Imádom az olyan programokat, mint a most kivesézésre kerülő AquaSnap: ingyenesek, kicsik, de nagyon meg tudják könnyíteni az ember életét. Ebbe a kategóriába sorolható a pár hónapja bemutatott Greenshot is, amelyet a mai napig rendszeresen használok, és úgy fest, hogy jelen vizsgálódásom tárgya is erre a sorsra fog jutni.

Állítólag – erősítsétek meg, nekem még nincs tapasztalatom ezzel kapcsolatban – Windows7-ben ha kijelölsz egy – nem teljes képernyőre rakott, tehát mozgatható – ablakot, majd nyomsz egy Win billentyű + kurzor balra/jobbra kombót, akkor könnyedén átméretezheted és pozicionálhatod úgy, hogy pont az asztal felét foglalja el. Ezt hívják a Microsoft-os okosmókusok AeroSnap-nek, és alapvetően nem rossz módszer arra, hogy kicsit rendezettebben dolgozzunk sok ablakkal, de vannak még hiányosságai. Nos, ezekre nyújt megoldást az AquaSnap, ráadásul olyan légies eleganciával, és egyszerűséggel, hogy megtanulni a használatát fél perc, megszokni meg talán kettő 🙂

Nézzük csak mire is jó! Tételezzük fel, hogy olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy – munka címszóval – egész nap mereszthetjük az alfelünket valamiféle számítógép előtt, és – mivel a Firefox-ban Farmville-zés mellett bizony néha valamiféle produktív munkát is kénytelenek vagyunk végezni – egy idő után rogyásig telik a tálcánk a megnyitott programok ablakaival, és csak hosszas Alt+Tab nyomogatás árán válthatunk át közöttük. Nem mondom, hogy ez a cucc megold minden ezzel kapcsolatos problémánkat, de – főleg ha több ablakot kell egyszerre figyelnünk – hasznos lehet, mivel segítségével egy egérmozdulattal átrámolhatjuk ablakainkat a képernyő felére, de akár negyedére is valamelyik sarokba!

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy adva vagyon egy ablak (ne legyen teljes képernyőn persze), megfogjuk a fejlécénél fogva, és elkezdjük húzni a képernyő tetszőlegesen választott széle felé. Amikor már kb. a felét „kihúztuk” a képből megjelenik egy kis ikon, ami jelzi, hogy ha most elengedjük akkor át fog méreteződni. Így tessék elképzelni:

Ezzel a módszerrel pillanatok alatt szétdobálhatjuk az ablakainkat, sőt – ahogy említettem már – ha sarok felé húzzuk, akkor a képernyő negyedére fog zsugorodni, és az adott sarokba fog áthelyeződni. Leírni bonyolultabb, mint használni, az alábbi kép „összehozása” például kemény 5 másodpercembe került:

A program tudása ezzel még nem merült ki (bár már most többet tud, mint a Win7 beépített funkciója), mivel segítségével egy (vagy akár több) kiválasztott ablakot kijelölhetünk, hogy folyamatosan előtérben legyen (azaz ne takarják el más ablakok soha), sőt megadható az is a beállításokban, hogy ez az ablak áttetsző legyen (és mennyire legyen az), szóval ezzel a lehetőséggel szem előtt tarthatunk pl gyakran használt Excel-ablakokat, vagy mondjuk egy jegyzettömböt, amelyből olvassuk a szükséges adatokat. A kívánt ablak kijelölése nagyon vicces (igazi parasztvakítás): megfogjuk a fejlécét, és megrázzuk az egérrel 🙂 Impresszív megoldás, és mókás érzés, amikor egy ilyen rázással áttetszővé varázsolunk ablakokat (a kollegák „hát ezt meg hogy csináltad?” reakcióiról nem is beszélve):) Képeken ez a funkció:

Ugyanez két mindig előtérben tartandó ablakkal így fest:

Ha mindez nem lenne elég, a program tud Multiple Document Interface (MDI)-felületeken is garázdálkodni, azaz alkalmas pl. az Excelen belüli táblázatrendezésre is.

A pláne az egészben, hogy jól fut Windows 2000-en, XP-n, Vista-n, és Windows7-en is, sőt már magyar a menüje is, szóval a használata tényleg gyerekjáték. Tökéletesen kezeli a több monitoros környezeteket is, kevesebb mint egy mega memóriát eszik, és szinte kimutatathatlan a CPU-terhelése.

Konklúzió:

ez egy korrekt segítőeszköze lehet mindazoknak, akik irodai munkát végeznek, és sok programot kell egyszerre használniuk. Kezelése nagyon egyszerű, ingyenes, magyar, sokoldalú, és nem terheli a gépet. Egy hibája van csak – bár ez csak nekem az: a Putty nevű terminálkliens ablakainak méretezésével vannak gondjai, de már írtam egy szép levelet a fejlesztő bácsinak, hogy ha lehet a következő verzióban már ne jelentkezzen ez a probléma 🙂

Letölthető innen.

1994… bizony, akárhogy is számolom idestova 16 éve(!) dobta ki a Microprose (nem keverendő a Microsoft-tal) Chris Sawyer (nem keverendő Tom Sawyer-rel) zseniális játékát, amely jelen postom tárgyául szolgál. A címe Transport Tycoon volt, majd – a nagy sikerre való tekintettel – a kiadás után egy évvel kijött a tunningolt verziója is, a Deluxe, amely néhány plusz funkcióval, lehetőséggel bővítette az eredeti játékot. Ezekben az időkben a játékfüggő fiatalság bizony még nagy erőkkel nyüstölte a Commodore cég Amiga-it, sőt – Magyarország elmaradottságából adódóan – nem volt ritka a jó öreg hatvannégyes se a háztartásokban. Az igazán burzsujok viszont már 386-osokon tolták a Doom-ot, meg a Heretic-et, és eme kiválasztott réteg találkozhatott először ezzel a csodával is.

A játék alapötlete, és célja pofon egyszerű: építs ki minél jobban menő szállítmányozó-céget, nyomd le a konkurrens vállalatokat, és fejlődj a korral. A szent cél (=extraprofit) érdekében hajókat, autóbuszokat, teherautókat, repülőket, és vonatokat vethettünk be, amelyek – miután beprogramoztuk a követendő útvonalat – már maguktól járták az útjukat, és termelték (jó esetben) a bevételt. Persze idővel az amortizációnak „hála” drága eszközeink kezdték bemondani az unalmast, ilyenkor kellett dönteni: fenntartjuk az egyre nagyobb veszteséget termelő, egyre sűrűbben lerobbanó gépparkot, vagy súlyos összegekért új mozdonyokat/buszokat/stb.-ket vásárolunk. Az alapjáték sima, kontinentális éghajlatú pályáin volt lehetőség pl. szenet szállítani a bányából az erőműbe, de ha úri ízlésünk úgy tartotta akkor felcsaphattunk olajtanker-flotta tulajdonosnak is. A lehetőségek – sablonduma, de igaz – effektíve határtalanok voltak a játék során, mivel megtehettük azt is, hogy előre gyártott térképek helyett generáltattunk a géppel egy terepet, amelyen minden alkalommal új kihívások vártak. A játék időszámítása 1950-től a jövőig terjedt, aminek köszönhetően átélhettük azt, hogy milyen érzés lecserélni a kezdeti gőzmozdonyainkat dízel- majd elektromos hajtásúakra, sőt a játék végén már nyergesvasút is üzembe állíthatóvá vált.

Hiába az időközben eltelt rengeteg idő úgy látszik, hogy a Transport Tycoon kortalan klasszikus. Azt, hogy nem merült feledésbe sokban köszönheti néhány fanatikus kocka rajongójának, akik 2003-ban nekiálltak leprogramozni belőle egy nyílt forráskódú, szabadon bővíthető/alakítható, ráadásul multiplatform (Win, Linux, BSD, Solaris, de létezik belőle nem hivatalos Nintendo DS, Pocket PC, sőt PSP verzió is többek között) változatot. Ez lett – eleinte – a TTDPatch, majd később a Open Transport Tycoon. Postom örömteli apropója az, hogy április elsején megjelent a játék 1.0-s verziója, amely – elődjeihez hasonlóan – rengeteg újítással büszkélkedhet a klasszikus kilencvenes évek derekán készült őséhez képest, amelyeket még felsorolni is nehéz (a teljes lista magyarul itt érhető el), de a kulcsfontosságú fejlesztésekről én is írok pár sort:

• sokkal nagyobb térképek
• modern multiplayer-lehetőség (helyi hálóban, vagy neten)
• kényelmes, és praktikus online letöltőrendszer (főmenüből elérhető, segítségével új pályákat, modelleket, AI-ket, stb. lehet lehúzni)
• NewGRF támogatás: használatával új grafikákat használhatunk a játékban, szóval ha nem tetszik a sín, a víz esetleg a járművek, akkor ezekkel a file-okkal segíthetünk rajta.

Pillanatkép a szerverválasztó képernyőről

Végezetül egy kis install-segítség: feltelepítés után még nem lehet kapásból indítani az exéjét, mivel az eredeti játék jogvédelem alatt áll (ez igaz nemcsak az egészére, hanem az olyan alkotórészeire is, mint pl. a grafikai file-jai), ezért a készítők kénytelenek voltak saját maguk legyártani a szükséges grafikai file-okat. Ezek rendre a következők: OpenGFX, OpenSFX és OpenMSX. Ezekre mindenképpen szükség van a futtatásához (vagy használhatóak az eredeti grafikai file-jai is, de én nem találtam sehol a vinyómon ezt az őskövületet)! Miután letöltődtek a zip-ből ki kell tömöríteni a mappákat a …C:\Documents and Settings\<név>\Dokumentumok\OpenTTD\content_download\data\ könyvtárba (ez persze máshogy néz ki Vista/Win7 alatt: ott C:\Users\<név>\Dokumentumok\OpenTTD\content_download\data a keresendő), majd indítható is a játék.

Javaslom, hogy a némileg oldskool grafika ellenére (vagy épp’ azért) tegyetek egy próbát vele! Magyar nyelven is elérhető, ingyenes, és hosszú távú szórakozást nyújt, ráadásul jobban leköt, mint némelyik modern grafikai csoda!

Letöltés, hivatalos oldal ezen a linken.

UPDATE:

minekután megpróbáltam helytállni egy multiplayer meccsen, és szomorúan konstatáltam, hogy ezek bizony állatok (ilyeneket hoznak össze, míg én örülök, ha össze tudok kötni két vasútállomást) úgy döntöttem, hogy kicsit utánanézek a profi vasút- és egyéb vonal tervezés rejtelmeinek. Fáradozásaimat (értsd: Google-ezés) siker koronázta: ezen a Wiki-oldalon megtalálhattok mindent, ami igazán profi OTTD-játékossá tehet titeket – bár csak angolul, de legalább képekkel illusztrálva!

Alig vártam, hogy végre visszaérjek az albérletbe, és nekiállhassak az új gép beüzemelésével kapcsolatos előkészületeknek. Hétvégén már mindent átrágtam alaposan: fizu lesz hét végén (kiderült, hogy akár már holnap is megkaphatom), beváltom az euro-t, amit nem költöttem el Németországban, kell a hely a vinyón, ha meglesz az új gép, azt is kell valahogy csinálnom, ja és nem ártana a rendelést is még időben leadni az alkatrészekre… A gépbővítés lázában égek 🙂

Komolyan félek attól, hogy úgy rá fogok kattanni a masinára, amire tizennégy éves korom óta nem volt precedens (akkor kaptam ugyanis Ricsi barátomtól ajándékba(!) egy 486-ost), és konkrétan nem fogok tudni aludni ettől az ördögi gépezettől 🙂 Próbálok mértékletes lenni, egyszerre csak 2 játékot feltelepíteni, és azokat nyüstölni (ezzel megadva az esélyt arra, hogy megunjam őket, és akkor talán végre lesz egy kis nyugtom), listákat, prioritásokat állítok fel, hogy mivel kell feltétlenül eltöltenem néhány órát. A választék meglehetősen tág volt, mivel az utóbbi 7-8 év játékterméséből szemezgethettem (tk. ezeknek csak töredéke futott el az eddigi vasamon), és – bár kipróbálni csak keveset, és kevés ideig volt lehetőségem, pl. egyszer GTA4-ezhettem egy órát Tamás barátomnál – de meglehetősen jó szaglással vagyok megáldva minőségi game-k terén, így nem volt nehéz a döntés még így, tapasztalat nélkül sem. Következzék a tízes lista, amelyeket feltett szándékom végigtolni, vagy akár csak kipróbálni (már ha nem annyira jók, amennyire gondoltam, és félúton megunom őket):

10. Mirror’s Edge: már régebben lelkendeztem róla, de pár szóban összefoglalom megint: bár rövid, viszonylag könnyen megunható stuff, ráadásul kevés színnel operál mégis felkerült a listára, mivel nagyon nagy feeling lehet belebújni a futárcsaj bőrébe, és a nyári forróságban izzó tetőkön ugrálva parkour-ködni miközben golyók fütyülnek a fejed mellett. Van neki igencsak jófajta főcímzenéje is (a telefonomon fent is volt jópár hétig), az alábbi videót is ez festi alá:

9. Borderlands: ezt csak pár röpke pillanatig volt szerencsém „élőben” is látni, de jó benyomást tett rám a rajzos grafika (fillezett vektor – powa, á’la XIII), az egész egyedi szereplők, a szépen kivitelezett harcjelenetek, és a lepusztult kicsit Fallout-ot idéző világ, amelyben játszódik. Tipikusan az a játék, amit alig ismerek (mégcsak nem is nagyon olvastam róla), de a szimatom azt súgja, hogy nem fogok úgy járni, mint Arany János éji bogara (gyk: koppanni), ha teszek vele egy próbát. Videó is van, prezentálja a feelinget:

8. Halo 2: az első részét imádtam, hihetetlen hangulata volt annak, ahogy Master Chief bőrébe bújva robbantgattad a kis grunt-okat (akik alkalomadtán visítva menekültek előlünk, miközben a fegyvereiket a fejük felett lóbálták – haláli fazonok), vezetted a szanaszét parkoló dzsipeket (esetleg tankokat, és egyéb járműveket) mindezt megkínálva egy sajátos hangulattal, amit az olyan zseniális mellékszereplők teremtettek meg, mint a gömbszerű, állandóan (asszem női hangon) magyarázó robot. A második részről csak jót hallottam – kivéve, hogy bizonyos üzleti megfontolásoktól vezérelve csak DirectX10-en hajlandó elindulni, de most már ez az akadály is elhárult 🙂

Videó róla (hm, elég harmatos ez a grafika… sebaj, ha kárpótolja a hangulata, akkor nem fog érdekelni):

7. Bioshock 2: erről már szintén értekeztem nem is olyan régen, úgyhogy most csak tőszavakban: (megint ismétlem magam, de ez tényleg fontos) hangulat, klausztrofóbia, eszméletlen látványvilág (= gyönyörűen csobogó, hullámzó, hömpölygő víz mindenütt), és jó sztori. Ja, a hangulatát említettem már? 🙂 Videót nem rakok, van a belinkelt postnál már egy jól sikerült darab.

6. Crysis + Warhead: tipikus szilikongyerek játéknak tűnik (értsd: semmi történet, míves párbeszédek, esetleg művészi beütés, csak tömény erőszak, GI Joe-skodás, és mocskosul szép grafika), de már csak kíváncsiságból is meg akarom nézni, hogy mit produkál majd a vasamon ez a program, amit hosszú ideig mumusként emlegettek mondván nincs olyan konfig amin röccenésmentesen futna full grafikán (legalábbis a vége, ami állítólag igencsak szereti 24 alá vinni azt a fránya képkocka/másopercet). A Warhead-et is hozzácsaptam, mivel ez a hivatalos kiegészítője, amit ráadásul magyarok követtek el, szóval kíváncsi vagyok, mit követtek el ezek az arcok. Ez a trailer pontosan az elején említett szilikongyerekes játékmenetbe enged bepillantást:

5. TeamFortress 2: ez a játék nagyon jó, bár nem feltétlenül „miatta” adtam a fejem gépfejlesztésre (tudniillik eldöcög egy régebbi vason is, és nem kér enni) mégis majd csak most fogom kipróbálni, mert az a halálom, ha szaggat egy játék multiban (mivel nem elég a gépem hozzá), és azért kapom a fejest, mert nem volt időm két képfrissítés között fedezékbe vonulni. Bővebben nem vesézném most ki, mivel – nahát – erről is írtam pár hete.

4. Far Cry2: az első része a szívem csücske volt anno a sokak által szidott szörnyek ellenére is, amelyek vandál vizigót-hordaként rombolták porrá a feltűnésükig hellyel-közzel maradéktalan realitás-érzetet. Eme malőr ellenére egyöntetű „aztakurva!” volt a reakciónk a srácokkal, amikor először kecmeregtünk ki a barlangból a napfényre a játék elején. A második rész rátett egy lapáttal: ugyan a karibi szigetvilágot (sajnos) lecserélték Afrikára, így kristálytiszta vízű lagúnák helyett a dzsungelben kell bandáznunk, de olyan vizuális orgazmus közepette, hogy én még ilyet nem láttam. Sztori, meg hasonlók tekintetében nem tudok nyilatkozni (feltételezem, hogy nem túl erős ez az aspektusa), de mindenképpen végig fogom tolni, márcsak azért is mert világ életemben ki akartam próbálni, hogy milyen érzés egy szál csavarhúzóval megszerelni egy halálán levő autót 🙂

3. STALKER Clear Sky, Call of Pripyat: megint egy folytatás (pontosabban kettő), amelyeknek első része annyira eltalált darab volt, hogy tutira veszem, hogy a fejlesztőgárda ezeket se cseszte el. A mai napig emlékszek azokra az estékre, amikor a Zónában kóboroltam, felettem haragosan morajlott az ég, a távolban villámok cikáztak, és én poroszkáltam az elhagyott országúton a pusztaság közepén kezemben felhúzott gépfegyverrel, készen arra, hogy megvédjem magam a sugárzástól elmutálódott kutyák csordáitól. Nnnna, már megint előjön a kedvenc vesszőparipám: a hangulat. Ha ezt sikerült reprezentálni (neadjisten továbbfejleszteni) a folytatásokban, akkor már elégedett leszek. A brilliáns grafikát, a sok csilli-villi effektet már nem is említem: persze, jó hogy szép a játék, de a STALKER-t én soha nem a grafikájáért szerettem.

2. Fallout 3: ifjú titán korom kedvenc játékai közé tartozott a Fallout-univerzum első két része. Talán nem is tudok más RPG-t mondani, ami ennyire megfogott (nem, még a Diablo sem), mint ez a két zseniális remekmű! Az atomháború utáni posztapokaliptikus milliő, az ötletes küldetések, a társaink (mint Dogmeat, a kutyánk, akit elvesztettem egy misszió során, de nem töltöttem vissza az állást – ez volt az ő végzete, nem akartam csalással visszahozni az élők sorába), a véres tűzharcok (minigun kontra útonálló… na az nem szép látvány), a sok fejleszthető tulajdonság, a karakterlapon az ötletes figurák, és maga a sztori ami egybefogta a játékot mind-mind zseniális volt, és megismételhetetlen. A harmadik rész immáron teljes 3D-ben próbál a félig felülnézeti (izometrikus) elődök nyomdokaiba lépni, és ahogy elnéztem (mert bizony ezt képes voltam felrakni a jelenlegi gépemre, bár nem volt benne köszönet) ez hellyel-közzel sikerült is neki. Megintcsak egy éjszakai kalandozás ugrik be a játékból, miközben a romok között haladtam, a fejem felett világító Hold megpróbálta valamelyest megvilágítani a tájat, és a PipBoy-omból (a játékban használt PDA-fajta) andalító negyvenes évek-beli amerikai big band muzsika szűrődött ki. Csakazért se írom le, hogy ez a játék milyen szempontból domborít nagyot, legalábbis szerintem 🙂 Van nekijje egy jó elborult trailere is, érdemes megnézni:

Végül, de nem utolsó (sőt: első)sorban következzék a győztes, amelyet hosszas töprengés után hagytam csak a helyén (a Fallout3 erős ellenfele volt, legszívesebben holtversenyt hirdetnék közöttük):

1. GTA 4: a játék, aminek mindegyik elődjével játszottam (és sokat közülük végig is vittem): a GTA. Ez a három betű jelenti számomra a minőségi szórakoztatást (tudom, szar nekem), és a felhőtlen mókát, kacagást. Az összes közül a Vice City maradt az örök szerelem (pár hónapja már megírtam miért), de Rico-nak (a negyedik rész főhősének) minden esélye megvan, hogy végre letaszítsa trónjáról Tommy-t, a hawaii-inges macsót. A hihetetlen munkával, és műgonddal megalkotott élő, lélegző város, a csodálatos törés- és fizikai modell, a rengeteg lehetőség, és küldetés mind-mind egy csodálatos játékot körvonalaznak, amit hónapokig lehet nyúzni úgy, hogy nem unod meg (pláne, hogy olyan multija van, amilyet még nem pipáltam). Tudom, hogy optimizálatlan („nincs benne élsimítás”, hogy Tamás barátomat idézzem), indokolatlan a gépigénye (mondjuk ez engem nem nagyon fog érinteni :D), meg hasonlók, de ez mégiscsak GTA, és nem is akármilyen – igazi gyémánt. Videó róla:

Bár úgy volt, hogy ma már nem fogok írni ide (tudniillik enyhén foson vagyok már megint a kialvatlanságtól), de mégiscsak muszáj vagyok, mivel – belepillantva a blog látogatottsági statjaiba – érdekes dolgot fedeztem fel:

(Mivel alapvetően jó arc vagyok, ezért kipixeleztem az IP-címeket, márcsak azért is, mert nem csak jelen témánkhoz kapcsolódóan szerepelnek látogatók a listában). Kicsit furcsa volt, hogy hirtelenjében ugyanarról az oldalról jött sok-sok vendég, így izibe’ rá is kattintottam a linkre… és láss csodát, a blogomon még januárban közzétett leírásra mutatott a hivatkozás, amelyben az Eufloria nevű (nem mellesleg tényleg zseniális) játékot elemezgettem. Ami miatt érdekes a szitu az az, hogy egy úgynevezett anonimizáló-oldalon keresztül érkeztek a látogatók. Ennek az egésznek az a lényege, hogy ne lehessen a statisztikákban, log-okban látni, hogy mi a forrásoldal címe, így az valamelyest rejtve maradhat pl. a hatóságok elől. Jelen esetben is erről lehet szó: nem látom a konkrét weblapcímet, mindössze ezt a sjmp.eu-s akármit, és erősen furdalja az oldalamat, hogy vajon melyik torrentoldalon  -mert amúgy 99%, hogy effajta site áll a háttében – rakta be a feltöltésének a leírásába az én postomra mutató linket az uploader 🙂 Végignéztem azt a párat, ahova regelve vagyok (persze csak a kíváncsiság kedvéért, már rég leálltam a töltikézéssel :)), de sehol nem láttam friss Eufloria-feltöltést. Van egy sanda gyanúm, hogy talán valamelyik igazán nagy magyar oldal az „elkövető” (enkór, vagy majomparádé pl.), de ezekre meg évek óta nem tudok bejutni, szóval le se tudtam ellenőrizni őket.

Különösebben amúgy nem zavar a dolog, sőt örülök, hogy ennyire színvonalasnak találta a szösszenetemet valami tizenéves takony kocka feltöltő úr, és emigyen népszerűsítette okosságaim kicsiny tárházát a szélesebb közönség számára is 🙂

Ha valakit amúgy érdekel ez az anonimizálósdi (esetleg szeretné a saját oldalát is levédeni ily módon), akkor érdemes megnézni a fent említett Smartjump oldalát (vagy az anonym.to-t, amit a Pretorians nevű torrentoldal is használ),  ahol magyar leírást, sőt javascript-ben íródott kódot is találhatunk ezzel kapcsolatban.

UPDATE:

ez a blogstat egy aranybánya 🙂 Mi vesz rá egy embert arra, hogy ezt beírja a Google-ba?

Ez a blog egy kibaszott aranybánya, nem tudom hol kezdjem a méltatását! 😀

A csávó feltalált egy downgradelt magyar nyelvet sajátos nyelvtani szabályokkal, és így tolja a mondandóját. Tipikus esete az „annyira szar, hogy az már jó”-nak, én ilyet még nem láttam!

Kezdjük a bemutatkozó szövegével:

Ez a blog arról szól hogy ide írom be a játék testjeimet. Azért íróm be hogy lehet hogy igy segitek a ki próbálásba és döntésbe valakiknek ezzel. A másik meg hogy leírom hogy micsodák történek velem az életbe és ha érdekes akor ide is ki publikkálóm.

A láblécduma így hangzik:

Ez itt az én azaz Ken Lee vagyis Haraszti Dénes blogja. Minden jogát feltartom! De ezt nem rosszból írom. Tesség meg látogatni elég sokszor még!

Lenyűgöz a nyelvi primitivitás ami a soraiból árad, olyan az egész mint egy durva baleset: elborzaszt, de mégse tudod levenni róla a szemed… Ez a srác minden megnyilatkozásával újra és újra erőszakot tesz anyanyelvünkön, úgy izomból megpörgeti Kazinczy-t a sírjában (had pörögjön a vén hülye), de mindezt olyan önfeledt bájjal teszi, hogy az ember nem dühöng, hanem csak röhög kínjában, miközben úgy érzi hogy olvad az agya… A bemutatkozó szövegben már írta az arc, hogy játéktesteket (sic!) ír, és ez így is van: a főoldalon jelenleg egy terjedelmes több részes Final Fantasy XIII leírás terpeszkedik, amelynek bannerje így fest:

Én mindössze hét hibát véltem felfedezni a három sorban (abból egy félrefordítás), ami azért kifejezetten durva 😀 A blogot mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a katasztrófaturizmust!

Egy bónusz a végére:

Tevelovak és a desszert. Sírok.

Nos, ezek fognak dübörögni abban a masinériában, amelyet ma összevadásztam magamnak különféle hardveres oldalakon teszteket, és benchmarkokat elemezgetve. Nem lennék meglepődve, ha az összerakása után amikor megnyomom a power-gombot egy halk, ámde egyre erősödő turbinasivítás hallatszana a gépházból 🙂

Rám is fér végre valami, amit keresztül is tudok vinni, nem csak elhatározom, mint például azt, hogy el fogok járni gyúrni, vagy mondjuk hogy magamra tetováltatom Rick Dangerous-t, gyerekkorom egyik kedvenc Commodore-os játékhősét. Ezek közül egyik sem jött össze még váratnak magukra, de a fenti atomerőmű összehegesztését már így is évek óta húzom (nem volt hozzá kedvem – hüvelyk- és mutatóujj összedörzsöl). Most azonban – hála ennek a kis németországi kiruccanásnak – talán lesz elegendő pénzem megvalósítani ezt az álmomat. Amúgy érdekes a számítástechnikához fűződő viszonyom: néha évekig nem érdekelnek a játékok, csak maga az internet, de ha rámtör a játszhatnék, akkor az elemi erővel szokott történni. Legutóbb akkor volt egy ilyen hullám, amikor épphogy kijött a GTA4, és a Youtube-ot elárasztották az ingame videók… megnéztem egy tucatot, és úgy éreztem, hogy legszívesebben ordítanék. Persze, tudom: milyen jó nekem, hogy csak olyan gondjaim vannak az életben, hogy nem tudok járókelőket lezúzni egy játékban valami bevándorolt orosz csókával… ez azért nem teljesen igaz (aki régóta olvas tudhatja, hogy néha elég keményen megszorongatják a bankok a tökeimet, van min stresszelnem, ha épp úgy adódik) 🙂

Mindenesetre kapásból fel tudok sorolni másfél tucat játékot, amiket muszáj kipróbálnom (a legjobb az lenne, ha lenne egy PS3-am, és egy X-Box360-om is, mivel jópár stuff dedikáltan csak azokra jelenik meg, és ott is akad gyöngyszem elég): Mirror’s Edge, GTA4, CoD-sorozat a négytől felfelé, Mass Effect, Bioshock 1-2 (végre normális grafikával nem szaggatva), Prototype, Crysis, Far Cry 2, stb… a sor hosszasan folytatható már csak azért is, mivel a gépem (2GHz Celeron, folytassam még?) réges-rég annyira elavult, hogy a Youtube-videók akadnak rajta, hogy a Flash-játékokat ne is említsem.

Nézzük a száraz tényeket arról, hogy milyen vasat néztem ki magamnak (néhány képpel megspékelve):

Alaplap: Asus M4A785TD-V Evo. Azért esett erre a választásom, mert kapásból bele lehet tuszkolni 2 videokártyát (távlati terv), fel tudja oldani a proci negyedik magjának letiltását (részletezem lejjebb), jók a tunninglehetőségei, gyors, és legfőképpen olcsó (link).

Processzor: AMD Athlon II X3 435. Hárommagos ez a tündérke alapból, ámde a fenti alaplap segítségével egy egyszerű BIOS-beállítással bekapcsolható a negyedik, gyárilag letiltott mag. Amúgy az alapból 2.9GHz-en ketyegő kicsikéből kipréselhető akár 3.7GHz is mindenféle mellékhatás nélkül (persze gondolom nem árt megkínálni egy nagyobb hűtővel) (link).

RAM: Kingston DDR3 (KVR1333D3N9/1G). Kingston, DDR3, 1333MHz, és olcsó… négy gigát szeretnék belőle. Nem kell agyonragozni (link).

Videokártya: ATI HD 5770 1GB PCIe. Egy giga GDDR5-ös RAM, 850MHz-es GPU órajel, 4800MHz videomemória-órajel… igazi cukorfalat (link) 😀

Ezekre kell befektetnem mindenképpen némi casht (kábé százezerben meg is áll a mutatvány), de lehetséges, hogy új házat, és tápot is vennem kell (nem is emlékszem, hogy milyen teljesítménye van a mostaninak, de lehet, hogy nem elég). Anno azért voltam olyan okos, hogy SATA-s vinyókat vettem, szóval arra most talán nem kell majd költenem, viszont a többi rész – ahogy látható – cserélve lesz. Legkésőbb jövő hónap 10.-e környékén akcióba lépek, és körbenézem a netet, hogy honnan érdemes megrendelni ezeket… aztán kiveszek pár hét szabit, hogy legyen időm bepótolni az elmaradt játékélményeket 😀

A sasszeműbbek (azokon belül akik az alapértelmezett mintfresh témát használják) talán már észrevehették, hogy újabb elemmel bővült a blog oldalsávja, amely a Blogwire címke alatt fut. Mivel elég új kezdeményezésről van szó, ezért gondoltam rittyentek egy kis bemutatást róla, hátha ezzel is segíthetek elterjeszteni a magyar blogszférában. Teszem mindezt azért, mert ötletes módszernek tartom arra, hogy kicsit megnöveljük a látogatottságunkat, sőt esetleg blogger-haverságokat köthessünk a szolgáltatás többi használójával.

Az ötlet – bár nem új – ebben a formában a Wyctim nevű blog hasonló nick alatt futó szerkesztőjének fejéből pattant ki. Lényege: amennyiben kirakod az oldaladra ezt a véletlenszerűen váltakozó okosságot, akkor a te blogreklámod is megjelenik a többiek oldalán, így esélyes, hogy az ily módon hálózatba csatlakozott blogok olvasót cserélhetnek egymás között. Mivel a kirakott box elegánsabb, és feltűnőbb, mint a sima szöveges lista, ezért nagyon jó eszköz arra, hogy ne csak magunknak, meg a szűk haveri körünknek írjunk, hanem esetlegesen kiterjeszthessük kicsit az olvasótáborunkat.

Működése pofonegyszerű: küldjünk egy mail-t Wyctim-nek az oldalán említett paraméterekkel, majd a válaszlevélben kapott kódrészletet illesszük be az oldalsávunk kódjába. Mivel mindez platform-független (megy WordPress, Tumblr, blog.hu, freeblog, stb. alatt) ezért semmi akadálya nincs a szélesebb körű elterjedésének. Nagy vonalakban ennyi, de ha további kérdések merülnének fel a fejlesztő készségesen segít megoldani őket, ha megírjátok neki a mailcímére őket.

További infókat itt találhattok erről a dologról.

(Off: úgy fest, hogy ma nagyon marketing-szakemberes napot tartok, mivel ez lesz a második enyhén mézesmadzag-feelinggel megáldott postom (nem sokkal éjfél után publikáltam, azért csúszott át a dátuma 11.-ére). Esküszöm, hogy nem kapok érte pénzt (ebből is látszik, hogy született balek vagyok, ingyen dolgozok multiknak), egész egyszerűen így jött ki a lépés :))

Van ugye a Google Reader. Ez a kijelentés persze nem mindenkinek (sőt, inkább nagyon keveseknek) annyira triviális, mintha azt mondtam volna, hogy minden politikus bűnöző az ég kék, konkrétan a héten kérdezett rám az egyik kollegám – a képernyőmet látva – hogy „ez valami új szolgáltatásuk?”. Mondtam neki, hogy nem, majd megpróbáltam összefoglalni pár mondatban a lényegét, de sehogy se akart a feje fölött megjelenni az a fránya villanykörte (gyk.: nem értette meg, hogy mire jó ez). Most se kedvem, se időm elmagyarázni, hogy mik azok a feed-ek (már csak azért sem, mert régebben kifejtettem), helyette erre az újításra koncentrálnék, amit Reader Play-nek neveztek el a Google fejlesztői.

Klasszikus Teleshop-os trükk, nézzünk egy előtte/utána képet:

Az érthetőség kedvéért azért mellékelek egy képet a teljes felületről is:

Szóval: amit megpróbáltam csekélyke stílusérzékemmel (és Photoshop-tudásommal) érzékeltetni az az, hogy a Reader kapott egy csilli-villi showcase-szerű külsőt, amely segítségével interaktív lapozókönyvként tudunk a feed-jeink között tallózni. A képernyő alján egy sávban csücsülnek a kezelőgombok:

Ezek sorban:

• bélyegképek ki/be kapcsolása
• eredeti, vagy spéci Play-es nézőmód váltogatása (a Play-es optimalizálja a képernyőre a képeket pl.)
• beállítások (újakat, csillagozottakat, lájkoltakat, vagy megosztottakat mutassa-e, stb.)
• bemutató (slideshow) indítása

A közepén pedig a már megszokott csillagozás, lájkolás (brr…), és megosztás figyelnek.

Természetesen a régi billentyűk (J,K a lapozáshoz, L a lájkoláshoz, stb.) továbbra is működnek.

Nagy vonalakban tehát elmondható, hogy nem történt forradalom, mindössze egy régi jól bevált szolgáltatás kapott megújult külsőt, amely engem a Cooliris-re emlékeztetett, bár annyira nem látványos. Talán ez már hozzá fog járulni a Reader elterjedéséhez, mivel végre nem úgy néz ki, mint valami könyvelőprogram felülete 🙂 Én mindenesetre munkahelyen maradok a régi kinézetnél pont ebből a megfontolásból adódóan (ott ugyanis nem árt, ha valami nem túl feltűnő a monitoron), de otthoni használatra a továbbiakban én ezt fogom használni. Egy próbát bőven megér!

UPDATE:

most volt időm kicsit jobban elmélyedni ebben a csodában, és csalódottan konstatáltam, hogy ez nem a saját feed item-jeinket mutatja, hanem – alapból – a Google által ajánlottakat! Remélem, hogy ezen változtatnak, mert ebben a formában nem ér semmit az egész (nekem legalábbis)…

Sokszor írtam már, hogy nagy rajongója vagyok a hordozható programoknak, mivel nem kell őket telepíteni, nem írják be magukat a registry-be (ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy ne lassuljon be, és váljon használhatatlanná Windows-unk néhány hónap alatt), és ha megunjuk őket, akkor egy elegáns ‘törlés’ paranccsal megszabadulhatunk tőlük, nem kell uninstallal, meg hasonló nyűgökkel vacakolni. A felsoroltak mellett nagy motivációs tényező volt a felhajtásukkal, és használatukkal kapcsolatban a céges gépem volt, amire nem igazán ildomos semmit telepíteni, ami „külsős”, bár ez alól állítólag kivételt képeznek az open-source free programok.

Jó darabig úgy „toltam” ezt a portable-esdit, hogy létrehoztam egy ‘Progik’ mappát a pendrive-omon, és onnan indítgattam az épp szükséges alkalmazásokat. A most bemutatott program ehhez képest nem túl sok új funkciót nem biztosít, „csak” nagyban megkönnyíti a programjaink rendszerezését, futtatását.

A Portable Apps weboldal Platform nevű keretprogramjáról van szó (letölthető itt),  amelyet feltelepítve egy felületen belül elegánsan érhetünk el mindent, amire csak szükségünk lehet: böngészőt, irodai programcsomagot, beszélgetőklienst, pdf-olvasót, és a lista még folytatható.

Hogyan is működik ez a kis cucc? Felmegyünk szépen a fent már linkelt oldalára, és kiválasztjuk az igényeinknek leginkább megfelelő verzióját. Alapvetően elmondható, hogy a Platform (az első oszlopban) nem tartalmaz semmilyen programot, a Suite Light csak néhányat, míg a Suite Standard pedig több mint egy tucatot. Kiválasztjuk a nekünk szimpatikust, letöltjük (a legnagyobb installja jelenleg 139 mega, és négyszázat pakol fel a meghajtóra), és elindítjuk a telepítést. Ha végzett, akkor onnantól kezdve a pendrive PortableApps mappájában fog figyelni, és a StartPortableApps.exe-vel lehet indítani (az is megoldható, hogy mindig elinduljon, ha rádugjuk az USB-re a kulcsot, de még nem vettem a fáradságot, hogy beállítsam).

Ezután csecse kis kezelőfelületet kapunk:

Persze nálam már jóval több program van a listában, mint amit a weboldal „szállít”, de nem kell megijedni, ezek „telepítése” is gyerekjáték: egész egyszerűen be kell másolni a ..:\PortableApps\PortableApps\ mappába a plusz hozzáadandó alkalmazásokat (külön almappákban), amelyeket a következő induláskor (vagy valamelyik program nevén jobb gombot nyomva, majd ‘Újratöltés’-re menve) meg is fognak jeleníteni a listában.

Ha olyan programot látunk, amelyről tudjuk, hogy soha a büdös életben nem lesz szükségünk, akkor két lehetőségünk van:

• jobb klikk -> Elrejtés
• jobb klikk -> Uninstall (rákérdez, de legyünk bátrak, menjünk az Ok-ra)

A weboldalon amúgy jópár nagyon hasznos egyéb program is elérhető ezen a linken. Ha valamelyik megtetszett csak húzzuk le az exéjét, majd a Suite Opciók -> Új program telepítése menüpontjában tallózzuk ki.

Van még pár extra funkciója is, mint például:

• biztonsági mentés készítése a portable programokról varázsló segítségével (profilok, könyvjelzők, stb.)
• előre definiált médiakönyvtárak, amelyek segítségével könnyen elérhetjük a zenéinket, stb. (hasonló van a Windows Dokumentumok mappájában is, azt se használtam soha)
• ha szeretnénk, hogy egy adott progi egyből induljon, ha futtatjuk a Suite-t, akkor a jobb gombos menüben van lehetőség ezt beállítani
• van lehetőség arra, hogy lecserélje a Windows háttert, ha fut: csak bmp formátumban be kell másolni a kívánt képet a ..:\Documents\Pictures mappába a pendrive-on, és el kell nevezni portableapps_wallpaper.bmp (illetve portableapps_wallpaper_wide.bmp-nek, ha szélesvásznú monitort használunk)

Mint látható a cucc használata pofonegyszerű, és jóval elegánsabb, mint pl. ikonerdőt fenntartani az Asztalon (amelyek csak akkor élnek, ha be van dugva a pendrive-unk), vagy minden alkalommal kitallózni a hordozható programjaink exéit.

Használjátok egészséggel!

– kiáltott fel egy fejes az Electronic Arts-nál, és – a meeting többi résztvevőjének lelkes tapsviharától övezve – bepötyögte a projektorra kötött laptopjába ezt a linket. A tapsvihar elült, és az öltönyös arcok sorain az elképedés söpört végig. Hosszas hallgatás után egyikük nagyot nyelt, és kicsit remegő hanggal megkérdezte:

– Na de főnök! Ez nem csak a Tiberian Dawn, amivel már a kutya se játszik, hanem a Red Alert és a Tiberian Sun is, ráadásul a Firestorm kiegészítővel együtt! Ezeket is csak úgy ingyen letölthetővé akarjuk tenni?

A vezéren látszott, hogy nem örül annak, hogy valaki egy ilyen kérdéssel megzavarja a bejelentés ünnepélyességét Bosszúsan rávillantotta szemét az okvetlenkedőre, majd – némi hatásszünet után – dörgedelmes hangon rákezdett a kioktatásra:

– Jamie… talán elkerülte a figyelmedet, hogy március 16.-án kiadjuk a Command & Conquer sorozat negyedik részét! Tudod, az az a játék, amin a programozóink már hónapok óta dolgoznak, és több százezer dollárt fektettünk bele, ha még nem vetted volna észre!

– Igen, ezt tudom, de… – vágott közbe Jamie, aki egyre nyilvánvalóbban lett volna szíve szerint akárhol máshol a langymeleg meeting room helyett.

– Nincs de! Szerinted hogyan csináljunk hírverést neki? Majd te kiállsz a sarokra szórólapokat osztogatni, hogy jobban fogyjon?

A többiek halk kuncogással nyugtázták ezt az elmésséget. A vezér folytatta:

– Mit gondolsz, hogyan érhetnénk el, hogy a sok agymosott idióta blogger a gépe előtt görnyedve rólunk írjon ajnározó postot, amiben linkeli ezt a letöltőoldalt, amin eléggé eltéveszthetetlenül ott virít a negyedik rész előrendelésére mutató link is? Szerinted van jobb módszer ennél?

– Nem főnök, ez tényleg jó ötlet… d-de nem adunk túl sokat cserébe egy kis reklámért?

A fejes arcvonásai hirtelen megmerevedtek, majd szája keskeny csíkká szűkült össze. Egy darabig nézte beosztottját, szeméből megvetés, és bosszúvágy sugárzott, majd hirtelen – mintha álomból ocsúdna – elfordította tekintetét róla. Végigpásztázta hallgatósága többi tagját, majd látszólag nyugodtan ezt mondta:

– Köszönöm uraim, a meeting ezennel véget ért. Megkérem önöket, hogy a brand Facebook-profilján, és a Twitteren is tegyék közhírré ezt a bejelentést. Az időközben felmerült hm… aggályokkal – szúrós pillantás Jamie felé – pedig kérem ne foglalkozzanak túlzottan!

Jamie-t ezután két nappal kirúgták („sajnálom pajtás, válság van”), a március közepén esedékes megjelenést pedig – a vezér terveinek megfelelően – a sok játékfüggő kocka pedig épp eléggé előkészítette ahhoz, hogy nagyot kaszáljanak rajta. Két örök igazság is újfent bebizonyította időállóságát: az egyik az, hogy nincs jobb reklám annál, amikor az emberek egymás között terjesztik a hírt, a másik pedig az, hogy ne mondj ellent a főnöknek, mert igen könnyedén az utcán találhatod magad…