Látod bazmeg, mennyire szánalmas kis hülye vagyok én: szentül elhatároztam, hogy ma sztrájkolni fogok, sőt: haza fogok menni az első rossz szó után (még a főnököm felé címzett utolsó szavaimat is kiötöltem előre: „írj be igazolatlant, vagy amit akarsz, szervusz!”), erre bazmeg már megoldottam három problémát fél kilencig, sőt még be is értem időre. Pedig szerintem sok embernél elpattanna valami egy ilyen fizetés jóváírást jelző reggeli SMS után: ez nem kevés, ez megalázó! Marad kábé 2000 (nem írtam el: igen, kétezer) forintom a karácsony/szilveszter kombóra. És bazmeg mégis dolgozok, a faszomért hagyom magam kizsákmányolni?!

Mivel természetesen már megint dögrováson vagyok, és az éjszakát kellemes hőemelkedéses állapotban sikerült eltöltenem, így újra átélhettem azt a jelenséget, hogy amikor forgolódás közben egy pillanatra bejut egy kicsi a kevésbé meleg levegőből a takaró alá, akkor majd’ megfagy az ember. Gondoltam is olyan fél három felé, hogy nem ártana bekapni még egy Rubophen-t, hátha végre el tudnék normálisan aludni… és ekkor történt az, hogy rájöttem, hogy az éjszakai láz hordoz magában egy rohadt nagy 22-es csapdát is:

ha lázas vagy, akkor fázol, így csak dideregve, kínok árán tudnál bevenni egy gyógyszert ellene, mert fel kell hozzá kelni, kitenni magadat a hidegnek. Ha viszont nem fázol, akkor az azt jelenti, hogy nem vagy lázas, ergo felesleges is volna a gyógyszer bevétele!

Hm, amíg csak a fejemben volt ez a paradoxon, addig valamivel elmésebbnek tűnt, de ha már leírtam… Na megpróbálok felgyógyulni, mert úgy fest az agyamra is ráment a baci 😀

…mennyire le vagyok szedálva már megint… Nemhogy írni, de gondolkodni se nagyon van kedvem, ezért is akadozik mostanában a kontent ellátó rendszer. Néha visszasírom a régi szép időket, amikor még időm és energiám is volt blogolni, mostanában egyikből se jut sok (na jó, idő azért akadna rá, de ez egy olyan reláció, hogy elég ha csak az egyik nem teljesül, és máris borul az egész. Van valami logikai kapu is, ami így működik, de nem nagyon van most kedvem előbogarászni a netről, hogy melyik is az). Az ideális blogger szerintem egy unatkozó munkanélküli, akinek ideje mint a tenger, minden nap akkor kel amikor jól esik, cserébe viszont nincs soha semmire pénze – ami a blogolástól nem tántorítja el, max nem fizeti a netszámlát, megírja Jegyzettömbe a postot, aztán valami netcaféban/havernál feltolja a hálóra.

Tegnap megpróbáltunk inni egy sört munka után Laci kollegámmal

A fenti sirámaim ellenére még mindig élvezem a munkámat, minden nap újat tanulok, és folyamatosan kényszerítve vagyok az önálló feladatvégzésre, ami tovább serkenti az agyműködésemet. Az egy dolog, hogy cserébe estére általában katatón állapotba folyatom a nyálamat a monitor előtt, és jó Esőemberhez méltóan csak pakolgatom a kockákat a Minecraft-ban (esetleg bőregeresdit játszok a Batman – Arkham Asylum-mal), viszont mégis jobb ez, mint mondjuk egy gyárban a sor mellett, vagy akár valami öltönyös-nyakkendős juppie-cégnél bohóckodni. Szeretem amit csinálok, cserébe viszont nem mindig van kedvem már használni szerencsétlen fejemet estefelé, ezt nézzétek el nekem.

Most pedig hagyom, hogy visszasüllyedjek a marék molylepke agyi színvonalára.

Ugyan már volt egy hasonló régi szép időkre visszatekintő postsorozat a blogon (kettő darab írásból állt – első rész itt,második itt -, hja meg volt még egy, amelyben a kollégiumi éveimről elmélkedtem), de a jó öreg nosztalgia mindig jó témát szolgáltat, mivel imádok sztorizgatni a régmúltról. Ma éppen Laci kollegámmal dumálgattunk a büfében, amikor előtörtek az emlékek, és elmeséltem neki néhány vicces momentumot a Győrben eltöltött egy évemről, amelyet annak idején huszonegy éves fejjel sikerült átélnem. Persze most azt mondom már, hogy a régi szép idők azok voltak, meg hogy most mennyivel másabb az életem, de – ahogy már párszor kifejtettem – ez az emberi lélek egyik rejtelmének tudható be, miszerint mindig az 5-10 (vagy több) évvel ezelőtti időkre emlékszünk vissza jó szívvel, pedig 5-10 (vagy több) év múlva a jelent fogjuk visszasírni.

Az idő múltával persze a rossz emlékek is hajlamosak megszépülni, de ettől függetlenül emlékszik rájuk az ember, csak éppen már nem fájnak annyira, mint amikor megtörténtek. Győrben is volt pár kellemetlen élményem, de túlnyomó részben pozitív volt számomra az a néhány hónap, amit eltölthettem ebben a remek városban. Na de hogyan is kerültem oda, és hogyhogy ott ragadtam egy évre? Kezdjük az elején:

frissen érettségizett, idealista, pozitív életszemléletű fiatalemberként úgy gondoltam, hogy remek lenne még tanulni valami szépet, és hasznosat, és ha már ez a vágyam, akkor miért ne tenném mondjuk egy nagy(obb)városban a gyerekkori barátaimmal egy albérletben lakva, távol a szülői gondoskodástól. Az elhatározást tett követte: Zoltán barátom példáját követve én is jelentkeztem a győri City College berkeibe (amely amúgy egy sima ötödév volt valamelyik középiskolában, csak adtak neki egy hangzatos nevet), hogy kitanuljam a gazdasági informatika csínját-bínját. Nopersze egész gyorsan kiderült, hogy a folyamatos ivászat, és az a tény, hogy a legtöbb (sőt talán az összes) órára nem volt kötelező bejárni sajnos nem alkotott túl produktív elegyet, így konkrétan az történt, hogy mindegyikre bementem egyszer (hetente másikra), végigkóstoltam az „étlapot”, majd amikor rájöttem, hogy mégsem érdekel engem annyira a közgazdaságtan csodálatos világa, akkor átálltam arra, hogy csak hétfőnként tettem tiszteletemet a suliban, akkor is csak azért, mert lehetett netezni, és vittem haza a letöltött zenéket újraírható CD-n 🙂

Aztán eljött a vég: valamikor januárban bementem a titkárságra, és közöltem, hogy nem szeretném tovább folytatni a tanulmányaimat. Pedig volt pozitív oldala is a tanulói jogviszonyom fennállásának, mivel vállalhattam munkát a Meló-Diáknál, amelynek köszönhetően megnézhettem a Chio gyárat belülről (két napot húztam le ott az ötven fokban, de estére jóllaktam a rengeteg chipstől meg egyébtől), voltam egy napot az Audiban is, megtapasztalhattam, hogy milyen érzés kipakolni egy kamionnyi banánt (merthogy majd végig kell szagoltatni a drogkereső kutyával, persze kiderült, hogy mégsem lesz ilyen vizsgálat, úgyhogy pakolhattuk vissza az egészet), de a törzscégem a Széchenyi Nyomda volt, ahol több hónapig préselgettem a könyveket, és takarítottam a papírhulladékot. Ezek is izgalmas melók voltak, de a legjobb majd csak később jött, de ne szaladjunk ennyire előre 🙂

Szóval kiléptem a suliból (amúgy azóta sem bántam meg), így kényszerhelyzetbe kerültem: vagy hazamegyek lógni anyám nyakán, vagy pedig munkát vállalok, immáron nem diákként. Ekkortájt már hónapok óta az albérletben laktunk, mint egy nagy család: volt, hogy hajnalban mentem a nyomdába melózni, a lakótársaim meg akkor estek haza a piálásból, de azért általában én is kivettem a részemet a jóból. Emberek jöttek-mentek az albérletben, volt olyan srác, aki lakott nálunk 3-4 hetet, aztán továbbállt (azért egy jó nagy üveg mézet hagyott nekünk búcsúzóul, hogy az Isten áldja meg), de volt olyan is, aki nem fizetett bérleti díjat, mégis velünk élt hosszú hónapokon át. Alapvetően nem is volt ezzel semmi baj, mivel mindig hozott kaját valami rokonától, aki a környéken lakott (amúgy ő paksi volt), csak néha a kisszoba szekrényében kellett kuksolnia, amíg a főbérlő ott volt a lakásban. Imádtam azt az albérletet: fix havidíja volt (szóval állandóan dübörgött a fűtés 30 fokon :D), hatalmas alapterületének, és belmagasságának hála kényelmesen elfértünk, ráadásul a belváros szívében helyezkedett el, közel minden kocsmához, szórakozóhelyhez, vasútállomáshoz, mindenhez. Ki is használtuk az alapterület adta előnyöket, volt hogy fent aludtak huszan-harmincan, sőt volt olyan is, hogy a szokásos csütörtök éjszakai black-outom véget értével arra eszméltem, hogy a nappalink padlóján fekszek, körülöttem pedig vadidegen emberek nézik a tévénket. Persze a főbérlőnk (és annak a nővére) nem nézte túl jó szemmel az állandó jellegű káoszt, rumlit, mosatlan edény-hegyeket, csikkektől túlcsorduló hamutálakat, így előfordult olyan is, hogy épp’ próbáltam kiheverni a másnaposságomat egy vidám péntek reggelen, amikor arra kellett felkelnem, hogy a főbérlő nővére (aki tipikus ötvenes vénkisasszony volt) áll az ágyam mellett, és szigorú hangon azt kérdezgeti tőlem, hogy ki fog elmosogatni.

Visszatérve a munka kérdésére: Zoli lakótársam se nem tanult, se nem a szülei tartották el, így kénytelen volt valami pénzkereseti lehetőség után nézni. Ennek eredményeképpen néhány hétig gyertyákkal házalt (ami egész jól jött, amikor az akkori barátnőmnek tőle vettem meg a karácsonyi ajándékát :)), majd jött az ügynöki cég, ami az addigiakhoz képest egész korrekt kis munkahely volt: be is volt jelentve, a pénz sem volt rossz, sőt ha az embernek épp’ nem volt kedve dolgozni, akkor a reggeli szeánsz (később lesz róla szó) után elmehetett haza aludni 🙂 Ő már hónapok óta ott nyomta, amikor engem is rávitt a kényszer, hogy elmenjek interjúra hozzájuk. Zoli persze előre felkészített a milliőre, ami a cégnél uralkodott, de mégis sokkolt egy kicsit, amikor először meghallottam az irodából kiszűrődő kurjongatást, és hatalmas tapsvihart. Ez volt a reggeli szeánsz, amely – mint azóta kiderült – más ügynöki cégeknél sem ritka: a dolgozók megtapsolják egymást (az előző napi teljesítmény alapján), szituációs játékokban gyakorolják a mesterséget, majd  a főnök beáll a kör közepére, és bohóckodik egy sort, továbbá a csapatot összetartó ereje sem lebecsülendő, mivel egy ilyen munkahelyen nem ritka az egymás ellen áskálódás, mivel egymás segítéséről csak nyomokban lehetett beszélni: általában mindenki csak a saját érdekeit nézte. Persze felvételt nyertem én is (mily’ meglepő), és elmehettem az első próbanapomra, amely arra volt hivatott, hogy megtapasztalhassam miről is szól ez az egész. A mentoromat Máriának hívták, negyvenes éveiben járt, volt egy kamasz fia (férj, esetleg szerető sehol), és szegényemen látszott, hogy eléggé leharcolta már az élet. Persze idővel nagyon megkedveltem, sokat segített nekem, pedig igazából ő volt az akin segíteni kellett volna: se egzisztencia, se nyugodt háttér, se jövőkép nem állt a rendelkezésére – bár ezt talán mondanom sem kell, elég árulkodó, hogy negyvenvalahány évesen az ember efféle munkából kénytelen megélni. Mindenesetre az első napomon megtudtam, hogy a munka lényegében abból áll, hogy az embereket betaláljuk egy szerződéssel, amelyet ha aláírnak, akkor a vezetékes telefonjukról kimenő hívásaikról a továbbiakban külön számlát kapnak, amelyet nem a Matáv T-Com számláz ki, hanem a <censored> némileg kedvezőbb percdíjakkal. Nem kértünk pénzt az emberektől, nem jártak rosszul, ha aláírták a papírkáinkat, szóval az erkölcsi érzékemet sem sértette a dolog, annál inkább a büszkeségemet: nem szívesen álltam kopogtatós ügynöknek, de kellett a pénz, fiatal voltam (ez tisztára olyan, mint amikor a nők mentegetőznek a fiatalkori pornóik miatt :D), így elvállaltam a munkát. Még most is azt mondom, hogy nem bántam meg, ugyanis ha az ember naponta beszélget 50-60-70 emberrel, akkor történhetnek vicces események 🙂 Volt, hogy rendőrt hívtak ránk (mivel Balázs kollegám teljesen kulturált módon megkérte az egyik mamát Tatabányán, hogy ha már ilyen kedves, akkor helyezze fel a telefonját valamelyik testüregébe), volt, hogy kutya harapott meg, de persze voltak kellemes élményeim is. Például megesett, hogy – asszem – szintén Tatabányán kóboroltam egy fillér nélkül, órák óta nem gyújtottam már rá (pedig akkoriban még elég függő voltam), úgyhogy meglehetősen elegem volt már a napból. Valamelyik panel legfelső emeletén csöngettem be éppen egy lakásba, és egy lány nyitotta ki az ajtót. A kezében cigi füstölgött. Nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem:

– Szia, van vezetékes telefonotok?

– Nincs.

– És egy cigit tudnál adni?

– Most ez komoly? – kérdezte elkerekedett szemmel.

– Aha! – válaszoltam neki vigyorogva, elvettem a cigit, majd boldogan lenyargaltam a lépcsőkön. Szerintem még lehet, hogy most is ott áll, úgy ledöbbent ekkora pofátlanságon 😀

Jártam a nyomor legmélyebb bugyraiban, és kacsalábon forgó palotákban, beszéltem lecsúszott alkoholistával, és boldog, szerelemben megöregedett házaspárral, voltak velem kedvesek, és voltak velem oltári bunkók, nagyon sok mindent átéltem, amelyek nélkül most szegényebb lennék. Láttam összetákolt viskóból előkerülni több tízezres telefonszámlát (tévés vetélkedő volt a ludas), és beszéltem idősek otthonában ápolónőként dolgozó karakán nővel, akinek szavai még most is a fülemben csengenek: „fiatalember, mindannyian ugyanoda tartunk”. Volt, aki kiöntötte nekem a szívét, és volt hogy megebédeltettek, mert látták, hogy éhes vagyok (na jó, lehet hogy én is hozzájárultam kissé, amikor felsóhajtottam a konyhában, hogy „hmm, micsoda finom illatok, mit tetszik főzni?” :D). Rengeteg tapasztalatot szereztem, mégsem lettem jobb emberismerő – vagy lehet, hogy csak elfelejtettem ezt a képességemet. Az emlékeket viszont nem veheti el tőlem senki.

Folytatása következik!

Komolyan mondom tökön szúrom magam mindjárt. Vettem egy szép új (na jó, használt) gépházat potom háromezer forintért, van rajta előlapi USB, hangkimenet, kártyaolvasó, meg hasonló okosságok (amelyekre már oly’ régóta áhítoztam reménytelenül), és gondoltam az estémet arra szánom, hogy az asztalomon immáron nyár óta perifériákra szétterített gépemet beleköltöztessem, hogy egyrészt az elalváshoz szolgáltatott muzsikámat ne ventilátorzaj kísérje (bár most mintha halkabbak lennének lévén kifújtam a port belőlük :)), másrészt pedig valamiféle rendezettség állapotába kerüljön ez a szerencsétlen asztal szotyihéjjal teli bögre ide, szanaszét heverő tölthető elemek oda. Nosza, neki is veselkedtem, nekiálltam szétszedni a masinát elemeire, pár perc múlva a vinyók már a széken, a táp az ágyon, a videokártya pedig a szekrényen figyelt – természetesen antisztatikus zacsira fektetve. A munka könnyebik része már megvolt. Ekkor megbontottam az újonnan vásárolt házat, és csalódottan tapasztaltam, hogy valami hiányzik belőle… mégpedig „egy haszontalan kis semmiség, ami nélkül élni nem lehet, nem lehet”, hogy egy Heaven Street Seven számot idézzek: egy darab kis alaplaptartó pöcök árválkodott benne, amiből kell legalább 5-6, hogy valamelyest megtartsa a lapot függőleges helyzetében. Aki még nem látott ilyet, annak megmutatom, így néz ki egy ilyen:

(Persze most lehet okoskodni, hogy „hülyegyerek, miért nem vettél csavarmentes  megoldást”, de erre csak annyit tudok mondani, hogy ha valaki tud 3000-ért olyat, akkor nyilvánosan megkövetem az illetőt, majd kivonulok a pusztába, és hamut szórok a fejemre.) Na mondom sebaj, még megvan a régi ház, kapjuk ki belőle ezeket a kicsikéket, aztán uccuneki! Persze az elmélet és a gyakorlat közötti rés néha akkora mint egy szakadék, mivel csak négyet sikerült kioperálnom a lemezből, a maradék kettő az Istennek sem akart kijönni, pedig még nyálaztam is a menetet (ami kikandikál a túloldalon), hátha segít, elvégre annak idején Arthur királynak is bevált az Excaliburral kapcsolatban valami hasonló módszer. Kellett is vagy tíz perc, mire beláttam, hogy fogó nélkül az életben nem fogom kiszedni őket, úgyhogy arra a döntésre kellett jutnom, hogy bizony most öt darab ilyen kis távtartóval leszek kénytelen abszolválni az alaplap rögzítését. Hangsúlyozom, hogy mire eddig eljutottam már atomjaira szedve figyelt a gépem, ezért is ért annyira kellemetlenül, amikor kiderült, hogy – most figyelj: más menetsűrűségű a régi, és az új lemezbe való csavarocska, ezért a régiből kibányászottak egész egyszerűen beleestek a furatba! Egy kósza pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy így is berakom az alaplapot (lesz ami lesz alapon), aztán rá kellett döbbennem, hogy ha így oldom meg, akkor csak addig marad a lap a helyén, amíg fektetve van a ház, mihelyst felállítom egész egyszerűen kidől belőle 😀

Ebből is látszik, hogy van valami a régi nagy igazságban: az ördög a részletekben rejlik. Most pedig megyek, és a bánatomat mézes müzlibe fogom fojtani, bár azért boldog vagyok, hogy a szokásos „megbuzeráltam a gép kábeleit, ezért fél órán keresztül nyomozom, hogy mi a picsáért nem akar elindulni” című műsorszám elmaradt. Ez is valami 🙂

Úgy döntöttem, hogy megírom miért sikerült múlt héten nagyjából három postot idevakkantani a blogra a szokásos mennyiség helyett, hátha sikerül éreztetnem, hogy milyen sanyarú is a sorsom valójában. Sikerült ugyanis belecsöppennem az igazán lélekölő, fárasztó, stresszes de ezek mellett ugyanakkor érdekes, izgalmas, és kihívásokkal teli munka feneketlen mély óceánjába, amelyből péntek délután is csak némi erőszak árán sikerült kikecmeregnem (konkrétan le kellett ráznom azt a német kollegát, akikkel kooperációban szívtunk egész héten egy telepítéssel, amelynek túl részletes bemutatásától megkímélném a még megmaradt olvasóimat, elég annyi, hogy a SAP telepítése nem csak játék és mese, szóval ne úgy tessék elképzelni mint egy Winamp installt… végül is ha belegondolunk egy szempontból hasonló a kettő: ha ész nélkül kattintgatunk szépen elkúrhatjuk a rendszert, feltelepítünk mindenféle toolbar-okat, plusz ikonokkal szemetelhetjük tele az asztalt, és még a videofile-ok is a Winamppal akarnak majd megnyílni utána, amit én kifejezetten rühellek. Ebből a szempontból hasonló a SAP és a Winamp, csak az előbbinél napokba telik kijavítani a hibát, míg az utóbbinál percekbe). Nemrég olvastam, hogy stresszből két fajta létezik: a káros, és az „egészséges”. A káros az, ami hosszú éveken át éri az embert, nem tud ellazulni (vagy csak szerek segítségével), folyamatosan ott motoszkál a gondolataiban a hitel, a család, az esetleges agresszív/csalfa házastárs, stb, és ezen tényezők összjátékának eredményeképpen megkapjuk a Magyar Átlagembert, akit mindannyian ismerünk: nincs hobbi, nincs életöröm, nincs zene, nincs művészet az életében, csak a munka, a bevásárlás, a gyerekek ellátása, és az esténkénti bezombulás a TV kékesen vibráló delejes bűvkörébe. A legelső tünet, amely arra utalhat, hogy efféle stressz ér minket már aggasztó lehet, de – hangsúlyozom – csak akkor, ha tartósan éri az embert. Amíg csak rövid ideig, vagy egy konkrét, és – fontos! – megoldható feladat miatt görcsöl az ember, addig én úgy gondolom, hogy nem kell félni a tartós stressz okozta mindenféle lelki, és testi bajoktól.

Szóval múlt héten engem a rövid ideig tartó, és nem megoldhatatlan feladat miatt fellépő fajtája ért napokig, ezért mire letettem a lantot (ami szerdán például 14 óra munka után éjfélkor sikerült) már nem nagyon volt kedvem és ihletem bármit is írni. Csütörtökön is csak egy laza Minecraftozásra tellett, ami nagyon nagy felüdülés volt az előző napok éjszakákig tartó rendszerbizergálása után, sokkal jobban esett pakolgatni a kockákat, mint előtte bármikor. Nagy igazság ez is: ha valamit elvonunk egy embertől, amihez hozzá van szokva, legyen az a cigi, a felhőtlen játék, a szex, vagy akár a sport utána sokkal jobban esik neki, ha újból hozzájut. Ezért ha netán megint lesz egy olyan hét, amikor alig lesz post, és azokból is kisüt valamiféle könnyed melankólia, akkor tessék feljönni a minecraft.plastik.hu-ra ott lehet megtalálni engem a legnagyobb eséllyel 🙂

A múlt hét után nem meglepő, hogy nem mentünk hétvégén sehova, helyette végigaludtuk asszonnyal mindkét partizásra alkalmas estét (hja, régebben a vasárnap is annak számított, max másnap nem mentem nyelvtanfolyamra az ilyenkor megszokott két üveg Becherovka után, de ez már megint nem ide tartozik :)). Szombaton is olyanok voltunk, mint egy középkorú házaspár (mínusz lábaink körül rohangászó kölkök), pizzát sütöttünk ahelyett, hogy alapoztunk volna az estére ahogy szoktuk. Néha kell ilyen is, kifejezetten jó volt az egész hétvégét végigaludni, pihenni, C64 emulátorozni (Space Taxi rulez!), meg hasonló kellemes dolgokkal eltölteni, amelyekből a múlt héten nem nagyon jutott ki nekem.

A két nap regenerálódásnak hála ma már újra bizakodóan tekintek a jövőbe, márcsak azért is, mert az a feladat amely a múlt héten idegesített végig (csoda, hogy nem álmodtam vele) már nem képezi a mindennapjaim részét, sőt, a hét meglehetős nyugalomban fog eltelni, mivel még csak dolgoznom sem kell, ugyanis oktatnak 🙂 Mindez előre vetíti, hogy a rengeteg rám szakadt szabadidő, és a vele járó unalom következtében újra megélénkül majd a blog, lesznek újra postok is rajta, nem csak életbölcsességek, de az sem kizárt, hogy helyette inkább Minecraftozok majd, és majd kétnaponta idevakkantok egy egysorost, hogy jelezzem: élek még.

… a városra, csak nem sikerül neki – gondolta miközben hazafele baktatott a munkából. Iszonyatosan nyúzott, fáradt, és éhes volt. Kopottas dzsekije, kapucnis pulóvere kigombolva lógott rajta, egyáltalán nem fázott, csak kimerült volt és feszült. A pirosnál állva felnézett az égre a félmeztelen faágak között, de nem látott már napsugarat. Az ég színe a kék és a szürke között játszott, mintha nem tudná eldönteni, hogy késő nyárias, vagy kora őszies szeretne inkább lenni. Az emberek kigombolkozva, szinte nyáriasan könnyeden öltözve rótták az utcákat, de az arcukon nem tükröződött boldogság, mintha mindenkit nyomasztana a közelgő igazi ősz réme. Ahogy átért az úttesten a szél felélénkült, és tömegével tépte le a járda melletti fákról az apró leveleket – néhány pillanatig úgy tűnt, mintha havazna. Ahogy tovább bandukolt az albérlete felé (miközben azzal küszködött, hogy arckifejezése minél kevésbé árulja el a lelkiállapotát) a panelházak között hirtelen távoli mennydörgés moraját sodorta felé a szél. Annyira nem illett bele a szürke égbolt, a szürke emberek, és a levelüket hullató fák alkotta miliőbe, hogy beleborzongott. Lesz valaha újra nyár? Hihetetlennek tűnt neki… Hirtelen fázni kezdett, ezért összehúzta a kabátját, és sietősebbre fogta a lépteit. A mennydörgés robaja kísérte útját.

Amikor szombat éjjel fél tizenkettőkor egy alagsori koncertteremben ülsz, hallgatod a dübörgő pankzenét, nézed a villogó színes fényekben pogózó fiatalokat, és ahelyett, hogy te is bent ugrálnál, inkább a süppedős kanapéban egyre jobban elfolyva az álmossággal küzködsz, miközben a sörödet sem bírod meginni, annyira jóllaktál, akkor rá kell döbbenned, hogy öregszel.

Izgalmas szemelvény következik egy rendszeradmin mindennapjaiból, öveket bekapcsolni!

Ma reggel egy csodálatos lebaszást sikerült átvennem a munkahelyemen egy olyan melóval kapcsolatban, amit még múlt héten csináltam meg valamelyik délután. Órák óta nyomozom, hogy miért nem akart működni az általam végrehajtott módosítások után a szóbanforgó SAP, de jelenleg úgy fest, hogy valamiféle technikai paradoxon, tértorzulás, esetleg a jó öreg zavar az Erőben vezethetett oda, hogy ma reggel azzal fogadjanak a kollegáim, hogy „ezt elbasztad, de nagyon”.

A logika, és a tények azt bizonyítják, hogy annak úgy működnie kellene, ahogy én csináltam, mégis meghalt a rendszer. Vázolom a szituációt:

múlt héten szerda délután módosítanom kellett két file-t az egyik szerver egyik könyvtárában. Nevezzük őket egyik.txt-nek és masik.txt-nek csak az egyszerűség kedvéért. Mivel csak este nyolckor kellett érvénybe lépniük a bennük tárolt paramétereknek, ezért csináltam mindkettőről másolatot, és azokban módosítottam a sorokat azzal a szándékkal, hogy majd ha eljön az ideje (még volt hátra fél órám), akkor szépen felülírom az eredetiket, és mindenki happy lesz. Ennek értelmében létrehoztam az egyik.txt_new és a masik.txt_new nevű file-okat, amikben megejtettem a módosításokat, ahogy azt illik. Eljött a nyolc óra, felülírtam az eredetiket (eddig érthető? :)), volt nagy öröm, boldogság, pezsgőbontás, büszke telefonhívás a főnöknek, melyben közöltem vele, hogy a művelet teljes sikerrel zárult.

Egészen ma reggelig ebben a boldog tudatban éltem a kis életemet, végeztem a dolgomat, keltem fel reggelente, mit sem sejtve hogy időzített bombaként ketyegve már vár rám a tragédia…

Tegnap délután ugyanis a – már említett – főnököm két másik kollegájával karöltve 3-4 órán át dolgozott az – állítólag – általam okozott hiba elhárításán… Ennek volt eredménye a ma reggeli lebaszás is, ugyanis a rendszer behalt az általam elvégzett módosítások után, ugyanis nem stimmeltek a file-ok, hülyeségek voltak beleírva némelyikbe, sőt ha még kicsit tovább kutakodtak volna a rendszeren szerintem kiderült volna az is, hogy én tehetek a Mexikói-öböl olajkatasztrófájáról, meg a chilei bányászok föld alatt rekedéséről is.

Most persze felmerülhet a kérdés, hogy miért sírom el ezt a sérelmemet a blogomon, miért nem tartom meg magamnak a „kedves” szavakat, amiket reggel kaptam, ha már ilyen balfasz voltam. Azért nem teszem ezt, mert – most jön a csavar! – összehasonlítottam az általam a szerveren hagyott egyik.txt_new, és masik.txt_new nevű file-okat azokkal, amiket tegnap javítottak a kollegáim, és megegyeznek egymással. Nem követtem el hibát! Nyoma sincs az általuk említett összekevert soroknak, és hasonlóknak, minden stimmel, és a helyén van!

Innentől kezdve úgy gondolom, hogy csak két verzió létezik: az egyik az, hogy egy drága német kollega turkálhatott bele a munkámba, csak khm… elfelejtette megemlíteni, és most én kapom a lebaszást az ő khm… feledékenysége miatt. A másik pedig az, hogy kurvára kezdek meghülyülni, és csak a saját baromságomat hajtom, amikor azt mondom, hogy márpedig én nem csesztem el semmit. A következő lépés a muszájdzseki lesz, már látom előre 🙂

Tudom, hogy ez a közvélekedés, de a  hétfővel kapcsolatban nem az a legszemetebb húzás a Sorstól, hogy azzal kezdődik a két napnyi pihi utáni újabb öt napnyi meló. Ez csak egy aprócska kellemetlenség ahhoz képest, amiért igazán gyűlöli mindenki. Az okot konkrétan persze nem mindenki tudja, így egyszerűbb ráfogni, hogy azért, mert vége a hétvégének, pedig a valóság sokkal drámaibb: a hétfő azért mocskos szemét rohadt napja az ember életének, mivel megvan az a képessége, hogy órák alatt újra elérje azt az állapotot, hogy az ember úgy érezze: csak tegnap hagyta abba a munkát. A szörnyű az, hogy ez a csapás hetente megismétlődik! Persze, nyaralás után néha több nap is kell ahhoz, hogy újra elfogja az embert a mókuskerék-feeling, de egy snassz kétnapos pihenő után a hétfőnek semmiség újra fáradttá, és csüggedtté tenni akárkit. Már aki hagyja persze, de nehéz nem hagyni: az ember észre se veszi, de máris csak a munka, a pénz, és az elfogyasztandó kaja kombója köti le minden figyelmét, eszébe se jut, hogy egy átlagos szerdán (sőt akár kedden!) valami olyasmit csináljon, amit máskor soha: lemenjen egy kocsmába délután sörözgetni a cimboráival, kiüljön egy parkba olvasni, vagy esetleg elmenjen futni az edzőterembe. Minél tovább csinálja az ember ugyanabban a ritmusban a napjait, annál előbb fog eljönni az FF (Fásult Felnőtt)-szindróma, amiből már szinte lehetetlen kikecmeregni. Mindez – ha az eddigiek még nem lettek volna borzasztóak – úgy következik be, hogy az ember észre sem veszi, és máris olyanná válik, mint Saint Exupéry Kis hercegjében azok a delikvensek, akik egy házat meglátva nem azt mondják, hogy „nahát, de szép!”, helyette azt kérdezik: „mennyibe kerülhetett?”.

Ez az, amit el akarok kerülni mindenáron. Jó volt ez a másfél nap belekóstolni az FF-be, de köszönöm, elég volt. Nem fogok beleszürkülni az életbe, de nem én!

Most pedig megyek, és beszélgetek az emberekkel az utcán.