Van egy hatalmas sztorim, amit a pár évvel ezelőtti énem réges-rég megírt volna, a jelenkori viszont hetekig húzta, pedig ez végre vicces a maga módján: néhány hete egy szép vasárnapon bekerültem a Péterfy Kórházba. Nem is akárhova, hanem annak is a toxikológiájára. Ennél a pontnál pár ismerősömmel eljátszottam, hogy a „mi történt?” kérdésükre azt válaszoltam, hogy megkínáltak a Blaha aluljáróban valami fehér porral, amit utólag kár volt lelkes porszívóként az orromba tömnöm, de most megkímélnélek titeket ettől a „poéntól”, és lelőném a lényeget: kb. másfélszeresére dagadt az arcom néhány óra leforgása alatt, és az idő múlásával egyre kevésbé volt vicces a helyzet. Minden a buszon kezdődött, amivel Pápáról jöttem vissza családlátogatásból a székesfővárosba. Már itt is éreztem némi fura duzzanatot az alsó ajkam jobb felén, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Aztán az albérletben eldurvultak a dolgok: először ez az első duzzanat dagadt meg durván, aztán átterjedt a jelenség a felső ajkam bal oldalára is.

Tovább »

Drága barátaim, híveim, tesók! Örömmel jelenthetem be hogy az előző postban leírt leginkább rinyálásnak nevezhető förmedvény nem valószínű hogy a blog alaphangulatát fogja képezni a jövőben. Ennek legfőbb oka hogy az én alaphangulatom is sokat változott azóta hogy azokat a kora augusztusi sorokat lepötyögtem, és neeem, nem azért mert becsajoztam volna (pedig adta magát az indok, mi?) – pontosabban nem úgy és nem annyira hogy azt becsajozásnak nevezhessük füllentés nélkül.
Történt ugyanis hogy néhány kanyart követően fizikai valójában is szembekerültem egy nősténnyel pár hete, akit két randi és többszázezer legépelt karakter után saját elhatározásból elvesztettem. Jelen állapotomat talán a boldog magányként tudnám aposztrofálni bár ennek teljes megélésében néha meg-megzavar a belém nyilalló szar érzés miszerint mégiscsak jó lenne valakivel összebújva aludni, de ilyenkor csak tolok egy kis Killing Floor 2-t és megnyugszom. Sokat segít továbbá a heti három kettlebell-edzés és a mellé társuló 80-100 km tekerés, melyeknek hála átélhetem milyen másokkal együtt nyögni és izzadni – milyen kár, hogy a nagy részük faszi, és a ruháink is rajtunk maradnak az aktus közben (ez nem azt jelenti hogy úgy jó lenne az edzés ha a ruhák lekerülnének miközben mindenki faszi, remélem nincs félreértés). Ami viszont marhára tetszik, hogy a nyáron megejtett 1500 km (sacc) biciklizés, az edzés és a kicsit tudatosabb táplálkozás (kenyeret hónapok óta alig eszem pl.) lassacskán meghozza a gyümölcsét: hasam még akad, de erőteljesen rajta vagyok a teljes eltüntetésén (a héten röhögve vettem észre hogy megint tudom hullámoztatni mint a hastáncosnők – ez legutoljára huszonpárévesen ment), és lassan de biztosan kezdenek fejlődni az izmaim is. Mivel sikerült ráéreznem miért is szeretik emberek ezt csinálni (edzés után olyan mintha be lennék rúgva, röhögök mindenen – endorfin és adrenalin ftw!), ezért komoly eséllyel nem is fogom egyhamar abbahagyni, bár tény hogy biciklizni kevesebbet van időm cserébe. Sebaj, úgyis jön a rossz idő, télen legalább az edzés formában fog tartani, az is valami.
Emellett nagy boldogság az életemben az is, hogy hosszú-hosszú évek után végre anyagi biztonságban érzem magam (három hónapja váltottam munkahelyet aminek elég sok köze volt ennek eléréséhez), ennek örömére be is vásároltam karórákból, mert rájöttem hogy rájuk vagyok fixálódva. Na nem Rolex meg Police cuccokra tessék gondolni, bár az egyik egy olcsóbb Seiko, a többi viszont okosóra, mert érdekel a téma rendesen hogy mit tudhat egy ilyen. Annyira jó, hogy legalább az anyagiakon nem kell végre aggódnom, bár cserébe feladtam a kényelmes kis fehérvári életemet – na bumm.
Az előbb csak átsiklottam a csajon, akivel találkozgattam, de most kicsit részletesebben is kifejtem mi volt a stájsz: az volt hogy Tinderen matcholtunk (tetszettünk egymásnak), én ráírtam, napokig alig írt, a korábbi tapasztalataimból kiindulva le is tettem az egészről, ámde egyszer egy balatoni szombat éjszaka (barátaim nyaralójában iszogattunk meg társasoztunk, a nyár egyik legjobb estéje volt) elkezdett írni. Sokat. Sőt. Kedves volt, és érdeklődő. Ahogy mondani szokás szó szót követett, le is egyeztettünk egy személyes találkozót (mintha valami biztosítási ügynök lennék brr), ami szintén jól sikerült (szerintem), vodkanarancsozgattunk a Fröccsterasszal szemben egy padon, és nagyon sok mindenbe beavatott az életéből. Ugyan ez kicsit megterhelő volt de alapvetően jó benyomást tettünk egymásra na. Aztán utána még egy hét chat, épült-szépült az intimitás, én meg kezdtem magam úgy érezni mint egy utolsó fasz ugyanis elkezdtem félteni a keserűséggel-fájdalommal kivívott szabadságomat (lásd előző post ugye). Szegény meg kezdte tényleg komolyan venni az egészet, én meg kezdtem magam egyre nagyobb gecinek érezni, úgyhogy kemény két hét ismerkedés után végül megpróbáltam elmondani neki, hogy én értem hogy ő már fix kapcsolatot keres (egy évig volt egyedül), de én meg nem, úgyhogy nem lenne túl fair (eddig sem volt az) ha abban a hitben tartanám hogy mi járni fogunk csak azért hogy megfektethessem. Nem mondanám hogy jól viselte, és nekem is sokszor eszembe jut az egész (ő is, a helyzet is), továbbra is fasznak érzem magam azért hogy én lettem az újabb seggfej faszi az életében aki csak játszott vele – mentségemre legyen szólva hogy legalább nem csináltam sokáig ezt. Szóval még mindig nincs kivel összebújnom de legalább oda megyek és akkor amikor csak én akarom – bár nem látom előre a jövőt, de esélyes hogy ez egy értékes időszaka lesz az életemnek.
Aztán a tekerés: keveset írtam róla pedig megérdemelne a téma akár egy külön postot is. Annyi élményem és sztorim volt a nyáron abból adódóan hogy nem otthon ültem, hogy azt megírni is nehéz lenne, de volt pár kiemelkedő közülük. A legnagyobb fless talán az volt, ami miatt órát kellett vennem most: még júliusban pont EFOTT volt Velencén, én meg a környékén kódorogtam biciklivel, ugyanis meló után célom volt letekerni egy nyolcvanast. A könnyebb megértés kedvéért itt az útvonal amit akkor megtettem:

Szóval elindultam olyan hat óra felé, közben megbeszéltem Tamás haverommal hogy odanézek hozzájuk a fesztiválra, megiszunk a parkolóban egy sört aztán én megyek haza Fehérvárra mert másnap meló. Ember tervez, Isten végez ugye: épp’ egy Zichyújfalu nevű település előtt jártam kint a prérin amikor láttam hogy az a kurva nagy vihar ami a Balaton felől érkezik (és később el is mosta a fesztivált) egyre közelebb nyomul hozzám, egyre fenyegetőbben csapkodja villámokkal a láthatárt. Mivel kezdett elkapni a halálfélelem (a gépem volt az egyetlen fémből készült tárgy közel s távol, nem örültem volna egy villámcsapásnak), ezért sietősre fogtam a tempót. Az első cseppek után még a telefont is rakhattam el a kormányra szerelt tartójából, úgyhogy azt se tudtam merre van a hazavezető út. Azért az előbb említett faluba még betaláltam, ámde a hirtelen beállt sötétség és a szakadó eső kombója arra késztetett hogy keressek egy beállót, ahol legalább a telefont meg tudom nézni, és infót tudok szerezni merre van Fehérvár. A fő utcáról egy vasútállomás balra táblánál lehajtottam gondolván ahol vasút van ott peron is van, azon meg általában van tető – eddig jutottam a gondolatmenetben amikor kétszáz méter megtétele után vallásos élményben volt részem: jobbra a mellékutca mellékutcájában egy kivilágított épületet pillantottam meg: egy kocsmát. Egy nyitva levő kocsmát! Mintha egy pillanatra a felhők közül egy fénycsóva is rávilágított volna, talán fanfárok is harsantak – de ebben nem vagyok teljesen biztos. Ami tuti, hogy egyből bevágtam jobbra, majd a hatalmas napernyő alatt kártyázó helyiek nagy meglepetésére lekászálódtam a bicikliről – szarrá ázva, biciklisnadrágban, sisakkal a fejemen ahogy illik. Köszöntem nekik illedelmesen, majd bevonultam egy sörért. Kiültem melléjük de aztán amikor igazán nekiveselkedett az eső és már attól kellett félni hogy a szél elviszi az ernyőt akkor testületileg bevonultunk az épületbe: az összeszokott kocsmaközönség és én, a városi hülyegyerek a biciklisnadrágjában. Bent aztán persze én is téma voltam: egy engem csak a Macskajajból az öreg cigányvajdára emlékeztető fószer kifaggatott hogy mi járatban vagyok, aztán amikor mondtam neki hogy csak egy kört akartam tenni, és visszajutni Fehérvárra amikor elkapott a vihar, akkor láttam hogy kattognak a kerekek rendesen, ugyanis sehogy se fért a fejébe hogy mi értelme van az ilyesminek. Gondolom feléjük a bicikli arra való hogy elguruljunk a boltba meg haza. Egy darabig kedélyesen elbeszélgettünk (betársult egy a legszebb éveit már maga mögött hagyó nő is, ő is kérdezett értelmeseket), megpróbált eladni nekem egy biciklit, aztán amikor csillapodott a vihar újra útra keltem. Ez utóbb marha nagy hülyeségnek bizonyult, ugyanis Zichyújfalu és Gárdony között még kétszer vert el mocskosul az eső, de olyan szinten hogy a nagynéha szembejövő autók lámpáinak fényében látszott ahogy hullámokban veri az aszfaltot az özönvízszerűen zuhogó vízfüggöny. Valahol itt ázhatott el úgy a karórám hogy megadta magát a készítőinek, de persze nem ez volt a legnagyobb gondom akkor éppen. Gárdonyban még átvágtam egy második Velencei-tavon (a csapadékvíz-elvezetésen van még mit csiszolni arrafelé), majd nagy nehezen visszajutottam Fehérvárra. Ott még megtisztelt egy buszsofőr egy háromméteres vízfallal, de már csak röhögtem, ugyanis képtelen lettem volna annál jobban elázni amennyire akkor már el voltam. A mérleg végül egy életreszóló élmény, egy tönkrement gagyi kínai óra, és egy enyhe megfázás volt – a telefonom túlélte a kalandot (legalábbis azt még, utána kicsit összetörtem, meg elhagytam Veréb-fesztiválon).
Szóval biciklizni élmény, biciklizni fasza, meg le lehet döbbenteni a haverokat az olyan mondatokkal hogy „ja, hétvégén letekertem Pápára meg vissza” (ez laza 210 km). És amúgy meg igenis el lehet kezdeni egyszerűbb felszereléssel is, a lényeg a kitartás. Még én sem vettem normális országúti gépet, de lehet hogy ez amúgy is jövőre csúszik – egyelőre a kettlebell a prioritás és az izomfejlesztés.
A legközelebb talán elmesélem azt is hogy hogyan változott meg a kockulással a viszonyom, de mára ennyi elég is lesz helyzetjelentésnek. Megvagyok, jól vagyok. Legyetek ti is jól, az nem egy rossz dolog, hanem egész jó. Csók.

Van ugye ez a fránya rögeszmém, hogy szeretem a játékaimat legálisan beszerezni. Ennek több oka is akad (közülük talán a genetikai defektus nyom a legtöbbet a latba), de ezt ne is firtassuk: szeretek fizetni a játékokért és kész. A nemrégiben bemutatott isthereanydeal.com-on is ezért vagyok regisztrált tag immáron majdnem fél éve, és ez az oldal küldött ma egy értesítést, hogy a meglehetősen debil, és ötletes Deadpool című ugrabugra (nem mellesleg képregény-adaptáció, Angry Joe bácsi remek videokritikája itt) most viszonylag olcsón megvásárolható a DLGamer nevű brit webshop-ban. Nosza nem is kellett több, egy gyors regisztrálás (nem vettem eddig ott még semmit), egy-két adat megadása után máris jött az SMS, hogy megterhelték a számlámat az ellenértékkel. Volt is nagy öröm, mondom akkor rögvest jön a mail, és mehet az aktiváció a Steam-en. Vártam. Még mindig vártam. Így telt el pár perc, gondoltam megnézem a weboldalukon a megrendeléseknél, hogy mi a helyzet. Itt ért az első meglepetés: egy folyamatjelző csík(!) és néhány sor fogadott, amelyek közül még csak az első előtt virított zöld pipa, a „Order’s verification by our team” viszont még függőben volt. Mire értelmezni tudtam volna, hogy ez mégis mi lehet egyszer csak e-mail érkezett a következő szöveggel:

Verification needed

For security reasons, your order needs a validation from our sales administration department. You will also get your confirmation order with a download link and an activation code once the transaction has been approved by our services.

To approve your order, we invite you to give us some elements. Please send us by e-mail to: support@DLGamer.com

Please follow the easy 3-step process:

1) Email us your phone number, including country and area code, also mention if it’s a Fixed Line or a Mobile phone and your preferred language to support@DLGamer.com.
2) We will call you shortly after to provide you your digit verification code.
3) Email your digit verification code, phone number and order number to support@DLGamer.com.
4) We send you all the information to download your game and your activation code.

Sorry for the inconvenience,

Thank your for your understanding.

(Magyarul összefoglalva: mivel valami Hungary nevű országból rendeltem, amiről csak annyit tud a webshopot üzemeltető csapat, hogy Bukarest a fővárosa, ezért elkérnék a telefonszámomat, hogy felhívhassanak, lediktáljanak nekem egy kódsort, amit vissza kell küldenem utána nekik e-mailben. Ja, és naivan megkérdezték azt is, hogy milyen nyelvet részesítenék előnyben a telefonhívás során, ennek még lesz szerepe a későbbiekben.)

Itt durrant el egy kicsit az agyam, amelynek hála a következő választ sikerült küldenem nekik:

Hello support,

that’s funny you need my mobile number right after the payment has been done, and I’m forced to provide it to you, otherwise I’d lose my money.
It seems I don’t have any other option in this case, so here you are: <telefonszámom censored, nem akarok hajnali háromkor malacságokat hallgatni ismeretlenektől>

Regarding the language I prefer: I want to use Hungarian, I hope you have some coll who speaks this.

Thanks in advance.

(Lefordítva: 
Helló csapat,

vicces, hogy pont azután kell megadnom a telefonszámomat, hogy a játék ellenértékét már leemeltétek a számlámról. Így most kénytelen leszek megadni nektek, különben bukom a pénzem.
Mivel úgy fest nincs más választásom, ezért tessék: <telefonszám>. 

Azzal kapcsolatban, hogy milyen nyelven szeretném a telefonhívást lefolytatni: a magyart választanám, remélem van nálatok olyan kolléga  aki beszéli.

Előre is köszönöm.)

Ezek után percekig vártam visszafojtott lélegzettel (már lilult a fejem), hogy mikor csörren meg a telefonom. Elképzeltem, ahogy tört magyarsággal próbál majd kommunikálni velem egy 56-ban emigrált magyar fia, akit csak azért zargattak fel szombat este, hogy próbáljon meg szót érteni velem a gyerekkorából megmaradt nyelvtudása segítségével. Az az eshetőség is eszembe jutott, hogy mi lesz, ha mégis angolul szól bele a telefonba az illető, és én lendületesen cseszhetem le, hogy hogyan merészelt nem kicsiny hazám világnyelvén szólni hozzám. De nem, sajnos nem ez történt: néhány perc múlva már érkezett is a levél, miszerint elég hihetőnek tűnt a kirohanásom ahhoz, hogy eltekintsenek a személyes beszélgetéstől, és minden további nélkül hozzájuthattam az áhított Steam aktiválókódhoz. Tanulság? Szerintem maximum annyi, hogy néha érdemes kicsit nyersebben fogalmazni, amikor úgy akarnak még ellenőrizgetni, hogy már a zsebükben van a pénzed. Persze most potyára írtam meg nekik a telefonszámomat, de remélhetően nem fogják cserébe a stílusomért meleg társkereső oldalakon hirdetésekben megadni kontaktnak.

Tizenhét éves lehetettem amikor az alábbi esett meg egy már réges-rég bezárt pápai kocsmában: hajnali egy felé bömbölt a zenegépből a Beatrice Utálom az egész XX. századot című száma (ami ugye egy litánia arról, hogy jó szokásunkhoz híven milyen szépen végigszoptuk ezt a száz évet is), amire francia cserediákok ropták a csehó langymeleg félhomályában. Akkor még nem értettem a helyzet csodálatos komikumát (ők meg a szöveget, bár Trianonra emlékeim szerint külön nem tér ki), de mostanában akárhányszor eszembe jut mindig jobb kedvre derülök.

Ma fürdés közben eszembe jutott Csabi barátom sztorija, ami az egyik haverjával esett meg nemrég: az illető eltörte a lábát, ezért vérhigítót kapott elkerülendő a rögképződést (amihez aztán majd jól oda lehetne kötni, kell ez nekünk?!). Ő ezt nem sokkal később „hádejszen ez csak placebó, minek szedjem?” felkiáltással elhagyta, majd boldogan élt további két-három napig, amikor is eszméletlen módon elkezdett fájni az oldala. Erre persze elballagott a háziorvosához, aki némi vizsgálódás után falfehér arccal (gondolom én) közölte hősünkkel, hogy most azonnal mentőt kell hívni, ugyanis tüdőembóliát kapott, azaz vérrög került valamelyikbe azokból a kicsi hajszálerekből, amelyet a lakosság jelentős fele minél előbb szeretne eldugítani némi kátrány, és egyéb testbarát anyagok segítségével (de ez most nem ide tartozik ugye). Közölte ekkor – talán már szintén – ijedt barátunkkal, hogy lehetőség szerint ne nagyon ugráljon, ugyanis ezeknek a rögöknek van egy olyan tulajdonságuk, hogy hirtelen mozdulat tétele esetén elindulhatnak a vérárammal oda, ahova a vér viszonylag sűrűn eljut – kiindulva a percenkénti 72 összehúzódásából ugye. Talán már kitaláltátok, hogy a szívről, mindannyiunk motorjáról beszélek, amivel általában nem jó, ha történik valami – teszem azt eltömíti a tüdőverőeret egy kósza alvadt vérdarabocska.

A sztori ezután happy enddel zárult: a srác kórházba került pár napra megfigyelésre, újra elkezdte szedni a vérhigítót, de most már fél évre írta elő neki a doki az először tervezett pár hét helyett. Tanulság? Akad az is: ha az emberi testet mint szervek és funkciók összességét szemléljük akkor feltűnhet, hogy a tudatos cselekvésre szolgáló darab téves működését egy olyannak kellett korrigálnia, ami nem elég hogy szemmel nem is láthatóan kicsi, de másra sem jó, mint elektromos impulzusok előállítására. A szervezet szerencséje az volt, hogy utóbbi meglehetősen kitartóan, fáradhatatlanul generálta az idióta debil módjára viselkedő – amúgy agyonistenített, érted, AGYON – előbbinek a jeleket, hogy „hé komám, oké, hogy hülyegyerek módjára úgy döntöttél hogy nem szeded azokat a pirulákat, de valami KURVÁRA nincs most rendben idebent!”. Csodálatos az emberi test.

én:

visszatérve a galambra
amikor leszálltam (a buszról) több tucat galamb rebbent fel előttem
utána 20-30 percig nem láttam egyet sem
ámde egyszer csak
elrepült előttem ő
és leszállt tőlem pár méterre
és egy darabig pont úgy hömbölödött hogy a szárnyától nem láttam hogy megvan-e a lába
és egyszer csak
kiderült
hogy NINCS MEG

direkt odajött hozzám!!

nemén:

biztos is

én:

le is akartam fényképezni csak két öreg fószer elriasztotta
de érted, nem egy galamb repült oda, hanem A galamb
a féllábú
a több tucatból pont ez
pont hozzám

nemén:

ahha

én:

ez nem lehet véletlen
mindig nézegettem a galambok lábait
hátha újra meglátom
és most megtörtént!

nemén:

ez szerelem

én:

nem, ez más
valamiféle spirituális kötés

A telefon ébresztője nekiáll duruzsolni a fülembe, hogy „ájájjájájájjájájjáj megint elhagytam magam„, én pedig – a körülményekhez képest egész frissen – nyúlok oda érte, hogy 10 percnyi kegyelemért folyamodjak. Az ágy melletti falra akasztott UFO-lámpát azért felkapcsolom, bár tudom, hogy ha igazán álmos lennék nem számítana, ugyanúgy aludnék tovább. Újra csend lesz. Néhány perc múlva a távolból a lakótársam órájának monoton „bííp-bííp”-je hallatszik, én pedig rápillantok a telefonra – nahát, villog a LED, biztos valami kurva érdekes történhetett. Ja, kaptam valami irreleváns mailt valami irreleváns netes szolgáltatástól, amit már úgysem használok hónapok óta. Sebaj, ennyi elég, hogy magamhoz térjek, végighallgassam ahogy a kolléga pisál a budin, és végre felüljek az ágyon. Szerencsére nem dőlök vissza azonnal, helyette képes vagyok kimenni a konyhába, és feltenni az egyszemélyes kávéfőzőmet a gázra. Közben elővadászom a laptopot a táskájából, és elindítom a hibernálásból visszaállás több perces procedúráját. A vinyó teker, a kávé fő, én pedig már-már frissnek érzem magam hajnali negyed hatkor, ami – valljuk be – nem normális dolog. Sejtésem be is igazolódik, amikor a fürdőben belenézek a tükörbe: hatalmas karikáimmal a szemem alatt úgy nézek ki, mint egy átlagos szereplő a Trainspotting-ból. No sebaj, a kávé elkészült (a kurva főző fedelét mindig fel kell hajtanom öntés előtt, különben össze-vissza fröcsköli a cuccot – professzionális eszköz), a gép is magához tért, nekem is illene. Két kockacukor, némi fehérítő (a kávéhoz ajánlott fajtából), és már jöhet is a nap első kontaktusa az informatikával. Megnézem megvan-e még az internet (megvan), van-e bármi érdekes az Indexen (nincs), a Facebook-on (sincs, bár mire számítottam?), sőt még a Reader-be is belepillantok (amit annak idején elátkoztam, de nem találtam helyette alternatívát… a Google+-t tüntetőleg továbbra sem használom), mert annyira sok időm van. A biciklizésnek ez határozottan az előnye: lakótárs már lép ki a lakásból, hogy elérje a buszt, amikor én még kisgatyában kortyolom a kávém maradékát. Persze az idillnek is lassan vége kell hogy szakadjon, itt az idő hogy induljak. Felöltözök, gyors leltár után (első-hátsó lámpa, belépőkártya, laptop, ilyenek) felkapom a biciklit, és a bejárati ajtó irányába állítom. Ilyenkor szoktam ezt-azt leverni a polcról, esetleg feldönteni a félig teli ásványvizes üvegemet, de most szerencsére semmi ilyesmi nem történik, profi vagyok. Ebben a hitben maradok egészen addig, amíg a liftben belém nem hasít a felismerés, hogy a jó kis teszkós kesztyűimet fent felejtettem az ágyon. Megvárom, amíg leérünk a földszintre, gyakorlott mozdulatokkal kiemelem a liftből a biciklit (kell hozzá rutin, meg mozgáskoordináció rendesen), letámasztom a sötétségben, és felmegyek a kesztyűkért. Közben eszembe jut, hogy talán nem is kellenek, nem lehet olyan hideg, de amikor végül kilépek a lépcsőházból ezt a feltételezésemet felváltja a „bazmeg, busszal kellett volna menni, meg fogok fagyni”. Ez márcsak azért is tűnik ésszerű gondolatnak (persze késve, a busz már elment), mivel a cég által biztosított bérletem ott figyel a hátizsákomban felhasználatlanul – nem tettem pénzzé mondván úgysem fogok már biciklizni januárban, erre tessék. No sebaj, lámpák, csuklya, kesztyűk fel, és nekivágok a hajnali sötétségnek. A gyér forgalom nekem kedvez: bátran siklok át a máskor oly’ forgalmas kereszteződésen a házunk előtt, irány a cég. Az arcom kezd egyre jobban fázni, amúgy minden rendben, csak arra próbálok minél jobban figyelni ne tüdőzzek túl sok jeges levegőt, mert annak durva köhögés szokott lenni a vége. Így viszont – mivel a kondícióm hagy némi kivánnivalót maga után – azzal a ténnyel kell megküzdenem, hogy a korlátozott oxigénellátással a szervezetem nem tud optimálisan működni, lassítanom kell. Semmi gond, legalább kiélvezhetem, hogy milyen erős az első lámpám: minden közlekedési táblát már száz méterről bevillogok, öröm van. Alig várom már, hogy odaérjek a kedvenc sikátoromhoz, ahol semmi közvilágítás nincs: itt úgy hajtok át, mint valami guruló stroboszkóp, az éj sötétje és az erős fényem kontrasztja még mindig gyermeki örömmel tölt el. Ami még viccesebb az az, amikor gyalogosokat kell kerülgetnem ezen a szakaszon: rájöttem, hogy ha villogó üzemmódban hagyom a lámpám az szabályosan megzavarja őket, ezért ha ilyen van mindig visszaváltok sima, folyamatos módra.
Közben elérem a portát, ahol mindig leszállok a bicikliről, különben jön a konfrontáció a portásokkal, amire hajnalban semmi szükségem. Persze tarthatnám magam az örök lázadó felfogásomhoz (ostoba szabályt nyugodtan meg lehet szegni) és kerülgethetném őket, de inkább tolom 20-30 métert a bringát semhogy szívózzak velük. Ők sem jódolgukban csinálják, ki lett nekik adva, én meg nem fogok hülyeségekből konfliktust generálni. Jó ez így. Miután visszaszálltam a biciklire éppen egy gyalogoscsapatot kerülnék, amikor hirtelen balról feltűnik egy másik biciklista – majdnem sikerül is összeütköznünk. Később a tárolónál találkozom vele, két méterről rámköszön legalább kétszer, de nem nézek fel – dühös vagyok. Erre kiderül, hogy egy srác, akivel nagyjából együtt kezdtem. Kérdezem tőle, hogy te húztad rám a kormányt az előbb? Ja igen – mondja, és bocsánatot kér. Erre mondtam neki, hogy mivel nem ütköztünk ezért nem haragszom, de nem vagyok vele teljesen őszinte. Leszedem a lámpákat, előkészítem a badge-em, és elindulok a bejárat felé. Odabent nagyon reggel van: alig lézeng valaki, az éjszakás műszak már lelépett, a délelőttösből még nem mindenki ért be. Az én csapatom majdnem teljes létszámban jelen van, sőt már hegesztenek is valamit. Megijedek, hogy mennyit késhettem, pedig még csak hat óra van, ezek szerint kivételesen ők értek be előbb. Lehámozom magamról a kabátot, rányomom a laptopot a dokkolóra, és újra elindítom a hibernálásból visszatérés viszonylag hosszú procedúráját. A gép magához tér, indítom a programjaimat, nézzük csak mennyi ticket van. Kemény kettő, mindkettő az a kategória, amit egy viszonylag értelmes majom is megoldana kis rózsaszín tüllszoknyában szépségkirálynő koronával a fején. Kurva MSSQL log usage ticket a fasznak hentereg itt már megint? – horkanok fel. Van még bőven hely a drive-on, tudja írni a kurva logját az adatbázis, az egy dolog, hogy szar a threshold, és már akkor ticket nyílik amikor még bőven nem kéne. Különben is Windows Server 2008 + MSSQL kombinációban max a pina.hu-t lenne szabad hostolni, nem pedig SAP-ot építeni rájuk, hogy rohadna meg az összes sales-es aki eladta ezt a rakás szart az ügyfélnek. No sebaj, nézzük a levelezést. Szerencsére nagyjából semmi nem érkezett, ami kicsit is érintene engem, úgyhogy gyorsan a végére érek a történetnek. Következhet a várakozás arra, hogy valami történjen…
Ami szerencsére csak délután kettőig tart, közben belemélyedek egy jó kis VMC-s szopásba, „természetesen” fingom sincs hogy hogyan lehetne megoldani. No sebaj, a munkaidő csak kettőig tart, a hibára futások száma (hétmillió felett)  alapján nem ma kezdődött a probléma, úgyhogy simán ráér ez holnapig.
Hazafelé duhaj módon már nem rakom fel a csuklyát – vesztemre, mert így kénytelen vagyok megállni az út egyötödénél, hogy megtegyem. Az albérlettől nem messze bemegyek a kisboltba ásványvízért (a helyi vezetékes víz ugyanis fosat), ahol megint ugyanaz a negyvenes nő állt a pultban, akiről eleinte azt hittem, hogy céllal kurva kedves velem (mondjuk a „legyen egy szép napod!” elköszönéstől arcrángást kapok még ha ő mondja is), de aztán kiderült hogy nem, ő ilyen mindenkivel. Most mondjuk kíváncsi lettem volna, hogy mennyire őszinte a mosolya, ugyanis egy olyan öreg mama áll a pénztárnál, aki – mint kiderült – már nem akar semmit venni, csak beszélget. Ki tudja mióta, mindenesetre udvariasan előreenged, hogy tudjak fizetni, de nem tágít – gondolom meg akarja várni, hogy elmenjek, és tovább folytathassa a megkezdett sztorit a drága gyógyszereiről/a kisunokája bélcsavarodásáról/a tegnapi krumplilevesről/stb. Le is vonom a következtetést, hogy lesz a faszom kedves mindenkivel, még a végén én is úgy járok mint ez a szerencsétlen pénztárosnő.
Az albérletben aztán a megszokott milliő vár: büdös a levegő a szobában (a bútorok rohadnak, vagy nem tudom, de nem oroszlánszag), a padló nyomokban szotyihéjt tartalmaz, és egyáltalán az egészen érződik a kibaszott tesztoszteron-túltengés. Semmi felesleges csicsa, csak a száraz praktikum – ez annyira így van, hogy a SAP-os tanfolyamokleveleim, meg az egyéb elismeréseim (értsd: két darab laminált A4-es papír) ki voltak ragasztva egy darabig a szekrényajtóra, de aztán leestek – azóta a fiókban rohadnak. Betámasztom a biciklit a szekrénynek, ledobom a hátamról a hátizsákot – home sweet home ahogy a művelt német mondaná ugye. Hosszú hónapok után újra erőt veszek magamon, előhalászom a nagy füles Spar-os szatyromat (direkt erre a célra van rendszeresítve), telipakolom a szekrény aljából származó összegyűrt ásványvizes flakonokkal, és elindulok velük lefelé (persze lifttel). A szelektív gyűjtőhöz érve megint eszembe jut a jelenet, amit múlt héten láttam: jöttek a jómunkásemberek a nagy kocsijukkal, és kiürítették ezt a csak műanyag eldobására szánt konténert. Nem volt időm jobban megfigyelni a munkálatokat, de tök úgy tűnt, hogy összeöntik a többi szeméttel, szóval a szelektív gyűjtéssel adunk a szarnak egy jó nagy pofont. Fenetuggya, de remélem nincs igazam. Mindenesetre két kör után már elégedetten nyugtázhatom, hogy újabb két hónapra nem lesz gond a flakontárolással. Ennek örömére még össze is söprök kicsit – a múltkori szemeteszsák-turkálás nyomait most tüntetem el véglegesen a szoba padlójáról (nem fintorogni, csak egy kupac szotyihéj volt). Fel is kéne mosni, mert a bicikliről még decemberben lecsöpögött hólé sötét foltokat hagyott a padlón, de aztán rájövök, hogy úgyis lesz még ilyen, úgyhogy mi a francnak. Majd tavasszal.
El is fáradok a nagy munkálatokban, úgyhogy beizzítom a számítógépet, itt az ideje a pihenésnek. Persze a Zandronum kurvára felbasz, ugyanis kb. fél óra játék után nem hajlandó visszatölteni az egyetlen mentést, amit használtam addig, szóval kezdhetném újra az egész mapet, amin éppen voltam – inkább nézem ahogy gyűlik a hó minthogy még egyszer végigjátsszam az egész szart. A fejlesztőknek ezúton is csókoltatnám az egész családját, és küldeném legjobb kívánságaimat speciálba’.
No sebaj, azért vannak olyan dolgok az életben, amik nem okozhatnak csalódást, ennek jegyében el is megyek WC-re, valamint fürdeni (természetesen ebben a sorrendben). A sok negatívum mellett azt azért imádom ebben a lakásban, hogy mind a fürdőben mind a WC-ben kurva jó meleg van – a saját lakásomban kb. ez a két leghidegebb helyiség. Belépve a fürdőbe hirtelen az jut eszembe, hogy „ilyen lehet az anyaméh”, Freud biztosan elismerően csettintene ennek hallatán. Hosszasan elidőzök a forró víz alatt, közben nézegetem a fejem (is) az ajtóra szerelt tükörben. Azon gondolkodom, hogy végülis nem annyira hátrány a testhez képest túlméretezett fej, ott van a Balázs gyerek is, oszt’ milyen jól elvan, mutogatják a tévében is, meg minden.
Aztán persze mint minden jónak a fürdésnek is véget kell érnie egyszer – pláne hogy pár hónapja említettük meg az új lakótársunknak, hogy spórolhatna a vízzel, ugyanis a duplájára(!) nőtt a fogyasztás amióta beköltözött – ennek fényében hülyén venné ki, ha én meg pancsolnék órákat. Ki is másztam a kádból, lelkemet elmondhatatlan szomorúság mardosta. Apropó minden jónak véget kell egyszer érnie – a post is így fog most járni, ugyanis elég inception-ös lenne, ha most leírnám, hogy leírom éppen ezeket a sorokat.

Ülök a munkahelyemen a VIP-budiban (félreeső helyen van, így kiváló hely a csendes elmélkedéshez). Egyszer csak megérkezik versenyzőnk, hallom a neszezését az előtérben. Rápróbál a kilincsre. Nem nyílik. Még egyszer. Akkor sem. Ekkor némi tétova csend után kopogtat. Annyira ledöbbentett a hülyeségnek ezen szintje, hogy hirtelenjében nem is válaszoltam. Ami viszont ezután jött arra nem lehet felkészülni:

– Ööö… foglalt?

Erre már megjött a hangom:

– Szerinted?!

Ekkor elhebegte, hogy dehát a foglaltságot jelző nyelv nem váltott át teljesen pirosba, majd távozott. Újra csend lett, csak a gondolataim csapkodtak össze-vissza a fejemben.

Ültem a gép előtt bambán, és azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg képes leszek-e annyi szotyit megenni, hogy elvegye az éhségemet. A gyomrom felől egyre sűrűbben jöttek az impulzusok, hogy nem fog sikerülni (pedig a néhány perce befejezett Counter Strike party alatt bőven volt időm ropogtatni, amíg egy-egy bekapott fejlövés után néztem ahogy a profik játszanak), de azért próbáltam tartani magam – márcsak azért is, mert szóba jöhető kajaként egy szem másfél éve a polcon porosodó babkonzervet tudtam volna felsorolni. Bár nem vonzott a gondolat, hogy a vacsorám egy meglehetősen gyatra minőségű ízetlen valami legyen (amit még köretnek sem szívesen képzeltem volna el, nemhogy főételnek), de minél tovább gondolkodtam annál biztosabb lettem benne, hogy vagy ez, vagy a semmi.
Aztán egyszer csak felcsendült a beérkező üzenetet jelző hang a telefonomon: mégis megkaptam a fizetésemet, amire annyira vártam már! Rápillantottam az órára, kicsit gyanús volt, hogy este kilenckor utalnak, de gondoltam üsse kő, pár óra csúszás után úgyis jobban fog esni a pizza! Lelkesen kioldottam a billentyűzárat, nézem: hát csak a kurva szolgáltató tájékoztatott, hogy átléptem az 500 megás forgalomkorlátot, és számlazárásig lassítják a forgalmamat. Egyből lehervadt a mosoly az arcomról, és visszazuhantam mély apátiám gödrébe, amelyben estém fénypontjának a gazdagon megpakolt grillcsirkehúsos pizza helyett újra egy babkonzerv ígérkezett.
Bánatomat újra csébe fojtottam (engem meg a saját vérembe néhányan). Eltelt egy bő óra, amikor újra SMS-em érkezett. Ezúttal már gyanakvóbban szemléltem eme tényt (azért bennem bujkált a remény), és szerencsétlenségem teljes tudatában számíthattam arra, hogy most meg a bank küld valami felszólítószart. Nem így történt: az új lakótársam írt, hogy ő most elvonult szabira, és igyuk meg a hűtőszekrényajtóban figyelő majdnem egy liter tejet, ne menjen kárba. Gondolkodóba estem… Tej. Mit kezdjek én a tejjel? Magában szar, hozzávalóm meg… hoppá, de hiszen nekem hempereg egy bő fél zacskó búzadarám a polcomon, sőt mintha még kakaóporom (nem Nesquik, mondom KAKAÓPOR) is lenne valahol! Némi túrás, majd azt követő rendkívüli felkészültséget igénylő főzőcske után (utánanéztem a receptnek a biztonság kedvéért azért, nem röhög) már tömhettem is magamba nagykanállal a világ egyik legfinomabb kajáját: a tejbegrízt. Úgy határoztam, hogy a felmerült apró khm… aggályaimat (miszerint a dara 2010-ben, a kakaó meg tavaly járt le) ezennel félreteszem, és korgó gyomrom kielégítésének érdekében bevállalom az éjszakai hasgörcsök kockázatát.

Mondhatnám, hogy Isten megsajnált, és megoldotta, hogy egyek valami finomat, de a vén szakállas ennél jóval betegebb humorérzékkel bír: azóta ugyanis nincs internet! Most gondolkodhatok azon, hogy jobb teli gyomorral ülni egy net nélküli gép előtt, vagy visszasírjam a nem is oly’ régi szép időket, amikor éhesen kapkodtam a szotyikat, de legalább nem untam kockásra a fejem. Igazi first world problémák, tudom.

(Mielőtt furcsállaná bárki, a post nagy részét jegyzettömbbe pötyögtem le, aztán megjött a másik lakótársam, aki újraindította a router-t – merthogy ő tudja a jelszót én meg nem.)

Pár hete beszédültem egy Burger Kingbe, hogy a szokásos kifőzdés rántotthúsomat valami trendibbre cseréljem (mentségemre legyen szólva, hogy kényszerítettek – na jó, majdhogynem). Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy soha többet jenki gyorskajálda, elvégre egyrészt a tizenéves korom nagy anarchistája döbbenten nézne rám, ha látná mit csinálok, másrészt pedig valahogy mindig az a vége, hogy otthagyok másfélszer annyi pénzt, mint a fentebb említett erős túlzással étteremnek is nevezhető helyen (amúgy nem rossz, átmenet a menza, és a menüs éttermek csodálatos világa között). Ebben az esetben is kicsit mérgelődtem, hogy bő 1300 forintra rúgott a végösszeg, amiért kaptam egy lófasznyi hamburgert, egy gyerekadag sült krumplit, és három deci kólát. Persze nem én lennék, ha nem agyaltam volna ki egy viszonylag épkézláb elméletet arra nézve, hogy igazából nem én vagyok a birka, hanem a csúnyagonosz étteremvezetők manipuláltak döntésemben: viszonylag biztos vagyok abban, hogy a pult felett elhelyezett menü direkt van agyonbonyolítva, hogy – feladván a reménytelennek tűnő interpretálási kísérleteket – a végén rábökj a legnagyobb, legegyszerűbb nevű verzióra, hogy te most inkább azt kéred, nincs kedved átrágni magad a sok pluszjel, időpont, és if-then-else szerkezet erdején. Így kötöttem én is ki a meglehetősen gyatra ár-érték aránnyal bíró menü mellett (valami barbecue-szószos téma volt az még rémlik), pedig ha lett volna még mondjuk 10-15 percem mérlegelni, akkor tuti helyesebben döntök. Így viszont az arcomba bámuló eladócsaj egyre türelmetlenebb pillantásai alatt rogyadozva úgyis oda lyukad ki az ember, hogy inkább választja a legdrágábbat, csak ne nézzék döntésképtelen hülyének.

No persze mindez egyszerűen megelőzhető: nem kell ilyen helyekre járni, az otthoni lecsó íze úgyis überel bármit, amit ott kaphatsz.