Aki olvassa a blogot tudhatja, hogy nagyon szeretek biciklizni, és inkább a teljesítmény- mintsem az élményorientáltság hajt előre, ha erről van szó (értsd: viszonylag ritkán túrázom szép helyeken, ellenben viszonylag sokszor megyek aszfaltozott utakon nagyobb távokat minél jobb sebességátlaggal minél jobban kifárasztva magam). A téli időszak persze nem a legjobb annak aki országútizásra adja a fejét: nem elég a hideg, a korán sötétedés, de idővel a jég/hó/latyak is elég életveszélyes tud lenni, ha az ember rájuk merészkedik egy 25 mm széles kerékkel. Tavaly ezt nem is tudtam sehogy kezelni, az ősszel vett KTM Strada 1000-esemet tavaszig őrizgettem a nappaliban (még a kormánybandázson is rajta maradt a nejlon úgy februárig), de idén elhatároztam hogy edzek tovább, nem hagyom elveszni a nyáron összeszedett formámat. Adta magát az ötlet hogy görgőzzek, de idegenkedtem attól, hogy a falat, vagy akár valami filmet bámulva próbáljak az edzésre koncentrálni (filmet nézve valszeg nem is menne). Aztán némi Google-ezés után rábukkantam a Zwift-re, amiben azóta átléptem az 1000. kilométeremet – mindezt egy helyben, az albérletem nappalijában tekerve, izzadva, néha hörögve-nyögve 175-ös pulzussal ahogy azt kell.
Nézzük a hozzávalókat (pompás összefoglaló található a Zwift Hungary – Official Facebook-oldalon, ezért nem általános leírás következik, hanem ahogy én csinálom):

• egy darab országúti bicikli (fun fact: nem számít a súlya, sőt a kerékméret is variálható, nekem 700C-s kerekeim vannak)
• egy darab edzőköpeny a hátsó kerékre (opcionális, de azért eszegeti a görgő a külsőt, ez elvileg arra van tervezve hogy bírja)
• egy darab trainer (róla később)
• egy darab okostelefon
• egy darab PC + monitor vagy TV (asszem van a Zwiftből iOS-es és Apple TV-s verzió is, az Androidos még mindig nem jött ki – tehát akinek iPhone-ja van az nyomhatja azon is)
• egy darab ANT+-os USB dongle (nem feltétlenül kötelező, később kifejtem miért)
• egy darab pulzusmérő öv (nem feltétlenül kötelező, de nem árt)
• ventilátor(ok)
• törölköző

Ezeket okosan összevariálva máris a virtuális tájon találjuk magunkat, ahol – ha a görgőnk okos – az emelkedőkhöz érve igenis megfogja a kereket, és valóban nehezebb lesz feltekerni rajtuk. Tömérdek videó van a neten hogy hogyan kell elképzelni egy ilyen görgőt, sőt több típus is létezik belőle. Az enyém egy középkategóriás okosgörgőtrainer, egy Tacx Bushido Smart ami 15%-ig tudja szimulálni az emelkedőket, magának termeli meg az áramot, és relatíve csendes, cserébe lejtőn nem könnyít a kerék forgásán és nem szimulálja pl a macskaköves szakaszokon a rázkódást (igen, vannak ilyen trainerek is). Sokan esküsznek a szabadgörgőkre, amelyek három hengerből állnak, amelyeken végig egyensúlyozni kell a gépet: ezek tudtommal nem használhatóak a Zwifttel (max a butagörgős setup-pal, ahol egy sebesség- és egy pedálcsapásszenzor adataiból a program maga tippeli meg a leadott wattértéket), másrészt jó nagyot lehet velük esni, cserébe javítják az egyensúlyérzéket.
Hogyan is néz ki egy ilyen edzés a gyakorlatban? Átöltözöl szépen biciklis felszerelésbe (na jó, bukó + napszemüveg talán nem kell, pulzusmérő öv viszont nem árt), befogatod a hátsó kereket a görgőbe (ehhez jár a trainerhez egy spéci gyorszár), bekapcsolod a ventilátoraidat (nincs ellenszél, ezért kell valami ami lehűt), bekészíted a kulacsba a folyadékot (én zseléket is szoktam tolni, mégiscsak kemény fizikai munka ez, hiába nem vagyok kint a hegyekben), ráteríted a kormányra a törölközőt, bejelentkezel a Zwiftbe, felpattansz a nyeregbe, nekiállsz pedálozni (ez a Bushido Smart-nál kell csak, mert mint említettem magának termeli az áramot, ergo amíg nincs áram nem kommunikálnak a szenzorjai), a szenzorpárosító képernyőn megvárod amíg mindent felismer a program, majd ha minden stimm akkor a főmenüben a ride-ra bökve már a pályán is találod magad. Innentől kezdve a következő szenzoradatok alapján kalkulálódik a haladásod: a trainer küldi a wattértéket, a pedálcsapásszámodat és a sebességedet a számítógépednek (ANT+-on vagy Bluetooth-on – utóbbi mehet a Zwift Mobile Link app-on keresztül is, erről később), míg a pulzusodat a pulzusöved fogja „mondani” neki. Az ANT+ kikerülhető ha a szenzorjaid csak bluetooth-on hajlandóak kommunikálni (az én esetemben a trainerem tudja mindkét szabványt a pulzusövem viszont csak bluetooth-os) ha a már említett Mobile Link program kezeli a tőlük érkező jelet. Erről csinált egy remek videót egy sporttárs, pár percben elmagyarázza mire kell figyelni:

Ennyi a technikai háttér, jöhet a program maga. A post címében említett OASIS betűszót az általam is nagyra tartott sikerkönyvből, a Ready Player One-ból kölcsönöztem, ugyanis a Zwift-re nagyon is illik hogy egyfajta menedék lett számomra az utóbbi hetekben. Az egész virtuális világ a kerékpárosokra van szabva (bármily hihetetlen): nincsen autóforgalom, nincsenek kátyúk, és ráadásul grafikailag sem csúnya a környezet, amiben bolyonghatunk (ez igaz főleg Watopiára, ami egy fiktív Csendes-óceáni sziget tengerparttal, havas hegycsúcsokkal, vízalatti csőalagutakkal, egy működő vulkán belsejével, és egy egész friss dzsungeles-Maja templomos résszel), ráadásul a legtöbb esetben mi dönthetjük el a kereszteződéseknél merre folytatnák az utunkat, szóval ha éppen nincs „humorunk” felmászni a rádiótoronyhoz (jelenleg a játék legmagasabb pontja a maga 516 méterével, feljutni oda egy néha 17%-os emelkedő leküzdésével lehet – brrr), akkor választhatunk valami kevésbé embert próbáló szakaszt is. Apropó szakaszok: bizonyos résztávokon (amelyek elejét egy fehér vonal, végét pedig egy felfújható versenykapu jelzi) a program átvált egyfajta versenymódba: itt hirtelen egy rövid (max 2-3 kilométeres) időmérő versenyben találjuk magunkat, amelyen egyrészt magunk (megdöntve a korábbi PR-ünket) vagy az épp’ szerveren tekerő többiek ellen próbálhatunk minél jobb idővel végezni. Ha sikerül megdöntenünk a saját rekordunkat akkor látványos konfettieső, ha sikerül megdöntenünk a szerver legjobbjának idejét akkor pedig egy spéci mez, és egy ikon a nevünk mellé a jutalmunk hogy mindenki lássa ki a legény a vidéken. Nekem eddig ezt egyszer sikerült elérnem, mondjuk a sportteljesítményből sokat levon hogy alig voltak a szerveren rajtam kívül, de akkor is 🙂 Íme a mez amit akkor kaptam:

Aztán ha már nincs kedvünk csak kóvályogni a nagyvilágba akkor van lehetőség profik által összeállított edzéseken részt venni. Ezek úgy néznek ki, hogy a program folyamatosan instruál, hogy éppen hány wattot kell leadnunk és hány percig, néha még azt is megszabja hogy milyen pedálcsapásszámmal tegyük ezt. Elmondható hogy mindig egy bemelegítő résszel indulunk, majd jönnek a különféle területeket fejlesztő edzésfajták: vannak amelyek a rövid, brutális sprinteket próbálják hatékonyabbá tenni, vannak amelyek az FTP-t próbálják feljebb tornászni (léteznek több hetes (!) edzésprogramok is amelyek erre fekszenek rá), satöbbi. Apropó durva sprintek, ezen a grafikonon a tegnapi ilyen edzésem szerepel vizualizált formában. Mint látható némi bemelegítést követően összesen ötször kérte a program a tizenöt másodperc nyeregből kiállós durvulást. Ezeket a tüskéket mindig némi egyre nehezedő terhelés előzte meg, utánuk pedig mindig jött pár perc pihenő:

Ilyen edzésből jópár van beépítve a programba, de importálni is lehet máshonnan származókat. Ehhez az edzésterv file-okat kell bemásolni a Zwift megfelelő almappájába a program indítása előtt. Ami még fontos: azt hogy hány wattot „kér” a program azt az FTP-értékedből számítja ki. Az FTP a Functional Threshold Power rövidítése (nem, semmi köze a filetransferhez :)), nagyjából azt a wattszámot jelenti amennyit le tudnál adni egy órán keresztül üzembiztosan. Ezt érdekes módon egy húszperces teszttel lehet lemérni, erre is van módszer a Zwiftben (néha maga a program szól egy akármilyen tekerés után, hogy hé, nőtt az FTP-d, beállítom az új értéket a profilodban, jó?). Fontos, hogy az FTP-d, és a testsúlyod pontosan legyen belőve a profilodon. Utóbbit a valósághoz képest csökkentve akár csalni is lehet a játékban ugyanis ebből számítja azt hogy x leadott watt-tal hány kilónyi önsúlyt kell még magaddal cipelned. Egy kilencven kilós ember értelemszerűen több wattra képes, de ha a programnak csak hatvan kilót ad meg, akkor az csúnyán cheat kategória. Mivel ez a játékosok lelkiismeretére van bízva, ezért egészen biztos vagyok hogy a versenyeken (később lesz róluk szó) rohadt sokan csalnak így, de ez van, az ember mindig szeret a többieknél erősebbnek tűnni még ha ez azzal is jár, hogy pofátlanul csal mint valami tízéves hülyegyerek.

Ha az ember nem szeret egyedül tekerni, akkor van lehetősége csapatos túrákon is részt venni. Nemrég bevezetett újítás, hogy egymástól durván eltérő edzettségű emberek is egy csapatban lehetnek ilyenkor, „rubberbanding” (kb. gumiszalagozás) a megoldás neve ami ezt lehetővé teszi: a gyakorlatban annyit tesz hogy amíg nyomod a pedált addig tök mindegy hogy hány wattot bírsz leadni a csapatban maradsz. Ennek köszönhetően a nagyon erős emberek se tudnak kilőni, a nagyon gyengék se tudnak leszakadni. Őszinte leszek: ezt a módot még sose próbáltam, úgy fest az, hogy a valóságban is inkább egyedül tekerek igaz a játékra is.
Végezetül: ha már iszonyat ki vagyunk testnevelésezve kipróbálhatjuk magunkat versenyeken is. Ezek előre megadott időpontban indulnak, előtte pár perccel már a rajtvonalon kell állni, és a zöld lámpa kigyulladásakor taposni mint egy őrült (többször használom a „taposni” kifejezést, pedig a profik a lábukat felfelé húzva is energiát fejtenek ki, na de ez mellékszál). Utána szépen bolyokra szakad a mezőny mint a valóságban, és a drift-hatásnak hála érdemes is azokban maradni (nem úgy mint én a nyáron a Tour de Pelson, ahol az aktuális bolyomat mindig lassúnak találtam, kiszakadtam közülük csak azért hogy az aznapi durva szélben kifárasszam magam, és visszahulljak közéjük mint egy horizontális Ikarosz – na de ez megint mellékszál). Végül pár kör végeztével megtekinthetjük a helyezésünket, de ha jót akarunk magunknak érdemes beregisztrálni a zwiftpower.com oldalra ami részletes statisztikákat generál a versenyen történtekről (melyik erőzónában mennyit tartózkodtunk, a versenytársainknak mennyi volt a watt/kg értékük, pulzusuk, ilyesmik).

Fontos még tudni hogy melyik Zwift-kategóriában érdemes indulnod: A-tól D-ig mindenki be van sorolva, ahol az A a profik világa (4 watt/kg, vagy felette) míg a D a 2.5 watt/kg alatti teljesítményre képes versenyzőket jelzik. Én legutóbb C-ben indultam (2.5 – 3.2 watt/kg), de a zwiftpower átsorolt B-be – cserébe végig volt vagy 170 a pulzusom 🙂

Nagy vonalakban ennyi a „játék”. Mint talán nektek is lejött ez egy szórakoztó köntösben tálalt elég profi edzőeszközt csinál a trainer+biciklitekből, komoly több hetes edzéstervek végigcsinálására, és rekreációs célú tekergésre is tökéletes (tegnap egy 71 éves bácsi írta be a chatbe hogy „hello youngsters”, ledöbbentem rendesen :)). Az ilyen új utakat kereső kockáknak mint én is tökéletes, ugyanis a számítógépes játék feeling is megvan (szinteket léphetsz, új mezeket, bicikliket, kerekeket, stb. nyithatsz meg), de bárkinek olyan lehet mint egy falat fröccs, akinek unalmas volt egy grafikont vagy rosszabb esetben egy falat bámulnia görgőzés közben. A végére a feketeleves: az egyhetes próbaidőszak után 15 USD a havidíja, de bőven kárpótol a rengeteg tartalom és a folyamatos fejlesztés, ami garantálja hogy hosszú időre lekösse az egyszeri biciklistát az edzés télen is. Ami viszont a legfontosabb: egyből importálható a tekerés a Stravára, mert ugye mint tudjuk ami ott nincs fent az meg sem történt 🙂

Előre szólnék hogy a következő kérdés nem azért lesz feltéve, hogy a trendekkel szembemenő, mainstream-et mélyen elítélő kifinomult ízlésű kritikus szerepében tetszelegjek, sőt még csak azért sem hogy görcsösen próbáljam bizonyítani a férfias vonásaimat (eleve gyanús aki ezt túlkompenzálva próbálja hangsúlyozni), de mégis engedtessék már meg nekem felvetni:

mégis mi a francért van ennyire oda meg vissza mindenki a Life is strange-ért? Miért lelkendeznek érte érett férfiak a neten? Miért írnak ilyeneket, hogy „meg fogja változtatni az életedet” meg hogy „kihagysz valamit az életedből, ha nem játszol vele”?

Most komolyan. Én próbálom magam tartani az elvhez hogy csak olyan dolgot ekézek amit ismerek, ezért nem szidom fennhangon a Szigor könyveket (az, hogy lehet, hogy csak nem én vagyok a célközönség akkor tudatosult bennem amikor megláttam a rúzst az új rész ajándékcsomagjában), vagy a Szürke ötven árnyalatát, és ezért merem az Alkonyatot vagy Coelho-t igen (ha már nőknek készült semmitmondó, esetenként káros „műveknél” maradva), utóbbiakat ugyanis volt szerencsém látni/olvasni (az Alkimistát olvastam Paulo bácsitól, hát mit mondjak… megváltoztatta az életem, ja várj, mégsem). A Life is Strange-gel a következő volt a helyzet: az első epizód valahogy bekeveredett a Steam könyvtáramba, végigtoltam, érdekesnek tűnt az alapötlet az időtekergető kiscsajjal… és ennyi, nem éreztem a késztetést hogy további epizódokat vásároljak belőle. Aztán egyre-másra jöttek szembe az ilyen postok a Facebook-on, mint ez a mai is, ami őszinte értetlenséggel tölt el:

Annyi ilyet láttam, hogy egy idő után beszereztem az egész első évadot valami leárazáson, és elkezdtem a második részt. Hát… ne értsetek félre, felőlem mindenki azzal játszik amivel akar, sőt, ebben a játékban is látom az értéket. Igenis van neki egy kellemes, bágyadt hangulata a rengeteg unalmas helyszínnel, ahol mindent meg lehet buzergálni (Max szobája a kollégiumban, vagy Chloe-ék családi háza jó példa erre), faszák a zenéi, és egész szép a grafikája. Továbbá állítólag (ahogy a fenti shoton is írják) a második epizódtól LE SE FOGOD TUDNI TENNI, de ennek ellenére nekem valahogy mégis sikerült. A szeméttelepen tárgykeresgélésre tisztán emlékszem, halálosan unalmas volt, és a játék tele van hasonló fillerekkel. Talán az a baj, hogy nem néztem elég Szívtipró gimit és hasonlót (kivételt képez a Parker Lewis, ami mondjuk nem az a romantikus-nyálas kategória hogy finom legyek), akkor talán jobban átélném az amerikai tinik életének problémáit. Nem tudom, de talán ha még egy epizódot meg még egyet és még egyet végigtoltam volna, akkor talán kibontakozott volna az eddig csak sejtetett misztikus veszedelem, amiről Max néha flashel a játékban (a szörnyű tornádóról, ami a kisvárost fenyegeti), de ennyi türelmem már nincs.

Tényleg nem dühít, csak értetlenül állok a jelenség előtt, hogy felnőtt férfiak lelkesednek ezért a játékért, de annyira, hogy alig várják az új epizód megjelenését. Nem sikerült eddig megfejtenem az okát, lehet hogy még tovább kéne játszanom a történetet? Lehet, hogy ezt kéne tennem, de jelenleg elképzelhetetlennek érzem hogy annyi szabadidővel rendelkezzek, hogy felmerüljön bennem a gondolat, hogy „hm, rakjuk már fel a Life is Strange-et, aztán toljuk tovább a történetet, hátha végre látom majd valami értelmét, hogy órákat töltsek vele”. Néha úgy érzem, hogy ezzel én vagyok kisebbségben, és az egész világ imádja ezt a szériát (beleértve egy csomó társadalmi csoportot pl. a felnőtt férfiakat, akik szerintem nem célcsoportjai a játéknak – jó, mondjuk a bizonyos felnőtt férfiak My little Pony-t övező perverz lelkesedése óta nem annyira lepődöm meg az ilyesmin). Az élet néha tényleg furcsa.

Hadd’ lássam mikor is volt utoljára post… hogyaszongya július végén? Na jó, de melyik év? 2015? Na látod, egész sűrűn írok a blogra! Azért persze a régi szép idők napi 2-3 postja már soha nem lesz újra megírva ide (és ennek már most elég sok oka van, és ez csak több lesz ahogy az idő telik), de az évi 3-4 postos átlagot talán fogom tudni teljesíteni.

Gyors helyzetjelentés: túl vagyok egy különleges nyáron. Azért volt különleges, mert összeszámolva szerintem ezres nagyságrendű kilométert nyomtam le egy újonnan vásárolt használt biciklivel, amely emigyen fest:

Semmi extra, csak egy snassz monti, de remek élményekben volt részem vele. Talán a korona ez a kis nyolcvan kilométeres túrám volt:

Itt találkoztam életemben először azzal a ténnyel hogy ki lehet úgy meríteni a tested készleteit, hogy leesik a vércukrod és nekiállsz durván szédülni. Egészen konkrétan Ajkáról visszafele jövet úgy a 60. kilométer környékén éreztem először hogy bitangmód szédülök, de – mivel nem tudtam a pontos okát, éhséget nem éreztem – arra gyanakodtam hogy teljesen kimerültem, elfogytam, túlvállaltam magam. Hívtam is egy kimentést (jóanyámékat megkértem hogy jöjjenek értem), de mire elindultak volna bekaptam egy pizzát Bakonypölöskén a kocsmában (ami amúgy tök finom volt, pedig inkább csehó a hely mint pizzéria – konkrétan a csapos bácsi azt válaszolta a kérdésemre hogy van-e valami kajájuk is vagy ide mindenki csak fröccsözni jár, hogy „hát, van melegszendvics, meg pizza” – az hogy milyen feltéttel adják nem hangzott el). Ez annyira helyretett hogy egyből ment az újabb telefon, hogy nem kell értem jönni, simán haza fogok tudni tekerni. Így is lett, a maradék húszast úgy lenyomtam mintha az előző hatvan meg se történt volna. Amúgy a Döbrönte – Ajka szakaszon való tekergésem volt az egyik legszebb emlékem ebből a nyárból: Csurgó kút felett a fennsíkon elterülő mező mellett még defektet javítani is egy csodálatos esemény az ember életében – és ebben most semmiféle irónia nem volt. Gyönyörű helyeken jártam nna, és gyakran tényleg megvolt az „egyedül a büdös nagy pusztában” feeling ami eleinte ijesztő, de utána (ahogy újabb és újabb túrákat teszel) egyre jobban megszereted. Sokat tudnék még mesélni erről, de már csak egy gondolatot tennék hozzá: biciklizni jó, és kb. bármilyen géppel elkezdhető. Nem kell hozzá többszázezres alu- meg nemtom milyen vázas csoda sem méregdrága biciklis felszerelés (apropó felszerelés: azért defektjavító készlet, kézipumpa, egy-két szerszám, ivóvíz meg ilyen „hülyeségek” nem árt ha akadnak a hátizsákban). Csak egy kis elhatározás, meg egy térkép amin kinézed hogy merre akarsz menni.

Azért nem mindenhova mentem biciklivel, voltam túrázni is néha. Például jártam Szentkirályszabadja mellett a ruszkik által már bő húsz éve nem lakott szellemvárosban, ami egy hátborzongató hely még úgy is hogy tudod hogy nem járult hozzá semmiféle ipari katasztrófa  ahhoz hogy kiürült. Viszont lehet ilyen vicces képeket lőni mint ez:

Egész nap ezzel a hülye csavarral a zsebemben, meg a kezemen a biciklis kesztyűmmel rohangásztam csak hogy tudjak csinálni egy videojátékokra referáló képet

Egyszer érdemes ellátogatni ide, nem semmi hangulata van a helynek. Ahogy a képen is látszik a természet eléggé átvette az uralmat az évtizedek alatt, és az épületek belülről is elég nyomasztóak. A hideg kiráz még a gondolatától is hogy itt töltsek el egy éjszakát egyedül. Mondjuk a melléképületekben szemmel láthatóan sokan szoktak paintballozni, azt kipróbálnám egyszer akár sötétedés után is.

Említettem a poszt elején hogy ez a nyár különleges volt, és most jövök rá hogy ez milyen sok szempontból igaz: például életemben először mentem saját erőmből a szüleim nélkül nyaralni. Ennek is itt volt már az ideje így harminc felett nna. Na nem mintha mi azok a „már unjuk a görögben nyaralgatást, idén spanyolba megyünk” típusú család lettünk volna: egy esetben töltöttünk el Szántódon egy hetet (ott olvastam ki a 22-es csapdáját), és ezzel ki is merítettem a listát. Na de ez a múlt, idén viszont a barátnőmmel és egy gyerekkori cimborámmal lenéztünk pár napra Balatonakaliba, azon belül is a kempingbe. Én eddig életemben talán még csak kívülről láttam kempinget úgyhogy hatalmas élmény volt (na jó, az első nap után már nem annyira). Alapvetően fasza volt ez a pár nap: a kemping saját strandján minden délután csobbantunk egyet félrészegen, aztán vagy elmentünk egyet tekerni hogy megnézzük Tihanyt vagy Zánkát (ja mert hát bicikli nélkül le sem mentem volna), vagy csak visszamentünk a lakókocsinkhoz meginni még vagy nyóc sört fejenként. Soknak tűnik ez a szeszadag, de én kb. egyszer sem voltam komolyabban részeg, ugyanis a negyven fokban egyből ki is izzadtam mindent amit megittam. Leszámítva a tőlünk pár parcellával magát nagyon jól érző társaságot (akiknek a legkomolyabb érve a következő volt, amikor odamentem éjjel fél kettő fele hogy csendesítsenek már kissé magukon, hogy „hát de mi idejárunk már tíz éve”. Erre nem is tudtam mit reagálni csak néztem rájuk értetlenül egy darabig) nagyon jó volt az egész. A következtetést mindenképpen levontam belőle: ha csak pár nap, ha csak itt belföldön valahol, de nyaralni iszonyat hasznos dolog. Itt van november, ülök a gép előtt nyakig a melóban és néha mégis eszembe jut hogy milyen eszményi volt ülni a sátorlap alatt kezemben a hideg sörrel és hallgatni a Picsát a telefonról miközben a Balaton kb. ilyen messze volt tőlem:

Na ennyit a lángsugarú nyárról, nézzük mi van mostanában: az előbb említett kurva sok munka (mintha minden ügyfelem december 31-ig akarná megváltani a világot) mellett hódolok egy újabb hobbimnak: streamelgetek ezerrel. Gyorsan ide is szúrom a linket, gyertek, nézzetek, hallgassátok a komoly eszmefuttatásaimat, nekem az nagyon jól esne ha sok embert szórakoztatna ahogy dörmögve előadom a világbölcsességeimet egy kis Far Cry 4-ezés vagy Cities: Skyline-ozás közben (a lista persze ennél nagyobb, múlt héten pl. GTA 5 volt terítéken).  Amúgy annyira komolyan vettem a dolgot, hogy vettem egy egész jó minőségű mikrofont is a feladathoz, amely az Audio-Technica ATR2100 névre hallgat (link) és nagyon meg vagyok vele elégedve. Ha belenéztek a streamjeibe meglátjátok (pontosabban meghalljátok) hogy miért mondom ezt. Beszereztem hozzá pár ezerért egy állítgatható mikrofonállványt is, úgyhogy az asztalom most tényleg jobban hasonlít egy stúdióhoz mint bármikor. Még szivacsot is rendeltem rá Kínából (fél euró, free shipping – és ez nekik megéri?!), úgyhogy van ami beigya a nyálam ha nagyon fröcsögne. Egyelőre ez az ami leköt, bár ha nagyon ki vagyok merülve egy szétpörgött nap után akkor nem szoktam erőltetni a dolgot – már csak azért sem, mert maga a kommentálás újabb energiákat vesz ki az emberből, ráadásul nem is kicsiket. Higgyétek el, ha három órán át folyamatosan próbáltok vicceseket mondani miközben próbáljátok nem önmagatokat ismételgetni az mocskosul fárasztó tud lenni. Én azért élvezem, és remélem hogy ez még jó darabig így is marad. Gyertek, nézzetek bele! Én meg majd írok ide is néha – mondjuk jövő júliusban 🙂

Hey brother, happy returns
It’s been a while now
I bet you thought that I was dead

Bizony mondom néked pedig nem, és nem is tervezem egyhamar. A blog ugyan tetszhalott néha, de én aktívkodom ezerrel – milyen kár, hogy azt ti nem feltétlenül látjátok. A legutolsó post óta eltelt időben pedig csomó minden történt velem, úgyhogy essünk is neki az összefoglalónak (ja igen, ez a szösszenet deklaráltan valamiféle helyzetjelentés akar lenni, ha eddig nem sikerült volna leesnie).

Kezdjük mondjuk a könyvekkel: sudribunkó interneten és hülye videojátékokon szocializálódott kocka létemre egész sokat sikerült mostanában elolvasnom, ráadásul úgy, hogy eleinte direkt utaztam azokra, amelyeket valamiért örök érvényűnek tart a T. emberiség, és amelyek ismeretében nyugodtan el tudok beszélgetni a leglelkesebb bölcsésszel is. Ilyen volt például a

Mihail Bulgakov: Mester és Margarita: állítólag ez egyes középiskolákban kötelező olvasmány, de nekem kimaradt. Annyit azért hozzátennék ehhez a tényhez, hogy ha csak ilyen szórakoztató, szürreális és zseniális könyvek kerültek volna a kötelezők közé, akkor talán több fiatallal sikerült volna megszerettetni az olvasást. (Persze kinek mi a szórakoztató, sokan utálják például a Kőszívű ember fiait, pedig szerintem egész jó kis regény az.) A könyv a Mester, Margarita és maga a Sátán sajátos viszonyára épül, amely során embereknek veszik nyoma, néhányan megőrülnek, egy kandúr kétlábon jár, hogy-hogynem egy moszkvai színház környékét félmeztelen nők lepik, és néhány zseniálisan megfestett fejezetben még Poncius Pilátus lelki gyötrődésének is szemtanúi lehetünk, miután keresztre feszíttette Jézus Krisztust. Mindezt pazar humorral és helyenként kellően elborult groteszkséggel fűszerezte az író. Én élveztem.

J. D. Salinger: A zabhegyező: no ezt már fogósabb kérdés volt bekategorizálnom a jó vagy rossz könyvek közé: értem én, hogy bámulatos írói tehetséget igényel érdekessé tenni egy viszonylag átlagos amerikai kamasz három napjának elbeszélését, és alapvetően ez sikerült is, de valahogy hiányoltam a történeti szálat a különféle események mögött. Oké, hősünket a negyedik gimnáziumból tanácsolják el, és három napra úgy dönt a maga ura lesz – és ennyi, ez a sztori. Persze ahogy ez a három nap telik felér egy betűkbe öntött festménnyel: az első számú elbeszélés nagy része monológ, rengeteget megtudunk a főhős gondolataiból, családi hátteréből, az őt körülvevő világról, ami magában működőképes, csak nekem néha mégis kevésnek tűnt. Ennek ellenére nem rossz, sőt amikor titkos hazalátogatása utolsó perceiben elbőgi magát a kishúga szobájában az kifejezetten hatásos jelenet volt.

Éééés akkor éles váltás:

Andy Weir: A marsi: ez már kevésbé klasszikus, ámde annál szórakoztatóbb darab. Adva vagyon egy Mark Watney nevű űrhajós, aki a harmadik-negyedik Mars-expedíció során balesetet szenved, a szkafandere kiszakad, az életjelei a nullára csökkennek, ezért a társai otthagyják a bolygón. Ezek után elég meglepő élmény lehetett a számára, amikor pár óra eszméletvesztés után újra magához tért, és konstatálta, hogy egyedül maradt a büdös nagy vörös kősivatagban… Szerencséjére ellátmánya akad – viszonylag – bőven, úgyhogy nekiáll berendezkedni a túlélésre. Eleinte még azt sem tudhatja biztosra, hogy van-e értelme minél tovább nyújtani az életben töltött napok számát, de ő nem adja fel – és milyen jól teszi, ugyanis… de nem spoilerezek. A történet párhuzamosan fut a NASA és hősünk szemszögéből, így láthatjuk mindkét oldal működését: milyen az, amikor egy gigászi vállalatnak kell gyorsan cselekednie, és milyen az, amikor megfelelő technikai és tudományos háttérrel rendelkező hősünk a semmi közepén is megteremti a túléléshez szükséges eszközöket. Izgalmas, humoros és – amennyire meg tudom ítélni – technikailag hiteles könyv, amiből akár tanulni is lehet az űrkutatás gyakorlati oldaláról.

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033: az atomcsapás utáni moszkvai metró bájos miliője nem ismeretlen a számomra: annak idején még írtam is az ebből a könyvből készült játékról (olvasható itt). Amire emlékszem, hogy már akkor is tetszett az alapkoncepció, és az az atmoszféra amit kihoztak belőle a készítők, úgyhogy nem meglepő, hogy nemrég nekiálltam a könyvnek is. Még nem értem a végére, de pár aspektusát már meg tudom ítélni: nem az az irodalmi igényességű megfogalmazás, viszont az olyanoknak mint én (akik a játék újrajátszására készülnek éppen) rengeteg érdekes adalékkal szolgál a moszkvai metróhálózat működését, és rejtélyeit illetően. A sötéten tátongó alagutak, a metró alatt mélyen húzódó szervizjáratok, az elhagyatott állomások csendje van annyira érdekes helyszín, hogy már csak ezért is érdemes elolvasni Artyom kalandjait a Polis-ba jutással. Nem mellesleg hatalmas élmény úgy haladni a sztorival, hogy közben a kezed ügyében mindig ott van egy – a könyv világához adaptált – moszkvai metrótérkép kinyomtatva – enélkül ugyanis nem fogod érteni, hogy melyik állomás milyen összeköttetésben van a többivel, és hogy hősünk miért éppen arra tart amerre.

Ennyit a könyvekről, következzenek a játékok: legfontosabb megemlítenivaló a Killing Floor 2 megjelenése, amelyet a megjelenés napja óta tolok (most éppen 47 órám van benne). A pár órás játékról készült gameplay-em itt tekinthető meg (aki képes végignézni az kap tőlem egy baráti vállveregetést – virtuálisan):

Amiért nehezen megunható az a – most már négy, megjelenéskor csak három – map az az, hogy olyan harci jeleneteket láthatunk, amilyeneket máshol sehol (legalábbis én még nem láttam ehhez foghatót): csodálatosan belassítva szakadnak a fejek, fröcsög a vér, szállnak a levegőben a sörétek és a lövedékek, miközben a szűkebb átjárókban halmok képződnek a lelőtt szörnyek hulláiból, amelyeket félrelöködve próbálnak a bloat-ok a közelünkbe férkőzni, hogy jól beterítsenek savas kannás boros hányással. (Apropó szörnyek hullái: a mennyiségüket a …\Documents\my games\KillingFloor2\KFGame\Config\KFGame.ini elérési úton található file-ban a MaxDeadBodies értékének növelésével lehet tuningolni – olyan 50 környékén már jó nagy rumli tud lenni a későbbi körökben, cserébe eszi az FPS-t rendesen.) Egy-egy gránát után csak úgy röpködnek a testrészek, a szörnyek néha nem csak úgy spawnolnak bele a nagyvilágba valahol, hanem különféle nyílásokból (csatorna, stb.) másznak elő… Zseniális. Ha hozzávesszük, hogy végre nem több éves project maxra fejleszteni a különféle kasztokat (nem vicc, az első részben 206 órányi játékkal csak a sharpshooter-rel voltam maxon – ahogy a fenti videóban is említettem), és öt szintenként még valami speciális skill-t is választhatunk akkor még a motivációval sincs gond. Egyelőre csak négy kaszt van implementálva, de a készítők ígérik erősen, hogy év végéig mindent belepakolnak a játékba, amit csak kell: új pályák, fegyverek, ésatöbbiésatöbbi. Már most jó, de csak jobb lesz.

Hirtelen elfogyott a lendület, pedig még az EHP upgrade projectről nem is meséltem, amit egy hattagú ERP landscape-en éppen nyomok. Na sebaj, majd legközelebb. Most megyek szörnyeket gyilkolni halomra, sziasztok.

Naszóval az van, hogy ha objektívan próbálom megindokolni azt még most sem nagyon tudom (egy próbálkozást már találtam rá a neten), de egyre több órát ölök bele az Euro Truck Simulator 2-be. Ez eleve elég aggasztó jelenség, de ha hozzáveszem a tényt, miszerint hamarosan egy új DLC-nek köszönhetően Skandinávia tájait is bejárhatjuk majd (Promods-ban mondjuk ez már megvolt, lejjebb lesz róla szó), valamint hogy belátható időn belül (valószínűleg idén) jön az American Truck Simulator is akkor könnyen belátható, hogy nem mostanában fogok letenni a több tonnás dögök hajtásáról. Egy idő után persze még a legizgalmasabb játék is megunható (hát még ez, haha), de azért nyomulunk PC-n, hogy legyen mihez nyúlnunk ha ez bekövetkezik: a modokhoz. A modokhoz, amelyeket az ETS2 szerencsére natívan támogat (olyannyira, hogy mindenféle külső program nélkül tudjuk őket aktiválni közvetlenül a játékban), és amelyekből széles választék áll a wannabe truckerek rendelkezésére. A sok különféle mod közötti eligazodást kívánom kicsit megkönnyíteni azzal, hogy ebben a postban pár szóban bemutatom a kedvenceimet, amelyek nélkül – kis túlzással – már élni sem tudnék, már ami az ETS2-zést illeti.

Néhány szó a telepítésükről: miután letöltöttük őket az .scs file-okat kell a \My Documents\Euro Truck Simulator 2\mod könyvtárba másolni, majd a játékot elindítva vagy új profilt kreálni nekik (ezt főleg mapmodoknál érdemes megtenni, sőt van amikor csak ez az út járható, pl. a lejjebb említésre kerülő Hungary map esetében), vagy egy már meglévőt kiválasztva a Szerkesztésre bökve pipálhatjuk be azokat, amelyeket aktiválni szeretnénk. Fontos tudni, hogy amennyiben egy új aktiválásakor a játék fagy annak általában az az oka, hogy összeakad egy már aktiválttal. Ilyenkor legtöbbször menthető a helyzet azzal, ha deaktiváljuk a gyanús darabokat (esetleg mindet, és szép sorban engedélyezzük őket amíg megint nem crashel a cucc – akkor megtaláltuk a bűnöst). Apropó profilok: ha több géped is van, és szeretnéd ugyanazt a mentést folytatni mindegyiken akkor ebben a postomban találsz erre megoldást.

Előfordulhat továbbá, hogy a játék fut, de mondjuk nem jelennek meg a felvehető fuvarok (nekem volt ilyen egy trailer pack telepítése után), ilyenkor jól jöhet egy gamestate reset (amivel az eredeti játékot hajtók találkozhatnak minden patch telepítése után), amelyet így érhetünk el:

1. Irány a My Documents\Euro Truck Simulator 2\profiles könyvtár, itt ki kell keresni a problémás profilt. Ez nem lesz egyszerű ha több is van, ugyanis ez a drága program mindenféle random karakterekből álló alkönyvtárakban tárolja a mentéseket, de a legutolsó módosítás dátuma segíthet eldönteni melyik is az
2. Megnyitni a config.cfg-t jegyzettömbbel
3. A következő értéket átírni 1-re: uset g_force_economy_reset „0”, tehát ez a végeredmény: uset g_force_economy_reset „1”
4. Játék elindítása és profil betöltése. Kapni fogsz egy üzit, hogy a játékban változások történtek, ezért a problémák megelőzése érdekében a játékállás alaphelyzetbe lett állítva stb. Ezzel a játék gazdasága (fuvarok, stb.) alaphelyzetbe állt
5. Ezután kilépsz, visszaírod azt az egyest nullára, mivel ha így hagyod akkor minden indításnál megtörténik a reset, ami meglehetősen nehézzé tenni a fejlődést. Ha megvolt indíthatod a játékot újra

Ennyi felvezető után következzen a lényeg. Íme az én kedvenc modjaim listája:

Jazzycat járműpack-jei: egy alpontba sűrítve következzék néhány pack, amit ez a tehetséges modder gyárt. Amit tudni kell róluk, hogy az ő jármű- és trailermodelljei simán hozzák az alapjáték minőségét, és eleinte sokat fogtok balesetezni csak azért, mert szájtátva bámuljátok az éppen leelőzni kívánt kamion rakományát. Érdemes gyakran ránézni erre az oldalra az ets2mods.org-on, ugyanis néhány hetente kidob egy újabb verziót belőlük, ezért sem mellékelek linkeket mindhez.

• Trailers and cargo pack: a most elérhető legfrissebb verzióban a következők szerepelnek: 73 új trailer, 306 új rakományfajta, 416 új forgalomban látható trailer és több mint 1800 skin a már létező trailerekhez. Alapszükséglet, enélkül sokkal repetitívebbnek tűnik a játék
• AI traffic pack: egy csomó új gépjármű, Mercedes-ek, Volkswagen-ek, stb. Szintén alap
• Railway cargo pack: mozdonyok, szerelvények, stb. mint rakomány
• Military cargo pack: ugyanez harckocsikkal, tankokkal
• Truck traffic pack: új kamiontípusokat kapunk a forgalomba
• Painted truck traffic pack: a forgalomban szereplő kamionok is fasza skineket is kapnak ezáltal

ETS2 Essentials: egy nagy rakás fix a játékhoz, például valódi logokat kapunk a játékon belül (így lesz Majestic-ből Mercedes-Benz, a Goodyears abroncsokból Goodyear, a benzinkutak és telephelyek kamuneveiből valódiak, stb.), illetve további javítások. Érdemes átolvasni a fixek listáját, nem véletlenül Essentials a neve. Tölthető innen.

True AI lights: élethűbb reflektor- és jelzőlámpafényeket varázsol a játékba. Alapvetően éjszaka jöhet jól, ha például – a nagyobb fényerőnek hála – előzésre készülve messzebbről észrevesszük a szemközti sávban közeledő autókat. Ja, és nem mellesleg szebb a fényeffekt is a gyárihoz képest. Tölthető innen. (Apróság, de fontos lehet: a full verzióját csak akkor használjuk, ha nem aktiváltunk időjárásmodokat, különben crashel.)

Bleed’s FOV mod: ezzel a FOV-ot (Field Of View, magyarul látószög) lehet módosítani, ha az alapbeállítás túl alacsony vagy túl magas neked. Én a 90 fokos verziót használom (néha éget is), de a mod készítője csinált belőle egy csomó változatot. Tölthető innen.

Hungarian Map by Frank007: egy grandiózus vállalkozás, amelynek keretében Magyarország lemodellezése a cél – a lépték 1:3, ami szintén meglehetősen impresszív ((C) by Vári Zoli). Egyelőre Budapest és tágabb vonzáskörzete szerepel a térképen, de a készítő folyamatosan dolgozik a bővítésen. Amit még érdemes tudni róla: az ország 2000-2002 környéki állapota van alapul véve a fejlesztés során – Frank007 ezt azzal magyarázta, hogy így sokkal több lehet a kis mellékút, amelyeket sokan hiányolnak az eredeti ETS2 térképről is (teszem hozzá joggal). A következő nagy update-ben úgy látom Kecskemét és környéke is szerepelni fog, ami ránézésre is impozáns mennyiségű plusz felfedeznivalót jelent. Mozgásban itt látható a map, szerintem teljesen átjön a Magyarország-feeling, márcsak azért is mert Google Street View felvételek felhasználásával készül minden település. Tölthető innen.

Realistic Lightning: sokkal szebb naplementék-napfelkelték, felhőpornó, átdolgozott Hold éjszaka. Ezesetben egy kép tényleg többet mond ezer szónál, hát még három:

Tölthető innen.

Promods: még egy map, amelynek használata szintén javallott (bár szegény moddereket mintha szívatná az SCS, most éppen a nagy bemutatótermek méretében végzett változtatás tette inkompatibilissé a játék legutolsó változatával). Alapvetően a térkép nagy része ugyanaz, csak minden sokkal szebb: a városok részletesebbek, több a tereptárgy, ilyesmikre tessék gondolni. Mintegy bónuszként még a Skandináv-félszigetre is eltévedhetünk, aminek hála teljesen új területeket is felfedezhetünk. Nem rossz darab, az egyetlen hátránya (már ha ezt lehet annak nevezni), hogy regisztrálni kell a készítők fórumán egy usert hogy letölthessük.

ETS2 multiplayer: ez a mod kicsit kilóg a sorból, ugyanis nem úgy telepítendő, mint a fentebb felsoroltak, cserébe viszont csecse installerrel látták el a készítői. Különféle injection-ök, és cseles megoldások segítségével teljesen új kontentként pakolták a játékba a multiplayer játék lehetőségét, amelynek hála akár ezres nagyságrendű tömegekben nyomhatjuk a gázt egy közös Európa-térképen össze-vissza fuvarozva. Egyedül annyira nem fun mindez (hacsak valaki nem lel valamiféle perverz örömöt abban, ha egy tizenöt éves orosz hülyegyerek direkt belerongyol frontálisan miközben ő békésen próbálja leszállítani a zöldségeket Berlinbe), de pár haverral (netán ismeretlenekkel) konvojba összeállva egész vicces. A telephelyeken általában rohadt nagy a tumultus, még szerencse hogy no collision van (azaz a kamionok át tudnak hajtani egymáson), de – mivel nem látjuk hol kezdődik a mienk, és hol ér véget a többiek vontatmánya  – legtöbbször nem egyszerű eltalálni a helyes trailerpozíciót, hogy végre leadhassuk a fuvart. Tölthető – kötelező Steam-es, és fórumos regisztráció után – innen.

Nagy vonalakban ezek azok, amelyek nélkül nehezen tudom elképzelni az ETS2-t. Persze ez csak egy kis ízelítő, úgyis jobb mindenkinek saját magának összepakolni a nyerő modkombót, de hogy legyen valami koncepciótok arra ez a post is elég lesz. Érdemes folyamatosan böngészni a különféle gyűjtőoldalakat (nekem a már fentebb is említett ets2mods.org a kedvencem), illetve az SCS Software csak modokkal foglalkozó fórumát, mindig akad valami új, érdekes darab amivel feldobhatjuk a játékélményt.

Még két link így a végére: itt találhatjátok meg a játék közben készült csodálatos screenshotjaimat, itt pedig megnézhetitek hogyan bénázok a játékban, ugyanis Twitch-en stream-elem a kamionos kalandjaimat néhanapján (mostanában főleg hétfőtől csütörtökig esténként lehet erre számítani). Jó utat mindenkinek!

Update: naszóval az van, hogy rájöttem: a TSM (TruckSim Map) talán még jobb is mint a Promods, ugyanis olyan területek találhatóak benne, mint Olaszország, Albánia, Spanyolország vagy… (dobpergés) Észak-Afrika, annak is a Földközi-tengert érintő része. Ez új épületeket, táblákat és néhány poénos dolgot is jelent (felborult kamion az olasz autópályán, a helyszínelés zajlik) úgyhogy mindenképpen megérdemli, hogy szerepeljen a linkje itt (ez a jelenlegi legfrissebb verzió, de itt mindig meg fogod találni az éppen aktuális legújabbat).

A másik cucc, ami megér egy linket pedig azoknak szól, akik XBox360 kontrollerrel tolják a játékot. Talán feltűnt, hogy nincs force feedback, ezen segít ez az apró driver. Letöltöd, telepíted, nem felejted el bekapcsolni a funkciót az options-ben, majd örülsz, hogy végre újabb jelentéssel bővült számodra a rázókő fogalma. Tölthető innen (nem megijedni a japán írásjelektől, az oprendszered típusát azért felismered).

EDIT: ahogy a kommentekben kiderült az alább leírt módszerhez Feedly Pro előfizetés szükséges azoknak, akik most szeretnék aktiválni a Feedly channel-jüket az IFTTT-n. Akinek ez nem okoz gondot (mert már előfizető, netán már hónapokkal ezelőtt aktiválta ezt a channel-t valamilyen oknál fogva) az olvasson tovább, a többieknek meg álljon mementóként ez a cikk emlékeztetve mindenkit, hogy csak egy dolog állandó (főleg az interneten): a profitéhség és a változás.

Felkaphatja a fejét az egyszeri olvasó egy ilyen címet olvasva: már miért lehet ez érdekes? Kit érdekel, hogy te hogyan netezel? Egyáltalán miért írsz erről postot, amikor vélhetően te is ugyanúgy ráböksz a Chrome/Firefox/akármi ikonjára, oszt’ fészbúk mint mindenki más? Na igen, könnyű ebbe a hibába esni, de hogy egy angolszász mondást honosítsak: ne ítéljünk meg egy könyvet a borítójáról, ne ítéljünk meg egy postot a címe alapján. Én ugyanis hosszú évek csiszolgatása árán fejlesztettem ki a módszeremet, amelynek hála bármilyen eszközön (asztali PC, telefon leginkább) elmenthessek minden engem érdeklő oldalt, majd ugyanazon a kényelmes felületen olvashassam is őket később ahogy kedvem tartja. Ehhez kellett egy kis varázslat persze, amely alatt néhány webes szolgáltatást értek elsősorban. Nézzük csak, mit is értem el pontosan: ha egy cikk megtetszik (bármely oldalon bármely eszközön), akkor egy kattintással el tudom menteni egy felhőalapú könyvjelzőgyűjteménybe, amely automatikusan szinkronizál egy webes RSS-olvasóval is. Az első eszköz a Pocket, a második a Feedly, a kettő közötti szinkronért pedig a IFTTT felel.

Nézzük sorjában: először is szükség lesz egy Pocket-es fiókra, amelyet itt tudtok regisztrálni. Ha ez megvan a kényelem kedvéért érdemes telepíteni a pluginjét az asztali géped böngészőjébe (van Firefox-ra, Chrome-ra és Safari-ra is (ez a link elvileg az éppen használt programhoz ajánl megfelelőt), de ha valami mást használsz akkor adott a bookmarklet-es megoldás is (hogy mi az a bookmarklet arról itt írtam régebben)). A plugin létezik iOS-re, iPhone-ra és Androidra is (további infók itt). Ezzel már elértük, hogy ne a böngésző könyvjelzői közé kelljen elmentenünk minden apró-cseprő, netán NSFW oldalt, amit otthon akarunk majd… megnézni. Ilyesmi listát kell elképzelni:

 Ezek után jöhet a Feedly-s regisztráció itt. Először is pár szó arról, hogy mi az a Feedly: egy RSS-olvasó, egy webalapú tartalomaggregátor (használjatok ti is olyan kifejezéseket, amelyeknek nem vagytok biztosak a jelentésében, oltári móka), amely a Google Reader halála után támadt űrt volt hivatott betölteni. Ez szerintem nagyon jól sikerült neki, intuitív és gyors felülete van. A listájába felvehetjük az általunk gyakran látogatott weboldalakat, hogy egy felületen láthassuk, ha netán friss cikk jelent meg rajtuk. Ez elmondva bonyolultnak tűnhet, de használatban nagyon kényelmes. Van neki egy könyvjelzőzés funkciója is, amely lényegében annyi, hogy ha egy cikket el szeretnénk tenni későbbre, akkor nyomunk egy S-t, így bekerül a „Saved for later” nézetbe.

Ez a nézet a Pocketbe elmentett tételekkel is bővíthető. Ehhez fog kelleni az IFTTT (itt írtam róla amikor indult, regisztrálni itt tudtok rá), amelyben egy recept segítségével beállíthatjuk azt, hogy ha valamit elmentünk a Pocketban (ahogy említettem egy kattintással, kényelmesen) az kerüljön be automatikusan a Feedly „Saved for later” mappájába is. Íme a recept:

(Az „Add” gombbal egyből hozzá is tudod adni az IFTTT fiókodhoz.)

Itt aztán a kígyó a farkába harap, a kör összeér: minden bekerül a „Saved for later”-be, mindegy hogy a Feedly-t böngészve, vagy a Pocket-be mentve akartuk eltenni későbbi felhasználásra. Így soha többé nem fordulhat elő, hogy egy weboldal csak úgy eltűnik a semmibe, és soha többet nem tudod kinyomozni a címét, ráadásul mindent amit valaha elmentettél egy felületen, a „Saved for later”-ben megtalálod. Ja, és a bónusz: Feedly van telefonra is (Android, iPhone, sok egyéb), és nem is rossz.

Nagyon érdekes dolog történt velem: olyan meghasonulást éltem át múlt héten, amilyenre nagyon ritkán volt eddig példa az életemben, és jelentem ez azóta is gőzerővel történik. Minden nap. Minden órában. Minden percben (szinte). Ahhoz képest ugyanis, hogy a szóbanforgó játék első része annyira nem tetszett, hogy még finnyáskodó postot is írtam róla (olvasható itt) a folytatás úgy beszippantott mint hosszú ideje semmi. Alig várom, hogy hazaérjek, ledobjam a hátizsákomat, és végre elindítsam. Olyankor elfelejtem az éhséget, a fáradtságot, ha kihűlt a szoba, ha rámtörik a bejárati ajtót a kommandósok – elfelejtek mindent. Ezt a fajta függőséget legutóbb talán a Minecraft volt képes elérni nálam, de az is évekkel ezelőtt. Ezért nagyon hálás vagyok a Gearbox Software-nek, ugyanis bebizonyították, hogy még így harminc éves fejjel (leírni is rossz) képes vagyok rajongásig szeretni egy remekműként aposztrofálható játékot ahelyett, hogy egy kézlegyintéssel elintézném – ahogy az az életkorom okán elvárható lenne tőlem. Következzék néhány gondolat a Borderlands 2-ről.

Ugyan az első rész emléke már meglehetősen kopottas a memóriámban, de arra azért emlékszem, hogy egy idő után halálra untam magam a nem létező sztori, a jellegtelen mellékszereplők (leszámítva Claptrap-et persze) és a monoton játékmenet miatt. Annyira egysíkú volt az egész, hogy csak azzal lehetett volna tovább súlyosbítani a helyzetet, ha a terepeket is randomban generálta volna a gép. Nem tetszett, nna. Aztán eltelt 4 (négy!!) év, és nemrégiben egy leárazáson megláttam a második rész GOTY (Game of the year) verzióját annyiért, amit még hajlandó lettem kiadni érte, és lecsaptam rá. Felvetődik a kérdés, hogy ha az elődjét ennyire nem komáltam, akkor miért fizettem egy fillért is a folytatásáért. Nos, ez azért történhetett meg, mert időközben azért olvastam pár cikket/postot, meg néztem pár review videót róla (például ezt), és biztatónak tűnt, hogy több helyen megemlítették azt, hogy az első rész gyerekbetegségeit egész ügyesen kigyomlálták belőle. Az öt délután alatt beleölt 26 órám árulkodik róla, hogy ez mennyire igaznak bizonyult.

„Minden éjjel róla álmodom, de vajon mik ezek a foltok az ágyamon?!”

Barátságos kis kikötő. Most már az, miután lemészároltam egy hadseregnyi elmebeteget.

Napfelkelte a jégmezőn.

Bumm, hecccsát!

Pandora északi éjszakái kifejezetten szépek.

Barátságos orvosi rendelő.

És tényleg. A felirat nem hazudik.

A játék ugyanis fasza. Tényleg. Hangulatát, játékmechanikáját, történetét, mellékszereplőit, zenéjét, egyszóval mindent tekintve az. Egy finomra cizellált, művészi értéket képviselő karórához tudnám hasonlítani, amelybe azért csúszott egy-két apró tervezési hiba, amelyek zavaróak ugyan, de a fő célt – miszerint le tudjuk olvasni a pontos időt – nem befolyásolják. Csak néha nem működik a dátum kijelzése, esetleg a háttérvilágítás – de ezekről majd később.

Nézzük a történetet: öt évvel az első rész történései után járunk. Pandora bolygója még mindig nem kifejezetten az a barátságos hely, ahová szívesen elhúznál a családdal nyaralni: a helyi faunát alkotó harci festésekben pompázó pszichopaták és a különféle karmos-agyaros dögök még mindig nagy számban (értsd: unlimited spawn :)) képviseltetik magukat, de mondjuk hiányoznának is, elvégre kik dobálnák az XP-t, meg a loot-ot ha egyszer csak eltűnnének ugye. A lakosság épeszűbbnek tekinthető része (hirtelenjében mondjuk Scooter ugrott be, mint ellenpélda) éppen Handsome Jack (ez a név…) elnyomása alatt sínylődik, és a Sanctuary (Menedék) nevű városkában próbálja magát meghúzni, amíg fel nem tűnik egy hős, aki egyszemélyes hadseregként el nem intéz minden apró-cseprő ügyet, amit ők túl lusták megoldani. Na vajon ki lesz ő… Innentől kezdve a feladatunk lesz egyrészt Jack megregulázása, másrészt pedig a helyiek által adott helyenként csak a „beteg” jelzővel aposztrofálható mellékküldetések abszolválása. Nagy vonalakban. Ez persze történetnek meglehetősen sovány, ámde éppen elég, márcsak azért is, mert a hangsúly úgyis a sok kis mellékszálon és az azokból áradó tömény hülyeségen lesz. Számomra ez az egyik fő aspektus ami eladja a játékot: az a kibaszott beteg humora, aminek hála néha hangosan röhögtem szobám csendes magányában. Példaként állíthatnám a küldetést, amelyben egy AI Core-t (egy robot agyát kb.) kell új testbe költöztetnünk, miután a régi tönkrement. Előtte persze megígéri, hogy annak ellenére nem fog ránk támadni, hogy erre van programozva, mert ő tudja mi az a hála, meg a betyárbecsület, meg különben is nem olyan családból származik. Namármost, amikor már harmadszorra kell darabokra lőnünk, mert valahogy mégis mindig kitör belőle az állat miután új testbe raktuk és váltig állítja, hogy a következőnél kiscserkész becsszóra nem fog „MEGDÖGLESZ!” felkiáltással ránk rontani, akkor már érezzük, hogy a készítők kurva pihentek lehettek a fejlesztés egy bizonyos szakaszában – mondjuk úgy végig. A küldetés vége pedig az, hogy elfárad a folyamatos háborúzásban (amely során valahogy mindig ő húzza a rövidebbet), ezért megkér, hogy helyezzük el egy nyugodtabb környezetben – mondjuk egy zenegépben. Persze itt sem bír magával, de nem akarom lelőni a poént – ez csak egy ízelítő volt, hogy mennyi hülyeségben lehet részünk a játék során. Ezek jelentős része a mellékküldetésekből származik, szóval érdemes minél többet (értsd: mindet) megcsinálni belőlük.

Ez azért is halmozottan igaz, mert ezzel is folyamatosan fejlődünk, és a fejlődés a játék lényege, a sava-borsa. Más FPS-ekben megszokottaktól eltérően itt nem csak egy skill tree van, ahova a szintlépéseknél kapott XP-t eloszthatjuk, hanem rengeteg minden, amelyek finomhangolásával a saját játékstílusunkra szabhatjuk a képességeinket. Ott vannak például a különféle páncélok (amelyek egész vad egyedi képességekkel is rendelkezhetnek, például savval fröcskölhetnek be minden közelharci fegyverrel ránk támadó ellenfelet), a gránát mod-ok (a vadság ezekre is igaz, a savval/elektromossággal/tűzzel/robbanással/ún. swlag-gal operálók mellett létezik közülük olyan is, ami odarántja az ellenfeleket magához a detonáció előtt, és ez csak egy példa volt a sok közül), és a különféle egyéb használható tárgyak, amelyeket egy-egy slotba lehet beaktiválni hősünk adatlapján. Emellett persze megvan a fejlődési fa is, csak egy apró csavarral: a tapasztalati mellett ún. badass pontokat is kapunk különféle célok eléréséért (kedvencem a Turret Syndrome, amely a vezethető autók fedélzeti géppuskájával való ölésért jár), amelyek segítségével apró lépésekben (nagyságrendileg +0.5, meg 1% – ilyeneket tessék elképzelni) növelhetjük karakterünk életerejét, gránátjainak hatását, ilyesmiket. A poén ebben a fajta fejlődésben az, hogy így elméletileg az elérhető fejlődés végtelen, ugyanis ezek a célok sosem fogynak el, sosincs olyan, hogy egy bizonyos pont után már hiába gyújtunk fel 10000 ellenfelet mégsem kapunk semmilyen bónuszt utána. Ha jól értelmezem a leírásokat a neten ezek a skillek ráadásul átörökíthetőek más karakterjeinkre, tehát ha újrakezdjük a játékot egy másik szereplővel ezek akkor sem tűnnek el.

Apropó karakterek: az alapjátékban négy fajtából választhatunk, a Mechromancer és a Psycho DLC-ként került bele utólag. Én a Salvador névre hallgató gunzerkert terelgetem éppen, a többiekről nem tudok túl sokat. Az ő képességeit viszont már elég jól ismerem, a következőket kell tudni róla: a nagy fegyverek és a nagy csöcsök-seggek barátja (utóbbit csak tippelem), a minél nagyobb tűzerőt részesíti előnyben a sunnyogással és a taktikázással szemben. Speciális képessége (mindegyik kasztnak van) a limitált ideig tartó akimbo mód, amely során egyrészt dupla tűzerővel rendelkezik, másrészt az életereje is jelentősen növekedik amíg tart.

Mint látható azért vannak mélységei rendesen a játéknak, és a fegyverekről még egy szót sem ejtettem. Ezen aspektus különösen mókás annak fényében, hogy nyolc gyártó – szerintem – végtelen számú eszköze kerülhet a birtokunkba. A végtelen talán túlzás, de tény, hogy a 26 óra alatt amióta tolom még nem akadt a kezem ügyébe két egyforma kinézetű darab, pedig kipróbáltam vagy harminc-negyven különbözőt! A választék elképesztő, iszonyat durva randomgenerátort pakoltak a játék alá, amely hatékonyan variálja a különféle fegyveralkatrészeket úgy, hogy nagyon-nagyon ritkán találjunk két egyformán kinéző darabot. Fontos, hogy eddig csak a kinézetről beszéltem: a statisztikák megint csak más lapra tartoznak (itt hadd jegyezzem meg, hogy ezeket azért lényegesen egyszerűbb véletlenszerűsíteni). Ezek böngészésével fog eltelni a játékidő egy jelentős hányada, amelyet az első részből megismert compare funkció azért nagyban megkönnyít. A sebzések, tárkapacitások, tűzgyorsaságok és egyéb jellemzők tengerében elveszni eleinte ijesztő lesz, de idővel egyrészt megtanulja az ember azt, hogy hogyan lehet egy szemvillanás alatt megállapítani egy fegyverről, hogy érdemes-e tüzetesebben megvizsgálni, másrészt pedig idővel úgyis megtaláljuk a kis kedvenceinket, amelyekhez ideig-óráig ragaszkodunk és csak a többit variálgatjuk a tárgylistánkban. Ellentétben a karakterstatisztikákkal a fegyvereket nem lehet fejleszteni, de amikor egy játékban a legutolsó megüthető fűcsomóból is mesterlövészpuskák potyognak ki (nem túloztam) ez talán elnézhető. Az eszetlen lootolás elsőszámú célpontjai az egyre jobb csúzlik lesznek – ennek kapcsán meg kell említenem az egyik pozitív vonását az első résznek, ami itt is létezik: nincs is annál nyálcsorgatóbb érzés, mint amikor egy végigküzdött dungeon végén egy mechanikusan szétnyíló láda eléd tárja a ritkábbnál-ritkább darabokat. Ugyanígy spannolja az érzékeidet az a látvány, ahogy szanaszét robban a rengeteg felvehető pénz, fegyver, és egyéb tárgy egy-egy húzósabb főellenség legyőzése után.

Tájkép csata után.

Ő Lilith, a szirén.

Miaf… a nyakába vette a törpét? 🙂

Na jó, akkor ne erőltessük a beszélgetést.

Godrays. Godrays everywhere.

Még egy északi éjszakás kép. Ezekből sosem elég, ugye?

Már megint a mocskos fantáziám, de a rúzsozott szájról, meg a tipről (valaminek a hegye az egyik jelentése) más jutott eszembe, nem a borravaló.

Ha már említettem a grafikát: a képregényszerű cell-shaded megoldás most is nagyon tetszett, bár nem nevezném különösebben nagy durranásnak. Ami kiemelkedő és nagyon tetszett viszont az a napszakok váltakozása. Például napfelkeltekor/naplementekor van godray rendesen (ez egy shadereffekt, azt szimulálja amikor egy éles fényforrás és közéd egy tereptárgy kerül, ami megtöri a fény egységét, így az sugarakra törik), éjszakánként a jeges-havas táj felett van északi fény, ilyesmikre tessék gondolni. Aztán a fizikai motor is remekel: nagyobb robbanásoknál szállnak szerteszét a darabkák rendesen, a savas- és egyéb folyadékokkal operáló fegyverek nyomán keletkező tócsák egész élethűen folynak a lejtős felületeken (bár arra még éveket kell majd várnunk, hogy valóban élethű folyadékokat láthassunk a monitoron az tuti). A fizikai motor számlájára írható sok nyálcsorgató momentum: a Crystalisk névre hallgató szörny halálakor például gyönyörű sárga kristályokat lövell magából, míg a levegőből levadászott helikopterek pilótái a jó pár darabra szakadt gépükkel együtt csapódnak a talajba gyakran harsány röhögésre késztetve az egyszeri játékost. Az mondjuk fura, hogy a már elhullott ellenfelekre nem hat a fizika (hiába dobsz közéjük egy gránátot, semmi sem történik), de ez legyen a legkevesebb.

Humoros fiúk a fejlesztők. A pokol bugyraiban ahova az efféle poénok kiagyalói kerülnek különösen szeretik az ilyen mókás srácokat.

Hajnalodik, kiugrom az ágyból, a claptrap-em már vár reám.

Savas golyót lövő mesterlövészpuska és sok fény. Nice.

Imádom az ilyen szituációkat.

Too. Much. Skyrim.

Hangulatos helyszínekből nincs hiány.

Szokták mondani hogy a nő 180 kilónál kezdődik.

Ami pedig tényleg felteszi a koronát az összhatásra az a zene. Egyrészt az intro alatt felcsendülő szám kurva jó (ezen a videón 2:54-től), de amikkel a kietlen tájakon barangolást aláfestették sem rosszak, sőt. Csengő-bongó gitártémák, némi industrial, egy kis rock, egy kis techno, de semmi olyan ami – ahogy Szirmai Gergő a filmzenékkel kapcsolatban fogalmazott ebben a videóban – új szereplőként lépne be a történetbe. Önmagukban nem állnák meg a helyüket, de vegyítve a látvánnyal csodálatos összhatásban teremtik meg a nagy betűs HANGULATOT.

Persze tökéletes játék nincs, csak ahhoz nagyon közel álló, és ez alól a Borderlands 2 sem kivétel (ez annyira sablonos volt, hogy tutira szerepelt már több tucatszor a hazai számtechmagazinokban leírva :)). Pár apró és pár kevésbé apró idegesítő momentum azért akad. A kevésbé bosszantók közül hirtelenjében a néha előforduló fizikai bugokat tudnám megemlíteni (levegőben lebegő tárgyak, egy kutyaszerű lény elgázolásától 6-8 méter magasra repülő dzsip, ilyesmik), de ezek nem befolyásolják a teljes képet, miszerint a cucc iszonyatosan össze van rakva. Egy bosszantó dolog viszont az egész játékot átszövi (és ez szigorúan magánvélemény, úgy tessék kezelni), és szerves részét képezi a fejlődési mechanizmusnak. Ez pedig a lootolás, azon belül is az a leplezetlenül és pofátlanul az időhúzásra épülő, idegbajba kergető fajta, ami arról szól, hogy egy adott pályarészen van mondjuk húsz láda, meg tizenöt kis rekesz, továbbá harminc kinyitható szekrény, és ha nem nyitogatod ki mindet, akkor előfordulhat hogy nem esik az öledbe valami ritka tárgy, vagy fizetőeszköz, viszont az is lehetséges forgatókönyv, hogy csak olyan lőszert találsz amiből már amúgy is tele vagy. A kényszeres nyitogatósdi egy idő után elég frusztráló tud lenni, és azzal, hogy ritka tárgyakat is rejtenek néha úgymond kényszerítve vagy arra, hogy mégis csináld. Ráadásul némelyik konténer dög lassan nyílik ki, úgyhogy még várakoznod is kell, hogy láthasd a tartalmát. Fuck that. A másik problémám a területekre visszatermelődő ellenfelekkel van: én szeretem a kipusztított területeket kipusztítottként tudni, és nem szeretem ha újra és újra át kell harcolnom magam rajtuk, ha éppen arra járok.

A fentebb említett frusztrációkat leszámítva a játék tökéletes, nagyon tartalmas, és szórakoztató. Coopban még ugyan nem tudtam kipróbálni, de arról is sok jót hallottam (kivéve a ninja lootolást, amikor a társad lenyúl minden menő cuccot előled). Ha szereted a jó humort, a fasza atmoszférát és a rengeteg fegyvert, akkor érdemes tenned egy próbát vele.

Jelen vizsgálódásunk tárgya Az alant kivesézésre kerülő A Jazzpunk egy kurva jó játék (csak sikerült jól indítani a posztot). Mert ugye hogyan lehetne nem szeretni egy olyan kalandot, ahol titkos ügynökként kell orosz nagykövetségekre belopózni, vagy nőnek öltözve más tilosban járó kémeket elcsábítani? Kalandok? Szép nők? Titkos megbeszélések? Fürdőzők felaprítása a maxra csavart turbójakuzziban, majd a vértől vörösre vált vizet néhány szemgolyóval felszolgálni a medence partján nyugágyban ejtőző nőnek ezzel kiérdemelve a Bloody Mary on the Rocks nevű achievementet? Ez a Jazzpunk.
Adva vagyon egy bájos hidegháborús-kémfilmes milliő, amely ismerős lehet akár a James Bond filmekből, akár a No One Lives Forever játékokból, amelynek jellemzője az egy négyzetméterre jutó különféle ügynökök és kémek magas száma, a titkos küldetéseken való részvétel, és az állandóan szóló tingli-tangli jazz. A játék látványvilága ezen túl erőteljes art deco-s beütéssel operál (amely ismerős lehet a zseniális Grim Fandango-ból is). Eddig tartott a dolog ésszerű, és megmagyarázható része, ami ugyanis ezután következik az maga az LSD-trip: Family Guy-osan random történések, napszemüvegben szivarozó lepények, hülye szóvicceket szajkózó mellékszereplők, más játékokat parodizáló alküldetések, és egyéb szóban alig elmesélhető elemek sorjáznak egymás után („és akkor érted, a punktarajos béka megkért, hogy egy Frogger-es minijáték keretében szerezzem vissza neki a wifi vevő cuccát, mert szeretne netet lopni a Starbucks-ból”) egy idő után kissé már fárasztó töménységben. Talán a rengeteg belezsúfolt hülyeségnek (= rengeteg belefeccölt kreatív energiának) köszönhetően a játék meglehetősen rövid (2-3 óra alatt végigtolható), de ha már az első percekben megtetszett, akkor garantáltan végig fogod röhögni. Az első pár perc azért vízválasztó, mert már itt kezdjük sejteni a ránk váró megpróbáltatásokat (elég csak a főnök várójában megnézni az asztalon heverő magazinok borítóit), és itt dől el, hogy imádni vagy utálni fogjuk ezt a fajta humort – köztes állapot nem hiszem hogy létezik.

Asszem elég világos mi a teendő.

Látkép az első pálya teréről.

Fel is hívom anyámat rögvest!

Wedding Qake. Éééérted.

Ebben az étteremben hamarosan valaki el fogja hagyni a veséjét.

Ez a robot tud bánni a nőkkel!

Tökéletes álca.

Ja igen, ez még mindig ugyanaz a játék.

Említettem már a grafika stílusvilágát, nézzük meg kicsit részleteiben is: a nagyon harsány, nagyon nem textúrázott látvány szerintem parádés, nagyon jól idomul a játék groteszk vidámságához. Minden karakter úgy fest, mintha egy piktogram lenne egy nyilvános WC ajtajáról, úgyhogy nehéz nem valamiféle szürreális csodaországban érezni magunkat, ahol emberek helyett csak valamiféle bábok vannak gondosan elhelyezve a pályákon. Erre még rátesznek egy lapáttal az egyéb grafikai megoldások: például a nyilvános telefonok nyomkodásánál megjelenő alkar a kinyújtott mutatóujjal egy sima rajzolt valami, amelyről nem mellesleg gyorsan kiderül, hogy nem is valódi: ha hátrébb lépsz a készüléktől láthatod, hogy csak egy fabotra rögzített karton műkéz, amit használat után eldob a főhős (na erről beszéltem: szóban nehéz leírni ezt a szintű elmebajt).
Ami nagyon érződik a játékon az az, hogy egy kis stúdió csinálta nagyon nagy lelkesedéssel, és szeretettel. A helyenként előforduló bugokért (amelyek nálam főleg a képernyőről eltűnni nem akaró GUI-elemekben jelentkeztek) cserébe minden pályán érződik a törődés, a kívánt hangulat elérésére való törekvés. Az utolsó pálya hatalmas penthouse-a számomra etalon volt ebből a szempontból: oké, hogy stilizált, textúrázatlan elemekből épül fel, de ennek ellenére én simán beköltöznék egy ilyenbe. A már említett rengeteg elrejtett hülyeség is azt támasztja alá, hogy ez a játék egy valódi szerelemgyerek: minden sarokba érdemes bekukkantani, minden karaktert (sőt: kartondobozt, ajtót, pizzásdobozt, akármit) érdemes megnyomkodni, minden tárgyat minden NPC-n kipróbálni – ez gyakran kifizetődő, ugyanis a játék sűrűn jutalmaz valami elborult poénnal cserébe.

Disclaimer: ez a post csak kiegészítés egy régebbihez, amelyet itt találhattok.

Szokták mondani, hogy a programozói lustaság néha igencsak hasznos, ezek az emberek ugyanis hajlamosak mindent a végletekig automatizálni csak hogy minél kevesebbet kelljen dolgozniuk. Úgy fest ezt a hozzáállást én is magaménak mondhatom (bár messze állok a programozóságtól), ugyanis időt és energiát nem kímélve megoldottam, hogy kb. sose kelljen az egérért mászkálnom, miközben az ágyban fekve felváltva netezek és a Steam Big Picture-ben játszok. Ezt szerettem volna elérni:

1. amikor indul a gép egyből tudjam irányítani a gamepad-del (ez volt e legegyszerűbb, a JoyToKey linkjét bele kellett csak rakni a Start menü ->Indítópultba valahogy így:

   

2. utána legyen egy ikonom a Steam-hez, ami Big Picture módban indítsa el miután kinyírta a JoyToKey processét. Erre azért van szükség, mert a Windows-ban oly hasznos kis progi bekavar a játékok irányításába (mivel „ő” és az adott játék is egyszerre akar inputot küldeni).
3. aztán ha kilépek Big Picture módból (akár úgy hogy csak a módot kapcsolom ki, akár úgy hogy az egész Steam-ből kilépek) akkor induljon el újra a JoyToKey, hogy újra tudjak netezni a gamepad-del.

Egyszerűen hangzik, ugye? Eleinte én is annak tartottam, félmegoldást szültem is rá egy sima .bat file segítségével:

[code]@echo off
TASKKILL /F /IM „JoyToKey.exe”
start „” „C:\Program Files (x86)\Steam\Steam.exe”[/code]

Na igen, de ez nem indítja el újra a JoyToKey-t ha kiléptem a Big Picture-ből, ezért mindig oda kellett fáradnom az asztalhoz rajta az egérrel, hogy újra elindítsam. Persze valamiféle triggerelést még írhattam volna hozzá így is, de azt, hogy csak a Big Picture-t kapcsoltam ki nem hiszem hogy .bat file-ból lehet figyelni. Így bukkantam rá az Autohotkey nevű csodára (pontosítok: ismertem már régebben is, csak sose volt rá szükségem), illetve erre a fórumra, ahol egy olyan scriptet vitattak meg, amelynek működése hasonlított ahhoz, amit én szerettem volna elérni. Így született meg a következő gyöngyszem, amely tökéletesen megfelel a céljaimnak:

[code]Process, Close, JoyToKey.exe
Process, Exist, Steam.exe
if ErrorLevel
Run, „steam://open/bigpicture”
else
Run, „c:\Program Files (x86)\Steam\Steam.exe” -bigpicture
WinWait, Steam ahk_class CUIEngineWin32
WinWaitClose, Steam ahk_class CUIEngineWin32
Run, „c:\Users\JonC\Desktop\JoyToKey.lnk”[/code]

El is magyarázom sebtiben mit is csinál ez:

Először kinyírja a JoyToKey.exe-t – itt még nincs szükség semmiféle if-then szerkezetre. Utána megnézni fut-e a Steam, majd ha úgy látja igen, akkor kirakja Big Picture-be – ha nem, akkor elindítja a -bigpicture kapcsolóval. Ezután okosan megvárja, amíg megjelenik maga a felület (WinWait), majd azt, hogy a felület eltűnjön (vagy úgy, hogy kiléptem a Steam-ből, vagy úgy hogy csak a Big Picture módból – neki édesmindegy). Ha ez megtörtént, akkor újra elindítja a JoyToKey-t. Érdekes módon közvetlenül az exéjét indítva mindig valami default profile-lal indult el, ezért kellett az asztali parancsikon elérési útját megadnom neki.

Ezt a scriptet elég elmenteni egy file-ba .ahk kiterjesztéssel, és már futtatható is (persze csak ha fent van a gépen az Autohotkey). Ha igazán kényelmesek akarunk lenni át is fordíthatjuk exébe, aztán mehet ki az ikonja az Asztalra:

(Hadd ne kezdjek bele elmesélni, hogy egy hasonló compile mennyivel komplikáltabb Linuxon…)

Ugyan a Team Fortress 2-vel már kb. évek óta nem játszottam (megindokolhatatlan hogy miért nem, fasza cucc) a vele kapcsolatos videókat azért még szeretem. Amióta a Source Film Maker boldog-boldogtalannak rendelkezésére áll a Youtube-on igazi gyöngyszemekbe is belefuthat az ember, amelyeket a jó öreg Source-motor segítségével álmodtak meg lelkes amatőrök. A Valve tavaly versenyt is hirdetett, amelyre ezzel az – amúgy rohadt bonyolult – programmal készült kisfilmekkel lehetett nevezni.

Persze ha profi cuccot szeretnénk látni, akkor még mindig a Valve a nyerő – persze fura is lenne, ha nem lenne az, elvégre ők fejlesztették az egészet. Legújabb eresztésük egy a Team Fortress 2-höz hamarosan érkező naaagy update-et hivatott reklámozni. Filmünkben a Scout próbálja elcsábítani Mrs. Pauling-ot, aki nem mellesleg az Adminsztrátorként emlegetett főnöknő hűséges jobbkeze és mindenese. Nekem annyira tetszett ez a szűk 15 perces szösszenet, hogy nem voltam rest csinálni hozzá egy kis feliratozást. Fogyasszátok szeretettel: