Tegnap újra nekiestem a Fallout3-nak, és újra sikerült elérni azt a tudatállapotot, amelyben úgy érzed, hogy ott vagy a lepusztult vidéken, ahol halál vár rád, ha nincs nálad elég gyógyinjekció. Az utóbbi évek legnagyobb WTF? érzését ennek a csodának (nincs rá jobb szó) köszönhetem. Konkrétan csak lestem percekig a monitort, amikor szembesültem azzal, hogy a fejlesztők mindenre gondoltak:

(Vigyázat, SPOILERVESZÉLY!)

még az elején Megatonban van egy flúgos picsa (Moirának hívják), aki mindenféle idióta küldetésekkel bíz meg, amelyek segítségével információkat kell gyűjtened neki a készülő könyvéhez. Az a célja, hogy a mű útmutatásul szolgáljon a jövő embereinek, és minket kér fel a piszkos munkákra: hol sugárbetegséget kell kapnunk a kedvéért, hol össze-vissza kell törnünk magunkat (bónusz, ha még le is bénul egy-két végtagunk…), hol pedig szeretné, ha becsempésznénk egy kis műszert az egyik szörny fő szaporodóhelyére – lehetőleg úgy, hogy egyiket se bántsuk, mert olyan aranyosak (namegazanyád). Két fejezethez asszisztáltam már, és épp küldött volna el a következő idióta quest-re, amikor – ahelyett, hogy útra keltem volna – újból szóba elegyedtem vele. Néhány perc alatt sikerült meggyőznöm(!) arról, hogy mekkora idióta már, meg közröhej tárgya lesz, ha ezt a hülyeséget kiadja, erre ő beletörődően igazat adott nekem, és közölte, hogy tényleg baromság volt ez a kutatás, és most már nem is akarja folytatni. Ezzel a húzásommal tulajdonképpen elestem néhány mellékküldetéstől, de – és most jött a döbbenet – a program közölte, hogy kaptam egy új tulajdonságot, amely a Dreamcrusher névre hallgat (magyarul kb. ‘Illúziógyilkos’), mivel sikeresen lebeszéltem Moirát élete álmáról 😀 Ez a vonásom a jövőben arra lesz jó, hogy az ellenfeleim 50%-kal kisebb eséllyel fognak kritikus találatot bevinni nekem, mivel úgymond elveszem az emberek lelkesedését a környezetemben 🙂

Zseniális!

UPDATE:

valaki hozzámvághatná azt a képet a Google képkeresési találatai közül, amely a ‘ fallout3 moira brown ranged weapon ‘ kifejezésre keresve elsőként jelenik meg a listában…(screenshot itt) 🙄

Csak annyit elöljáróban, hogy azért volt szükség erre a megoldásra, mert az én gépházamban valamiért nem érzi jól magát ez az alaplap-típus, új házra meg egyelőre nem telik. További kommentár nélkül íme az eredmény:

Íme a bekapcs-gomb (nehogy megint leégessem a lapot)

Pörög ám a videokártya-hűtő 🙂

Távlati kép 1.

Vinyók, és a DVD-meghajtóm

Felülnézetből az installáció

Ééés… fut a Win-telepítő! 😀

Kint az első igazán tavaszi zivatar verte a párkányt, és ő csak bámulta a monitort a félhomályban. Kávét kortyolgatott, amelynek minden löketétől kirázta a hideg. – Ez kurva erős – állapította meg – biztos jó ötlet ilyet innom este tízkor? Éjfélkor már le kéne feküdnöm, hogy holnap ne legyek zombi… – újabb korty következett, majd ujjaival végigsimította a billentyűzetet. Nézte a betűk, és számok látszólagos összevisszaságát, és azon elmélkedett, hogy milyen elképesztő az, hogy segítségükkel szinte bármit meg lehet fogalmazni, el lehet juttatni más embereknek, gondolatokat, érzéseket, kételyeket, örömöt, bánatot, csalódást, szeretetet… egyszóval bármit! Gyakorta kapta magát azon, hogy ehhez hasonló elmélkedésekbe merülve csodálkozik rá az élet hihetetlen sokszínűségére, amely bonyolultságával együtt mégis egy tökéletes rendszert alkot… és igen, a technikát is lenyűgözőnek találta, azokat a lehetőségeket, amiket ma már mindenki természetesnek vesz: az internetet, a televíziót, a rádiót, és az elektromosságot. – Az ember diadala, és együttműködésre képességének legszebb példája az, hogy képes volt létrehozni egy olyan hálózatot, amelyen keresztül bárkivel kapcsolatba léphetünk a Földön – gondolta, és elmosolyodott – lehet, hogy mégiscsak érdemesek vagyunk arra, hogy éljünk? Minden hibánkkal együtt mégiscsak csodálatosak vagyunk egytől-egyig! Még a legprimitívebb ember is csodaszámba megy a szervezete komplexitásával, az agyműködésével, és gondolataival, legyen szó egy hiperérzékeny költőről, vagy Józsi bácsiról a falusi kocsmában. Az pedig, hogy mi megy végbe egy nőben a terhesség alatt már tényleg lenyűgöző: olyan komplex folyamatok zajlanak le azalatt a kilenc hónap alatt, amelyek logikája, célszerűsége minden elismerést megérdemel! Ki volt az, aki kitalálta, hogy ez így legyen? Isten? – morfondírozott. Tényleg létezik egy fehér lepedőbe öltözött nagyszakállú fószer valahol a felhők felett, aki kitalálta, hogy milyen enzimek, és hormonok termelődjenek, hogyan osztódjon a zigóta, hogyan fejlődjenek ki a létfontosságú szervek? Sőt, az ő zsenialitásának köszönhetően változtatja meg színét a kaméleon? Az ő ötlete volt, hogy a cápáknak dupla fogsoruk legyen? Ő adott hihetetlen intelligenciát a delfineknek, a kutyáknak, és a disznóknak? Neki köszönhetően látnak a macskák szinte tökéletesen a sötétben? Tényleg létezik egy mindenki felett álló zseni, aki kiagyalta ezeket a dolgokat, vagy tényleg csak evolúció létezik, semmi más?
– Hülyeség ilyesmin gondolkodni, úgyse vezet sehova – gondolta, és belekortyolt az ásványvizébe leöblítendő a kávé maró keserűségét. Elöntötte a nyugalom, és a béke érzése, mert hirtelen mindent nagyon rendben levőnek érzett: a kint zuhogó esőt, a lágy zenét, a szövegszerkesztő sötétszürkéjét, a nyiladozó virágokat, a zöldbe boruló fákat, az esőszagot és az égen rohanó felhőket… minden a helyén volt, és nem hiányzott egy darabka se a puzzle-ből. Hálát érzett azon néhány ember iránt, akik lenyűgözték intellektusukkal, empátiájukkal, és szeretetükkel. – Jó helyen vagyok – gondolta, és lassan a billentyűkre ejtette ujjait.

Ma este semmiféle stresszforrás nem zavarhatja meg az egyensúlyomat. Leszarom a munkahelyemet, leszarom a politikát, leszarom a törlesztéseimet, leszarom a vulkáni hamut (bár azt inkább csodálatosnak tartom, mint zavarónak), leszarom a gazdasági helyzetet, leszarok mindent, ami máskor zavar, és idegesít… Hűvös sör simul a tenyerembe, halk szisszenéssel fújja a levegőbe nedves sóhaját, mikor megbontom. Lágy zene szól, de ma nincs kedvem kísérletezni, csak régi jól bejáratott kedvencek sorjáznak szépen egymás után: egy kis Keane, egy kis PUF, hmm de rég hallgattam Quimby-t, nosza… Hiperkarma, aztán persze Pink Floyd, majd egy kis Porcupine Tree… jó is ez, dúdolom a szövegeket, és csak annyi szünetet tartok néha, amíg a sört a számhoz emelem. Kint már kezd igazán tavasz lenni, az alvó város parkjaiban lágyan lengedezik az első, még nyíratlan fű, és lassan lombba borul minden fa. Én közben tervezgetem a nyarat: május végefele elkezdődik a fesztiválszezon a Pannónia Fesztivállal, és jelenleg úgy fest, hogy lesz is pénzünk rá… hmm, hogy lesz Kispál is? Meg Tankcsapda? Meg Prosectura, és Macskanadrág? Basszus, Cicanacin már 17 éves korom óta nem voltam, de jó lesz bepótolni! Remélem jó idő is lesz, felverjük a sátrakat, és 4 napig non-stop alkoholos befolyásoltság alatt fogjuk magunkat jól érezni! Nekem pláne jelentős lesz ez a buli, mert megeshet, hogy ez lesz életem utolsó Kispál-koncertje… már alig várom. „Wish you were here” – énekli Roger Waters, és újra rá kell döbbennem, hogy imádom a zenéjét. Ma este minden a nyugalomé, és a békéé. Rám is fért már, rengeteg harcot kellett megvívnom ma is (amit leírtam az csak a töredéke), és ráadásul ijesztő volt az utóbbi másfél hét is: egész egyszerűen aludhattam bármennyit, akkor is olyan fáradt maradtam, hogy nemhogy ide a blogra írni, de gondolkodni se nagyon volt erőm… Kezdtem hinni a tavaszi fáradtság nevű humbugban, de szerencsére mára elmúlt, és remélem vissza se tér. Elkortyolom még az utolsó sörömet, talán még játszok kicsit, és jókedvűen fekszek majd le aludni – hetek óta először.

Végre elérkezett ez a pillanat is: ma életemben először úgy tartottam a kezemben egy zsír új processzor dobozát, hogy tudtam, hogy ez az én gépembe lesz, nem haveréba, esetleg az épp aktuális főnököm egyik ismerősének a gépébe (amelyet velem rakatnak össze, mert én értek hozzá). Nem, ma megtört a jég: a doboz az enyém volt, a tartalma meg pláne 🙂 Alaplapot is hozott a futár, bár ez már ismerős érzés volt, ugyanis a jelenlegimet is zsír újan vettem még 2-3 éve. Amúgy a céghez rendeltettem a cumót (így jár az, aki 8-tól 5-ig melózik: akkor szabadul a gályából, amikor már bezárt minden bolt, illetve a futárcégek is csak felárral hajlandóak szállítani), kifizettem a futárnak, és nagy boldogan loholtam befele a hatalmas dobozzal, hogy majd a helyemen jól szemügyre veszem a tartalmát, amikor egy dörgedelmes hang a következő szózatot intézte hozzám a portánál: „abban a dobozban mi van?”. Közöltem vele a tényállást, miszerint számítógép-alkatrészek, mire ő felhívta a figyelmemet az egyik kirakott figyelmeztető írásra, amelyen nagy piros betűkkel (úgy a negyedik sor környékén, a lőfegyver, és szúró-vágóeszköz alatt) ott figyelt az erre vonatkozó tiltás is. Kénytelen voltam riadóztatni Peti barátomat, hogy ugyanmár nyissa ki a kocsiját a parkolóban, had tegyem bele a cuccot, szóval sajnos csak most – hazaérvén az albérletbe – tudtam tüzetesebben szemügyre venni a szajrét. Az erről készült képeket alant találjátok:

Ez meg a  proci maga (még a dobozában):

Most őszintén: nem gyönyörűek? Na oké, a proci annyira nem, de az alaplap azé’ meg van dizájnolva rendesen 🙂 Még jó is, hogy ilyen esztétikus, különben megunnám a hátralevő másfél két hétben a látványát, tudniillik kábé ennyit kell még várnom, hogy a bolt kiszállíttassa nekem a memóriát is, amit rendeltem hozzá… addig nézegetem 🙂

Végre… féltem attól, hogy talán az utolsó napokra megkedvelem a várost (és a hotelt), esetleg a munkahelyet, ahova itt kellett bejárnom, de szerencsére ez a veszély nem fenyeget: ugyanúgy rühellek itt lenni, mint az elmúlt másfél hét bármelyik napján 🙂 Ma csak fokozta ezt az érzésemet az, hogy a németek rácáfoltak a lépten-nyomon hangoztatott precizitásukra, és ma leptek meg minket, mint a döglegyek a májusi parizert, pedig másfél hete ültünk naponta nyolc órát náluk úgy, hogy a kutya se volt kíváncsi ránk. Ma bezzeg sorra jöttek, bemutatkoztak, és nekiálltak hülye kérdésekkel zaklatni minket (például: van-e kérdésünk a projecttel kapcsolatban… hogyne, mondjuk az, hogy warum?), meg folyamatosan rohangásztak össze-vissza, amit meglehetősen idegesítő volt órákon keresztül elviselni. Öröm volt látni, hogy ezek is szenvednek a managertúltengés nevű betegségben, ami főleg a multikat fertőzi: egy dolgozóra jut kábé 3-4 öltönyös semmirekellő okoska, akik hangzatos posztokban „dolgoznak”, felveszik a többezer eurós fizetésüket, de semmihez sem értenek a meetingelgetést leszámítva. Mondanom se kell, hogy ez a kór mennyire befolyásolja a hatékonyságot: mindenki utasításokat oszt, amelyek nagy része ellentmond egymásnak, és te – mint végrehajtó  – csak lesel, hogy most akkor mégis mit csinálj. Nem véletlen, hogy ez a művelet – aminek előkészítésére kiutaztunk – már így is több hónapos csúszásban van az előírt határidőkhöz képest… szervezettség és precizitás – na ebből hiány van 🙂

Sebaj, mindez annyira nem érdekel most: tudom, hogy holnap már nem tudunk bemenni se hozzájuk (nem lesz időnk rá), és lesz két és fél nyugodt napom, hogy kicsit rendezzem a soraimat, mielőtt újrakezdődne a fehérvári élet. Hiányzik Magyarország, hiányoznak a szeretteim, a haverjaim, és nagyon nem hiányzik a német nyelv, amit ha csak meghallok feláll a hátamon a szőr (tényleg csak a Rammsteinnak, meg Hitlernek áll jól ez a pattogós recsegős stílus, más célokra alkalmatlan).

Persze hogy hazajuthassak még ki kell állnom egy próbát: ez pedig a repülés. Mintegy rákészülés-képpen rákerestem a Google-ben az „air crash” kifejezésre, és néhány vidám fotót sikerült is találnom ezzel kapcsolatban. Ez például egy Lost-részből van (külön érdekessége, hogy külhonban egy hoax-mailhez csatolva terjedt azzal a kísérőszöveggel, hogy egy valódi légikatasztrófa során készült az egyik utas által):

Talán nem kéne ilyeneket nézegetnem…

Azért be kell látnom, hogy jó hülye vagyok, hogy ilyen képekkel kínzom magam, pláne annak fényében, hogy idefele jövet azon imádkoztam, hogy nehogy egy légörvény megdobja a gépet, mert még attól is bepánikolok 🙂

Sebaj, ha túléltem akkor – legkésőbb – hétfőn írok, ha nem… nos, az úgyis benn lesz a hírekben 😀

Hihetetlen élményem volt ma: hosszú évek után – totál véletlenül – jöttem rá, hogy bizony néha akkor se veszünk észre kézenfekvő tényeket, ha elénk állnak és ordítanak, hogy „hé, itt vagyok!”. Jó persze a mai döbbenetem azért késett néhány évet, mert a téma, ami kapcsán elfogott nem képezi a mindennapjaim részét, így totál véletlenül jött a Heuréka, és a homlokom csapkodása, hogy mekkora egy ökör vagyok, hogy erre eddig nem jöttem rá 🙂

Történt ugyanis ma, hogy – fogalmam sincs miért, ne kérdezzétek – eszembe jutott tinédzserkorom egyik viszonylag sokat hallgatott zenekara, ami Körök néven futott. Megvolt mindkét albumuk kazettán (mp3, CD még sehol nem volt akkoriban, legalábbis nekem), és elborultabb hangulatomban gyakran hallgattam őket, sőt egyszer még koncertjükön is voltam, mivel – ajkai bandaként – felléptek a város Kaszinó nevű koncerttermében a Kispál és a Borz előzenekaraként.

Tudtam, hogy az énekesük a középiskolámban, a Bánki Donátban dolgozott (tanított?), de nekem soha nem tartott órát, sőt – ha az emlékeim nem csalnak – talán amikor elsős, vagy másodikos lehettem ott is hagyta a sulit.

Ma – nosztalgiaképpen – beírtam a Google-be, hogy „Körök zenekar”, és ekkor esett le az állam: ennek a bandának az énekese az a Beck Zoli volt, aki utána öccsével összehozta a 30Y-t, a magyarországi fesztiválok állandó fellépőjét! 😀 A Körökben húszas évei elején énekelt, és egy viszonylag friss – három éves – interjúban a következőket nyilatkozta róla:

(…) míg a kilencvenes évek közepén létre nem jött egy Körök nevű zenekar, ami már trióformátumú volt – azzal a nagy gyengeséggel, hogy rossz énekes voltam, de annál még sokkal rosszabb basszusgitáros. Az öcsi akkor szállt be, amikor elérte a 17 éves kort – amikor a szüleink már elengedték velem. Eleinte még nem is dobos volt, hanem perkás: elkezdett ütögetni két kisdobot. Készítettünk két nagyszerű demót, ’94-ben és ’98-ban – mindegyik eléggé rossz. Az egyiket megtaláltam a múlt héten, mikor pakoltam a kazettákat, és belehallgattam – hát szörnyű volt!

Ezt aláírom: a legtöbb számuk tényleg borzasztóan khm… alternatív volt, bár néhány gyöngyszem azért akkoriban is született (nekem a kedvencem az volt, ami arról szólt, hogy levágták a lábát a kórházban, és az egyik doki elviszi a cipőjét, mondván úgysincs többet szüksége rá, majd hoz helyettük egy pár meleg kesztyűt…).

Nekiálltam feltúrni a netet, és újabb összefüggésre jöttem rá (ütöttem is a fejem a billentyűzetbe rendesen): van egy elég ismert 30Y-szám, a Teremtős, amelyben szerepel ez a négy sor:

tizenkettő voltam és anyutól kisírtam
valami sötétkék mackófelsőt
és a gombás szökőkútnál vártam
tudod azt az igazi elsőt

Nos, miután lassan 3-4 éve hallgatom ezt a számot, és fejből tudom a szövegét, rá kellett döbbennem, hogy ez a gombás szökőkút bizony Ajkán van (asszem pont a fentebb említett Kaszinó előtt), és amikor szerenádozni voltunk hömbölödtünk is benne csuma részegen (van egy kép is az esetről az archívumomban, amely erről készült). A kép alapján érthető, hogy miért nevezték el a lakók így:

Duurva… ha egy kicsit gondolkodok már korábban is rájöhettem volna, hogy miért olyan ismerős a Körök énekesének a hangja (bár mentségemre legyen mondva, hogy jópár éve nem hallottam tőlük számot), és miért éppen gombás szökőkút szerepel a dalszövegben 🙂 Ennyire kicsi a világ: lehet, hogy én kábé tíz évvel azelőtt láttam az arcot hogy a Sziget nagyszínpadán rángatta volna a kezét, miközben a mikrofonba énekel…

Nos, ezek fognak dübörögni abban a masinériában, amelyet ma összevadásztam magamnak különféle hardveres oldalakon teszteket, és benchmarkokat elemezgetve. Nem lennék meglepődve, ha az összerakása után amikor megnyomom a power-gombot egy halk, ámde egyre erősödő turbinasivítás hallatszana a gépházból 🙂

Rám is fér végre valami, amit keresztül is tudok vinni, nem csak elhatározom, mint például azt, hogy el fogok járni gyúrni, vagy mondjuk hogy magamra tetováltatom Rick Dangerous-t, gyerekkorom egyik kedvenc Commodore-os játékhősét. Ezek közül egyik sem jött össze még váratnak magukra, de a fenti atomerőmű összehegesztését már így is évek óta húzom (nem volt hozzá kedvem – hüvelyk- és mutatóujj összedörzsöl). Most azonban – hála ennek a kis németországi kiruccanásnak – talán lesz elegendő pénzem megvalósítani ezt az álmomat. Amúgy érdekes a számítástechnikához fűződő viszonyom: néha évekig nem érdekelnek a játékok, csak maga az internet, de ha rámtör a játszhatnék, akkor az elemi erővel szokott történni. Legutóbb akkor volt egy ilyen hullám, amikor épphogy kijött a GTA4, és a Youtube-ot elárasztották az ingame videók… megnéztem egy tucatot, és úgy éreztem, hogy legszívesebben ordítanék. Persze, tudom: milyen jó nekem, hogy csak olyan gondjaim vannak az életben, hogy nem tudok járókelőket lezúzni egy játékban valami bevándorolt orosz csókával… ez azért nem teljesen igaz (aki régóta olvas tudhatja, hogy néha elég keményen megszorongatják a bankok a tökeimet, van min stresszelnem, ha épp úgy adódik) 🙂

Mindenesetre kapásból fel tudok sorolni másfél tucat játékot, amiket muszáj kipróbálnom (a legjobb az lenne, ha lenne egy PS3-am, és egy X-Box360-om is, mivel jópár stuff dedikáltan csak azokra jelenik meg, és ott is akad gyöngyszem elég): Mirror’s Edge, GTA4, CoD-sorozat a négytől felfelé, Mass Effect, Bioshock 1-2 (végre normális grafikával nem szaggatva), Prototype, Crysis, Far Cry 2, stb… a sor hosszasan folytatható már csak azért is, mivel a gépem (2GHz Celeron, folytassam még?) réges-rég annyira elavult, hogy a Youtube-videók akadnak rajta, hogy a Flash-játékokat ne is említsem.

Nézzük a száraz tényeket arról, hogy milyen vasat néztem ki magamnak (néhány képpel megspékelve):

Alaplap: Asus M4A785TD-V Evo. Azért esett erre a választásom, mert kapásból bele lehet tuszkolni 2 videokártyát (távlati terv), fel tudja oldani a proci negyedik magjának letiltását (részletezem lejjebb), jók a tunninglehetőségei, gyors, és legfőképpen olcsó (link).

Processzor: AMD Athlon II X3 435. Hárommagos ez a tündérke alapból, ámde a fenti alaplap segítségével egy egyszerű BIOS-beállítással bekapcsolható a negyedik, gyárilag letiltott mag. Amúgy az alapból 2.9GHz-en ketyegő kicsikéből kipréselhető akár 3.7GHz is mindenféle mellékhatás nélkül (persze gondolom nem árt megkínálni egy nagyobb hűtővel) (link).

RAM: Kingston DDR3 (KVR1333D3N9/1G). Kingston, DDR3, 1333MHz, és olcsó… négy gigát szeretnék belőle. Nem kell agyonragozni (link).

Videokártya: ATI HD 5770 1GB PCIe. Egy giga GDDR5-ös RAM, 850MHz-es GPU órajel, 4800MHz videomemória-órajel… igazi cukorfalat (link) 😀

Ezekre kell befektetnem mindenképpen némi casht (kábé százezerben meg is áll a mutatvány), de lehetséges, hogy új házat, és tápot is vennem kell (nem is emlékszem, hogy milyen teljesítménye van a mostaninak, de lehet, hogy nem elég). Anno azért voltam olyan okos, hogy SATA-s vinyókat vettem, szóval arra most talán nem kell majd költenem, viszont a többi rész – ahogy látható – cserélve lesz. Legkésőbb jövő hónap 10.-e környékén akcióba lépek, és körbenézem a netet, hogy honnan érdemes megrendelni ezeket… aztán kiveszek pár hét szabit, hogy legyen időm bepótolni az elmaradt játékélményeket 😀

Ne akarja senki megmagyarázni most már nekem, hogy nincs itt a tavasz! Jó, a naptár szerint még csak február van, de ha beleszimatolok a levegőbe az mást mesél nekem. Van egy rekesz söröm arra, hogy nem lesz már itt se mínusz 15 fok, se komolyabb havazás, amely több napra fehérré változtatná a tájat. Radikálisan nő a napok hossza (pontosabban nem az nő, mivel továbbra is 24 órából állnak, nem kell megijedni :)), viribülnek a szárnyasok a fákon, láttam hóvirágot, sőt a Budapesti Tavaszi Fesztivál reklámplakátja szerint is tavaszodik (nem találtam a neten sehol, de már biztos láttátok ti is). Reggel fél hatkor már derengett az ég alja is (olyan, mintha hetekkel ezelőtt lett volna…), kelt a Nap! Néhány hét, és kerthelyiségekben fogunk sörözni akárki meglássa! 🙂

Amúgy ma sikerült megint bebizonyítanom, hogy konkrétan mocskos nagy kocka vagyok, amikoris sikerült úgy jellemeznem a délutáni égboltot, hogy olyan Half Life 2-s az egész. Aki játszott ezzel a remekművel (tényleg az, egyike a nagybetűs JÁTÉKoknak), az biztos emlékszik a hosszú csatangolásokra a homokfutóval, és a propelleres mocsárjáró csónakkal (nem tudom a nevét), és arra a bágyadtan sütő napos vasárnap délutáni hangulatra, amit a készítők sikerrel prezentáltak (bár az a pár Combine harcos a nagy fegyverekkel ijesztő gázmaszkban kicsit rombolta ezt a feelinget :)). Megpróbáltam találni egy olyan screenshot-ot ami hűen visszaadja azt az érzést, amiről beszélek, bár jobban átjön, ha játssza az ember, nem csak nézi (és ez igaz az élet jópár másik területére is):

Szóval előadtam, hogy szerintem ilyesmi hangulata van a mai  napnak, és a kollegáim csak lestek, mint hal a szatyorban. Nem baj, annyi örömöm volt az egészben, hogy ők legalább tudták, hogy mi az a Half Life 2 (mert ahhoz elég kockák voltak), csak az általam prezentált hangulat nem jött át nekik. Rendszeresen beleesek ebbe a hibába (mármint hogy megpróbálok hangulatokat, pillanatnyi impressziókat, gondolattöredékeket átadni másoknak), és rendre kudarcot vallok. Ez gondolom abból adódhat, hogy vannak olyan érzések, amiket nem lehet szavakba önteni, mivel édes anyanyelvünk hiába alkalmas sokrétű érzelmi árnyalatok kifejezésére mégse rendelkezik elegendő szóval bizonyos dolgok körülírására. Ez a hasonlat meg már azért is eleve halálra volt ítélve, mert még ha játszottak is volna a szóbanforgó játékkal akkor se biztos, hogy nekik ennyire maradandó emléké vált volna ez a bágyadt napsütésben kókadozó vidékies pályaszakasz, mint nekem. Néha annyira kíváncsi lennék arra, hogy egy ilyen szép napon, mint amilyen a mai volt rajtam másoknak is megváltozik a hangulata, vagy csak nekem? És ha megváltozik: milyen lesz? Ugyanolyan bágyadt boldogsággal nyugtázhatják mások is, hogy végre kezd melegedni, vagy teljesen más érzés önti el őket? Hasonló téma: voltam már olyan koncerten, ahol konkrétan katarzisélményem volt a színpadon látott produkciótól, mert annyira megfogott az, ahogy az énekes együtt él a zenéjével (pl. Kispálokon szokott néha ilyenem lenni). Más is beleborzongott velem együtt mondjuk egy szólótól? Volt a tömegben legalább még egy ember, akinek ilyen örömet okozott a zene, mint nekem? Érdekes lenne néha – akár csak tompán is – kollektívan érezni a többi ember lelkében zajló folyamatokat…

Úgy fogom fel ezt, mint a kutyák: nem tudom megenni, nem tudom megbas magamévá tenni, és nem tudok tenni semmit azért, hogy elérjem, szóval lesza nem érdekel. Önző módon megelégszek azzal, hogy én boldog vagyok ettől a plusz hét foktól, és a ragyogó napsütéstől (meg a két hete(!) látott hóvirág emlékétől), és csak remélem, hogy másoknak is jobb a hangulata ettől. Saját jól felfogott érdekükben érdemes odafigyelni erre a csodára, amit tavasznak hívnak. Sokat tud lendíteni az ember életkedvén, és szemléletén, ha odafigyel az ilyen gyakori csodákra, mint amilyen ez is: ébredezik a természet, és csak jól jöhetünk ki abból, ha erre odafigyelve örömet okozunk a kicsiny lelkünknek. Megyek is (hó)virágot szedni 🙂

Az utóbbi hetekben Béla megrendítő halálának hatása alatt voltam. Gyakorta felsírtam álmomban, és a kollegáim, barátaim aggódni kezdtek értem, mivel csak árnyéka voltam önmagamnak. Szemem alatt csak gyűltek a táskák, gyakran bámultam üveges szemekkel a semmibe, és bizony a legsötétebb depresszió telepedett rám minden súlyával rám nehezedve.

Nehéz időszak volt az életemben (azt a pár poénosnak szánt postot is csak azért írtam, hogy leplezzem a világfájdalmamat, igazából vérzett a szívem), amelyet soha nem fogok elfelejteni. Béla emléke örökre belevésődött a szívembe legalább öt centi mélyen, az együtt töltött két hét soha el nem múló csodálatos időszaka volt fiatalságomnak.

Zámbó Imre is sokat segített abban, hogy újra hinni tudjak az élet szépségében. Sokat hallgattam ezt a csodálatos szerzeményét is, ami átsegített a nehezén:

Néhány hét gyász után úgy döntöttem, hogy újra bízni merek a pendrive-okban, és ma beszereztem magam mellé társnak Ubult. Ubul hűséges társamként eddig még egyszer sem hagyott cserben (ennek fényét mondjuk csökkenti a tény, hogy még ki se bontottam a csomagolásából). Sokkal szebb, mint Béla, aki – valljuk be – gyakorlatilag az ‘esztétikai atomvillanás’-kategóriát bőven kimerítette. Ubul ezzel szemben csecse színes pöttyös külsővel kápráztatott el, ráadásul még az ősei is nemesi pedigrével büszkélkedhetnek (a Kingston-família sarja ugyanis), míg szegény paraszti felmenőkkel rendelkező Béláról ez nem volt elmondható.

Nem akarok rosszat mondani a halottamról, akit eddig gyászoltam, de úgy érzem, hogy Ubul jobb társam lesz. Ezentúl együtt nézünk bizakodva egy szebb jövő felé. Már van kedvenc közös számunk is, ami tökéletesen leírja a kapcsolatunkat:

The Buttholes – Ellenségeimnek szeretettel

Végezetül íme egy kép róla, most komolyan: nem lélegzetállítóan szép? 😀