De régen is volt 2009 márciusa! Akkoriban írtam már pár röpke gondolatot a most bemutatásra kerülő ázsiai származású futárlányka kalandjait feldolgozó játékról, és már akkor nem átallottam olvadozni a hangulatról, amit a cucc áraszt (igen, ez a kedvenc vesszőparipám, ha feeling van egy játékban, akkor minden van). Azt a postot ezzel zártam: „Most már csak egy olyan gép kell, amin elfut, mivel nem tartom valószínűnek, hogy a 2 gigaherzes Celeronom nem izzadna le már a főmenüjétől is…” Mindössze bő két évet kellett várnom, és ez is teljesült: röccenésmentesen élvezhettem végig a helyenként meglehetősen erotikusra sikerült nyögésekkel teli kalandot (értve ezen azokat a hangokat, amiket főhősnőnk akkor ad ki magából, amikor éppen egy fémcsövet kapunk el egy halálugrás után… mondjuk én is nyögnék ilyen helyzetben, mint egy barely legal pornóskurva az tuti). Amúgy itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy mutatóujjamat az ég felé emelve kijelentsem: ne warezoljatok, mert a warez rossz, káros, és különben is: letöltenétek egy autót, ha megtehetnétek? (Amúgy én is.) Erre a tényre engem ez a játék ébresztett rá: már régebben is próbáltam khm… játszani vele, de az első pálya után nekiállt akadozni, majd le is fagyott ügyesen, imádkozás, restart, hardvercsere, crackfix ide vagy oda. Most (mármint hetekkel ezelőtt) viszont hogy megvettem kemény 700 forintnak megfelelő összegért a Steam-en máris pörgött mint a kisflex, akadás, fagyás sehol. Persze nem a moralizálás volt a célom ezzel a kijelentéssel, én sem veszek meg minden szir-szart tizenötezer forintokért, de most valóban érdemes volt pénzt kiadnom: legalább kaptam valami pluszt is a játékon kívül cserébe. A crackelt szarhoz képest egy valóban működőképes produktumot telepíthettem a gépemre, ami már megérte.

A sztori egy Faith nevű lány kalandjait dolgozza fel, aki mint runner „dolgozik” különféle anarchista szervezetek számára. A fujjabelemjönki erőszakos diktatúra elleni harc jegyében különféle csomagokat kézbesít egyik a jó ügy érdekében illegalitásba vonult kontakttól a másikig, miközben a rendőrök, és SWAT-os bácsik nagy erőkkel próbálnak belé hatolni (mármint a lövedékeikkel you piggy). Az univerzum egész jól fel van építve: van szó a játék jelenéhez képest tizennyolc évvel korábbi tüntetésekről, és azok erőszakos leveréséről, Faith családi hátteréről és arról is, hogy miért van egyáltalán szükség runnerekre (ugyanis a kommunikációs csatornákat a kormány folyamatosan megfigyelés alatt tartja). Akit jobban érdekel mindez, annak ajánlom a játék magyar nyelvű Wiki bejegyzését, amely meglepő részletességgel taglalja a történetét (is). Ami fontos az az, hogy végig Kate-et, a testvérünket akarjuk megmenteni, akire rá akarják kenni a város polgármester-jelöltjének megölését.

Nézzük csak, miért is tetszik annyira ez a technológiailag nem túl fejlett, mocskosul rövid, és helyenként kicsit egysíkú játék, amiben még csak lövöldözni sem lehet túl sokat, nemhogy Ramboként végigdarálni a pályát! A kulcsszó ebben az esetben a stílus. A stílus, ami a látványvilágból, a zenékből, és a történetből árad. A stílus, aminek köszönhetően sokkal kevésbé veszi észre az ember a technikai hibákat. A stílus, aminek hála nem nehéz annyira beleélni magad a játékba, hogy miközben menekülsz a rád rontó rendőrök elől tényleg futkos a hideg a gerinceden fel-alá, körülötted szakadnak be az üvegtáblák, csapkodnak a lövedékek, majd amikor az irodák sora után a folyosó végén kiütöd az ajtót, akkor hirtelen elvakít a fény: kiértél a tetőre, az égen galambok repülnek, feletted pedig komótosan húz el egy utasszállító… Nincs időd sokat gyönyörködni a látványban, ugyanis mögötted már dobognak a bakancsok: nekifutásból felugrasz egy peremre, onnan át egy másik tetőre, az esésedet gurulással tompítod, majd rohansz tovább, mert újra nekiállnak fütyülni a füled mellett a golyók. Még egy zuhanás egy alattad fekvő tetőre, és leráztad az üldözőidet, végre kifújhatod magad. Ámde ekkor a szemközti épület mögül felbukkanik egy rendőrségi helikopter… Nos, ilyen a játék! A játékmenet izgalmai, és kidolgozottsága ráadásul meg van támogatva az egyik legegyedibb képi világgal, amit valaha láttam: az alapvetően nem túlbonyolított geometriával dolgozó grafika jellemző színei mind rikítóak, pasztell árnyalatokkal nem nagyon fogunk találkozni. Minden csupa fehér, kék, piros, neonzöld, citrom- és narancssárga, tűéles, és letisztult. Túlmagyarázás helyett következzék néhány kép, amelyeket a Dead End Thrills oldalról szedtem (ezúton is thank you for creating these beautiful screenshots pal!):

(A fenti agyontömörített, összekicsinyített képek elérhetőek normális felbontásban ezen az oldalon. Némelyiket simán beraknám háttérképnek is.)

 Van egy nagy rakás shader-effekt is: a felületeken lefolyó víz megvalósítása szerintem közel tökéletes, mint ahogy a különféle csillogó falak, csövek is nagyon jól néznek ki. Ugyanez igaz a fröcsögő vizekre is, ennek bizonyságául álljon itt egy saját gyártású screenshot, bár hozzáteszem, hogy ez mozgásban az igazi:

(A többi általam lopott kép itt érhető el, de előre szólok hogy nem kicsit spoilerveszélyesek!)

Erről a képről jutott eszembe, hogy azért akadt egy olyan technikai probléma is, ami kifejezetten zavaró volt, és engem némileg megakadályozott a teljes átélésben, mégpedig az, hogy a játék csak widescreen monitorokon tölti ki a teljes képernyőt, 4:3-as képarányon játszva csodálhatjuk a fenti képen is látható fekete sávokat alul és felül. Utánanéztem fórumokon, és kiderült, hogy nincs lehetőség átváltani a képarányt (egy inifile-t írt az egyik arc, amiben szerepel valami resolution-ös sor, de ha abba beleszerkesztesz, akkor el sem indul a játék, merthogy korrupt a konfiguráció… hát ez azért no comment), ha nem szélesvásznú a monitorod, akkor bizony meg kell szoknod, hogy a képernyő jelentős százalékát kitöltő feketeséggel nem tudsz mit kezdeni. Ez néha kicsit filmszerűbbé tette az élményt (néhány játék eleve ezért jeleníti meg ezeket a sávokat az átvezető videóknál), de a játékidő nagy részében csak simán zavart. Szomorú, de a fentebb említett grafikai finomságok azért képesek kárpótolni ezért.

Mint ahogy azért is, mert a játék rövid. Pofátlanul rövid. A Steam-profilom 7, azaz hét óra játékidőt írt, amikor már a stáblista futott (alatta a mai napig imádott Lisa Miskovsky számmal, a Still Alive-val), ami édeskevés. Én nem vagyok az a kapkodós gamer: szeretek körbeszimatolni a helyszíneken, minden loot-ot begyűjteni, bekukkantani minden sarokba, végighallgatni minden beszélgetést, megnézni minden átvezető jelenetet… ennek fényében meg pláne nagyon kevés a hét óra. Persze ha megvolt a végigjátszás, akkor még lehet szórakozni a speed run játékmóddal (ahol akadálypályákat kell minél rövidebb időre teljesíteni), de ez egyrészt valahogy nem tudott eléggé motiválni, másrészt meg ahhoz, hogy a globális high score listára is felkerüljön az eredményünk ahhoz regisztrálni kellett volna még egy Electronic Arts-os fiókot is, amihez meg pláne nem volt kedvem.

Mindezek ellenére a játékot csak ajánlani tudom azoknak akik a 2009-es megjelenése óta nem találkoztak vele. A játékmenete – bár láttunk már ilyen parkour-ös őrületet, mondjuk főleg TPS-ekben – újszerű, a grafikai stílusa pedig egész egyszerűen zseniális (olyannyira, hogy ha lenne egy párszáz négyzetméteres penthouse-om annak berendezését nagyon szívesen a pályatervezők gondjaira bíznám). Rövid kaland ugyan, de emlékezetes, és van benne kreatív energia.

UPDATE:

találtam egy egész jó trailert a játékról, bár a zenéje nem az én világom:

Ez esetben god mode alatt nem a sebezhetetlenséget értem, hanem a játék azon sajátos aspektusát, miszerint ha valamilyen baleset folytán sikerült elhaláloznunk (mondjuk mögénk settenkedett egy kurva creeper, és azt mondta hogy ssshhh BANG), akkor újjászülettünk a legutóbb használt ágyikónál (mondjuk ha jobban belegondolok ez nem is God, hanem inkább Jézus-mód :)). Az 1.9-ben már szerepelni fog a nehézségi szintek között a hardcore, amelyet leginkább a következő Game Over képernyő tudna a leginkább jellemezni:

„Nem születhetsz újra hardcore nehézségi fokon” felirat, alatta egy „Világ törlése” gomb – hát nem bájos?

Ha belegondolunk ez csak még reálisabbá teszi a játékot, viszont már túllép egy szintet ami fölött a realitás inkább frusztráló – elvégre éppen elég büntetés lehet egy rosszul sikerült lávató fölötti lavírozás eredményeképpen bukni a tárgylistában felhalmozott cuccainkat, mellé még törölnünk kell a világot is, amit építgettünk serényen? Még szerencse, hogy mindez kikapcsolható, szóval tolhatjuk a játékot hardcore nehézségen (gondolom még a birkák is belénk harapnak :)) anélkül, hogy le kelljen mondanunk a respawnról.

Ami viszont már tényleg elképesztő az az alábbi menüpont az options-ből:

 Még szerencse, hogy ez csak fake. Jó hogy nem törli az összes pornót a vinyóról halál esetén, esetleg respawn-onként megterheli a bankszámládat egy ezressel vagy valami 🙂 „- Anyu, nem elittam a fizetésem, csak tudod sok volt a creeper abban a barlangrendszerben!”

Köszönet a találatért a minecraft.web4 blognak!

Most hogy már egy bő hete nyúzom a legfrissebb Minecraftot úgy érzem, hogy éppen eleget láttam az újításaiból ahhoz, hogy megfelelően megalapozott véleményt alkothassak róla. Az érdekes az egészben az, hogy előtte már kezdett kifújni a lelkesedésem a program iránt: ahhoz már nem volt elég lelki erőm, hogy nekiálljak egy új világnak (a régieket meg már untam, ráadásul valahogyan befejezettnek éreztem őket, és nem volt kedvem hozzájuk nyúlni), ráadásul tudtam hogy semmi új nem fog várni, ha mégis elkezdek egyet. Szerintem Notch és baráti köre is érezhette ezt, ezért is nevezte a legújabb frissítést deklaráltan „adventure update”-nek, amelyben újra megpróbálják a T. Játékosok figyelmét a játék azon aspektusára irányítani, amit én is nagyon szeretek: amikor nekimész a nagy büdös semminek, mászod a hegyeket, benézel minden barlangba, és közben újra és újra rádöbbensz, hogy mennyire elképesztő tájakat tud létrehozni ez a (majdnem) randomgenerátor. Amióta (valahol az 1.5 környékén) bejöttek a biome-k a képbe (azaz már nem csak füves területek léteznek, hanem vannak sivatagok, másfajta fák, ilyesmik) ez még érdekesebbé vált: tényleg más hangulata van egy homoktenger közepén baktatni, mint egy erdőben menekülni a vihar által okozott túlzott sötétségben spawnolt creeperek elől.

Erre tettek rá most még egy lapáttal, ráadásul pont azokat a területeket módosítva leginkább, amelyek a felfedezés izgalmait befolyásolják: új algoritmusokat kapott a terepgenerátor, így mostantól a felszínen folyók, kanyonok, települések(!), a föld alatt pedig – szinte – feneketlen szakadékok, sőt elhagyatott bányák fogadnak, amelyeknek köszönhetően egészen más taktikát kell bevetnünk a felfedezésük során – elég ha csak annyit említek, hogy hála a bányák járatainak alátámasztásaként szolgáló U-alakú faszerkezeteknek most már akár a tárnák mélyén is faanyaghoz tudunk jutni!

Kaptunk pár új blokkot is, amelyek közül a legérdekesebb talán az inda, amit az új mocsaras biome fáiról vághatunk le a szintén új olló eszközünkkel, majd ha valahova felrakjuk, akkor szépen elkezd lefele nőni – mondanom sem kell, hogy ennek segítségével mennyire hangulatos ősi hangulatot árasztó termeket tudunk létrehozni. Lehet mostantól dinnyét is termeszteni – a dolgot mondjuk „csöppet” megnehezíti, hogy magot csak a már említett ősi bányákban elszórva található ládákban találhatunk – viszont utána már mindig tudunk maghoz jutni hasonlóan a búza termesztésének menetéhez. Visszatérve az előbb említett ollóra: ugyan nem új blokk, viszont ennek segítségével megnyírhatjuk a fák lombját, majd az így nyert lombblokk segítségével létrehozhatjuk akár a Ragyogás sövényállatait, de természetesen csinálhatunk labirintust, vagy bármi mást belőlük – a kulcsszó megint a kreativitás, ahogy azt már a játék ezerszer bebizonyította.

Mostantól ellenfeleink között „üdvözölhetjük” az Enderman névre hallgató lényt, aki békés növényevőként kolbászol fel-alá egészen addig, amíg véletlenül rá nem nézünk (azaz rá nem visszük a célkeresztet). Ilyenkor ránk mered, majd – a távolság függvényében akár teleportálva is! – ránk ront. Szerencsére elég könnyű leverni, halála után pedig egy Ender Pearl-lel leszünk gazdagabbak, amelynek egyelőre semmi funkciója nincs, de ez érthető, elvégre még mindig egy félkész játékról beszélünk. Erre utal az is, hogy a levert lények után kapott XP-gömbök is csak töltik-töltik a tapasztalati pont-csíkot (a képernyő alján), viszont értelme nem nagyon van: szintet lépni nem lehet – még. Visszatérve az Enderman-re: jó tudni, hogy csak éjszaka/sötétben spawnol (mint a többiek), viszont ugyan a napfényt jobban bírja mint mondjuk a zombik, a víztől viszont lángra kap.

Van még két új ellenfél, akikkel még nem találkoztam (pedig elég sokat mászkáltam olyan helyeken ahol előfordulnak): az egyik egy kisebb méretű, ámde mérgező csípésű pók, a másik pedig a talányos Silverfish névre hallgató lény, aki a bányák mélyén (szerk.: stronghold-okban) található kőkockákban lapul, és akkor támad ránk, ha egy ilyen blokkot sikerül széttörnünk. A poén az, hogy ilyenkor a környék összes ilyen kockája széttörik, és a bennük lapuló állatkák ránk rontanak! A sok lúd disznót győz elvét nem lehet eléggé komolyan venni: két tucat ilyen kis cukorfalat azért már képes lehet arra, hogy megjelenjen a Game Over felirat, szóval csínján tessék barátkozni velük.

Nézzük a grafikát: ugyan még mindig minden kockákból áll (pontosabban a legtöbb tereptárgy, viszont kraftolhatóak félblokkok, amelyek segítségével egész gömbölyded formákat is létre lehet hozni) , és ehhez nem akar hozzányúlni a Mojang (teszem hozzá nem is baj), viszont a világítási engine kapott egy újabb update-et: a fáklyák fénye melegebb lett, az éjszakai táj már nem olyan koromsötét, inkább kékes (ami a szabad ég alatt egész reális, a gond csak az, hogy egy tökéletesen hermetikusan zárt üregben is ez van… ezt tényleg csak zárójelben, nem zavaró játék közben), és valamit hegeszthettek a napfelkelték-naplementék színein-fényein is, ugyanis konkrétan lélegzetelállítóak lettek. Azon sokkoltam be leginkább, amikor a lemenő Nap fénye rózsaszínre festette kicsiny házikóm ablakainak üvegét, mindezt úgy hogy a napsugarak merőlegesen érték őket! Az sem rossz megoldás, hogy azon szakadékok alja, amelyek a szabad égre nyílnak még éjszaka is kékes színben játszanak – tudom, hogy hihetetlen, de néha csak kapkodtam a fejem, hogy milyen szép a játék! A hab a tortán már csak az, hogy most már nem blokkról blokkra sötétíti/világosítja a pályát a motor ahogy megy le/kel fel a Nap, hanem mindenféle átmenet nélkül történik meg mindez. Tényleg élményszámba megy visszatölteni a régebben kreált pályákat, és megnézni őket az új motorral! Bő egy éve még ez volt a vizuális orgazmus csúcsa a játékban:

Most pedig eljutottunk erre a szintre:

Szóval a játék egyre szebb, egyre több a lehetőség benne, egyre több lény kerül bele, és ennek fényében szinte sajnálom, hogy állítólag novemberben meg fog jelenni, mint végleges produktum… Mindez azt fogja jelenteni, hogy onnantól fogva Notch már nem fogja tovább csinosítgatni a kódot, mindez a modderekre fog maradni, akik – regisztrálás, és gondolom szerződéskötés után – meg fogják kapni a játék teljes forráskódját. Mindez persze eredményezheti azt is, hogy nem fog statikussá válni a dolog, továbbra is lesznek új fícsörök – csak éppen nem a Mojang műhelyéből fognak kikerülni. Nem is olyan biztos, hogy rossz ez az irány.

Néhány képecske (egy részük az eredeti textúrákkal készült, egy részük pedig ezzel):

Kilátás a tárna aljáról – keresd a csirkét competition!
Kicsiny kertem

A két torony – háttérben a Nether-kapuval

Egy elhagyatott bánya – remek ötlet hogy most már idelent is faanyaghoz lehet jutni az alátámasztásokból!

A végére pedig egy kis bónusz Ragecomics általam, amely azután született meg, hogy másfél órán át köröztem körbe-körbe egy barlangrendszerben (jelzem: azóta se találtam ki belőle):

Szolgközl.: a mai napon volt két RSS feed item, amik az alant bemutatásra kerülő tool tesztelgetése közepette generálódtak. Kéretik nem a blog részeiként kezelni őket 🙂

A post címében említett talányos rövidítés a következőket takarja: If This Then That, azaz: ha ez történik, akkor történjen az. Akik barátkoztak már programozással (akár olyan alap szinten is mint én annak idején a Basic-kel, meg a Pascal-lal), azoknak ismerős lehet, bár ott If – then – else szerkezetnek hívják. Namármost: tételezzük fel, hogy ilyen feltételeket állíthatunk be úgy, hogy a webes jelenlétünkkel, profiljainkkal történő események aktiválják őket! Mondok pár példát: beállítható, hogy ha valaki megjelöl egy Facebook-fotón, akkor SMS-t küldjön a telefonunkra. Beállítható, hogy ha Reader-ben osztunk valamit, akkor kipostolja az üzenőfalunkra (vagy bármelyik tulajdonunkban levő Facebook-oldalra). Beállítható, hogy ha kedvencbe rakunk egy videót Youtube-on, akkor azt twittelje/megossza Facebook-on/küldje el email-ben/rakja ki Tumblr-re/stb! Még arra is képes, hogy a naponta/hetente/akármilyen gyakorisággal végrehajtandó feladatainkról email-ben/SMS-ben/akárhogy értesítsen!

A most bemutatásra kerülő szolgáltatás mindezt olyan pofon egyszerűen, könnyen kezelhető felülettel teszi, hogy semmiféle nyelvtudás nem szükséges a kezeléséhez (na jó, minimális angoltudás azért nem árt), és nagyban megkönnyítheti az életünket a használata. Jó ideig zárt bétaként üzemelt, szeptember elején viszont megnyitotta a kapuit a nagyközönség előtt, nem kell meghívóért könyörögni, hogy kipróbálhassuk (sőt, a régi tízes tasklimitet is eltörölték).

A használata – ahogy említettem – pofon egyszerű: regisztrálunk, bekötjük a használni kívánt szolgálatásokat (engedélyt kér a Facebook-hoz, Twitter-hez, akármihez, esetenként – mint az SMS-küldés aktiváláshoz – PIN-kódot is küld, amit utána meg kell neki adni), majd egy hét lépésből álló varázsló segítségével beállítjuk a feladatokat, és azok paramétereit.

Szép számok, és ez még csak béta!

Nézzünk egy példát: tételezzük fel, hogy egész egyszerűen ellenállhatatlan kényszert érzünk arra, hogy minden egyes Google Reader-ben általunk megosztott elemről SMS-t kapjunk (tudom, hogy értelmetlen ilyet beállítani, csak a példa kedvéért választottam):

0. lépés: katt a „Create task” linkre az adminfelületen

1. lépés: a „Choose trigger channel”-nél kiválasztjuk a Google Reader-t

2. lépés: a „Choose a trigger”-nél rábökünk a „New shared item”-re

3. lépés: jöhet a „Create trigger” (persze ha még nem kötöttük be a Reader-t, akkor előtte kérni fogja)

4. lépés: most következik a „that” (azaz hogy mi történjen, ha az előző lépésekben beállított trigger aktiválódik)

5. lépés: „Choose action channel”

6. lépés: „SMS” opció

7. lépés: „Send me a text message”

8. lépés: beállítható, hogy mi legyen az üzenet szövege, változókat lehet használni (amiket kényelmesen egy lenyíló menüből is beszúrhatunk)

9. lépés: nincs más hátra mint rábökni a szép nagy „Create” gombra, és készen is vagyunk

Ilyen egyszerűen be lehet állítani bármit, a kombinációk száma több száz! Olyannyira sokrétű a cucc, hogy – a nyílt béta debütálásával egyidőben – bevezették a „Recipes” (receptek) funkciót, amelynek segítségével mások által készített taskokat is használhatunk, saját szájízünkre szabhatunk, sőt akár meg is oszthatunk, ugyanis mindegyikhez jár egy link.

Persze mint minden nagytudású tool-lal ezzel is lehet élni de visszaélni is: elég ha csak abba gondolunk bele, hogy mennyire szétidegelhetjük a Facebook-os ismerőseinket, ha bekötjük a last.fm-es lejátszási listánkat az üzenőfalunkra, de használható jóval nagyobb szemétségekre is: elég néhány kattintás, és egy másik blog RSS-éből automatizáltan átszívhatjuk a postokat a sajátunkra (már ha WordPress-alapú), ahogy azt én is kipróbáltam ma:

A látszat ellenére ezt nem én írtam, innen származik 🙂

Ízelítőnek ennyi elég is, tessék kipróbálni, érdemes! Itt lehet regisztrálni rá.

UPDATE:  szigorúan kísérleti jelleggel bekötöttem a blog Facebook-oldalára a Reader-ben megosztott okosságaimat. Néhány nap múlva lesz egy szavazás (nem itt, hanem ott), hogy mennyire tetszik a kicsit megnövekedő bejegyzésszám, és annak fényében fogom törölni, vagy megtartani ezt a beállítást. Nem kívánom elriasztani, esetleg a blog elrejtésére kényszeríteni a maroknyi, ámde annál értékesebb követői tábort, így ha netán rossz ötletnek bizonyul a bekötés, akkor természetesen nem fogok ragaszkodni hozzá 🙂

UPDATE2:  íme egy saját készítésű recept:

Ez annyit csinál, hogy ha az €/HUF árfolyam 400 forint fölé emelkedik, akkor küld egy SMS-t a beállított számra ezzel az üzenettel: „Az euro most mar tobb mint 400ft. Itt a vege mindennek.” A rendkívül kifejező „The end of the economy – Hungarian version” nevet kapta, elérhető ezen a linken.

Hála Istennek a jó ideje tetszhalott állapotban fetrengő cyberpunk stílus újra kezd magára találni – már ami a számítógépes játékokat illeti: nemrég jött ki ugye a legendás Deus Ex sorozat legújabb része, a Human Revolution (amelynek trailer-ei bőven karcolgatták a „ennél durvábbat még nem láttam”-kategóriát, lásd például ezt), most pedig egy lengyel fejlesztőcsapat fogja a könyedebbik felén megfogni a „mocskos nagyvállalatok-folyamatosan szakadó eső-emberi testbe ültetett gépalkatrészek-bűnözés-sötét-patkányok-fertőben hempergő emberiség” témakört. Elég ha annyit mondok, hogy a Bulletstorm készítői elég komoly számban képviseltetik magukat a fejlesztőcsapatban, és máris elképzelhető, hogy itt biza’ nem a hosszas monológoktól, a szövevényes történetvezetéstől, és a nagy erkölcsi dilemmáktól fogjuk könnyesre sírni esténként a párnáinkat, inkább a „fegyvert a kézbe, oszt’ ledisztrojolunk mindenkit” fog dominálni. Serious Sam, és Painkiller rajongóknak tutira tetszeni fog, és már csak öt napot kell aludni. Addig is itt egy hangulatfokozó, és egy gameplay trailer kedvcsinálónak:

Hivatalos oldal itt, néhány jól sikerült screenshot itt található.

Mint minden komplex, és rengeteg lehetőséget magában rejtő játéknak a GTA 4-nek is vannak jócskán olyan vonásai, amiken az ember csak nyeríteni tud a röhögéstől (lásd Fallout 3, amiben szintén hemzsegtek a hülyeségek, mégis imádtam). A nonszensz, abszurd jelenetek, játékmechanizmusból adódó groteszk megoldások érzékeltetésére már külön meme-műfaj is kialakult, amelynek nevét ugyan nem tudom, mégis generáltam pár ilyen kis képecskét. Íme a galéria (ahol kellett bővebb magyarázatot is fűztem hozzájuk, hogy az is értse a poént, aki még nem tolta a játékot):

Vedd fel a Molotov-koktélt – Tedd zsebre úgy, hogy még ég

Mert bizony Nico, a főhős kabátja minden bizonnyal azbesztbélelésű zsebekkel rendelkezik

Csapódj bele a falba 20 mp/h-val – halál – Csapódj bele egy másik kocsiba 130 mp/h-val – semmi nem történik a világon

A játékban a fizika furcsán működik: a frontálpuszi kevesebb energiát szabadít fel, mint a falba csapódás

Légy a szemtanúja egy balesetnek – Lopd el az áldozat pénzét

 Mert neki már úgysincs rá szüksége ugye

Légy csatakrészeg – A helikopterajtó nem nyílik 

 Gondolom valami alkoholdetektor lehet beépítve, ami a leheletedből kimutatja, hogy nem vagy képben (pedig milyen jó lenne bekarmolva röpködni a toronyházak között!)

Tarold le az egész várost – Akadj fenn egy árva fán

A kamion és az elpusztíthatatlan tereptárgyak esete

Öld meg a boltost – A játék figyelmeztet, hogy türtőztesd magad

Erről már megemlékeztem, ezúton még egyszer

Egy ismeretlen megkér téged az utcán, hogy ölj meg valakit – Semmi gond

Mert ez már csak így megy Liberty City-ben

Lőj valakit fejbe – „Ne kelljen megölnöm téged!”

Ez a figyelmeztetés talán már kicsit elkésett, mire elhangzik

Ess le a motorról a beszélgetés közepén – Folytasd, mintha mi se történt volna

No igen, ezek a scriptelt események már csak ilyen makacs módon folytatódnak a körülményektől függetlenül

Lőj valakit fejbe miközben egy padon ül – Pár percen belül a környező padokon ülni fognak

Ne zavarja meg a kellemes délutáni ejtőzést a téren egy szétlőtt fejű hulla (vonatkozó screenshot itt)!

Repülj át a városon az autóval, mint Superman – Nem elég jó

Amikor a játék nem értékeli zehnkommanull-ra a csodálatos ugratásodat, pedig megérdemelné

A lektorálásért köszönet S@ti-nak!

Hogyaszongya kontrol jórszelf:

„Nem tudsz ruhákat venni, ha senkit nem hagytál életben, hogy kezelje a pénztárgépet. Türtőztesd magad!”

Azért megvan a sajátos bája, amikor pont egy GTA4-szintű elmebetegképző szól be az embernek, hogy vegyen vissza 🙂 Bezzeg amikor halomra gázolom a nyugdíjasokat azzal semmi gond he?!

(A többi kép itt, a post címét ihlető csodálatos muzsika itt található.)

Ezt egy rendkívül lelkes barátnő csinálta a barátja születésnapjára:

Ki ne vágyna arra, hogy egy rafinált üzleti manőverrel megszerezze a Nuka Cola-gyárat, Rivet City-t  esetleg Megatont (még persze azelőtt, hogy a betegebb lelkületű játékosok fel nem robbantják a település közepén díszelgő atombombát eheh)? A táblához akár még a stílusba illő szerencsekártyákat is nyomtathatunk innen (és innen, bár sajnos egy kis ügyeskedés kell hozzájuk Photoshopban, hogy nyomtathatóak legyenek), de az igazán elvetemültek csinálhatnak Nuka Cola kupakokat pénz gyanánt (leírás itt hogy hogyan) és Fallout-os bobblehead-eket is beszerezhetnek a tökéletes élmény elérésének érdekében! A posztnukleáris élvezetek csúcsa pedig már csak az lehet, ha a játékhoz háttérzenének berakjuk a csodálatos szerzeményt is, amelynek a dalszövege a tábla szélein körbefuttatva olvasható 🙂

(forrás: deviantart, pinkaxolotl galériája)

Pár napja gondolkodok azon, hogy kéne egy postot írni a neten terjedő troll- és egyéb face-ekkel operáló képecskék pozitív hatásairól. Aztán úgy voltam vele, hogy ez a téma nem elég bő ahhoz, hogy a post 2/3-a ne csak a terjengős körmondataimból álljon, amelyekkel háromszor fogalmazok meg minden gondolatot, így elvetettem az ötletet, és úgy döntöttem, hogy jó pár másik engem mostanában érdeklő témával egyetemben megint csak ömlesztve tálalom nektek – á’la JonC. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez lesz a post fő témája, hanem… Jézus, megint belebonyolódtam egy kurva hosszadalmas, értelmetlen, és fárasztó fejtegetésbe! Inkább jöjjön a lényeg:

tegnap tűz volt a szomszéd panelban az albérletem mellett. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, amikor elhúztam a függönyt, és az a látvány fogadott, hogy dől ki a füst egy első emeleti ablakból, és éppen a helyszínre érkezik az első szirénázó tűzoltóautó. Aztán a második. Majd egy emelőkosaras verzió. Közben a reggeli napsütésben egyre komolyabb füstpamacsok terjengtek a levegőben. Nem láttam még ilyet élőben, így érdekes volt az a pár perc, amíg nézhettem őket (mert mennem kellett munkába): egyrészt ahhoz képest hogy kb. száz méterre voltak légvonalban még így is hallottam a CB-rádiójuk forgalmazását. Aztán pár perccel később azt is hallottam, amikor betörték az égő helyiség ablakát, és az üveg csörömpölve adta meg magát a nyers erőszaknak. Néhány perccel később pedig azon döbbentem le, amikor egy vérnyugdíjas mama a kis cekkerével a kezében úgy döntött, hogy ő most átvág a tűzoltók műveleti területén, mit számít neki, hogy az egyikőjük majdnem fellökte, a csirkefarhát nem fogja megvásárolni magát! Komolyan mondom az ilyen esetek érlelik bennem a meggyőződést, hogy az emberiség – egy része – megérett a pusztulásra, egész egyszerűen életképtelen, ostoba, és káros (ezt az érzést általában amúgy csak a Jersey Shore tudja kihozni belőlem). Később aztán – amikor már lent voltam az utcán – láttam, hogy egész korrekt kis tömeg verődött a tűzoltók köré, és mindenki tátott szájjal bámulta a fejleményeket. Most komolyan: ha netán egy összeégett embert (netán halottat) kellett volna kihozni a házból, akkor mit csináltak volna a tűzoltók ezzel a rengeteg bamba idióta birkával? Rendőrt kellett volna hívniuk, hogy elzavarják őket, és folytathassák a munkájukat? Bennem legalább volt annyi tapintat, hogy nemhogy nem mentem oda nézelődni, meg fényképezni, de inkább kerültem egy tömböt, nehogy bármilyen formában zavarjam őket a munkában (ugyanis a teljes utcát le kellett zárniuk az oltáshoz, amin szoktam menni dolgozni). Délutánra persze kiderült, hogy mi történt: egy (valószínűleg zárlatos) hűtőgép okozta a tüzet, és a konyha égett csak ki (állítólag, bár én láttam koromnyomokat a mellette levő szoba ablakánál is).

(forrás: langlovagok.hu)

 Éles váltás: az elmúlt pár hét sok változást hozott a kockulási lehetőségeimben: megkaptam a reálhozamomat (ami bőven kevés ahhoz, hogy bankba tegyem, de bőven sok ahhoz képest, mint amit jó pár AXA-s kapott, értsd: lovat részletre), amelyet egyből be is fektettem egy nVidia Gigabyte GTX560ti OC típusú videokártyába, és egy 500 wattos Chieftec tápba. Csak a miheztartás végett íme egy kép erről a csodáról, erről az informatikai műtárgyról, erről a gyönyörűségről:

A két ventis megoldás szerintem kajak menő, de ennél már csak a teljesítménye rajabb: jelen pillanatban minden játék fut fullra húzva 1280X1024-ben, ami azért baráti, legyen szó a GTA4-ről, a Crysis2-ről, a S.T.A.L.K.E.R. – Clear Sky-ról vagy a COD: Modern Warfare 2-ről. Cserébe viszont alig fért bele a házamba (amit ha jól emlékszem 4000 forintért vettem használtan, és szerintem megilletődhetett amikor belepakoltam ezt a szörnyeteget :)), pláne hogy a vinyók még nem kilencven fokban elforgatva szerelhetőek bele, így az adatvinyóm egy vonalba került ennek a seggével, ami azért volt problémás, mivel a vinyónak az adat/tápkábeleit, és ennek a tápvezetékeit nagyon kicsi helyre kellett összezsúfolnom, amit csak tetézett a múlt századot idéző széles IDE-kábel, amit valahogy el kellett vezetnem, mert  a DVD-meghajtóm még ilyen oldskool technikát használ. Azért nagy nehezen sikerült összepasszítanom az egészet, nyomtam egy kövér power-gombot, driverfrissítés pipa, majd nyomtam egy duplakattot a már jó előre feltelepített GTA4 ikonján. Gyorsan be az options-be, mindent fel maxra… és végre elindult a JÁTÉK. Kis kitérő: kölyökkoromban csomó mindennel voltam úgy, hogy nekem sose lesz: azt hittem sose lesz csajom. Na az már van. Aztán – „kis” késéssel – végre van egy olyan gépem, amin minden elfut, ami frissen megjelenik, nem kell dühöngenem, hogy már megint kimaradok évekre valamiből… és bizony mondom néktek ez kurva jó dolog – még annak a fényében is, hogy tudom hogy a videokártya olyan, mint az autó: abban a pillanatban, hogy megvetted máris kevesebbért tudnád csak eladni, ráadásul sokkal. Sebaj, 2-3 évig nyüstölöm majd ezt, aztán eladom 6-7000 forintért – még így is megéri az a rengeteg élmény, amit nyújtani fog az idők során. Visszatérve a GTA4-re: bármennyire hihetetlen, de a négy giga DDR3-as RAM-om, meg a négy magos Athlon (Phenom? mindig összekeverem, amelyikben nincs L3-as cache) procim ellenére bazmeg képes kicsit beakadozni főleg amikor mondjuk az agyonzsúfolt autópályán száguldok szembe 50-60 autóval. Ezt a mocskosmód összegányolt portolás számlájára lehet írni (ugyebár XBOX360-ról lett átírva annak idején), ugyanis más húzónevek (lásd a listát pár sorral feljebb) röccenés nélkül képesek megbirkózni a poligonokkal. Persze a játék az esetek 90 százalékában bőven hozza a 25 FPS-t, szóval nem teszi zavaróvá, esetleg élvezhetetlenné az ártatlan járókelők lekéselését, illetve fejbelövöldözését a probléma, de mégiscsak kihozza az embert a sodrából amikor egy 2-3 éves játék ilyeneket produkál – komplexitása, szépsége ide vagy oda.

Apropó komplexitás (és még mindig a GTA4-ről beszélek): pont amiatt mert a játék hihetetlenül összetett előfordulnak benne orbitális nagy hülyeségek, és vicces jelenetek (elég csak rákeresni Youtube-on a „GTA4 funny compilation” kifejezésre). Az első vicces dolog amivel találkoztam az az volt, amikor Nico (főhősünk) egy elegáns mozdulattal bedugja a kabátjába a Molotov-koktélt. Égő állapotban. Aztán pár órával később azon fordultam le majdnem a székről a röhögéstől amikor éppen motoron vittem a lúzer-balfasz-beszari öcsémet (akit Roman-nak hívnak csak a teljesség kedvéért), éppen nagy eszmecserében vannak a műcsöcsök, és Amerika egyéb jellegzetességeit taglalva, amikor egy elhibázott kanyarnál akkorát taknyolt a két figura, mint egy ház, majd Roman a laza hat méteres esés után feltápászkodott, és – mintha mi sem történt volna – folytatta a mondandóját ott, ahol a baleset miatt kénytelen volt félbeszakítani. Hasonlóan mókás volt az is, amikor a barátnőmmel (hja, mert lehet az is, mint a San Andreas-ban a „forever alone” playereknek) autókáztunk éppen dartsozni, amikor egy khm… véletlen baleset folytán sikerült néhány járókelőt röppályára állítani a motorháztető segítségével, mire ő sztoikus nyugalommal ült tovább mellettem. Biztos besokkolt, vagy nem tudom 🙂 Ezek elég röhejes dolgok, viszont egy csomószor bebizonyosodott a játék alatt, hogy a készítők (majdnem) mindenre gondoltak: remek ötlet például az, amikor elcseszünk egy küldetést, akkor az autókázás alatt például nem ugyanazt a párbeszédet kell újra és újra (és újra és újra, ha valaki tényleg nagyon szerencsétlen) végighallgatnunk, hanem a készítők bizony vették a fáradtságot, és többet is rögzítettek belőlük! Az efféle dolgokat én nagyon nagyra tudom értékelni: amikor nem csak a fő csapásirányt dolgozzák ki, hanem felkészülnek minden eshetőségre, apró, ámde kidolgozott nüanszokkal van tele a játék, amelyekkel esetlegesen soha nem is fognak találkozni egyes játékosok, pedig végigtolták a fő küldetésszálat! (Jó példa erre a Fallout 3-ban az Oázis: Csabi barátom végigvitte úgy, hogy ott nem is járt, pedig nem kicsit elképesztő a büdös nagy pusztaság, meg a romok közepette egy talpalatnyi zöldterület – engem annyira sokkolt, hogy annak idején demotiválót is csináltam belőle.) Ennyit a GTA-ról, ajánlom figyelmébe mindenkinek, aki még nem kerített sort rá: mocskos nagy játék remek hangulattal, és ráadásul még videovágója is van neki, amivel ilyeneket lehet rittyenteni.

Úgy látom ez az ömlesztés több részletben fog megtörténni, ráadásul pont a trollface-es mémekről nem esett szó. Sebaj, majd legközelebb!

A hozzá mellékelt videoszerkesztő meg egyenesen frenetikus (leszámítva azokat az árnyékproblémákat a háttérben, amik játék közben nem látszottak):

UPDATE:  no még egy, ha már így belejöttem, ezúttal a Cobra 11 stílusában való vezetést mutatom be: