Nyílt levél a barátnőmnek:

Kedves Juci!

Sajnos ma jött el az a nap, amit nem szerettem volna, hogy eljöjjön. Érezted Te is, én is, hogy el fog következni ez a pillanat, de titkon talán Te is reménykedtél benne, hogy talán tévedtél. Én most már tudom, hogy sajnos igazunk volt… Szakítanunk kell. Sajnálom, de Neked is meg kell értened: azok után, amit tegnap műveltem nem lehetünk tovább együtt. Az olyan paradoxon lenne, ami meggörbítené a teret, kinyitna egy dimenziókaput, amely létrehozna egy feketelyukat, amibe belezuhanna a Föld, megölve ezzel több milliárd ártatlan embert, és tengerimalacot. Ugye szereted a tengerimalacokat? Te se szeretnéd, ha meghalnának? Na ugye, most már Te is beláthatod, hogy nem szabad együtt maradnod egy olyan sráccal, aki felrakta a gépére a Linux-ot (ráadásul önszántából!), így téve meg egy újabb lépést afelé, hogy így nézzen ki:

Szerintem Te se szeretnél egy ilyennel járni, márpedig én néhány napon belül így fogok kinézni. Már érzem is… szőrösödök, egyre több a háj rajtam, és ellenállhatatlan kényszert érzek a fecskealsók viselésével kapcsolatban.
Linux-userként már egész egyszerűen nem összeegyeztethető a párkapcsolatosdi azzal a lénnyel amivé váltam. Ezentúl nőt bizony csak monitoron, illetve képregénytalálkozókon fogok látni, és holdvilágos éjszakákon át fogom magam marcangolni azért, amit tettem. Soha többé nem lehetek majd boldog, de a Linux életben fog tartani. Tovább fogok élni mint Te (vagy bármelyik kortársam), de ezért súlyos árat fizettem: eladtam a lelkem Linus Torvalds-nak.

Ezentúl sokkal jobban fel fog izgatni nálad egy kibaszott pingvin, de meg kell, hogy érts: elindult egy mutáció bennem, amivel nem tudok szembeszegülni. Jó volt veled, szerettelek, de kérlek, hogy ezentúl ne keress, ne hívj, esetleg valami instant messengeren keresztül írhatsz majd pár sort. Ha lesz időm két kernelpatch között majd visszaírok.

Sok szerencsét kívánok a párkereséshez!

JonC – újdonsült Linux-kocka

Unalmasnak találod a repülőutat? Szeretnéd látni a melletted ülő pupilláját tágra nyílni közvetlenül egy másodperccel azelőtt, hogy sikoltozni kezdene? Esetleg olyan terved van, hogy viszel egy kis színt az életedbe (meg persze a többi néhány száz utastársadéba) azzal, hogy kényszerleszállást kell miattad végrehajtania a kapitánynak? Netalán – ha hosszú távon gondolkodunk – olthatatlan vágy hajt, hogy kipróbált a guantánamói fogolytábort? Akkor elég, ha követed a most következő pontokat, a siker garantált:

1. Laptopot előveszed
2. Lassan gondosan kinyitod
3. Bekapcsolod
4. Meggyőződsz róla, hogy a szomszéd nézi
5. Internetet bekapcsolni
6. Szemedet rövid időre becsukod, kinyitod, az égre nézel, majd halkan a fogad között morogva elkezded kántálni: „Allah Akbar! Allah Akbar!”
7. Mélyet lélegzel és megnyitod ezt a linket:KATT!

A hatás nem fog elmaradni, ezek után tuti, hogy a legközelebbi repülőtéren le fog szállni a gép, és barátságos, mosolygós kommandósok fogadóbizottsága fogja veled megnyalatni a kifutópálya meleg, kavicsos, ámde mégis bársonyosan simogató aszfaltját.

Azok után, hogy a bungee jumping, a rafting, és a hozzájuk hasonló  szórakozások már a vásárok, nyugdíjas-találkozók és fesztiválok állandó kellékét képezik (persze ezeken a rendezvényeken akadnak még egyéb extremitások is, pl. a „not  having a bath for a week”, a „puking inside the tent” vagy a „having a pee behind the Toi-toi”) az új generáció fiataljai valami újra, izgalmasra, és az eddig extrém sportnak nevezett (mára már lesajnált) tevékenységek helyett valami veszélyesebbre vágynak. Ennek a törekvésnek az eredménye az új őrület, ami az amerikai fiatalok után a magyarokat is megfertőzte: a halmászás, avagy fishclimbing.

„Egészen újszerű élmény, sokkal durvább flash, mint eddig bármi amit kipróbáltam” – nyilatkozta a sport egyik hazai éllovasa, Horváth Márk – ” régebben megmásztam már mindent, ami az utamba került, de eddig ez a legjobb. A pikkelyek nagyon csúsznak, de ha eléred a kopoltyút onnan már sima ügy feljutni a csúcsig.” A cél tehát az, hogy egy élére állított hal szájáig kell felmászniuk a versenyzőknek minél rövidebb idő alatt úgy, hogy mindössze csákányokat, és persze biztosítóköteleket vesznek hozzá igénybe. Persze ha még csak most próbálkozunk vele, akkor eleinte érdemesebb olyan halat választani, amelynek a farokuszonya áll az ég felé, mivel így könnyebben találhatunk fogást a pikkelyeken.

Habár a mozgalom még csak most érte el hazánkat, mégse higyjük azt, hogy ez csak az új évezred sportja: Arany János már 1856-ban(!) a következőket írta Walesi bárdok című költeményében a fishclimbing-gel kapcsolatban:

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere

A vers sorai a halmászásra, és annak különféle vállfajaira utal. Ezzel kapcsolatban Márk a következőket mondta el riporterünknek: „Én rengetegszer másztam meg jó falat karrierem folyamán, most ismerkedek a halmászással, de vadat még sajnos nem sikerült meghódítanom. Legutóbb egy szarvast próbáltam megmászni, de elkezdett futni, én pedig leestem róla. Természetesen továbbra is próbálkozni fogok, nem adom fel!”

Az igazi profik képesek akár egy rendkívül sikamlósnak számító angolnát is megmászni (amit szaknyelven fekete-pályának hívnak), de első próbálkozásra természetesen egy snassz ponty is megteszi, mivel nem tart sokáig felérni a tetejére (zömök testfelépítéséből adódóan), és egész könnyen megfogható pikkelyek borítják testét.

A sportág nem veszélytelen, de aki igazán izgalmas, adrenalinpumpáló hobbit szeretne űzni, és nem fél egy kis testmozgástól az próbálja ki, nem semmi élmény!

A kép készítésével kapcsolatos kulisszatitkok a továbbra kattintva! 😀

Tovább »

Azok bizony az antitestek, és bizony mi vagyunk a kórokozók. Egyelőre nyerésre állunk, de ki tudja… nem biztos, hogy győzünk, mint ebben a videóban:

Különben meg: miért is lesz jó nekünk, ha legyőzzük a bolygót? És mi garantálja, hogy lesz egy ilyen űrhajó, ami továbbviszi a ragályt, amit mi jelentünk? (Apropó űrhajó: Douglas Adamsnek elég korrekt elképzelései voltak arról, hogy kik is a mi őseink, akit érdekel ez a néhány oldal a vonatkozó könyvéből az kattintson ide!)

Mivel alapvetően szeretem a humort, ezért a Reader-emben fel van véve vagy 5-6 vicces képeket leközlő oldalacska, amelyek közül ráadásul van olyan, amelyik elég jól termeli a hülyeséget (konkrétan a 9gag.com -ra gondoltam, ami tényleg kimeríthetetlen forrása az idiotizmusnak). Ezen forrásaimnak köszönhetően minden reggelem vidáman indul a cégnél, mivel első körben végignézem az összeset. Így derültem nagyot talán tegnap reggel az alábbi képen, amin 100 nyelven olvasható a „baszd meg”, csak szegény készítő kicsit mellétrafált a magyar verzióval:

Hát meglehetősen ritkán használjuk a magyarban az itt említett szót (esetleg bírósági jegyzőkönyvekben, meg az orvostudományban), de rájöttem, hogy van jobb változat is. Ma ugyanis megtaláltam a fenti tájékoztató egy másik verzióját is, amelyben még érdekesebben sikerült lefordítani ezt a gyönyörű káromkodást:

Tovább »

Öltönyös nyakkendős yuppie-ként vagy kénytelen tengetni napjaidat? Folyamatosan az íróasztalod mögött ülsz, és passziánsszal, meg hasonló lélekölő, és elkeserítően unalmas tevékenységekkel kell szórakoztatnod magad minden egyes nap? Minden energiáddal azon vagy, hogy imitáld, hogy hasznos tagja vagy a cégnek, és ezért bármire hajlandó vagy, akár még a főnök seggét is hajlandó vagy fényesre nyalni? Meetingek, konferenciák, és céges bulik hivatottak kicsit kizökkenteni a monoton hétköznapokból, ámde azok csak jobban lehangolnak?

Tudok neked segíteni! Az alábbiakban összegyűjtöttem néhány túlélési tippet, amik segítségével ember maradhatsz a multik elidegenedett és farkastörvények által uralt világában, sőt: kis szerencsével ki is rúgathatod magad, hogy utána valami szívmelengetőbb munkát vállalhass, például hajléktalanokat mosdathass a detoxikálóban, vagy idősek otthonában cserélgethesd az ágytálat:

1. Buzzword-bingo: ez a csodálatos játék 1993-ban pattant ki két tudós fejéből, akik a Silicon Graphicsnál tengették végtelenül unalmas, és szürke patkány életüket, amíg – egy isteni szikra hatására – fel nem találták ezt a módszert, amivel a legunalmasabb meeting-et is fel lehet dobni. A játék lényege az, hogy egy 5X5-ös táblázatba beírjuk a cégünknél meetingek alatt leggyakrabban használt töltelékszavakat, amelyek segítségével az előadó megpróbál minél hitelesebbnek tűnni (ezek javarészt idegen nyelvűek), és miközben beszél bejelöljük azokat a kifejezéseket, amelyek valóban elhangzottak. Ha megvan egy sor (akár vízszintesen, akár függőlegesen), akkor – vérmérséklettől, és tökösségtől függően – BINGO! vagy BULLSHIT! felkiáltással jelezzük a hallgatóság felé, hogy nyertünk. Természetesen akkor van értelme az egésznek, ha mindenkinek van ilyen táblázata (ugyanazokkal a szavakkal, csak más elrendezésben), és a meeting előtt kitűz a csapat egy nyereményt az első bingo összehozójának, hogy legyen kedve bemondani a tutit akár a legnagyobb hirtelen beállt csöndben is.

Kezdésnek itt van egy generátor, bár érdemes mindenkinek a saját szájízére szabni a táblázatot, mert nem biztos hogy minden értekezleten elhangzik az a szó például, hogy ‘Hardball’. Tessék kreatívnak lenni, és máris mehet a móka!

Hja, és tessék egy videó erről, ami ráadásul pont IBM-reklám is:

Csudajó mulatság nemde? Persze ne a nagy-nagyfőnök öt évente esedékes nagygyűlésén tessék művelni, mert az esetleg következményekkel járhat. Bár ugye ez is nézőpont kérdése: ha az a célunk, hogy megszabaduljunk a gályáról, akkor akár jól is jöhet egy ilyen csíny.

2. Faszozás: ez a játék még az elsőnél is szórakoztatóbb, ámde veszélyesebb is. Akkora népszerűségre tett szert a hazai cégeknél, hogy már Facebook rajongói oldala is van, sőt jópár ember épp neki köszönheti, hogy végre megszabadult a kiszipolyozó óriáscégek karmaiból (mivel soron kívül kirúgták őket, amikor a főnökasszonyon próbáltak értékes pontokra szert tenni), és végre boldogan ganézhatja a disznókat valami alföldi tanyán. A játék lényegét már szépen összefoglalta Tacskó Muki fedőnevű bloggerkollegám, most tőle idéznék:

A faszozás egy olyan játék, amelyben az a cél, hogy nemi szervünket a munkanap során észrevétlenül minél több tárgyhoz, vagy személyhez hozzáérintsük. Ez az egész alapja, innentől kezdve a játék rengeteg változatosságot kínál. Számít ugyanis az, hogy a ruha alatt lévő, vagy a csupasz péniszünkkel tesszük ezt, hogy ezt hány ember előtt csináljuk, illetve kikhez érintjük hozzá.

Akit bővebben is érdekel a téma, az nyugodtan forduljon a bővített szabálykönyvért ehhez az oldalhoz, bár hozzá kell tennem, hogy női olvasóimnak talán nehezebb lesz ezt a csodálatos sportot űzni, bár kis kreativitással bármi megoldható.

3. Szívassuk a munkatársainkat a technika segítségével: ezen a téren kifogyhatatlanok a lehetőségek: a legegyszerűbbektől (pl. kilopni egy Windows asztalt képfile-ba ikonokkal, majd törölni a valódiakat, beállítani a statikus jpg-t háttérnek, majd figyelni hogyan próbál a kollega elindítani programokat), a különféle szivatós/ijesztős weboldalakon át (mint pl. ez, ahol a három különbséget kell megkeresni a két kép között) a hardveres megoldásokig (mint ez a kütyü, ami USB-re dugva meghülyíti az egeret/billentyűzetet) terjednek.

Konklúzió:

mint ebből a szerény összeállításomból is látható a lehetőségeknek valóban csak a fantázia szab határt. Ne higyjük el azt, hogy az ötlettelen reklámposzterekkel, zúgó-kattogó nyomtatókkal, és látszólag laza, jófej (amúgy igazából a karrierjükért a nyakadat is elvágni képes) kollegákkal gyomorforgató milliőt teremtő munkahelyünk csak arra hivatott, hogy minél rosszabbul érezzük magunkat, ha épp ott kell lennünk! Tessék kipróbálni a fentiek bármelyikét, és garantáltan jó napunk lesz. Még akkor is, ha az lesz a cégnél az utolsó.

Kipróbálom ezt a módszert, hogy majd ha végeztem az írással csak akkor adok címet neki (bár ez a nyüves WordPress ad automatikusan néki valami számkombóból álló elnevezést, nem tudja valaki hogyan lehet kikapcsolni? marha idegesítő), mert általában tényleg a postkereszteléssel szokott elmenni a legtöbb idő.

Szóval: mocskosul fáradt vagyok már megint, de kényszert érzek arra, hogy megírjak pár sztorit, gondolatot amik az utóbbi napokban bukkantak fel életem horizontján, vagy mi. Jelentősen megnehezíti a néha eszembe jutó világmegváltó eszmék megörökítését az utókornak a tény, hogy mire valami rögzítőeszközhöz (toll, billentyűzet, mikrofon, akármi) jutok addigra ezek az ideák a jótékony köd martalékává lesznek. Kéne egy marokdiktafon, és abba belesuttognám az örök igazságaimat, de ezzel meg azt kockáztatnám, hogy az emberek esetenként gyanúsan méregetnének, sőt nem túl feltűnő mozdulatokkal nyúlnának a telefonjuk felé, hogy segítséget kérjenek, mert egy flepnissel hozta őket össze a rosszsors. Ha ehhez a módszerhez fordulnék akkor valódi csodabogár lennék a többi ember szemében, így viszont elfelejtek mindent, amit viccesnek, vagy elgondolkodtatónak érzek, amikor egyedül bandukolok az utcán.

Az is csak totál véletlenül maradt meg, hogy amikor összeakadtam a két posttal korábban említettem jószággal, akkor egyből beugrott a babona a fekete macskákról, meg az előtted átsétálásról, és kicsit meg is ijedtem, hogy most emiatt az  incidens miatt lesz szerencsétlen napom. Ehhez képest meglepődtem, amikor ciccegésemre pozitívan reagált, és szinte odarohant hozzám egy kis simire. Utána meg eldobta magát, és nekiállt hemperegni. Nem volt az a magakellető szégyellős fajta maradjunk annyiban 🙂

Ez persze nem olyan hatalmas történet, de határozottan feldobta a reggelemet, amikor szokásos zombi-üzemmódomba váltva próbáltam átvágni a városon miközben a headset-emben a Képzelt Város dübörgött (egyre jobban tetszik, hallgassátok meg!). Kristálytiszta volt a levegő, szinte szögletesen-kristályosan-kvarcosan csillogott az ég, és ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy a lehető leggyorsabban az albérletbe jussak (mert azért a mínusz nyolc az mínusz nyolc) akkor talán meg is álltam volna gyönyörködni a reggeli utcaképben. Ilyenkor vagyok dühös a világra a csóróságom miatt, mert ha megtehetném már rég vettem volna magamnak egy jó fényképezőgépet, és lőhettem volna ma is pár remek fotót.  Sebaj, legalább számítógépem van, tudok írni, ez is valami.

Csapongás esete forog fent: eszembe jutott a – már szintén említett – Manökken Proletarz egyik dalszövege, amely annyira tetszik, hogy kis híján saját postot is áldoztam neki. Imigyen hangzik:

Légy szabad, de ezt sose lássák rajtad
Jogos haragod is rejtsd csak el
Fedezd el minden egyes hibádat
Ha jól csinálod, az égig emel

Manökken Proletarz – Kényszerű a mosolyod

Hát végülis ha sorra vesszük ezeket a nagyon (tényleg!) jó tanácsokat, akkor elmondható, hogy az első nálam maximum ebben a blogolósdiban merül ki (illetve dehogy: van azért még néhány privát szabadság-faktor növelő tényező az életemben, amelyek sorra az – alaphelyzetben – élet szépségeire koncentráló életfelfogásomból adódnak). Jogos haragom elrejtésében még nem vagyok elég profi, de komoly erőfeszítéseket teszek azért, hogy kevésbé kapjam fel a vizet minden apró-cseprő hülyeségen. Ezen esetek jelentős része vezethető vissza az életemben jelentkező frusztráló tényezőkből adódó feszültség helytelen vagy elégtelen levezetésére. A hibák felfedezésében már ennél jobban teljesítek: néha belegondolok, hogy mennyi energiámba került rájönnöm önnön gyengeségeimre, és még több meló volt felfogni, hogy nem az a megfelelő módszer ezek megoldására, ha a körülményekre, és a környezetemben élőkre hárítom a felelősséget azzal, hogy őket okolom a saját hülyeségeim miatt. Vajon mások is ennyit elemezgetik önmagukat azért, hogy elviselhetőbbé váljanak a szeretteik/kollegáik számára? Szerintem sokan nem fektetnek erre semekkora hangsúlyt mert túl buták ahhoz, hogy rájöjjenek, hogy ezt hogyan is kell, és sokkal kényelmesebb nekik másokat hibáztatni ahelyett, hogy saját magukban keresnék az okokat. Eme eszmefuttatás is rávilágított egy hibámra: imádom osztani az észt, és gyakran nem veszem észre mikor kezdek el szájbarágni, vagy épp túlzottan a részletekben elmerülve untatásba átcsapni 🙂 Úgyhogy ugorjunk is.

Megvolt ez a csodálatos szilveszter is végre valahára. Évek óta kopik kifele belőlem a karácsonyi hangulat (és amíg nem lesz saját kölköm tuti, hogy vissza se fog térni), de most már a szilvesztert is komoly veszély fenyegeti: sima berúgásnak fogtam fel az egészet, és az a szomorú, hogy ha így állsz hozzá, akkor az is lesz, és nincs az az Isten, hogy hangulatba hozd magad. Azért elugrottunk a helyi Tescoba, és egészen furcsa érzés volt tudni, hogy fél óra múlva bezár, úgyhogy illene sietni a vásárlással… Egy ilyen üzletnél, ahova akár hajnali fél4-kor is elugorhatsz egy kis jégkrémért egészen fura feelingje volt a sok lelakatolt bevásárlókocsinak, meg a a zárás időpontjáról tájékoztató néninek a hangosbemondóban. Az idő szorításában azért gyorsan vételeztünk néhány üveg pezsgőt, bort, rengeteg sört (200 volt a féllittyós Heineken, a három decis meg 250… és volt, aki abból vásárolt, meg volt bontva a zsugor :)), meg egy kétdekás Hubertust csak a biztonság kedvéért. Ezek után nekivágtunk a városnak, benéztünk a kedvenc kocsmánkba is, ahol konfettit válogatott néhány igencsak ráérő helyi erő (később beszállt Dobi is, a helyi legenda, akiről annyit kell tudni, hogy vitte már el a mentő detoxba a pulttól, de másnap reggel – megbízható ember lévén – kitépett magából minden csövet, és nyitáskor már kint ácsorgott az ajtó előtt). Nem volt nehéz ezt megunni, úgyhogy el is indultunk a vasútállomásra, hogy a győri vonaton folytassuk a fergetegpartit. Itt már volt azért néhány sör bennem, így cigánybeállításra kapcsoltam a telefonom (tudom, parasztság, de mentségemre legyen mondva, hogy ha állt a vonat halkítottam, és nem is tücctücc szólt belőle), hogy jobban teljen az idő. Beértünk Győrbe nagy nehezen, megnéztük a Krigli névre hallgató minőségi vendéglátóipari helyiséget (az úri közönség verekszik, kitűnő széklábak, hogy Rejtő Jenőt idézzem), megállapítottuk, hogy ez ugyanolyan kocsma, mint a pápai, ahol másfél órával korábban voltunk, és – hogy elkerüljük az éjfél bekövetkezését egy ilyen csótányrágta késdobálóban – elindultunk a Városháza felé. Már a Baross-híd közepén jártunk (pont a sínek felett), amikor a népek szépen visszaszámoltak, és beütött az éjfél, majd megszólalt a Himnusz. Mi baktattunk tovább (a lehető legkevésbé hanyag testtartással), és én azért próbáltam kompenzálni a vigyázzállásunk elmaradását némi énekléssel, amely lényegesen jobban sikerült, mint Király Lindának néhány éve. Megnéztük a tűzijátékot, a villogó rendőr- meg mentőautókat (egy pillanatra úgy éreztem, hogy a rendőr is ember, merthogy milyen jó fejek, hogy ezzel is emelni akarják az est fényét, de a társaság egyik tagja egyből kifejtette, hogy szerinte azért vannak itt, hogy demonstrálják a jelenlétüket, nehogy valaki balhézni merjen…),  a sok kivilágított fa alatt félrészegen tántorgó emberkét, és elindultunk a házibuliba, ahova hivatalosak voltunk. Bizonyám, nem csak úgy bele a nagyvilágba, mindenféle koncepció nélkül, de nem ám! Meg volt szépen tervezve minden 🙂 El is indultunk Tamás barátom vezetésével (mert csak ő tudta az utat), ámde amikor a Rába Kettős hídhoz értünk döbbentem rá, hogy ez itt bizony a gettó kapuja, ugyanis Újvárosba vezet. Ezt a városrészt csak Mordorhoz tudnám hasonlítani, mert legalább annyira veszélyes, és annyi ork nyüzsög mindenfelé. Egyszer – még anno amikor a városban laktunk – egy szép nyári estén poénból elindultunk Győr eme csodálatos vidékére inni Tamással, mondván milyen poén lesz vegyülni egyet a polgártársakkal. Emlékszem, körülbelül 300 métert tehettünk, és fordultunk is meg szépen, mert az utcán csoportokba verődve álldigáló békésen szotyizó entitások elég szúrós szemekkel tekintettek ránk. És most ez a hülye szilveszter éjszakáján akar minket bevinni oda. Elég ijesztő volt a helyzet, pláne hogy olyan köd ereszkedett a városra már órákkal korábban, hogy a feldobott keksz megállt volna a levegőben, de úgy gondoltam, hogy úgyis vagyunk elegen, majdcsak marad valaki életben, aki elmondhatja a rendőröknek, hogy hogyan néztek ki a támadóink. Elindultunk. Tamás a híd után nekiállt pisálni, mi meg persze odadobtunk neki néhány petárdát, hogy ne unatkozzon annyira, szóval megpróbáltuk a lelkünket mardosó félelmet egy kis mókázással elütni… sikertelenül. Gyorsan elhaltak az erőltetett kacajok, és mindenki saját gondolataiba mélyedve próbált nem tudomást venni a ránk váró viszontagságokról. Előttünk már láttuk is a környék lakóinak alakjait a ködben mozogni (Fekete majmok Gorillák a ködben, de hol marad Sigourney Weaver? :D), és a távolból valami lény rekedt rikoltása fagyasztotta meg bennünk a vért. Idegesen markolásztam egyetlen fegyverem, a pezsgősüveg nyakát készen arra, hogy bármikor ránk ronthatnak a Gonosz hordái. Egyszer csak egy kis térségben fellibbent a ködfátyol, és felbukkant két lény az utcai lámpák fényében… szerencsére háttal, és elég távol is voltak nekünk, de még elhallatszott hozzánk az egyik harci kiáltása: „ÉN ÖT ÉVET ÜLTEM SOPRONKŐHIDÁN!!” Mindannyian megdermedtünk a rémülettől. Úristen, ez egy igazi harcos, talán valamelyik horda vezére, ha ennyi mindent elért már az életben!

Ilyen viszontagságok után nagy nehezen odaértünk a házibuliba, ahol körülbelül 15 fiatalember tartózkodott egy nyomorúságos szocreál panellakás 50 négyzetméterén. Senki nem okádott, nem ordítozott ortó mód bebaszcsizva, de még csak aludni se tért senki az elfogyasztott szesz hatására egy vödörrel az ágya mellett… Mindenki szinte teljesen józan volt. Itt iszogattunk kicsit, készült pár fotó, és videó, többek között arról is, amikor hajnali 2-3 fele az erkélyről kilövöm életem első tűzijáték-rakétáját egy pezsgősüveg segítségével. Kérdeztem is a pirotechnikust (gyk.: a srácot, aki robbantási szakértőre itta magát), hogy miért nem éjfélkor lőtték ki ezeket mint minden rendes ember (a kutyák meg basszák meg, rohanjon világgá mind), mire közölte, hogy azért, mert éjfélkor rendhagyó módon rakéta helyett az albérlet televízióját röptették ki az erkélyről, mindezt a harmadikról 😀 Ennek járulékos hatása volt az is, hogy másnap jött a főbérlő és közölte a bulit szervező fiatalemberrel, hogy lehet szépen nekiállni összepakolni. De most komolyan: milyen ember már az ilyen? Nálunk még anno a Szent István úti albérletben volt olyan, hogy ott aludtak nálunk 20-an a 60 négyzetméteren (nem, nem túlzok), mindenki a lépcsőházban ment fel koncert után a lakásba (a negyedikre) csatak részegen ordibálva, sőt hajnali 4-5 fele maga a főbérlő is személyesen tiszteletét tette az afterparty-n, mivel felhívták a lakók… másnap meg jött, begyógyult szemekkel nyitottam neki az ajtót, megkérdezte, hogy kijózanodtam-e már, és közölte, hogy a következő ilyen alkalomnál repülünk 😀 Ehhez képest egy lightos TV-röptetés igazán semmiség, de ez van, vannak ilyen begyöpösödött barmok a világon.

Mindenesetre a házibuli után visszasettenkedtünk a civilizációba (azért azt hozzá kell tenni, hogy lényegesen csökkent a szívünket mardosó félelem hatásfoka az elfogyasztott szeszeknek hála), benéztünk (szó szerint) a Bridge-be („1000 forintos beugró? ti vicceltek!” – nevettem a nagydarab jegyszedők arcába, majd megfordultam, elindultam kifelé, és közben folyamatosan vártam, hogy mikor kapom az ütést a tarkómra), és a vasútállomás felé vettük az irányt. Megnéztünk két tesztoszteron-túltengéses barmot, ahogy verekszik a Baross utcán, pózoltunk egyet a halászó kisfiús szobron, majd felkászálódtunk a vonatunkra. Én állítottam ébresztést, hogy nehogy továbbutazzunk, de utólag kiderült, hogy felesleges erőfeszítés volt, mivel fele úton ébren voltam, és a kis Vukkal birkóztam, aki mindenáron a szabadba szeretett volna jutni. Szerencsére elkerültem ezt a meglehetősen kényelmetlen szituációt. Ezek után már csak hazasétáltunk a kihalt városon át (igaza volt húgomnak, hogy ennél sokkal nagyobb flash, amikor fényes nappal 9-10 óra tájt próbálsz úgy hazatántorogni, hogy a világodat nem tudod, és az emberek meg úgy néznek rád mint a véres rongyra).

Mint a fentiekből is látszik én alapvetően jól éreztem magam – ellentétben a többiekkel – és végre bírtam tovább is a kiképzést, és nem hajtottam álomra a fejem éjfél környékén. Ez köszönhető volt annak is, hogy a Hubertusról egész egyszerűen megfeledkeztünk, így nem is ittunk semmilyen rövidet az este folyamán. Jövőre talán komolyabb szervezéssel kéne nekiindulni az egésznek, bár akkor meg elveszik az oly fontos spontaneitás, amitől tényleg igazán jó lehet egy buli. Lehet, hogy pont ez volt a baj: azzal, hogy volt lebeszélt házibuli, ahova mehettünk megöltük a spontán buli örömét. Jövőre más recepttel próbálkozunk, de szerintem ez se volt olyan rossz. Tizes skálán egy gyenge ötös.

(via wulffmorgenthaler)

Kellemes Szilvesztert Mindenkinek!

Jó világ van nna. Egy hét szünet után most a héten dolgozok három teljes(nek nem mondható) napot, majd következik a bő két hét leállás január 4-ig. Mennyivel jobb így karácsonyozni, mint tavaly az előző munkahelyemen, amikor az se volt biztos, hogy januárban újrakezdhetjük a dolgos hétköznapokat! Most tuti, hogy tárt karokkal fog várni a cég jövőre is, úgyhogy örömmel lépek majd le kipihenni ezt a hatalmas stresszt, amivel a munkám jár. Eddig némi iróniával emlegettem a rám nehezedő nyomást (merthogy nem nagyon volt olyan), ma viszont bedobtak minket a mélyvízbe: jött 4-5 feladat (ún. ticket), amikkel nekünk kéne tudni kezdeni valamit. Ezt négy tényező teszi lehetetlenné:

1. augusztus végével bezárólag véget értek az oktatásaink, amelyek arra voltak hivatottak, hogy ne csak mint bornyú az új kapura tekintsünk a megoldandó problémákra

2. volt olyan rendszer, amire belépni SE tudtunk (értsd: olyan, mint amikor megkérnek, hogy állítsd át a haver gépén a Windows-hátteret kiskutyáról csöcsösnőre, de nem tudod a belépési jelszavát, így az egész terv bukik)

3. ha be is tudnánk lépni, akkor is csak bámulnánk az SAP szép világoskékes kezdőképernyőjét, mivel hozzászólni érdemileg nem tudunk 🙂

4. mivel nem értünk hozzá, így szükségünk lenne egy (de inkább kettő-három) tapasztalt, túlsúlyos, pattanásos szemüveges beszédhibás kockafejű geek-re a környékünkön, hogy hasznos észrevételeikkel támogassanak minket a munkában (értsd: csinálják meg helyettünk, közben meg dünnyögjenek az orruk alatt olyan hülye szakszavakat, mint az ABAP, RFC, shortdump, és társaik, de ez a része nem kötelező)

+1. a fentebb említett feladatok szövegét egy gép generálja, így esélyünk sincs arra, hogy esetleg értelmezhető mondatokban kapjuk a problémaleírást, helyette majdnem olyan képességeket kíván a felfogásuk, mint amilyen a Matrix-ban Neo-nak volt az első rész végén

Szóval erősen úgy fest, hogy lassan véget érnek víg napjaink, és tényleg neki kell állnunk a munkának, nem lesz játék és mese sohamár a meló. Őszintén szólva nem is bánom, talán gyorsabban fog eltelni a munkaidő.

Amúgy ma lefrissítettem a WordPress-t a legújabb, 2.9-es verzióra, ami olyan megdöbbentő új funkciókat nyújt, amelyek segítségével lehet csinálni ilyeneket:

Csodálatos nem? Ha nem lenne ez az új képmódosító funkció nem tudtam volna a Tündét ennyi szögből megmutatni nektek (csak segédprogram segítségével)! Ezen kívül van még néhány elhanyagolható újítás, mint pl. az egyszerűsített videóbeágyazás, meg a hasonló elhanyagolható hülyeségek, de ebből ti úgyse fogtok észrevenni semmit, csak az én életemet könnyítették meg ezek a drága emberek.

Amúgy ma végre újra érezhettem a hétfői delírium mámorát, ami főleg a héten megszokott 12-13 órás alvás helyett tegnap osztályrészemül jutó 4(!) okozott. A reggeli buszozásról akartam is írni egy gyönyörű lírai akármit Hajnali szeánsz címmel (kell fel a Nap, hideg párában úszik a láthatár, stb,), de rá kellett jönnöm, hogy akárhogy töröm magam akkor se tudok izzadságszagú kín-költői képeknél többet kipréselni magamból. Sebaj, az ember legyen tisztában a korlátaival ugye 🙂

A hétvége amúgy rendkívül eseménydúsan telt el, sikeresen megúsztam egy kiruccanást a szakadó hóban Győrbe szombaton, mivel közösen úgy döntöttünk asszonnyal, hogy nincs kedvünk csövezni egy jót ilyen időjárás mellett egy PASO-koncert miatt. Maradtunk is szépen a jól megszokott hétvégi ütemterv mellett: Klastrom (Pápa egyik legeklektikusabb kocsmája, az úri közönség rendszeresen verekszik, imádom), sör, bor, és csocsó. Múlt héten így is tiszteletünket tettünk a Bridge-ben (a már említett város egyik legjobb főiskolás gyűjtőhelye) egy könnyűdrog-használóknak rendezett „bulin” (értsd: szar reggae-zene, és magas egy négyzetméterre jutó rasztás-koncentráció, akiknek túl kevés volt a vér a THC-jükben, legalábbis ránézésre), ahol volt szerencsém megtapasztalni újfent, hogy miért utálom ezt a stílust. Megnyugtató volt az eset abból a szempontból, hogy megintcsak rájöttem, hogy nem fenyeget annak a veszélye, ami annyi haveromat utolérte már, és átpártoltak a rock/metál/altervonalról erre a lötyögős értelmetlen bizonyos tudatállapotban leledző fiatalokra specializálódott szarra.

Visszatérve az utóbbi napokra: hét közepéig tutira lesz pár post, de utána kezd kicsit esetlegessé válni az online-létem, például csütörtökön szinte semmi időt nem fogok magamat a hálózatra dokkolva tölteni, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy megyek jóapámhoz Pestre karácsonyozni. Végülis nem is baj, ha nem lesz friss cucc, nektek se javaslom azt, hogy az év végét a gép előtt töltsétek, mert ilyenkor a család körében kell ünnepelni a szeretet ünnepét… vagy legalábbis törekedni kell arra, hogy minden nap az alkohol mámorának ködében ússzon, ha már úgyse kell dolgozni 🙂 Tudom javasolni Szentestére a következő programot: családi események lerendezése után tessék szépen könnyes búcsút venni tőlük, majd ismerősökkel-haverokkal tessék testületileg elvonulni inni 🙂 Tavaly nekem is jól sikerült: hajnali 2-3 fele arra lettem figyelmes, hogy épp hányom le otthon a porszívónkat, annyira túlcsordult bennem a karácsonyi hangulat, de ez már egy másik történet 🙂