Tegnap annak ellenére elkapott a kockaláz, hogy még egy új alkatrészt se tudtam működésre bírni, és a gépemen már hónapok óta figyelő programok álltak csak a rendelkezésemre. Rengeteg játék fel van telepítve már jó rég óta, van közöttük olyan (pl Wolfenstein Enemy Territory) amit még csak ki se próbáltam, és tegnap ezek közül válogattam kicsit. Amúgy vicces, hogy pont most tör rám a nosztalgiázhatnék (lásd lejjebb), amikor a küszöbön áll a négymagos proci, meg a 2 giga CL7-es (=gyors) DDR3-as RAM beüzemelése, mivel a 80-as 90-es években készült játékokkal való szórakozáshoz bőven elég a jelenlegi gépem is 🙂

Azzal kezdődött az egész, hogy – még melóban – utánanéztem annak, hogy milyen mesterfogások léteznek az OpenTTD-hez, amelyek segítségével megoldható az, hogy mondjuk 3-4 vonat használjon egy vasútállomást úgy, hogy nem rongyolnak egymásba/nem tévednek el. Ebben a remake-ben ugyanis – ellentétben az eredeti 94-es változattal – már válogathatunk vagy 10 féle szemafor fényjelző, és jelzőlámpa között, amelyek működését meg kéne érteni, mivel nélkülük lehetetlen egy jól kinéző, és működőképes vasúti csomópont kiépítése. Félő, hogy soha nem fogok eljutni arra a szintre agyilag, hogy megértsem mondjuk ennek a működését:

Ennek a megoldásnak a becsületes neve Advanced 10 bay station, de a pontos működésére nekem szerintem egy élet is kevés lenne, hogy rájöjjek. Sebaj, annak ellenére, hogy kicsit le lett törve a szarvam azért felugrottam egy szerverre multizni kicsit őkelmével, ahol újfent rá kellett döbbennem, hogy bizony vannak nálam sokkal profibbak is, akik zsigerből lepakolnak egy 15-20 vágányos vasútállomást úgy, hogy a vonatok mindig tudják, hogy melyik peron szabad, meg hasonlók. Én konkrétan egy olyat próbáltam összehozni, hogy két peronos állomásra egyik oldalról kettő, a másik oldalról pedig egy vonat álljon be, de a vége az lett, hogy évvégi mérleg után feljött a kis ablak, hogy „Vonat4 múlt évi profitja: -345670 Ft” (utána jött a Vonat6-7-ről is ilyen jelentés), mivel a csodálatos pályaszerkezetemnek köszönhetően az érintett mozdonyok egymással szemeztek egész évben a szemafor fényjelzőnél 😀 Kész művészet megtanulni a sokfajta szignált/fényjelzőt kezelni, és elsajátítani a különféle elágazásokat! Ennek ellenére ha van kedve valakinek, akkor állok elébe egy jó kis multiplayer-partynak, csak szóljatok, hogy csináljak szervert!

Néhány óra után meguntam ezt is (végülis nagyobb élmény lenne ilyeneket alkotni, mint a fenti képen mint összekötögetni egy állomást egy nyersanyag-lelőhellyel, aztán gyártani rá egy vonatot), így körülnéztem a gépemen kicsit. Talán a legtalálóbb kifejezés a partícióimra a „burjánzó őskáosz”, de nagy nehezen sikerült rábukkannom a SNES-emulátorom mappájára (meg a benne figyelő több száz játékra). Azért támadt kedvem hozzá, mivel hétvégén – szokásomhoz híven – ezeréves 576KByte-okat olvasgattam, és találtam néhány gyöngyszemet, amit ki szerettem volna próbálni. Érdekes dolog a technikai fejlődés: 15 éve jó pénzt elkértek egy SNES/MegaDrive-ért, most meg ingyé’ zúzhatod le a netről bármelyik játékot, amelyek fejlesztésébe anno esetleg rengeteg pénzt és időt öltek bele, és programozók dolgoztak rajta főállásban! Ez alapvetően egy remek dolog, és ha az ember kicsit is érzékeny a retro-hangulat varázsára (és nem vár el túlzottan bonyolult játékmenetet), akkor egész szórakoztatónak tarthatja ezeket a kilencvenes évek-beli gyöngyszemeket (mint amilyen a TTD is, multiplayer ide vagy oda). Még egy érv az emulátorozás mellett: akad néhány játékstílus, amely azóta egész egyszerűen kihalt a játékiparból (akár a PC-s, akár a konzolos vonatkozását nézzük), és – nekem – nagyon hiányoznak: ilyen például a „mész jobbra és ütsz”-stílusú hack&slash beat’em up-ok. Tegnap én a Final Fight3-mal ökörködtem egy fél órát, de vannak híresebb programok is a kategóriában, elég ha a Cadillacs&Dinosaurs-ot, a Golden Axe-ot, vagy a Double Dragon-t említem. Íme néhány screenshot azoknak, akik még így se tudják miről beszélek:

Imádom ezt a stílust, bár tény, hogy fél-egy óránál tovább nem tud lekötni 🙂 Épp ezért némi bohóckodás után visszatértem a régi nagy kedvencemhez, az Urban Terror-hoz, ami azért jó, mert nem igényel túl sok agymunkát (reflexeket annál inkább), élvezetes, van szociális aspektusa is (gyógyítgatni egymást, megköszönni, ha valaki visszahoz az élők közé, stb.), jók a pályák (imádom a városi harcot a szűk sikátorokkal, meg a tetőről sniperolással), sőt ha jó napom van össze tudok hozni kör végére akár egy ilyen statot is benne:

Jó tudom, sokszor haltam, de ez régóta problémám az online FPS-ekben: hiába aratok Halál módjára, ha közben minden fragemre esik egy bekapott fejes 😀 Ezen még csiszolnom kell, de tegnap kifejezetten elégedett voltam a teljesítményemmel.

Az eddigiekből szerintem két dolog vonható le következtetésként:

1. szeretek játszani, csak néha nehéz rávennem magam arra, hogy ráklattyintsak az exére
2. ha egész délután olyan életet élek, mint egy átlagos (értsd: nem blogger) csávó (értsd: játszok, South Parkot nézek, netezek stb.), akkor egész egyszerűen nem marad időm postot írni – tegnap is éjjel fél1-kor léptem ki az UT-ből, de csak azért mert felcseszték az agyam, nem azért mert álmos voltam. Komoly félelmem, hogy el fogom hanyagolni a blogot, ha majd beüzemelem az új masinát, mivel ismerem magam annyira, hogy – önkontroll híján – folyamatosan tolni fogok valami játékot ahelyett, hogy a netet bújnám valami megírandó téma után… ezt azért igyekszem majd elkerülni, de mindenesetre azt azért biztosra veszem, hogy meg fognak szaporodni a játéktesztek az oldalon 🙂

(Technikai infó: ez a post még valamikor tavaly nyáron íródott egy azóta már megszűnt tárhelyre. Persze backup nem volt (minek is az), így egy csomó arra a tárhelyre feltöltött írást elnyelt az IFLY (Internet Fekete Lyukja), többek között ezt is. Ma viszont újra felvetette a víz (képzavar tudom) az immortal-net-es domain elfeledett RSS-feedje segítségével, így végre leközölhetem újra! Köszi érte S@ti!)

Ha máshol nem is, akkor a monitoron mindenképpen. A most bemutatott Trine című játék szerelem volt első látásra. Mindazonáltal, hogy nem voltam soha nagy rajongója a fantasy vonalnak (bár a Gyűrűk Urát kétszer is ki kellett olvasnom, annyira jó volt), ez a cucc mégis megragadta a figyelmemet. Elég volt néhány képet szemügyre venni a Gamestarban ahhoz, hogy lássam, hogy ez a játék jó, bár ezzel az egyszerű kis jelzővel nem tudom eléggé kifejezni amit gondolok róla. Talán azzal tudnám a legjobban jellemezni, hogy ha valaki kételkedne abban, hogy egy videojáték (de gyűlölöm ezt a szót) lehet művészi, akkor ezt dugnám az orra alá egy “ez neked nem költészet, köcsög?!” felkiáltással 🙂

A játék amúgy alapjait tekintve egy snassz kis platformjáték, tehát nagyon távoli rokonságban van mondjuk a Super Marioval, bár a hasonlóság tényleg csak akkor tűnik elő a két drusza között, ha a játékmenetet nagyon leegyszerűsítve szemléljük. Kezdjük a különbségek felsorolását azzal, hogy itt kapásból három karaktert irányíthatunk, személy szerint egy tolvajlányt, egy varázslót (aki mellesleg egy nőcsábász, bár ez a játék alatt nem lesz túl hangsúlyos jellemvonása), és egy lovagot. Közöttük bármikor válthatunk, tehát egy villanás alatt átalakulhatunk törékeny íjászból mindenkit hatalmas karddal szétdisztrojoló lovaggá. Ahogy ez már sejthető, mindegyik karakter másban jeleskedik: a tolvajlány íjjal lődöz, és csáklyával lengedez ide-oda, a varázsló tárgyakat (konkrétan ládákat, és pallókat) tud teremteni, illetve tárgyakat tud lebegtetni, húzni-vonni az varázstudománya segítségével, a lovag meg “csak” osztja a nagy csapásokat, illetve a pajzsával képes blokkolni a támadásokat. Talán ő a legkevesebb funckióval bíró figuránk, de azért gyakran fogjuk használni őt is, mivel a ránk törő csontvázhadseregek leküzdésében azért el fog kélni a nyers izomerő is 🙂 Eddig a szükséges tényanyag, most nézzük meg, hogy mi is lesz a játékban a feladatunk. Hm, voltaképpen annyi, hogy menni kell jobbra, mint minden hasonló platform ugrabugrában, de elég megnézni az alant elterülő videót, hogy lássuk: azért itt nem fog ártani kicsit gondolkodni se, mivel a készítők rengeteg fizikai feladványt építettek be a leküzdendő pályákba. Ezek nagy része azért nem okoz komoly fejtörést, inkább az fog káromkodásra késztetni, amikor huszadszorra esel le egy libikókáról pl., mert egész egyszerűen béna vagy hozzá, hiába tudod a megoldást. Ezek a kis szivatások szerencsére nem csapnak át sz*patásba (bár az utolsó pályáról már olvastam érdekes dolgokat), úgyhogy az ember nem akarja az első húsz próba után se egy laza uninstallal megkínálni az alkalmazást.

Ehhez hozzájárul az is, hogy ez a játék egészen egyszerűen gyönyörű. A pályák művésziek, nincs két egyforma tereptárgy, és az egész egy olyan egységes egészet alkot, amilyet már nagyon régen nem láttam. Az egész képi világból árad a hangulat, amelyet a remek fény-árnyék hatásokkal, és olyan effektusokkal fokoztak, hogy néha a kép előterében is elsuhan egy-egy inda, vagy vastagabb fatörzs. Ez jót tett a 3D-s érzetnek is, amely amúgy is kifogástalan, remekül oldottál meg a készítők, hogy egy alapvetően egy síkban játszódó játéknál szinte észre se vegyük, hogy igazából nem mehetünk arra, amerre a kedvünk tartja.

Ami még hatalmasat dob a beleélés-faktoron az a játék zenéje. Bő egy órányi készült hozzá, és egy Ari Pulkkinen nevű, rendkívül tehetséges finn (nem is mondtam, az egész játékot finnek követték el) zeneszerző munkáját dícsérik. Mindegyik stimmel az adott pálya hangulatához, és önmagukban is hallgathatóak. Most, hogy ezt írom is épp az szól, és nem bírom megállni, hogy ne osszam meg veletek a kedvencemet közülük:

Letölthető innen (délután meggyógyítom a linket) (jobb klikk -> cél/hivatkozás mentése más néven)!

Talán ez a legszebb dallam, amit játékban hallottam, még a World of Goo volt az, ami ekkora hatással tudott rám lenni zeneileg (amelynek zenéje letölthető ingyen itt).

Ennyi dícsérő szó után csak annyi maradt hátra, hogy összefoglaljam a játék esszenciáját: gyönyörű fantasy-környezetben óriásgombákon ugrálós fizikai feladványokat megoldós platformcucc iszonyatosan hangulatos zenékkel, és újszerű játékmenettel. Akit esetleg meggyőztem arról, hogy ha nem próbálja ki, akkor kihagy valamit az életéből (neem, dehogyis volt ez a célom 🙂 ), annak ajánlom kezdetnek a cucc demóját (próbaverzióját), ami letölthető innen.

Imádom az olyan programokat, mint a most kivesézésre kerülő AquaSnap: ingyenesek, kicsik, de nagyon meg tudják könnyíteni az ember életét. Ebbe a kategóriába sorolható a pár hónapja bemutatott Greenshot is, amelyet a mai napig rendszeresen használok, és úgy fest, hogy jelen vizsgálódásom tárgya is erre a sorsra fog jutni.

Állítólag – erősítsétek meg, nekem még nincs tapasztalatom ezzel kapcsolatban – Windows7-ben ha kijelölsz egy – nem teljes képernyőre rakott, tehát mozgatható – ablakot, majd nyomsz egy Win billentyű + kurzor balra/jobbra kombót, akkor könnyedén átméretezheted és pozicionálhatod úgy, hogy pont az asztal felét foglalja el. Ezt hívják a Microsoft-os okosmókusok AeroSnap-nek, és alapvetően nem rossz módszer arra, hogy kicsit rendezettebben dolgozzunk sok ablakkal, de vannak még hiányosságai. Nos, ezekre nyújt megoldást az AquaSnap, ráadásul olyan légies eleganciával, és egyszerűséggel, hogy megtanulni a használatát fél perc, megszokni meg talán kettő 🙂

Nézzük csak mire is jó! Tételezzük fel, hogy olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy – munka címszóval – egész nap mereszthetjük az alfelünket valamiféle számítógép előtt, és – mivel a Firefox-ban Farmville-zés mellett bizony néha valamiféle produktív munkát is kénytelenek vagyunk végezni – egy idő után rogyásig telik a tálcánk a megnyitott programok ablakaival, és csak hosszas Alt+Tab nyomogatás árán válthatunk át közöttük. Nem mondom, hogy ez a cucc megold minden ezzel kapcsolatos problémánkat, de – főleg ha több ablakot kell egyszerre figyelnünk – hasznos lehet, mivel segítségével egy egérmozdulattal átrámolhatjuk ablakainkat a képernyő felére, de akár negyedére is valamelyik sarokba!

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy adva vagyon egy ablak (ne legyen teljes képernyőn persze), megfogjuk a fejlécénél fogva, és elkezdjük húzni a képernyő tetszőlegesen választott széle felé. Amikor már kb. a felét „kihúztuk” a képből megjelenik egy kis ikon, ami jelzi, hogy ha most elengedjük akkor át fog méreteződni. Így tessék elképzelni:

Ezzel a módszerrel pillanatok alatt szétdobálhatjuk az ablakainkat, sőt – ahogy említettem már – ha sarok felé húzzuk, akkor a képernyő negyedére fog zsugorodni, és az adott sarokba fog áthelyeződni. Leírni bonyolultabb, mint használni, az alábbi kép „összehozása” például kemény 5 másodpercembe került:

A program tudása ezzel még nem merült ki (bár már most többet tud, mint a Win7 beépített funkciója), mivel segítségével egy (vagy akár több) kiválasztott ablakot kijelölhetünk, hogy folyamatosan előtérben legyen (azaz ne takarják el más ablakok soha), sőt megadható az is a beállításokban, hogy ez az ablak áttetsző legyen (és mennyire legyen az), szóval ezzel a lehetőséggel szem előtt tarthatunk pl gyakran használt Excel-ablakokat, vagy mondjuk egy jegyzettömböt, amelyből olvassuk a szükséges adatokat. A kívánt ablak kijelölése nagyon vicces (igazi parasztvakítás): megfogjuk a fejlécét, és megrázzuk az egérrel 🙂 Impresszív megoldás, és mókás érzés, amikor egy ilyen rázással áttetszővé varázsolunk ablakokat (a kollegák „hát ezt meg hogy csináltad?” reakcióiról nem is beszélve):) Képeken ez a funkció:

Ugyanez két mindig előtérben tartandó ablakkal így fest:

Ha mindez nem lenne elég, a program tud Multiple Document Interface (MDI)-felületeken is garázdálkodni, azaz alkalmas pl. az Excelen belüli táblázatrendezésre is.

A pláne az egészben, hogy jól fut Windows 2000-en, XP-n, Vista-n, és Windows7-en is, sőt már magyar a menüje is, szóval a használata tényleg gyerekjáték. Tökéletesen kezeli a több monitoros környezeteket is, kevesebb mint egy mega memóriát eszik, és szinte kimutatathatlan a CPU-terhelése.

Konklúzió:

ez egy korrekt segítőeszköze lehet mindazoknak, akik irodai munkát végeznek, és sok programot kell egyszerre használniuk. Kezelése nagyon egyszerű, ingyenes, magyar, sokoldalú, és nem terheli a gépet. Egy hibája van csak – bár ez csak nekem az: a Putty nevű terminálkliens ablakainak méretezésével vannak gondjai, de már írtam egy szép levelet a fejlesztő bácsinak, hogy ha lehet a következő verzióban már ne jelentkezzen ez a probléma 🙂

Letölthető innen.

1994… bizony, akárhogy is számolom idestova 16 éve(!) dobta ki a Microprose (nem keverendő a Microsoft-tal) Chris Sawyer (nem keverendő Tom Sawyer-rel) zseniális játékát, amely jelen postom tárgyául szolgál. A címe Transport Tycoon volt, majd – a nagy sikerre való tekintettel – a kiadás után egy évvel kijött a tunningolt verziója is, a Deluxe, amely néhány plusz funkcióval, lehetőséggel bővítette az eredeti játékot. Ezekben az időkben a játékfüggő fiatalság bizony még nagy erőkkel nyüstölte a Commodore cég Amiga-it, sőt – Magyarország elmaradottságából adódóan – nem volt ritka a jó öreg hatvannégyes se a háztartásokban. Az igazán burzsujok viszont már 386-osokon tolták a Doom-ot, meg a Heretic-et, és eme kiválasztott réteg találkozhatott először ezzel a csodával is.

A játék alapötlete, és célja pofon egyszerű: építs ki minél jobban menő szállítmányozó-céget, nyomd le a konkurrens vállalatokat, és fejlődj a korral. A szent cél (=extraprofit) érdekében hajókat, autóbuszokat, teherautókat, repülőket, és vonatokat vethettünk be, amelyek – miután beprogramoztuk a követendő útvonalat – már maguktól járták az útjukat, és termelték (jó esetben) a bevételt. Persze idővel az amortizációnak „hála” drága eszközeink kezdték bemondani az unalmast, ilyenkor kellett dönteni: fenntartjuk az egyre nagyobb veszteséget termelő, egyre sűrűbben lerobbanó gépparkot, vagy súlyos összegekért új mozdonyokat/buszokat/stb.-ket vásárolunk. Az alapjáték sima, kontinentális éghajlatú pályáin volt lehetőség pl. szenet szállítani a bányából az erőműbe, de ha úri ízlésünk úgy tartotta akkor felcsaphattunk olajtanker-flotta tulajdonosnak is. A lehetőségek – sablonduma, de igaz – effektíve határtalanok voltak a játék során, mivel megtehettük azt is, hogy előre gyártott térképek helyett generáltattunk a géppel egy terepet, amelyen minden alkalommal új kihívások vártak. A játék időszámítása 1950-től a jövőig terjedt, aminek köszönhetően átélhettük azt, hogy milyen érzés lecserélni a kezdeti gőzmozdonyainkat dízel- majd elektromos hajtásúakra, sőt a játék végén már nyergesvasút is üzembe állíthatóvá vált.

Hiába az időközben eltelt rengeteg idő úgy látszik, hogy a Transport Tycoon kortalan klasszikus. Azt, hogy nem merült feledésbe sokban köszönheti néhány fanatikus kocka rajongójának, akik 2003-ban nekiálltak leprogramozni belőle egy nyílt forráskódú, szabadon bővíthető/alakítható, ráadásul multiplatform (Win, Linux, BSD, Solaris, de létezik belőle nem hivatalos Nintendo DS, Pocket PC, sőt PSP verzió is többek között) változatot. Ez lett – eleinte – a TTDPatch, majd később a Open Transport Tycoon. Postom örömteli apropója az, hogy április elsején megjelent a játék 1.0-s verziója, amely – elődjeihez hasonlóan – rengeteg újítással büszkélkedhet a klasszikus kilencvenes évek derekán készült őséhez képest, amelyeket még felsorolni is nehéz (a teljes lista magyarul itt érhető el), de a kulcsfontosságú fejlesztésekről én is írok pár sort:

• sokkal nagyobb térképek
• modern multiplayer-lehetőség (helyi hálóban, vagy neten)
• kényelmes, és praktikus online letöltőrendszer (főmenüből elérhető, segítségével új pályákat, modelleket, AI-ket, stb. lehet lehúzni)
• NewGRF támogatás: használatával új grafikákat használhatunk a játékban, szóval ha nem tetszik a sín, a víz esetleg a járművek, akkor ezekkel a file-okkal segíthetünk rajta.

Pillanatkép a szerverválasztó képernyőről

Végezetül egy kis install-segítség: feltelepítés után még nem lehet kapásból indítani az exéjét, mivel az eredeti játék jogvédelem alatt áll (ez igaz nemcsak az egészére, hanem az olyan alkotórészeire is, mint pl. a grafikai file-jai), ezért a készítők kénytelenek voltak saját maguk legyártani a szükséges grafikai file-okat. Ezek rendre a következők: OpenGFX, OpenSFX és OpenMSX. Ezekre mindenképpen szükség van a futtatásához (vagy használhatóak az eredeti grafikai file-jai is, de én nem találtam sehol a vinyómon ezt az őskövületet)! Miután letöltődtek a zip-ből ki kell tömöríteni a mappákat a …C:\Documents and Settings\<név>\Dokumentumok\OpenTTD\content_download\data\ könyvtárba (ez persze máshogy néz ki Vista/Win7 alatt: ott C:\Users\<név>\Dokumentumok\OpenTTD\content_download\data a keresendő), majd indítható is a játék.

Javaslom, hogy a némileg oldskool grafika ellenére (vagy épp’ azért) tegyetek egy próbát vele! Magyar nyelven is elérhető, ingyenes, és hosszú távú szórakozást nyújt, ráadásul jobban leköt, mint némelyik modern grafikai csoda!

Letöltés, hivatalos oldal ezen a linken.

UPDATE:

minekután megpróbáltam helytállni egy multiplayer meccsen, és szomorúan konstatáltam, hogy ezek bizony állatok (ilyeneket hoznak össze, míg én örülök, ha össze tudok kötni két vasútállomást) úgy döntöttem, hogy kicsit utánanézek a profi vasút- és egyéb vonal tervezés rejtelmeinek. Fáradozásaimat (értsd: Google-ezés) siker koronázta: ezen a Wiki-oldalon megtalálhattok mindent, ami igazán profi OTTD-játékossá tehet titeket – bár csak angolul, de legalább képekkel illusztrálva!

Még egyszer, és jó időre talán utoljára hozom fel mindannyiunk kedvenc témáját, amelyet talán a Windows-hoz, vagy a fogorvosi kezelésekhez lehetne hasonlítani: ez is szükséges, és rossz egyszerre. Bizony, ez a téma a politika, amelyet most már eleget boncolgattam az utóbbi hetekben (nem is ismerek magamra, nem voltam én ez az agitálós fajta…), de ígérem ezúttal a véresen komoly megmagyarázós hangvételemet hanyagolva inkább a vidám oldalát fogom taglalni ennek a cirkusznak, amit a mi adónkból űznek ezek a bűnözők (tudom, demagógia).

Ma – miközben gyökkettővel próbáltam visszavánszorogni az albérletbe az öt kilométer futásom után, amit idén már harmadszor(!) sikerült abszolválnom az egyik helyi konditeremben – a belvárosban kaptam egy helyre kis újságot egy szép nagydarab mosolygós körszakállas metálosnak tűnő fiatalembertől. Elfogadtam, megköszöntem (persze minek, tudom, tudom), és csak úgy futtában átvizslattam a címlapját. Az virított a lap tetején hatalmas betűkkel, hogy „SZEGEDI CSANÁD AZ EURÓPAI PARLAMENTBEN”. Hm mondom magamban, ez elég suta cím egy újságnak, de legalább azt levágtam belőle, hogy ez a szórólap nem szórakozóhelyet, meg ablakboltot akar reklámozni, hanem valami választási nyüvek má’ megint… de akkor mégis melyik párt ez? Megfordítottam… jé, Jobbik 🙂 Ja, hogy ez az arc a párt alelnöke, és ez volt az, amelyik beült az EP alakuló ülésére Gárda-egyenruhában? Na, megint tanultam valamit (kérdés, hogy mennyi haszna volt)! Vacsora közben átrágtam magam rajta egy kicsit tüzetesebben is (az ilyen propaganda-anyagoktól mindig megindul a nyáltermelésem), és két cikken röhögtem fel hangosan, a többi csak mulattatott (ilyen címek voltak, hogy ‘A gárdisták zaklatása helyett a cigánybűnözést számolja fel a rendőrség!”, meg „A lelkivilágomtól egy Székely Köztársaság sem áll messze”). A szóban forgó írás címe az volt, hogy „A Jobbik külpolitikája Keletre néz” (így, nagy kával), és ez a bekezdés szerintem vicces belőle:

A magyarokat Belső-Ázsiában testvérnek tekintik, és ez a kazahokra fokozottan igaz.(…) A Jobbik véget fog vetni annak az időszámításnak, hogy a haszon legyen az elsődleges. Sokkal inkább fontosabb a magasabb rendű lelki öröm, hogy a rokonainkkal, testvéreinkkel köthetünk újra szövetséget. Nem mellesleg ez a magyar-kazah szövetség lesz Európa és Belső-Ázsia szövetségének az új alapja.

Tudom, fasz vagyok, de Kazahsztánról nekem valahogy mindig ez jut az eszembe:

Borat, és húgocskája, aki Kazahsztán egyik legelismertebb kurvája, a háttérben egy átlagos kazah falu

Szóval akkor miért is lesz gyümölcsöző ez a magyar-kazah szövetség, és miért is lesz a két földrész (legalábbis nagy kiterjedésű terület) szövetségének, mi több testvéri összefogásának, és zokogva egymás mellére borulásának alapja? Nem voltam rest, felütöttem a Wikipedia vonatkozó oldalát, és az ott leírtak alapján a következőket szűrtem le: érdemes lesz spanolni velük, mert Bajkonurban van az oroszok űrközpontja, ja meg van sok olaj, szőlő, teve meg kecske, ráadásul 8-10 évnyi általános iskola után már mehet az ember főiskolára(!). Ja, és gyönyörűek a kazah lánykák is, lásd a fenti képet 😀 Szóval ha a Jobbik hatalomra kerül, akkor mi is részesülhetünk ebből a földi paradicsomból, amelyet Kazahsztánnak neveznek.

Volt ma még egy cikk, amelyen azért derültem nagyot, mivel Csanád is újfent bebizonyította általa, hogy létezik a magyar nyelvben egy olyan szó, amit csak és kizárólag a politikusok használnak, ez pedig a elkúrtuk meggyőződésem. Tegye fel a kezét, aki hallotta már olyasvalaki szájából elhangzani, aki nem volt tolvaj politikus! A Belga is felismerte ennek a szónak a magyarban elfoglalt kitüntetett helyzetét, mivel a – nem is olyan rég megjelent, mellesleg egész egyszerűen zseniális, és ingyen tölthető – Arany című albumukon egy egész számot szenteltek neki. A – meglepő módon – Meggyőződésem címen futó számot muszáj mellékelnem itt, mivel tökéletes példája annak, hogy mennyire bódító, és értelmetlen masszává összefolyó maszlagot képesek összehordani ezek a kivételes tehetséggel megáldott mesemondók, akiket mi a politikai elit tagjainak hívunk:

Dalszöveg is dukál hozzá, ehunvane (bár had tegyem hozzá, hogy semmivel se teszi érthetőbbé a mondanivalót az olvasása).

Még egy poén, és tényleg leszállok a Jobbikról (márcsak azért is, mert az összes többi párt ugyanígy megérdemelné a fikázást), de ez teljesen véletlenül akadt az utamba miközben jöttem haza ma:

Végre egy szókimondó tökös gyerek! Ez az Ákos, csak így tovább! Esetleg a párt jelmondatát is le lehetne cserélni erre, nem? 😀

Tudom, kicsit fáziskésésben vagyok, és általában ilyen hatalmas (~1 hét) csúszás után már nem is nagyon szoktam írni hírekről („leírtak már előttem mindent mások” címszóval), de – annak fényében, hogy mit jelentett nekem ez a zenekar – úgy érzem, hogy mégiscsak illene megemlékeznem tinikorom meghatározó zenekaráról, a Kispál és a Borzról most, hogy bejelentették, hogy feloszlanak.

Furcsamód nem vágott annyira mellbe a döntés, mint amennyire elvárható lenne egy tíz évre visszatekintő „kapcsolat” után. Várható is volt valahol (Lovasi már kb. egy éve pedzegette, hogy nem megy a számírás Kispállal, kettejük gyümölcsöző szimbiózisának egyensúlya megbomlott valamiért), pláne ha figyelembe vesszük, hogy a legutolsó lemezük 2004-ben jelent meg (ne vegyük ide a 20 éves válogatást, illetve a nemrég kijött EP-t, amelyeken összesen kb 4-5 új szám szerepelt), ami az én személyes idősíkomban a győri éveimre tehető, ami – számomra – iszonyatmód a múlt ködébe vesz. Hat év. Hat év alatt rengeteg kínlódást átélhettek ezek az arcok (ez a blogírói ihlettelenséghez hasonlítható talán a legjobban annyi eltéréssel, hogy ez ráadásul csapatmunka is, így még bonyolultabb kilábalni belőle), gondolom volt jó pár anyázós-veszekedős próba is, és mégse akart működni a dolog. Ha ezzel a lépéssel megelőztünk néhány elcseszett lemezt izzadságszagúan kispálosra vett számokkal tele, akkor nem bánom a döntést. Így csak a szépre emlékezhetünk a bandából…

Emlékszem (nem is olyan régen a 30Y kapcsán emlegettem is), volt olyan koncertjük még valamikor 2000 táján, amire én úgy mentem el, hogy tisztában voltam azzal, hogy utána bizony következni fog a csövezés hajnalig Ajkán a 10-12 fokban (egy szál vékony bőrkabátban, amit ráadásul egy csaj el is akart lopni buli közben), de nem érdekelt… Mindennél jobb volt, amikor a Tesis a világ című számot úgy kezdték el, hogy fél tucat ismeretlen sráccal karöltve mi kezdtük el az első két sort énekelni, és a zenekar a mi felvezetésünk után vágott bele a „Motyogj el a WC-ben. aztán csináljad tovább”-ba.

Aztán a legutolsó koncertjük amin voltam is örök emlék marad: a tavalyelőtti EFOTT-on vágtak le hatalmas bulit a nagyszínpadon, mi pedig négyen-öten a kulturáltan álldogáló emberkék között ordítottuk az összes dalszöveget meglehetősen ittas állapotban (amelyet a becsempészett Hubik és egyebek hathatós közbenjárásával értünk el). Itt már játszották az I like Gemenc-et és a Van-e nálatok alkohol-t is, amelyek megkeseredettségükkel már éreztették, hogy valami nincs rendben a zenekar háza táján (olyanok voltak ezek a dalok, mint anno a Velőrózsák némelyik elborultabb darabja, pl. Vér és bél… nyilatkozta is Lovasi, hogy nem tetszett neki ez a lemezük).

Mementóként álljon itt egy koncertfelvétel tőlük, amelyen az egyik örök kedvencemet játsszák:

23 év után vége. 23 év… gombócból is sok, nemhogy zenekarosdiból. Ha belegondolok, hogy alig néhány évvel fiatalabb a banda, mint én, akkor válik igazán fajsúlyossá ez az időtartam. Rengeteg idő, ennyi idő alatt még a színpadon mikrofonba vonyítást/riffelgetést is meg lehet unni, nem is hibáztatom őket érte, csak mégis fáj egy kicsit a dolog megváltoztathatatlansága: nem lesz több Kispál-lemez. Soha többet. Sad, but true my friend. Sad, but true…

UPDATE:

épp Prosecturát, egy hasonlóan régóta létező zenekart hallgatok (1989 óta nyomják), de ők legalább még nem akarnak feloszlani. Ja és az Imre Norbi (az énekesük) se kapott Kossuth díjat. Még 🙂

Alig vártam, hogy végre visszaérjek az albérletbe, és nekiállhassak az új gép beüzemelésével kapcsolatos előkészületeknek. Hétvégén már mindent átrágtam alaposan: fizu lesz hét végén (kiderült, hogy akár már holnap is megkaphatom), beváltom az euro-t, amit nem költöttem el Németországban, kell a hely a vinyón, ha meglesz az új gép, azt is kell valahogy csinálnom, ja és nem ártana a rendelést is még időben leadni az alkatrészekre… A gépbővítés lázában égek 🙂

Komolyan félek attól, hogy úgy rá fogok kattanni a masinára, amire tizennégy éves korom óta nem volt precedens (akkor kaptam ugyanis Ricsi barátomtól ajándékba(!) egy 486-ost), és konkrétan nem fogok tudni aludni ettől az ördögi gépezettől 🙂 Próbálok mértékletes lenni, egyszerre csak 2 játékot feltelepíteni, és azokat nyüstölni (ezzel megadva az esélyt arra, hogy megunjam őket, és akkor talán végre lesz egy kis nyugtom), listákat, prioritásokat állítok fel, hogy mivel kell feltétlenül eltöltenem néhány órát. A választék meglehetősen tág volt, mivel az utóbbi 7-8 év játékterméséből szemezgethettem (tk. ezeknek csak töredéke futott el az eddigi vasamon), és – bár kipróbálni csak keveset, és kevés ideig volt lehetőségem, pl. egyszer GTA4-ezhettem egy órát Tamás barátomnál – de meglehetősen jó szaglással vagyok megáldva minőségi game-k terén, így nem volt nehéz a döntés még így, tapasztalat nélkül sem. Következzék a tízes lista, amelyeket feltett szándékom végigtolni, vagy akár csak kipróbálni (már ha nem annyira jók, amennyire gondoltam, és félúton megunom őket):

10. Mirror’s Edge: már régebben lelkendeztem róla, de pár szóban összefoglalom megint: bár rövid, viszonylag könnyen megunható stuff, ráadásul kevés színnel operál mégis felkerült a listára, mivel nagyon nagy feeling lehet belebújni a futárcsaj bőrébe, és a nyári forróságban izzó tetőkön ugrálva parkour-ködni miközben golyók fütyülnek a fejed mellett. Van neki igencsak jófajta főcímzenéje is (a telefonomon fent is volt jópár hétig), az alábbi videót is ez festi alá:

9. Borderlands: ezt csak pár röpke pillanatig volt szerencsém „élőben” is látni, de jó benyomást tett rám a rajzos grafika (fillezett vektor – powa, á’la XIII), az egész egyedi szereplők, a szépen kivitelezett harcjelenetek, és a lepusztult kicsit Fallout-ot idéző világ, amelyben játszódik. Tipikusan az a játék, amit alig ismerek (mégcsak nem is nagyon olvastam róla), de a szimatom azt súgja, hogy nem fogok úgy járni, mint Arany János éji bogara (gyk: koppanni), ha teszek vele egy próbát. Videó is van, prezentálja a feelinget:

8. Halo 2: az első részét imádtam, hihetetlen hangulata volt annak, ahogy Master Chief bőrébe bújva robbantgattad a kis grunt-okat (akik alkalomadtán visítva menekültek előlünk, miközben a fegyvereiket a fejük felett lóbálták – haláli fazonok), vezetted a szanaszét parkoló dzsipeket (esetleg tankokat, és egyéb járműveket) mindezt megkínálva egy sajátos hangulattal, amit az olyan zseniális mellékszereplők teremtettek meg, mint a gömbszerű, állandóan (asszem női hangon) magyarázó robot. A második részről csak jót hallottam – kivéve, hogy bizonyos üzleti megfontolásoktól vezérelve csak DirectX10-en hajlandó elindulni, de most már ez az akadály is elhárult 🙂

Videó róla (hm, elég harmatos ez a grafika… sebaj, ha kárpótolja a hangulata, akkor nem fog érdekelni):

7. Bioshock 2: erről már szintén értekeztem nem is olyan régen, úgyhogy most csak tőszavakban: (megint ismétlem magam, de ez tényleg fontos) hangulat, klausztrofóbia, eszméletlen látványvilág (= gyönyörűen csobogó, hullámzó, hömpölygő víz mindenütt), és jó sztori. Ja, a hangulatát említettem már? 🙂 Videót nem rakok, van a belinkelt postnál már egy jól sikerült darab.

6. Crysis + Warhead: tipikus szilikongyerek játéknak tűnik (értsd: semmi történet, míves párbeszédek, esetleg művészi beütés, csak tömény erőszak, GI Joe-skodás, és mocskosul szép grafika), de már csak kíváncsiságból is meg akarom nézni, hogy mit produkál majd a vasamon ez a program, amit hosszú ideig mumusként emlegettek mondván nincs olyan konfig amin röccenésmentesen futna full grafikán (legalábbis a vége, ami állítólag igencsak szereti 24 alá vinni azt a fránya képkocka/másopercet). A Warhead-et is hozzácsaptam, mivel ez a hivatalos kiegészítője, amit ráadásul magyarok követtek el, szóval kíváncsi vagyok, mit követtek el ezek az arcok. Ez a trailer pontosan az elején említett szilikongyerekes játékmenetbe enged bepillantást:

5. TeamFortress 2: ez a játék nagyon jó, bár nem feltétlenül „miatta” adtam a fejem gépfejlesztésre (tudniillik eldöcög egy régebbi vason is, és nem kér enni) mégis majd csak most fogom kipróbálni, mert az a halálom, ha szaggat egy játék multiban (mivel nem elég a gépem hozzá), és azért kapom a fejest, mert nem volt időm két képfrissítés között fedezékbe vonulni. Bővebben nem vesézném most ki, mivel – nahát – erről is írtam pár hete.

4. Far Cry2: az első része a szívem csücske volt anno a sokak által szidott szörnyek ellenére is, amelyek vandál vizigót-hordaként rombolták porrá a feltűnésükig hellyel-közzel maradéktalan realitás-érzetet. Eme malőr ellenére egyöntetű „aztakurva!” volt a reakciónk a srácokkal, amikor először kecmeregtünk ki a barlangból a napfényre a játék elején. A második rész rátett egy lapáttal: ugyan a karibi szigetvilágot (sajnos) lecserélték Afrikára, így kristálytiszta vízű lagúnák helyett a dzsungelben kell bandáznunk, de olyan vizuális orgazmus közepette, hogy én még ilyet nem láttam. Sztori, meg hasonlók tekintetében nem tudok nyilatkozni (feltételezem, hogy nem túl erős ez az aspektusa), de mindenképpen végig fogom tolni, márcsak azért is mert világ életemben ki akartam próbálni, hogy milyen érzés egy szál csavarhúzóval megszerelni egy halálán levő autót 🙂

3. STALKER Clear Sky, Call of Pripyat: megint egy folytatás (pontosabban kettő), amelyeknek első része annyira eltalált darab volt, hogy tutira veszem, hogy a fejlesztőgárda ezeket se cseszte el. A mai napig emlékszek azokra az estékre, amikor a Zónában kóboroltam, felettem haragosan morajlott az ég, a távolban villámok cikáztak, és én poroszkáltam az elhagyott országúton a pusztaság közepén kezemben felhúzott gépfegyverrel, készen arra, hogy megvédjem magam a sugárzástól elmutálódott kutyák csordáitól. Nnnna, már megint előjön a kedvenc vesszőparipám: a hangulat. Ha ezt sikerült reprezentálni (neadjisten továbbfejleszteni) a folytatásokban, akkor már elégedett leszek. A brilliáns grafikát, a sok csilli-villi effektet már nem is említem: persze, jó hogy szép a játék, de a STALKER-t én soha nem a grafikájáért szerettem.

2. Fallout 3: ifjú titán korom kedvenc játékai közé tartozott a Fallout-univerzum első két része. Talán nem is tudok más RPG-t mondani, ami ennyire megfogott (nem, még a Diablo sem), mint ez a két zseniális remekmű! Az atomháború utáni posztapokaliptikus milliő, az ötletes küldetések, a társaink (mint Dogmeat, a kutyánk, akit elvesztettem egy misszió során, de nem töltöttem vissza az állást – ez volt az ő végzete, nem akartam csalással visszahozni az élők sorába), a véres tűzharcok (minigun kontra útonálló… na az nem szép látvány), a sok fejleszthető tulajdonság, a karakterlapon az ötletes figurák, és maga a sztori ami egybefogta a játékot mind-mind zseniális volt, és megismételhetetlen. A harmadik rész immáron teljes 3D-ben próbál a félig felülnézeti (izometrikus) elődök nyomdokaiba lépni, és ahogy elnéztem (mert bizony ezt képes voltam felrakni a jelenlegi gépemre, bár nem volt benne köszönet) ez hellyel-közzel sikerült is neki. Megintcsak egy éjszakai kalandozás ugrik be a játékból, miközben a romok között haladtam, a fejem felett világító Hold megpróbálta valamelyest megvilágítani a tájat, és a PipBoy-omból (a játékban használt PDA-fajta) andalító negyvenes évek-beli amerikai big band muzsika szűrődött ki. Csakazért se írom le, hogy ez a játék milyen szempontból domborít nagyot, legalábbis szerintem 🙂 Van nekijje egy jó elborult trailere is, érdemes megnézni:

Végül, de nem utolsó (sőt: első)sorban következzék a győztes, amelyet hosszas töprengés után hagytam csak a helyén (a Fallout3 erős ellenfele volt, legszívesebben holtversenyt hirdetnék közöttük):

1. GTA 4: a játék, aminek mindegyik elődjével játszottam (és sokat közülük végig is vittem): a GTA. Ez a három betű jelenti számomra a minőségi szórakoztatást (tudom, szar nekem), és a felhőtlen mókát, kacagást. Az összes közül a Vice City maradt az örök szerelem (pár hónapja már megírtam miért), de Rico-nak (a negyedik rész főhősének) minden esélye megvan, hogy végre letaszítsa trónjáról Tommy-t, a hawaii-inges macsót. A hihetetlen munkával, és műgonddal megalkotott élő, lélegző város, a csodálatos törés- és fizikai modell, a rengeteg lehetőség, és küldetés mind-mind egy csodálatos játékot körvonalaznak, amit hónapokig lehet nyúzni úgy, hogy nem unod meg (pláne, hogy olyan multija van, amilyet még nem pipáltam). Tudom, hogy optimizálatlan („nincs benne élsimítás”, hogy Tamás barátomat idézzem), indokolatlan a gépigénye (mondjuk ez engem nem nagyon fog érinteni :D), meg hasonlók, de ez mégiscsak GTA, és nem is akármilyen – igazi gyémánt. Videó róla:

Nevezetes nap a mai: egyrészt ugye ilyenkor illik megviccelni embertársainkat némi erőltetett (nagyritkán szellemes) poénkodással, szóval be szeretném jelenteni, hogy mától megszűnik a Ráktalicska (óóje), másrészt egyéb emlékezetes esemény is történt ma (legalábbis velem) ami miatt elvileg ma este be kéne rúgnom néhány emberrel a Vadászkürtben (aki nem ismerős errefele: Fehérvár legundorítóbb kocsmája, de megvan a sajátos bája), ugyanis kereken egy éve vagyok kékvérű, azaz IBM-es. Akikkel anno kezdtem (meg felvételiztem) azokkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot annak ellenére, hogy szanaszét pakoltak minket a cégen belül, így a mai rendezvényre is hivatalos vagyok. „Persze” nem fogok tudni részt venni az össznépi bebaszáson (bocsánat: nosztalgikus sörözgetésen), mivel – most tessék figyelni, lényeges információ következik – holnaptól szabin leszek, ergo nem valószínű, hogy lesz új post keddig. Tessék valahogy elviselni az ezzel járó fájdalmat, piros tojást nehogy el tessék fogadni (az ilyen irányú kezdeményezéseket a következő mantrával tessék elhárítani: „oszt pálinkád nincsen?”), vegyétek elő a legbüdösebb 7-8 éve rohadó kölniket (ez persze a fiúkra vonatkozik), sok locsolót/locsolnivalót, a lányoknak pedig sok türelmet kívánok!

Az extra.hu-t pedig Isten nyugosztalja.

Óbazz dereggel van kibotorkál kávét melegít asításításít felöltöz régi zselét újra beüzemel leliftez rácsodálkoz a tavaszra be a céghez miafasz filesystem kreálás hol is hagytam abba tegnap fél 11-kor agy eldurran kirohan friss levegőt szívni nahát Peti és Anita beszélgetés a nőkről mint munkaerőkről utána vissza environment variable-k beállítása közben sűrű miafasz-érzés jé elindult a SAP-telepítő de ronda ez a két nő a splash-screenen néhány percig újra számítógép-programozónak érzés közben bazmeg ma is elfelejtetted elhozni a külső vinyódat és megint adjam kölcsön a pendrive-omat jól van nesze füles a nyakban Incubus és Massive Attack ebédszünet gép előtt hatalmas pizzával sajt szalonna csirkemell hagyma 10 perc alatt betermelem kollega biliből enni próbáló kisgyereke persze nem igazából csak imitálva yess megint behalt a telepítő ja hogy meeting van mennem kell jó megyek én is beülés egy hideg tárgyalóba németek próbálnak kihangosítón angolul beszélni ami vicces managerem is akin nagyon látszik hogy mennyire röhejesnek tartja a nyelvtudásukat is utána majdnem másfél órás szeánsz a project hatalmas problémáiról és arról hogy de szar középvezetőnek óbocsánat managernek lenni biztos szar lehet bő félmilliót keresni bár ez nem biztos utána lakótárs jéé te még nem hagytál itt dejó kocsiba bepattan Tesco maradék 300 forintból kaja helyett inkább két Steffl pénztárnál a döbbenés hogy 26 évesen még elkérik a személyimet de ez most már boldoggá tesz régen bosszantott jé nyitva van a parkolóban a szélvédőjavító mennyi 5000 oké csináld fél óra sör kibont kora tavaszi fényt élvez bazmeg ott futott egy őzcsapat az út jobb oldalán még épp időben fékeztem mert átfutottak az erdőbe én meg fácánt ütöttem el tiszta toll lett a hűtőrácsom szerencsére nem tört össze semmit hazafele nyomor az utakon albérletbe fel sör a hűtőbe be a gép elé két DVD-nyi Henger Éva kiír hogy legyen hely a Letöltések partíción jesszus ha meglesz az új gép akkor mennyire nem lesz helyem de sebaj netnetnet Facebook Reader amire mostanában már nincs időm a munkahelyemen családi csomag sózott szotyi betermelése étel gyanánt közben MSN sör asszony egymás agyának több óra masszív zsibbasztása de a végén azért szivecskék meg persze szeretlek tényleg amúgy bármilyen hihetetlennek is tartod néha pusszpussz kimászás a konyhába a reggeli kávé maradékáért közben de jó is lenne enni valamit nyelv szétcsípetése Erős Pistával és lilahagymával ami elég kellemetlen mivel a só már így is szétmarta némi idegi kín de élvezem ködösen derengő Hold sárgán villódzó közlekedési lámpák sajgó hát Porcupine Tree kitalálás hogy írok egy tömörített postot amiben nem lesznek írásjelek sem csak a végén azaz itt.

Bár úgy volt, hogy ma már nem fogok írni ide (tudniillik enyhén foson vagyok már megint a kialvatlanságtól), de mégiscsak muszáj vagyok, mivel – belepillantva a blog látogatottsági statjaiba – érdekes dolgot fedeztem fel:

(Mivel alapvetően jó arc vagyok, ezért kipixeleztem az IP-címeket, márcsak azért is, mert nem csak jelen témánkhoz kapcsolódóan szerepelnek látogatók a listában). Kicsit furcsa volt, hogy hirtelenjében ugyanarról az oldalról jött sok-sok vendég, így izibe’ rá is kattintottam a linkre… és láss csodát, a blogomon még januárban közzétett leírásra mutatott a hivatkozás, amelyben az Eufloria nevű (nem mellesleg tényleg zseniális) játékot elemezgettem. Ami miatt érdekes a szitu az az, hogy egy úgynevezett anonimizáló-oldalon keresztül érkeztek a látogatók. Ennek az egésznek az a lényege, hogy ne lehessen a statisztikákban, log-okban látni, hogy mi a forrásoldal címe, így az valamelyest rejtve maradhat pl. a hatóságok elől. Jelen esetben is erről lehet szó: nem látom a konkrét weblapcímet, mindössze ezt a sjmp.eu-s akármit, és erősen furdalja az oldalamat, hogy vajon melyik torrentoldalon  -mert amúgy 99%, hogy effajta site áll a háttében – rakta be a feltöltésének a leírásába az én postomra mutató linket az uploader 🙂 Végignéztem azt a párat, ahova regelve vagyok (persze csak a kíváncsiság kedvéért, már rég leálltam a töltikézéssel :)), de sehol nem láttam friss Eufloria-feltöltést. Van egy sanda gyanúm, hogy talán valamelyik igazán nagy magyar oldal az „elkövető” (enkór, vagy majomparádé pl.), de ezekre meg évek óta nem tudok bejutni, szóval le se tudtam ellenőrizni őket.

Különösebben amúgy nem zavar a dolog, sőt örülök, hogy ennyire színvonalasnak találta a szösszenetemet valami tizenéves takony kocka feltöltő úr, és emigyen népszerűsítette okosságaim kicsiny tárházát a szélesebb közönség számára is 🙂

Ha valakit amúgy érdekel ez az anonimizálósdi (esetleg szeretné a saját oldalát is levédeni ily módon), akkor érdemes megnézni a fent említett Smartjump oldalát (vagy az anonym.to-t, amit a Pretorians nevű torrentoldal is használ),  ahol magyar leírást, sőt javascript-ben íródott kódot is találhatunk ezzel kapcsolatban.

UPDATE:

ez a blogstat egy aranybánya 🙂 Mi vesz rá egy embert arra, hogy ezt beírja a Google-ba?