Nos, ezek fognak dübörögni abban a masinériában, amelyet ma összevadásztam magamnak különféle hardveres oldalakon teszteket, és benchmarkokat elemezgetve. Nem lennék meglepődve, ha az összerakása után amikor megnyomom a power-gombot egy halk, ámde egyre erősödő turbinasivítás hallatszana a gépházból 🙂

Rám is fér végre valami, amit keresztül is tudok vinni, nem csak elhatározom, mint például azt, hogy el fogok járni gyúrni, vagy mondjuk hogy magamra tetováltatom Rick Dangerous-t, gyerekkorom egyik kedvenc Commodore-os játékhősét. Ezek közül egyik sem jött össze még váratnak magukra, de a fenti atomerőmű összehegesztését már így is évek óta húzom (nem volt hozzá kedvem – hüvelyk- és mutatóujj összedörzsöl). Most azonban – hála ennek a kis németországi kiruccanásnak – talán lesz elegendő pénzem megvalósítani ezt az álmomat. Amúgy érdekes a számítástechnikához fűződő viszonyom: néha évekig nem érdekelnek a játékok, csak maga az internet, de ha rámtör a játszhatnék, akkor az elemi erővel szokott történni. Legutóbb akkor volt egy ilyen hullám, amikor épphogy kijött a GTA4, és a Youtube-ot elárasztották az ingame videók… megnéztem egy tucatot, és úgy éreztem, hogy legszívesebben ordítanék. Persze, tudom: milyen jó nekem, hogy csak olyan gondjaim vannak az életben, hogy nem tudok járókelőket lezúzni egy játékban valami bevándorolt orosz csókával… ez azért nem teljesen igaz (aki régóta olvas tudhatja, hogy néha elég keményen megszorongatják a bankok a tökeimet, van min stresszelnem, ha épp úgy adódik) 🙂

Mindenesetre kapásból fel tudok sorolni másfél tucat játékot, amiket muszáj kipróbálnom (a legjobb az lenne, ha lenne egy PS3-am, és egy X-Box360-om is, mivel jópár stuff dedikáltan csak azokra jelenik meg, és ott is akad gyöngyszem elég): Mirror’s Edge, GTA4, CoD-sorozat a négytől felfelé, Mass Effect, Bioshock 1-2 (végre normális grafikával nem szaggatva), Prototype, Crysis, Far Cry 2, stb… a sor hosszasan folytatható már csak azért is, mivel a gépem (2GHz Celeron, folytassam még?) réges-rég annyira elavult, hogy a Youtube-videók akadnak rajta, hogy a Flash-játékokat ne is említsem.

Nézzük a száraz tényeket arról, hogy milyen vasat néztem ki magamnak (néhány képpel megspékelve):

Alaplap: Asus M4A785TD-V Evo. Azért esett erre a választásom, mert kapásból bele lehet tuszkolni 2 videokártyát (távlati terv), fel tudja oldani a proci negyedik magjának letiltását (részletezem lejjebb), jók a tunninglehetőségei, gyors, és legfőképpen olcsó (link).

Processzor: AMD Athlon II X3 435. Hárommagos ez a tündérke alapból, ámde a fenti alaplap segítségével egy egyszerű BIOS-beállítással bekapcsolható a negyedik, gyárilag letiltott mag. Amúgy az alapból 2.9GHz-en ketyegő kicsikéből kipréselhető akár 3.7GHz is mindenféle mellékhatás nélkül (persze gondolom nem árt megkínálni egy nagyobb hűtővel) (link).

RAM: Kingston DDR3 (KVR1333D3N9/1G). Kingston, DDR3, 1333MHz, és olcsó… négy gigát szeretnék belőle. Nem kell agyonragozni (link).

Videokártya: ATI HD 5770 1GB PCIe. Egy giga GDDR5-ös RAM, 850MHz-es GPU órajel, 4800MHz videomemória-órajel… igazi cukorfalat (link) 😀

Ezekre kell befektetnem mindenképpen némi casht (kábé százezerben meg is áll a mutatvány), de lehetséges, hogy új házat, és tápot is vennem kell (nem is emlékszem, hogy milyen teljesítménye van a mostaninak, de lehet, hogy nem elég). Anno azért voltam olyan okos, hogy SATA-s vinyókat vettem, szóval arra most talán nem kell majd költenem, viszont a többi rész – ahogy látható – cserélve lesz. Legkésőbb jövő hónap 10.-e környékén akcióba lépek, és körbenézem a netet, hogy honnan érdemes megrendelni ezeket… aztán kiveszek pár hét szabit, hogy legyen időm bepótolni az elmaradt játékélményeket 😀

Ez a videó volt a 2010-es SunDance filmfesztivál nyitódarabja, ráadásul meg is nyerte az akadémiai díjat rövidfilm kategóriában. Hány márka logo-ja látható az alábbi rövidfilmben? Tegyétek meg a tippjeiteket 🙂

A sasszeműbbek (azokon belül akik az alapértelmezett mintfresh témát használják) talán már észrevehették, hogy újabb elemmel bővült a blog oldalsávja, amely a Blogwire címke alatt fut. Mivel elég új kezdeményezésről van szó, ezért gondoltam rittyentek egy kis bemutatást róla, hátha ezzel is segíthetek elterjeszteni a magyar blogszférában. Teszem mindezt azért, mert ötletes módszernek tartom arra, hogy kicsit megnöveljük a látogatottságunkat, sőt esetleg blogger-haverságokat köthessünk a szolgáltatás többi használójával.

Az ötlet – bár nem új – ebben a formában a Wyctim nevű blog hasonló nick alatt futó szerkesztőjének fejéből pattant ki. Lényege: amennyiben kirakod az oldaladra ezt a véletlenszerűen váltakozó okosságot, akkor a te blogreklámod is megjelenik a többiek oldalán, így esélyes, hogy az ily módon hálózatba csatlakozott blogok olvasót cserélhetnek egymás között. Mivel a kirakott box elegánsabb, és feltűnőbb, mint a sima szöveges lista, ezért nagyon jó eszköz arra, hogy ne csak magunknak, meg a szűk haveri körünknek írjunk, hanem esetlegesen kiterjeszthessük kicsit az olvasótáborunkat.

Működése pofonegyszerű: küldjünk egy mail-t Wyctim-nek az oldalán említett paraméterekkel, majd a válaszlevélben kapott kódrészletet illesszük be az oldalsávunk kódjába. Mivel mindez platform-független (megy WordPress, Tumblr, blog.hu, freeblog, stb. alatt) ezért semmi akadálya nincs a szélesebb körű elterjedésének. Nagy vonalakban ennyi, de ha további kérdések merülnének fel a fejlesztő készségesen segít megoldani őket, ha megírjátok neki a mailcímére őket.

További infókat itt találhattok erről a dologról.

Ígéretemhez híven – leküzdve a fejfájás enyhe, ámde konstans érzetét – alant kifejtem, hogy miért is utáltam meg ezt a várost annyira, hogy ezzel átvette a „megtisztelő” címet Székesfehérvártól (amit annak idején azzal érdemelt ki, hogy soha nem tudtunk komplikáció mentesen hazajutni koncertek után). Mindazonáltal, hogy valószínűleg az idő ezt a tegnapi estét is meg fogja szépíteni mégiscsak fenntartom a véleményemet miszerint ez a város megérett a pusztulásra. Legszívesebben a földdel tenném egyenlővé az egészet, majd bevetném sóval, hogy soha senkinek eszébe se jusson ide építkezni.

A délután pedig egész jól indult: egy kiadós séta után (amelyről a képeket már linkeltem két posttal lejjebb) lazultunk egy jót a szálloda jacuzzi-jában (sőt tettem még egy próbát a szaunával, és újfent konstatáltam, hogy még mindig nem vagyok elég kemény hozzá), sőt még úsztam is pár hosszt a medencében. Lőttem is az eset közben egy képet a helyiségről (ezzel kockáztatva a telefonomat, de egy jó képért bármit), így néz ki ez az alagsori waterworld:

Szóval elvoltunk kellemesen, majd fél nyolc környékén elindultunk bele a városba. Ahogy hallom odahaza már tavasz van, itt persze szemerkélt az eső (és még ma is be van borulva rendesen), de szerencsére nem volt hideg. Első körben a délután már megismert vendéglőkkel, és pubokkal telitömött belváros felé vettük az irányt, mivel esélyesnek tűnt, hogy talán találunk egy viszonylag olcsó helyet, ahol nem kell a gatyánkat is ott hagyni egy korsó sörért cserébe (ez alatt ~2 euro/4 deci árfekvést értek). Már messziről látszott, hogy ez nem volt a legszerencsésebb ötlet, mivel olyan tömeggel találtuk magunkat szembe, amely engem a Sziget/Volt fesztiválokon tapasztalható nyomorgásra emlékeztetett. Azért befurakodtunk az embermasszába, hátha találunk valami óccsó helyet, vagy legalább egy szabad asztalt, de egyik se jött össze, így csalódottan értünk ki az utca végére. Kicsit még trackeltük a környező utcákat, de puccos éttermeken, és drága koktélbárokon kívül nem akadt semmi az utunkba (kivéve egy nagydarab kopasz Hans, akit félhangosan nekiálltam magyarul szidni csak a poén kedvéért bízva abban, hogy nem érti a nyelvemet… előbb-utóbb nagyon rá fogok cseszni erre a hobbimra, már látom előre). Újfent szembesültünk azzal, hogy ez Németország, itt más feltételek adottak, mint mondjuk Pesten: itt nincsenek talponállók, igénytelen kocsmák,  és igazán olcsó helyek, legalábbis a szűkebb értelemben vett belváros környékén sem! Ez volt az este tanulsága, de ezt csak néhány óra céltalan mászkálás után vontam csak le, pedig ha kicsit okosabb lettem volna sok kilométernyi sétát spórolhattam volna meg… Mindenesetre – miután láttuk, hogy itt két számjegyű összegek vannak felírva krétával a fekete hátterű táblákra  – előkaptuk a térképet, és betájoltuk magunkat egy olyan utca felé, ami elvileg hemzseg a büdös igénytelen, és főként olcsó krimóktól, ahol minden este kilátásban van egy jobb fajta tömegverekedés. Utunk a Königsalle-n vezetett keresztül, ahol már délután is jártunk (főleg a három szintes Saturn-t vizslattuk át alaposan :)). Amit tudni kell róla az az, hogy – megintcsak a Wikipedia szerint – ez egész Németország legdrágább bevásárlónegyede, és én hülye fejemmel itt akartam videokártyát venni 🙂 Csak egy árat mondok: ATI HD 3850 (512 GDDR3-mal szerelve) itt 140 euro-t kóstál (ami kábé 38000 forintot ér jelenleg), míg ugyanez – az argep.hu alapján – Magyarországon  már 14890-ért is kapható 😀

Visszatérve az estére: épp kifele tartottunk ebből a városrészből, amikor egy zajosabb csapat tűnt fel előttünk. Azon filóztunk, hogy ezek most drukkerek-e, vagy mifene (mivel volt náluk két focilabda, a nyakukban valami szurkolósál, ja és hót részeg volt az összes), de amikor egymáshoz értünk kiderült, hogy teljesen más a szitu: épp egyiküknek a legénybúcsúját tartották, ami abból állt, hogy a srácon volt egy nagy lepel, amin volt két lyuk, amelyeken – 2 euroért cserébe – megpróbálhattuk volna átrúgni a labdát 🙂 Gondolom ebben az a poén, hogy ezt elég nehéz megcsinálni, és esélyes, hogy inkább hátközépen rúgod szerencsétlent helyette. Viccesek, és vidámak voltak a srácok (és persze ők is tudtak angolul), bár kicsit megijedtem, amikor megkérdezték a verárjúfrom című klasszikust. Szerencsére nem voltak nacionalisták (bár a németekkel kapcsolatban van egy elméletem, hogy hatvan év ide, vagy oda akkor se teljesen normálisak), és nem akartak minket megverni, bár tény, hogy nehezen akartak elengedni minket 🙂

(Széljegyzet magamnak: legközelebb használjam ki a lehetőséget, ha két euroért cserébe hátba rúghatok egy németet!)

Sétáltunk tovább (ekkor már saccra túl voltunk 3-4 kilométer gyalogláson), segítettünk pár öltönyös csókának eligazodni (nálunk volt térkép, náluk viszont nem), majd hirtelen egy olyan környékre értünk, amiről nekem a Will Smith-es Legenda vagyok című film ugrott be kapásból: hatalmas épületek, széles, kihalt utcák, elárvultan álldogáló kocsik (amik persze az Audi-Mercedes-BMW-Wolkswagen kombóból tevődtek ki főként), és sehol egy lélek. Már vártam, hogy mikor fog a kereszteződésen átfutni egy gazellacsapat a nyomukban az oroszlánokkal 🙂 Hihetetlenül kihalt volt a város, pedig még bőven a közepében jártunk! Mindenesetre mentünk tovább rendületlenül az Utca Ahol Minden Sarkon Van Egy Olcsó Kocsma felé… némi tévelygés után (ami plusz 2-3 kilométert jelent, de nem akarlak az unalmas részletekkel fárasztani titeket) meg is találtuk… de nemhogy kocsmák, de még csak boltok se voltak sehol, ráadásul majdnem visszaértünk a szállodához ezzel a manőverrel! Már a hisztérikusan vinnyogás kerülgetett, de ahogy elnéztem Laci és Feri se volt túl boldog… Sebaj, ha nem sikerül magunktól normális helyet találni, akkor kérjünk segítséget! Leintettünk egy local arcot, aki – egész tűrhető angolsággal – elmagyarázta, hogy kábé fél kilométerre van egy echte deutsche csehó, ami ráadásul egész olcsó is. Értékelem a segítőkészségét, de csak amikor odaértünk derült ki, hogy amit ő kocsmának vélt, az igazából csak egy újabb puccos rongyrázós gyertyafényes kulturáltan szórakozós eltartott kisujjal kortyolgatós sznobtanya, ami ráadásul kibaszott drága is (le kellett volna fényképeznem a bejárathoz kitett árlapot…). Ekkor döntöttünk úgy, hogy stratégiát váltunk: megtámadtunk egy éjjel-nappali Kiosk-ot, és vettünk egy üveg sört fejenként. Ezt megittuk az utcán, majd egy másik helyen vettünk további négyet (szintén per kopf), meg egy ampullányi Jagermeister-t, és visszavonultunk a szállodába inni 🙂

Mélységesen csalódtam a városban. Legyalogoltunk – szerintem legalább – 10 kilométert a semmiért, és nem találtunk egyetlen helyet sem, ami kicsit is a mi igényeinkre lett volna szabva (= ne legyen nyomor, ne csak öltönyben lehessen bemenni, legyen zene, legyen két euro körül a sör). Ennyit akartunk csak, és ez se jött össze. Végül is felfoghatjuk a dolgot pozitívan is: az éjjel-nappaliban fejenként mindössze kb 5 euro-t hagytunk ott… ennyire olcsón nem hozhattuk volna ki az estét, ha beülünk valahova. Óójee. Düsseldorf, én így szeretlek!

… harmadik próbálkozásra kattint sikeresen az ‘Új bejegyzés’ opcióra a WordPress adminfelületén… nos akkor igazán alkalmas az állapota egy új post írására.  Szombat este lévén ugyanis  jó magyar – vagy akár nevezhetnénk globálisnak is – szokás szerint úgy döntöttünk, hogy durva mennyiségű alkohol magunkba szólítására fogjuk szánni az estét, ha már egyszer szombat van. Ha látnátok azt, hogy hányszor törlöm vissza amit írok (a ‘hányszor’ szót legalább 4X kellett javítanom), akkor érezhetnétek az alkoholszintemet 😀 A helyi Alt sör kurva finom, a Wikipedia a következőket írja róla:

A 19. század közepén a német sörfőzők többsége áttért az új stílusú, úgynevezett alsó erjesztésű (lager) sörök főzésére, Düsseldorfban és környékén megtartották a hagyományt: errefelé mindmáig az alt – azaz az „öreg” – sörök népszerűek.

Az alt rokonához, az angol ale-hez hasonlóan felső erjedésű sör. A düsseldorfi sörfőzők szerint a sör akkor dúsul, ha hosszabb ideig hideg helyen tárolják, mert az alacsony hőmérsékleten tisztul, és utána kevésbé karcos. Így hát az altbiert déli rokonához, a kölschhöz hasonlóan melegen erjesztik, és utána egy-két hónapig hidegben érlelik, pihentetik.

Mindezért a bronz- vagy sötét rézszínű düsseldorfi altok karaktere teljesen különbözik a megszokott sörfajtákétól: finoman kesernyés, és egyúttal savanykás, erőteljes malátaízzel.

Ezt fogyaszottam ma (egy kicsi Jagermeister-rel megtámogatva), úgyhogy nem is írok többet, így is annyi időmet emésztette fel ennek a pár sornak a megalkotása, mint máskor egy több oldalas esszéé 🙂 Holnapra kijózanodok ígérem, és el fogom mesélni, hogy milyen volt több tíz kilométert gyalogolni egy olcsó kocsma kedvéért, és miért gyűlöltem meg ezt a várost…

Ez a kedvencem

Jópár kilométer legyaloglásába került ugyan, de mégiscsak sikerült lőni pár jó fotót, amelyek alapján mégiscsak korrigálnom kell a korábbi véleményemet: mégse annyira ronda ez a város, mint amennyire eleinte gondoltam.

Elérhetőek ezen a linken (Picasa-album), továbbá Feri kollegám is feltöltötte a sajátjait ide.

Idióták ezek a finnek (meg a többi viking): azt élvezik, ha olyan körülmények között tölthetnek el 10-15 percet, amiből egy normális embernek kettő is bőven elég. Sőt, hogy tetézzék a totális idiotizmust utána még csobbannak is egyet valami jeges tóban utána ahelyett, hogy beállnának mondjuk valami langyos zuhany alá kipihenni a sokkot!

Ma én is belekóstoltam ebbe a gyötrelembe, és elsőre nem igazán nyerte meg a tetszésemet: nem volt túlzottan mókás átélni újra azt a légszomjat, ami miatt anno letettem a cigit (sztori itt), de kezdjük az elején: délutáni programnak épp kapóra jött, hogy meglessük a szálloda alagsorában található wellness-szekciót, ha már a héten egyik nap se kerítettünk rá sort. Magunkra is kaptuk a fürdőköpenyeinket, és lecsettegtünk körülnézni. Feszített víztükrű medence, jacuzzi, szauna (brr), és egy kisebb konditerem várt minket. Az első, és legfurcsább dolog az volt, ami feltűnt, hogy egy fia lélek nem járhatott ott már jó ideje, mivel a víz felszíne tökéletesen sima volt. Persze a helyről egyből eszembe jutott, hogy a pornófilm-rendezők mennyire rá vannak kattanva az efféle uszodákra (kapásból fel tudnék sorolni hármat-négyet, amelyekben van medencés jelenet) 🙂 Első körben kipróbáltam – életemben először – a jacuzzizást, majd úsztam két-három hosszt (ami nem volt túl nagy teljesítmény lévén az egész körülbelül 15 méter hosszú volt). Utána kitaláltuk, hogy menjünk szaunázni… Laci már bent volt egy ideje, amikor én is rávettem magam, hogy kövessem. A benti hőmérséklet 75 fok volt, a páratartalom meg legalább 85-90%-os (ezt sajnos nem tudtuk mérni), ráadásul valami szaunaolaj átható szaga terjengett a gőzben. Az első pár szippantás után nyilvánvalóvá vált, hogy egész egyszerűen égeti az orr-nyálkahártyámat ez az adalékanyag, úgyhogy a továbbiakban az orromat befogva próbáltam nagyokat lélegezni. A poén az egészben az, hogy én – aki már másfél éve letette a cigit – kevésbé bírtam, mint az erős dohányos Feri, pedig ennek elvileg pont fordítva kellett volna lennie. Gondolom ő rutinosabb volt, vagy fenetuggya 🙂

Nem kellett hozzá öt perc, és úgy éreztem, hogy elfogyott a levegő, és kimenekültem. Utána még kétszer próbáltam visszamenni több-kevesebb sikerrel, bár a harmadik kísérletnél volt egy vicces eset: épp szitkozódtam, hogy még az a fa háttámla is éget, aminek neki akartam dőlni, amikor megszólalt egy potrohos izzadságtól fénylő ötvenes úr, hogy „jó hallani magyarokat is beszélni néha”. Mint kiderült, ő nem volt német (nahát), majd miután túlestünk a szokásos ki-honnan-merre ránk vonatkozó részén kiderült, hogy ő már 35(!) éve kint él, sőt elárulta, hogy több mint ötvenezer magyar él Düsseldorf-ban tudomása szerint, ami a teljes népesség (584000 fő) kb 9-10 százalékát teheti ki. Ez azért sok szerintem, bár valahol érthető, mivel – ahogy az úr is mondta – ez a város volt az egyik magyargyűjtő az 56-os forradalom után, és az akkor kitelepültek leszármazottjai a mai napig a városban élnek (és feltehetően nem is beszélik a magyart).

Visszatérve erre az északi kínzási módszerre: nem bírtam kivárni a beszélgetés végét, és újabb menekülést hajtottam végre. Kint – kicsit szédelegve – beálltam a zuhany alá, és hosszú percekig folyattam magamra a langyos vizet miközben támaszkodtam a falnak. Tudom, hogy hasznos, meg egészséges a szaunázás, de nem fog a kedvencemmé válni, az már tuti.  Vissza is ültem szépen a jacuzziba, és élveztem ahogy a fúvókák masszírozták a hátamat, és közben megállapítottam, hogy ez az én világom, nem az önmagam szadizása 😀

Lacit még feltétlenül meg kell említenem: nem elég, hogy többet úszott le fél óra leforgása alatt, mint én az utóbbi 8-10 évben, de kibírt háromszor tíz percet a kínzókamrában, úgyhogy kivívta ezzel a legmaximálisabb elismerésemet. Persze ő is benne van a rutinban, mivel a fehérvári hétköznapjait is a sport teszi ki, míg az enyéimet a gép előtt sörözgetés (bár idén már kétszer elmentem futni a céges konditerembe, ezzel megduplázva a tavalyi teljesítményemet) 😀

Képeket sajnos nem tudok mellékelni erről a részlegről, pedig érdemes lenne: terméskő fal választja el a medencét a szauna térségétől, és rendkívül hangulatosan van berendezve az egész nyugágyakkal, és medencevilágítással megfűszerezve. Holnap viszek le gépet, és ígérem, hogy lövök pár képet, mert érdemes. Egy ilyen nap után, amilyen a mai volt (értsd: tömény unalom, és vánszorgó percek) pont egy ilyen élményre volt szükségem, de az is biztos, hogy a jövőben a szaunát hanyagolni fogom 🙂

Google.com -> blue waffle beírása a keresőmezőbe -> ‘Jó napom van‘ gomb megnyomása -> …

(a posthoz tartozó tagekből ne tessék következtetni semmi rosszra :))

A Terminatorban megjósolt gépuralom nem úgy fog eljönni, ahogy a film alapján gondolnánk: nem lesz egy konkrét dátum, amikor eljön az Ítélet Napja, amelyet egy szuperszámítógép öntudatra ébredése fog kijelölni. Az egész sokkal alattomosabb, és észrevehetetlenebb lesz… a megszokott gépeink lassacskán elkezdenek megbolondulni: az ATM nem fog pénzt adni (helyette kinyomtat egy cetlit, amin ez fog állni: „NEM NYERT”), a mikrohullámú sütő percek alatt koksszá fog égetni bármit, amit belerakunk, a számítógépek pedig pont akkor fogják elkezdeni lejátszani a vinyónkon tárolt pornófilmeket, amikor a főnökünk (esetleg édesanyánk) pont a monitorunkat bámulja a vállunk felett. Mindez persze csak a kezdet: később megszaporodnak a munkahelyi balesetek a gyárakban (lásd néhány Stephen King novellában, vagy akár a Gépész című elég beteg filmecskében), a repülők a kifutópálya előtt néhány száz méterrel fognak lezuhanni, és bizony a műholdakon át továbbított TV-csatornák a megszokott választék helyett kizárólag parlamenti közvetítéseket fognak adni. Később aztán persze menthetetlenül ki fog törni a fegyveres konfliktus, amelyet az emberek fognak kezdeményezni: egy vallásos beütésű mozgalom keretében megpróbálják bezúzni, megsemmisíteni a renegát kenyérpirítókat, kombájnokat, és megkergült vibrátorokat, amit persze a gépek sem néznek tétlenül… a háború kezdetét veszi.

Nos, ennek a két faj között egyre feszülő viszonynak lettem szenvedő alanya tegnap este óta. Azóta úgy érzem, hogy kénytelen vagyok megvívni a saját kis háborúmat az engem körülvevő masinákkal, különben menthetetlenül elpusztítanak.

Az első apró villongás – ahogy már említettem – tegnap este történt köztem, és a hotelszoba kávégépe között. Gondoltam főzök magamnak egy mérsékelten finom, még mérsekeltebben ütős, ámde legalább kávéra hasonlító valamit, ha már a szolgálatomba állították ezt a masinát. Adtam neki áramot, rátenyereltem a bekapcs-gombra, majd türelmesen várni kezdtem, hogy bemelegedjen. Ez nem történt meg még öt perc elteltével se, sőt egy sárgán villogó LED segítségével tudomásomra is hozta, hogy megtagadja a kérésemet, mivel ezentúl nem hajlandó engedelmeskedni az emberi faj képviselőinek. Na mondom magamban ha harc hát legyen harc, és nekiálltam erődemonstráció gyanánt kicsit meggyömöszkélni a víztartóját ezzel sugallva felé, hogy ha akarnám, akkor már rég darabokban heverne a szoba padlóján (vagy kint az utcán tíz emelet zuhanás után). A hatás persze elmaradt, ekkor konstatáltam, hogy nem lesz olyan könnyű legyőzni, mint gondoltam, mivel nem sikerült megfélemlíteni a rohadékot. Ekkor stratégiát váltottam: kicseréltem a Laciéra (aki a szomszéd szobában lakik), mivel ő abszolút nem kávéfüggő, úgyhogy úgyse fogja akarni használni. Kihúztam a konnektorból, kihunyt a LED-je, és úgy tűnt, hogy győzedelmeskedtem. Áthoztam a másik gépet, beüzemeltem, és örömmel konstatáltam, hogy ezt a példányt még nem fertőzték meg a forradalom téveszméi: gyártotta a kávét, ahogy azt kell. A felsőbbrendűség mámorító érzésével feküdtem le aludni, mivel úgy éreztem, hogy a csatát én nyertem. Utoljára még eszembe jutott, hogy reggel szólni kéne a recepción, hogy a Laci szobájában található kávégépet javítsák meg, majd elnyomott az álom.

Másnap reggeli után valóban szóltam a recepciós néninek, hogy mi a tényállás, azt mondta, hogy küldeni fog valakit, aki kiveri  majd a lázadó gondolatokat gépünk fejéből. Eme megnyugtató tény tudatában mentem el dolgozni tudván, hogy mire visszajövök a gép ráncba lesz szedve. Nem tudhattam, hogy mekkorát tévedek, amikor így gondolom…

Tovább »

… megleli a szépséget ebben a gusztustalan német városban: