Amikor egy kora őszi reggelen munkába menet Moby-t hallgatsz, lassan krúzolsz a biciklivel, a máskor mindig autókkal agyonzsúfolt útszakasz teljesen kiürül, a napfény kibukkanik a családi házak között, és – mintha direkt így vágta volna valami rendező – a Why does my heart feel so bad végén hallható vonósok váltják fel a szám ütemes dobritmusát a headset-edben… az egy zen pillanat. Tied az utca, egyedül vagy, és az élet szép.

Az éjszakai tétován párkányomon kopogó hideg esőt reggel fényár váltotta fel, amely csalókán a nyári reggelek hangulatát idézte fel bennem. Milyen rég is volt már, amikor még izzadtam reggelente a biciklin… mikor is? Múlt héten? Most pedig már teljesen elfogadtam a tényt, hogy ősz van. A Nap is bágyadtabban süt, az égen rohanó felhők is mintha délre akarnának szökni a hideg elől. Lassan megváltozik a levegő is, az elmúlás, a végtelennek tűnő nyugalom illata kezd érződni rajta. A táj is más lesz hamarosan: a fák ledobott leveleinek halmai, a tűzvörösben izzó erdők látványa, a reggeli dér is idővel megszokott lesz, a két héttel ezelőtt még tomboló nyár közelségét mintegy semmibe véve. A szeptember beköszöntével szinte egy csapásra ősz lett, de ezt már átéltem régebben is, nem lepett meg túlzottan a dolog. Most jön az évnek az a szaka, ami megtanítja az embert élvezni az otthon melegét, a lakás biztonságát, a konvektor nyugtató kattogását, miközben ontja magából a hőt. Értékelni kell azt, hogy elbújhatunk az időjárás elől, és ugyanazt a biztonságérzetet tapasztalhatjuk, mint az ősember jópár ezer évvel ezelőtt, amikor a barlang mélyéről a tűznél melegedve bámult ki a tomboló viharra. Ha valamiért lehet szeretni az őszt akkor ez az: most átélhető a vackolás boldogsága, amit a nyár nem adhat meg. Ez is valami.

Megkockáztatom, hogy talán élve temetem el, de jelenleg úgy fest, hogy a nyár kilehelte a lelkét. Itt az ideje, hogy szép szertartás keretében elbúcsúzzunk tőle, szép volt, jó volt, esett rengeteg eső, elmosta a víz először Miskolcot, majd a teljes északkeleti országrészt, csodálatos volt az egész.

Az egészben az a szomorú, hogy egy ilyen szar „nyár” után persze mi más következhetne, mint egy egy mocskos ősz. Ízelítőt kaphattam belőle a mai napon is, ha már egyszer hétfő van: a reggeli napsütést „természetesen” egy hatalmas nagy esőfelhő követte úgy délután 3-4 óra felé. Ez nagyon aljas húzás volt: naivan egy szál ingben indultam el dolgozni a biciklimmel, de meló után kénytelen voltam szakadó esőben hazagurulni úgy, hogy (újfent) „természetesen” nem volt hátsó sárvédőm, mivel néhány hónapja egy rosszul sikerült autóval hazafuvarozási kísérlet során eltört. Képzeljétek el a szitut: okos hősünk egy szál selyemingben gurul kábé gyök kettővel, hogy ne verje fel a kerék a vizet a hátára (ami még csak-csak oké lett volna, de ott volt rajta a laptop-táska is, amit nagyon nem akartam, hogy átázzon), miközben az autósok kigúvadt szemekkel nézik, hogy ki ez a hülye, aki ilyen időben biciklizik. Élveztem nagyon.

Persze tudom, hogy lesz még jó idő, meg vénasszonyok nyara, de a mai sérelmeimet nem fogja feledtetni az az egy-két hét jó idő. Végezetül hallgassatok egy kis skandináv metált, ami pont jó lesz postzenének (tisztára mint bachterman-nál :)):

Amorphis – Summer’s End

A hosszú hétvégének a nagy részét gyönyörű fővárosunkban csatangolva töltöttem el, és egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy a pesti, mint olyan egy külön állatfaj. Persze ezt csak szubjektív benyomásaim alapján tudom mondani, de ha megpróbálnám tudományosabb alapokra helyezni a kérdéskört, akkor is tudnék érveket felhozni. Kezdjük azzal, hogy összehasonlítjuk egy kisebb településsel, és ilyenkor érdemes jó nagy eltérésekben gondolkodni, mert szemléletesebben fog látszani a különbség (biztos van ennek a módszernek valami neve is, én gyakran „használom”), szóval vegyünk egy pár száz fős falut, és nézzük meg, hogy miben térnek el egymástól. Kapásból vehetjük az egyik legnagyobb differenciának a lélekszámot: Pesten körülbelül kétmillióan élnek (nem véletlenül született meg valamikor 8-10 évvel ezelőtt a Burzsoá Nyugdíjasok nevű khm… meglehetősen alternatív formáció előadásában a ‘Bunkó Pestiek‘ című szerzemény, amelyben hosszasan elemzik, hogy vízfejű az ország, meg hogy a pestiek mennyire kivételezett helyzetben vannak minden szempontból), míg a postban ellenpárként funkcionáló faluban – ahogy az előbb már említettem – mondjuk 500-an. Míg Pesten senki nem ismer senkit (túlzásnak tűnik, de mindjárt kifejtem, hogy ezt hogyan értem), addig falun elég ha az ember egyszer csinál valami hülyeséget részegen (végighányja mondjuk a helyi 2 sz. Szövetkezeti Italbolt pultosát) azt másnap már az összes vénasszony tudja a házak előtti padokon üldögélések során a fénynél gyorsabb információ-áramlásnak hála. A senki nem ismer senkit témára visszatérve: ezt arányaiban tessék érteni: szerintem ha egy átlag pesti emberke kapcsolati hálóját, ismerőseinek számát a kétmillió vele egy településen lakó emberre vetítjük, majd ugyanezt az arányt megnézzük mondjuk falun (de beszélhetünk egy Győr méretű városról is akár), akkor arra a következtetésre jutunk, hogy egy fővárosi teljesen más közegben, az idegenekkel más mélységű szociális kapcsolatok által érintkezve éli le a kis életét. Csak egy példa: a példámban szereplő faluban nem kell féltenie az embernek a pénztárcáját, nyugodtan tarthatja a farzsebében, míg ez egy zsúfolt Combino-n utazva azért nem mondható el.

Térjünk vissza egy kicsit az idősebb korosztályra! Mindamellett, hogy le a kalappal a néni előtt, azért a következő videómban látható viselkedés vidéken elég szürreális lett volna, míg a Deák Téren (asszem) vasárnap kora délután senki nem rökönyödött meg ezen:

Igen, akit a háttérben lehet hallani, hogy röhög az én vagyok (meg jóapám :))

Ezért mondom, hogy a pesti egy külön állatfaj! Teljesen más életstílust, felfogást, stressztűrő-képességet igényel az, hogy az ember huzamosabb időt eltöltsön ebben a büdös, zajos, zsúfolt, kicsit félelmetes, ámde mégis pörgős nagyvárosban. Nekem az a két nap amit lehúztam ott most jó néhány évre elég lesz megint: szabályosan sokkolt az, hogy mennyire rohadtul zsúfolt az egész (persze itt a Belvárost értem, de ha vesszük mondjuk Fehérvár központját akkor is nagyságrendekkel kevesebb az ember/négyzetméter érték, megyeszékhelység ide vagy oda).

Aztán volt még egy sztorim: vasárnap éjszaka épp’ a Deák Téren kóvályogtunk (amiről én szentül hittem, hogy az az Oktogon :)), és összefutottunk egy csapat helyi fiatallal. Kettőnek taraja volt, meg volt velük 3-4 elég kövér szakadt harisnyás igazi punkcsaj is, abból is a csúnyább, és butább fajta. Mivel én fiatalabb koromban sokat jártam ilyen arcok közé, ezért szóba is elegyedtünk velük (engem mondjuk főleg az érdekelt, hogy merre van a Nyugati, mert oda akartam rendelni a taxit, hogy végre hazamenjünk a szállásra), megpróbáltak letarhálni (kaptak 50 forintot :)), majd előtört belőlem a riporter, és megkérdeztem, hogy milyen Pesten fiatalnak lenni. Körülbelül 3 perc kellett ahhoz, hogy a csávó kifejtse nekem, hogy hernyózott (nem, nem kertész volt, meg fát nevelt, ez a szlengben a heroin neve), meg hogy már két éve leállt, mutogatta is nagy büszkén a könyökhajlatait, hogy nézzem, eltűntek a tűnyomok már róluk. Ugyanez a sztori falun elképzelhető lenne?! Ugye hogy nem 🙂

Szóval érdekes tapasztalat volt ez a két nap a Nagy Faluban nna. Láthattam embereket a kapualjakba bekucorodva magzatpózban aludni, szemtanúja lehettem ahogy egy cigány nő ordít a palijával(?) a villamoson (legalább a kutyájuk aranyos volt), mellettem csattant egymásnak két autó az egyik hat-nyolc sávos belvárosi úton, és persze átélhetettem azt a feelinget, amit csak egy Budapest nagyságú város adhat: az utcán capoeirázó fiatalok, az egyik parkban szambázó párok(!), a város közepén a fűben monokiniző lányka (csak hogy lehűtsem a kedélyeket: hason feküdt), a Duna-parton koncertező alternatív zenekarok mind olyan benyomások voltak, amik máshol nem érhettek volna, csak egy ilyen nagyvárosban. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy két nap épp’ elég volt nekem ebből, és erről nem is a város zaja, bűze, zsúfoltsága tehet, hanem a benne lakó emberek az enyémtől totálisan eltérő stílusa, életszemlélete. Persze lehet, hogy elhamarkodottan ítélek, de ez már régóta fogalmazódik bennem, nem csak a hétvégi tapasztalataim mondatják velem: a pesti az egy másik állatfaj. Nem mondom, hogy jobb, vagy rosszabb, de mindenképpen más. Szoknom kéne őket, ha fel kéne valamilyen okból költöznöm közéjük.

(Figyelem: ez ritka gusztustalan lesz. Ne mondja senki, hogy nem szóltam előre!)

Ma történt velem valami nagyon durva, eleddig soha át nem élt trauma, amely bőven érdemes arra, hogy post szülessék belőle. Nagyon régen sokkolt már valami ennyire, úgy gondoltam, hogy már nem tud meglepni az Élet… nos tévednem kellett néhány perccel ezelőtt. Persze ilyen felvezetés után egy tömegkarambol végignézése, vagy egy vízihulla kiemelésében való segédkezés a  minimum, amire az ember gondol, de higgyétek el a maga módján elég undorító volt az is, ami velem esett meg:

Tovább »

Egy hétfőt nem az tud elrontani, ha csatakosra ázik az ember, még csak nem is az, ha nem ébreszt a telefonja, ezért elkésik a munkából, de még csak nem is a korai kelés, hanem az, amikor hallgatja a rádiót a buszon,  és rá kell döbbennie, hogy fejből tudja a Geszti Peti „Lesz meg rosszabb” c. slágerének a szövegét.

Nem szeretnék olyan lenni, mint Plasztikjózsi, aki minden egyes alkalomról postot ír, amikor nagy nehezen otthagyja a cyberteret, és találkozik egy emberrel, de ma olyan élményben volt részem, amiben már legalább 6 éve nem: munka után nem egyből hazafele vettem az irányt, hogy megkaphassam a napi rendes kockulásadagomat, hanem helyette <dobpergés> elmentem focizni 🙂 Ami ebben a megdöbbentő az, hogy én és a testmozgás eléggé úgy vagyunk egymással, mint a dohányosok a leszokással: tudják, hogy kéne, de nem viszi rá őket a lélek (engem bezzeg vitt már majdnem két éve :)). Szeretnék sportolni, csak tényleg nehezen veszem magam rá, idén is mindössze kemény két alkalommal mentem le a cég által félig-meddig fizetett konditerembe, hogy fussak 4-5 kilométert a padon (utána meg általában alig bírtam hazamenni), azon kívül meg csak az a napi néhány kilométer biciklizés tart valamennyire kordában. Alapvetően úgy szeretek mozogni, ha van is valami,ami motiváljon. A futásban ezt nem találtam meg, ellenben a biciklizésben már annál inkább: lehet-e találni magasztosabb célt, minthogy az ember bejusson a munkahelyére? 😀 Naugyehogyugye.

Az egyik látványosabb megmozdulásom a sok közül

Visszakanyarodva a focis kalandjaimra: műfüves kispályán toltuk 5-5 fős csapatokkal. Eleve oda kellett jutnom biciklivel, amiben már elfáradtam, de ekkor már nem mondhattam azt, hogy „srácok, akkor én itt a pálya szélén csápolok!”, de az igazat megvallva nem is akartam. Elkezdtük a meccset… az első 10 5 percet egész jól bírtam, utána már az én zihálásomtól volt hangos a környék 😀 Az egy órás játékidő vége felé már inkább csak álltam, és ha 3-4 méteres körzetemben tartózkodott a labda, akkor megpróbáltam megszerezni, mondanom sem kell nem sok sikerrel.

A tüdőm kiköpésének veszélye mellett volt némi malőr is: drága szép gyönyörű cipellőm megadta magát, és felszakadt a külső pereme mentén. Már-már fel kellett adnom a gigászi küzdelmet, amikor jött a mentő ötlet, amely Anita (Peti barátom hivatalos drukkere) fejéből pattant ki: tekerjük körbe Leukoplast-tal, aztán talán kibírja a végéig. A kezdeti ódzkodásom után végül ráálltam a dologra, megkapta a cipő a hiányzó pluszt, én pedig boldogan futottam vissza a pályára, ahol újabb két perc elteltével megint csak zihálni voltam képes. Rohadjon meg az egész, tök jó sport a foci, lehet hatalmas gólokat rúgni, van benne sikerélmény, csak az a fránya futkározás ne lenne…

Amúgy még gólt is lőttem: beadásnak szántam jobbról, de a labda másként gondolta: pontatlan célzásomnak köszönhetően idegtépő lassúsággal bevánszorgott a kapuba 😀 Utána kihagytam vagy három ziccert (értsd: nem sikerült eltalálnom az üres kaput), de mindez nem csökkentette az afelett érzett elégedettségemet, hogy a kilenc gólunkból egy az én nevemhez fűződik. A végeredmény 9:9 lett, ami korrektnek mondható, mivel a csapatomban én effektíve esetleg egy fél játékosnak felelhettem meg 🙂

A meccs után egy elszólásomból aztán rá kellett döbbennem, hogy hol is a helyem az életben: valami billentyűzettel rendelkező masina mögött. Történt ugyanis, hogy épp’ egy sikertelen védésemet meséltem a többieknek, és sikerült a mondatomat így kezdeni, hogy „Amikor kapussal voltam…” 😀 Ópersze, aztán a respawn-ra várva kasztot váltottál nem? Hülyegyerek 😀

Jelen vizsgálódásunk tárgya – nevezzük csak Józsinak, hogy könnyebb legyen elkerülni a személytelen analizálás légkörét – egy bakonyjákói illetőségű büdös paraszt. Nem áll szándékomban pejoratív jelzőkkel illetni szerencsétlent, de mindkét kitétel igaz rá, bár a másodikban nem vagyok annyira meggyőződve, mint az elsőben. Többedízben tapasztaltam nála a személyes higiénia teljes hiányát: az utóbbi egy évben körülbelül három alkalommal fordult elő, hogy mellém ült a buszon, ami minden esetben húsz perc tömény rosszullétet, és levegőért kapkodást eredményezett (csak zárójelben teszem hozzá, hogy legutóbb egy metálrajongó hölgynek köszönhetően eme élmény még meg lett fejelve némi zenei aláfestéssel is, amit ez a drága lány a hallójáratainak épségét veszélyeztetve koponyáját hangládaként hasznosítva szolgáltatott az utazóközönség okulására).

Hősünk ránézésre pályát tévesztett, és ezt annak ellenére vagyok bátor kijelenteni, hogy nem tudom mivel foglalotoskodhat Herenden, ahova minden áldott nap átutazik. Ránézésre ugyanis ő egy született csikós, vagy bojtár, aki az Alföld végtelen pusztáján bő gatyában, övébe tűzött fokossal, kezében pörgetett ostorral tereli a gulyát új legelők felé, miközben lova véknyába vágja sarkantyúját, amikor arra szükség adódik. Hetyke bajuszkája, kócos, fekete haja, beesett hosszúkás arca, és barna szemei – amelyekből valljuk meg nem sok értelem árad – mind erről árulkodnak: nem való ő ide, a Pápa – Veszprém közötti távolsági járatra sok városi piperkőc közé, ő a lelke mélyén a végtelen pusztaság gyermeke, ahol ő lehet a Rónák Ura, az ő kezében van a gyeplő, és nem kerülhet megalázó helyzetekbe csak azért, mert mondjuk két-három hete nem fürdött, hogy a ruhái mosásáról ne is beszéljünk.

Sajnos mégis pályát tévesztett szegényem, pedig a német turisták egész biztosan egy vagyont megadnának azért, ha bő gatyában csattogtatná a karikásostort nekik valami gémeskút mellett. Ehelyett kénytelen buszra szállni, ahol a zárt térben a Tisztelt Utazóközönség köreiben felháborodást kelt penetráns nokedliszaga, amely persze azt jelképezi, hogy rá nem vonatkozhatnak olyan társadalmi konvenciók, mint a „fürödj rendszeresen”, avagy a „hordj tiszta ruhát”.

Mindenesetre ma reggel belefutott a csőbe: amikor láttam, hogy közeleg az a megálló, ahol ő szokott felszállni már magam mellé raktam a hátizsákomat az ülésre, pedig – mondanom sem kell – ez nem jellemző rám. Kezemet rajta pihentettem, miközben figyeltem ahogy közelít felém. Megállt mellettem, és a következő párbeszéd hangzott el közöttünk:

– Elnézést, leülhetek?

– Nem!

A puszták zabolázatlan ura erre azt mondta, hogy „Jó”, szemében néma lemondás tükröződött, miközben újra megfordult fejében a gondolat, hogy rossz helyre, és rossz időbe született. Vágyakozás töltötte el lelkét az igazán neki illő életmód iránt, amely nem követeli meg tőle a fürdést, és nem alázhatják meg mindenféle ficsúrok arra hivatkozva, hogy a szaga marja a nyálkahártyájukat. Leszegett fejjel elkullogott, három sorral előrébb leült valami szerencsétlen mellé, és közben arra gondolt, hogy ami nem öli meg, az megerősíti (valószínűleg néhány perc után az is ezt gondolta, aki mellé leült). Ami engem illet arcomon széles mosoly terült el, amit aztán néhány perc múlva felváltott az – ilyenkor szokás szerint jelentkező – lelkiismeret-furdalás, hogy szerencsétlent ily kegyetlen módon megfosztottam attól az örömtől, hogy mellettem illatozhasson. Remélem azért túléli a kicsi lelke ezt a traumát, mindenesetre hosszas vívódás után úgy határoztam, hogy ezúttal határozottan megérte bunkónak lenni egy embertársammal.

Látkép az ágyból laptopkijelzővel, rumlival, asztali géppel, és kibelezett gépházzal

Ámbár eddig se voltam semmi ebből a szempontból, de néhány napja tovább high tech-esedtem, hála szerető cégecskémnek, ugyanis hozzám vágtak egy laptop-ot egy „ne! ehunvane!” felszólítás keretében. Persze nem csak a két szép szememért kaptam őkelmét, hanem azért, hogy ezentúl otthonról is tudjam hömbölíteni a rám bízott rendszereket (ugyanis SAP admin vagyok, ha esetleg nem olvastatok volna még erről a titkos életemről a blogon. Persze az is teljesen normális dolog, ha ez se mond semmit, addig örüljetek amíg nem tudjátok mit jelent :)). Ezt én úgy fogom fel, hogy nyugodt szívvel lehetek büszke magamra, pláne azok után, hogy tavasz elején még arról szólt a fáma, hogy mi (én és hasonlóan újonc kollégáim) az életben nem fogunk otthonról dolgozni, mert olyan hülyék vagyunk hozzá, hogy még a végén romba döntenénk néhány szervert. Nos, én néhány hónap alatt eljutottam odáig, hogy a kezdeti vélekedés ellenére mégis csak érdemesnek találtattam erre  a megtisztelő feladatra (nem röhögni, tényleg így gondolom), és kaptam egy Thinkpad T60-as szépséget. Persze, nem egy csúcsmodell, de amire kell, arra tökéletes. Imádom a halkan koppanó billentyűit, és a hozzá adott laptop egeret, amelyek után az asztali gépem billentyűzete hangos, az egér pedig nagy, ormótlan, és nehéz. Hosszú hónapok után ma történt meg először, hogy – már ha persze itthon voltam – ilyenkor tájt nem a gép előtt ülök, hanem az ágyamon fekszek. Persze ez is a laptop miatt van: ahogy ezeket a sorokat rovom a gép fent van a neten a wifinken keresztül, a böngésző egyik lapján meg van nyitva az asztali gép egyik partíciója (az Opera Unite-nak hála), megy a Skype, megy az MSN Pidgin, tallózom a telefonomon a képeket a beépített wifi segítségével, hja, és elérhető vagyok a céges chatkliensen keresztül is. Zseniális? Nem kicsit. Ráadásul imádom a laptopozással együtt járó hacker-életérzést is, ami főleg az olyan napokon kap el, mint amilyen a mai is volt, hogy órákon keresztül terminálablakokba rejtélyes parancsokat pötyöghetek. Imádom, hogy nap mint nap tanulok, olyan dolgokat csinálhatok, amikből egy átlag (értsd: nem Unix-szal foglalkozó) ember semmit sem ért, imádom, hogy végre csinálok valami hasznosat, érdekeset, és még az agyamat is használnom kell közben.

Egyelőre úgy fest, hogy megtaláltam a számításomat. Hja, hogy egy multinál? Próbálom ezt a tényt elfelejteni nagy erőkkel 🙂

Valahogy elcseszve indult a reggel. Kezdődött azzal, hogy alig bírtam kimászni az ágyból (pedig annyira jó indulás előtt másfél órával magadhoz térni, van időd pepecselni, reggelizni, zuhanyozni, netezni, estébé), így csak fél óra csúszással indítottam a napot. Persze a rutin meg az évek már segítettek: hosszas gyakorlás árán most már képes vagyok arra, hogy úgy állítsak be ébresztőt a telefonomon az első két szundi után mondjuk 20-30 perccel későbbre, hogy közben nem ébredek fel.

Aztán leültem a gép elé. Gondoltam feldobom magam valamivel, elővadásztam az AIMP könyvjelzői közül a Class FM online adását, de ez is csalódást okozott. Emlékeztek még a régi – talán – Sláger Rádiós reggeli (inkább hajnali) beszélgetős műsorra, ami arról szólt, hogy komoly témákat vesézett ki a búgó hangú műsorvezető néni a betelefonálók segítségével? Volt ott minden, mit szem-száj ingere: válás, rák, öngyilkosság, depresszió, bébifókák mészárlása, ózonréteg elvékonyodása… Emlékszek, éjszakásban annak idején néha próbáltam hallgatni ezt a műsort, de általában inkább kikapcsoltam a rádiót mielőtt még nekiestem volna a karbantartó-műhely eszközeivel az ereimnek. Ami enyhítő körülmény volt, hogy legalább hajnali 3-4 óra fele tűzték adásra, és viszonylag kevesen hallgatták. Nna, a Class-osok agyasan kitalálták, hogy a Morning Show-ból is ilyen betelefonálós komolytémás szart csinálnak a régi bohóckodós, néha erőltetett de mégis vidám műsor helyett! Nanemár gyerekek, szerintetek tényleg hiányzik az embereknek korán reggel munkába menet, hogy olyan rendkívül felemelő témákról hallgassanak komoly értekezéseket, és betelefonálói sztorikat, mint a bunkó faszik, akik mellett rettegésben élnek a nőik? Most miért kell ezzel elrontani az ember kedvét már a nap kezdetén? Persze az enyémet nem volt nehéz ma amúgy se, de ez nem változtat a tényen miszerint ez a fajta stílusváltás meglehetősen elhibázott, legalábbis szerintem.

Na sebaj, kikapcsoltam a rádiót, majd küszködve a rám törő hihetetlen álmossággal elgyengült karom minden erejét beleadva nagy nehezen beállítottam a biciklit a liftbe szépen függőlegesen ahogy azt kell. Kitoltam az utcára, belehunyorítottam a kelő Nap fényébe, majd vigyort erőltettem az arcomra. Akkor is jól fogom érezni magam, ha fene fenét eszik is -gondoltam, és meglódítottam a gépsárkányt a cég irányába.