GPOY

Az van a munkahelyemen, hogy körülbelül január óta szinte az összes ticket az én kezemen ment keresztül (ergo egy bizonyos szemszögből úgy tűnhet, hogy csak én dolgozok), így valószínűleg egy általam ismeretlen emberke képernyőjén egy olyan grafikont generált az Excel, amelyben az én csíkom exponenciálisan növekvő tendenciát mutat a többiek stagnálásával szemben, amelynek köszönhetően immáron másfél hete csak akkor dolgozok, ha én akarok. A töménytelen mennyiségű túlórát, amit az ehhez hasonló szopásokkal gürcöltem össze már nem is említem. Lehet isteníteni nyugodtan, nem sértődök meg.

Komolyan mondom, hogy ilyen mocskos hétfőm még sohasem volt, pedig elég régóta szoktam sírni-ríni, hogy mennyire megviselnek ezek a napok (még külön tag is van hozzá ugye). A maival kapcsolatban tényleg csak arra tudok gondolni, hogy ha ezt túléltem, nem estem össze, nem kaptam pánikrohamot, nem rókáztam be szép elegánsan a cégnél az asztalom alá, nem mentem át amolyan Michael Douglas-szerű figurába az Összeomlásból, akkor tényleg egész komoly tűrőképességgel vagyok megáldva bármennyire is hiszem pont az ellenkezőjét néhanapján. No persze mindehhez kellett az is, hogy úgy izomból megszopassam magam (már bocsánat a kifejezésért) a hétvégén, ugyanis egy rám bízott feladat teljesítése során elkövettem egy aprócska hibát, amelyből – a pillangóhatásnak „hála” – az lett, hogy tegnap éjjel hajnali fél négykor tudtam csak ágyba keveredni, reggel meg persze várt a munka.

Nem kellett nagyot hibáznom hozzá: két file-t összekevertem, és rosszat indítottam el. Ennyi volt az egész, ámde a tény, hogy valamit nagyon elkeféltem csak vasárnap délelőtt vált világossá, amikor az éppen felépített SAP egy félresikerült groteszk Frankenstein által létrehozott torzszülöttként csak mint valami félig élő, félig halott akármi volt képes működni. Adatbázisa csak okádta a hibákat, a fele funkciója elindult, a másik (nagyobb) fele viszont változatos SQL hibákkal borzolta az idegeimet. Gyors telefonálás, hibaüzenetek, tünetek ismertetése tapasztaltabb kollegákkal, akik már mondták is, hogy no igen, ez arra utal, hogy a bő egy napi munkám mehet a kukába, törölhetem az egészet, és kezdhetem újból. Mindezt vasárnap, amikor épp’ a másnapossággal küzdve próbáltam befejezni a péntek este elkezdett műveletsort gondolván, hogy az utolsó simítások menni fognak úgy is, ha kicsit boxolnak a majmok a fejemben. Súlyos tévedés volt, a fogam és a fejem hasogatott miközben hatalmas kínok között vergődő rendszerem amolyan Aliens-esen épp’ azt suttogta „Kill me…” Könnyes szemmel tettem eleget a kérésének: ment a levesbe minden, amit addig felépítettem. Hangsúlyozom: mindez azért történt, mert előző nap összecseréltem két file-t. Ennyi épp’ elég ahhoz, hogy a szép, nyugodt tempóban eltervezett munkálkodás idegbeteg kapkodásba, és dühöngésbe csapjon át jó adag szégyenérzettel, hogy ilyen amatőr módon tettem tönkre az egészet, és kockáztattam, hogy hétfő reggel nyolcra meglegyen. Elég annyi, hogy a dominósor dőlésnek indult, amelynek az lett a vége, hogy tegnap hajnalban úgy feküdtem le, hogy nem lehettem biztos abban, hogy a második nekigyürkőzés eredménye életképes-e, vagy újabb szörnyet alkottam.

Reggel hétkor keltem, a három és fél óra alvás után valahogy úgy éreztem magam, mintha egész éjjel rövidet vedeltem volna, a szemeim égtek, émelyegtem, a fejem kóválygott… de legalább a rendszer működőképesnek bizonyult, és képes voltam időre prezentálni! Az pedig, hogy sík idegen, kialvatlanul, mocskosmód fájó foggal (ami még most is tart, hogy jobb legyen a kedvem) képes voltam végigcsinálni a napot, képes voltam beszélni (némileg dadogva még angolul is), gondolkodni… nos, én úgy gondolom, hogy az emberi akaraterő diadala. Ennek örömére délután megjutalmaztam magam: egyrészt elhoztam a biciklimet a szerelőtől ( – 20000 forint, de cserébe szinte hajtani se kell, úgy suhan), másrészt pedig rendeltem egy szép nagy csirkemájas pizzát magamnak, hogy a sok fájdalomcsillapító, amit magamba tömtem (energiaitallal, és kólával kombinálva, természetesen csakis a gyomrom egészsége érdekében) ne marjon szét. Most, tele hassal, mögöttem a szinte zsír új biciklimmel, valamelyest megnyugodva azt gondolom, hogy a mondás, miszerint ami nem öl meg az megerősít igaz lehet: újabb határomat feszegettem, és megmérettettem. Mindenesetre nem fogok rendszert csinálni belőle, mert kurva kellemetlen.

… mondtam ma  a fülemben a headset-tel félhangosan egy bácsikának, aki épp’ jött velem szembe az utcán. Szerintem a hatvan éve alatt egyszer sem mondott neki senki ilyet azért nézett ilyen meglepődötten.

Vannak khm… vitatható pontjai a múltamnak nem tagadom. Persze nem vagyok háborús bűnös, vagy expolitikus, csak bizony néhány éve eltöltöttem egy nyarat egy biztosítótársaság zászlaja alatt, mint biztosítási ügynök pénzügyi tanácsadó. Mentségemre legyen mondva, hogy nem igazán éreztem ambíciót arra nézve, hogy embereket baszkodjak át az embereknek számukra hosszú távon előnytelen ajánlatokat tegyek, így tulajdonképpen nem is okoztam kárt senkinek – maximum a cégemnek, amelynek terhére több napos fehérvári képzéseken vettem részt, amelyek során szállodai ellátást is finanszíroztak a számomra 🙂

Ez már a múlté, azóta már rájöttem, hogy ha mindenki milliókat keresne ezzel, akkor a világ csak ilyen ingyenélőkből, és effektív hasznot nem hajtó szarháziakból állna, mint a legtöbb ilyen „szakember” – és persze tisztelet a kivételnek, én is ismertem néhányat, csak az a gond, hogy arányaiban ők voltak az elenyésző kisebbség a sok minden hájjal megkent csak a saját érdekeit néző szeméttel szemben. A három hónapnyi tengés-lengésnek azért van hatása a jelenemre is, ugyanis megismerkedtem néhány emberkével, akiknek néha-néha a mai napig eszükbe jutok. No persze nem életem végéig tartó barátságokra tessék most gondolni, inkább érdekkapcsolatokról. Szerepeljen itt egy üzenet, ami néhány perce esett be a Facebook-os postaládámba, és tökéletesen tükrözi a volt kollégáimhoz fűződő viszonyomat:

Szia!

Mi újság veled,mit csinálsz mostanában? Képzeld én is eljöttem az x biztosítótól szeptemberben,azóta az y biztosítónál dolgozom.Ez ez egy egész más rendszer, összehasonlithatatlan!!! A kötetlensége miatt és mivel nincsenek elvárások konkrétan,másodállásban is simán végezhető egy kis plusz pénzért, arra gondoltam téged is érdekelhet,ha gondolod találkozhatnánk valamikor és beszélhetnénk róla.

Üdv: Ildi

(Voltam olyan jó fej, hogy megváltoztattam ezt-azt, azok a szavak dőlt betűvel szerepelnek.)

Nomármost: egy ilyen levélre mit lehet válaszolni, hogy az ember jól jöjjön ki belőle? Nézzük csak, milyen lehetőségeim vannak:

1. „Köszi, de most éppen nincs szükségem mellékkeresetre, ugyanis elvagyok a jelenlegi pénzemből.” Ez talán a lehető legrosszabb válasz, ugyanis mélyen gyökeredző ügynökösztönöket indít be: számítani lehet a „vérszagra gyűl az éji vad”-effektusra, ugyanis ezzel nyilvánvalóvá teszed, hogy megélsz a pénzedből, amit keresel. No persze ez lehet, hogy csak éppen hogy igaz, és hónap végére már erőteljes fejtörést okoz a kaja megvásárlása is, de ezzel a mondattal máris előfizettél egy hosszas vallatásra, amely során minden kétséget kizárólag bizonyítanod kell, hogy bazmeg nincs felesleges 5000 forintom se havonta, nem, nem hazudok, nem azért mondom, mert nem bízok meg benned (nem a faszt nem), tudom, hogy régóta ismerjük egymást, és nem akarsz nekem rosszat, DE NINCS FELESLEGES PÉNZEM, NEM ÉRTED? A legkézenfekvőbbnek ez a választ tűnik, de ezzel okozhatod magadnak a legtöbb kellemetlenséget.

2. „Köszi, de sajnos nincs időm mellékállásra.” Hasonló hatást vált ki ez is, csak kevésbé intenzívet: ezzel nem a közvetlen pénzszerzés lehetőségét (azaz a szerződéskötést) villantod meg neki. Ebben az esetben más fogja motiválni őt: minden áron be akar majd szervezni munkatársnak, elvégre ő jutalékot kap minden újoncért. Az efféle próbálkozásait azért könnyebb elhárítani, ettől függetlenül egy darabig kellemetlenkedni fog az tuti.

3. „Köszi, de nem érdekel a dolog.” Kezdő ügynökök kifogáskezelési kiskátéjában talán ez az első típus, ami szerepel, ugyanis ez a leggyakoribb ellenvetés a potenciális ügyfelek részéről. Ugyan én szerencsére már elfelejtettem, hogy miként kell reagálni rá úgy, hogy ne is tűnj agresszívnak, de azért érződjön, hogy nem lesz könnyű megszabadulni tőled (az tuti, hogy „egy személyes találkozó keretében mindent el tudok mondani, megfelel a kedd délután öt óra önnek?”-kel kell lezárni), de Ildi tutira emlékszik még rá, elvégre évek óta nyomja az ipart, ezek szerint nem is eredmények nélkül. Tuti, hogy be is vetné velem kapcsolatban az adu ászát, amelyet évek óta fejlesztget, és amelyre elutasítóan válaszolni egészen biztosan bunkóság. Nincs nekem szükségem erre sem.

A lista még folytatható, és a nyakamat tenném rá, hogy bármit válaszolnék lenne rá egy olyan ellenérve, ami nála a hosszú évek kitartó képzésének köszönhetően zsigerből, gondolkodás nélkül születne meg a fejében. Mi a megoldás ebben az esetben? Marha egyszerű: nem kell válaszolni. Fel kell tudni ismerni, hogy nem arról van szó, hogy őt tényleg érdekli, hogy mi van veled (furcsa is lenne), hanem mindössze egy spamelés áldozata lettél, ami nem sokban különbözik a GMailes fiókomba naponta tucatjával beeső „Blow up your penis now” tárgyú reklámoktól. Meg lehetne sértődni persze, hogy az ismeretségünket kihasználva próbál belőlem választ kicsikarni (aminek ahogy már említettem tutira az lenne a vége, hogy védekeznem kéne, hogy mit miért nem akarok), de végülis érthető a dolog: ha netán megutálom ezért a húzásáért az ő élete akkor sem fog semmilyen módon negatív irányt venni, elvégre soha nem találkozunk. Most megtehetem, hogy nem válaszolok (ha erősködik meg letiltom), de hosszú évek rutinja sem tanított még meg arra, hogy mi a teendő a hasonló bepróbálkozásokkal, amelyek telefonon, neadjisten személyesen esnek meg. Van még hova fejlődnöm, pedig álltam a barikád másik oldalán is – ennek ellenére rendre elsütöm az összes sablonkifogást, amire egy rutinos ügynök máris vágja a sablonválaszt. Jó lenne ismerni az ultimate weapon-t, amellyel nem tudnak mit kezdeni még akár személyesen sem, de egyelőre még kutatom, és csendben fogcsikorgatva tűröm, amíg a telefon túloldalán a harmincas hölgy előadja nekem a legújabb mikroszálas törlőkendő/személyi kölcsön/edénykészlet előnyeit. Bunkó nem akarok lenni, de előbb-utóbb elérem azt a szintet, hogy csak levágom a telefont, ha meghallom hogy miről van szó… vagy van más megoldás is? 🙂

A közérzetem, a boldogságom annak a szigetelőrétegnek a vastagságától függ, amely elválaszt az érzéstől, hogy ember vagyok. Minél vastagabb ez a kurva fal, annál nehezebb bármit is könnyedén venni. Ha viszont vékony, akkor nevetni tudok mindenen, ami máskor kikészítene.

– Te figyi, milyen legyen a haja? Ez a hosszabb tépett, vagy ez a tüsi? – kérdezte barátnőm amikor első sim-jeit kreálta le a Sims 3-ban.

Némi gondolkodás után ezt válaszoltam neki:

– Figyelj, én az ilyen poligonemberkéknek a fejét maximum szitává szoktam lőni játékokban, a frizurájukkal nem nagyon szoktam foglalkozni.

Részlet egy ma reggeli céges chat-emből:

Főnököm:
Szeva
Főnököm:
merre vagy ?
Én:
szia
Én:
oktatáson
Főnököm:
???
Én:
nekem nem kell?
Főnököm:
nem
Én:
bazz 😀
akkor szünetben visszamegyek
Főnököm:
ok

És még csak szerda van 😀

Olyan régen volt már ilyen, úgyhogy az újdonság erejével fog hatni mindenkire a most következő post, amelyben leírom, hogy mi történik velem mostanában. Alapvetően lehetne ez a blog történetének legrövidebb szösszenete is, de természetesen minden egyes unalmas kis részletet jóó alaposan kivesézve fogok elmesélni, hogy meglegyen a szükséges terjedelem 🙂 Amúgy sem szokott őrült módon pörögni az életem, de ebben a  borongós-ködös-hideg téli időben mintha megállt volna az idő…

Ez olyannyira igaz, hogy az utóbbi pár napban a legnagyobb élményem az, hogy elkezdtem fogorvoshoz járni, ami számomra hatalmas traumaként jelentkezik, olyannyira hogy elítélhető módon már néhány éve nem voltam ezelőtt. Most is csak a fájdalom űzött a fúrókkal és egyéb kínzóeszközökkel felszerelkezett hentes karjai közé, de még talán most is visszakoztam volna, ha nem lett volna előre lebeszélt időpontom múlt hét csütörtökre. Egy nappal előtte már nem fájt a fogam, és már-már azon gondolkoztam, hogy felhívom a nénit, és megmondom neki, hogy hejhó, már nem is fáj, vaklárma volt, a fogam regenerálta magát, az én szervezetem már csak ilyen profi, te meg kínozz mást, de végül győzött a józan ész, és mégis rávettem magam a dologra. Azon a szép csütörtöki napon ott ültem a váróban, hallgattam az előttem bement páciens halálsikolyait, a fúró gonosz sivítását, és a bentről kihallatszó egyéb gyanús zajokat, és közben halkan katatón állapotba rettegtem magam. Ráadásul ez a szemét (most kivételesen a betegről beszélek, akin dolgoztak) késett is, úgyhogy bő fél órán át volt szerencsém stresszelni magam az esemény előtt, így amikor bementem falfehérre vált arccal már mindenhol szívesebben lettem volna, mint a bőrömben. Ez valószínűleg látszódhatott is rajtam, ugyanis a kedves (bár kicsit furcsa) fogorvos néni, és a MILF-kort épp’ elhagyó asszisztensnője megpróbált nyugtatgatni, hogy nem fog ám az fájni, meg az egész csak móka, és kacagás, de nekem addigra eszembe jutott az összes gyerekkori emlékem a fogorvosokkal kapcsolatban: az iszonyatos fájdalom, a patakokban ömlő vér, a fél literes injekciók 30 centis tűvel, a fogak ropogása, és a bokrok sűrűjében bujkáló vietkongok…. szóval nem nagyon sikerült ellazulnom. Amikor pedig már felültem a spanyol inkvizíció legszebb napjainak eszközeire emlékeztető székbe akkor már minden egyes izmom görcsbe rándult, és úgy is maradt. Az asszisztens hölgy szükségesnek is látta, hogy a zsibbasztó injekció beadásához lefogja a fejemet, és bár szükségtelen volt, mégis jól esett, hogy szívén viseli a sorsomat, és nem szeretné ha elharapnám a tűt. Megtörtént az érzéstelenítés, és ami ezután következett azt nem szeretném részletezni, de nem azért mert annyira horrorisztikus lett volna, inkább azért mert unalmas. Néhány érdekességet emelnék ki: döbbenettel vegyes érdeklődéssel figyeltem, ahogy a fúrás közben a fogam porfelhőként szállt fel a számból, a szaga pedig szinte már-már leírhatatlan élmény volt számomra. Öröm volt látni a technika fejlődését is: egyrészt nem használnak már amalgámot (pedig némelyik pornóban a lányok szájában olyan szépen csillog), másrészt a tortúrám során előkerült egy olyan kínzóeszköz is, amely egy sima fúrónak tűnt, ámde olyan vízhűtéssel működött, amelyet jó apám is megirigyelhetne (ugyanis forgácsoló szakember az öreg), melynek eredményeképpen szabályosan fröcsögött a folyadék a számból. Ez már indokolttá tette a művelet elején a nyakamba akasztott előkét, amelyre először természetesen mint vér felfogására szolgáló eszközként gondoltam – szerencsére nem lett igazam.

A fogorvosom másodállásban agysebész

Körülbelül negyven percig tartózkodtak a számban, és szerencsére a legnagyobb veszély az unalom volt, fájni abszolút nem fájt. Túlestem életem első gyökérkezelésén is, amely ijesztőnek tűnik, de szinte abszolút nem érzed: arról szól, hogy egy körülbelül két centis tűvel kipiszkálják a fogad gyökeréből az összes ideget, miközben a dokinő néha oda se néz, hanem lelkesen meséli az asszisztensnőnek, hogy a lányának a barátjának a kishúga elesett korcsolyázás közben, és egy hónapig fekvőgipszben feküdt. Néha még az a szürreális eset is megtörtént, hogy épp’ mindenféle körfűrészekkel támadták be szerencsétlen fogínyemet, nekem meg közben röhögnöm kellett, mert a két nő elsütött egymás között egy poént 🙂 Szóval nem volt annyira veszélyes, de a mai második menettel kapcsolatban sem teljesen őszinte a mosolyom. A kedves kollégáim is sokat segítettek abban, hogy ne parázzak annyira az egésztől: valahogy mindenki leküzdhetetlen késztetést érez arra, hogy csillogó szemekkel mesélje el élete legdurvább fogorvosi beavatkozását, amikor megemlíted, hogy éppen a vesztőhelyre készülsz. Ezek közül is Ricsié lett a kedvencem, aki boldog mosollyal az arcán idézte fel nekem azt az emlékét, amikor vésővel vágták ki az állkapcsából a foga gyökereit, és ő közben azt figyelgette, hogy a lámpa búrájára fröcsög a vére. Az efféle történetek mindig úgy meghozzák az ember kedvét ahhoz, hogy ő is kipróbálja ezt az élményt.

Ha netán nektek is vannak ilyen történeteitek akkor nyugodtan osszátok meg velem kommentben, csak hogy jobb legyen a kedvem! 🙂

Azon gondolkodom, hogy mennyire furcsa (lehetne más jelzőt is aggatni erre…), hogy a kicsinyke életemben mostanában a legnagyobb fordulatokat a munkahelyem hozza: tavasszal ugye kiruccantam nekik hála egy bő hétre Düsseldorf-ba (ami egy undorító szürke iparváros, viszont a jacuzzi/szauna/medence-kombó esténként a négycsillagos szállodában egész kellemes volt), most pedig már két napja Pesten töltöm a napjaimat, ugyanis a nagy faluban kell oktatáson részt vennem. A ‘kell’-t tessék szó szerint érteni: nem nagyon volt kedvem hozzá így év végén, amikor már mindenki vackol a jól megérdemelt szabadságára, és csak tessék-lássék jár be a munkahelyére (mondhatni ‘Mindig péntek’ a’la Tankcsapda) minden reggel hatkor kelni, hogy a fél nyolckor induló céges kisbusszal nekivágjak Pestnek, de ezt dobta a gép. Arra mindenesetre jó volt, hogy megismerhessek – még ha csak felszínesen is – egy olyan informatikai céget, amely szintén Magyarországon üzemel, szintén multi, és hasonló területeken dolgozó emberkékből áll, mint amilyen én is vagyok. Mindez azért lehetséges, mivel kedvenc vállalatirányítási szoftvercsomagom, a SAP magyarországi irodaháza szolgál a tréning helyszínéül. Ahhoz képest, hogy nagyjából ugyanazt csináljuk velük (na jó, ők talán kicsit komolyabb szinten, mint mi) ég és föld a különbség a két cég között a SAP javára.

Érveim is vannak emellett, bár ezek nagy része a külsőségekre, szolgáltatásokra fog vonatkozni, amelyek természetesen maximum az ember komfortérzetét szabják meg, de egy munkahely nem ettől lesz jobb vagy rosszabb. Mégis, mint külső szemlélőnek nekem például az volt megdöbbentő, hogy az első napon mindenki kapott egy plasztikkártyára nyomtatott vonalkódot, és egy kis műanyagdarabot (benne egy chip-pel), amelyek közül az első a naponta kapott 2200 forintos ebéd- és egyébkvóta levásárlására, míg a második az automaták korlátlan, és ingyenes használatára szolgál (na jó, fél literes üdítőből elvileg egy darab a napi fejadag, de akkor is korrekt)! Bizony ezt a bő kétezret naponta újra rátöltik a kártyáinkra, amit délben a helyi étteremben elkölthetünk kajára. De milyenekre: ezek nem a Videoton étteremben megszokott, zsíros ötvenes nénik által nagy tételben főzött felvizezett levesek, száraz húsok, és híg főzelékek: a legfinomabb csirkemellből készült Cordon Bleu-tól a rántott Camembert-en át a tízfajta salátán keresztül a jópár fajta süteményig, desszertig terjed a kínálat! Eszméletlen finom kaják vannak, és – bár jó drágák – a 2200 forintos keretből degeszre eheti magát az ember, sőt általában marad is belőle egy – 250 forintos – kávéra is. Ha a saját pénzemből kéne kicsengetnem az árakat, akkor persze nem lennék ilyen lelkes, de így, hogy a cég állja a cechet máris jobban tetszik a dolog 🙂 Ráadásul a környezet is kellemes: tágas étkezőterem, hatalmas ablakok, és kényelmes székek várnak az oktatásban megéhezett kockákra.

Maga az épület berendezése engem a cs_office nevű Counter Strike pályára emlékeztetett,  reluxával felszerelt teliüveg falú irodák, a hallban süppedős kanapék, a falakon a cég által elért jópár papír lóg (SuperBrands minősítések például, vagy 5-6 évre visszamenőleg mindig). Az automaták mellett stócba felhalmozott SAP-os bögrék várják, hogy a – természetesen ingyenes – filterek segítségével a megfáradt dolgozók elkészítsenek maguknak egy pohár teát.

Amit eddig leírtam az csak a látogatók által is bejárható rész, a dolgozók egy beléptetőkapun át juthatnak el az irodáikig. Lehet, hogy ott már nem ilyen rózsás a helyzet (málladozik a vakolat, örök sötétség honol, a falakon csótányok mászkálnak, és bűzös lé csorog a plafon lyukaiból :D), de valószínűleg ott is hozza a cég a modern, visszafogott enteriőrt.

Gondolkoztunk a kollégákkal, hogy nálunk Fehérváron miért nem lehet ilyen munkakörülményeket teremteni, és arra jutottunk, hogy egyrészt rengeteg pénzbe kerülne, és kétséges, hogy mérhető lenne-e a munkamorálban az eredménye a jobb közérzetnek (bár egy felelős vezetőnek a fejében meg sem fordulna a kétely, hogy hosszú távon ne érné meg a beruházás), másrészt pedig már eleve a cégünk tervezésénél rossz döntést hoztak az okosok, ugyanis egy olyan földszintes épületet béreltek ki, amelyre már valószínűleg nem lehet építkezni (már csak azért is, mert egyrészt ott van a légkondicionálás berendezés parkja, másrészt meg ugye az épületet éjjel-nappal használjuk), így a felfele bővítés lehetősége kiesett, horizontálisan pedig már nincs hely, hacsak le nem dózerolunk pár szomszédos céget (ami nem is olyan rossz ötlet :)).

Mindenesetre élmény látni, hogy milyen amikor egy cég vezetése figyelembe veszi a munkavállalói hangulatát is, és megpróbálja úgy kialakítani a környezetet, hogy azoknak minél komfortosabb legyen tudván, hogy úgyis kaszál rajtuk annyit, ami sokszorosan megéri az ingyenes étkeztetés, és egyéb apróságok miatt kifizetett pénzt. Kíváncsi leszek, hogy nálunk mikor jutnak el erre a szintre a döntéshozók.

… ugyanis megyek inni. Gondoltam szólok.

Majd lesz valamikor új kontent, addig is itt egy raklap:

Kattra megtekinthető nagyobb méretben is!

UPDATE: erre bezzeg jönnek a lájkok mi? Eldobom az agyam… 🙂