen ember maradna életben, mert mondjuk éppen úgy játszanak össze a körülmények, hogy épp’ egy atombunker mélyén reszket, amikor a felszín pokollá válik, esetleg mert pont immúnis az aktuális tömegpusztító vírusra (mint ugye Will Smith a Legenda vagyok című filmben), netán mert csak. Milyen előnyökkel, hátrányokkal járna számára az, hogy az az elképesztően kusza, zavaros, gyakorta idegesítő szövedék, amelyet társadalomnak hívnak egy csapásra megszűnne? Nézzünk néhány példát: mi történne, ha a járványos forgatókönyvnek „hála” szinte egy nap alatt elpusztulna mindenki, csak egy ember maradna talpon a vidéken!

1. Kocka: bár eleve képtelenségnek tűnhet, hogy egy nyüszöge (vagy éppen zsíros), szemüveges, testnevelésből örök(ölhető) felmentéssel rendelkező, szociálisan visszamaradott egyed lehetne az utolsó túlélő, de tekintsünk el a dolog nonszensz természetétől. Vegyünk egy világot, ahol a felperzselt felszín (esetleg a hullahalmok) alatt még működnek az internetkábelek, valamilyen csoda folytán még van elektromosság (mert mondjuk az atomerőművek egy darabig még elüzemelnek emberi beavatkozás nélkül is), és hősünknek van egy működőképes számítógépe is. A családtagok, barátok hiánya egy darabig talán fel sem tűnik neki (mint a viccben: „nagymama, mi ez a büdös? nagymama? NAGYMAMA!!”), elvégre a szociális kapcsolatai amúgy sem voltak túl erősek, legjobb barátjának eddig is a KillerFreak666 nevű 46. szintű paladint tartotta a WoW-ból. Ami először gyanús lesz neki, hogy kezdenek eltünedezni a játékosok a szerverekről, amelyeken napi tizenpár órát szokott játszani. Amikor aztán az utolsó leölhető nem gépi játékos is csak álldogál egy helyben, nem reagál semmilyen emotion-ra, nem ír vissza a chat-en, akkor fogja el igazán a pánik. Gyorsan kilép a játékból, felmegy a chatroulette.com-ra… sehol senki! Senki nem maszturbál a webkamera előtt! Facebook.com… semmi Farmville-es faszság az üzenőfalon már órák óta?! Mondjuk ez nem is olyan nagy baj – gondolja ekkor. Hirtelen támad egy ötlete, és felmegy a kedvenc torrentoldalára. Mivel nem indulnak új letöltések (nincs aki indítsa őket ugyebár), de a seedszerverek még pörögnek, ezért hihetetlen sebességgel tudja lehúzni a japán lánykás pornókat, amelyekben olyan nőket láthat meztelenül, akik már nem is élnek. Persze majd ha ez tudatosul benne (azaz, hogy most már esélye sincs elveszíteni a szüzességét, hiába várt vele 19 éves koráig), akkor lesz igazán lesújtva, de egyelőre elvan a hirtelen begyorsult internettel, és a tudattal, hogy mostantól max botok ellen fog csézni.

2. Trendiboy/girl: bár pozitív, hogy nincs tülekedés a plázákban, viszont nincs is ki előtt eldicsekedni a legújabb cipővel/nadrággal/akármivel, így ha az utolsó ember a Földön ebbe a kategóriába esne, akkor igen gyorsan apátiába, majd depresszióba (vagy fordítva) esne, majd természetesen öngyilkossággal zárná a pályafutását.

3. IT szakember (mondjuk egy sysadmin, mint én): mivel a mi műfajunkban létezik olyan, hogy valaki otthonról melózik, ezért tételezzük fel emberünkről, hogy ő is egy ilyen napon válik túlélővé. Hasonlóan a kockához ő se venne észre sokáig semmi változást, esetleg az tűnhetne fel, hogy kevesebb ticket ( = hibajelentés) érkezne a mailfiókjába, ergo kevesebbet kell dolgoznia. Amikor megpróbál bekapcsolódni a délután kettes telefonkonferenciába akkor gyanús lenne a számára, hogy senki nem szól a kagylóba a túloldalon, de ennek ellenére akár napokig is eltarthatna, mire rájönne, hogy magára maradt, a rendszereket pedig már a kutya sem használja, amelyeknek felügyelése volt eddig a feladata.

4. Idegengyűlölő: minek után már nincs kinek azt ordibálni, hogy „menjetek haza” így maga ellen fordul, ámde rá kell döbbennie, hogy a rasszizmus némileg szórakoztatóbb, ha van tárgya. A saját magának gyűlölete, kergetése odáig fajul, hogy űzött vadként járja a totál elnéptelenedett városok utcáit, közben gyakran hátrapillant, hogy meggyőződjön, követi-e valaki. Vándorlásai közben gyakran könnyekig meghatódva nosztalgiázik a régi szép időkről, amikor még élt az a sok néger, sárga, meg cigány. Rendben van, hogy most végre mind halott (mennyit hajtogatta annak idején a haverjainak, hogy össze kéne gyűjteni mindet egy szigetre, és rájuk dobni egy atombombát!), de valahogy mégis keserű a szájíze – valahogy nem így képzelte el. Megkeseredett, álmaitól megfosztott emberré válik, akinek már nincs célja az életben. Szomorú látvány – lenne, ha láthatná bárki is ugye.

5. Telemarketinges: amikor egyre ritkábban, majd leginkább sehogy sem tud kapcsolatba lépni az embertársaival telefonon csodálkozva tartja el a fülétől a foglalt jelzéssel sípoló kagylót. Természetesen első körben a jutaléka jut az eszébe, és gyomra görcsbe rándul.  – Hogyan fogom kifizetni az albérletet? – mardossa a kérdés, mivel még nem tudja, hogy nem lesz kinek fizetnie se a bérleti díjat, sem a rezsit (bár a szolgáltatóknál a gépek még talán kinyomtatják a számlaleveleket, de hogy postás nem lesz, aki kézbesítse az is biztos). Néhány napig még próbaképpen fel-feltárcsáz egy telefonszámot, de idővel konstatálnia kell, hogy nincs kire rátukmálnia az épp’ aktuális rendkívül jövedelmező pénzügyi befektetést. Ebbe idővel belehülyül, két telefonkagyló segítségével remek érzékkel rázza le saját magát.

A sor még persze folytatható… Szerintetek kinek lenne a legnagyobb trauma ha egy csapásra mindenki eltűnne rajta kívül a Föld színéről?

Az augusztus 5-én az Atacama-sivatagban lévő San José-i réz- és aranybányában, 700 méteres mélységben rekedt 33 bányász mentése akár 100 napig is eltarthat, mivel kiszabadításukhoz egy 66 centiméter átmérőjű alagutat kell fúrni. A mentési munkálatokat rendkívüli módon nehezíti, hogy a föld állaga nem stabil.

(forrás)

Az jutott ma eszembe, hogy vajon mennyire aljas poén lenne már, ha mondjuk vennénk mindegyik szerencsétlenül járt bányásznak egy-egy példányt a Minecraft-ból, ha már úgyis benne vannak a rutinban 🙂

Csak hogy azok is értsék, akik nem töltenek el ezzel a játékkal napi 5-6-7 órát, íme egy videó a játékból:

Ők egész otthon éreznék magukat szerintem 🙂

Tudom, hogy ez a közvélekedés, de a  hétfővel kapcsolatban nem az a legszemetebb húzás a Sorstól, hogy azzal kezdődik a két napnyi pihi utáni újabb öt napnyi meló. Ez csak egy aprócska kellemetlenség ahhoz képest, amiért igazán gyűlöli mindenki. Az okot konkrétan persze nem mindenki tudja, így egyszerűbb ráfogni, hogy azért, mert vége a hétvégének, pedig a valóság sokkal drámaibb: a hétfő azért mocskos szemét rohadt napja az ember életének, mivel megvan az a képessége, hogy órák alatt újra elérje azt az állapotot, hogy az ember úgy érezze: csak tegnap hagyta abba a munkát. A szörnyű az, hogy ez a csapás hetente megismétlődik! Persze, nyaralás után néha több nap is kell ahhoz, hogy újra elfogja az embert a mókuskerék-feeling, de egy snassz kétnapos pihenő után a hétfőnek semmiség újra fáradttá, és csüggedtté tenni akárkit. Már aki hagyja persze, de nehéz nem hagyni: az ember észre se veszi, de máris csak a munka, a pénz, és az elfogyasztandó kaja kombója köti le minden figyelmét, eszébe se jut, hogy egy átlagos szerdán (sőt akár kedden!) valami olyasmit csináljon, amit máskor soha: lemenjen egy kocsmába délután sörözgetni a cimboráival, kiüljön egy parkba olvasni, vagy esetleg elmenjen futni az edzőterembe. Minél tovább csinálja az ember ugyanabban a ritmusban a napjait, annál előbb fog eljönni az FF (Fásult Felnőtt)-szindróma, amiből már szinte lehetetlen kikecmeregni. Mindez – ha az eddigiek még nem lettek volna borzasztóak – úgy következik be, hogy az ember észre sem veszi, és máris olyanná válik, mint Saint Exupéry Kis hercegjében azok a delikvensek, akik egy házat meglátva nem azt mondják, hogy „nahát, de szép!”, helyette azt kérdezik: „mennyibe kerülhetett?”.

Ez az, amit el akarok kerülni mindenáron. Jó volt ez a másfél nap belekóstolni az FF-be, de köszönöm, elég volt. Nem fogok beleszürkülni az életbe, de nem én!

Most pedig megyek, és beszélgetek az emberekkel az utcán.

A hosszú hétvégének a nagy részét gyönyörű fővárosunkban csatangolva töltöttem el, és egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy a pesti, mint olyan egy külön állatfaj. Persze ezt csak szubjektív benyomásaim alapján tudom mondani, de ha megpróbálnám tudományosabb alapokra helyezni a kérdéskört, akkor is tudnék érveket felhozni. Kezdjük azzal, hogy összehasonlítjuk egy kisebb településsel, és ilyenkor érdemes jó nagy eltérésekben gondolkodni, mert szemléletesebben fog látszani a különbség (biztos van ennek a módszernek valami neve is, én gyakran „használom”), szóval vegyünk egy pár száz fős falut, és nézzük meg, hogy miben térnek el egymástól. Kapásból vehetjük az egyik legnagyobb differenciának a lélekszámot: Pesten körülbelül kétmillióan élnek (nem véletlenül született meg valamikor 8-10 évvel ezelőtt a Burzsoá Nyugdíjasok nevű khm… meglehetősen alternatív formáció előadásában a ‘Bunkó Pestiek‘ című szerzemény, amelyben hosszasan elemzik, hogy vízfejű az ország, meg hogy a pestiek mennyire kivételezett helyzetben vannak minden szempontból), míg a postban ellenpárként funkcionáló faluban – ahogy az előbb már említettem – mondjuk 500-an. Míg Pesten senki nem ismer senkit (túlzásnak tűnik, de mindjárt kifejtem, hogy ezt hogyan értem), addig falun elég ha az ember egyszer csinál valami hülyeséget részegen (végighányja mondjuk a helyi 2 sz. Szövetkezeti Italbolt pultosát) azt másnap már az összes vénasszony tudja a házak előtti padokon üldögélések során a fénynél gyorsabb információ-áramlásnak hála. A senki nem ismer senkit témára visszatérve: ezt arányaiban tessék érteni: szerintem ha egy átlag pesti emberke kapcsolati hálóját, ismerőseinek számát a kétmillió vele egy településen lakó emberre vetítjük, majd ugyanezt az arányt megnézzük mondjuk falun (de beszélhetünk egy Győr méretű városról is akár), akkor arra a következtetésre jutunk, hogy egy fővárosi teljesen más közegben, az idegenekkel más mélységű szociális kapcsolatok által érintkezve éli le a kis életét. Csak egy példa: a példámban szereplő faluban nem kell féltenie az embernek a pénztárcáját, nyugodtan tarthatja a farzsebében, míg ez egy zsúfolt Combino-n utazva azért nem mondható el.

Térjünk vissza egy kicsit az idősebb korosztályra! Mindamellett, hogy le a kalappal a néni előtt, azért a következő videómban látható viselkedés vidéken elég szürreális lett volna, míg a Deák Téren (asszem) vasárnap kora délután senki nem rökönyödött meg ezen:

Igen, akit a háttérben lehet hallani, hogy röhög az én vagyok (meg jóapám :))

Ezért mondom, hogy a pesti egy külön állatfaj! Teljesen más életstílust, felfogást, stressztűrő-képességet igényel az, hogy az ember huzamosabb időt eltöltsön ebben a büdös, zajos, zsúfolt, kicsit félelmetes, ámde mégis pörgős nagyvárosban. Nekem az a két nap amit lehúztam ott most jó néhány évre elég lesz megint: szabályosan sokkolt az, hogy mennyire rohadtul zsúfolt az egész (persze itt a Belvárost értem, de ha vesszük mondjuk Fehérvár központját akkor is nagyságrendekkel kevesebb az ember/négyzetméter érték, megyeszékhelység ide vagy oda).

Aztán volt még egy sztorim: vasárnap éjszaka épp’ a Deák Téren kóvályogtunk (amiről én szentül hittem, hogy az az Oktogon :)), és összefutottunk egy csapat helyi fiatallal. Kettőnek taraja volt, meg volt velük 3-4 elég kövér szakadt harisnyás igazi punkcsaj is, abból is a csúnyább, és butább fajta. Mivel én fiatalabb koromban sokat jártam ilyen arcok közé, ezért szóba is elegyedtünk velük (engem mondjuk főleg az érdekelt, hogy merre van a Nyugati, mert oda akartam rendelni a taxit, hogy végre hazamenjünk a szállásra), megpróbáltak letarhálni (kaptak 50 forintot :)), majd előtört belőlem a riporter, és megkérdeztem, hogy milyen Pesten fiatalnak lenni. Körülbelül 3 perc kellett ahhoz, hogy a csávó kifejtse nekem, hogy hernyózott (nem, nem kertész volt, meg fát nevelt, ez a szlengben a heroin neve), meg hogy már két éve leállt, mutogatta is nagy büszkén a könyökhajlatait, hogy nézzem, eltűntek a tűnyomok már róluk. Ugyanez a sztori falun elképzelhető lenne?! Ugye hogy nem 🙂

Szóval érdekes tapasztalat volt ez a két nap a Nagy Faluban nna. Láthattam embereket a kapualjakba bekucorodva magzatpózban aludni, szemtanúja lehettem ahogy egy cigány nő ordít a palijával(?) a villamoson (legalább a kutyájuk aranyos volt), mellettem csattant egymásnak két autó az egyik hat-nyolc sávos belvárosi úton, és persze átélhetettem azt a feelinget, amit csak egy Budapest nagyságú város adhat: az utcán capoeirázó fiatalok, az egyik parkban szambázó párok(!), a város közepén a fűben monokiniző lányka (csak hogy lehűtsem a kedélyeket: hason feküdt), a Duna-parton koncertező alternatív zenekarok mind olyan benyomások voltak, amik máshol nem érhettek volna, csak egy ilyen nagyvárosban. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy két nap épp’ elég volt nekem ebből, és erről nem is a város zaja, bűze, zsúfoltsága tehet, hanem a benne lakó emberek az enyémtől totálisan eltérő stílusa, életszemlélete. Persze lehet, hogy elhamarkodottan ítélek, de ez már régóta fogalmazódik bennem, nem csak a hétvégi tapasztalataim mondatják velem: a pesti az egy másik állatfaj. Nem mondom, hogy jobb, vagy rosszabb, de mindenképpen más. Szoknom kéne őket, ha fel kéne valamilyen okból költöznöm közéjük.

Ken Lee, és a magyar nyelvet a végsőkig stresszelő blogja már volt említve régebben (a srác ki is rakta az oldalsávba a post linkjét), úgyhogy csak magamat tudom idézni vele kapcsolatban:

Ez a srác minden megnyilatkozásával újra és újra erőszakot tesz anyanyelvünkön, úgy izomból megpörgeti Kazinczy-t a sírjában (had pörögjön a vén hülye), de mindezt olyan önfeledt bájjal teszi, hogy az ember nem dühöng, hanem csak röhög kínjában, miközben úgy érzi hogy olvad az agya…

Legutóbb azon visítottam röhögve, amikor el akarta adni a blogot egymillió forintért, hogy legyen pénze lajhártfarmot létesíteni, majd amikor felhívták a figyelmét kommentben, hogy az kevés lesz még a telekre is, akkor egy huszáros vágással módosította a pénznemet svejci francra, de elfogadná az egy milkát USA dolárban esetleg angol pound-ban is. Erre már nekem is muszáj volt kommentelnem (pedig nem nagyon szoktam a szóbanforgó blogon, épp elég kiheverni a postokat), íme a Dénestől érkezett válasszal együtt:

Most komolyan: hát nem egy tündér? 😀

Egy sysadmin volt az, aki kicsomagolta a szervert a dobozából, felrakott rá egy operációs rendszert, megpatchelte, hogy biztonságos legyen, gondoskodott az áramellátásról, és a megfelelő hűtésről a szerverteremben. Feltelepítette a megfelelő szoftvereket, és beállította, hogy biztonsági másolatok készüljenek folyamatosan, ha valami mégis balul ütne ki. Mindezt azért tette, hogy ez a weboldal üzemelhessen.

Egy sysadmin állította be a routereket, kötötte be a kábeleket, konfigurálta be a hálózatokat, lőtte be a tűzfalat. Ő felügyeli a forgalmat a net minden egyes pontja között, legyenek azok optikai vagy „sima” kábellel, vagy akár a levegőn át hullámokkal összekötve, mindezt azért, hogy az internet számodra is elérhető legyen. Mindezt tette azért, hogy a weboldalak megtalálják az útjukat a szerverekről a számítógépedre.

A sysadmin munkájának köszönhető, hogy a hálózati kapcsolatod biztonságos, nyitott, és működőképes. Egy sysadminnak hála a számítógéped jól működik egy jól működő internetre kapcsolva. A sysadmin gondoskodik arról, hogy a biztonsági mentések mindig rendelkezésre álljanak, hogy védjenek a beütő katasztrófáktól, ő az, aki a frontvonalban harcol a crackerekkel, és a biztonsági kockázatokkal. Neki köszönhetően működnek a  nyomtatók, nem számít, hogy hány példányt küldenek rájuk a könyvelésről.

A sysadmin az, aki aggódik a spamek, vírusok, spyware-ek miatt, de mindemellett ő az, akinek fejtörést okoznak az áramkimaradások, tüzek, és árvizek is.

Ha egy email szerver lehal vasárnap hajnali kettőkor, akkor a sysadmin-t értesítik erről, felkel, és munkába áll.

A sysadmin egy tapasztalt szakember, aki tervez, aggódik, javít, támogat, véd, és jó számítógépes hálózatokat hoz létre, hogy hozzáférj az adataidhoz, hogy segítse a munkádat – és hogy minél többet kihozzon a számítástechnika nyújtotta lehetőségekből.

Ezért ha ezt el tudod olvasni, azt köszönd a sysadminnak, akinek hála eljutott hozzád az információ, és gondolj bele abba, hogy ő csak egy abból a tucatnyiból, akiknek hála elolvashatod az amerikai nagynénid által írt emailt, a fiad által a kollégiumból írt chatüzenetet, de nekik köszönhető az is, hogy ha úgy adódik, ingyen tudsz beszélgetni a bolygó túlsó felén élő szeretteiddel (ja, és neki hála tudod lehúzni az ingyenpornót a torrentről).

Ma van a Sysadminok Megbecsülésének Világnapja!

(Hivatalos weboldal itt (magyarul itt.)

Nem szeretnék olyan lenni, mint Plasztikjózsi, aki minden egyes alkalomról postot ír, amikor nagy nehezen otthagyja a cyberteret, és találkozik egy emberrel, de ma olyan élményben volt részem, amiben már legalább 6 éve nem: munka után nem egyből hazafele vettem az irányt, hogy megkaphassam a napi rendes kockulásadagomat, hanem helyette <dobpergés> elmentem focizni 🙂 Ami ebben a megdöbbentő az, hogy én és a testmozgás eléggé úgy vagyunk egymással, mint a dohányosok a leszokással: tudják, hogy kéne, de nem viszi rá őket a lélek (engem bezzeg vitt már majdnem két éve :)). Szeretnék sportolni, csak tényleg nehezen veszem magam rá, idén is mindössze kemény két alkalommal mentem le a cég által félig-meddig fizetett konditerembe, hogy fussak 4-5 kilométert a padon (utána meg általában alig bírtam hazamenni), azon kívül meg csak az a napi néhány kilométer biciklizés tart valamennyire kordában. Alapvetően úgy szeretek mozogni, ha van is valami,ami motiváljon. A futásban ezt nem találtam meg, ellenben a biciklizésben már annál inkább: lehet-e találni magasztosabb célt, minthogy az ember bejusson a munkahelyére? 😀 Naugyehogyugye.

Az egyik látványosabb megmozdulásom a sok közül

Visszakanyarodva a focis kalandjaimra: műfüves kispályán toltuk 5-5 fős csapatokkal. Eleve oda kellett jutnom biciklivel, amiben már elfáradtam, de ekkor már nem mondhattam azt, hogy „srácok, akkor én itt a pálya szélén csápolok!”, de az igazat megvallva nem is akartam. Elkezdtük a meccset… az első 10 5 percet egész jól bírtam, utána már az én zihálásomtól volt hangos a környék 😀 Az egy órás játékidő vége felé már inkább csak álltam, és ha 3-4 méteres körzetemben tartózkodott a labda, akkor megpróbáltam megszerezni, mondanom sem kell nem sok sikerrel.

A tüdőm kiköpésének veszélye mellett volt némi malőr is: drága szép gyönyörű cipellőm megadta magát, és felszakadt a külső pereme mentén. Már-már fel kellett adnom a gigászi küzdelmet, amikor jött a mentő ötlet, amely Anita (Peti barátom hivatalos drukkere) fejéből pattant ki: tekerjük körbe Leukoplast-tal, aztán talán kibírja a végéig. A kezdeti ódzkodásom után végül ráálltam a dologra, megkapta a cipő a hiányzó pluszt, én pedig boldogan futottam vissza a pályára, ahol újabb két perc elteltével megint csak zihálni voltam képes. Rohadjon meg az egész, tök jó sport a foci, lehet hatalmas gólokat rúgni, van benne sikerélmény, csak az a fránya futkározás ne lenne…

Amúgy még gólt is lőttem: beadásnak szántam jobbról, de a labda másként gondolta: pontatlan célzásomnak köszönhetően idegtépő lassúsággal bevánszorgott a kapuba 😀 Utána kihagytam vagy három ziccert (értsd: nem sikerült eltalálnom az üres kaput), de mindez nem csökkentette az afelett érzett elégedettségemet, hogy a kilenc gólunkból egy az én nevemhez fűződik. A végeredmény 9:9 lett, ami korrektnek mondható, mivel a csapatomban én effektíve esetleg egy fél játékosnak felelhettem meg 🙂

A meccs után egy elszólásomból aztán rá kellett döbbennem, hogy hol is a helyem az életben: valami billentyűzettel rendelkező masina mögött. Történt ugyanis, hogy épp’ egy sikertelen védésemet meséltem a többieknek, és sikerült a mondatomat így kezdeni, hogy „Amikor kapussal voltam…” 😀 Ópersze, aztán a respawn-ra várva kasztot váltottál nem? Hülyegyerek 😀

A néhány napja elzokogott sirámaim ellenére mégiscsak elért a végzet a Team Fortress 2-vel kapcsolatban: félretéve a Fallout 3-at(!!!) szabadidőm nagy részét azzal töltöm, hogy pörgő minigunnal rohamozzak, lángszóróval próbáljam megakadályozni az ellenséges csapatot attól, hogy betolják a csapatom bázisára a bombákkal megrakott vasúti kiskocsit (zseniális játékmód, és még sehol nem találkoztam vele, szóval újabb pirospontot könyvelhetnek el a Valve-os arcok), vagy épp’ a kémmel próbáljak meg sunyi módon nyakszirten szúrni mindenkit akit érek – mondanom se kell, hogy mérsékelt sikerrel. Hatalmas ösztönzőerő a játékban a – már szintén említett – ún. achievement-rendszer, amelynek az a lényege, hogy egy előre meghatározott körülmény teljesítésekor a Steam-es profilodba bekerül, hogy te ezt az adott akármit már véghezvitted. Mutatok egy példát, hogy egyszerűbb legyen megérteni:

Ezt akkor kaptam, amikor sikerült 5 ellenfelet lángba borítanom 30 másodperc alatt, de van olyan, ami azért jár, ha sikerül elérned kémként, hogy az ellenfél orvosa gyógyítson (erről még lesz szó később), stb.

Ma akadtam rá egy olyan oldalra, ahol jópár kamu achievement sorakozik, amelyeket jó humorú játékosok csináltak. Íme néhány, amihez nem szükséges a game mélyebb szintű ismerete:

Hipochonder: folyamatosan hívni az orvost, amikor kutya bajod.

Hidegzuhany: lelövetni magad, miközben hiába próbálsz meg lángszórózni a víz alatt

Hall… alaki..gy…szélek?: Megvenni a legolcsóbb mikrofont, hogy utána senki ne értse amit beszélsz játék közben

Birka: 120 másodpercig kövess olyan csapattársat, aki rossz irányba megy

Darwin Bosszúja: katonaként megpróbálni rocket jumpolni 40, vagy annál kevesebb HP-val

És végül a kedvencem:

Csak hogy tudd: halott vagyok: megpróbálni megcsinálni a ‘Csak hogy tudd: kém vagyok’ című videóban látható trükköt, és elcseszni

A szóban forgó videó amúgy arról szól, hogy kémként – felöltve a másik csapat valamelyik tagjának kinézetét – az úriember először felgyógyíttatja magát az ellenfél orvosával, majd utána elegánsan tarkón szúrja:

További vicces achievementek itt találhatóak.