Ma rájöttem valamire: drogoznom kéne, néha kifejezetten khm… érdekes lenne valamilyen szer hatása alatt élményeket átélni. Itt van például a Borderlands: vajon milyen feelingje lehet annak, amikor az ember beextasy-zva netán LSD-zve vág neki a játékbeli pusztának? Milyennek látnám a sematikus felépítésű, mégis szép látványvilágot, a papírmasénak ható mégis 3D-s díszleteket? Az emberi mivoltukból kivetkőzött rongyokba öltözött harci maszkokat viselő ellenfeleket, akik ordítva ontják a golyókat feléd? Milyennek hallanám a képi világhoz tökéletesen illő remek atmoszférát teremtő zenéjét? Már csak azért is érdekel ez, mert úgymond tisztán a játék meglehetősen kettős érzéseket keltett bennem – ki tudja, lehet hogy betépve jobban tetszene.

A fenti metamfetamin-szagú bevezető persze csak poén: nem fogok egy játék kedvéért droghoz nyúlni csak azért, hogy jobban tetsszen. A Borderlands valahogy mégis nagyon nehezen tud a szívembe férkőzni: tipikusan az a játék, amit erőltet az ember, csakazértis újra és újra elindítja (ahelyett hogy az uninstallra tolna egy duplaklikket), mert lát benne potenciált – kár, hogy nagyon el vagyon ez dugva benne. Olyasmit érzek vele kapcsolatban, mint néhány hónapja a KOTOR-ral kapcsolatban: olyan ismerőseim istenítették, akiknek megbízok az ízlésében, és annyi pozitív kritikát olvastam róla, hogy meg akartam szeretni, át akartam élni a játék által nyújtott remekbe szabott történetet, a döntéseink nyomán formálódó sorsunkat, de sajnos nem sikerült – egész egyszerűen meguntam. Mivel jelen vizsgálódásunk tárgyát volt aki nem átallt FPS Diablo-nak jellemezni így – sajnos – fennáll a veszélye, hogy vele is így fogok járni.

A játék eleje és a zseniális intro

Ami miatt kicsit riasztó számomra, amikor ehhez a klasszikus RPG-hez hasonlítják az az, hogy annak idején azt is sikeresen meguntam úgy 2 nap játék után. A folyamatos agyatlan kattintgatás, a csak nyomokban létező sztori (tudom, lincselés lesz), a monotonitás nekem egész egyszerűen nem jön be. Sajnos ilyen ez a játék is: tudjátok mennyire ki volt már a púpom a „menj ide, arass le kilenc virágot”, „menj oda, kérdezd meg hol a bánya kulcsa”, és hasonlóan magasröptű küldetéseivel? Tényleg olyan az egész, mint egy 2D-s RPG: sztori csak halványan a háttérben figyelhető meg (keressük meg a Vault-ot, mert ott jó lesz… megerőltettétek magatokat látom), a lényeg a jellegtelen mellékszereplők által adott jellegtelen küldetéseken van. Én azt szeretem, amikor érzem, hogy egy mese részese vagyok, amelyet én formálok azzal, hogy egy-egy szituációban hogyan döntök. Nagyon jó példa – ha már posztapokaliptikus vonalon maradunk – a Fallout 3, ahol bizony van egy főszál, amelyet követve kibontakozik előttünk egy fordulatos sztori apánkról, és a mellékküldetések teljesítése csak opció, és nem azok alkotják a játék törzsét – csak halkan jegyzem meg, hogy ennek ellenére ezerszer kidolgozottabbak, és mélyebb nyomot hagynak a játékos lelkében, mint ezek a menj-és-ölj-le-mindenkit-aki-mozog típusú missziók.

Ami miatt mégse töröltem le néhány elegáns egérkattintással fél óra játék után az az, amire már utaltam a bevezetőben: a megvalósítás nekem nagyon tetszik, és ha valami, akkor a grafikusok, zeneszerzők, designerek által beleölt rengeteg munkaóra el fogja vinni a hátán a játékot. Emlékeztek a XIII-ra? Annak idején áradoztam már erről a grafikai stílusról, de újra megteszem: cell-shaded látványvilág rulez, imádom, még akarok sok ilyen játékot! A rajzos grafika nem fogja elterelni a figyelmünket az akcióról – ez nem az a játék, ahol hosszú percekig bámulnánk egyes effekteket, mint mondjuk a Bioshock-ban. Ezt vehetnénk negatívumnak is (ahogy tették már páran némely róla készült cikk kommentjei között), de nekem speciel bejött. Később lesznek zárt, katonai bázisokon játszódó pályák (mekkora FPS-klisé már ez…), amelyek nekem kifejezetten tetszettek, nem hatottak sivárnak a viszonylag egyszerű textúrák ellenére sem.

Néhány apróság még ami tetszett: először is a ragdoll-fizika (zseni volt, aki kitalálta), amelynek hála tényleg hátast lehet dobatni a ránk támadó rosszarcúakkal egy-egy jobban sikerült fejlövés segítségével. Aztán tetszett még a rengeteg felvehető fegyver (amelyeket véletlenszerűen generál a játék, szóval – elvileg – nem nagyon van két ugyanolyan stukker), a fejlődési fa (mert olyan is van ám neki), és a – helyenként – eredeti mellékszereplők (bár ezzel kapcsolatban már kifejtettem sirámaimat: nincs belőlük elég). Például kifejezetten jópofa az a kis robot, akivel már az első percekben megismerkedhetünk: néhány küldetéssel később meg fog sérülni, és a földön hanyatt fekve fog sírdogálni, és jajgatni, hogy folyik az olaja – ezzel azért sikerült mosolyt csalnia az arcomra, bár az előzetes tesztekben említett bombasztikus humornak ezen kívül eleddig nem sok jelét láttam.

Ami visz némi színt az agyatlan mészárlásba az a lootolás. Egész egyszerűen jó érzés tölti el az embert, amikor egy hosszú alagútrendszer kipucolása után egy nagy ládát működésbe hozva előkerül egy hatalmas mesterlövész-puska, ami az előzőnél másfélszer nagyobbat sebez, ja és mellesleg lángokba is boríthatja az ellent, ha jól célzunk. Szerencsére a tárgylistánkban kutatva bármelyik fegyvert összehasonlíthatjuk egy másikkal (E billentyű), így egyből láthatjuk a különbségeket. Ez a fegyvervadászat (és persze az újabb pályarészek megismerése) az, ami további játékra készteti az embert, és nem a sztori. Ez valahol szomorú, de legalább van valami motiváció, van kedve az embernek teljesíteni az unalmas küldetéseket.

Alapvetően – a sok számomra negatív vonása ellenére – nekem tetszik a stuff, bár kétséges, hogy végig fogom-e játszani. Ha agyatlan mészárlásra vágyok akkor ott van a TeamFortress 2 (vagy ez), viszont ha épp nem vagyok tömegpusztítós kedvemben, akkor inkább tolok valami agymunkát igénylő, de legalábbis kidolgozott történettel bíró szösszenetet. Esélyes, hogy a Borderlands pont emiatt ki fog esni a pixisből. Kár érte.

Emlékszem lehettem vagy 12 éves (most tessék elképzelni, ahogy kinyújtott karral lefele fordított tenyérrel kábé mellmagasságban mutatom, hogy milyen magas voltam), és éppen vándortáborban voltam valahol talán a Bükkben. Történt egy szép nyári délutánon, hogy vitába keveredtem az egyik velem egyívású sráccal, hogy mi van a teve púpjában: víz vagy zsír. Ő váltig állította, hogy víz, merthogy a hőségben azt issza valamilyen furmányos módon, de én – a ‘Minden napra egy kérdés’ című könyvön alapuló természettudományi ismereteimnek megingathatatlan tudatában – kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig az zsír ott neki. Addig cívódtunk mindenféle eredmény nélkül, hogy végül úgy határoztunk, hogy megkérjük az egyik nálunk jóval idősebb táborozót, hogy legyen a döntőbíró ebben a kényes kérdésben. Akkor még azt hittem, hogy a főiskolások (meg általában a felnőttek) marha okosak, és soha nem tévednek, így egész jó ötletnek tűnt a dolog.  Odamentünk a sráchoz, és előadtuk neki a kérdést, mire ő laza eleganciával közölte, hogy „há’ még jó hogy víz van benne, miért mit gondoltatok?”

Azóta utálom a tevéket.

A néhány napja elzokogott sirámaim ellenére mégiscsak elért a végzet a Team Fortress 2-vel kapcsolatban: félretéve a Fallout 3-at(!!!) szabadidőm nagy részét azzal töltöm, hogy pörgő minigunnal rohamozzak, lángszóróval próbáljam megakadályozni az ellenséges csapatot attól, hogy betolják a csapatom bázisára a bombákkal megrakott vasúti kiskocsit (zseniális játékmód, és még sehol nem találkoztam vele, szóval újabb pirospontot könyvelhetnek el a Valve-os arcok), vagy épp’ a kémmel próbáljak meg sunyi módon nyakszirten szúrni mindenkit akit érek – mondanom se kell, hogy mérsékelt sikerrel. Hatalmas ösztönzőerő a játékban a – már szintén említett – ún. achievement-rendszer, amelynek az a lényege, hogy egy előre meghatározott körülmény teljesítésekor a Steam-es profilodba bekerül, hogy te ezt az adott akármit már véghezvitted. Mutatok egy példát, hogy egyszerűbb legyen megérteni:

Ezt akkor kaptam, amikor sikerült 5 ellenfelet lángba borítanom 30 másodperc alatt, de van olyan, ami azért jár, ha sikerül elérned kémként, hogy az ellenfél orvosa gyógyítson (erről még lesz szó később), stb.

Ma akadtam rá egy olyan oldalra, ahol jópár kamu achievement sorakozik, amelyeket jó humorú játékosok csináltak. Íme néhány, amihez nem szükséges a game mélyebb szintű ismerete:

Hipochonder: folyamatosan hívni az orvost, amikor kutya bajod.

Hidegzuhany: lelövetni magad, miközben hiába próbálsz meg lángszórózni a víz alatt

Hall… alaki..gy…szélek?: Megvenni a legolcsóbb mikrofont, hogy utána senki ne értse amit beszélsz játék közben

Birka: 120 másodpercig kövess olyan csapattársat, aki rossz irányba megy

Darwin Bosszúja: katonaként megpróbálni rocket jumpolni 40, vagy annál kevesebb HP-val

És végül a kedvencem:

Csak hogy tudd: halott vagyok: megpróbálni megcsinálni a ‘Csak hogy tudd: kém vagyok’ című videóban látható trükköt, és elcseszni

A szóban forgó videó amúgy arról szól, hogy kémként – felöltve a másik csapat valamelyik tagjának kinézetét – az úriember először felgyógyíttatja magát az ellenfél orvosával, majd utána elegánsan tarkón szúrja:

További vicces achievementek itt találhatóak.

Döbbenetes élményem volt ma: lefrissítettem a már taglalt (és azóta is jó szolgálatot tevő) oprendszer virtualizáló programomat, a VirtualBox-ot a legújabb, 3.2.4-es verzióra, és kisebb döbbenettel vettem tudomásul, hogy a névjegy-panelban a megszokott Sun logo helyett ez virított:

Eleinte csak néztem, mint az a bizonyos békésen kérődző jószág az újonnan beszerelt nyílászáróra, majd lassan elkezdett derengeni a sztori egy nyílt forráskódú adatbázis-rendszer halálhíréről, és valami online petícióról, amit mintha én is aláírtam volna egy unalmasabb pillanatomban… Hja, hogy az Oracle felvásárolta a Sun-t, amely ellen webes szakemberek (és egyéb kockák) tömegei tiltakoztak mondván: az Oracle csak azért kebelezte be a MySQL-t fejlesztő céget, hogy tudatosan kinyírja az általuk évek óta csinosított (és széles körben népszerű) adatbázis-rendszerüket, mivel az konkurenciát jelent a saját megoldásaikkal szemben. Rémlik valami… Aztán persze később a multi vezérkara igyekezett megnyugtatni a népeket, hogy „nyugiii, nem tesszük fizetőssé, dehogyis”, és – tudomásom szerint – most itt tart a történet.

Visszatérve az én esetemhez: a névjegy panelban mosolygó Oracle logo számomra annak a szimbóluma, hogy a világon csak egy állandó, és az a változás, továbbá hogy bizony bármennyire hihetetlen, néha az ember a saját bőrén is érezheti a hatalmasok kisded játékainak hatását, melyek során ép ésszel felfoghatatlan összegekkel tili-toliznak egymás között – ebben az esetben egészen pontosan 7,4 milliárd dollárral. Egy pillangó megrebegteti a szárnyát New York-ban, amelynek hatására én hirtelenjében otthon is Oracle-felhasználóvá avanzsálok. Néha érdekes ez a globalizált világ nna.

Egy átlagos amerikai évente körülbelül 25-26 hordónyi olajat használ el: tíz hordót az étkezésre, kilencet az autókázásra, és hetet az otthonára.

Hétvégén megint sikerült szembesülnöm azzal, hogy nem csak engem, hanem tudósokat, klímakutatókat, gazdasági szakembereket, és egyéb gondolkodásra hajlamos csoportokat is erőteljesen foglalkozat a „vége lesz a világnak, megdöglünk mind” téma. Amikor az ember azt látja, hogy a Holnaputánban egy hét alatt beköszönt a jégkorszak, akkor csak mosolyog, de amikor a National Geographic-on fut bele egy egyórás szösszenetbe, ami a témát feszegeti akkor bizony elkaphatja egy kis WTF-érzés. Én szombaton néztem meg az „Aftermath – World without oil” (Mi történne ha olaj nélkül maradnánk?) című műsort, amely – ahogy a címéből is kiderül – azt taglalja, hogy milyen sors várna ránk, ha egyszercsak elfogyna a Földben évmilliók alatt képződött több milliárd hordónyi nyersolaj. Tegyük fel, hogy ez megtörténik: onnantól kezdve nincs lehetőség autót használni, repülőkön utazni fel-alá, nem tud a nyersanyag a gyárakba, erőművekbe eljutni (mivel a vonatok, teherautók nagy része is dízellel, benzinnel működik, és az áram sem csak úgy lesz a semmiből), nem lenne mivel fűteni, sőt hosszú évekig az áramellátás is meglehetősen rapszodikusan működne, aminek szintén katasztrofális következményei lennének (elég, ha csak a filmben bemutatott kamuszituációt említem, melynek során az egyik kórházban már órák óta nincs áram, és a generátoruk is az utolsó néhány liter benzint eszi, amiből ugyebár nincs utánpótlás…). A film készítői az első néhány (hó)nap káosza után bemutatják azt, amikor elfogynak az USA stratégiai tartalékai, majd szépen lassan elkezd gyökeresen átalakulni az emberiség élete. Negyven év elteltével ismerős kép fogadná a múltból jött időutazót: újra egy lassabban élő világra sütne a kelő Nap, amelyben mindenki megtermeli az életbenmaradáshoz szükséges élelmet, és semmit sem tud a Föld túlsó felén élőkről, nemhogy az általuk gyártott ruhában az általuk gyártott szerszámokkal dolgozna.

Egyre inkább előtérbe kerülnének az alternatív energiaforrások (mert bizony hiába mondják az okosok, hogy a napkollektorok drágák, higgyétek el lenne pénz a felszerelésükre, ha nem lenne más megoldás), és az áram, mint energiahordozó, márcsak azért is, mert szenünk elvileg még párszáz évig lesz, így működtethetnénk tovább az erőműveket – már ha lesz mivel odaszállítani a nyersanyagot.
Szóval egy ilyen világot mutat be a film, amelyben az elmúlt 150 év olaj szárnyán repülő szédületes fejlődése szép lassan a visszájára fordul, és az emberiség visszasüllyed a XVII-XVIII. századi életstílus szintjére. Az etanol (amit kukoricából), a biodízel (amit főként napraforgóból, és szójababból), valamint az algákból előállított olajszármazékok persze kihúzhatnak majd minket a bajból – kérdés, hogy mikor, és milyen mértékben. Lesz-e még egy ilyen hatásfokkal energiát (hogy a műanyagokról, és egyéb olajszármazékokról ne is beszéljünk) szolgáltató anyag az emberiség történetében, mint a nyersolaj, vagy a viszonylag rövid (másfél-két évszázad) aranykor után újabb hanyatlás következik? Bármennyire hihetetlennek tűnik, de ez a valóság, és nem valami sötét jövő lefestésével dramaturgiai feszültséget kelteni kívánó sci-fi rendező hagymázas fantáziavilága! Mérések, és termelési adatok azt mutatják, hogy a jelenleg használt olajmezők a végüket járják, újakra pedig – az intenzív kutatások dacára – nem találnak sehol. Hiába is találnának, mivel egy lelőhely csúcsrajáratásához 35-40 évre is szükség lehet (addig csak a maximális hozam töredékét lehet kiaknázni belőle), úgyhogy ha most találnának egy hatalmas olajmezőt azzal se feltétlenül lennénk ki a szarból… csak hogy finoman fogalmazzak.
Ami a legdurvább az egészben az az, hogy az olajkutakból most vastag sugárban kitörő olajáradat csepegéssé silányulásához mindössze 20-25 évnek kell eltelnie. Persze lehet vitatkozni ezzel, mivel más források mást mondanak (ez amúgy konkrétan a DOE jelentése), de jelzésértékű, hogy egy ilyen megdöbbentő adatot se tart irreálisnak senki… Bizony esélyes, hogy 2030 környékére már csak csordogálni fog a nafta, a benzinárak az egekbe fognak szökni, jönnek a megszorítások, válságkezelő intézkedések, szép lassan ritkulni kezdenek a repülőjáratok, és előfordulhatnak majd kimaradások az élelmiszer- és egyéb ellátásban. Hihetetlenül hangzik, de úgy fest hogy sajnos igaz – néhány évtized múlva az emberiségnek újfent tanúbizonyságot kell majd adnia a legendás alkalmazkodóképességéről, különben nem fogja túlélni a teleket, és járványokat. Az olaj felhasználására berendezkedett nagyvárosok bolygószerte el fognak néptelenedni, és a lakosság által elhagyott toronyházak évtizedekig kísértetvárosokként fognak tornyosulni egy letűnt kor kései mementóiként. A természet lassan elkezdi visszafoglalni ami az övé: a nővények lassan feltörik majd az aszfaltot, kúszónövények indái fogják majd befúrni magukat az épületek réseibe – tényleg olyan lesz a látvány, mint a Legenda vagyok című film fiktív Manhattan-je.
Az talán egyértelmű, hogy ha elfogyik az olaj, akkor valami ilyesmi lesz a forgatókönyv – kivéve ha valaki elő nem húzza a megoldást a fiók mélyéről, ahova az „Olajipari érdekeket veszélyeztető alternatív energiaforrások drága pénzért megvásárolt leírásai” című mappát zárták el évtizedekkel ezelőtt. Ha viszont nincsenek ilyen leírások, vagy újonnan támadt pénzügyi érdekek miatt továbbra sem szabad őket a nyilvánosság tudomására hozni, akkor bizony eljön ez a korszak. Kérdéses, hogy ez tényleg rossz lenne-e. Tényleg fájna, ha elvesztenénk a most megszokott életmódunkkal járó kényelmet, az egészségtelen kajákat, és a könnyen elérhető életcélokat? A folyamatos stresszt, a kapitalizmus „áldásos” hatásait, a környezet kizsákmányolását, a szegények és gazdagok közötti olló folyamatosan egyre tágabbra nyílását? Tényleg csak vesztenénk azon, ha ez bekövetkezne? A válasz szerintem nem lehet egyértelmű igen, vagy nem. Ha például mondjuk – balszerencsédre – Afrikába születtél (esetleg valamelyik olajra alapuló országba), akkor a válasz egyértelműen igen, mivel a téged körülvevő világ nem teszi lehetővé, hogy megtermeld magadnak a túléléshez szükséges élelem előállítását. Ebben a problémában vastagon érintett amúgy még a fejlett országnak számító Japán is, mivel ez a szigetország a lakosság élelmezését jelenleg javarészt exportból oldja meg, és pont a szállítmányozás lesz az egyik olyan területe az életnek, aminek intenzitása hatalmasat fog zuhanni üzemanyag híján.
Nézzük a jobbik esetet: ha a világ olyan részén élsz, ahol lehetőséged van a földművelésre, állattartásra, fakitermelésre, akkor lehet, hogy nem fogod bánni a fordulatot. Megszabadulsz a hiteltartozásaidtól, a mindennapi stressztől, a túlzsúfolt városok káros hatásaitól – cserébe le kell mondanod a komfortról, a földrajzi távolságokon átívelő szociális kapcsolataidról, és a többi olyan pozitívumról, amelyek mind-mind az olajra épült civilizáció áldásos hatásai közé tartozott.
Olvastam is, de hallottam is (egy nagyon jó barátom szájából) olyan véleményt, hogy a legjobb az lenne, ha akár már ma bejelentenék, hogy elfogyott az utolsó csepp is, és már csak a tárolókban hullámzik néhány százezer liternyi belőle. Én azért nem vagyok ennyire bátor, és szerintem akik mint a Messiást várják a krízist szintén döbbennének az első olaj nélküli telen, amikor nem lenne mivel fűteniük. Szerintetek melyik verzió lenne a jobb: minél tovább olajra épülő társadalmat fenntartani, vagy ha kiürülne a Föld gyomra, és gyökeres változásokon menne át az emberiség életstílusa?

(Akit érdekel a téma, annak ajánlom még Tibor bá blogjának ezt a postját is.)

S@ti kollegával néha egész kreatívra sikerül melegszendvicseznünk magunkat a cégtől nem messze található büfében. Ezeken a délelőtti kiruccanásokon rendszerint kikérjük a megszokott tarja-paradicsom-kukoricás csodánkat, és ezután kiállunk a napra fotoszintetizálni (bár ő saját bevallása szerint nem rendelkezik klorofillel, ellenben hidegvérű, és szüksége van egy kis napsütésre néhanapján), és elmélkedni az élet nagy dolgain. A mai napon ez meglehetősen kreatív irányt vett, főleg hogyha figyelembe veszem, hogy reggel a hat óra alvás után annyira elhúztam az időt a szundik nyomkodásával, hogy nem tudtam kávét inni, és csak a kilenc óra fele magamba szólított fél liternyi energiaitalnak hála maradtam életben. Történt ugyanis, hogy kicsit belegondoltunk a jövő szórakoztatóiparába: amikor majd 2065-ben kijön a Fallout 7 (feltéve, hogy nem fog úgy kinézni a Föld, mint a játékban eheh), addigra már természetesen full 3D-ben fogjuk élvezni a kalandot, valóban körülnézhetünk majd a térben, és a szenzorok segítségével valóban megfoghatjuk majd a ghoul csaj csöcsét a különféle tárgyakat. Természetesen amikor találatot kapunk azt valóban érezni is fogjuk, egy sorozat közelről elég fájdalmas érzés lesz, hogy az arcunkkal elkapott rakétákról ne is beszéljünk. A jogvédők lobbija olyannyira uralni fogja az ipart, hogy a crackelt verzióval játszani vágyók 10-12 perccel a kaland megkezdése után egész egyszerűen meghalnak, és ennek jogi akadálya sem lesz, hála a sok-sok korrupt törvényhozónak, és a nekik juttatott rengeteg kenőpénznek. Persze majd a Razor1911, vagy a Reloaded ki fog adni egy crackfix-et, aminek az .nfo file-jában a greetz-ek felett a következő changelog fog szerepelni:

* the game no longer freeze at Jim’s pub
* improved overall stability
* the player’s no longer die in excruciating pain after playing the game for 10 minutes (RIP guys, sorry for the mistake we made in the previous crack)

(* a játék többet nem fagy ki  Jim kocsmájánál
* a játék most már általában sokkal stabilabban fut
* a játékos mostantól nem hal meg szörnyű kínok között tíz perc játék után (részvétünk srácok, bocsi az előző crackben elkövetett hibánkért)

Az újságokban (bocsánat: az interneten) olyan szalagcímek fognak megjelenni, hogy „Csatát nyertek a jogvédők: újabb 156 kalózt sikerült eliminálniuk!„, és az embereknek ehhez jó pofát kell majd vágniuk (lényegtelen, hogy mondjuk a fiuk feje robbant fel), különben jön a nagy fekete repülő autó, és viszi őket a Szeretet Minisztériumba… 🙂

Most hogy visszaolvastam megfogalmazódott bennem egy kérdés: lehet, hogy szoktak rakni ezek valamit a kajánkba? 😀

‘Ritkán foglalkoztatott babysitterek’ rovatunkban ma: Józsi

Tegnap alig vártam, hogy végre végezzek a munkával, és hazaérve végre megnyomhassam a Szent Power Gombot, amely segítségével kitárhatom újra az ablakot a nagyvilágra. A sietség oka az volt, hogy – az előző postban már említett – TeamFortress 2-t akartam minél előbb letesztelni. Furcsa érzés volt, hogy ezúttal azt kellett eldöntenem, hogy megérte-e pénzt kiadni egy játékért, avagy az ablakon szórtam ki ahelyett, hogy hasznosabb dolgokra (pia, kábítószerek, kurvák) költöttem volna el. Hat óra ismerkedés után úgy érzem, hogy érdemes volt megvenni, bár még vannak fenntartásaim a cuccal kapcsolatban, amelyeket alant ki is fejtek majd könyörtelenül.
Kis gyorstalpaló: a TeamFortress 2 egy multiplayer FPS, amelyben különféle célok eléréséért küzd a piros és a kék csapat. A játékban kilenc különféle kaszt közül választhatjuk ki karakterünket, amelyek nem csak kinézetükben, de tulajdonságaikban is gyökeresen eltérnek egymástól. A felcser (medic) például egy szikár hátranyalt hajú fazon viszonylag kevés fegyverrel és életerővel, viszont meg van az a képessége, hogy folyamatosan támogathassa a csapattársait a harcban a gyógyítónyalábjával, míg a gépágyús (heavy) egy nagydarab állat, lomhán mozog, viszont sok találatot kibír, és forgócsöves minigunjával (bár ez inkább maxigun :)) pillanatok alatt lekaszál mindenkit. A többi kaszt is ennyire eltér egymástól: a mérnök (engineer) automata géppuskákat építhet a kritikusabb kereszteződésekbe és bejáratokhoz, a kém (spy) felveheti az ellenfél színeit, vagy akár láthatatlanságba burkolózva hátba késelheti azokat, a felderítő (scout) pillanatok alatt körbefutja háromszor a lomha heavy-ket (cserébe alig van fegyvere, és életereje), a katona (soldier) páncélökle segítségével állíthat elő ízléses elszenesedett húscafatokat, a mesterlövész (sniper) egy fejes segítségével akár a legbrutálisabb állatot is letaglózhatja, az utász (demoman) ragadós aknákat telepíthet (amelyek kirobbanó meglepetésül szolgálhatnak alkalomadtán), a lángszórós pszichopata (pyro) pedig – nevéhez hűen – tűztengerbe boríthatja a küzdőfeleket.
A sokszínűségnek hála egész korrekt kis taktikázási lehetőség rejlik a játékmenetben, amelyre még rátesz egy lapáttal a zseniális pályadesign: értő kezek alkotásai ezek, legtöbbjük körkörös felépítésű (kivéve azok, amelyek direkt nem erre vannak tervezve, lásd később), így a folyamatos pörgés garantált. A taktikázásra visszatérve: mivel mindegyik kaszt mindössze háromfajta fegyverrel/tárggyal tud operálni, így a legtöbb multis FPS-nél megszokott Rambo-stílust szépen el lehet felejteni: itt nincs olyan, hogy gépfegyverrel ledarálsz 5-6 ellenfelet, majd átváltasz mesterlövész puskára, hogy a távolabbiakat is levadászd. Ráadásul a medikitek is meglehetősen szórványosan vannak elhelyezve a pályákon (van olyan, amelyiken nincs is), így mindenképpen rá vagyunk szorulva a felcsereink áldásos közeműködésére, ha fél percnél tovább életben akarunk maradni. Mint látható a magányos hős szerepe nem nyerő taktika, meg kell tanulni csapatban játszani, különben csak dühöngünk azon, hogy mindig csak a respawn-ot várjuk. Ennek illusztrálására íme egy beszédes screenshot:

Ezen a képen azt láthatjuk, ahogy a felcser folyamatosan pumpálja az életerőt a gépágyúsba (az a kék nyaláb az), amíg az a tűzvonalban állva szórja a golyókat az ellenségre.

Ehhez a játékhoz meg kell érni agyilag, mivel nem tartom valószínűnek, hogy egy tizenéves elején járó kölköt nagyon lekötne a felcser, vagy akár a mérnök szerepe, mivel ezek csak támogatják a többiek játékát, fegyverzetük szinte nincs is, így nem lehet velük aratni a frag-eket. A Valve (a fejlesztőcég) ennek kompenzálására beépített a játékba egy nagyon korrekt statisztikai rendszert, ami minden megmozdulásunkat rögzíti, sőt achievement-eket, új tárgyakat, fegyvereket is elérhetünk ténykedésünkkel, ami jó hatásfokkal motiválja az embert arra, hogy ne csak a gyilkolásra koncentráljon, helyette néha helyezzen hangsúlyt arra is, hogy a csapat többi tagját támogassa, ráadásul vannak olyan pályák, ahol egész egyszerűen nem működik a „adjátok ide a minigunt, aztán jól szíjjeldisztrojolok mindenkit” taktika, mivel épp a mozgékonyságnak köszönhetően lehet őket megnyerni. Jó példa erre a – Unreal Tournament-ből átemelt – kontrolpont foglalósdi, amelyen a gyors mozgású felderítők alkalmazása lehet a siker kulcsa.
Ha már belecsippentettem a játékmódokba, akkor kicsit kifejtem ezt az aspektust is: a játékban viszonylag kevés mód áll a rendelkezésünkre, de ezek a rengeteg pályának köszönhetően megunhatatlanok. A jó öreg CTF (talán már a Doom-ban is volt) mellett tolhatunk (Team) Deathmatch-et is, van továbbá a fent említett kontrolpontos móka, és még egy, amelynek célja az, hogy a kezdőpontunknál található bombákkal megrakott vasúti kocsit áttoljuk az ellenfél bázisára – mondanom se kell, hogy ezt ők minden áron meg akarják akadályozni 🙂 A beépített map-ek mellett már jópárat legyártottak a rajongók is, szóval a változatosságra nem lehet panasz.
Térjünk át a grafikára: a jó öreg Source motor hajtja ezt a csodát is (ez felelt többek között a Half Life 2 látványvilágáért is), és – minden szögletessége ellenére – a célnak tökéletesen megfelel: kicsit elnagyoltak a modellek, de ezt betudhatjuk annak is, hogy a designerek direkt a rajzfilm-szerű látványvilágra törekedtek, ami maradéktalanul sikerült is. A pályák ennek megfelelően szintén színesek, nem használtak készítésüknél reális textúrákat, és a pályatervezésen is látszik, hogy nem az volt a cél, hogy élethűen lemodellezenek pl. egy vasútállomást, hanem hogy minél nagyobb móka legyen a játék rajta.
Apropó Source: hála a már sokat próbált Havok fizikai motornak a lelőtt ellenfelek egész reálisan dobják a hátast, repülnek el, esetleg szakadnak darabokra. A vicces-brutális stílus nagyot dob a hangulaton, amely amúgy is nagyon ott van: a folyamatos pörgés, a néha kialakuló hatalmas csaták (amelyekben úgy röpködnek a rakéták, mint az állami vezetők választások után), a karakterek vicces hangjai, a meccs alatt mikrofonon osztott poénok, és a néha hangos röhögésre késztető jelenetek mind-mind ütnek, mint az ipari áram. Ráadásként a különféle kasztok is stílusosan vannak lemodellezve: például a heavy egy batár állat rohadt nagy kiugró állkapoccsal, míg a scout egy vékony huszonéves kölök nagy pofával megáldva.
Az eddig felsorolt rengeteg pozitívum mellett van persze néhány nüansznyi apróság, ami nem tetszett a játékban. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy a játék ennyire pörgős, és nem jut nagyobb szerep a taktikázásra. Jó persze felcserként tök jó beállni egy katona mögé, és folyamatosan tolni neki a mannát, meg feelinges a mérnökkel bütykölgetni az automata ágyúinkat, de nincs mód alaposan átgondolt támadásokat kivitelezni, mivel a játék jobban hasonlít a Quake3/Unreal Tournament vonalra, mint amennyire szerettem volna. Jó példa, hogy mesterlövésszel nem lehet (legalábbis nekem még nem sikerült) kényelmesen befészkelni magunkat egy védett zugba, szépen leteríteni a plédet, elheverni, és várni, hogy valaki belesétáljon a hajszálkeresztbe, mivel pillanatokon belül kapunk az arcunkba néhány baráti rakétát, ami elveszi a kedvünket a további sunnyogástól.
Aztán ott a grafika: a design csillagos ötös, de nekem kicsit sivárnak tűnik. Persze, a Fallout3 után minden az (hogy mondjuk a Modern Warfare 2-t, és társait ne is említsem), de mégis túl letisztult volt nekem egy idő után ez a nagy textúraspórolás. Mondhatjuk persze, hogy szokni kell, de egyelőre nekem még nem sikerült – talán majd idővel. Ugyanígy érzek azzal kapcsolatban is, hogy az egyes kasztoknak kevés a fegyverük, de ez annak köszönhető, hogy még soha nem játszottam ennyire a csapatmunkára építő játékkal – úgy szoktam meg, hogy minden helyzetre van nálam fegyver, és ez itt nem így működik. Ezt nem rovom fel negatívumnak, csak megemlítésre méltó vonásának tartom, és ezúton figyelmeztetek mindenkit, aki kipróbálná: aki nem csapatjátékos típus, az ne akarjon ezzel játszani, mert csak frusztrálni fogja a játékmenet.
Végezetül: aki szeretne felvenni a Steam-en barátnak, az vigyázó szemeit erre a linkre vesse, aztán lehet próbálkozni a levadászásommal! Esélytelen, de meg lehet próbálni 😉

További screenshotjaim ezen a linken érhetőek el!

Azon ritka hétfők egyike ez, amelyeken nem érzem magam totál alkalmatlannak bármiféle alkotói tevékenységre, ennek örömére elmesélem nektek, hogy mik történtek a hétvégén, márcsak azért is, mert kivételesen egész izgalmasan telt el a szokásos fetrengés-tévézés-zabálás kombó semmihez se hasonlítható unalmához képest (bár néha nagyon is jó ez a chillezés, de heteken át folytatva kicsit monotonná válik). Mivel beütött a jó idő (pedig már gondolkoztam a bárka építésén), így végre volt némi affinitásom arra, hogy a megszokottól eltérően nem a felfekvésre gyúrás tegye ki a napjaimat.
Már péntek délután volt minek örülnöm: végre átvehettem a még hét közepén rendelt Orange Box DVD-imet az Alba Plaza-ban található Inmedio-ban, amely Pick Pack Pont-ként is funkcionál az országban található 222 társával egyetemben. Szeretném leszögezni, hogy nem kapok jutalékot a következőkért, de leírom mi is ez, és miért zseniális: a webáruház, ahonnan rendeltem szerződésben áll ezzel a rendszerrel, amelynek az a lényege, hogy a megrendelt csomagot nem futár hozza, hanem egy – előre kijelölt – újságosnál lehet azt átvenni a leszállítástól számított 5 napon belül. Ez azért jó, mert olcsóbb, nem kell a futárhoz igazodni, sőt, az adott újságos nyitvatartása alatt bármikor be lehet libbenni a pakkért, ami elég rugalmassá teszi a dolgot – az én esetemben reggel 9-től este 9-ig bármikor bemehettem volna átvenni akár vasárnap is. Én mindenesetre – ahogy említettem – péntek délután már kezemben foghattam az áhított tokot. Persze otthon elég analóg életet élek, még számítógéphez se nagyon jutok (ami nem baj, hétköznap amúgy is napi tizeniksz órát gép előtt töltök), így két napig csak nézegettem a lemezeket, de ma délután tutira az lesz az első, hogy felpakolom a gépre a TeamFortress2-t, ami állítólag az egyik legjobb multis játék a világon, szóval az érte kifizetett 4200 forint valószínűleg nagyon jó befektetés lesz hosszú távon. Kicsit fáj a szívem amiatt, hogy kevesebb időm marad a Fallout3-ra – sajnos kevés a 24 óra arra, hogy az ember maradéktalanul kiélvezze a modern kor által nyújtott örömöket, hogy egy kiadós futásról, esetleg sörözésről ne is beszéljünk. Amúgy a héten előreláthatólag elviszem rendbe szedetni a jó öreg összteleszkópos teszkós bringámat, úgyhogy a nyáron esélyes, hogy megint sorjázni fognak a „hogyan csapott el (majdnem) egy seggfej autós” jellegű postok 🙂
Visszatérve a hétvégére: szombat este elmentünk szórakozni is végre (pénteken nagyjából úgy gondoltam, hogy menjen, akinek két anyja van), aminek az lett a vége, hogy reggel 5-kor a kelő Nap fényében bandukoltunk haza a Teszkóból, ahová néhány sörért ugrottunk ki a biztonság kedvéért :)). Annyi haszna mindenképpen volt, hogy saját szememmel láthattam, hogy valóban fél4 magasságában kezd pirkadni. Utána délig aludtunk, majd átslattyogtam anyukám barátjához GPS-t bütykölni. Megint bebizonyosodott, hogy mennyire profi vagyok számítástechnikai cuccok hegesztésében: egy Mio C250-re (amibe be van égetve alapból a MioMap nevű elég gagyi szoftver) rátelepítettem egy iGo8-at, és még működött is! Jó, persze első körben nem akart indulni (Out of memory… bazz, ilyet legutoljára C64-en láttam), de – miután kicsit lecsippentettem a 16 megás speedcams.txt file-ból – már pörgött is mint a kisflex. Jó érzéssel tölti el az embert, amikor – némi fórumolvasgatás segítségével persze – megold egy olyan problémát, amivel előtte soha nem találkozott 🙂
A jól végzett munka felett érzett elégedettség hatására úgy határoztam, hogy asszonkával elmegyünk fagyizni, amiért ugyan kifizettem egy akkora összeget, amiből máskor egy hétig kajálok (850 forint, hogy egész pontos legyek), de legalább kicsit kiszellőztettük magunkat a lakásban töltött órák után. Le akartunk nézni az egyik lakótelep mellett található bányatóra is, de ez esélytelen volt: a két oda vezető út közül az egyiket teliszórták háztartási szeméttel a cigá orkok, míg a másiknál meg tengelyig süllyedt volna a szerencsétlen sokat szenvedett Citroen, így feladtuk a tervet. Ekkor jött az isteni szikra, hogy menjünk ki a teveli tóra, amely Pápától kábé 15 kilométerre található, és nyaranta gyakran le szoktunk járni csobbanni. Mikor odaértünk konstatáltuk, hogy a tó kicsit kinőtte az alapterületét, és csak a vízből kilógó asztalok, és fák jelezték, hogy hol is kéne lennie a partnak… Irdatlan mennyiségű eső lehetett itt is, és itt értettem meg igazán, hogy minek köszönhetően van ilyen súlyos helyzet Borsodban: ekkora víztömeg egy folyót mindent leromboló dühöngő szörnyeteggé képes változatni! Mindenesetre ücsörögtünk egy kicsit a partján, lőttem pár művészinek szánt fotót a lemenő Napról (szép kis nap volt: láttam felkelni is, és lemenni is :)), majd hazamentünk megnézni a Monsters inside me épp aktuális epizódját, amelyben bemutattak egy esetet, amikor egy 11-12 éves kisfiút ölt meg egy agyevő amőbafaj. Sokkoló tudni, hogy léteznek ilyen láthatatlan szörnyetegek, de épp ezért ennyire érdekes ez a műsor, és ezért nézem már hetek óta.
Aztán persze elérkezett újra a korai ébresztő („Persze hajnal van megint…” – énekelte pár évtizede Ákos is), és újra volt szerencsém megtekinteni a kelő Napot, de remélem, hogy ebből nem csinálunk rendszert 🙂 A reggeli hírekben újra említették az adományvonalat (1749 a gyengébbek kedvéért), és gyorsan felhívtam én is háromszor zsinórban. Már eszembe jutott pénteken is az ötlet (akkor a fél hetes híradóban láttam az infót), de most legalább nem volt időm elfelejteni megtenni – engem nem fog földhöz vágni ez a hatszáz forint (amit a három hívás levesz), viszont ott, ahol emberek házai dőlnek össze a víz miatt szerintem minden fillérnek örülni fognak. Talán ez volt az első eset életemben, hogy adakoztam, de nem az utolsó – hiába, megmondták már sokan, hogy hippi vagyok 🙂

Néhány szóban összefoglalom, ha netán lemaradtatok róla: Kósa Lajos bácsi (aki hithű FIDESZ-es, mellesleg Debrecen polgármestere, de ez most marginális infó róla) nagy zokogva bejelentette a Napi Gazdaság konferenciáján, hogy Magyarország Görögország sorsára fog jutni, és mi is csődöt jelentünk hamarosan. A – külföldi gazdasági megfigyelők szerint is – alaptalan bejelentésnek hála a forint hatalmasat zuhant, aminek a devizahitelesek megintcsak örülhetnek (én is azt teszem). Namármost: a bejelentésnek egy fő célja lehetett: az, hogy legyen mivel takaróznia a FIDESZ-nek majd ha bejelentik, hogy „öö… mégse tudunk adót csökkenteni, mert államcsőd fenyeget minket, nem értitek?!”. Ez az affér a kormánynak nagyon jó, a sok agyatlan droid be is fogja szépen kajálni (tuti, hogy sokan neki fognak állni konzervet, és egyéb tartós élelmiszereket felhalmozni), csak a gazdaságnak, és a befektetők bizalmának adott egy kurva nagy pofont az egész.

A piaci elemzések és a jegybank legutóbbi publikált inflációs jelentése nagyjából ugyanazt mondják az ország helyzetéről: a hiány csökkent, az államadósság csökkenő pályára állítható, a növekedés újra beindult – azonnali, fenyegető veszélyről szó nincs. Kósa így feltehetőleg a választóknak szánt politikai nyilatkozatot tett, a terepet akarhatta előkészíteni azon bejelentéseknek, melyekből kiderül, nincs tere az ígért látványos intézkedéseknek.

Te drága ember, te!

Orbán Viktor, és baráti köre bebiztosította magát az alaptalan ígérgetéseik következményei ellen, cserébe nekem (és jópár ezer másik devizahitelesnek) megint emelkedni fog a törlesztése, hogy a többi hatásáról ne is beszéljünk.

Polgármester Úr! Hálás köszönet érte, igazán nem kellett volna! Ja, és üdvözlöm Szíjjártó Urat is!

(Források: Kósa államcsőd-közeli helyzetet vizionál és kríziskezelésről beszél, Okos ember görög salátáról sem beszél, Éves mélypontra lökte Szíjjártó a forintot )

Akik gyakran visszatérnek a blogra, hogy újabb adagot kapjanak a JonCizmusból talán észrevehették, hogy mostanában kicsit csökkent a komolyabb befektetett energiát igénylő postok száma. Persze ezt okozhatná sok-sok tényező: megcsináltathattam volna a biciklimet, és gép előtt pötyögés helyett bringázhatnék a városban fel-alá, esetleg a kiadós baráti sörözések miatt nem tudnék időt szakítani az oldalra, de neeem… én nem ilyen vagyok. Én bizony elkezdtem drogozni, és napok óta csak flashelek, mint kezdő minimalos a fél bogyótól. Folyamatosan a kábítószerről álmodozok: alig várom, hogy újra kaphassak belőle, ez jár munka közben a fejemben, háttérképeket rakok ki róla a céges gépemen, vele foglalkozó fórumok olvasgatásával húzom ki azt a néhány órát, amíg újra jól betéphetek segítségével… Otthon persze ennek köszönhetően nem is netezek már napok óta, lerúgom a cipőmet, ledobom a pulóveremet, és – megfeledkezve a gyomromat mardosó éhségról – minden mást félretéve szólítom a szert magamba. Mióta rendszeresen a hatása alatt vagyok ráadásul úgy vettem észre, hogy megszűnni látszik a közléskényszerem: nincs ihletem a blogra írni, nem akarok tudni a realitásról: hagyjon mindenki békén a kis saját világomban, ahol én vagyok az Isten! Persze valahol tudom, hogy szánalmas szimulált élmények mámorában ((C) Red Line Offside) élni, és vár rám a való világ, ami többet nyújthat minden drognál, de én a könnyebb utat választottam: betépve nem érdekel, hogy nem tökéletes, és izmos a testem, nem kell embereknek megfelelnem, nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam… csak én vagyok, és a … Fallout 3.
Mert bizony ez egy kibaszott drog. Addiktív, bekebelez, és nem enged! Nincs kedvem írni, netezni, kommentelni, olvasni, még enni se (mert időt vesz el), és ébresztőt kell beállítanom éjfélre, hogy egyáltalán le tudjak feküdni! Amitől tartottam bekövetkezett: ismerem magam annyira, hogy rá tudok kattanni szinte bármire annyira, hogy – a szeretteimet leszámítva – elsődleges prioritást adok neki, és minden másra csak nehezen tudok koncentrálni. Ez néha nagyon hasznos, például ha valami olyanra teszem fel a napjaimat aminek van értelme (pl. a Photoshop tudásom kigyúrása), sőt egy ideig még kellemes is kicsit lebegni egy kitalált világban, amelynek segítségével el tudok szakadni a valóságtól, de természetesen mindig átesek a ló túlsó oldalára, és azon kapom magam, hogy már hat(!) órája tolom a játékot naponta kigúvadt szemekkel. Már látom magam, ahogy az ASZFK (Anonim Számítógép-függők Klubja) gyűlésén ülök az egyik széken a körben, és kihív a csoport terapeutája, hogy mutassam be magam a többieknek. Tétova léptekkel szemlesütve kiódalgok az emelvényhez, és némileg rángatózó arccal a következőket mondom a többieknek:
– a nevem JonC, és már egy napja nem indítottam el a Fallout3-at, sőt még csak nem is olvastam róla semmit a neten!
Persze szokásomhoz híven kicsit túldramatizáltam a dolgot, de tény, hogy veszélyeztetett vagyok ezen a téren. Ezért se fogom soha kipróbálni a WOW-ot, mert néhány hónap múlva azon kapnám magam, hogy egy büdös kocsma mélyén a jól megszokott témáim (amelyekbe most ne menjünk bele :)) helyett épp azt mesélném a hallgatóságomnak, hogy hogyan raideltünk be egy dungeon-t, meg mennyire jó, hogy volt tank karakter a partyban, mert legalább tudtunk jó sokat loot-olni (ez persze csak egy gyenge próbálkozás volt részemről imitálni a WOW-os szakzsargont, ők jóval érthetetlenebb nyelvet beszélnek).
Szóval igyekszem majd kicsit redukálni a napi 6 óra játékomat mondjuk 3-4-re (nehéz lesz), mert előbb-utóbb én is egy szemüveges zsíros hajú pattanásos zsírdisznó leszek, mint általában a geek-ek. Már tettem lépéseket is ennek érdekében: ma például elfogadtam egy baráti sörözgetésről szóló felkérést, legalább addig se Falloutozok! 😀

UPDATE:

hja, most meg részeg vagyok. Csöbörből vödörbe, mi? 🙂