Nemrég kaptam egy ötletet a még megmaradt kevéske törzsolvasóim egyikétől, hogy nincs gond azzal, hogy sok a játékokkal foglalkozó post, de ugyanmár írjak magamról is. Mostanában valahogy ez (beleértve a postolást egyáltalán) egyre nehezebben jön össze, olyan szintű stressz, kialvatlanság, és energiahiány uralkodik pár hónapja rajtam, hogy semmi kedvem nem volt máshoz, mint hogy hazaérve a melóból lezökkenjek a gép elé, és toljam az éppen aktuális agyatlan mészárlós csodámat (ami jelen esetben a Max Payne 3, ami rózsaszín, boldogságot sugárzó hangulatával még rátett egy lapáttal az alapvetően szar hangulatomra). Amúgy meglepően több kedvem van akkor pötyögni, ha a gép éppen nincs itt az albérletben, csak a laptop, elvégre olyankor nincs lehetőség arra, hogy az vinyómon sorakozó tucatnyi játék közül elindítsak egyet, és bumm – máris itt a tíz óra/hajnali három, lehet bedőlni az ágyba.
Apropó eltérő lefekvési időpontok: nagy örömömre néhány hónapja két műszakban vagyok kénytelen dolgozni, ami nem túl nagy boldogság: a hétvégéim – főleg a délutános hetek után következők – iszonyat rövidek, a reggel ötös kelésektől pedig minden hétfőn és kedden úgy érzem magam, mint akit agyonvertek lánccal. Az ilyen hetek további napjait már jobban bírom, bár ezzel meg az a baj, hogy mire teljesen átszoktatnám a bioritmusomat megint válthatok műszakot. Ráadásul valahogy nem érzem jól magam az új csapatomban: újra kezdhetem el felépíteni magam, úgymond meggyőzni a kollégáimat, hogy márpedig én értek a munkámhoz valamelyest – bár az utóbbi napok eseményei ebben a hitemben is megrendítettek kicsit. Remélem hogy valahogy sikerül majd visszaszereznem a motivációmat, különben még nem tudom mit fogok tenni. Persze tipikus bitching-nek tűnhet mindez, elvégre fix munkahelyem van viszonylag jó fizetéssel (aminek majdnem a felét elviszik a bankok, meg az albérlet amit fenn kell tartanom, úgyhogy mégis mindig le vagyok gatyásodva), de néha azon kapom magam, hogy arra gondolok milyen jó lehet valami kevésbé stresszes, kevésbé szabadidőbe nyúló munkát csinálni, ahol az agyam, és főleg az idegrendszerem helyett mondjuk az izmaimmal dolgoznék. Aki dolgozott már hasonló helyen mint én (nagy felelősséggel járó technikai ülőmunka), az talán tudja milyen érzés ez. Lehet, hogy valamelyik főnököm olvassa ezeket a sorokat, és még valóra is válhat az álmom – ha kirúgnak.
Az is feltűnt, hogy már hónapok óta nem szidtam a rendszert. A legutolsó ilyen eset talán a Vaccpáörizmus „dicsérete” volt, de azóta mélyen hallgatok a politikáról, és a közéletről. Mindez nem azért van, mert nem érdekel (sajnos nagyon is), hanem mert rá kellett jönnöm a keserű tényre, hogy ha bírálni kezdesz egy oldalt, akkor önkéntelenül is besorolhatóvá válsz egy olyan csoportba, amelynek nem biztos hogy szívesen lennél a tagja. Például ha én most azt mondom, hogy Gyöngyösi Márton, és a párt amelynek színeiben zsidózott egy jóízűt a Parlamentben rohadt antiszemiták, akkor én máris beskatulyázhatóvá váltam a liberális baloldali fiatalok közé, pedig nem is tudok ördögbotozni, a füvet sem bírom. Ha azt mondom, hogy Orbán és kedves kompániája undorító dolgot művelt azzal, hogy törvénybe iktatták a szavazás regisztrációhoz kötését akkor felsejlenek előttem a Gyurcsány kezét csókolgató ostoba komcsi nyugdíjasok (az ország nagy tragédiája, hogy hirtelen ők jutnak eszembe, mint a kormány legmarkánsabb ellenpólusa). Szóval úgy gondolom, hogy ha határozott véleményt nyilvánítok valami ellen vagy mellett, akkor egyből magamra sütök egy bélyeget – na ebből nem kérek, nekem nem hiányzik, hogy bármelyik oldalhoz tartozónak nézzenek. Vagyok még annyira idealista, hogy igyekszem a legelemibb értékekben hinni: ha valaki jószívű, és jó célokért harcol akkor az lehet tőlem akár nem csak hogy zsidó, de akár wuki is – egyre megy. Az előző mondat kurva szépen hangzik, kár hogy nem teljesen igaz: amikor azt hallom, hogy az éjszaka kiásták és ellopták a lakótelepünkön az egyik család ruhaszárítójának alumínium tartóoszlopát(!) akkor akaratlanul is az északír polgártársaink jutnak az eszembe. No persze hadd ténykedjenek: ők rombolnak, mi építünk, legalább senki sem unatkozik.
Ha már félelemmel vegyes gyűlöletről beszélünk (csodálatos téma), akkor nem tudok elmenni amellett a még számomra is riasztó jelenség mellett, hogy mostanában egyre többször jut eszembe, hogy mi lenne itt egy komolyabb válság, netán egy környezeti katasztrófa után, amelynek köszönhetően a jelenlegi társadalom felbomlana, és a mostani „inkább nem is nézek rád az utcán, a közöny védelmez”-elv alapján működő törékeny egyensúly megszűnne működni (a neten ezt hívják SHTF-nek, azaz amikor Shit Hit The Fan történik). Magam is tudom hogy nem teljesen normális éjszaka alig tudni elaludni attól félve, hogy a véletlenül nem kulcsra zárt bejárati ajtón keresztül valami fegyveres banda ránk tör (fantáziáimban ők mindig valahogy úgy néznek ki mint a Fallout 3 Raider-ei), vagy hogy azon gondolkodom mihez kezdenénk a családdal, ha megszűnne a közműellátás, és a boltok polcai kiürülnének, de mégis gyakran töröm efféléken azt a hülye fejem. No persze nem teljesen véletlen, hogy kezdek kicsit megkattanni a civilizáció végének gondolatától: láttam pár részt a Túlélési Praktikák című sorozatból, amelyben agyamenteket (vajon tényleg azok?!) mutatnak be, akik már most készülnek arra, hogy mi lesz akkor, ha eljön a SHTF. Van aki atombombától, van aki gazdasági krízistől, van aki egészen mástól fél, de egy közös pont van mindegyikükben: bár a józan ész mást diktálna ők biztosra veszik, hogy mindez be fog következni. Aztán nem tett jót a Városi Túlélő című blog olvasgatása sem, amely hasznos tanácsokat tartalmaz arra az esetre, ha netán kitörne a zombi apokalipszis. Ha már szóba jöttek a blogok eszembe jutott egy komment: valahol olvastam (sajnos linkkel nem tudok szolgálni, nem emlékszem a címére), hogy valaki – talán többen is? – azt írták, hogy ők biztos nem kezdenek el felhalmozni, viszont fegyvert szívesen ragadnának, hogy el tudják venni a békésebbektől, amire szükségük van. Ez az, ami szabályosan rettegéssel tölt el: ha netán történne valami ilyesmi, akkor azoknak az embereknek, akik szembejönnek veled az utcán jó része változna át fosztogatóvá az éhezés, és nyomor által rákényszerítve! Annyira kevés kellene ahhoz, hogy ember ember farkasa legyen: csak szűnjön meg a gáz- víz- és áramszolgáltatás, valamint alakuljon ki tartós ellátási zavar! Persze az eszem józanabbik felével átlátom, hogy mindez mégis mennyire valószínűtlen, de sajnos néha még mindig ezen agyalok ahelyett hogy élvezném, hogy fiatal vagyok, és van egy csomó jó dolog az életemben. Abban már teljesen biztos vagyok, hogy ha legközelebb belefutok ebbe a műsorba, akkor egyből el fogom kapcsolni a tévét. A blogot még egyszerűbb kiiktatni az életemből, úgyhogy nem lesz semmi probléma ezzel.
Mint látható elég komor hangulatban íródott ez a post, de sajnos mostanában nincs túl sok okom az örömre: hétköznap az albérletben döglök, a munkahelyemen pont azokkal az emberekkel találkozok ritkábban akiket kedveltem (az újakkal meg még nem alakult ki haverság – ami érthető, elvégre még csak másfél hónapja dolgozom velük, és néha kurva nehéz a természetem), ráadásul a hétvégéimet is megnyirbálta az Élet. No sebaj, örüljünk annak ami van: például pénzem fenntartani ezt a blogot. Remélem ez így is marad még egy darabig, különben hol tudnék rinyálni arról hogy milyen szar nekem.
