Öröm látni, hogy bizony akadnék még fejlesztők, akik az agyonshaderelt, DX11-ezett, négymagos procit és 8 giga RAM-ot igénylő játékok helyett inkább visszanyúlnak a gyökerekhez, és nem restek egy nyolcvanas éveket idéző műremekkel kirukkolni. Jelen vizsgálódásom tárgya is ilyen: olyan az egész, mintha egy emulátoron tolná az ember mondjuk a Prehistorik-ot, csak a főmenü alján figyelő 2009-es dátumot jelző feliratból derül ki, hogy ez bizony jóval frissebb eresztés 🙂 Ha viszont nem vesszük figyelembe, hogy Derek Yu nevű fejlesztője nemrég hozta össze őkelmét, akkor tökéletes a retro-hangulat: a grafika, a zene, az effektek és a játékmenet is bő húsz évvel ezelőtti időket idéz.

A Spelunky alapfelállása a jó öreg Mario-t idézi: adva vagyon egy luvnya, akit ki kell szabadítani egy föld alatti labirintusból, amely tömve van kígyókkal, pókokkal, és egyéb barátságos lényekkel, amelyek ostorcsapásaink hatására gyönyörű vörös cseppekké képesek szétesni. Hősünk – nagy piros Rudolf-orrát leszámítva – kiköpött Indiana Jones: a már említett támadófegyvere mellett rendelkezik kötelekkel, és bombákkal is, amelyek sajnos csak limitált számban könnyítik meg az életét. A pályákon persze nem csak ellenfelek találhatóak meg: néhanapján beleakadhatunk egy-egy ládába is, amelyek tartalmazhatnak drágaköveket, de akár nagyobb ugrást lehetővé tevő cipellőt, vagy pókháló-fegyvert is. A cél minden pályán az, hogy összeszedjük a szerteszét heverő arany- és drágakő rögöket, majd lehetőség szerint kimenekítsük a hercegnőt és/vagy szent relikviát is. A nőmentés amúgy rendkívül vicces momentuma a játéknak: felkapjuk a csajét, mint valami tárgyat, és szépen kicipeljük a pályáról 😀

A feladatok leküzdése meglehetősen sok agymunkát, és bosszankodást fog igényelni, mivel egyszerre csak egy spéci tárgy lehet nálunk (kivéve a bombákat, és köteleket, amikből több is), így gyakran kell azon filóznunk, hogy hogyan viszünk egyszerre kettőt is magunkkal belőlük. Azokon a pályákon válik ez főleg macerássá, ahol alapból csontsötét van, csak egy szikra cipelésével csinálhatunk magunknak fényt, ami eleve lefoglalja a cipelőkapacitásunkat, így ha mellé még egy kulcsot is kéne vinnünk… nos az szívás.

A pláne az az egészben, hogy minden pályát úgy generál a játék, így tényleg soha nem futhatunk össze kétszer ugyanazzal. Ami annak idején a Diablo-ban remekül működött, az itt is beválik: valóban hosszú ideig képes lekötni a játék ezzel a húzásával, bár cserébe le kell mondanunk a mívesen kidolgozott feladatokról, és mapdesign-ről. A másik érdekesség vele kapcsolatban az, hogy bombáink segítségével rombolhatjuk a pályát, így nyitva járatot egy elérhetetlen teremhez, de akár ki is cseszhetünk magunkkal, ha véletlenül lerobbantjuk a továbbjutást jelentő hidat.

Amúgy – ha eddig nem vált volna egyértelművé – a játék mocskosul nehéz is, ami a fentebb leírtakon kívül annak is köszönhető, hogy a kezdeti négy szívecske könnyedén le tud redukálódni a zéróra az ide-oda pattogó pókok, és egyéb vidám környezeti tényezőknek hála. Életerőt visszaadni viszont csak a lánykák tudnak (ellentétben a való élettel, ahol inkább szívják :D), továbbá elhasznált bombáinkat/köteleinket is csak a nagynéha megtalálható boltokban vehetünk (ahol lehet próbálkozni az eladó lemészárlásával, bár nem kispályás a figura, sőt ha egyet sikerül megölni utána mindegyik boltban kint lesz a körözési plakátunk :)).

A hab a tortán az, hogy ez a remekmű tökingyen tölthető, sőt kódereknek elérhető a forráskódja is, szóval a kedves fejlesztő bácsi igazán nagylelkű volt a nagyközönséggel 🙂 Apró, ámde érdekes mellékinformáció vele kapcsolatban, hogy ezen a legjobb PC-s játékokat felsoroló százas listán az 51.(!) helyen szerepel ezzel megelőzve olyan neveket, mint a Dungeon Keeper, Crysis, vagy a Beyond Good and Evil. Ezt azért erősnek érzem, ennyire nem jó a progi, de mindenképpen emlékezetes színfoltja az utóbbi évek indie-játék felhozatalának. Érdemes kipróbálni.

Galéria:

Hősünk hatalmas machetával kezében, és a megmentendő Nő

Itt már folyamatban van a nőmentés 🙂

Gyermekvédők rémálma: hatalmas óriáspók, fröcsögő vér, és brutalitás

Vaksötét bányarendszer mélyén a gyengén pislákoló fényben észreveszed a pókot a plafonon.. brr…

Linkek:

Letöltés (csak Windows sajna)

Tippek – trükkök (ez meg angol sajna)

UPDATE:

rá kellett döbbennem, hogy ez a játék eszméletlenül sok munkával van megalkotva, és hihetetlen mennyiségű ellenfél, tárgy, és főleg ötlet van belezsúfolva! Tessék böngészni a fenti tippek-trükkök linken elérhető oldalt, és hasonló döbbenet fog elfogni, mint engem!

Mi a dilemma? – kérdezi Kohn a rabbit.

Erre a bölcs rabbi így válaszol:

– Disznóhús ingyen.

Hasonló dilemmába kerültem én is ezen a csodálatos februári estén: mivel hirtelen beütött a jóvilág (= felvettem a melegétel-utalványomat a cégnél) úgy döntöttem, hogy meglepem magam egy pizzával. Mivel a kedvenc legtöbbet igénybevett pizzériámnál van olyan akció, hogy ezer forint feletti rendelésnél az emberhez hozzávágnak egy kupont (amiből tizet összegyűjtve egyenes út vezet az ingyenpizza felé), így – jó fogyasztó módjára manipulálható módon – hozzácsaptam még egy gesztenyepürét is a cehhez. Jött is vala a futár (egészen korrekt 35-40 perc elteltével), átvettem a kaját… és akkor nézem, hogy mit is szállítottak le nekem püré helyett:

Ez nem igazán gesztenyepüré… viszont én azt rendeltem, sőt a blokkon is az szerepel! Ránézésre el se tudtam dönteni mit is kaptam, de első felindulásomban megírtam nekik a véleményemet a dologgal kapcsolatban emigyen:

szerintem ez nem gesztenyepure volt… nem kellett volna felhivni es megkerdezni, hogy jo lesz-e ez is??

Eddig teljesen snassz a történet: nem azt kaptam amit kértem, rohadjanak meg – mongyanak le ésatöbbi. A kíváncsiság kedvéért visszatévedtem a weboldalra, ahol leadtam a rendelést, és elképedve tapasztaltam, hogy bizony ez a – mint közben  kiderült – gyümölcsrizs kicsit másabb árfekvésben tanyázik, mint az általam rendelni kívánt gesztenyepüré:

Summázva: bár nem ezt kértem, ezt kaptam, de az áránál jóval olcsóbban…  jogosan írtam meg nekik a fenti háborgásomat? Ez dilemma a javából! 🙂

Az utóbbi hetekben Béla megrendítő halálának hatása alatt voltam. Gyakorta felsírtam álmomban, és a kollegáim, barátaim aggódni kezdtek értem, mivel csak árnyéka voltam önmagamnak. Szemem alatt csak gyűltek a táskák, gyakran bámultam üveges szemekkel a semmibe, és bizony a legsötétebb depresszió telepedett rám minden súlyával rám nehezedve.

Nehéz időszak volt az életemben (azt a pár poénosnak szánt postot is csak azért írtam, hogy leplezzem a világfájdalmamat, igazából vérzett a szívem), amelyet soha nem fogok elfelejteni. Béla emléke örökre belevésődött a szívembe legalább öt centi mélyen, az együtt töltött két hét soha el nem múló csodálatos időszaka volt fiatalságomnak.

Zámbó Imre is sokat segített abban, hogy újra hinni tudjak az élet szépségében. Sokat hallgattam ezt a csodálatos szerzeményét is, ami átsegített a nehezén:

Néhány hét gyász után úgy döntöttem, hogy újra bízni merek a pendrive-okban, és ma beszereztem magam mellé társnak Ubult. Ubul hűséges társamként eddig még egyszer sem hagyott cserben (ennek fényét mondjuk csökkenti a tény, hogy még ki se bontottam a csomagolásából). Sokkal szebb, mint Béla, aki – valljuk be – gyakorlatilag az ‘esztétikai atomvillanás’-kategóriát bőven kimerítette. Ubul ezzel szemben csecse színes pöttyös külsővel kápráztatott el, ráadásul még az ősei is nemesi pedigrével büszkélkedhetnek (a Kingston-família sarja ugyanis), míg szegény paraszti felmenőkkel rendelkező Béláról ez nem volt elmondható.

Nem akarok rosszat mondani a halottamról, akit eddig gyászoltam, de úgy érzem, hogy Ubul jobb társam lesz. Ezentúl együtt nézünk bizakodva egy szebb jövő felé. Már van kedvenc közös számunk is, ami tökéletesen leírja a kapcsolatunkat:

The Buttholes – Ellenségeimnek szeretettel

Végezetül íme egy kép róla, most komolyan: nem lélegzetállítóan szép? 😀

Igen, sajnos tényleg az vagyok, legalábbis ha az egészségemre fordított energiát vesszük alapul. Ma reggel épp’ beszélgettünk az egyik kollegámmal arról, hogy mennyire rossz dolog a cigi (amióta leszoktam joggal osztok mindenkit), meg hogy ki milyen rendszeresen és főleg mit szokott kajálni, amikor be kellett neki vallanom őszintén, hogy én sajnos tipikusan magyar-módra fogom fel az egészségmegőrzés mibenlétét. Ma reggel jöttem rá, hogy anno másfél éve is csak azért szoktam le a bagóról, mert rosszul voltam tőle, de ha nem lett volna semmilyen akut hatása (mint amilyen nálam a fulladás volt) akkor még most is vígan szívnám nem törődve azzal, hogy 30-40 év múlva esetleg eme szokásomnak köszönhetően fogom a lelkemet borzalmas kínok között kilehelni egy kórházi ágyon csövekre kötve. Persze ennek az esélye még most is fennáll, de tényleg az van, hogy nem azért hagytam abba a dohányzást, hogy ezt elkerüljem. Mondhatnánk azt is, hogy „kit érdekel, hogy miért tetted le, a lényeg az, hogy már nem szívod”, de valamelyest csalódtam magamban, mivel nem gondoltam volna, hogy ennyire nem vagyok előrelátó a saját egészségemmel kapcsolatban (sem, mert pénzügyileg ugyanez jellemez, de ez más lapra tartozik).
Aztán ott van a táplálkozás: amióta felköltöztem ide Fehérvárra (~9 hónap) ma fordult velem először elő az, hogy még az albérletben reggeliztem. Amúgy egy bivalyerős kávé (esetleg energiaital), jobb esetben egy tea szokott lenni a napjaim indítólökete, amit szintén nem neveznék túl egészségesnek. Utána rendszerint egész nap nem eszek semmit (max néhány sajtos stanglit a közeli teszkóból), majd hazaesve nekiállok zabálni. Talán nem kell csodálkozni azon, hogy hízok, mint a BKV-botrány… Persze volt olyan korszaka az életemnek, amikor még ennél is jobban kizsákmányoltam magam: amikor még Győrben tengettem napjaimat ifjú titán alkoholfüggőként (na jó, hetente max 3X rúgtunk be a lakótársaimmal :D), akkor még erősen dohányoztam is, ráadásul pénzem se nagyon volt. Amikor döntenem kellett, hogy a maradék 400 forintomból cigit, vagy kaját vegyek, akkor rendszerint az első nyert, amit utána éhgyomorra szívtam. A bulik után (amelyek alatt szintén eltolhattam kábé egy dobozzal egymagam) másnaposan szintén az volt az első, hogy a fájó tüdőmre rászívtam néhány szálat, és csak utána kezdtem el valami kaja után kutatni… Hálát adok az égnek, hogy nem kaptam gyomorfekélyt, és ezt komolyan mondom. A vége ennek a győri kalandnak (ami majdnem egy évig tartott) az lett, hogy vért köhögtem, és csontsoványan költöztem haza, mivel kirúgtak. Ha nem történt volna így, és ottmaradtam volna, akkor lehet, hogy már sokkal másabb ember lennék, és nem feltétlenül a pozitív értelemben véve.

Ha nem isztok csak esztek, kövérek lesztek 🙂

Akkoriban így mérgeztem magam, most meg a túlzásba vitt rendszertelen táplálkozással. Nem törődök a koleszterin-szintemmel, a vércukrommal, a vérnyomásommal, a kalóriákkal, és nem mozgok semmit… Ez mocskosul zavar. Tavasztól el fogok járni kocogni, rendbehozatom a biciklim (kicsit megviselte a tavalyi év :)), és a napi gép előtt töltött időmet 15 órámat leredukálom 10-11-re. Valamit csinálnom kell, mert különben elérem azt a a szintet, hogy már semmi külső jel nem fog megkülönböztetni a cégnél évek óta dolgozó elhízott, elcsökevényesedett végtagokkal billentyűket nyomkodó droidoktól, akik lehet, hogy hasonló gondokkal küzdöttek pár éve, mint most én. Még szerencsére nem tartok ott, de nem szeretném elérni azt a szintet, amibe ők már beletörődtek…

Azok után, hogy a bungee jumping, a rafting, és a hozzájuk hasonló  szórakozások már a vásárok, nyugdíjas-találkozók és fesztiválok állandó kellékét képezik (persze ezeken a rendezvényeken akadnak még egyéb extremitások is, pl. a „not  having a bath for a week”, a „puking inside the tent” vagy a „having a pee behind the Toi-toi”) az új generáció fiataljai valami újra, izgalmasra, és az eddig extrém sportnak nevezett (mára már lesajnált) tevékenységek helyett valami veszélyesebbre vágynak. Ennek a törekvésnek az eredménye az új őrület, ami az amerikai fiatalok után a magyarokat is megfertőzte: a halmászás, avagy fishclimbing.

„Egészen újszerű élmény, sokkal durvább flash, mint eddig bármi amit kipróbáltam” – nyilatkozta a sport egyik hazai éllovasa, Horváth Márk – ” régebben megmásztam már mindent, ami az utamba került, de eddig ez a legjobb. A pikkelyek nagyon csúsznak, de ha eléred a kopoltyút onnan már sima ügy feljutni a csúcsig.” A cél tehát az, hogy egy élére állított hal szájáig kell felmászniuk a versenyzőknek minél rövidebb idő alatt úgy, hogy mindössze csákányokat, és persze biztosítóköteleket vesznek hozzá igénybe. Persze ha még csak most próbálkozunk vele, akkor eleinte érdemesebb olyan halat választani, amelynek a farokuszonya áll az ég felé, mivel így könnyebben találhatunk fogást a pikkelyeken.

Habár a mozgalom még csak most érte el hazánkat, mégse higyjük azt, hogy ez csak az új évezred sportja: Arany János már 1856-ban(!) a következőket írta Walesi bárdok című költeményében a fishclimbing-gel kapcsolatban:

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere

A vers sorai a halmászásra, és annak különféle vállfajaira utal. Ezzel kapcsolatban Márk a következőket mondta el riporterünknek: „Én rengetegszer másztam meg jó falat karrierem folyamán, most ismerkedek a halmászással, de vadat még sajnos nem sikerült meghódítanom. Legutóbb egy szarvast próbáltam megmászni, de elkezdett futni, én pedig leestem róla. Természetesen továbbra is próbálkozni fogok, nem adom fel!”

Az igazi profik képesek akár egy rendkívül sikamlósnak számító angolnát is megmászni (amit szaknyelven fekete-pályának hívnak), de első próbálkozásra természetesen egy snassz ponty is megteszi, mivel nem tart sokáig felérni a tetejére (zömök testfelépítéséből adódóan), és egész könnyen megfogható pikkelyek borítják testét.

A sportág nem veszélytelen, de aki igazán izgalmas, adrenalinpumpáló hobbit szeretne űzni, és nem fél egy kis testmozgástól az próbálja ki, nem semmi élmény!

A nyelvtörvény után a szlovákiai magyarság számára újabb csapást jelenthet a hazafiasság megerősítését célul kitűző javaslat, amely szerdán a szlovák parlament elé került. A törvény ötletgazdája Ján Slota, az SNS elnöke, aki azt szeretné, hogy az ország iskoláiban reggelente mindenki elénekelje a szlovák himnuszt, és ha minden tanteremben kifüggesztenék az ország címerét, zászlaját, a himnusz szövegét és az alkotmány bevezetőjét. E mellett minden állampolgárnak hűséget kellene esküdnie a Szlovák Köztársaságnak. A szövegben az is szerepelne, hogy külön tiszteletet érdemelnek az ország alkotmányos szervei, az államfő, a parlament és a kormány.

(forrás)

Az őszi Fico – Bajnai örökrangadó után (írtam is róla) újra kinyitotta a száját Szlovákia legnagyobb államférfija, az exautótolvaj alkoholista Ján Slota. Ha igazán bunkóparaszt szemellenzős turbómagyar lennék akkor azt is mondhatnám, hogy persze hogy ennyire erőltetnék a hazafiaskodást, elvégre egy olyan állam vezetői, amelynél még én is idősebb vagyok joggal érezhetnek némi kisebbségi komplexust, de ilyenre nem ragadtatom magam… Maradjunk annyiban, hogy felháborító, és nonszensz, hogy a csodálatos Unió megtűri, ha egy állam olyan negatív diszkriminációban „részesítsen” kisebbséget (nem etnikumot), mint ahogy azt a szlovákok (pontosabban az általuk megválasztott politikusok, törvényhozók) teszik. Az ilyen struccpolitika eredménye a fenti ötlet is, ezt az embert (és pártját, az SNS-t) már az őszi (és „karrierje” alatti folyamatos) magyarellenes  megnyilvánulásai után el kellett volna marasztalni, és lehetetleníteni… Mit vár az Unió? Megkapja ez a féreg a csillogó golyót a fejébe, az megoldaná a problémát? Nem lehetne kulturáltabban kiiktatni ezt a feszültségforrást, amelyet ő jelent, és folyamatosan mérgezi a két ország viszonyát?

Európa Slota pártja szerint: Magyarország nem is létezik…

Érdemes elolvasni, amit a Wikipedia ír róla, különös tekintettel a ‘Magyarellenes megnyilvánulásai‘ bekezdésre. Nálunk mikor mert akárki is ilyen kijelentéseket tenni bármelyik kisebbség ellen vezető politikusi posztban? Az állítólagos „civilizált” Európa tényleg megtűri az ilyen szennyeket? Elkeserítő…

Megtaláltam a tökéletes ajándékot a születésnapomra (köszi a tippért cicám), amely történetesen éppen holnap lesz: 216 neodímium golyócskát szeretnék kérni, amelyek nikkellel vannak bevonva, ja és lehetőleg legyenek jó mágnesesek! Mi ebben a pláne? Elmegy az ember a csapágyboltba, aztán soppingol magának ilyet, nem? Bizonyságául annak, hogy ez mennyire nem így van itt egy mókás videó:

Nem semmi ugye? Hát még ebben a videóban miket művel vele az arc:

Utánanéztem ennek az okosságnak (amit mellesleg NeoCube-nak hívnak) a hivatalos oldalán is, ahonnan megtudhattam, hogy a segg a jövő ez a jövő Rubik-kockája, továbbá nagyon hasznos társ a hétköznapokban, mivel remekül oldja a stresszt, és fejleszti a kreativitást. Ráadásul – ellentétben a magas logikai készséget igénylő megannyi agyfacsaró játékkal – ennél nincs kifejezett cél, amit furmányos módon el kell érni, hanem csak tekergetni össze-vissza, úgyhogy még nekem sem fog nehézséget okozni a használata 🙂

Ami azért kicsit meglepett vele kapcsolatban, hogy a ‘Warnings’ fülre kattintva elolvashatjuk azt a figyelmeztetést, miszerint abban az esetben ha a golyókat burkoló fémköpeny megsérül (lepattan) azonnal hagyjuk abba a használatát, mivel a belül elhelyezkedő kriptonitról NdFeB-ről nem lehet tudni, hogy milyen hatással van az emberi szervezetre, szóval az se kizárt, hogy nő még egy fejed, esetleg tetőtől-talpig bepikkelyesedsz, kopoltyúd nő, és életed hátralevő részét az egyik közeli bányatóban leszel kénytelen leélni.

Ja, és tartozok egy vallomással: nem holnap lesz a szülinapom, hanem holnapután.

Munkahelyi terror áldozata lettem már megint. Éppen vicces Avatar-remake képeket nézegettem ezen az oldalon (a fülesem nyomatta közben a Zagar-t a nyakamba), amikor egyszer csak egy jó harmincas öltönyös úriember termett mögöttem, és a következő dörgedelmes himnuszt idézte hozzám: „Ez bizniszníd kollega? Már megint szólnom kell?” (Bizniszníd: a munkához szükséges weboldalak/programok/szexuális segédeszközök összesége) Erre én természetesen egy kobramarás-sebességű pirosikszre kattintást követtem el egy rövid „Nem” kinyögésével kísérve, miközben egy röpke, de velős imát mormoltam el magamban, hogy ne vegye észre a tálcán sorakozó néhány egyéb program ikonját, amelyek szintén nem feltétlenül létfontosságúak a munka szempontjából (nem részletezném ezeket, de maradjunk annyiban hogy nagy portable rajongó vagyok :)). Bizony indokolt is volt az egész eset: valóban olyan tevékenységgel terheltem a céges hálózatot, amely nem a munkámat támogatta… ettől függetlenül a hatalommal való visszaélés klasszikus esetének tartom az effajta megnyilvánulást! Ez a fajta manager (a cégemnél ők a világ urai, akiknek az irodáiban már sok ember sorsa pecsételődött meg, legutóbb egy srácé, aki velem kezdett, de a főnöke úgy döntött hogy nem elég aktív, ezért azonnali hatállyal kirúgta mindenféle fegyelmi nélkül… korrekt?!) elvárná tőlem, hogy – miután végeztem minden munkámmal – fél percenként kattintsak a ticketeket (megoldandó problémákat) kilistázó weboldal ‘Refresh’ gombjára, közben pedig malmozzak az ujjaimmal? Nanemár. Persze nem mindenki ilyen, de találkoztam olyan kisfőnökkel, aki a következőket mondta a jelenséggel kapcsolatban: „ha az én csapatomban valaki flashjátékokkal szórakoztatja magát, az nem zavar, amíg a feladatát megfelelően ellátja”. Szerintem ez lenne a korrekt eljárás, de persze sajnos nem mindenki ilyen. Annyira kíváncsi lennék arra, hogy egy ilyen magabiztos diktátor, mint amilyen ez a mai segg volt (aki mellesleg nem is felettesem) hogyan viselkedhet, amikor esetleg ő kerül a férfinemiszerv rosszabbik végére? Akkor is ilyen laza, és arrogáns lehet a stílusa, amikor épp a rendőr bírságolja? Amikor meghal valamelyik közeli rokona? Akkor is ilyen kibaszott beképzelt paraszt lehet, amikor kiderül, hogy a felesége halálos beteg…?!
Kicsit túlpörögtem… Kurvára fel tud cseszni, amikor azért aláznak meg, mert megtehetik. Ez volt most is a fő ok, nem az, hogy vicces képeket nézegettem egy kurva oldalon. Valahogy persze mindig kifogom az ilyeneket: amikor – a már említett Sokoróban – voltam karbantartó, akkor is összehozott a sors Zsoltival, a kopaszodó negyvenes fószerral, aki még mindig az anyjával élt, de közben persze bent a gyárban ő volt a főnök. Volt olyan, hogy kiadott egy munkát – lényegtelen a természete, asszem takarítani kellett valamit -, és közölte, hogy úgy csináljam meg, hogy ellenőrizve lesz. Mindezt fél év közös meló után (értsd: ő kiadta a feladatokat, de részt soha nem vett bennük, bár ha jobban belegondolok ez jobb is volt így), amely során rengetegszer tapasztalhatta, hogy megbízhatóan, és precízen próbálom végezni a dolgomat. Máig nem értem, hogy ezek után miért érezte szükségét annak, hogy figyelmeztessen arra, hogy rendesen csináljam meg, mert különben jön a dádá… Aztán persze voltak olyan összezörrenéseink is, mint amilyen a mai esetem volt ezzel az öltönyös versenyzővel: egész egyszerűen érthetetlennek tartom azt, hogy miért várják el vezető beosztásban levő emberek, hogy az ember imitáljon valami munkát, ha már mindent megcsinált – nem összecsapva, hanem ahogy azt kell – amit kioszottak neki! Anno a gyárban is volt hogy az udvaron kellett bújkálnunk a főnökök szeme elől, mert – bár már semmi dolgunk nem volt – nem volt szabad beülni a műhelybe… Röhej.
Nyugaton már rájöttek arra, hogy a rekreációra figyelmet kell fordítani akár a munkahelyen is. Ha valamelyik dolgozó éppen nem tud mit csinálni, akkor nyugodtan elfoglalhatja magát a cég által biztosított lehetőségek keretei között (nem ritka már a csocsóasztal sem!). Nos, az én cégem – hiába van amerikai tulajdonban – mégiscsak velejéig magyar: az anglicizmus, tegeződés, lazaság, és míííítingelés burka alatt az évtizedek óta bejáratott céges kultúra dolgozik: a parasztoknak jogai nem, csak kötelezettségei vannak (és itt újfent említenem kell a szegény kollega esetét, akit még a szakszervezetisek se tudtak megmenteni, pedig nem követetett el semmit). Ami viszont az igazán durva az egészben az az, hogy még így is hálát adhatok az égnek, hogy a gyár után sikerült bejutnom ide, hogy egész nap a seggemen ücsöröghessek. Olyan ez az egész, mint amikor  az ember annak örül, hogy a szar már nem a szájáig, csak a nyakáig ér. Imádom ezt az országot.

Van egy játék, ami a Half Life2 grafikai rutinjaira épül, és multiban lehet segítségével egymást mészárolni. Persze ilyenből már nemhogy Dunát, de Mississipit lehetne rekeszteni, viszont ez valahogy kiemelkedik a tömegből mivel remek munkát végeztek rajta a grafikusok, és főleg a designerek: az egész rajzfilmszerű (bár máshogy mint a tegnap bemutatott XIII), élénk színekkel, és vicces hangokkal operál, így egész egyedi hangulata van neki. A játékmenete is ötletes: kilenc egymástól gyökeresen eltérő kaszt közül választhatunk (robbantási szakember, felcser, böhöm nagy rakétavetővel mindent széjjeldisztrojoló katona, kém, mérnök, stb.), akik kinézetükben is hozzák a ‘tartalomhoz a forma’ elvet: a mesterlövész egy cingár, és profi benyomását keltő figura, míg a már említett katona elég ostoba, viszont akkora alkarja van, mint a combom kétszer. Ja, mielőtt elfelejteném, a játék címe TeamFortress 2, és a Valve nevű fejlesztőcég alkotása, akiknek a Half Life-okat is köszönhetjük többek között.

A díszes kompánia sokrétűsége szinte kiált a játékon kívül szerepeltetésért, így készült el a „Meet the…” sorozat, amelynek minden darabja egy kasztot mutat be a játékból. Talán a legviccesebb ezek közül ez, ami a kémről szól, és azt prezentálja, hogy hogyan kell végrehajtani egy tökéletes bázisra besettenkedést:

A többi is hasonlóan hangulatos, érdemes megnézni őket 🙂

Szerencsére a készítők nem csak ezzel a kisfilm sorozattal kedveskedtek a játék rajongóinak (amilyen én is vagyok, pedig egy percet se játszottam még vele), mivel ma rábukkantam néhány szellemes plakátra, amelyek a régi háborús propaganda-anyagokat idézik fel, csak immáron Teamfortress-esítve:

Persze ez csak egy kis ízelítő volt a rengeteg alkotásból (amelyek egy készítők által kiírt versenyre készültek), a többit elérhetitek itt, itt és itt.

Ma kicsit beleástam magam a Youtube rejtelmeibe, és hagytam hogy sodorjon az ár: Related Videók hullámain néztem egyik szösszenetet a másik után. Így jutottam el egy olyan gameplay-felvételhez, amely egy olyan játékból származott, amit már majdnem elfelejtettem, pedig annak idején rekordgyorsasággal vittem végig, annyira tetszett. A szóban forgó mű címe XIII, és igazán igényes, jól összerakott progit tisztelhetünk személyében. 2003-as megjelenésével már igazi veteránnak számít az FPS-ek között, de egy hatalmas húzásnak köszönhetően soha nem fog elavulni a grafikája: cell-shaded (tudom, egészségemre) az egész, azaz direkt „ronda”, mivel a készítők célja nem titkoltan az volt, hogy rajzfilm/képregény-szerű látványvilágot teremtsenek, ami maradéktalanul sikerült is nekik. A lövések, léptek zaja, halálhörgések mind meg is jelennek feliratok formájában a képernyőn (ilyet csak a MegaDrive-os Comix Zone-ban láttam, de arra meg már ki emlékszik), így akár hallássérültek is tökéletesen élvezhetik a lövöldözést. Újabb ötletes megoldás az is, hogy távoli, vagy nem látható események esetén kép-a-képben módszerrel láthatjuk a történéseket egy kis képregénykockában (lásd az alábbi videóban a gránát robbanása). Hihetetlen élvezet így osztogatni a fejeseket a távoli őrtornyok tetején gubbasztó katonáknak a távcsöves számszeríjjal 🙂

A sztori is erős oldala a cuccnak (bár már alig emlékszek rá :)): hősünkkel egy festői tengerparton ébredünk kómánkból egy helyre kis béjvaccsbébi hathatós közrekműködésével. Persze ahogy az már lenni szokott nem emlékszünk semmire (már tudom honnan loptak a Bourne-filmek készítői :)), de hozzáférésünk van egy bankban őrzött fiókhoz (Bourne má’ megint…), amely segítségével megkezdhetjük a nyomozást annak kiderítésére, hogy kik is vagyunk, mit jelent a mellkasunkra tetovált római 13-as szám, ki a többi tizenkilenc ügynök ésatöbbi.

A korából adódóan a gépigénye se egetverő, a hangulata, zenéi, játékmenete, és stílusa viszont a mai napig egyedi, szóval tessék nyugodtan próbálgatni. Amúgy olvastam olyan kommentet a Youtube-on vele kapcsolatban, hogy a Borderlands után egész ismerős lehet a grafikája (ami hasonló technikát használ, csak „csöppet” ütősebb a szentem).

Magyarítás is van ám hozzá, innen tölthető.

Screenshotok:

Videó (sok általam említett megoldásra van benne példa, ráadásul a vége eléggé fail, érdemes megnézni):