Létezik ugye ez a gagyi játék, amit Toribash-nak hívnak. Rakok ide egy screenshot-ot, hogy ti is láthassátok milyen röhejes:

Ez a rettenet nem elég, hogy csúnya, de még véres is (ifjúság megrontása már megint), sőt a gépemen egyenesen szaggatott, ami ugyan már megszokott dolog, de mégiscsak mellbevágott egy ilyen kaliberű játék esetén (csak érzékeltetés-képpen: ugyanezen a masinán végigtoltam anno a STALKER-t, meg a Doom3-at, sőt még a FEAR-t is). A viccet félretéve: a fenti játékot is nyugodt szívvel ajánlom, mert rá lehet kattanni (végtelen számú támadómozdulat, multiplayer lehetőség, ráadásul ingyenes), de most egy olyan játékot szeretnék bemutatni nektek, amely magyar fejlesztés, Sumotori Dreams névre hallgat, remek fizikát használ, lehet rajta sokat röhögni, és kemény 184 kilobyte-os mérettel rendelkezik (kattideszépen). Mennyivel gyorsabban le lehet tölteni, mint a másik 9.5 megás röhejesen óriási installját, ugye? Már csak ezért is érdemes ezt választani helyette

Nem is tömjénezem tovább ezt a csodát, tessék inkább végigröhögni az alábbi videót, ahogy én is tettem:

Ami mondjuk mellbevágott, hogy a full verziója (ami már 202 kilót emészt fel) fizetős, ráadásul 4 dollár 50 centet kóstál (kb. 890 forint most), de a screenshotokból ítélve az még nagyobb fun lehet, mint a demo

Játsszatok vele sokat a hétvégén!

UPDATE:

most hogy jobban megnézem ezek durván be vannak ketaminozva

UPDATE2:

azért ez az arc is majdnem annyira tehetséges a mozgáskoordináció művészetében, mint két kockafejű szumósunk:

Aki már – valamilyen perverziótól, és exhibicionizmustól vezérelve – blogolásra adta a fejét, az általában szereti, ha olvassák is, amit írt. Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de én naponta 25-ször nézem meg a statokat, hány látogató volt, honnan, miért, melyik böngészővel nézték, milyen színű volt az alsóneműjük (bizony, ezt is látom a grafikonok között), satöbbi. Emlékszem, amikor indítottam (újra) az oldalt pár napig azon molyoltam, hogy miért nem indexelte még ez a nyüves Google az én kis háztájimat, és megragadtam minden lehetséges módot arra, hogy ez végre megtörténjen. Azóta is dolgozik a háttérben egy SEO-plugin, minden netes alteregóm/nickem mellett ott figyel a blog címe, sőt addig vetemedtem, hogy összefotosoppoltam egy borzasztó spraylogo-t Counter-Strike-hoz, ami szintén a reklámozást volt hivatott szolgálni (aztán megígérték az adminok, hogy bannolnak, ha nem hagyom abba a használatát :)). Persze, sokkal lazább arcnak tűnnék, ha egész egyszerűen nem érdekelne, hogy hány ember olvas, de mégis képes voltam hiúsági kérdést csinálni a dologból már jó ideje. Pont a napokban gondolkodtam el azon, hogy a látogatottságot mérő plugint szépen törlöm a francba, és igyekszek nem tudomást venni arról, hogy mennyien kíváncsiak a nyakatekert körmondataimra, meg a hülye életszemléletemre, de még nem vitt rá a lélek. Erős a gyanúm, hogy nem is fog…

Ilyen lesz a végeredmény: aláírás, amit a leveleink aljára (is) biggyeszthetünk

Ez azért is tűnik valószínűnek, mert újabb és újabb reklám-felületeken töröm folyamatosan a fejem. Az óriásplakát túl drága, a spamelés túl bunkó dolog. Van viszont egy remek funkció, amelyet a Feedburner kínál, melynek segítségével leveleink végére (pontosabban: akárhova, ami kezel HTML-t) odabiggyeszthetjük aláírás gyanánt blogunk/weboldalunk feed-címét, és elegánsan megformázva az utolsó öt postunkat. Jó cucc, Outlook/Thunderbird alatt remekül funckionál (állítólag, én nem használok ilyeneket), viszont GMail alatt már kicsit korlátozottabb lehetőségek állnak rendelkezésünkre, ha ilyesmivel szeretnénk feldobni a leveleinket, mivel egy árva textboxba beírt pár soron kívül semmit sem támogat alapból, így a HTML-t se. Ez nem vala így jó – gondoltam, és neki is álltam felkutatni a megoldást, amely – bár kicsit snassz , de legalább – működik. Léteznek ugyan erre szakosodott GreaseMonkey-t használó Firefox plugin-ek (pl. ez itt), de nekem az nem lenne megfelelő, mert már régóta Operát használok. Az alábbiakban pontokra szedve bemutatom az eljárást:

1. először is regisztráljunk a FeedBurner oldalán (ha van Google-fiókunk, akkor nem szükséges), és adjuk meg blogunk feed-címét. Az enyém pl http://raktalicska.hu/feed/volt alapból, a FeedBurner segedelmével ez azóta már a http://feeds.feedburner.com/raktalicskafeed címen is elérhető. Azért is érdemes használni ezt a szolgáltatást, mert segítségével statisztikákat kaphatunk, arról, hogy hányan vannak feliratkozva, milyen olvasóval nézik, stb.

2. ezután katt a ‘Publicize’ fülre, azon belül is a ‘Headline Animator’-ra bal oldalon. Kapunk egy szép ívet, amiben be lehet állítani a színeket, betűtípusokat, elrendezést, stb.:

Itt ízlés szerint állítsunk be mindent, majd jöhet a lényeg:

3. Az ‘Add to  MySpace, TypePad etc.’ melletti lenyíló menüből keressük ki ezt:

, majd kattintsunk a Next-re.

4. A felbukkanó ablakból másoljuk ki a kódot ( a ‘Include a „Grab this” link’ melletti pipát akár ki is vehetjük) vágólapra

5. most jön a varázslat: látogassunk el erre az oldalra, váltsuk át a szerkesztőt HTML módba ezzel a gombbal itt: , majd illesszük be az előző lépésben vágólapra rakott kódot

6. Katt a ‘Go step 2’-re, majd a következő képernyőn megjelenő ‘Signature’ bookmarkletet húzzuk a böngészőnk könyvjelző-sávjába (további infó a bookmarkletekről, és használatukról itt található).

Ezek után ha levelet írunk, akkor annak végeztével csak kattintsunk az így kreált hivatkozásra, és az beilleszti nekünk a levél végére a FeedBurner-es feed-ünk kis ajánlóját. Használjátok egészséggel!

Be kell valljak valamit: gyakran szoktam illusztrációkat vadászni a postokhoz a Flickr-ről (meg a Deviantart-ról), így egész jól ismerem a felépítését, és design-jét. Alapvetően nem egy szépségdíjas oldal, bár a funkcióját ellátja, és ez a lényeg. Ha azonban szeretnénk némi vizuális örömöt csempészni a néha amúgy elég fárasztó keresgélésbe (például elég nehéz találni egy olyan képet, amin valaki épp egy macskával a fején görkorcsolyázik, de természetesen bármikor előfordulhat, hogy ilyenre lesz szükség), akkor a beépített kereső helyett használhatjuk a Tag Galaxy névre hallgató oldalt is, amellyel tényleg élmény a böngészés. Segítségével igazán galaktikus kalanddá válik a vadászat, mivel a keresett címkék mint bolygók jelennek meg, amelyek körül holdakként keringenek a keresett kifejezéshez kapcsolódó egyéb témák:

A Funny címke bolygója, és holdjai

Bármelyikre kattintva eggyel szűkítjük a keresési kört, majd végezetül elénk tárul a keresett bolygó, felszínén a keresésünkhöz kapcsolódó képekkel:

A Funny + Cute bolygó felszíne

Itt már csak kattintanunk kell a kívánt képre, és egyből nagyban is megcsodálhatjuk, elolvashatjuk a leírását, illetve egy gomb segítségével megtekinthetjük eredeti környezetében is.

Komoly cucc, és tényleg élmény a használata az elegáns meganimált össze-vissza forgatható bolygók miatt. Alig várom, hogy valaki megcsinálja Deviantart-ra, esetleg Google Képkeresőre is

Régóta tervezem, hogy megírom ezt a listát, mivel az utóbbi pár évben akadt néhány olyan kis költségvetésű, markonyi fejlesztő által szinte hobbiból kiadott játék, amelyek bőven megállják a nagyok mellett a helyüket legyen szó arról, hogy mennyire szórakoztatók, vagy mennyi emlékezetes pillanattal ajándékoznak meg miközben végigtolod őket. (FYI: azért hívják indie-nek ezeket a játékokat, mivel independent, azaz független, kiadóval nem rendelkező fejlesztők írták őket, és az internet segítségével váltak népszerűvé).

Jellemző rájuk a két dimenzió, és a művészi megvalósítás, amely annak tudható be, hogy alkotóikat nem késztette kapkodásra a kiadóvállalat által előírt határidő, meg a többi negatív tényező, amelyeken sok ígéretesnek induló project vérzett el (értsd: csak összecsapták a végét, nem optimalizálták a netkódot, kiegyensúlyozatlan volt a játék, stb. stb.), szorult esetleg hosszas patchelgetésre. Nézzünk ezek közül néhányat, amelyek a független játékfejlesztés létjogosultságát bizonyítják sikerükkel:

Tovább »

Ma döbbentem rá, hogy kell egy ilyen gép nekem. Legutoljára nem is tudom már mi után vágyakoztam ennyire (mármint technikai kütyüre), de most konkrétan újra ötévesnek érzem magam, és ott toporzékolok a kirakatnál, hogy nagymamám megvegye nekem a gyerekbiciklit. Kell egy ilyen nekem! Most komolyan, nem gyönyörű?

Két kijelővel van megáldva a kicsike, amelyek közül az alsó ráadásul tapizható is (a felső is, csak az nem reagál rá). Rengeteg játék készült hozzá, amelyek 90%-a olyan stílusú, ami sajnos már réges-rég kikopott a PC-kről (csak némelyik indie fejlesztő vetemedik arra, hogy ilyeneket alkosson). A két dimenziós rajzos-kalandos platform-jellegű cuccokra gondolok, amelyek fénykorukat a (S)NES – MegaDrive – C64 – Amiga érában élték (a 80-as évek közepétől a kilencvenes évek derekáig értendő ez a periódus). Marha egyszerű példát mondok, amit mindenki ismer: Super Mario. Nna, én imádtam világéletemben az efféle ugrabugrákat, pontosan ennek köszönhető, hogy a gépemen a mai napig ott figyel több giga ROM (játék) SNES-re, MD-re, és persze C64-re, amelyeket gyakran nyüstölök, ha egy kis lazulásra, és endorfinra van szükségem. Ezek a játékok még nem voltak agyonbonyolítva, nem akartak a végletekig reálisak lenni (hogy utána egy csepp képzelőerőre se legyen szükség, mert az megerőltető), nem folyt bennük patakokban a vér agyvelő-darabkákkal, nem azért készültek, hogy eladják magukat, és visszahozzák a fejlesztésükbe ölt dollármilliókat. Ezek egyszerűen szórakoztatni akartak a maguk esetlen, színhiányos-pixeles módján. Néha még azt is nehéz volt kihámozni, hogy a  főhős mi is akar lenni, sőt néha még grafika se volt (csak szövegek, pl. C64-en az Új Vadnyugat), mégis hetekre lekötöttek minket ezek a párszáz kilobyte-os csodák. Sajnos észrevettem magamon, hogy már nem tudok órákig kínlódni egy-egy nehezebb pályán (mint annak idején a sokat emlegetett, és marha nehéz Rick Dangerous 1-2-vel), és pár perc után elfogy a türelmem. Ez gondolom annak tudható be, hogy időközben eltelt röpke 13-14 év, és felnőtt fejjel már nem ragad magával annyira ezeknek a játékoknak a varázsa, mindenesetre szeretném még egyszer annyira a bűvkörébe kerülni akármelyik programnak, mint annak idején mondjuk a Terry’s Big Adventure-nak, vagy a Battle Command-nak (a lista folytatható).

Ezt az élményt várom el ettől a kütyütől is. Szeretnék újra tizenkét éves kölökké válni, aki totálisan kizárja a külvilágot, elmerül a varázslatos mesében, és életre szóló emlékekkel és élményekkel lesz gazdagabb egy-egy alkotás által! Reményeimet, és elvárásaimat ez a blogbejegyzés szította fel, amely írója pont ezeket az általam a mai modern játékokból hiányolt pozitívumokat említi a DS-es játékokkal kapcsolatban. A pixeles-rajzos grafika se hátrány számomra, sőt valahogy jobban megragadnak az ilyen stílusban megalkotott pályák, sprite-ok, mint a legújabb DirectX10-es agyonshaderezett 3D-s mészárlósdik (persze azokat se vetem meg :)). Van rá új Super Mario, GTA Chinatown Wars (ami olyan mint az első rész, amit szintén imádtam a stílusa miatt), és még ezer másik platformer, RPG, sőt még FPS is.

Ennyi áradozás után már csak azt sajnálom, hogy karácsony után jött rám a Nintendózhatnék, de ígérem, hogy december elején khm… véletlenül újra ki fog kerülni ez a post a frissek közé, minden hátsó szándék nélkül

Ez egész egyszerűen zseniális:

Használata is nagyon egyszerű:

Ahogy a mellékelt ábra is mutatja: ha mondjuk arra vagyunk kíváncsiak, hogy április 18.-a milyen napra fog esni 2010-ben akkor ilyen egyszerűen megtudhatjuk, hogy vasárnap lesz A színek pedig azt jelölik, hogy melyik hónap milyen hosszú: a zöldek 31, a sárgák 30, míg a rózsaszín 28 napos (és hogy ezt se kelljen fejben tartanunk az adott nap is megkapta a hozzá tartozó színt)! Az egész cucc mindössze 8.5 X 5.5 centis, így joggal nevezhetjük a világ legkisebb naptárának

Linkek:

forrás

letöltőoldal (itt megtalálható más nyelveken is)

Megszoktam, hogy állandóan le vagyok maradva a modern technikától: amikor már mindenki Pentium 1-esekkel tolta, én akkor éltem a Commodore-os korszakomat, később amikor ajándékba megkaptam életem első x86 alapú procival megáldott számítógépét (egy 486dx2 volt a szentem konkrétan) addigra már nem voltak ritka a P2-P3-asok sem. Ez a tendencia a mai napig él: folyamatosan 5-6 éves csúszásban vagyok a jelen technikai szintjéhez képest, de – mivel így szoktam meg – nem gyötör a tudat minden percemben, és nem izzadom csatakosra minden éjjel a takarómat, mert nem tolhatom az új Batman-t, és társait.

Ezért nem is ódzkodtam a legújabb szerzeményemtől, amely az Urban Terror névre hallgat (Wikipedia oldala itt), és valami informatikai oldalon elejtett kósza komment kapcsán írtam be a címét pár napja a Google-ba (amúgy pár hónapja hasonló szerencse hozott össze a Dropbox-szal is). A drága még Quake3 engine-en pörög, ami a maga idejében (10 éve) még egy valódi csoda volt (görbe felületek,változó árnyékok, ilyesmikre tessék gondolni) de azért napjainkra elnyűtte szegényt az idő rendesen. Nem is tudom, hogy melyik a rondább: ő vagy a Counter-Strike 1.6, maradjunk annyiban, hogy mindkettőt fanyalogva tolná odább egy 14-15 éves szilikongyerek. Független fejlesztők műve a szentem, ráadásul karrierjét mint Quake-mod kezdte, de 2007 tavasza óta mint standalone, teljes értékű játék létezik, ami megkönnyítette a terjedését. Pont ideális nekem, bár meg kell hogy jegyezzem, hogy még ez is beakad néha a gépemen 800X600-ban 32 bites színmélység mellett, úgyhogy kezdem minden hitemet elveszteni, amit ebbe a rakás trágyába vetettem.

Azért tudtam vele játszani is, nem csak anyázni a két képkocka-frissítés között lelövő kedves játékosokat (mert bizony néha nem FPS (képkocka/másodperc), hanem SPF (másodperc/képkocka) a megfelelő mértékegység a mozgás érzékeltetésére, főleg komolyabb tűzharcoknál). Érdemes volt, mert – bár nem forradalmian új a játékmenet – újszerű, és hangulatos volt az a néhány óra, amit töltöttem vele. Volt némi csé-szaga a dolognak a reális fegyverekből adódóan, megfűszerezve egy kis Quake-es felütéssel (ami lehet, hogy a grafikának, és az ugrabugrálásnak volt köszönhető), és egy leheletnyi Call of Duty2 is érződött rajta, ami leginkább a hasonlóan pörgően zajló események miatt adja ezt a fajta mellékízt. A fenti katyvaszból egy olyan játék jött ki, ami/amiben:

• ingyenes (ha még nem említettem)
• van belőle Windows, Linux és OS X verzió is
• nagy játékostáborral bír a mai napig
• reális fegyvermodellezés jellemzi (visszaütnek, pontatlanok mozgás közben, stb.)
• reális fegyverekkel lehet osztani a jónépet (M4, Kalasnyikov, Desert Eagle, Heckler & Koch PSG-1, ilyesmik)
• lehet falról elrugaszkodva továbbugrani, becsúszva powerslide-olni, ráugrani az ellenfelekre (tisztára Super Mario :)), és elkapni peremeket, ha egy ugrás rövidre sikerül. Ezek segítségével egészen extrém helyekre is fel lehet jutni egy röpke sniperolás erejéig
• van lehetőség önmagad, és csapattársaid gyógyítására kötszer segítségével, ami végre visz némi szociális ízt a játékmenetbe: elordítja valamelyik szövetségesed magát, hogy ‘Medic!’, felvillanik a pozíciója a térképen, te pedig odamehetsz meggyógyítani. Ez persze fordítva is működik, velem is fordult már elő, hogy a halál torkából rántottak ki egy jól irányzott ragtapaszozás segítségével
• el is lehet vérezni: a másodpercenként vesztett életerőpontok száma a sebesült testrésztől, és a sérülés mértékétől függ
• lehet használni különféle segédeszközöket (nem, nem olyanokat, you piggy): lézeres irányzék, hangtompító, kevlármellény, ilyesmik
• sok futástól el lehet fáradni (amit erőteljes lihegéssel jelez karakterünk)
• nem lehet nálunk egyszerre egy komplett cigánytelepre való fegyverzet, csak egy pisztoly, egy másodlagos fegyver (ami jellemzően egy shotgun), egy géppisztoly (karabély, akármi), kés, meg ízlés szerint gránátok

Ezen trükkök, és lehetőségek mester szintre fejlesztésével jókora előnyre tehetünk szert a kezdőkkel szemben (mint amilyen én is vagyok jelenleg).

A pályákról túl sokat nem tudok elmondani, mivel eddig mindössze 3-4-et láttam, de alapvetően elmondható róluk, hogy a városi harc, és a hentelős-full contactos játékstílus dominál rajtuk, nem a két kilométerről egymás mesterlövész-puskával való cirógatása. Nekem ez jobban is fekszik amúgy, úgyhogy örömmel fogtam kezembe a jó öreg M4-emet, és vetettem be magam a szűk sikátorokba. Jópár játékmód is rendelkezésre áll (Team Deathmatch, CTF, Capture & Hold, Follow the Leader, stb, bár ezeknek a nagy részét még csak nem is ismerem), meg rengeteg pálya (amelyeknek száma az idők során valóban tetemesre duzzadt az amatőr pályatervező fiúk-lányok hathatós segítségével), úgyhogy már tényleg semmi akadálya, hogy az ember eltöltsön a programmal néhány headshotokban bővelkedő órát. Maximum a grafikája.

Az új albumuk  alapján (főleg ha a címét, és a címadó dalukat vesszük) akkor legalábbis ez a helyzet. Bizony, 2009-ben még létezik olyan zenekar, akik idestova 20 éve ezt hirdetik, és még most, a punkhullám lecsengése után jópár évvel is adnak ki albumot olyan címmel, hogy Riariaanarchia. Ez már csak azért is komikus, mert meglett 30-40 éves emberekről van szó, akik már igazán kinőhettek volna az ilyen ideológiákból, de nem az én dolgom ezt megítélni. Ők gyerekkorom nagy kedvencei, a HétköznaPICSAlódások, akik hosszas hallgatás után nemrég rukkoltak ki ezzel az elmés című lemezükkel. Pozitív, és hatalmas pirospontot érdemlő megoldás, hogy ingyen letölthetővé tették weboldalukon a teljes albumot (ezzel beállva az ingyenes zenék sorába, amik a telefonomon figyelnek, legalizálódok), de ha valakit fűt a vágy, hogy a kollekciójában tudhassa a lemezt fizikai valójában is, az megveheti 2000 HUF-ért.

Bár ez a PICSA már nem az a PICSA, akik akkor voltak, amikor süldőpankként levonatoztunk Tamás barátommal a tízéves koncert kedvéért még Pécsre is (aztán utána itthon a Klastromban lehetett menőzni, amikor megszólalt a zenegépben a koncertfelvétel, hogy mi ott voltunk :)), bár az is lehet, hogy én nőttem fel közben kicsit. Esetleg ők öregedtek meg. Fene tudja, mindenesetre ez már nem a Csegevárás – Bordélyházas punk, ami 10-12 éve volt.

Ennek ellenére vannak a lemeznek jó pillanatai is, Feri némelyik darabhoz igazán frappáns, és elgondolkoztató dalszöveget rittyentett. Mindig is ez volt a zenekar fő erőssége: a mondanivaló, és a markáns véleménynyilvánítás vitte el a hátán a gyakorta sivár, és technikailag nem elég kiforrott zenei alapot. Bízván ebben, és a régi szép idők emlékére szedtem le a 16(!) számot az oldalukról, és szerencsére nem kellett csalódnom. A zenei alap a jól megszokott, ne számítsunk semmi kiemelkedőre, viszont a szövegekre érdemes odafigyelni, bár a Dollár, Hatalom, Pornó zseniális sorait összességében nem közelítik meg.

A kezdőtétel (a címadó dal, még egyszer nem írom le ezt a bugyuta szóvicc-szerűséget) tipikusan semmitmondó punkhimnusz szeretne lenni, de nem lesz az, azt borítékolom (és nem csak azért, mert már kihalt a zenekar alól a törzsközönség). Koncentráljunk inkább a kiemelkedő pillanatokra: ilyen például a rohadt idegesítő zenei alapokkal megtámogatott, ámde kifejezetten botrányos szövegű ( „ez ám a csikló, kiköpött Lendvai Ildikó”) Rocco Siffredi, a Tomcatékkal egyetértő Szabad Tibet (amelyben ők is elítélik a kínaiak Tibet ellen irányuló aggresszióját („szarunk az olimpiádra, hol van a Dalai Láma?”)), a Zenés diktatúra („Szálasi és Horthy, Rákosi és Kádár a múlt ködébe vesznek, mi meg itt maradtunk árván, se kormányzónk se bölcs vezérünk, nincs felettünk senki, pedig milyen jó volt vezényszóra vágóhídra menni”), de a személyes kedvencem a lemezről az utolsó track, amely a Még élek címet viseli, és keserédes életöröm itatja át a szövegét. A legjobb ez a versszak belőle, amely Viliről, a zenekar 2006-ban autóbalesetben elhunyt tagjáról szól:

Volt egyszer egy barátom
Ez a kibaszott zene őt is a sírba vitte
Ő a sásdi gonosz Sid
A szerencsétlen végig csak ezt hitte
Szívott, piált, száguldozott
de egy éjjel felrobbant vele a járgány
Mit számít, hogy megsirattam?
Azt képzeltem halhatatlan
Végül mégis fölé került a márvány

Hja, az is adhat életörömöt, hogy az ember azért boldog, mert ő még él a haverjaival ellentétben…

Összegezve: az album jó lett, bár – szerintem – elmarad a régi Globalhéval bezárólagosan véget ért szériát alkotó lemezek színvonalától. Főleg a zenei alappal nem vagyok kibékülve: túl egysíkúra sikerült a fúvósok és a zongora szerepeltetése ellenére is. Mindezek ellenére őspicsásoknak, és gyakorló punkoknak (most komolyan: vannak még ilyenek?) kötelező darab, de a mainstream rockzenén (Muse, Tokio Hotel, Disturbed, ilyesmik) nevelkedettek kerüljék el nagy ívben!

Amikor azt hallja az ember, hogy „hát bizony, az idő meg csak múlik”, meg „te sem leszel már fiatalabb” hajlamos valamilyen lemondóan szomorkás hangulatba ringatni magát. Ez persze hülyeség a javából, mivel minden kornak megvan a szépsége (én speciel alig várom, hogy amolyan Sean Connery-sen megfontolt, és bölcs 50-es lehessek… oké, ez vicc volt, azért a prosztatanagyobbodásból, meg a többi finomságból nem kérek), ennek jegyében próbálom én is több-kevesebb sikerrel lazán kezelni azt a tényt, hogy már közelebb vagyok a harminchoz (ugyan csak egy paraszthajszállal, de akkor is), mint a húszhoz.

Ennyi bevezető után nézzünk egy klasszikus példát arra, amikor az idő múlásán lehet nevetni, következzék néhány részlet egy játék leírásából az 1994/12-es 576KByte-omból (dőlt betűvel a megjegyzéseim):

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy megszületett at első, igazán Virtual Realitynek titulálható program PC-re. (…) Hogy mit is jelent ez pontosan? Képzeljetek el egy világot, melyben úgy mozoghatunk, akár a Doomban, vagy egyéb 3D-s játékban. Ezután cseréljétek le képzeletben a  320X200-as grafikát 640X480-ra (a 256 szín természetesen marad!), s vegyetek minezek mellé egy fotóminőségű ray-trace képet, amin a bélyeg recéitől a falrepedésekig minden látható. (…) Gondolom, mindenki sejti, hogy nem egy háromlemezes játékról van szó, sőt még csak nem is egy 30 megás „óriásról”, hanem CD-s programról. Bizony, bizony egy ilyen munka csak CD-re férhet fel… azaz nem is egyre, hanem négyre! Igen, ismét eljött as lemezcserélgetés ideje… a változás éppencsak annyi, hogy a régi 120Kbyte-os lemezek helyett 600 Megabyte-os CD-ket rakosgatunk ki-be. Csupán ötezerszeres a méretbeli különbség. (Ejtsünk néhány szót ennek a brutális méretű programnak a hardverigényéről is:)

CD: egy 486dx66-os mellett (tudják egyáltalán a mai tizenévesek, hogy mi ez?) elég egy szimpla sebességű a folyamatos mozirészekhez.

Processzor: már egy 386dx is elég hozzá, de ez esetben meg kell elégednünk a 320X200-as kisablakos grafikával, ha folyamatosan akarunk mozogni. Az akadás nélküli mozirészekhez ez esetben dupla CD szükséges. Megjegyzem, hogy ha teljes képernyős SVGA-s grafikában akarunk akadás nélkül mászkálni, egy DX4-re vagy Pentiumra van szükség.

Videokártya: sebessége lehetőleg haladja meg a 5000 Kbyte/sec-ot, s legyen benne 512 Kbyte (!!!) memória. Egy 486dx66 mellett is jó ha van egy Vesa Local Busos kártya, nem beszélve a 386-ról.

RAM: ez a legérzékenyebb kérdés! A minimum a 4MB, de ez esetben a játék grafikáját tekintve képtelen kihasználni az SVGA lehetőségeit, s a grafikát lebutítja a memóriával arányosan. Ez annyit tesz, hogy kb. 320X200-as grafikában bolyonghatunk (megnyugtatásul: a Doom szintjét még ez is meghaladja). Hogy mindig SVGA-ban mászkálhassunk, ahhoz 8-12 Mbyte szükséges.

Tizenöt év távlatából azért elég mókás ezeket a sorokat olvasni… Fél megás videokártya minimum? Basszus, már az egy giga RAM-mal szereltek se ritkák manapság (sőt egy gépben kettő-három se az) Pentium proci – mint csúcsok csúcsa – a maga 60-100 MHz-ével? Manapság 4 magon pörgik a 3GHz-et ezek a kicsikék! Eszméletlen fejlődés zajlott le röpke 15 év alatt (azért röpke, mert ennyi idő alatt pl. a járműipar nem tudott ilyen technológiai ugrást produkálni).

Ja, és hogy mi a játék címe, és milyen grafikája van, amire Koronczai Gazsi (a fentebb idézett cikk szerzője) anno azt mondta, hogy ez az első virtuális valóságot nyújtó program? Rögtön kiderül

Tovább »

Hihetetlen, hogy hol tart a tudomány! Eddig azt hittem, hogy ilyesmit program nélkül képtelenség kivitelezni, erre ma összefutottam a méltatlanul hanyagolt ScreenToaster nevű weboldallal, ami pont arra kínál megoldást, amit a címben említettem: nem kell hozzá felrakni semmilyen programot (céges gépnél ahol nincs jogod telepíteni nem egy hátrány), ráadásul megy a trükk Windows-on, Mac OS X-en, és Linuxon is!

A művelet maga – bár még nem sikerült életet lehelnem a rendszerbe, mivel unexpected error-ral megadta magát betöltődés közben – pofonegyszerű: regisztráció után (ami állítólag nem kötelező) a weboldalon figyelő nagy ‘Start recording’-ra bökve elindul a Java-applet, ami az egészet kezeli, majd – miután elfogadtuk a tanúsítványt – némi töltögetés után máris lehetőségünk van beállítani, hogy teljes képernyőt, vagy csak egy négyzetnyi részét akarunk felvenni, sőt itt lőhető be az is, ha közben mikrofonon keresztül akarjuk kommentálni is a látottakat (amely természetesen a videó audiosávjában is szerepelni fog). Ezután már csak a varázslatos billentyűkombinációt kell tudnunk, hogy elkezdhessük a munkát, ez pedig az Alt+S, ennek segítségével indíthatjuk el (ha 5 másodperc késleltetéssel szeretnénk, akkor a ‘Record’ gombot válasszuk), és ugyanezzel tudjuk szüneteltetni is a felvételt. Ha végeztünk, visszatérve a ScreenToaster weboldalára nyomjuk meg a ‘Stop recording’ gombot.

Ezek után van még lehetőségünk feliratozni az elkészült művet, feltölteni Youtube-ra, de ha akarjuk beágyazhatjuk a tárgyalt oldalról is. Lehetőségünk van letölteni is (.mov, és .swf formátumban), tehát szerencsére elég sok választásunk van arra vonatkozólag, hogy mit szeretnénk kezdeni a kész anyaggal.

Praktikusnak tartom ezt a szolgáltatást, mivel jól jöhet, ha hirtelen kell felvenni valamit a Windowsunkból (pl. egy tutorital-t valamelyik ismerősünknek, amelyben elmagyarázzuk hogyan kell mondjuk Photoshopban megoldani valamit), és nem szeretnénk csak egy videó kedvéért telepíteni még egy plusz programot a gépünkre. Ha valakinek mégse jön be ez az online-módszer annak tudom alternatívaként javasolni a CamStudio-t, amely szintén ingyenes megoldás.