Ez a legszebb dolog, amit ezen a télen láttam. Komolyan.

Én csak beágyazom őket ide, ígérem nem fogok hozzáfűzni semmit, nehogy az emberjogi ombudsman betaláljon:

Csak azért kérdezem, mert én nagyon nem, és egész egyszerűen képtelen vagyok megcsinálni, hogy a blog alapértelmezett (mintfresh nevű) témájában végre-valahára elegánsabbá tegyem a szöveg külalakját azzal, hogy széthúzom kicsit a sorok távolságát… Azt már sikerült kiderítenem, hogy valószínűleg a line-height:<érték>px; sort kéne beszúrnom, csak nem tudom hova… A tovább után olvasható a style.css-em, valaki segítene, hogy mit módosítsak rajta? 🙂

Tovább »

Alapvetően nem szoktam túl sok örömet találni a flash-játékokban (ide a blogra is csak azokat szoktam beágyazni, amik valamilyen erkölcsi/filozófiai töltettel bírnak, és megfogták beteg lelkecskémet), de ma kipróbáltam egy netes Tetris-t, és azonnal rákattantam. „Tetris? Háammegmiérannyirajó?” – tehetnétek fel a kérdést jogosan, de ha kicsit vázolom a szitut, akkor nektek is világossá fog válni, miért is annyira addiktív az orosz számítógépguru, Alexey Pajitnov játékának eme formája.
Ez a játék nem csak arról szól, hogy pakoljuk a blokkokat szépen lefelé mintegy relaxálva, stresszmentesítve magunkat, de nem ám! Itt van öt(!) ellenfelünk, aki szintén pakolja a saját sorait, és közben minden igyekezetével azon van, hogy téged megszivasson, és persze fordítva 🙂 Ez úgy néz ki, hogy vándorol körbe egy célkereszt az ellenfeleken, és ha egyszerre sikerül eltüntetned kettő, vagy annál több sort, akkor azok szépen átkerülnek ahhoz, akin épp a célkereszt állt!

Ha ezzel a módszerrel sikerül elérni, hogy valaki elveszítse a játékot, akkor KO-val kiütöd, és ezért rengeteg pont is jár (már ha átestél a 2 perces regisztráción persze). Ezért gondolom azt hogy ez a játék az életre nevel: azt kell megszivatni, akinek már így is jó magas a tornya, hogy rengeteg pontot kaszálhass! Farkastörvények, kill or be killed, nevezzük ahogy akarjuk: ez a túlélésről szól, és akár egy online Tetris is elegendő lehet ahhoz, hogy ezt a kegyetlen életfelfogást megismerhessük 🙂

Jelenleg durván menetelek felfele: kábé 2 órája tolom, és már hetes szinten vagyok, egy meccsen lettem ötödik (azt nagyon elcsesztem), de a többin végig első helyen zártam. A győzelmekért kapott pénzt be is lehet fektetni: újfajta kockákat, háttereket, ilyesmiket lehet venni belőle. A Missions fülre kattintva még egy érdekes dolgot próbálhatunk ki: különféle célokat tűzhetünk ki magunk elé (hét napon belül eltakarítunk 1000 sort, stb.), amelyeket határidőre teljesítve szintén pontokat kaphatunk. Ja és persze nem csak ez a játékmód van, amit itt leírtam, de egyelőre csak ezzel ismerkedtem meg röpke karrierem alatt.

Az oldal tehát a maga módján zseniális, tessék szépen beregisztrálni (bejelölni engem barátnak :)), és megkóstolni az egymáson való kíméletlen átgázolás édes ízét!

A weboldalt itt találjátok, de aki Facebook-függő az tolhatja azon is ide kattintva!

Mutassuk meg neki ezt az oldalt! Én is már vagy öt perce bámulom 😀

Öröm látni, hogy bizony akadnék még fejlesztők, akik az agyonshaderelt, DX11-ezett, négymagos procit és 8 giga RAM-ot igénylő játékok helyett inkább visszanyúlnak a gyökerekhez, és nem restek egy nyolcvanas éveket idéző műremekkel kirukkolni. Jelen vizsgálódásom tárgya is ilyen: olyan az egész, mintha egy emulátoron tolná az ember mondjuk a Prehistorik-ot, csak a főmenü alján figyelő 2009-es dátumot jelző feliratból derül ki, hogy ez bizony jóval frissebb eresztés 🙂 Ha viszont nem vesszük figyelembe, hogy Derek Yu nevű fejlesztője nemrég hozta össze őkelmét, akkor tökéletes a retro-hangulat: a grafika, a zene, az effektek és a játékmenet is bő húsz évvel ezelőtti időket idéz.

A Spelunky alapfelállása a jó öreg Mario-t idézi: adva vagyon egy luvnya, akit ki kell szabadítani egy föld alatti labirintusból, amely tömve van kígyókkal, pókokkal, és egyéb barátságos lényekkel, amelyek ostorcsapásaink hatására gyönyörű vörös cseppekké képesek szétesni. Hősünk – nagy piros Rudolf-orrát leszámítva – kiköpött Indiana Jones: a már említett támadófegyvere mellett rendelkezik kötelekkel, és bombákkal is, amelyek sajnos csak limitált számban könnyítik meg az életét. A pályákon persze nem csak ellenfelek találhatóak meg: néhanapján beleakadhatunk egy-egy ládába is, amelyek tartalmazhatnak drágaköveket, de akár nagyobb ugrást lehetővé tevő cipellőt, vagy pókháló-fegyvert is. A cél minden pályán az, hogy összeszedjük a szerteszét heverő arany- és drágakő rögöket, majd lehetőség szerint kimenekítsük a hercegnőt és/vagy szent relikviát is. A nőmentés amúgy rendkívül vicces momentuma a játéknak: felkapjuk a csajét, mint valami tárgyat, és szépen kicipeljük a pályáról 😀

A feladatok leküzdése meglehetősen sok agymunkát, és bosszankodást fog igényelni, mivel egyszerre csak egy spéci tárgy lehet nálunk (kivéve a bombákat, és köteleket, amikből több is), így gyakran kell azon filóznunk, hogy hogyan viszünk egyszerre kettőt is magunkkal belőlük. Azokon a pályákon válik ez főleg macerássá, ahol alapból csontsötét van, csak egy szikra cipelésével csinálhatunk magunknak fényt, ami eleve lefoglalja a cipelőkapacitásunkat, így ha mellé még egy kulcsot is kéne vinnünk… nos az szívás.

A pláne az az egészben, hogy minden pályát úgy generál a játék, így tényleg soha nem futhatunk össze kétszer ugyanazzal. Ami annak idején a Diablo-ban remekül működött, az itt is beválik: valóban hosszú ideig képes lekötni a játék ezzel a húzásával, bár cserébe le kell mondanunk a mívesen kidolgozott feladatokról, és mapdesign-ről. A másik érdekesség vele kapcsolatban az, hogy bombáink segítségével rombolhatjuk a pályát, így nyitva járatot egy elérhetetlen teremhez, de akár ki is cseszhetünk magunkkal, ha véletlenül lerobbantjuk a továbbjutást jelentő hidat.

Amúgy – ha eddig nem vált volna egyértelművé – a játék mocskosul nehéz is, ami a fentebb leírtakon kívül annak is köszönhető, hogy a kezdeti négy szívecske könnyedén le tud redukálódni a zéróra az ide-oda pattogó pókok, és egyéb vidám környezeti tényezőknek hála. Életerőt visszaadni viszont csak a lánykák tudnak (ellentétben a való élettel, ahol inkább szívják :D), továbbá elhasznált bombáinkat/köteleinket is csak a nagynéha megtalálható boltokban vehetünk (ahol lehet próbálkozni az eladó lemészárlásával, bár nem kispályás a figura, sőt ha egyet sikerül megölni utána mindegyik boltban kint lesz a körözési plakátunk :)).

A hab a tortán az, hogy ez a remekmű tökingyen tölthető, sőt kódereknek elérhető a forráskódja is, szóval a kedves fejlesztő bácsi igazán nagylelkű volt a nagyközönséggel 🙂 Apró, ámde érdekes mellékinformáció vele kapcsolatban, hogy ezen a legjobb PC-s játékokat felsoroló százas listán az 51.(!) helyen szerepel ezzel megelőzve olyan neveket, mint a Dungeon Keeper, Crysis, vagy a Beyond Good and Evil. Ezt azért erősnek érzem, ennyire nem jó a progi, de mindenképpen emlékezetes színfoltja az utóbbi évek indie-játék felhozatalának. Érdemes kipróbálni.

Galéria:

Hősünk hatalmas machetával kezében, és a megmentendő Nő

Itt már folyamatban van a nőmentés 🙂

Gyermekvédők rémálma: hatalmas óriáspók, fröcsögő vér, és brutalitás

Vaksötét bányarendszer mélyén a gyengén pislákoló fényben észreveszed a pókot a plafonon.. brr…

Linkek:

Letöltés (csak Windows sajna)

Tippek – trükkök (ez meg angol sajna)

UPDATE:

rá kellett döbbennem, hogy ez a játék eszméletlenül sok munkával van megalkotva, és hihetetlen mennyiségű ellenfél, tárgy, és főleg ötlet van belezsúfolva! Tessék böngészni a fenti tippek-trükkök linken elérhető oldalt, és hasonló döbbenet fog elfogni, mint engem!

Mi a dilemma? – kérdezi Kohn a rabbit.

Erre a bölcs rabbi így válaszol:

– Disznóhús ingyen.

Hasonló dilemmába kerültem én is ezen a csodálatos februári estén: mivel hirtelen beütött a jóvilág (= felvettem a melegétel-utalványomat a cégnél) úgy döntöttem, hogy meglepem magam egy pizzával. Mivel a kedvenc legtöbbet igénybevett pizzériámnál van olyan akció, hogy ezer forint feletti rendelésnél az emberhez hozzávágnak egy kupont (amiből tizet összegyűjtve egyenes út vezet az ingyenpizza felé), így – jó fogyasztó módjára manipulálható módon – hozzácsaptam még egy gesztenyepürét is a cehhez. Jött is vala a futár (egészen korrekt 35-40 perc elteltével), átvettem a kaját… és akkor nézem, hogy mit is szállítottak le nekem püré helyett:

Ez nem igazán gesztenyepüré… viszont én azt rendeltem, sőt a blokkon is az szerepel! Ránézésre el se tudtam dönteni mit is kaptam, de első felindulásomban megírtam nekik a véleményemet a dologgal kapcsolatban emigyen:

szerintem ez nem gesztenyepure volt… nem kellett volna felhivni es megkerdezni, hogy jo lesz-e ez is??

Eddig teljesen snassz a történet: nem azt kaptam amit kértem, rohadjanak meg – mongyanak le ésatöbbi. A kíváncsiság kedvéért visszatévedtem a weboldalra, ahol leadtam a rendelést, és elképedve tapasztaltam, hogy bizony ez a – mint közben  kiderült – gyümölcsrizs kicsit másabb árfekvésben tanyázik, mint az általam rendelni kívánt gesztenyepüré:

Summázva: bár nem ezt kértem, ezt kaptam, de az áránál jóval olcsóbban…  jogosan írtam meg nekik a fenti háborgásomat? Ez dilemma a javából! 🙂

Az utóbbi hetekben Béla megrendítő halálának hatása alatt voltam. Gyakorta felsírtam álmomban, és a kollegáim, barátaim aggódni kezdtek értem, mivel csak árnyéka voltam önmagamnak. Szemem alatt csak gyűltek a táskák, gyakran bámultam üveges szemekkel a semmibe, és bizony a legsötétebb depresszió telepedett rám minden súlyával rám nehezedve.

Nehéz időszak volt az életemben (azt a pár poénosnak szánt postot is csak azért írtam, hogy leplezzem a világfájdalmamat, igazából vérzett a szívem), amelyet soha nem fogok elfelejteni. Béla emléke örökre belevésődött a szívembe legalább öt centi mélyen, az együtt töltött két hét soha el nem múló csodálatos időszaka volt fiatalságomnak.

Zámbó Imre is sokat segített abban, hogy újra hinni tudjak az élet szépségében. Sokat hallgattam ezt a csodálatos szerzeményét is, ami átsegített a nehezén:

Néhány hét gyász után úgy döntöttem, hogy újra bízni merek a pendrive-okban, és ma beszereztem magam mellé társnak Ubult. Ubul hűséges társamként eddig még egyszer sem hagyott cserben (ennek fényét mondjuk csökkenti a tény, hogy még ki se bontottam a csomagolásából). Sokkal szebb, mint Béla, aki – valljuk be – gyakorlatilag az ‘esztétikai atomvillanás’-kategóriát bőven kimerítette. Ubul ezzel szemben csecse színes pöttyös külsővel kápráztatott el, ráadásul még az ősei is nemesi pedigrével büszkélkedhetnek (a Kingston-família sarja ugyanis), míg szegény paraszti felmenőkkel rendelkező Béláról ez nem volt elmondható.

Nem akarok rosszat mondani a halottamról, akit eddig gyászoltam, de úgy érzem, hogy Ubul jobb társam lesz. Ezentúl együtt nézünk bizakodva egy szebb jövő felé. Már van kedvenc közös számunk is, ami tökéletesen leírja a kapcsolatunkat:

The Buttholes – Ellenségeimnek szeretettel

Végezetül íme egy kép róla, most komolyan: nem lélegzetállítóan szép? 😀

Igen, sajnos tényleg az vagyok, legalábbis ha az egészségemre fordított energiát vesszük alapul. Ma reggel épp’ beszélgettünk az egyik kollegámmal arról, hogy mennyire rossz dolog a cigi (amióta leszoktam joggal osztok mindenkit), meg hogy ki milyen rendszeresen és főleg mit szokott kajálni, amikor be kellett neki vallanom őszintén, hogy én sajnos tipikusan magyar-módra fogom fel az egészségmegőrzés mibenlétét. Ma reggel jöttem rá, hogy anno másfél éve is csak azért szoktam le a bagóról, mert rosszul voltam tőle, de ha nem lett volna semmilyen akut hatása (mint amilyen nálam a fulladás volt) akkor még most is vígan szívnám nem törődve azzal, hogy 30-40 év múlva esetleg eme szokásomnak köszönhetően fogom a lelkemet borzalmas kínok között kilehelni egy kórházi ágyon csövekre kötve. Persze ennek az esélye még most is fennáll, de tényleg az van, hogy nem azért hagytam abba a dohányzást, hogy ezt elkerüljem. Mondhatnánk azt is, hogy „kit érdekel, hogy miért tetted le, a lényeg az, hogy már nem szívod”, de valamelyest csalódtam magamban, mivel nem gondoltam volna, hogy ennyire nem vagyok előrelátó a saját egészségemmel kapcsolatban (sem, mert pénzügyileg ugyanez jellemez, de ez más lapra tartozik).
Aztán ott van a táplálkozás: amióta felköltöztem ide Fehérvárra (~9 hónap) ma fordult velem először elő az, hogy még az albérletben reggeliztem. Amúgy egy bivalyerős kávé (esetleg energiaital), jobb esetben egy tea szokott lenni a napjaim indítólökete, amit szintén nem neveznék túl egészségesnek. Utána rendszerint egész nap nem eszek semmit (max néhány sajtos stanglit a közeli teszkóból), majd hazaesve nekiállok zabálni. Talán nem kell csodálkozni azon, hogy hízok, mint a BKV-botrány… Persze volt olyan korszaka az életemnek, amikor még ennél is jobban kizsákmányoltam magam: amikor még Győrben tengettem napjaimat ifjú titán alkoholfüggőként (na jó, hetente max 3X rúgtunk be a lakótársaimmal :D), akkor még erősen dohányoztam is, ráadásul pénzem se nagyon volt. Amikor döntenem kellett, hogy a maradék 400 forintomból cigit, vagy kaját vegyek, akkor rendszerint az első nyert, amit utána éhgyomorra szívtam. A bulik után (amelyek alatt szintén eltolhattam kábé egy dobozzal egymagam) másnaposan szintén az volt az első, hogy a fájó tüdőmre rászívtam néhány szálat, és csak utána kezdtem el valami kaja után kutatni… Hálát adok az égnek, hogy nem kaptam gyomorfekélyt, és ezt komolyan mondom. A vége ennek a győri kalandnak (ami majdnem egy évig tartott) az lett, hogy vért köhögtem, és csontsoványan költöztem haza, mivel kirúgtak. Ha nem történt volna így, és ottmaradtam volna, akkor lehet, hogy már sokkal másabb ember lennék, és nem feltétlenül a pozitív értelemben véve.

Ha nem isztok csak esztek, kövérek lesztek 🙂

Akkoriban így mérgeztem magam, most meg a túlzásba vitt rendszertelen táplálkozással. Nem törődök a koleszterin-szintemmel, a vércukrommal, a vérnyomásommal, a kalóriákkal, és nem mozgok semmit… Ez mocskosul zavar. Tavasztól el fogok járni kocogni, rendbehozatom a biciklim (kicsit megviselte a tavalyi év :)), és a napi gép előtt töltött időmet 15 órámat leredukálom 10-11-re. Valamit csinálnom kell, mert különben elérem azt a a szintet, hogy már semmi külső jel nem fog megkülönböztetni a cégnél évek óta dolgozó elhízott, elcsökevényesedett végtagokkal billentyűket nyomkodó droidoktól, akik lehet, hogy hasonló gondokkal küzdöttek pár éve, mint most én. Még szerencsére nem tartok ott, de nem szeretném elérni azt a szintet, amibe ők már beletörődtek…

Én a büdös életben nem jöttem volna rá…

Tovább »