Emlékszem valahol Győr külterületén volt az üzem. Annyira kint volt, hogy körös-körül már csak a büdös nagy puszta fogadott, meg persze néhány egyéb üzemegység, talán pont amerre a Chio gyár is áll (ahol szintén voltam két napot, majd még talán mesélek róla). A részleteket már sikeresen törölte az agyam (azért tegyük hozzá, hogy mindez vagy nyolc évvel ezelőtt történt bohó 21 éves koromban), de arra emlékszem, hogy meglehetősen kevesen dolgoztunk abban az épületben: egy gépkezelő, egy rakodó, és én. A hatalmas masina feladata az volt, hogy egy jókora hengerről letekeredő kb. fél méter széles lemezcsíkot U-alakra hajtson, és szabályos másfél méteres darabokra vágva kiköpjön a másik végén. Itt álltam én, fejemen fülvédő (az iszonyatos zajban kellett is), kezemen munkavédelmi kesztyű, és az volt a feladatom, hogy a potyogó készterméket egymásba forgassam, és továbblökjem a görgősoron. Két hatalmas problémám volt az egésszel: az első az, hogy nem lehetett beszélgetni a zaj miatt, bár amikor éppen szünet volt akkor se nagyon társalogtam a két negyvenéves forma fazonnal – talán generációs szakadék tátongott közöttünk, talán valami más volt a baj, mindenesetre az „elgyötört magyar melós” szócikk alá nyugodtan be lehetett volna vágni a róluk készült képet bármelyik enciklopédiában. Ennél (mármint a nyolc órányi tengermély magánynál) sokkal szörnyűbb volt, hogy a potyogó késztermékre a gép mindig rányomtatta az éppen aktuális dátumot, és időpontot. Ez nem hangzik olyan borzasztónak, de ha belegondolsz, hogy a monoton munkák ellen mennyire jó ellenszer tud lenni az, ha nem nézegeted az órádat, csak gondolkodsz a világ nagy dolgain… nos, ezen a kurva munkahelyen még ez sem adatott meg! 10:34, 10:34, 10:34, 10:34, 10:34, 10:35, 10:35, 10:35, 10:35, 10:35, 10:35, és így tovább egészen délután kettőig, amikor végre vége lett a rémálomnak, és úgy mentem haza, mint akinek bedugtak egy fémből készült szívószálat a fülén, és vákuummal kiszippantották az agyát. Két napot dolgoztam ott, de arra már nem emlékszem hogyan ért véget a lemezvályú pakolói karrierem – talán a diákmunka közvetítő rakott át máshova, lehet hogy én mondtam azt, hogy ebből ennyi bőven elég is. Végülis lényegtelen az ok, a fontos az, hogy vége szakadt, én pedig örök életre szóló élményekkel, és pár ezer forintnyi munkabérrel gazdagodhattam általa.
Mivel a kintlétem (most bekapcsolódottaknak, és/vagy rossz memóriával rendelkezőknek: egy héttel ezelőtt estem haza három hét indiai munka után) alatt nem voltak túlzottan adottak a lehetőségek a blogoláshoz, az egy hétnyi szabadságom alatt pedig egész egyenesen esélytelen voltam rá, ezért most tudom csak betűkbe önteni mindazt, ami abban a három hétben ért. India olyan mint egy másik dimenzió: hazánkkal (meg egyáltalán a nyugati civilizációval) szemben itt bizony elég csak kimenni az utcára, hogy az egyik véglet után a másikkal találkozz. Leprás kéregető a járdára terített pokrócon könyörög néhány rúpiáért a majd’ negyven fokos melegben, míg vele szemben az utca túloldalán szépen gondozott kerítés mögött hatalmas pénzekből felhúzott toronyházakban élik életüket az ország gazdagjai luxuskörülmények között, ami nekik annyira a napjaik része, mint annak a szerencsétlen koldusnak az éhezés. Néha elég csak bámulni kifele a taxiból, hogy olyan dolgokat láss, amit magyarként el sem tudsz képzelni. Remek példa erre az a szép – talán – szerdai nap, amikor mentünk befelé a céghez a légkondicionált Toyota Innovánkkal, bámultam kifelé az ablakon, és talán éppen azon gondolkodtam, hogy a kollégáim nyavalygása nélkül mennyivel jobban tudnám érezni magam idekint. Egyszer csak az autó egy hosszú téglakerítéses utcára ért, ami elég unalmas volt egészen addig amíg meg nem láttam Őt. Na nem a nagy őt, de az biztos hogy egy darabig nem fog kimenni a fejemből: egy hajléktalan feküdt a járdán, talán csak egy ágyékkötő-szerű ruhadarab volt rajta, és a testét valami iszonyatos fájdalom feszítette ívvé – olyannyira, hogy csak a sarkai, és a nyakszirtje érte a talajt, az arcát teljesen eltorzította a kín. Egyetlen pillanat volt az egész, suhant tovább az autó, de belőlem egyből elszállt minden egykedvűség, és csak a döbbenet maradt. Fog neki segíteni valaki? Hívnak hozzá egy mentőt? Egyáltalán – mi lehet a baja? (Itthon húgomnak is elmeséltem, az ő tippje a tetanuszgörcs volt.) És hiába volt a rövid idő, és a még rövidebb szabadidő amit odakint tölthettem el, sajnos láttam még ezen kívül is iszonyatos sorsú embereket, akiket csak sajnálni lehet. Nem vagyok egy ilyen tamáskodó faszfej, hogy azt mondjam: aki alkoholista lett, és ezért került az utcára az meg is érdemli, de ezeknél az embereknél még ez se lehet tényező: a tartományban ahol Chennai fekszik csak nagyon elvétve lehet alkoholhoz jutni, kocsmák, szórakozóhelyek nem nagyon vannak, és azok a hajléktalanok akiket én láttam mindannyian valamiféle betegségben szenvedtek (és most nem az alkoholizmusra gondolok), amelyeket egy fejlettebb országban, fejlettebb egészségügyi ellátással simán el lehetett volna kerülni – lásd izomsorvadás és társai.
Itt van Chennai
Nagyon belementem a negatív dolgokba, pedig ezekkel a jelenségekkel csak ritkán találkoztam – hiába, ezek maradnak meg az emberben a legjobban. Amúgy a város mocskos, szemetes, zsúfolt, de tudjátok mit? A tetők kusza káosza, a toldozott-foltozott épületegyüttesek mélyén rejtőző sikátorlabirintus, a párhuzamos mellékutcákat keresztbe-kasba átszövő átjárók, a rossz érzékkel mindenhova felaggatott reklámtáblák, és az egészt behálózó kibaszott anarchiának tűnő, ámde mégis íratlan szabályok alapján viszonylag gördülékenyen működő forgalom igenis szép tud lenni az arra fogékony elmének. Hányszor sóhajtottam fel egy-egy ötven-hatvan éve össze-vissza tákolt hatalmas bérház láttán, hogy milyen szívesen bemennék néhány fotó erejéig! Milyen szívesen kaptattam volna fel a tetőre, hogy az élek, lapok, szögletek, és tetőtéri ablakok mindenféle geometriai szabályra fittyet hányó dzsungelét megörökítsem ahogy szikrázik az indiai napfényben! És itt jön a legnagyobb problémám az egész úttal: hogy bizony nem nyaralni mentem, hanem dolgozni, így megúsztam egy kisebb kiadást, cserébe viszont volt kb. másfél hétvégém kolbászolni a zsúfolt utcákon. Ezek a mászkálások is általában csak beszerzőtúrák voltak, nem pedig lassú, bámészkodós séták, így csinálhattam pár képet, arról, hogy milyen mocskosul sokan laknak itt (4-8 millióan, attól függően, hogy belevesszük-e az agglomerációt is), viszont arról nem, hogy milyen egy kihalt utca, ahol csak a ház aljában gubbasztó mangóárustól vetül a sötétbe némi fény. Na sebaj, nem panaszkodom, elvégre így is jóval többet láthattam ebből a csodálatos országból a legtöbb magyarnál, ráadásul nem került semmimbe, de azért mégis bennem van egy jó nagy hiányérzet. Ha megtehetem vissza fogok menni, de szigorúan nyaralni – még akkor is ha nekem kell állnom a cechet.
Jógi
Egy szent tehén (érdekes módon mindegyik ilyen sovány volt)
Zseniális teknős! Is that you?!
Ha elnyom hát elnyom (érdemes megfigyelni a „Nyomd a dudát!” felhívást)
Sok ismerősöm kérdezte, hogy mit ettem három hétig. Erre viccesen azt szoktam válaszolni, hogy reggel európait, délben indiait, este meg kínait, csak hogy teljesen nemzetközi legyen az étrend. Amúgy ez nagyjából tényleg mindig így volt: reggel lecsettegtem a kis kínai papucsomban a szálloda reggelizőjébe (a bejáratnál posztoló kiscsaj eleinte megpróbált az egyik üres asztalhoz kísérni, aztán néhány nap után belátta, hogy én reggelente nem vagyok túl jó társaság, ezért onnantól kezdve megelégedett egy „Good morning Sir”-rel), végigfintorogtam a svédasztal sosem változó kínálatát (tényleg nem akarok hisztizni, de egy idő után azért meg lehet unni a pirított gomba-bacon-babosszósz kombót toastkenyérrel), aztán vagy ettem valamit, vagy nem. A vége felé (értsd: utolsó három nap) már inkább a „vagy nem” eset történt meg, volt olyan reggel hogy konkrétan ittam egy narancslevet (ott facsarták a helyszínen, kurva finom volt), meg egy fos híg kávét (alig vártam, hogy hazaérjek, és főzzek egy igazi kávét a kotyogósommal), aztán részemről le volt tudva a reggeli. Ebédre azért már éhes voltam mindig: eleinte a cég indiai gyorskajáldáját látogattuk sűrűn, aztán amikor már elegem lett abból, hogy nem elég hogy majdnem negyven fok van, de még ver is a víz a chilliszószban megmártogatott csirkefalatkáktól, akkor – szégyenszemre – átpártoltam a Subway-be szendvicset zabálni. Egyetlen egyszer vittek el a helyi kollégák egy eredeti indiai étterembe, ami azért fasza volt: egyrészt én még sosem kajáltam banánlevélről, másrészt pedig rájöttem, hogy az indiai kaja kurva finom, még akkor is ha a „less spicy” náluk nem egészen azt takarja, mint amire az ember számít. A vacsorát mindig a szállodával egybe épített pláza gyorséttermeiben ejtettük meg: olcsó volt (160-180 rúpiáért, ami kb. 5-600 forint) egész komoly adag kaját kaptál), finom volt, és ráadásul elvitelre is lehetett kérni, amit dög fáradtan jó párszor választottunk ahelyett, hogy a fejünk felett indiai popslágereket bömbölő tévé alatt próbáltunk volna meg nyugodtan kajálni.
Ha már kicsit belemásztam lássuk a hotelt: öt csillag, folyamatosan hajbókoló személyzet, szóval finoman szólva nem volt az én közegem. Két nappal azután, hogy hazaértem már takarítgattuk barátnőmmel a lépcsőházakat (családi vállalkozás), én meg röhögve mondtam neki, hogy „hallod, tegnapelőtt még egész nap azt hallgattam, hogy „Good morning Sir”, „How are you today”, „Is there anything I can do for you”, meg egy telefonomba került hogy jeget hozassak a whiskymbe a szobaszervizzel, most meg itt nyelem a port a kezemben ezzel a kurva partvissal”. Ennek ellenére nem éreztem magam igazán jól magam ott: az a szoba nem az én szobám volt, az a luxus nem az én pénzemből volt kifizetve (talán kicsit inkább magaménak éreztem volna úgy, azért kipróbálni csak nem szeretném), a személyzet kötelességszerű kedveskedése egy idő után pedig annyira zavart, hogy inkább menekültem előlük. A szobaszervizes sráccal azért eldumálgattam, elmeséltem neki, hogy honnan jöttem, meg ilyesmik (kérdezte, hogy tervezem-e hogy újra eljövök majd Indiába, én meg vigyorogva közöltem vele, hogy „it’s not my decision”), de alapvetően zavart, hogy olyan emberek nyalják a seggemet, akiknél nem vagyok sokkal feljebb a globális értelemben vett gazdasági hierarchiában. Ennek ellenére a medence partján hűsölés fasza volt (az egyik szabad szombatunkból néhány órát erre szántunk M. kollégámmal), azt speciel meg tudtam volna szokni.
Fasza szobrok (az ide tévedő angoloknak állítólag nem is nagyon tetszett annak idején ez a fajta ábrázolásmód)
Jól néznek ki mi? Mindössze enni nem szabad belőlük
Hármas kombó aranyos kiskölökkel
Négyes kombó
Az indiai nép, mint olyan: persze három hét után nem nagyon lehet objektív képet kapni egy nemzetről sem, de az én benyomásaim csak pozitívak voltak: olyan népek ezek, akik ugyan vízzel mossák a seggüket, de relatíve szorgalmasak, és abszolút nem agresszívak. Én egyedül abban a boltban kaptam becsmérlő, lenéző pillantásokat indiaitól, ahol a Buddha- és egyéb szobrokat vettem az itthoniaknak: valamelyest joggal gondolhatta, hogy itt van ez a fehér pöcs, azt se tudja melyik szobor melyik istenünket ábrázolja, de nagy lelkesen mutogat rájuk a vitrinben, hogy „ezt is kérem!”, „hű, ebből kettőt!”. Kaptam is tőle egy kis füzetecskét, amiben tamilul és angolul is le volt írva, hogy hogyan kell az ő vallásukat gyakorolni, milyen rítusaik vannak. Ezt leszámítva csak maximum megbámultak minket, ami érthető volt: rajtunk (mármint a kollégáimon) kívül alig-alig láttam fehér embert, azokat is a szállodában. Az utcán volt hogy keltettünk egy kis feltűnést, meg persze az összes árus kérdezte szinte egyből hogy honnan jöttünk. Jót derültem némelyiken, ahogy kiült az arcukra az erős koncentrálás a „Hungary” név említése után. (Apróság, de a fent említett szoborbolt tulajdonosán is lehetett látni, hogy kattognak a fogaskerekek erősen, de egy perc után kibökte: „Budapest!!” Meg voltam vele elégedve nagyon.)
Mindazonáltal, hogy kedvesek nem túl szépek (legalábbis az én esztétikai értékrendem alapján): a fiatalok még csak-csak (volt néhány szép lány is, de az arány úgy egy az ötvenből), de a korral a fiúkból felpüffedt arcú, kefebajszú szigorú szemű férfiak, a lányokból pedig hasonló paraméterekkel megáldott nők válnak – egyedül a bajszuk ritkásabb egy kicsit. Ezzel együtt én jól éreztem magam közöttük, egyetlen gonosz, bűnöző arcú emberre sem emlékszem, pedig az utolsó napunk estébe hajló bolyongása közben jártunk pár elég durva sikátorban is.
Este Chennai-ban megint aranyos kiskölökkel
Összevissza háztetők
Ez meg asszem egy templom lesz
Tömeg
Végezetül egy téma, amit egész egyszerűen nem szabad kihagynom: a közlekedés. A közlekedés olyannyira meghatározó tényező a városban, hogy a négy benyomás egyike lett egy szempillantás alatt, ami miatt legszívesebben visszafutottam volna a terminálba, ahogy először tettük be a lábunkat a városba (a másik három a bűz, a tömeg, és a hőség volt). A helyi közlekedés ugyanis nem hasonlítható a legdurvább budapesti csúcsforgalomra sem: itt mindenki folyamatosan nyomja azt a kurva dudát, legalábbis amikor leszálltunk a géppel, és kiléptünk az utcára ez volt a benyomásom. Azóta ez finomodott, de egy magyarnak, aki ahhoz van szokva, hogy a dudálás az agresszió kifejezőeszköze meglehetősen furcsa volt ezzel szembesülni. Indiában ugyanis (nem csak Chennai-ban ahogy olvastam a neten) a duda egy kommunikációs eszköz, a forgalomban való részvétel érzékszervei közé emeli a fület is! Itt senki nem szórakozik olyasmivel, hogy a tükröt lesegesse (sok autóról hiányzik is az összes), meg hogy indexelgessen sávváltásnál, helyette ott a mindent helyettesítő ultimate eszköz: a duda! Motorral be szeretnél furakodni egy autó és egy busz közé hátulról? Semmi gond nincs ezzel, csak mielőtt nekiállsz dudálj! Az autóddal be akarsz csapódni egy rajnyi motoros közé? Félre fognak húzódni, csak dudálj! Hirtelen rájöttél, hogy egy hajtűkanyarral meg kell fordulnod, esetleg át kell menned a szemközi sávba? Dudálj, de azért rakd ki a kezed is az ablakon, hogy jelezd: te most bizony erőteljes kanyarodásba fogtál! Ha baleset történik a rendőr első kérdése az, hogy dudáltál-e, és ha nemleges választ kap, akkor nagy valószínűséggel téged fog kihozni vétkesnek! Amúgy nem csak a duda használata különbözik a magyarországitól: a sávok, zebrák, meg a hasonló díszítések sem zavarják a közlekedés résztvevőit: a leghangosabb duda, a legnagyobb autó köré kialakul egy ideiglenes hierarchia, és ebben a törékeny, és bizonytalan rendben haladnak az úton mindenféle külső behatás nélkül. Közlekedési lámpák helyenként azért akadnak, de azokat is csak mintegy ajánlásként veszik figyelembe: ha épp’ úgy ítéli meg a sofőr, hogy úgysem jön semmi simán áthajt a fél perces piros alatt is. Az érdekes az, hogy kevés a baleset: annyira tömött a forgalom, hogy igazán begyorsulni nincs idő, ráadásul nagyjából fele-fele arányban vannak jelen a könnyen manőverezhető autoriksák és a motorosok (amelyeken gyakorta négyen-öten is utaznak), valamint a személygépjárművek, így a macska élességű reflexekkel megáldott helyi lakosok általában időben tudnak reagálni. Általában.
A gyalogos átkelés is elképzelhetetlen európai fejjel: szerintem a helyi nyugdíjaskorúak már az út egyik oldalán élik le a megmaradt néhány évüket, ugyanis még nekünk is hatalmas nehézségeket okozott egy négysávos úton való átkelés (amiről már meséltem itt).
„Talán” feltűnt, hogy én iszonyat élveztem ezt a három hetet, és nagyon szeretnék újra kijutni. Órákig tudnék még gépelni, de a post így is kurva hosszú lett (azért talán páran majd bele-beleolvasnak), de ha konkrét kérdésetek van Indiával kapcsolatban, amire nem tértem ki (mint a head bobble, amellyel mint jelenség találkoztam, de Nfol hívta fel a figyelmemet arra, hogy neve is van), akkor tessék izzítani a kommentmezőt!
Az egész országgal kapcsolatban a legnagyobb dilemma nem az volt, hogy hogyan nem halnak meg tucatjával az utakon ilyen közlekedési morál mellett, sőt nem is az, hogy hogyan tud működésben maradni egy olyan gazdaság, amelynek résztvevői alig-alig értik meg egymást (az angolja nem mindenkinek tökéletes, sőt, saját egységesen használt nyelvük meg nem nagyon van), hanem az, hogy hogy a fenében tudnak ezek úgy élni, hogy nem használnak WC-papírt. Pontosítok: nem használnak WC-papírt úgy, ahogy mi tennénk. Az első benyomás még otthon ért, amikor rákerestem az „India street hygiene” kifejezésre (most nem részletezném, hogy miért pont erre, maradjunk annyiban, hogy az egyik kolléga mutatott pár képet – szerencsére csak a többieknek, én pont nem voltam ott), és rátaláltam erre az útibeszámolóra. Hogyaszongya az arc:
When travelers head to the bathroom in North Africa, the Middle East and most of Asia they’re often confounded by the lack of toilet paper. They’re presented with a tap and a jug or maybe even the luxury option of a little hose pipe but nothing in sight with which to clean their behinds. For most people in the above mentioned countries, however, nothing could be more disgusting than to think of wiping with paper.
(Ha egy utazó bemegy egy WC-be Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, vagy Ázsia nagy részén nagy eséllyel jöhet zavarba a WC-papír hiányát tapasztalva. Helyette általában van egy csap, egy kis bögre, vagy esetleg ha nagyon exkluzív helyre keveredett, akkor egy kis locsolócső. Mindez a papír helyett van használatban. Nekünk ez a furcsa, a fent említett országok, területek lakói pedig kevés dolgot tudnának gusztustalanabbnak elképzelni, minthogy papírral töröljék ki.)
Naszóval van ez a szokás errefelé is, amivel a szállodában még nem szerencsére nem találtam magam szembe (bár gyanúsan közel van a fürdőkád zuhanyzófeje… sőt, egy lefolyó is van a WC-csésze mellé applikálva, khm…), volt WC-papír, volt nagy öröm. Az első furcsaság a cégnél ért: beléptem a fülkébe, és a következő látvány tárult elém:
Sőt, a forgalom sem úgy működik, ahogy nálunk: itt a duda használata nem az agresszió kifejezőeszköze, hanem egy újabb kommunikációs csatorna, amivel közlöd a többiekkel, hogy jössz – effektíve index helyett használják.
Aztán a levegőben terjedő konstans kénes bűz is különbözik az otthonitól: a forró szél keveri össze-vissza, de frissebb, neadjisten kevésbé büdös sosem lesz.
Mások itt az utcák is: a lepukkantságnak egy új szintjét ismertem meg: nincs egy ép falfelület, egy nem romos kerítés, vagy egy nem szeméttengerben úszó gyepfelület. Néhol csontsovány tehenek kérődzik a kukák tartalmát, máshol leprásnak tűnő koldusok könyörögnek a pénzedért, míg egyes sikátorokba éppen elég bepillantani az európainak, hogy gyomorrontást kapjon.
Piát sem könnyű szerezni: tegnap este munka után (hétig dolgoztunk) megkértük a taxist, hogy vigyen el minket egy liquor store-ba, hadd tudjunk pár sört venni magunknak. Egy felüljáró betonpillérje alatt álltunk meg, előttünk egy nagyon forgalmas 3-4 sávos úton zúgtak a KRESZ-t a legminimálisabb mértékig sem betartó motorosok, autók, és motoriksák (vagy ahogy Ázsiában nevezik a kézzel nyomogatós dudájuk után a motorjuk hangja után, a tuktukok). Eddig még nyugodtak voltunk (bár nem volt egy bizalomgerjesztő környék, ráadásul tök sötét volt), ámde amikor a sofőrünk mutatta az ujjával, hogy az út túloldalán van a bolt, és át kéne jutni akkor kezdett emelkedni a vérnyomásom rendesen. Két kollegámat maga mellé vette, majd a félelem legkisebb jele nélkül egész egyszerűen belesétált velük a forgalomba, miközben bal kezével lassításra intette a 20-30-cal közeledő járműveket. Én egy sráccal kicsit lemaradtam, aminek hála pár percig álltunk ott mint két fasz (én ezt utánuk nem csinálom, pont Indiában nem szeretnék kórházba kerülni – gondoltam), aztán végül a taxiban maradt Redivel átfutottunk az úton, mivel szerencsénkre éppen volt egy kis szünet egy lekanyarodó autó miatt. A bolthoz érve jött az újabb sokk: 10-20 ember tolakodott egy ráccsal lezárt helyiség előtt, bent pedig az eladó szedte be a pénzt a feketepiacról származó piákért cserébe. Vettünk húsz sört, majd a hónunk alatt a zsákmánnyal (szerencsére legalább akadt két mocskos kartondoboz, amibe bele tudta rakni őket a boltos) visszafelé is megkockáztattuk az átkelést. Dudált mindenki, egy motoros majdnem elgázolt, de sikeresen átértünk újra.
Incredible India – ez egy viszonylag normálisan kinéző kórház, de láttunk lepukkant egy helyiségből álló bolt előtt „Eye clinic” feliratot is
Apropó pia: a sör amit vettünk a következő paraméterekkel rendelkezik: alkoholtartalom: above 6%, hat és fél deci, és kurvára fáj a fejed másnap, még ha csak kettőt is ittál meg belőle.
Vannak itt emberek, akiket azért fizetnek, hogy nagyjából fogkefével csutakolják egész nap a leglehetetetlenebb zugokat, míg a város nagy részét elönti a szemét és a mocsok.
Az öt csillag azért itt is öt csillag, a hotel levegője büdös, de legalább légkondicionált.
Mindenhol minden ki van írva angolul is, sőt egy csomó minden csak úgy.
KRESZ-táblát nem nagyon láttam, lámpás kereszteződést is csak elvétve.
A taxisok is megérdemelnek egy misét: az egy dolog, hogy alig beszélt a csóka angolul, aki vitt minket ~12 óra utazás után a reptérről a hotelba, de hogy folyamatosan összekeverte az American Express kártyát az American Dollar kifejezéssel annak az lett az eredménye, hogy mókásabbnál mókásabb kalandokba keveredtünk egészen addig, amíg talált egy tolmácsot egy félreeső utcában, akinek segítségével (illetve egy 50 dolláros bankó felmutatásával) el tudtuk oszlatni ezt a fejében lakozó félreértést.
Beszélgetésem nem túl közeli ismerőssel kocsmapultnál. A helyszín Pápa, az időpont éjfél előtt, véralkoholszintek: enyém: 0%, övé: ezért már elvennék a jogsiját.
– Hallod, aztán hol dolgozol?
– Fehérváron az IBM-ben.
(Lényegtelen hablatyolás egy szintén ott dolgozó ismerőséről.)
– Aztán ott is laksz?
– Ja, bérelek egy szobát, sok lenne az a 100 kilométer.
– Dehogyis, én naponta lejárok (Pápáról – szerk.) x-be (na ezt totál elfelejtettem – a szerk.)
– Mennyi is az?
– Ó, csak 140 kilométer, egy óra alatt megvan (az még rémlik, hogy nincs arra autópálya – a szerk már megin’)!
– Ja, hát ha csak egy óra lenne az út én is meggondolnám, de se jogsim, se pénzem kocsira.
– Bazmeg, ne is mondd, most basztak meg a köcsög rendőrök hatvanezerre.
– Gyorshajtás?
– Ja, az. Honnan tudtad?
Ez az előbb történt, de még mindig zaklatott vagyok: ültem egy kád forró vízben (Baba habfürdő beapplikálva), amikor is kegyetlen hirtelenséggel egyszer csak véget ért az éppen olvasott könyvem, ugyanis a végéhez fűzött 8-10 oldal már csak az Albatrosz sorozatban megjelent könyvek listáját tartalmazta (1973-tól 1985-ig, továbbá az 1986-ra tervezett köteteket is) a drámai végkifejlet helyett. Senki nem volt itthon, hogy kisegítsen egy 25-30 éves Interpress Magazinnal (imádom őket), ezért csak ültem ott, és egyre nagyobbra nőtt bennem a kétségbeesés. Még szerencse, hogy legalább szólt a zene.
Már rég váltott ki belőlem bármi is ilyen kettős érzéseket, mint ez az öregember itt a panelban. Egyszerre szidom az édesanyját, és egyszerre érzek sajnálatot iránta, ami azért valljuk be nem sokszor fordul elő olyan emberekkel szemben, akik miatt felkelünk egy éjszaka alatt többször is.
Pedig a bácsi ilyen. Az albérleti szobám ablakára merőlegesen egy erkélysor húzódik a földszintig, aminek köszönhetően – ha akár csak hallás után – néha bepillantást nyerhetek vadidegenek hétköznapjaiba. Van például egy arc, aki szinte minden este tíz óra fele egy halk szisszenéssel búcsúztatja a napot. Úgy képzelem el, hogy ő egy harmincas egyedülálló nőcsábász, korrekt értékítélettel rendelkező, jó humorú, rendezett figura, aki természetesen sört nyit a teraszon esténként (nem, majd energiaitalt :)). Mindezt a rendszeres szisszenésekből következtettem ki, és egészen biztos hogy igazam van.
Szóval a szomszédaim élete – legalábbis az a része, amit a teraszukon élnek – nyitott könyv a számomra, így a bácsi dohányzási szokásaiból is mindenre kiterjedő statisztikát tudnék készíteni unalmas perceimben, ugyanis akárhányszor kiül pöfékelni mindig elkapja a köhögés, annak is az a fajtája, amire a tüdőgondozóban már csak a fejüket csóválnák az egészségügyi dolgozók. A bácsi ugyanis beteg, nagyon beteg. Aki így köhög annak a tüdejében kilószámra rakódott már le a kátrány („ekkora mennyiséggel utakat burkolnak” – mondta annak idején a felvilágosító órán az előadó), és egészen biztosan nagy nehézségeket okoz neki már a puszta levegővétel is. És mégis szívja tovább a cigit. Hiába nem kap levegőt, hiába köhögi ki a tüdejét, ő akkor is kiül rendületlenül. És amikor arra kelsz fel egy éjszaka során kétszer-háromszor, hogy az öreg megint csak tanúbizonyságát teszi, hogy bizony a kurva anyját az indiánoknak, akik először kezdték el termeszteni ezt a szart, meg a spanyoloknak is, hogy behozták Európába, akkor nos… akkor kezdenek el keveregni az emberben azok az érzelmek, amiket a post elején említettem. Azért mellbe vágja az embert, amikor valaki ilyen kikerülhetetlenül hívja fel a többiek figyelmét arra, hogy most ő haldokol, de legalábbis folytatólagosan igyekszik véget vetni az életének éppen. Kurt Vonnegut írta egyszer, hogy az öngyilkosság legelegánsabb formája a dohányzás. Mindazonáltal, hogy egy értelmes faszinak tartom (tartottam) őt ezzel azért vitatkoznék: amit az öreg művel itt az erkélyen az minden, csak nem elegáns. Komolyan azt várom (nem szeretném, csak várom, tessék érezni a különbséget!), hogy mikor fog megszűnni a köhögés, az agónia ily gusztustalan jele, és végre viszik el a bácsit egy kórházba, ahol már várja a halálos ágya a csövekkel, a fehér lepedővel, a csipogó gépekkel… Azért valljuk be, hogy szar ilyen gondolatokkal birkózni úgy, hogy az ember elvileg otthon van (ami azért nagyon erős túlzás, minden ez az albérlet, csak nem otthon), távol a világ bajaitól, elvileg az életigenlést választotta életfelfogásául, és mindeközben folyamatosan külső ingerek emlékeztetik arra, hogy az ember mulandó. Nem kívánom az öreg halálát, de azt nagyon szeretném, ha nem köhögne soha többet az erkélyen. Nekem is jobb lenne, neki meg pláne. Félek, hogy egyikőnknek már túl késő változtatni.
Elég frusztrált hangulatban állok a liftnél a biciklimmel (igen, fent tartom a szobámban nem mintha valami rohadt értékes darab lenne), egyszercsak mögém sorakozik két szemlátomást melós kinézetű figura. Várjuk-várjuk a liftet, nagy nehezen megérkezik, gondoltam jó fej leszek és előreengedem őket. A következő párbeszéd zajlik le közöttem, és a napszemüveges aranyláncos rövid hajú csóka között:
– Menjetek csak előre, ketten befértek, de én bicajjal vagyok, és csak egyedül férnék be.
Erre ő közelebb hajol, és vigyorogva odasúgja:
– Menjél csak, minket órabérben fizetnek.
Erre persze én is elvigyorodtam, és egy köszi után beemeltem a bringát a liftbe.
Most azon gondolkodok, hogy milyen zárszó illene ehhez a sztorihoz: eresszek-e meg egy jó kiadós „ezértartezazországmertmindenkibaszikrendesenvégezniadolgát”-ot, vagy csak adjak hálát gondolatban a jóembernek, mert legalább egy kicsit feldobta a hangulatomat?
Munkahelyi sztori következik:
annyira bájos, amikor van egy hónapok óta jegelt probléma az egyik általunk felügyelt szerveren, amelyet hirtelenjében nagy dúrral nekiállunk megoldani karöltve az ügyféllel, beindul a telefonkonferencia szervezés, emberek kapnak mindenféle csapatokból meghívást rá, röpködnek az e-mail-ek, majd a Nagy Közös Brénsztorming negyvennyolcadik percének környékén, amikor már végigmentünk minden lehetséges megoldáson (és mindegyik hasztalannak bizonyul) akkor valaki benyögi a vonalba: „esetleg ötlet? Nincs? És ti, ti se tudjátok hogyan lehetne megoldani? Valaki?!” Komolyan mondom aranyos volt ez a kezdeti lelkesedés, mint amikor egy óvodáscsoport kap egy nagy láda LEGO-t , és szinte tökéletes ívet leírva hervadt le a mosoly mindenki arcáról 🙂 Sose gondoltam volna, hogy németekre (akikről ugye megvan a véleményem) valaha is fogok olyat mondani, hogy aranyos, de ez most az volt. Már megérte.
Annyira egyszerű, és egyben elcsépelt kezdés lenne azt írni, hogy „annyi minden összegyűlt bennem az utóbbi hetekben, és úgy érzem le kell írnom, mert felrobbanok” (ahogy már történt pár éve), pedig ez eleve elővetítené, hogy itten most világmegváltó gondolatok fognak közlésre kerülni, pedig aztán lófaszt. Gyorsan le is tudom a mai nap nagy tanulságait, amelyeket érdemes lenne fontolóra vennie az utókornak, és egy sokkal szebb világot teremthetnénk: a tíz évesnél fiatalabb kisgyerekkel vásárolni vágyó anyukáknak nyitni kéne külön boltokat, hogy ne a munkában megfáradt férfia emberek idegeit cincáltassák a kölökkel, aki még kurvára elhiszi, hogy ha minél idegesítőbben és hangosabban visít akkor mindent elérhet az életben. A poén az, hogy az anyjuk el is hiteti vele ezt a bődületes baromságot, gondolom nekem is volt egy ilyen traumatikus élményem kiskoromban, amikor rájöttem, hogy ez nem igaz, csak már nem emlékszek rá. Volt még ma egy mérsékelten kedves gondolatom, mikoris jöttem ki a boltból (ahol sztereóban ordított két gyerek, amíg a pénztárnál sorban álltam), és láttam egy vékony srácot, és egy jó húsban levő csajt kéz a kézben sétálni: ha valaha is szükségem lesz arra, hogy egy ilyen párt vérig sértsek, akkor tutira azt fogom mondani a csávónak, hogy „hallod, nem félsz, hogy szex után felzabál, mint egy fekete özvegy? Engem azért frusztrálna a tudat!”.
Aztán az is van, hogy frissült a WordPress, és kurva trendi-bendi lett az admin board:
Nekem kajak bejön, ízléses, kompakt, vannak új ikonok is a szerkesztőben. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy az alapértelmezett kurva gagyi smiley-készletet lecserélték-e. Következzék ennek csekkolása érdekében egy vigyorgófej mindenféle kontextus általi indoklás indokoltság nélkül csak úgy bele a semmibe: :).
UPDATE: maradt ugyanaz a ronda szar, sebaj.
Van mostanában olyan is velem, hogy ijesztő módon megfordult a helyzet: egyre jobban érzem magam a munkahelyemen(!!!), és egyre kevésbé jól itthon (ami alatt a kilencedik emeleti panelt tessék továbbra is érteni, van nekem másik otthonom is). Tegnap – ugyan súlyosbította a szokásos hétfői apátia is – szinte éreztem, ahogy közeledek az albérlet felé fogy el az életkedvem. Viccen kívül. Talán annak tudható be az egész, hogy a munkahelyemen értelmesnek érzem az eltöltött időt (nem röhögni, például ma is indiai arcok problémáin dolgoztam megfeszített tempóban… ép ésszel belegondolva mondjuk ki a faszt érdekel, hogy mi a kínja néhány pár ezer kilométerrel odébb lakó cig kollegának? Na ugye, én sem értem). Amúgy mostanában a Red Faction – Guerilla-t nyüstölöm, csak – most hogy kijött a folytatás is – derogál, hogy írjak róla bármit is, helyette nézzétek meg ezt a videót, és döntsétek el, érdekel-e.
Az előző post sírás-rívásával kapcsolatosan is gondolkodtam egy csomót: valahogy kezdi értelmét veszteni a felháborodás, most hogy kiderült, hogy a médiatörvény:
a. nem vonatkozik a blogokra
b. nem vonatkozik a kommentekre
c. csak pár amúgy is büntetendő kihágás miatt lehet megrángatni bármelyik online újságot (fiatalok védelme, gyűlöletbeszéd, ilyesmik… apropó, a kurucinfó fent van a listán?)
Már nem is érzem a sajtószabadság végének az egészet… Bassza meg, annyi történt, hogy a Népszava, az Index, meg a többi tőkeerős webes portál nem írhat minden szart össze-vissza. Ez akkora baj? A blogok továbbra is fröcsöghetnek (bár aki hitelt ad egy köztudottan valamelyik oldal mellett elkötelezett bloggernek az magára vessen), mehet tovább a Vastagbőr, a Képviselő Funky, a Mandiner stb… Virágozhat tovább minden virág, mi itt a gond? Jelen pillanatban tényleg csak a már megfogalmazott kételyemet tudom felhozni: mi lesz ha kiterjesztik a törvény érvényét a blogokra is? Nos, akkor szopni fogunk, de keményen. Addig viszont happiness van, nyár, és szerelem.
Apropó: voltunk ám idén is PAFE-n (mint tavaly), csak egy jó darabig húztam-halasztottam a beszámolóírást, most meg már minek. Annyi elég róla, hogy nem kell a vaki (nem, nem kell érteni, nem azért írtam)! Remélem azért, hogy még legalább 1-2 fesztre lejutunk idén, célpontjaim között szerepel a FEZEN, illetve a Vé-feszt, amin immáron 6-7 éve minden évben kimegyünk, bár máig nem értem miért. Talán pont azért mert nem nyújt többet egy közös sátrazós-iszogatós esténél, és nem terheli szét az idegrendszerünket a sok kisebbségi komplexusos faszkalap szekus, meg a sok geci multi, ami tolja a pofádba a propagandát (ajánlott irodalom itt). Higgyétek el: néha elég ennyi egy kurva jó bulihoz!
A végére pedig következzék egy kis kulisszatitok: akik régóta olvasnak tudhatják, hogy már voltam kint egyszer a drága cégemnek hála Düsseldorfban két hétig. Nos, most is tervezik, hogy kiküldenek (még nem fix), viszont most „kicsivel” messzebbre akarnak, már ha a párezer kilométer kicsinek számít. Nem akarok belemenni a részletekbe, még szervezés alatt van az egész, de ha összejön, akkor két hétre meg fognak változni a postok: az eddigi kockulást fel fogják váltani a gyomorrontásokról szóló beszámolók 🙂
