Az emberek mindig is vágytak a pénzre, a vele járó kiváltságokra, és persze hatalomra. „Mennyi mindent érdemes a pénz miatt” – énekli Lovasi is a Kiscsillag színeiben, és mennyire igaza van: sok mindenre hajlandóak vagyunk ezekért a papír- és fémdarabokért, amelyeknek értéket adtunk, hogy mozgásban tartsák a világunkat. Egyesek nem átallanak még dolgozni is érte, de az effajta viselkedést már komolyan csak nyomdafestéket (pixelt) nem tűrő jelzőkkel tudnám illetni, amitől viszont tartózkodnék. Vannak olyan renitensek, akik akár az éjszakáikat, és a bioritmusukat (hogy az egészségükről ne is beszéljünk) is képesek feláldozni a munka oltárán, és mindezt miért? Azért a nyüves pénzért! Hihetetlen emberek vannak…

Undorító látvány: egy dolgozó férfi… hogy nem szégyelli magát?

Persze az eszesebbje már belátta, hogy a pénzre ugyan szükség van, de ez nem jelenti azt, hogy olyan szintre kell aljasodni érte, hogy dolgozni kezdjünk, mivel vannak sokkal emberhez méltóbb formái is a piszkos anyagiak előteremtésének. Ezek közül had soroljam fel a legelegánsabb, leginkább javallott módozatokat:

1. Pénzkeresés a nemzet demográfiai helyzetének javításával kombinálva: ez egy nagyon hasznos, és mindamellett rendkívül jövedelmező módszer. Mint tudjuk, fogy a magyar, évről-évre kevesebb csecsemő lát napvilágot a határainkon belül. Megoldás: minél nagyobb gyerekáldás! A nemzetért leginkább aggódó, leginkább segíteni akaró házaspárok bölcs belátással nemzik az egyik pur gyereket a másik után, így vívva ki az állam elismerését, és téve szert az általuk nyújtott segítséghez képest csak jelképes összegként jellemezhető kicsinyke támogatásra. Természetesen a szociálisan igazán érzékeny családok parallel termelésre állnak be néhány év után: mihelyst az első leánygyermek a családban ivarérett lesz, ő is hatni, alkotni és (főleg) gyarapítani kezd a nemzet üdvére, és a haza dicsőségére. Mindamellett, hogy nagyon hasznos tagjaivá válnak ezek az emberek így a társadalomnak szerencsére az is elmondható róluk, hogy a büszke, szabad vérük nem engedi meg nekik, hogy a munka mocskos fertőjébe süllyedjenek.

2. A gazdasági élet fellendítése önszorgalomból: amennyiben valaki ért a pénzhez, akkor nagyon jól tudja, hogy hogyan juthat hozzá anélkül, hogy kitegye magát valamilyen munkahelyi ártalomnak, értve ez alatt a korán kelést, az esetleges beosztottsággal járó stresszt, és az elvégzett feladatok felett érzett gusztustalan és erkölcstelen örömérzetet. Ezeknek a kiváló fiatalembereknek közös ismérve az, hogy ügyes kézzel forgatják a pénzt, amelyet főleg olyan módszerekkel szereznek meg, amelyek kizárólag a honi gazdasági helyzet fellendülését célozzák meg. Közgazdászok kimutatták, hogy ha – valamilyen katasztrófa folytán – eltűnne ez az életrevaló réteg a társadalomból, akkor csődbe mennének a böhöm nagy fekete dzsipeket, és Mercedeseket árusító szalonok, a sportszergyártók (a szinte nullára visszaeső baseball-ütő kereslet miatt), továbbá a Braun, és a Siemens is gyárbezárásokra kényszerülne a hirtelen hatalmasat zuhanó nullásgép-eladások folytán, sőt, a környező országok (Ukrajna, Szerbia főként) gazdasága is megrendülne az elapadó kézi- és sorozatlövő fegyver feketeexport hatására. Ezek a fiatal srácok nagyban élénkítik az ország pénzmozgását azzal, hogy – ha kell, önfeláldozó módon akár saját maguk is – elintézik azt, hogy a fizetni nem akaró egyének mégiscsak juttassanak némi tőkét az állandó körforgásba, ami az egészséges gazdaság legfőbb ismérve. Tudni kell róluk, hogy még munkahelyeket is teremtenek azoknak a szűk látókörű szerencsétleneknek, akik még nem jöttek rá, hogy pénzt nem csak munkával lehet csinálni: szegény sorsból származó vidéki lányok ügyét karolják fel, és segítenek nekik pesti, és Pest környéki utak mentén található jól jövedelmező pozíciókat elfoglalni.

3. Nemzetmentés, és lángoszlopként út mutatása: talán mind közül ez a legkevesebb (pfuj) munkával járó foglalatosság mind közül, amelyet ráadásul jól meg is fizetnek a hálás alattvalók. Természetesen szerencsére dolgozni itt se kell, szép is lenne, ha nemzetünk Nagyjai közül bármelyik is ilyen szégyenbe keveredett volna valaha is. Szerencsére már jópár évtizede nem érhette szó a ház elejét, bár állítólag még az 1800-as évek végén volt egy államférfi, aki elment a sógorának segíteni házat építeni, de ezt a tettét már a jótékony múlt sötét köde borítja. Amiért rendkívüli, és tiszteletreméltó ezt a pályát választani, mivel állandó jelleggel el kell viselni a munka romlott ópiumának bódulatának hatására magából kikelt néptömegek folyamatos gyűlölködését, és azt, hogy ez a erkölcstelen csőcselék – igazságtalan módon – folyamatosan az ember szemére hányja, hogy milyen sokat keres, és közben nem dolgozik meg érte. Nem értik meg, hogy a szellemi tisztaság, és nagyság nem tűri meg a munka bármilyen formáját sem a kiválasztott vezér életében. A pénzt természetesen bármilyen áron harácsolják maguknak, de ez a minimum amiért cserébe annyira ügyesen elkerülik a munka látszatát is. Igazi példaképek ők!

Mondhatnám azt, hogy a lista hosszan folytatható, de sajnos nem tehetem. Nincsenek már sokan azok, akik az ország felemelkedését tűzték ki a zászlajukra. Tiszteletükre szóljon a nekik írt himnusz, amely a nép háláját tolmácsolja feléjük:

Alvin és a Mókusok – Ingyenélők dala

Óvjuk, védjük őket, ők lehetnek a jövőnk kulcsai!

Tételezzük fel, hogy be vagy regelve mondjuk két tucat olyan oldalra, amelyek mindegyike alkalmas arra, hogy atombombát indíthass róla Moszkva/Washington/Peking/Alsó-Bivalybasznád/stb. ellen, és nem szeretnéd, ha ezek a jelszavak (amelyek nem feltétlenül olyan facsipesz-egyszerűek, mint az átlagnetező asdasd-je, hogy az abc123 nevű klasszikust, és társait ne is említsük) esetleg elfelejtődjenek, vagy illetéktelen kezekbe kerüljenek a gondosan a Windows Asztalán elhelyezett titkosítatlan .doc file eltulajdonításával. Ilyenkor két lehetőség adódik:

1. fogod a password-öket, felírod egy papírra láthatatlan tintával, bezárod egy széfbe, a széfet egy nagyobba, ezt ismételed 5-6X, majd az így kapott széf-matrjoskát még leplombálod, bebetonozod, majd elrejted az alagsorban kialakított ujjlenyomat olvasóval nyíló titkos platinumerősítésű ajtóval ellátott helyiségben

2. letöltöd a most boncolgatásra kerülő KeePass nevű freeware csodát, és pofonegyszerűen, és ráadásul magyarul tárolod őket a gépeden szépen letitkosítva.

Azért tudom javasolni őkelmét, mivel ma – hosszas szemezés után – elvittem a kicsikét egy próbakörre, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy nem csalódtam benne: a hirtelen nyakamba szakadt tucatnyi jelszót/felhasználónevet/egyebeket elegánsan, biztonságosan és egyszerűen tudtam vele elmentetni. Amennyiben nehezen megjegyezhető, esetleg érzékeny adatokat védő jelszavakat kell használnod, akkor ez a te választásod!

Nézzük csak hogyan is működik:

letöltés után (amúgy van belőle portable, és létezik hozzá magyarítás is, amit az exéje mellé kell bemásolni) elindítva szükséges készíttetni vele egy új adatbázist, amelynek hozzáférhetőségét három különböző paraméter együttes meglétéhez is köthetjük: Mesterjelszó, Kulcsfájl, és a Windows Felhasználói fiók közül bármilyen kombinációt megadhatunk neki, amely szükséges lesz a későbbiekben ahhoz, hogy a jelszavakhoz hozzáférjünk (pl. Mesterjelszó + Kulcsfájl esetén ha csak a jelszót tudjuk, de nincs meg a file, akkor se enged az adatokhoz hozzáférni a program, és fordítva):

Ráadásul a kulcsfájl létrehozásánál még az egér rángatásával is növelhetjük a titkosítás erejét, mivel az így generált véletlenszerű értékek is további biztonságot nyújtanak a jelszavaknak (érdekesség: erre azért van szükség, mert a számítógép nem tud valódi véletlenszámot létrehozni, egész egyszerűen azért, mert egy gép, viszont a kedves júzer az egeret valóban randomban rángatja).

Miután ezzel megvagyunk elénk tárul a program felülete:

Szerencsére nincs az ilyen managelős programoknál megszokott ikonrengeteg a felső sávon, sőt maga a főablak is pofon egyszerű: balra vannak a jelszavaink kategóriái (természetesen mi is hozhatunk létre az alapértelmezetteken kívül is újakat), míg középen sorakoznak a jelszavak, felhasználónevek, ilyesmik. Ide a jobb klikk -> Bejegyzés hozzáadása (Add Entry) menüponttal, vagy az Insert billentyűvel adhatunk újabb jelszavakat, a meglévőket pedig az Enterrel tudjuk szerkeszteni. Amikor jelszót írunk be a zseniális algoritmus elemzi azt, és folyamatosan írja, hogy mennyire erős, sőt a beépített passgenerátorral mi is csináltathatunk véletlenszerű karakterhalmazokat:

Webes jelszavak esetében még a böngésző jelszókezelőjét is kiválthatja: amennyiben a bejegyzésnél megadtunk URL-t, akkor a neten az adott oldalt betöltve, majd az előre beállított billentyűkombinációt leütve helyettünk írja be a passwordot (kábé mint az Operánál a Ctrl + Enter).

A fő funckiókat ezzel ki is merítettük, de a program tud még pár hasznos apróságot: adhatunk a passoknak lejárati időt, exportálhatjuk a jelszólistát (ha mondjuk mégiscsak kinyomtatnánk, és széfbe raknánk), file-okat csatolhatunk a bejegyzésekhez (amelyek szintén durván titkosítva tárolódnak utána), jópár adatbázisformátumból tud importot végrehajtani, egy kattintással kirakható a kívánt jelszó vágólapra (sőt, beállítható az is, hogy mennyi idő elteltével törlődjön róla), stb. stb.

Végszóként: ha nem csak a myVip-edhez, meg a hasonló khm… nem túl nagy biztonsági kockázatot jelentő oldalakra kell jelszóval bejelentkezned, akkor csak ajánlani tudom ezt a programot!

Most már egyre biztosabb vagyok benne. Az ember észleli a jeleket, nem lehet elmenni mellettük: kezdődött azzal, hogy meghalt Magdi anyus, utána Jacksonból lett Jacksoff, feloszlott a No Thanx, két fogyatékos került az EU élére… és most újabb csapással kell szembenéznie a világ kormányainak, amely talán igazi közösséggé kovácsolja a régóta egymással civakodó népeket: zsidó, és arab egymás vállára borulva fog zokogni, a Gárdisták pedig vigasztalásképpen megnyitják a tagfelvételt a cigány származásúak előtt is: döglődik a Napiszar!

Sokkolta a fejlett országok lakosságát a tegnapi drámai hangú bejelentés, amelyet Bozólaci megbízott főszerkesztő tett az oldal – talán – utolsó postjában:

Gondolom Nektek is fura, hogy lassan dél van de sehol egy bejegyzés. Ennek oka az, amitől én is, és sokan mások is féltek, de legtöbben mégis örültek.

A Napiszar.com határozatlan időre megszűnik!

Okai a következőek:
-Akármennyire is próbáltam névtelen maradni, és a BozóLaci álnevet használni kiderült ki is vagyok, és ez nem kevés fejfájást okozott nekem és családomnak az elmúlt napokban.

Laci – akiről kiderült közben, hogy Dávidnak hívják, még szerencse, hogy nem mondjuk Aranka – végül elbukta a csatát a rajokkal, emósokkal, farokmutogatósokkal, bebaszcsizott lánykákkal, szellemi fogyatékosokkal és egyéb önmagukat kereső – helyenként iszonyat szánalmas – entitásokkal szemben vívott háborúját, végül – a sok fenyegető levél írója közül valamelyik – megtalálta hősünket, aki nemhogy fele királyságot nem kapott a legkisebb királykisasszonnyal egyetemben a sok próbáért cserébe, amit kiállt de esélyes, hogy hamarosan néhány bepipázott cig nig színesbőrű fiatalember fogja meglátogatni hegesztőpisztolyokkal, és feszítővasakkal, már ha egyáltalán ez a kevésbé örömteli esemény nem történt máris meg (amire azért van némi esély).

Szóval vége van, újra magára kell találnia az emberiségnek. Talán a Föld is forogni fog tovább, talán nem, mindenesetre drukkolok Dávidnak, hogy valahogy sikerüljön élve megúsznia a rajok rajait, és a feldühödött emós kisfiúk életveszélyes hajsütővassal elkövetett gyilkossági kísérleteit. Úgy vélem, hogy nem csinált annyira rosszat ez az arc, sőt ő is olyan tiszteletreméltó módon tűrte az oldal, és személye elleni támadásokat, mint Tomcat, és ő is ugyanúgy végezte, mint kopasz sorstársa. Szomorú, de bizony ha az ember botrányoldalt szerkeszt, akkor szembe kell néznie a népszerűség árnyoldalaival, és azzal, hogy bizony – bármennyire óvatosan is hagy nyomokat a világhálón, és hiába használ 30 mailcímet 25 különböző gépről – előbb-utóbb úgyis lesz valaki, aki elkapja a tökét, és addig szorítja, amíg nem mutálódik a hangja 4 oktávval magasabbra véglegesen. Hasznos volt a site azért, mert legalább görbe tükröt tartott az ilyen magukból szánalomra és röhejre méltó formát mutató egyéneknek, és talán némelyiket ráébresztette arra, hogy rossz az út amin jár. De: nem volt tolerálható az, hogy soha nem gyakoroltak könyörületet senkin, és nem vették figyelembe azt se, hogy tizenévesen bizony sokan hajlamosak idiótán viselkedni/öltözködni, de ezt a nagy részük kinövi néhány éven belül! Az olyan emberkék pellengérre állítása nem volt túl korrekt dolog, akik egy épp dívó divathullámhoz csatlakozva csináltak magukból bohócot, bár tény, hogy nem biztos, hogy megérdemli a kíméletet, aki trendiségből kever pl. egy másik csávóval.

Kettős az érzés mindenesetre, és ez érezhető a szóbanforgó búcsúlevélre érkezett (most már) több mint ezer kommenten is: pontos arányt nem fogok mondani (mert olvasson ennyi tizenévesek által írt hülyeséget, akinek két anyja van), de talán 50-50%-ban örülnek, és szomorúak a megszűnés okán a napiszar generáció tagjai.

Álljon eme szépen ívelő karrier vége tanulságként a jövő netes népnevelői előtt: aki korpa közé keveredik azt bizony néha megeszik a disznók!

(Csak zárójelben: mi van ha az egész csak egy jól kivitelezett reklámkampány, amellyel hírverést akarnak kelteni az oldalnak arra késztetve mindenkit – beleértve engem is -, hogy velük foglalkozzon? Ez is egy eshetőség, pár napon belül kiderül, hogy igaz-e.)

Ha valaki esetleg zacskóban tengetné napjait annak idézem a tegnapi hírt, ami hallatán engem is elkapott az „itt van Amerika„-feeling:

Egy elsőéves gyógyszerészhallgató maroklőfegyverrel lövöldözött a pécsi egyetemen, a gyógyszerészhallgatók fizika gyakorlati óráján. Egy 19 éves fiatalember – az elkövető csoporttársa – a helyszínen meghalt, a mentők egy életveszélyes és két súlyos sérültet szállítottak a pécsi traumatológiára. A lövöldözőt, aki egy pécsi lőegylet tagja volt, elfogták.

(forrás)

Eddig a hír, és akkor nézzük, kiből mit váltott ki egy elborult agyú hülyegyerek ámokfutása!
Volt, aki tévedhetetlen vaslogikával egyből felismerte a háttérben húzódó szálakat:

Nekem is tudathasadásom lenne, ha meg akarnám úszni a tényleges életfogytot.
A parabellum nem sportfegyver, komoly sportegyesületben viszont csak sportfegyverrel lőnek. Következésképp ez nem sportklub volt, hanem valamelyik újnáci szervezet hazafias kommandós kiképző központja. Mit tud erről a titkosszolgálat, illetve fel fogja-e tárni a nyomozás a „sportegyesület” valós tevékenységét?? Drazsé elvtársnak melegen ajánlom, hogy újabb idióta rendeletgyártás helyett inkább azokat a szervezeteket helyezzék gondos megfigyelés alá, ahol a következő időszak bomlott agyú tömeggyilkosai éppen mostanság kelnek ki a kígyótojásból…
Felhasználom az alkalmat és bejelentem Drazsé elvtársnak, hogy pszichotikus idióták százával masíroznak a pesti utcákon árpádsávos zászlók alatt, a rendőrség még vigyáz is rájuk, nehogy valami bajuk essék.

(forrás, a fentieket Hammada Fleet kommentálta 2009. november 27.-én 08:30:16-kor a cikkhez)

A másik reakció, ami sokaknál kiverte a biztosítékot a következő volt:

(forrás)

(kicsit nehezen olvasható, legépelem:

a gólyabál persze elmarad a **** anyját annak a ****fejnek akinek pont ilyenkor kell lövöldözni, a számlát a fodrásztól kinek nyújtsam be?? ha pár embernek elbaszták a dolgait, akkor minek kell még sok száznak?)

UPDATE:

második versenyzőnk (de lehet, hogy ez nem is ő, de az a szomorúbb verzió, akkor többen is vannak) a Twitter-t is telifossa a degeneráltságával: katt ide screen itt

Megígértem a címben, hogy nem lesz kommentár, de nem bírom megállni, hogy ne tegyem fel a kérdést:

BAZMEG, TI NORMÁLISAK VAGYTOK?

…a világnak, hogy ma reggel fel kellett kelnem! Csodálatosan aludtam, elerenyedten, békésen, talán még álmodtam is valami szépet (gondolom lepkét kergethettem egy harmatos, a kelő nyári nap fényében tündöklő réten, vagy ilyesmi), de ennek vége szakadt, amikor – nem erőszakosan, de  könyörtelenül – beküzdötte a World of Goo egyik zenéje magát az agyamba a hallójáratomon keresztül, ezzel késztetve a tudatomat, hogy kiszakadjon a gyönyörű világból, amiben eddig leledzett semmitől se zavartatva. Ádám érezhette magát úgy, mint én ma reggel: ki lettem űzve a Paradicsomból. Úgy éreztem, hogy ha most kialudhattam volna magam, akkor soha többet nem kellett volna ilyesmire pazarolnom az időmet, annyi energiát halmozhattam volna fel magamban. És még ezt is elveszi tőlem a világ. Sebaj, téged is utállak, nem csak szerencsétlen malacokat.

Amúgy mára is akadt egy bölcsesség, amelyet a bőrkötéses „JonC összes bölcselete” könyvben fog majd az utókor kiadni (ha ez megtörténik, akkor természetesen a Biblia nevű bestseller karrierjének befellegzett). Tessék készíteni az emlékkönyveket, noteszeket, üzenőfalakat, kinyilatkoztatás következik:

Minél több mindent tart az ember megszokottnak, és magától értetődőnek, annál sivárabbnak érzi az életét.

Na erre varrjatok gombot! 🙂

Emlékszem, amikor pár hónapja felhoztam a kávéfőzőt az albérletbe mennyire örültem, hogy végre ihatok néha egy jó erős feketét. Néhány napig nagyon jó érzés volt, amikor délután – megmikrózva a reggeli adag maradékát – magamba szólítottam egy fél bögrével belőle, és segítségével volt erőm késő este is írni, játszani, netezni, és nem kellett küzdenem a folyamatosan rámtörő álmossággal. Szép időszak volt, mindenhol mint Isten ajándékát emlegettem a kávét, és a fogyasztásával járó hatásokat. Ennek már vége. Napok óta nem vagyok hajlandó csinálni egy újabb adagot belőle, egészen egyszerűen azért, mert megváltozott a szervezetem reakciója a koffeinnel szemben: az első időszakban tapasztalt eufóriát felváltotta az ingerültség, a szívdobogás, az izzadás, és a remegés. Ezek közül a legzavaróbb az első tünet, mivel egész egyszerűen képes vagyok apróságokon felkapni a vizet, és túlreagálni a dolgokat. Ez akkor üt be igazán, ha nagyon fáradtan próbálom magam stimulálni egy emberes adag segítségével, de ahelyett, hogy visszatérne az (élet)erőm csak azon tulajdonságom kerül előtérbe, amivel bolhából könnyedén elefántot csinálok alkalomadtán (amely magában ugyan egy biológiai/genetikai csoda, de mégse előnyös, ha az ember szociális kapcsolataira gyakorolt hatását tekintjük). A többi már fiziológiai tünet, de épp elég dühítőek: a szívdobogás, a belső remegés érzése nagyon rossz, és kihatással van az ember hangulatára is.

(Nem tudom nem észrevenni a hasonlóságot a fenti negatív hatások, és mondjuk egy speedről pár hete lejött narkós elvonási tünetei között! Méghogy nem drogozik, aki nem használ illegális szert? Ugyan-ugyan, mese habbal.)

A fentiek okán úgy döntöttem, hogy a mai naptól a jelszó: soha többet koffeint! Elegem van abból, amit most – egy Adrenalin, és két-három kávé elfogyasztása után – érzek: a szívem ver, mint egy metálbanda fosra szívott dobosa, kellemetlen izgatottság, és türelmetlenség vett erőt rajtam, és egész egyszerűen ideges vagyok. Nem tudok írni, csaponganak a gondolataim, nincs türelmem az emberekhez, és hasonlók… Nincs szükségem erre! Ezen túl tömény dózisban nem vagyok hajlandó magam koffeinnel mérgezni (csak nagyon indokolt esetekben, a mai például nem volt az), a régi szép időkben benyomott 2-3 energiaital helyett mostantól maximum naponta 2-3 bögre teát fogok inni.Az is kábítószer, de szerencsére talán az enyhébbek közé tartozik.

Érdekes amúgy, hogy mennyire (és milyen sok szempontból) képmutató társadalomban élünk: elítéljük azokat (a törvény vasszigorával), akik marihuánával élnek, míg a masszív alkoholisták szabadon dönthetik romba saját, és családjuk életét. Előrebocsátom, hogy én nem vagyok füves (nem is voltam, és nem is leszek az soha), de mégis nonszensznek érzem azt, amikor tűzzel-vassal üldöznek egy olyan szokást, amit néhány száz kilométerrel odébb már legálisan is elfogadtak, és nini – mégse omlott össze a nemzet, és az állam ott se! Nem lepték el az utcákat a drogért harcoló bandák, nem hullottak szét családok a fű miatt, és nem teltek meg a börtönök a zölddel kapcsolatos bűncselekményeket elkövető félállati sorba süllyedt beesett arcú emberi roncsokkal! Tegyük fel a kérdést: melyik a károsabb a nemzetre, a családokra, a fű vagy a pia? Marha egyszerű példát mondok: láttatok/hallottatok már olyat, hogy valaki annyira beszívott (csak fűtől, nem használt mellé se alkoholt, se semmit), hogy belekötött a fába is? Volt már olyan, hogy valaki agresszív lett tőle, verte a családját/balhézott szórakozóhelyen/rendőröknek támadt/stb.? Ugyanez alkoholra vetítve? Na, itt van szerintem az egyik fő ellentmondás a tiltásban: a marihuána igenis nem rombolja annyira (és a hangsúly ezen van) a szociális kapcsolatokat, mint a sokak által szent tehénként kezelt alkohol! Nem, nem azt mondom, hogy tiltsuk be a szeszt (mert akkor én is jó nagy bajban lennék :)), de ne állítsuk azt, hogy a fű károsabb/veszélyesebb lenne nála, sőt! És ne vegyük – demagóg módon – egy kalap alá a többi, sokkal durvább szervezetroncsoló hatású droggal, mint a szintetikus anyagok (LSD, speed, Extasy, stb.), vagy az oldószerek, meg az intravénás drogok! Ha egy lapon említjük ezekkel, akkor azzal hatalmasat csúsztatunk, félrevezetünk másokat!

Lehet, hogy a fentiek alapján habzószájú liberálisnak tűnhetek, pedig nem akarok senkit arra bíztatni, hogy buzi legyen drogokat használjon. Láttam anno ifjúkoromban néhány ellenpéldát arra, hogy milyenné válhat valaki, ha évek óta szív, és bizony nem feltétlenül hozza ki az emberből a jó oldalát a tartós füvezés: volt olyan ismerősöm, aki – miután megtudta, hogy nem tudtam neki pénzt levenni a számlámról kölcsönbe, hogy este tudjon venni egy grammot – dühében majdnem szétverte a lakást, ahol voltunk, majd kiviharzott a lépcsőházba, de előtte még bevágta a bejárati ajtót, de olyan lendülettel, hogy a konyhában leesett egy tányér az asztalról. De: ha hasonló intenzitással piált volna, akkor sokkal durvábban szétcseszte volna magát ennyi év leforgása alatt. A kannásborok, meg a kommersz szeszek először – szerintem, de nem tudom tényekkel alátámasztani – az agyat teszik tönkre, az idegeket roncsolják szét. Ez a jó öreg „elitta az agyát” állapot, amit kitartó, kemény munkával akár 5-10 év alatt is el lehet érni, de ahhoz már tényleg oda kell tennie magát az illetőnek. Ezzel a deciliter/elpusztított agysejt mérőszámmal a fű nem tud versenyezni, teszem hozzá: szerencsére.

Zárszóként idézném Palit, a volt főnökömet (aki iszonyat egy figura volt, írnom kéne róla), aki azt mondta: „mindent lehet, csak mértékkel!”. Erre én visszakérdeztem: „és Pali, ha mondjuk a heroint választom, mint szórakozási formát?” A válasza belém ivódott, mint örök igazság: „persze, néhanapján behernyózol, jól érzed magad, de ne váljon rendszeressé!” 🙂 Na igen, ez ilyen egyszerű…

… a baráti társaságban a sok rosszul sikerült poén után a kudarcokat megunó visszahúzódó srác hirtelen benyögi az évszázad poénját, a többiek percekig szakadnak a röhögéstől, ő pedig félelemmel vegyes zavarral nézi őket, és nem érti, hogyan sikerült ilyen hatást kiváltania belőlük, de bármit megadna, ha tudná a titkát… Na, pont így érzem most én is magam… Több mint 300 látogató a mai napon, hihetetlen!

A hősök közöttünk élnek – Csaba, az előző cégem raktárosfőnöke mondta ezt mindig, amikor alkalomadtán elejtettem egy-egy élcelődő megjegyzést vele kapcsolatban. Azért jutott eszembe épp ma ez az örökérvényű igazság, mivel rábukkantam egy weboldalra, amely kapcsán felmerült bennem a kérdés: te jó ég, tényleg vannak ilyen sok szabad idővel és acél idegekkel rendelkező emberek a földön? Pedig bizony vannak, sőt mindig is voltak. Valamikor a 70-es években a gyufából, jégkrémpálcikából, tésztából, és egyéb érdekes alapanyagokból történő építkezés kötötte le ezeket a hülyéket szent embereket gyakran évekre, amelyek alatt ilyesmiket hoztak össze:

Persze anno a sötét középkorban nem csak gyufák elmés összepakolásánál volt tettenérhető, ha valaki feltűnően nyugodtan tűrte a mások számára idegölően nagy koncentrációt igénylő műveleteket: néha még egy nő mellett leélni 50-60 évet is elismerésre méltó tény, amit napjainkban is tisztelnek, és ezért rendeznek az ennyire kitartó emberek számára ünnepségeket, amelyek mindenféle fémmel jelzett (mondhatni fémjelzett, haha) lakodalmakként (pl. arany) szoktak aposztrofálni.

Aztán beköszöntöttek a csodálatos 80-as évek: Modern Talking, David Hasselhoff, Miami Vice, Toto, Bundes-liga séró, Első Emelet, és… a Commodore-ok. Nem szeretnék újabb ömlengésbe bocsátkozni velük kapcsolatban (legyen elég annyi, hogy a mai napig iszonyat jó masináknak tartom őket), de jelen témánk megköveteli, hogy megemlítsük őket, mint a türelmes kockák játékszereit. Egészen pontosan 1982-ben került be a köztudatba a művészeti irányzat, amiről eddig csak rébuszokban beszéltem, és melynek neve pixel art. Ez szerintem a modern kori gyufaépítészet: képzeljétek el azt a hatalmas munkát, amivel mondjuk egy 800X600-as képet megrajzoltok…képpontonként. Bizony, a pixel art erről szól: fogod a rajzprogramodat, leveszed az ecsetméretet 1 pixelre, és elkezdesz pontonként színezni…

El tudjátok képzelni, hogy milyen megdöbbentő volt látni egy tutorialban, hogy mégis hogyan kell nekiállni mondjuk egy fatönknek? Ez volt az az oldal, amit a post elején említettem, és bizony ilyen magyarázó ábrák szerepelnek rajta, mint ez:

A Photoshop segítségével akár 15-20 perc alatt is összedobhatunk egy egész pofás nagyméretű képet, amelyen színek tízezrei szerepelnek, ehhez képest a pixel art más filozófiát vall: sok részlet, élénk színek, éles kontúrok, és mindenekelőtt rengeteg beléjük ölt munkaóra. Ezeknek a művészeknek a kitartása mindenképpen tiszteletreméltó, és hihetetlen (legalábbis számomra). Emlékszem, annak idején – amikor a már említett céghez felvételiztem – ki kellett töltenem egy monotonitástűrési tesztet, amely tanúsága szerint igencsak bírom az unalmat, de mondjuk ha valaki arra kényszerítene, hogy összehozzak mondjuk egy ilyen képet:

Tutira muszájdzseki lenne az akció vége 🙂

További pixelartos képek pl. itt, vagy itt is elérhetőek, ha pedig esetleg kedvet kaptál hozzá, akkor innen letölthető egy ingyenes direkt erre tervezett rajzprogram!

Mielőtt belevágnék ebbe az ismertetőbe be kell valljak valamit: sose rajongtam igazán a véres, és embertelen erőszakra alapozó játékokért. Annak idején is csak véletlenül vittem végig a Postal2-t (annyi mentségem van azért, hogy közben gyakran becsuktam a szemem a durvább jeleneteknél), de alapvetően ódzkodok a brutális dolgoktól.

Erre ma freddyD blogján olvasom, hogy piacra dobták a régóta nagy hírveréssel beharangozott botrányjátékot, amely a sokatmondó Disznóvágás Pro 2009 nevet kapta. Egyből elborzadtam, mivel tudtam, hogy hiába a tiltás, a fenyegetés, akkor is lesznek szép számmal olyan tizenéves gyerekek, akik majd kipróbálják ezt a gyomorforgató jelenetektől hemzsegő programot. Németország, Ausztrália, és további 78 állam előre bejelentette, hogy köszönik szépen, de nem kérnek a zsenge ifjúságukra romlást és erkölcsi, morális fertőt hozó förmedvényből, és – példátlan módon még a program megjelenése előtt! – betiltották azt. A fejlesztők próbáltak alkudozni a szankciókat elrendelő hatóságokkal több országban is, volt ahol azzal próbáltak hatni, hogy kicserélik a disznók vérét zöldre (esetleg robotmalacokat raknak be helyettük), de ahogy Hans Mittelführer, a Németországi Aberrált Játékbetiltási Agytröszt (a NAJA) szóvivője is fogalmazott „nem kérünk abból, hogy gyermekeink a videojátékban tapasztalt módon bánjanak a disznókkal, inkább megelőzzük a bajt”. Ezt a nézetet osztotta a többi tiltást elrendelő ország is, egyedül Szomália esetében sikerült visszavonni a dolgot, mondván a fiatalság 99,98%-a számítógép helyett Kalasnyikovval rendelkezik, így rájuk nézve elhanyagolható a játék által jelentett veszély.

Ennyit az előzményekről, nézzünk szembe a Gonosszal! Már maga a játék borítója is félelemmel tölti el az egyszeri teszter szívét:

A véres, és kegyetlen jelenetek a hátsó borítón már magukban sokkolóan hatnak, de az igazi dráma a játék feltelepítése után fogadja az embert: a főmenüben vérivó-anyagyilkos blackmetál szól a háttérben (és ugye erről a zenei stílusról tudvalevő, hogy csak azért létezik, hogy a gyerekeket tömegmészárlásra buzdítsa a hallgatása), míg a dekorációként szolgáló belek, és a beléjük töltött húscafatok már az első pillanatban heves öklendezésre ingereltek. Az új játékra való kattintás újabb traumát hozott: tipikus tömegmészárosok közül lehet kiválasztani azt, akivel bele akarjuk vetni magunkat az öncélú erőszakba:

Sugárzik a szeméből a gonoszság…

Tényleg el kell tűrnünk, hogy ilyen példaképet állítson egy fejlesztőcsapat az ifjúság elé? Ilyen rosszarcú, és minden bizonnyal a fajtalankodást sem megvető főhős bőrébe bújni – akár egy videojáték erejéig is – milyen hatással lehet egy tini lelkivilágára? Milyen beteg, és agresszív lesz a jövő nemzedéke miattunk, mert hagyjuk őket ilyen programokkal „játszani”? Rémületes…

Visszatérve erre a borzadályra: a választható három játékmód bőven kimeríti a sátánimádás fogalmát! Találomra rákattintottam az egyikre, de az, ami utána következett a monitoromon az elmondhatatlan: véres testrészek röpködtek, fröcsögött az agyvelő, és a halálra marcangolt disznók visítása töltötte meg a szobámat. Az ultraélethű grafika láttán elhittem, hogy én is ott vagyok, és a szerencsétlen védtelen malackák vérét ontom! Nem kívánom senkinek azt a lelki válságot, ami a játékból kilépés után fogott el…

Nem szabad hagynunk, hogy az ilyen játékok (én nem nevezném annak őket mondjuk) hatást gyakorolhassanak fiataljainkra! Ki kell állnunk gyermekeinkért, és egy emberként kell kiáltanunk: „ELÉG VOLT!” Elég volt abból, hogy ilyen ördögi alkotások csak úgy letölthetőek lehessenek az internetről! Elég volt abból, hogy egy videojátékban ártatlan embereket/szörnyeket/növényeket/disznókat lehessen ölni! Elég volt!!

Ha – mint szülő – szeretné megtekinteni a szóban forgó szörnyűséget, akkor – szigorúan éhgyomorra – az alábbi linkről letöltve kipróbálható:

Disznóvágás Pro 2009 – az emberiség elleni bűntett

Nagy volt az örömbódottá tegnap a kockatársadalom bizonyos rétegeiben: norvég barátaink úgy döntöttek, hogy útjára eresztik az Opera új verzióját, had boldogítsa a nagyvilágot. Alapvetően nem szokásom egy ilyen apróságnak tűnő esemény miatt postot írni (mert ugye általában miből áll egy friss verzió megjelenése? letöltődik, felrakja magát, és örülünk, hogy be lett foltozva pár rés, amin keresztül elszívhatják a lelkünket a csúnyagonosz természetesen orosz hekkerbácsik a gépünkön keresztül), de most kivételt teszek, mivel ez a verzió valódi újdonságokkal szolgál az előzőkhöz képest.

Beépítették ugyanis drága halzabáló barátaink végre mindenféle külön mókolás nélkül is használható módon az Unite névre keresztelt technológiájukat az Operába. Dióhéjban annyit tudunk a segítségével elérni, hogy – cégek szolgáltatásainak, központjainak felhasználása nélkül – a saját gépünket tudjuk webszerverré alakítani, azaz két kattintással megoszthatjuk pl a vinyónk egy adott mappáját a barátainkkal, vagy csinálhatunk online rádiót az mp3-ainkból, sőt akár weboldalt is futtathatunk otthonról, sok egyéb más mellett.

Ahhoz, hogy igazán belátható legyen ennek a fícsörnek a jelentősége felteszek egy kérdést: hogyan juttatunk el az ország/világ másik felén élő Rózsi néniéknek egy DVD-nyi csintalankodó tinikről készült felvételt családi fotót? A következő lehetőségeink adódnak ilyenkor:

• elküldeni levélben: ez – amellett, hogy nem kicsit veszélyes ismerve a Postát – nem is elég gyors, és különben is használjuk má’ ki a netet, ha már a jenkik megcsinálták nekünk!
• torrentszerverre feltolni, és seedelni: ez járható út, csak egy bibi van vele: iszonyat bonyolult (maga a torrent létrehozása, és a letöltése is), Rózsi néni nem biztos, hogy nem fogja befonni a szemöldökét, ha elkezdjük elmagyarázni neki a torrentezés alapjait
• feltesszük valami ingyenes tárhelyre: limitáltak a lehetőségeink, kapásból említhetném a Rapidshare 200 megás limitjét, amely miatt darabolni kényszerülnénk a DVD file-jait, amit szegény szerencsétlen nagynéni megintcsak képtelen lesz majd letölteni, hát még összefűzni.

Persze kisebb file-ok átvitelére ott van a régebben már említett Dropbox, de ha pl. a vinyónkon sok adatot akarunk megosztani (mint ahogy mondjuk én ma a Facebook-os pajtijaimnak megosztottam a majdnem teljes mp3-gyűjteményemet, csak a poén, és a próba kedvéért), akkor bizony más megoldás után kell néznünk. És itt jön be a képbe az Unite.

Nézzük részleteiben a dolgot: ahhoz hogy ezt a lehetőséget igénybe vehessük nincs szükség túl sok mindenre: kell a legújabb Opera, és egy fiók a My Operán (amit az Unite első indításánál is megcsinálhatsz). Ha elindult a böngésző, akkor ez a csoda – mintegy huszadrangú almenü – megbújik a baloldali menüsávon:

Bizony, ott figyel a kicsike a levelezőprogram, a minialkalmazások, a jegyzetek, letöltések, és partnerek fül mellett szinte észrevehetetlenül! Lent a böngészőablak bal alsó sarkában még befigyel az ikonja, de tényleg nem zavar sok vizet:

Segítségével gyorsan elérhetjük a fő – nem alkalmazás-specifikus – funkcióit, mint például a generált forgalomról szóló statisztikákat:

De térjünk vissza a bal oldali menüpontra, amelyre kattintva elérhetjük az egész elképzelés lelkét: a külön-külön aktiválható Unite-alkalmazásokat. Nézzük ezeket sorjában:

1. File sharing : ennek segítségével a vinyónk egy adott mappáját közzétehetjük a neten. Kezelése pofonegyszerű: aktiválása után egy felbukkanó ablakban beállítjuk, hogy melyik mappát akarjuk megosztani (úgy vettem észre, hogy nem lehet egyszerre többet sajnos, esetleg ha többször felrakjuk), majd a webes felületen beállítjuk, hogy akarunk-e jelszavas védelmet a file-okhoz, avagy legyenek nyilvánosak, majd kimásoljuk a felkínált linket, amit email-ben (vagy akár üzenőfalon/beszélgetőprogrammal/füstjelekkel/csövön Morzézva/stb.) elküldve ismerőseinknek máris hozzáférnek a file-jainkhoz mérettől függetlenül.

A megosztott mappák listája Unite-ban

2. Fridge: segítségével úgymond cetliket írhatunk egymásnak a neten keresztül (ezért hűtőszekrény a neve), még nem próbáltam

3. Media Player: íme egy kép róla:

Ennek segítségével tulajdonképpen bármelyik ismerősünk „élőben” (streamelve) hallgathatja az általunk megosztott zenéket bárhol a világon (persze ha mondjuk Honoluluból akarja ezt megejteni, akkor elég jó netkapcsolat szükségeltetik részünkről is). Praktikus lehet, ha mondjuk a saját számaidat akarod bömböltetni havernál, esetleg munkahelyen.

4. Messenger: ezzel saját beszélgetőrendszert hozhatunk létre, ha már unjuk az MSN-t, bár csak Operás ismerősökkel működik (a többi funkcióval ellentétben). Még nem teszteltem.

5. Photo Sharing: képek megosztására alkalmas, egy általunk kiválasztott mappa képeiből csinál egy bárhonnan elérhető csini galériát.

6. Web Server: ezzel valódi webszervert csinálhatunk a gépünkből! Ha meguntuk az ingyenes (pláne a fizetős) tárhelyszolgáltatókat, és a velük járó vesződséget (tárhely-limit, meg hasonlók), akkor jó megoldás lehet!

Persze ezek csak a fő alkalmazások, az Unite oldalán sokkal több elérhető, és kipróbálható.

Miért is jó ez? Van ugye a már említett érv: nagy méretű adatok könnyed megosztása másokkal. Aztán a mobilitás is igen nagy pozitívum: ha szeretnénk elérni a file-jainkat, akkor bárhonnan megtehetjük így (akár mobileszközön is!), mindössze meg kell őket előtte osztanunk az Operánk segítségével. Fontos tudni, hogy csak magához a megosztáshoz kell ezt a böngészőt használni, utána az adatok már bármilyen programmal (Firefox, Explorer, Safari, Chrome, stb.), és oprendszerrel elérhetőek. Aztán vehetjük még a dolog filozófiai oldalát is: furcsa érzés lehet úgymond a saját kezedbe venni a netes ténykedésedet, végre nem kell óriásvállalatok tárhelyeire töltened a dolgaidat, helyette te csinálsz a gépedből szervert, és mindenféle központ nélkül juttathatod el az adataidat azoknak, akiknek szeretnéd! (Ez volt a célja a fejlesztőknek is, akik mintegy forradalmat állítják be a projektet, ami újabb szintre emeli a felhasználók jogait az interneten. Szerintük ugyanis a júzer mint olyan eddig másodrendű polgárnak számított netországban, mivel mindenképpen kényszerítve volt arra, hogy másokra bízza az adatait.)

Persze hátrányai is akadnak ennek a technológiának, ezek közül a legfontosabb (szerintem legalábbis) az, hogy ahhoz, hogy menjen a dolog bizony mennie kell a gépednek is. Ez végülis nem meglepő, mert ugye az Unite webszervert csinál a masinádból, és ezeknek a rendszereknek az a közös tulajdonságuk, hogy folyamatosan üzemelnek. Tegye fel a kezét, aki nem dühöngene, ha mondjuk meghiúsulna a pénzlevételi kísérlete, mert az ATM adatforgalmát bonyolító központi szerver épp pihengetne, merthogy mondjuk takarékossági okokból leállították kicsit? Ezeknek az ún. mainframe-rendszereknek mindig menniük kell ezt elkerülendő, viszont az otthoni gépedet azért ki szoktad hébe-hóba kapcsolni…

Ettől eltekintve viszont csak ajánlani tudom, márcsak azért is, mert tényleg nem bonyolult a kezelése (meglátszik, hogy a néptömegeknek készült), és kompakt, mert az Operába van beleépítve, így nem kell külön telepítgetni. Egy próbát megér!

Az – Unite-ot is tartalmazó – legújabb Opera letölthető itt!