Szombat éjjel annyira szétstresszeltem magam a másnapi melón (attól féltem kurva nagy szívás lesz, ehelyett inkább az unalommal kellett megküzdenem), hogy azt álmodtam, hogy a kedvenc kocsmámban az egyik nagydarab ismerősöm durván kiüti a másik nagydarab ismerősömet (akit kedvelek), ezért én háromszor-négyszer fejbecsaptam egy teli sörösüveggel.

A cím nem túlzás, nem is az akaratom ráerőltetésének kísérlete bárkire is, ugyanis valóban régen várt darab a mai – az már csak mellékes tényező, hogy én vártam már régóta, hogy legyen kedvem megírni. Következzék alant tehát egy olyan post, amelynek kategóriájában vannak nálam sokkal ügyesebb bloggerek is, ámde a Ráktalicskán már jó ideje hiánycikknek számít: magamról fogok írni, illetve arról, hogy mik történtek velem mostanában. A téma hanyagolásának meglehetősen szétágazó okai voltak eleddig: egyrészt nem nagyon történik velem semmi izgalmas (ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne az unalmas hétköznapokról is érdekeset írni), másrészt minden energiámat leszívta a munka (értsd: nehéz úgy érdekeset írni, ha az ember napokig, hetekig a maximumot hozza a munkahelyén), harmadrészt pedig erőt vett rajtam valamiféle alkotói válság mindezt tetézendő, amelyet csak tovább súlyosbítottak olyan istenverések, mint a Team Fortress 2, a Killing Floor, vagy a Fallout – New Vegas. Most viszont kihasználom, hogy ahogy melegszik az idő az én szívemen is olvadásnak indult a jégpáncél (én kérek elnézést), végre kezdek magamban valami kis életkedvet érezni, úgyhogy kihasználom a lehetőséget, és írok gyorsan valamit, mielőtt visszazuhannék a SAP kernelproblémákkal, fejlövésekkel, és idióta mémekkel teli realitásba.

Ahogy elkezdett egyre hidegebb lenni úgy kezdtek a hetek is egyre egyformábbá válni: a hétköznapok pörgését, stresszét a hétvégék folyamatos nyűglődése váltotta fel (rögtön kifejtem), majd vissza. A hétköznapjaim úgy teltek, ahogy egy jó kockától illik: minden nap várt a munka, a rendszeradminisztrátorok csodálatos világa (amelyet csak néha dobtak fel olyan momentumok, mint amikor pár hete közöltem az ügyféllel hogy a rendszer újraindítását igényli egy adott probléma megoldása, mire ő közölte, hogy ha most újraindítom, akkor őt meg fogják ölni a titkárnők – literally), a feladatok, a kávészünetek, a szottyadt krumpliból készült brassóik, és a literszámra vedelt energiaitalok, majd minden áldott napon munka után a bezökkenés az albérleti gépem elé, skype a barátnőmmel, közben meg lőni, lőni, ja és persze lőni. A hétvégék néha még ennél is lehangolóbbak voltak: pénteken – kikészülve az idegi feszültségek, és a relatív alváshiány miatt – már nem igazán volt kedvem elmenni inni abba a kocsmába, ahová lassan 15 éve járunk, és ahol úgysem történik semmi izgalmas soha (a néha bekövetkező verekedések nem tartoznak már ebbe a kategóriába, inkább lehangolnak).  Ennek eredményeképpen elég sűrűn előfordul(t), hogy egyedül maradtam otthon, tizeniksz órás alvások után pedig fejfájással, és nyúzottan ébredtem valamikor szombat kora este. A vasárnapok is el vannak/voltak baszva (még nem tudom melyik igeidőt használjam): egyrészt a rengeteg alvás után megintcsak szarul voltam/vagyok (gyakran súlyosbítva másnapossággal),  másrészt pedig ahogy közeledett/közeledik az este egyre nyomasztóbb a tudat, hogy megint nem csináltam lószart se egész hétvégén, ami valamelyest is hasznos, vagy pihentető lett volna.

Mindezek ellenére persze nem panaszkodom, ezek tipikus first world problem-ek, elvégre van egy fasza munkám, barátnőm, lakásom, szerető szüleim, úgyhogy a fenti rinya tulajdonképpen az unalomnak, és a túl olajozottan működő életemnek köszönhető hónapok óta tartó állapotnak tudható be, és voltaképpen inkább hálát kéne adnom a sorsnak, hogy minden rendben van ahelyett, hogy azon idegeskednék, hogy miből fogok megélni, vagy hogy mittomén megbüntettek a rendőrök utcán orbánozásért. Amióta nem követem figyelemmel a gazdasági híreket (amihez azért kellett az is, hogy rádöbbenjek: a forint árfolyamát meg egyáltalán a világgazdaságot manipulátorok, és az emberi természetből adódó lelki tényezők nagyobb mértékben befolyásolják, mint a szigorú pénzügyi logika, úgyhogy nem vagyok hajlandó stresszelni magam rajta), és szigorú szelektálás után olvasok csak híreket azóta a külvilág által érő lelki nyomás is csökkent.

Visszatérve a fentebb faszának titulált munkámhoz: azért tényleg volt valami haszna annak, hogy az utóbbi pár hónapban jóval több energiát feccöltem bele, mint nagyjából bármi másba: decembertől kezdve hivatalosan is IBMerré avanzsáltam (eddig közvetítőcégen keresztül dolgoztam), most álltam neki egy cégen belüli certificate megszerzésének, márciusban pedig lehetőségem lesz megszerezni a hivatalos SAP-os certificate-et is (ami kb. olyan mint egy érettségi, csak éppen célirányos). Ja, és még az sem kizárt, hogy idén pár hétre kiruccanok Indiába (sajnos nem nyaralni, de azért így se lesz olyan rossz), de ez még a jövő zenéje.

Mindent összevetve: ne tessék aggódni, a blog még mindig él, én is élek, haladunk tovább, amerre tart az út.

Már rég váltott ki belőlem bármi is ilyen kettős érzéseket, mint ez az öregember itt a panelban. Egyszerre szidom az édesanyját, és egyszerre érzek sajnálatot iránta, ami azért valljuk be nem sokszor fordul elő olyan emberekkel szemben, akik miatt felkelünk egy éjszaka alatt többször is.

Pedig a bácsi ilyen. Az albérleti szobám ablakára merőlegesen egy erkélysor húzódik a földszintig, aminek köszönhetően – ha akár csak hallás után – néha bepillantást nyerhetek vadidegenek hétköznapjaiba. Van például egy arc, aki szinte minden este tíz óra fele egy halk szisszenéssel búcsúztatja a napot. Úgy képzelem el, hogy ő egy harmincas egyedülálló nőcsábász, korrekt értékítélettel rendelkező, jó humorú, rendezett figura, aki természetesen sört nyit a teraszon esténként (nem, majd energiaitalt :)). Mindezt a rendszeres szisszenésekből következtettem ki, és egészen biztos hogy igazam van.

Szóval a szomszédaim élete – legalábbis az a része, amit a teraszukon élnek – nyitott könyv a számomra, így a bácsi dohányzási szokásaiból is mindenre kiterjedő statisztikát tudnék készíteni unalmas perceimben, ugyanis akárhányszor kiül pöfékelni mindig elkapja a köhögés, annak is az a fajtája, amire a tüdőgondozóban már csak a fejüket csóválnák az egészségügyi dolgozók. A bácsi ugyanis beteg, nagyon beteg. Aki így köhög annak a tüdejében kilószámra rakódott már le a kátrány („ekkora mennyiséggel utakat burkolnak” – mondta annak idején a felvilágosító órán az előadó), és egészen biztosan nagy nehézségeket okoz neki már a puszta levegővétel is. És mégis szívja tovább a cigit. Hiába nem kap levegőt, hiába köhögi ki a tüdejét, ő akkor is kiül rendületlenül. És amikor arra kelsz fel egy éjszaka során kétszer-háromszor, hogy az öreg megint csak tanúbizonyságát teszi, hogy bizony a kurva anyját az  indiánoknak, akik először kezdték el termeszteni ezt a szart, meg a spanyoloknak is, hogy behozták Európába, akkor nos… akkor kezdenek el keveregni az emberben azok az érzelmek, amiket a post elején említettem. Azért mellbe vágja az embert, amikor valaki ilyen kikerülhetetlenül hívja fel a többiek figyelmét arra, hogy most ő haldokol, de legalábbis folytatólagosan igyekszik véget vetni az életének éppen. Kurt Vonnegut írta egyszer, hogy az öngyilkosság legelegánsabb formája a dohányzás. Mindazonáltal, hogy egy értelmes faszinak tartom (tartottam) őt ezzel azért vitatkoznék: amit az öreg művel itt az erkélyen az minden, csak nem elegáns. Komolyan azt várom (nem szeretném, csak várom, tessék érezni a különbséget!), hogy mikor fog megszűnni a köhögés, az agónia ily gusztustalan jele, és végre viszik el a bácsit egy kórházba, ahol már várja a halálos ágya a csövekkel, a fehér lepedővel, a csipogó gépekkel… Azért valljuk be, hogy szar ilyen gondolatokkal birkózni úgy, hogy az ember elvileg otthon van (ami azért nagyon erős túlzás, minden ez az albérlet, csak nem otthon), távol a világ bajaitól, elvileg az életigenlést választotta életfelfogásául, és mindeközben folyamatosan külső ingerek emlékeztetik arra, hogy az ember mulandó. Nem kívánom az öreg halálát, de azt nagyon szeretném, ha nem köhögne soha többet az erkélyen. Nekem is jobb lenne, neki meg pláne. Félek, hogy egyikőnknek már túl késő változtatni.

Elég frusztrált hangulatban állok a liftnél a biciklimmel (igen, fent tartom a szobámban nem mintha valami rohadt értékes darab lenne), egyszercsak mögém sorakozik két szemlátomást melós kinézetű figura. Várjuk-várjuk a liftet, nagy nehezen megérkezik, gondoltam jó fej leszek és előreengedem őket. A következő párbeszéd zajlik le közöttem, és a napszemüveges aranyláncos rövid hajú csóka között:

– Menjetek csak előre, ketten befértek, de én bicajjal vagyok, és csak egyedül férnék be.

Erre ő közelebb hajol, és vigyorogva odasúgja:

– Menjél csak, minket órabérben fizetnek.

Erre persze én is elvigyorodtam, és egy köszi után beemeltem a bringát a liftbe.

Most azon gondolkodok, hogy milyen zárszó illene ehhez a sztorihoz: eresszek-e meg egy jó kiadós „ezértartezazországmertmindenkibaszikrendesenvégezniadolgát”-ot, vagy csak adjak hálát gondolatban a jóembernek, mert legalább egy kicsit feldobta a hangulatomat?

Ma reggel több érdekes dolog is történt velem. Az első talán az volt, amikor a telefonom – amit pár hónapja agyondicsértem, nos azóta kicsit árnyaltabb a kép – úgy döntött Veszprémnél, amikor épp’ átszálltam az egyik buszomról a másikra, hogy újraindul. Szokott ilyet csinálni, jó esetben észreveszem azt a pillanatnyi rezgést, amit a bootoláskor produkál, rosszabb esetben viszont csak várja a zsebemben, hogy beüssem neki a PIN-t. Nos, most észrevettem, meg is adtam neki a kódot, majd ügyesen elindítottam a rádió alkalmazást, hogy legalább szóljon valami, amíg be nem tölti a memóriájába azt a másfél tucat kurvára felesleges programot, amiket utána úgyis szórhatok majd ki kézzel. Ez néha amúgy úgy megfekteti csórikámat (mármint az indítás utáni programcunami), hogy egész egyszerűen újraindul, gondolom ilyenkor befigyelhet a kis lelkecskéjében egy lightos kis kernelpánik. No sebaj, most egész jól bírta, ámde valamiért úgy határozott, hogy annak örömére, hogy sikerült elindítania a Winamp-ot (mekkora képzavar: Winamp egy Linux-alapokon nyugvó oprendszeren) akkor már hadd szóljon is valami muzsika. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy – mivel a rádió meglehetősen halk – csutkára volt húzva a hangerő, és meglehetősen megijedtem, amikor bömbölni kezdett a fülembe a legutoljára játszott szám, ami történetesen a Replikától a Másik világ kapujában volt. Hirtelenjében majdnem kikapcsoltam (mert ugye a pause gombot hiába nyomogattam a lejátszó widget-jén, a proci éppen meglehetősen leszarta az ezirányú törekvéseimet), de – hihetetlen lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot – nagy nehezen rájöttem, hogy az egyik oldalsó gomb kitartó abúzálásával is le tudom tekerni a hangerőt.

Ennél már csak az volt meglepőbb, amikor nagy nehezen átvonszolván magamat Fehérvár belvárosán odaértem az albérlethez, és gondoltam hívok egy liftet, elvégre habtestemnek magas lenne a kilencedik emelet. Jól megfigyeltem, szabad volt a lift, nem égett a visszajelző, ami arra utalna, hogy valaki használja éppen, és csak akkor gyulladt ki, amikor megnyomtam a hívógombot. Ehhez képest majdnem dobtam egy hátast, amikor nagy lendülettel léptem volna be a fülkébe, amiben már tartózkodott egy öreg bácsi. Jó reggelt kívánt, és kibotorkált mellettem, én meg szinte köpni-nyelni sem tudtam. Ki tudja mióta volt már bent, gondolom én szabadítottam ki 🙂 Mondjuk a gombsor kezeléséhez, amivel kiválasztjuk a kívánt emeletet nem kell diploma, de gondolom neki már annyira el volt meszesedve az agyacskája (így cukkolta a Sutyi a Robi bácsit az előző cégemnél, az övé a copyright), hogy mégsem sikerült belátható időn belül kitalálni hogy melyiket kéne megnyomni 🙂

Aztán gondoltam néhány sor erejéig megemlítem a JÁTÉKOT, amivel mostanában szórakoztatom magam, és élelmedett kora ellenére is bőven megüti a szintet, ami felett már érdemesnek tartom a végigjátszásra. Egészen pontosan 1995-ben dobta piacra a Square (most már Square Enix néven lehet ismerni őket) Super Nintendo-ra, majd később Playstation-re, és egyéb gépekre is (Nintendo DS-re például). Stílusát tekintve ez egy körökre osztott harccal operáló RPG, és az a címe, hogy Chrono Trigger. Ahhoz képest, hogy olyan régi eresztés, hogy azóta már felnőtt egy új játékosgeneráció még mindig szórakoztató (ami nem mondható el a legtöbb C64-es stuffról például, sajnos nekem már túl primitívek), sőt még a grafikájával is ki vagyok békülve.

Egy jól sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)

Egy rosszul sikerült kép a játékkal kapcsolatban (innen)

Adva vagyon főhősünk Crono, aki egészen addig éldegéli unalmas kis életét, amíg nem jön egy (majd később még egy) szédült liba, aki(k)nek hála minden a feje tetejére áll, és hamarosan egy kaland kellős közepén találjuk magunkat, melynek során ide-oda ingázunk a különböző idősíkok között, és próbáljuk helyrehozni az emberiség jövőjét, amely meglehetősen szomorúan alakul valami eleinte nem teljesen tiszta ok miatt. Mondhatnám, hogy enyhe Butterfly effect koppintás a sztori, csak ugye ez „néhány” évvel korábbi cucc (konkrétan kilenccel), úgyhogy nem lennék meglepve ha a film forgatókönyvírója is tolta volna annak idején – márcsak azért is, mert azóta több fórumon is beválasztották a világ legjobb játékai közé. Ezt én azért túlzásnak érzem, de tény, hogy ahhoz képest, hogy a grafika olyan amilyen (persze gondolom ’95-ben maga volt a csoda), illetve a mászkálást/harcot néha túl ritkán törik meg párbeszédek, továbbá néha elég frusztráló, hogy egy helyszínt elhagyva majd visszatérve az ellenfelek újratermelődnek mégis szórakoztató, és helyenként kifejezetten vicces anyaggal állunk szemben. Ki is lehet próbálni, ingyen van (most már), emulátort innen, magát a játékot pedig innen lehet letölteni.

Végezetül még egy játék, ami meglepett, mint faltörő kost a fotocellás ajtó: néhány éve került kiadásra a Hellgate London nevű MMORPG, amely 3D-s grafikával hozta a Diablo játékmenetét, ámde a különféle dándzsönök helyett a címben szereplő város utcáira helyezve a történéseket, melyek során ízléstől (és kaszttól) függően baszott nagy kardokkal, vagy gépfegyverekkel ölhettük halomra a dimenziókapukon át mindent ellepő szörnyeket. Állítólag rohadtul bugos volt (nekem kimaradt anno), és bukott is egy hatalmasat, a szervereit lekapcsolták, a helyüket bevetették sóval, és az üzemeltetők letetették a nagyesküt, hogy soha többet nem fognak még hasonlót se csinálni.

Pózolj Big Ben-nel

 Big tits at the city

Itt akár vége is lehetne a történetnek, ámde jöttek a kici koreai fejlesztőbácik, akik még láttak potenciált a cuccban, megvették a jogait, kikalapálták a bugokat belőle, újraindították a szervereket – az egyetlen szépséghibája a csodálatos reinkarnációnak az volt, hogy ezek a  szerverek eddig csak Ázsiából voltak elérhetőek (és most ne menjünk bele a különféle furmányos módszerekbe, amikkel ezt a korlátozást meg lehetett kerülni). Ez változott meg kereken egy hónapja: immáron működnek szerverek Európában, és Amerikában is, a játék tök ingyenes, és ugyan még bétateszt állapotban leledzik én nem találkoztam túl sok hibával (egyszer ledobott a szerver, más nem történt). Letölteni innen lehet (először rar-ban, aztán kitömöríti az installert, majd utána feltelepíthető maga a játék… brrr…), magyar nyelvű tudástárat pedig itt találhattok hozzá.

UPDATE: egy kis pontosítás az ingyenességgel kapcsolatban az előző mondatban linkelt oldalról:

A játék kipróbálható és ingyen játszható a 2. fejezet végéig Waterloo Bridgebe lépéshez már „Act3 ticket”-re van szükség. A játék mikro payment tranzakciós rendszerű vagyis nem minden ingyenes, vannak tárgyak amik megvehető valódi pénzért, előnyt biztosítanak, de játék egyensúlyt nem borítja fel. Legtöbb tárgy időleges bónuszt ad például gyorsítja a fejlődést vagyis több tapasztalati pontot (xp) kap a hatóidő alatt. Act3 ticket is fizetős tárgy 4000 Tcoinba kerül ami 4$-al egyenlő, viszont ezzel a tárggyal lehet kereskedni a játékban vagyis el lehet adni játékbeli pénzért, így aki nem akar fizetni a játékért valódi pénzt a játékon belül megvásárolhatja.

Ha jól értem nem muszáj kicsengetni érte a 4 dolcsit, viszont akkor jó sok mellékküldetést meg kell csinálni ahhoz, hogy összegyűljön a rávaló. Valamit valamiért ugye.

Észrevettem, hogy a blogolás és a két egymást alig ismerő ember beszélgetése között vannak párhuzamok: hosszabb hallgatás után mindkettőt elég nehéz elkezdeni. Aztán van még egy párhuzam: amikor mondjuk az ember biciklije, számítógépe, autója, akármije vacakol akkor hajlamos arra, hogy ha csak rágondol elkapja az undor, és egész egyszerűen nincs kedve hozzányúlni. Ez ellen az sem segít, ha a probléma már megoldódott (nem esik már le a lánc, nincs újabb kékhalál, nem csak a jobbhácccsó ajtó akar nyílni, hanem az összes), akkor is benne van az emberben egy kis ellenérzés, ami csak az idő múltával tűnik el. Legutóbb talán pont a gépemmel kapcsolatban éreztem ezt: van egy kontakthibás SATA-kábelem, ami hosszú órákon át szívatott (mire nagy nehezen megtaláltam azt a pozícióját, amelyben átfértek rajta a bitek), és a végére már a gépre nézni sem volt kedvem, nemhogy használni. Valami ilyesmit érzek most a bloggal kapcsolatban is: kinéz némi kellemetlenség a nagy pofám, és az emberek józan ítélőképességébe vetett hitemnek „hála”, amely azért következik majd be (már ha be fog), mert blogolok. Az egyik kollegám mondta: ő nem ír, nem hangoztatja a véleményét, ezért nem is kerülhet soha olyan helyzetbe, hogy védekeznie kelljen. A bábszerű állapotban vegetálás is egy opció, de basszus én nem szeretném arra a szintre silányítani az életemet, hogy azért fogjam be a pofámat, hogy nehogy megráncigáljanak! Amúgy sem vagyok túl radikális (a blogon legalábbis), jóval több post szól a hülye játékokról, mint mondjuk a politikáról, esetleg más társadalmi problémákról. Az pedig, hogy csak azért mert néha – erős rosszindulattól vezérelve – támadhatóvá válok egy-egy post miatt… nos, ez egy olyan veszély, ami benne van a pakliban. Talán éppen itt az ideje, hogy felnőjek, és szembenézzek a ténnyel: bizony ez itt már nem a középiskola, nem az anyám által teremtett védőburok – ez itt az Élet, amelyben bizony az ember megszophatja, ha egyesek úgy akarják. Talán jobb is lesz így: lehet, hogy egy jó nagy pofonra lesz szükségem, hogy magamhoz térjek.

UPDATE: ja igen, még valami: ha netán így eltűnök khm… „pár” napra, akkor tessék megcsekkolni ezt. Ha itt sincs friss hülyeség, akkor bizony elütött egy ukrán rendszámú Scania, amelynek a sofőrje ügyesen meghamisította a tachográf adatait, hogy egyhuzamban tudjon kockázat nélkül levezetni 48 órát, és én pechemre pont a 47. óra 54. percében tévedtem ki elé a zebrán, amikor már a visszapillantón fityegő Wunderbaum-ot se nagyon tudta befókuszálni, nemhogy az utat. Esetleg csak tényleg elegem lett az internetből, de az előzőnek jóval nagyobb a valószínűsége 🙂

Munkahelyi sztori következik:
annyira bájos, amikor van egy hónapok óta jegelt probléma az egyik általunk felügyelt szerveren, amelyet hirtelenjében nagy dúrral nekiállunk megoldani karöltve az ügyféllel, beindul a telefonkonferencia szervezés, emberek kapnak mindenféle csapatokból meghívást rá, röpködnek az e-mail-ek, majd a Nagy Közös Brénsztorming negyvennyolcadik percének környékén, amikor már végigmentünk minden lehetséges megoldáson (és mindegyik hasztalannak bizonyul)  akkor valaki benyögi a vonalba: „esetleg ötlet? Nincs? És ti, ti se tudjátok hogyan lehetne megoldani? Valaki?!” Komolyan mondom aranyos volt ez a kezdeti lelkesedés, mint amikor egy óvodáscsoport kap egy nagy láda LEGO-t , és szinte tökéletes ívet leírva hervadt le a mosoly mindenki arcáról 🙂 Sose gondoltam volna, hogy németekre (akikről ugye megvan a véleményem) valaha is fogok olyat mondani, hogy aranyos, de ez most az volt. Már megérte.

Annyira egyszerű, és egyben elcsépelt kezdés lenne azt írni, hogy „annyi minden összegyűlt bennem az utóbbi hetekben, és úgy érzem le kell írnom, mert felrobbanok” (ahogy már történt pár éve), pedig ez eleve elővetítené, hogy itten most világmegváltó gondolatok fognak közlésre kerülni, pedig aztán lófaszt. Gyorsan le is tudom a mai nap nagy tanulságait, amelyeket érdemes lenne fontolóra vennie az utókornak, és egy sokkal szebb világot teremthetnénk: a tíz évesnél fiatalabb kisgyerekkel vásárolni vágyó anyukáknak nyitni kéne külön boltokat, hogy ne a munkában megfáradt férfia emberek idegeit cincáltassák a kölökkel, aki még kurvára elhiszi, hogy ha minél idegesítőbben és hangosabban visít akkor mindent elérhet az életben. A poén az, hogy az anyjuk el is hiteti vele ezt a bődületes baromságot, gondolom nekem is volt egy ilyen traumatikus élményem kiskoromban, amikor rájöttem, hogy ez nem igaz, csak már nem emlékszek rá. Volt még ma egy mérsékelten kedves gondolatom, mikoris jöttem ki a boltból (ahol sztereóban ordított két gyerek, amíg a pénztárnál sorban álltam), és láttam egy vékony srácot, és egy jó húsban levő csajt kéz a kézben sétálni: ha valaha is szükségem lesz arra, hogy egy ilyen párt vérig sértsek, akkor tutira azt fogom mondani a csávónak, hogy „hallod, nem félsz, hogy szex után felzabál, mint egy fekete özvegy? Engem azért frusztrálna a tudat!”.

Aztán az is van, hogy frissült a WordPress, és kurva trendi-bendi lett az admin board:

Nekem kajak bejön, ízléses, kompakt, vannak új ikonok is a szerkesztőben. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy az alapértelmezett kurva gagyi smiley-készletet lecserélték-e. Következzék ennek csekkolása érdekében egy vigyorgófej mindenféle kontextus általi indoklás indokoltság nélkül csak úgy bele a semmibe: :).

UPDATE: maradt ugyanaz a ronda szar, sebaj.

Van mostanában olyan is velem, hogy ijesztő módon megfordult a helyzet: egyre jobban érzem magam a munkahelyemen(!!!), és egyre kevésbé jól itthon (ami alatt a kilencedik emeleti panelt tessék továbbra is érteni, van nekem másik otthonom is). Tegnap – ugyan súlyosbította a szokásos hétfői apátia is – szinte éreztem, ahogy közeledek az albérlet felé fogy el az életkedvem.  Viccen kívül. Talán annak tudható be az egész, hogy a munkahelyemen értelmesnek érzem az eltöltött időt (nem röhögni, például ma is indiai arcok problémáin dolgoztam megfeszített tempóban… ép ésszel belegondolva mondjuk ki a faszt érdekel, hogy mi a kínja néhány pár ezer kilométerrel odébb lakó cig kollegának? Na ugye, én sem értem). Amúgy mostanában a Red Faction – Guerilla-t nyüstölöm, csak – most hogy kijött a folytatás is – derogál, hogy írjak róla bármit is, helyette nézzétek meg ezt a videót, és döntsétek el, érdekel-e.

Az előző post sírás-rívásával kapcsolatosan is gondolkodtam egy csomót: valahogy kezdi értelmét veszteni a felháborodás, most hogy kiderült, hogy a médiatörvény:

a. nem vonatkozik a blogokra

b. nem vonatkozik a kommentekre

c. csak pár amúgy is büntetendő kihágás miatt lehet megrángatni bármelyik online újságot (fiatalok védelme, gyűlöletbeszéd, ilyesmik… apropó, a kurucinfó fent van a listán?)

Már nem is érzem a sajtószabadság végének az egészet… Bassza meg, annyi történt, hogy a Népszava, az Index, meg a többi tőkeerős webes portál nem írhat minden szart össze-vissza. Ez akkora baj? A blogok továbbra is fröcsöghetnek (bár aki hitelt ad egy köztudottan valamelyik oldal mellett elkötelezett bloggernek az magára vessen), mehet tovább a Vastagbőr, a Képviselő Funky, a Mandiner stb… Virágozhat tovább minden virág, mi itt a gond? Jelen pillanatban tényleg csak a már megfogalmazott kételyemet tudom felhozni: mi lesz ha kiterjesztik a törvény érvényét a blogokra is? Nos, akkor szopni fogunk, de keményen. Addig viszont happiness van, nyár, és szerelem.

Apropó: voltunk ám idén is PAFE-n (mint tavaly), csak egy jó darabig húztam-halasztottam a beszámolóírást, most meg már minek. Annyi elég róla, hogy nem kell a vaki (nem, nem kell érteni, nem azért írtam)! Remélem azért, hogy még legalább 1-2 fesztre lejutunk idén, célpontjaim között szerepel a FEZEN, illetve a Vé-feszt, amin immáron 6-7 éve minden évben kimegyünk, bár máig nem értem miért. Talán pont azért mert nem nyújt többet egy közös sátrazós-iszogatós esténél, és nem terheli szét az idegrendszerünket a sok kisebbségi komplexusos faszkalap szekus, meg a sok geci multi, ami tolja a pofádba a propagandát (ajánlott irodalom itt). Higgyétek el: néha elég ennyi egy kurva jó bulihoz!

A végére pedig következzék egy kis kulisszatitok: akik régóta olvasnak tudhatják, hogy már voltam kint egyszer a drága cégemnek hála Düsseldorfban két hétig. Nos, most is tervezik, hogy kiküldenek (még nem fix), viszont most „kicsivel” messzebbre akarnak, már ha a párezer kilométer kicsinek számít. Nem akarok belemenni a részletekbe, még szervezés alatt van az egész, de ha összejön, akkor két hétre meg fognak változni a postok: az eddigi kockulást fel fogják váltani a gyomorrontásokról szóló beszámolók 🙂

Az van, hogy amikor egy ilyen hosszabb szabi után vagyok kénytelen visszajönni Fehérvárra, és ezzel újfent szembesülni azzal, hogy mennyivel másabb lehetne az életem, ha mondjuk otthon lakhatnék a barátnőmmel, a gyerekkori barátaimmal, és persze édesanyámmal az kurvára le tud lombozni. Ilyenkor érzem át igazán, hogy mit adtam fel ezért az állásért, és hogy mennyivel sekélyesebb, magányosabb, és végsősoron unalmasabb életmód jutott osztályrészemül, amely szerintem még ahhoz is nagyban hozzájárult, hogy az utóbbi hónapokban jóval ritkásabban szállingóztak a postok, egyre kevésbé volt kedvem írni, és – ha megfigyeltétek – inkább a hírekre, a könnyebben megfogalmazható, nem túl mélyenszántó témákra helyeztem a hangsúlyt, éppen azért, mert valamelyest elkezdett felzabálni a fásultság. Tényleg jó volt ez a másfél hét arra, hogy most érezhessem azt, hogy mennyire durván megzombítottak a végeláthatatlan sorban özönlő ugyanolyan hetek a szabadság előtt. Itt lakok ebben a kurva panelban két agyhalottal (az egyik már nem is köszön, a másikkal is csak akkor tárgyalok, ha nagyon muszáj, értsd rezsit kell fizetni meg hasonlók), nincs egy normális haverom, akivel tökéletesen egy húron tudok pendülni (ergo nem frusztráljuk egymást 10 perc után a nem összeegyeztethető hullámainkkal), nem élvezem ki a nyarat (nehéz is lenne úgy, hogy az ember ötkor szabadul a munkahelyéről), és egyáltalán: károsnak érzem minden percét az ittlétemnek. Még kapálózok néha: amióta rendbeszedettem a biciklit néha nagy túrákat teszek a városban (múltkor este fél11-kor jött rám a tekerhetnék, fél1-ig bóklásztam fel-alá a kihalt utcákon, ami jól hangzik, kár, hogy csak még magányosabbnak éreztem magam tőle), pár hete kiültem a Halesz-parkba is, de persze egyedül az is marha unalmas lett néhány perc után.
Szóval úgy érzem azért van miért sírnom-rínom, viszont tisztában vagyok azzal, hogy ilyen állásról mások álmodni sem mernek, és türelmesnek  kell lennem, hátha egyszer majd fogok annyit keresni, hogy legalább a szabadidőmben, hétvégén azt tehessem (szinte), amihez csak kedvem szottyanik. Addig is marad a lassú értelmi hanyatlás, a napi majdnem egy liter energiaital, és persze a hiány, amit nem tud enyhíteni semmi. Bassza meg az egész.

Megihlettek az albérlet ablaka alatt vernyákoló kislányok, és úgy döntöttem, hogy megírom milyen is volt az, amikor JonC bácsi még valamikor a régmúlt szép időkben úgy döntött, hogy az osztálytársaival elmegy egyet szerenádozni. Ugyan mindez már idestova nyolc-kilenc éve történt (jézusom) de minden mozzanatára úgy emlékszek, mintha tegnap történt volna – leszámítva a végét, de arra külön ki fogok térni, hogy miért (na basszus máris sikerült spoilerezni egyet).

Tudni kell a sztorihoz azt, hogy már középiskolában is kilógtam a tömegből (pontosabban akkor még kilógtam, most meg olyan vagyok mint a nagy átlag, leszámítva azt, hogy nem hiszek a politikusoknak, a marketingeseknek, és a média urainak), hol tarajba vágott hajjal masíroztam be egy teljesen átlagos hétfőn,  hol mindenféle elolvasás nélkül írtam a Bánk Bánból olyan kétórás nagydolgozatot, hogy az irodalomtanárnő (aki mellesleg utált, de ez az érzés kölcsönös volt) azt mondta, hogy le kéne fénymásolni, hogy mindenki abból készüljön az érettségire, hol pedig – hogy hogy nem – meghúztak negyedik év végén matekból, aminek köszönhetően az vizsgám átcsúszott októberre, nem is mehettem a többiekkel júniusban. A szerenádkor ezt már tudtam, és meglehetősen stresszelt a tudat: az oké (lófaszt oké), hogy majdnem minden év végén elkaszálnak, de hogy még az érettségim is csússzon emiatt?! Ki voltam bukva rendesen. Ennek megfelelően pozitív hangulatban voltam már akkor is, amikor a többiekkel találkoztunk, és megindultunk egy Ajka melletti kis faluba Tóth Péter tanár úrhoz, akiről annyit kell tudni, hogy fizikát tanított, tudta hogy nem kötelező érettségi tárgy, és ehhez mérten kezelte is a helyén a dolgot: ha valaki a kettesért írt, akkor el-eltűnt 10-20 percekre a teremből, sőt volt olyan, hogy azért engedett át félévkor, mert véletlenül beledobálta a taknyos zsepiket (amiket az teremben gyűjtött az előző osztály után) a nejlonzacskómba, mert azt hitte, hogy a szemetem van benne. Persze amikor kiderült hogy nem, akkor bocsánatot kért, mire én voltam olyan pofátlan, hogy közöltem vele, hogy semmi gond tanár úr, de tessék már átengedni félévkor! 🙂 Na de ez már mellékvíz, vissza a szerenádhoz. Szóval nála még egész józan volt mindenki, ámbár a szinkront már ekkor sem sikerült megtalálni az épp’ előadott húsz év múlva/egyszer véget ér/akármi éneklése közben, és röhejbe fulladt az egész. Sebaj, visszahúztunk Ajkára (ja igen, ha eddig nem vált volna nyilvánvalóvá, ebben a gyönyörű szocreál városban voltam középiskolás), és nekiálltunk durván szeszelni. Emlékszem, Mazsinak volt valami vörös Eristoff vodkája, azt szlopáltam rendesen, meg persze az első pár tanárnál kaptunk szeszt is… a már említett irodalomtanárnőre már csak halványan emlékszek, az tuti, hogy be se engedett minket a kurvája, így a parkolóból énekeltünk neki, ő meg állt a harmadikon mint valami elbaszott Júlia – ja, és én, mint gitáros(!!) tiltakozásom jeléül háttal ültem le neki a flaszterra, ez még rémlik. Ja igen, pár szót érdemel az is, hogy miért lettem én a gitáros: 1. volt gitárom (szép vörös, állítólag fiatal korában Gibson gyártmány volt, amíg apám bele nem lépett a zűrös hetvenes évek egyik borgőzös hajnalán, és ki nem kellett cserélni az előlapját) 2. tudtam 3-4 akkordot, amelyekkel effektíve bármelyik szerenád-dalt elő lehet adni. Kantárja (vagy mije… heveder esetleg?) mondjuk nem nagyon akadt, viszont sodortam szigszalagból egyet, így már minden adott volt a gyönyörű hangszeres kísérethez az osztálytársaim (értsd: 35 kan, meg egy szem csaj) fülfacsaró éneke mellé.

Aztán egyszercsak elszakadt a film… arra emlékszek, hogy besötétedett, tízemeletes panelek vesznek körül, az egyik osztálytársam beszél telefonon valamelyik tanárral (talán az osztályfőnökkel), hogy „tanár úr, többen nem bírnak menni, legyen szíves lejönni a játszótérre”,  és én leküzdhetetlen késztetést érzek arra, hogy meghódítsak egy mászókát. Ez félig-meddig sikerült is, csak sajnos leestem, a sípcsontomba nyilalló iszonyatos fájdalom azért kivillant a csatakrészegség zavaros mocsarából (amúgy a seb utána vagy fél évig nem akart begyógyulni). Állítólag volt olyan, hogy a nyakamban lógott az a szerencsétlen gitár húrokkal befele, én pengettem a hátlapját, és amikor szóltak, hogy te hülye, fordítsd már meg akkor közöltem hogy „jóóóezíígy!” 🙂 Többen is elestek az ütközetben, én csak egy voltam közülük: néhány jó képességű társam a fűben fetrengett, a többiek csak ordítottak (éneklés címszóval), a tanárok meg álltak a jelenet szélén a fejüket csóválva.

Meg kell ragadnom az alkalmat, hogy újfent megköszönjem az azon az estén nyújtott emberfeletti erőfeszítéseit ezüstnyírnek (régebben ezen a néven kommentelgetett a blogon), mivel neki köszönhetem, hogy egy darabban maradt a gitárom, a szemüvegem, és nem mellesleg én is. Ha jól tudom neki köszönhetem azt is, hogy felvittek kocsival a kollégiumba (látszott, hogy nem valószínű hogy egyhamar kijózanodok :)), és lefektettek aludni. Itt is történt egy mókás momentum (elmesélések alapján): két oldalról a karjaim alá bújva vonszoltak éppen a folyosón, amikor jött Tóni (nevelőtanár volt, imádtam, megérne egy külön postot, amikor lenyúlta a szexújságjainkat pl. :)), megkérdezte, hogy mi történt velem, mire én közöltem, hogy „csak bort adtak, kólát nem” 🙂

Innen már persze csak a jótékony alvás volt hátra, rókakoma nem akart jönni (bár felőlem jöhetett volna, aludtam volna tovább szerintem),  hevertem mint akit agyonvertek. Másnap reggel persze nem volt kellemes az ébredés, viszont a tudat, hogy ahhoz képest ahogy én érzem magam a szemüvegem meg a gitárom egész jól megúszta (előző mondjuk tiszta sár lett, fene se érti miért) azért feldobott. Le is mentünk Marci barátommal meginni egy sört bolondballagás helyett, de ez már egy másik történet, és szerencsére nem is ért ily’ rút véget 🙂

Hétvégén frissítem majd a postot pár képpel is, sztéj túnd!