Először is: ez a film kurva jó. Másodszor: azoknak, akiknek tetszett, és szeretik a hozzá hasonló filmeket, mint a Sejt, vagy a Matrix, azoknak kötelező darab a Psychonauts című játék. Nem fogtok benne csalódni, mint ahogy a filmben sem. A játékhoz szakirodalmat itt találtok.
UPDATE:
ez a kérdés nem hagy nyugodni, nektek mi a véleményetek?
Betöltés ...(Először is szerepeljék itt egy kis disclaimer: nem haltam meg – vagy ami még rosszabbb -, nem kötötték ki a netemet, mindössze annyi történt, hogy szabadságra vonultam egy hétre, ami azzal jár, hogy kevesebbet vagyok egyedül, így ritkábban van időm, és kedvem pötyögni. Jövő héten visszatérek a taposómalomba, sztéjtúnd!)
Az utóbbi pár napban jópár – számomra – új FPS-t volt szerencsém kipróbálni. Ezek mindegyike már régóta várólistán figyelt, csak amíg dolgoztam, és alkalmam volt órákon át csak CS:S-ezni, addig valahogy nem vitt rá a lélek, hogy felpakoljam őket a vinyómra. Konkrétan három játékról beszélek: a Crysis, a F.E.A.R. 2, és a Metro 2033 akadt a horgomra a napokban. A F.E.A.R. 2-t már végig is toltam (a pofátlan szó nem fejezi ki eléggé, hogy mennyire rövid), a Crysis-sal még küzdök (bár most egy olyan pályán vagyok, amit egész egyszerűen nem bír akadás nélkül legenerálni a gépem…), míg a Metro 2033 valamelyest kakukktojás a másik kettő között, ugyanis régóta nekiálltam már, csak pár hónapos szünet után most adtam neki egy újabb esélyt. Hogy ezt mennyire jól tettem… arról tanúbizonyság ez a post.
Nézzük a száraz tényeket: a játékot az ukrán 4A Games nevű fejlesztőcsapatnak köszönhetjük, és 2010 márciusában dobták piacra PC-re (update: sajnos csak Windows Vista/7-re), és XBOX 360-ra. Egy Dimitrij Glukovsky nevű orosz író hasonló című regénye szolgált a játék univerzuma, és a történet alapjául: képzeljük el azt a soha nem látott helyzetet (khm), hogy a Földet benépesítő emberiség egyszer csak úgy dönt, hogy drasztikus módszerekkel vet véget a túlszaporodásnak. Hosszas tanakodás után ennek elérésére a legjobb módszernek a hasadóanyagokkal megrakott vasak egymásra dobálása tűnt, ámde a művelet nem várt eredménnyel zárult: az emberiség teljes egészében kipusztul, a megmaradt túlélők pedig – legalábbis Moszkvában, ahol a játék játszódik – a metróalagutakba kényszerülnek. A felszín az emberek számára lakhatatlan, ámde nem kihalt: a sugárzás húsz éve alatt több tündérmackónak nem nevezhető faj fejlődött ki (most jut eszembe: egy egyszerű matematikai művelettel kiszámítható, hogy két év múlva dobják majd le a bombákat – persze hülyeség összemosni a fikciót a valósággal, bocsánat érte), amelyek természetesen minden ember elpusztítását tűzték ki célul. Folyamatosak a be-betörések az emberek által lakott alagutakba, amelyek visszaverése egyre nehezebb az elcsigázott, megritkult létszámú, és gyakran rossz felszereltségű előőrsöknek. Ha mindez nem lenne elég, az emberiség „természetesen” nem tanul a saját hülyeségéből: a régi sérelmek elszenvedése óta eltelt 80 év dacára újra kiújul az ellentét a nácik, és a kommunisták között, akik az alagutak védelmében próbálnak egymás ellen háborút viselni, de ez már nem ugyanaz, mint régen, amikor még tankcsaták, szőnyegbombázások, szögesdrót, aknamező, és lövészárkok határozták meg egy frontvonal képét. Azért csak megpróbálják egymást kiirtani, a lehetőségekhez képest minél jobb hatásfokkal, a mindkét félre leselkedő közös veszélyt, a „Sötéteket” (Dark Ones) mintegy figyelmen kívül hagyva. Hadd jegyezzem meg, hogy amennyire blődül hangzik mindez első hallásra annyira hihetőnek tűnik számomra: az ember mint olyan képes arra, hogy fajtársait irtsa még ilyen körülmények között is, ahelyett hogy összefogna velük – nevezhetjük ezt akár valamiféle elcseszett védelmi reakciónak is, elvégre nem pokolbeli mutánsok, hanem jól ismert emberek ellen kell harcolni.
Ebben a csodálatos miliőben nevelkedik játékunk hőse, Artyom is, aki épp’ hogy betöltötte a huszadik életévét ahelyett, hogy – mint minden rendes fiatalember – autókulcsot kapna, inkább a nyakába varrnak egy életveszélyes küldetést: Hunter, a tapasztalt csőgörény (bocs) halálos sebet kap egy mutánstámadás során, ámde mielőtt végleg a végtelen mennyei metróalagutakba költözne még utolsó erejével elrebegi hősünknek (akire egészen biztosan rá fog férni egy tiszta alsógatya), hogy „eriggyé’ fiam, hozz segítséget Polis-ból, mert ott jó arcok laknak naaaagy fegyverekkel”. Még átnyújtja a medálját, és kileheli a lelkét. Ezután adva vagyon a történet: keresztül kell verekednünk magunkat metróalagutak kilométerein, meg kell harcolnunk a ránk törő agyaros-karmos rémségekkel, nácikkal, miegyebekkel, hogy végül elérjünk Polisba, ahol… na nem spoilerezek, tessék végigvinni a játékot!
– Menj előre, majd én fedezlek! – Hülye vagy Szása? Nekem gyerekeim vannak!
Ugyanis megérdemli a belefeccölt időt, de nagyon. Első hallásra persze nem hangozhat túl csábítóan a lehetőség, hogy elhagyatott metróalagutak sötétjében kapkodjuk az elemlámpánk fényét ide-oda, miközben a gerincünkön kúszik fel a félelem, de higgyétek el: ez a játék egy remekmű! Én már öreg róka vagyok FPS-téren: annak idején a Wolfenstein 3D-vel kezdtem, aztán jöttek a Doom-ok, Quake-ek, Duke Nukem 3D, Blood, ésatöbbiésatöbbi, sok ijesztő játékot vittem már végig, de ilyen parát nem soknak sikerült okoznia nálam, mint amilyen néha elfogott a játék során! Jó ellenpélda a F.E.A.R. 2 (meg ugye elég friss még az élmény): a nevében foglalt ‘félelem’ csak néhány tényleg jól sikerült pályaszakasznál fogott el (például az általános iskolai pályán volt pár rész, amikor azért az infarktus kerülgetett), amúgy a játék fő hangulata az unalom volt – ha valamiféle vegyi baleset okán növesztettem volna még egy kezet, azzal biztos a számat takargattam volna ásítozás közben a harmadik irodaház átfésülése közben. Itt erről szó sincs: a pályák ugyan nagyon rövidek, de mindegyiken érződik a törődés, a belefektetett pályatervezői, designeri, programozói energia. Hiába tudja az ember a lelke legmélyén, hogy ebben a rohadt ijesztő, ködös, mohos, sötét, és komor alagútban minden egyes kis fényforrás, tégla, törmelék, halk hörgés a falak mögül egy négypaneles tervezőprogramban készült egy 130 kilós, izzadós, szemüveges pályatervező bácsi nagy pizzakrémtől maszatos ujjai által mégis bele tudja magát élni annyira, hogy tényleg elfogja valamiféle rettegés. Jó tudom, ez semmi lehet ahhoz képest amit akkor éreznél, ha valóban ott lennél egy szál fegyverrel, meg egy elemlámpával, de megfelelő képzelőerővel a hatás elementáris lehet! A túlélők által benépesített állomásokon az ember tényleg biztonságban érzi magát, a tűz körül emberek gitároznak (hm… mintha ez is szerepelt volna már egy Oroszhonban játszódó FPS-ben :)), gyerekek futkároznak, és disznók röfögnek az ólakban. Amikor azonban kinyitják neked az alagúthoz vezető hatalmas fémkaput, feltárul a sötétség, és még búcsúzóul megjegyzik, hogy „őrült vagy fiam, hogy kimerészkedsz, de járj szerencsével”… az hatásos tud lenni nna. Még szerencse, hogy némelyik pályán kapunk magunk mellé kísérőt, akinek megjegyzései oldják egy kicsit az amúgy elég nyomasztó hangulatot.
A játék trailere
Persze a készítők is tisztában voltak azzal, hogy hosszú távon unalmassá válhat a folyamatos csatornapatkánykodás, ezért a játék során néhányszor lesz szerencsénk meglátogatni a felszínt is. Moszkva nem a legszebb képét mutatja ezen kiruccanások során: romok mindenfele, mindent hó borít, és a túléléshez szükséges a gázmaszk viselése is (erről még később említést teszek). A süvítő szél, a folyamatos félelem, hogy betámad egy nazgûl-szerű szárnyas dög, és az emberiség pusztulásának megélése itt is van annyira hatásos, mint mondjuk a Fallout 3-ban. Ráadásul hiába Moszkva a cselekmények színhelye: néha olyan érzésem volt, hogy ez lehetne akár Budapest is, amelyet a szanaszét rozsdásodó Ikarus-vázak csak erősítettek bennem. Apropó ismerős részletek, tegye fel a kezét, akinek rémlenek valahonnan ezek a metrókocsik:
Blaha Lujza tér – húsz év múlva
Említettem már a gázmaszk használatát, amelynek játékba implementálása meglehetősen komoly vitákat gerjesztett a játékkal foglalkozó fórumokon. A szóban forgó gázmaszk ugyanis több szempontból sem csak egy kis effekt a képernyőn: egyrészt ugye használata nélkül a mérgező gázokkal teli tárnákban, illetve a felszínen fél perc alatt megfulladunk, másrészt pedig úgy viselkedik, mint egy valódi gázmaszk: a szűrőbetétek ugyanis elhasználódnak, és rendszeres időközönként újat kell becsavarni! Ha az utolsót is elszipákoltuk, akkor két eshetőség van: vagy találunk fél perc alatt egy plusz szűrőt (esetleg egy helyiséget, ahol már nincs mérgező gáz a levegőben), vagy jön a „nagyszerű” halál. Szűrőket viszonylag ritkán találhatunk, úgyhogy érdemes egyrészt mindent, és mindenkit jó alaposan átkutatni (egyes ellenfelek maszkjáról is leszerelhető!), másrészt igyekezni minél kevesebbet sprintelni, és ugrálni, ugyanis ezen tevékenységek is csökkentik az élettartamát. Külön öröm, hogy a tűzharcok során meg is sérülhet a fejünkön, amit egyre szaporodó repedések jeleznek – ha ezek száma eléri a kritikus szintet, akkor a maszk használhatatlanná válik, és ugyanúgy kezdődhet a partra vetett hal performance, mintha elfogytak volna a szűrőink. Hosszas mérlegelés után én úgy gondolom, hogy ez a megoldás csak tovább növeli a beleélési-faktort, és aki képes ezen hisztizni, az menjen mondjuk Barbie Fashion Designer-ezni – ott tutira nem kell ilyesmikkel törődnie. Ide tartozik az elemlámpánk áramellátása is: a delej nem csak úgy „terem”, mint sok más játékban (khm… F.E.A.R.? nem akarom szét ekézni, mert jó cucc az is, de valahogy mindig így jön ki a lépés :)), hanem bizony elő kell venni a kis Áramfejlesztő Kézi Készülékünket (ÁKK), és bősz bal egérgomb abúzálással kell újra feltölteni az akkumulátorait! Ötletes, és nagyban hozzátesz a hangulathoz ez is! Végezetül meg kell említenem még a pneumatikus fegyvereket, amelyekkel a játék derekánál találkozhatunk: ezeket szintén kézi erővel kell felboost-olni, különben az alacsony légnyomás miatt a lövedék helyett csak egy diszkrét kattanás fog a csövön kijönni.
Lehetne még sokáig fejtegetni a játék apró szépségeit: a néha a Sötétektől ránk törő hallucinációs rohamokat (amik kenterbe verik az erre szakosodott játékok hasonló próbálkozásait is, neveket nem írok :)), a mesteri AI-t (folyamatosan megpróbálnak bekeríteni a kis mocskok), a gyönyörű fény-árnyék hatásokat, a rég meghalt emberek szellemeit néhány mellékalagútban, a motorkocsis bandázásokat, a feszült várakozást egy-egy mutánsroham előtt, vagy a hozzánk csapódó társak néha harsány röhögésre ingerlő beszólásait, de nem teszem. A játék jó, látszik, hogy van benne munka, csodálatosan hozza a parafaktort – viszont kár hogy ilyen rövid. Sebaj, állítólag készül a második része – akinek ez bejött, annak kötelező darab lesz az is!
Felkavaró, és sokkoló: a kék halál maga
Aki Windows-t használ évek óta már biztos találkozott a jelenséggel: általában mindenféle előjel nélkül (esetleg egy kis szívszaggató vinyónyöszörgés után) a képernyő elsötétül egy pillanatra, majd egy vészjósló kék háttéren megjelenik jó pár sornyi szöveg megtámogatva néhány olyan kifejezéssel, amit még Neo sem nagyon értene, hiába látja a rendszert a lefolyó zöld karakterekben. A riasztó jelenség általában hardvergondokra vezethető vissza, úgyhogy az embernek nem elég, hogy megijed a nagy büdös kékségtől, ráadásul még hirtelen szúró fájdalom is elfoghatja a pénztárcája tájékáról… Nos, van egy jó hírem: én tudom, hogy hogyan előzhetitek meg a kék halált, és nem vagyok irigy elárulni nektek a ‘Tovább’-ra kattintás után!
Két dologra is rácsodálkoztam a napokban újfent: az egyik amit angelday is szokott mondani: uraim, csodálatos korban élünk, a másik pedig az, hogy az Androidban az (is) remek, hogy bizonyos programok okos kombinálásával érhetünk el újabb funkciókat! Olyasmi az egész, mint az RPG-kben az alkímia, vagy a javítás: veszünk két összetevőt, és létrehozhatunk belőlük egy teljesen másikat. Ez a fajta „Heuréka!”-élmény engem fel tud dobni (olyannyira, hogy postot is képes vagyok/voltam írni róla), mivel újra és újra élményszámba megy megtapasztalni, hogy a készülék amit használok nem csak egy telefon előre égetett szoftverrel, hanem egy érző lény operációs rendszerrel megáldott számítógép, amely újszerű képességeivel ki tudja húzni az emberfiát a szarból alkalomadtán (jó példa volt erre a karácsony utáni visszautam Fehérvárra asszonnyal: amikor már láttam, hogy le fogjuk késni a veszprémi csatlakozást, csak előkaptam ezt a csodát, néztem egy vonatot a MÁV Start oldalán, majd rákerestem a veszprémi taxisokra is, hogy ki is tudjunk jutni a vasútállomásra, így elkerültük az ilyenkor szinte törvényszerű idegeskedést. Amúgy nem lett volna más opciónk, mivel több busz nem indult!)
Amire konkrétan hétfő hajnalban a buszon zötyögve jöttem rá a következő: egyrészt egész használható a távolsági buszok némelyikén elérhető ingyenes Wi-fi online rádióhallgatásra, másrészt pedig könnyedén megoldható, hogy megtudhassuk az épp’ hallgatott szám előadóját, címét is egy zseniális app segítségével!
Rádióhallgatásra én a nemrég felfedezett Rádiók Plusz nevű magyar fejlesztésű programot használom. A több mint kétszáz adó lenyűgöző mennyiség, amelyben egész extrémek is vannak, például a Gárdonyi Református Internátus csatornája, vagy a Magyar Katolikus Rádió. Ezek egy része persze nem akar működni, de a kínálat még így is korrekt, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a Neo/Class FM által nyújtott zenei örömöket azért nem olyan nehéz felülmúlni. A program segítségével akár lementhetünk az épp’ hallgatott zenéből az SD-kártyánkra (ráadásul mp3-ban!), szóval többet is ad, mint egy sima lejátszó. Hátrányai, hogy efféle megoldásokra „kényszerül” az ember a használata közben, mint amit most olvashattok, ugyanis nem írja ki az éppen hallgatott szám címét, illetve hogy nem lehet favoritba rakni állomásokat, úgyhogy minden indításkor újra meg kell keresni a listában, ha valamelyik megtetszett.
Ezt a zenehallgatási lehetőséget kombináltam a Soundhound nevű csodával, ami funkcióját tekintve azért csúnyán túlmutat azon, amire én használtam, ez a program ugyanis képes egy körülbelül 20-30 másodperc alapján egész jó találati aránnyal beazonosítani a mikrofonja (pontosabban: a készülék által leadott hangjelek, és a mikrofon, lásd lejjebb) által „vett” számokat! Ez olyannyira jól megy neki, hogy még amikor én a nem túl Roger Waters-es hangommal ráénekeltem a Pink Floyd-tól a „Wish you were here” elejét, vagy amikor Freddie Mercury-t megszégyenítően előadtam neki a Bohemian Rhapsody „I see a little silhouetto of a man Scaramouch, Scaramouch, will you do the Fandango” kezdetű sorát azt is egyből levágta! A felismerés egész gyorsan megy: a felvett hangmintát feltölti a szolgáltatás szerverére, majd „postafordultával” érkezik is a telefonunk kijelzőjére a válasz.
Na én ezt a két okossággal oldottam meg a következőt: hallgattam a valamelyik metálrádiót (ha jól emlékszek), megtetszett egy szám, így elindítottam a SoundHound-ot, felvetettem vele néhány másodpercet, majd újabb néhány másodperc elteltével már tudtam is, hogy az újonnan felfedezett kedvenc nem más mint Vanessa Carlton-tól a Paint it Black című Rolling Stones-feldolgozás 🙂 Ennek örömére hallgassuk is meg, mert tényleg jó (bár ez azért jelentős mértékben köszönhető Jagger papának és remegő nyugdíjasokból álló csapatának):
Nekem, mint folyamatosan új, és jó zenékre ácsingózó zenekedvelőnek ez a kombó egy álom: hallgatom a rádiót, amelyen esélyes, hogy jó zene fog szólni, és ha elindul egy nekem tetsző szám csak megnyomok egy nagy sárga gombot a telefonom kijelzőjén. Tényleg csodálatos korban élünk, már ami a technikát illeti 🙂
Azon drága olvasóim, akik kiváló ízlésről, és tökéletes tájékozottságról tanúbizonyságot téve már csatlakoztak a blog Facebook-oldalához már találkozhattak az alant bemutatásra kerülő weboldallal, amelyet mintegy karácsonyi ajándékként mutatok be azoknak, akik vannak olyan vének, és még emlékeznek a Commodore cég nyolcvanas évek végét, kilencvenes évek közepét meghatározó számítógép-családjára, az Amigákra (ez egy mondat volt, mehetne érettségire elemeznivalónak :)). Régóta van lehetőség az ezekre a gépekre készült játékok PC-n való emulálására is, de ez néha még a tapasztalt bitlovagoknak is macerás volt: a WinUAE nevű program beizzításához nem elég, ha beszereztük a játékokat, de még bizony olyan – ráadásul jogvédett – okosságok is kellenek hozzá, mint a WorkBench, aminek még a verziószáma is számított.
Ezt a szexista Amiga-reklámot csak elrettentő példaként raktam be ide, teljes mértékben elhatárolódok tőle!
Ennyi szívást persze bőven megérdemeltek ezek a csodák, de néhány napja rábukkantam erre az oldalra, amelyen jelen pillanatban 185 darab Amigás játék figyel letölthető formátumban! Mindegyik átesett egy Amiga – PC konverzión, így exe-ként tölthetőek, azaz nem szükséges semmilyen emulátor hozzájuk: csak duplakatt, és már futnak is! Tegnap első felindulásból az Alien Breed-del toltam pár percet, és a tapasztalatom az, hogy az indítás után felvillanó splash logo-t leszámítva autentikus Amiga-élményt kínálnak a programok, semmi nem utal arra, hogy PC-n toljuk – leszámítva a floppymeghajtó ismerős kerregésének, és a kezünkbe simuló Quickshot típusú joystick-nak a hiányát.
Arra az esetre pedig ha a címek nem mondanának semmit, akkor íme egy lista azokról a játékokról, amelyek elérhetőek az oldalon, és emlékeim szerint nagyon jók:
Persze ez csak a személyes véleményem, akadhat még az oldalon olyan, amit érdemes kipróbálni, csak éppen én nem ismerem (pl. a Breathless-ről csak olvastam annak idején az 576KByte-ban, lehet hogy jó cucc).
Úgy gondolom, hogy ezeket a játékokat érdemes kipróbálni a fiatalabb korosztálynak is, márcsak azért is, mert grafikailag hozzák azt a szintet, amit még el lehet viselni mai szemmel is (sőt, némelyik kifejezetten szép), és érdekes lehet visszatekinteni egy kicsit a múltba, látni hogy milyen fejlődés ment végbe, aminek hála olyan csodák készülhettek, mint a GTA4, vagy a Crysis2. Ezzel a posttal szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni minden olvasómnak, jövőre ugyanitt, ha netán olyan részeg lennék januárig, hogy a világomat nem tudom netán nem maradna időm a blogra az év végi őrületben!
Ha már szóba jött az X faktor az előző postban megragadnám az alkalmat, hogy elmeséljem: ugyan hét közben nem nézek tévét (mivel nincs az albérletben), de a hétvégeken bizony gyakorta vagyok kénytelen imádott asszonyomnak hála órákon át Megasztárt, meg Való Világot bámulni, így bizony önkéntelenül is egész jól sikerült képbe kerülnöm Vastag Tomival meg öö… (puskáznom kellett) Tolvai Renátával, és a többi borzasztóan mesterkélt, műhangú, szar popzenét vinnyogó nímanddal kapcsolatban. Mindazonáltal hogy a felfokozott hype, a Stohl Buci legitimizálására tett kísérletek, az Anti Fittness Club hangszertörése a playback-előadás után (még az erősítők se voltak bekapcsolva, minek is fenntartani a látszatot, a sok disznó úgyis megeszik minden moslékot, ahogy a CPG is megénekelte anno) mostanra már rég átlépte a szórakoztató és az idegesítő közötti vékony határvonalat mégis odakényszerít néha az unalom a tévé elé, de úgy gondolom hogy soha nem fogok SMS-sel szavazó, celebek életére kíváncsi (ha már saját nincsen, megteszi másé is) agymosott, gondolkodásról gyógyszerrel leállított zombi lenni egész egyszerűen azért, mert képtelen lennék így élni.
Na ennyit az önfényezésről, íme egy videó, amely a blogon már régen szerepelt Antifaces nevű fiatalokból álló csapat kreált a kereskedelmi tévék őszi-téli moslékhadjáratát lereagálandó:
Kár, hogy az efféle videókat pont a célközönség nem nézi meg (mert ők ugye tévéznek), mindenesetre elgondolkodtató dolgokra világít rá két röhejes duma között.
(Elöljáróban csak annyit, hogy a postban valószínűleg elég sokszor spoilerezek, szóval aki még nem látta a művet az csak csínján olvassa!)
Tegnap véletlenül belebotlottam egy haveri tévénézés alkalmával ebbe a filmbe a Film+-on, és ha már így történt végig is néztük (amit nem is bántam különösebben, mert legalább nem kellett az X Faktor által nyújtott izgalmakkal sokkolni a gyenge idegrendszeremet). Alapvetően az ilyen „szarfoskorruptgazdagelitjólélatöbbiekmegannyiranem”-típusú hangulatos miliőben játszódó alkotásokkal szemben eleve pozitívan tudok hozzáállni, márcsak azért is, mert a cyberpunk mint műfaj régóta a szívem csücske, még egy regényt is össze akartam rittyenteni tizenéves koromban ebben a témában Beteg város címmel – mondanom sem kell, hogy borzasztó lett, be sem fejeztem, viszont arra az írói alapvetésre rájöttem általa, hogy nagyobb lélegzetvételű sztorit nem érdemes úgy írni, hogy menet közben találod ki a fejleményeket 🙂
Ez a film is egy szép új világban játszódik, amely azért hátborzongató, mert nem sokban különbözik a mienktől. A készítők ezt egyrészt a látványvilág tudatosan nem túl futurisztikusra alkotásával, másrészt a történések dátumával (2019-ben játszódik ugyanis) érték el. A külcsínról csak annyit, hogy a néhány levegőben közlekedő magasvasút, a mágneses pályát használó vonat, és a Star Wars-filmekből (pontosabban a Jedi visszatérből) ismerős repülő motorok, illetve néhány érintőképernyős asztal, meg hasonlók jelzik, hogy ez már a jövő, amúgy simán el lehetne képzelni a díszleteket akár napjaink idősíkjában is.
A film amúgy egy elgondolkodtató jövőképet tár elénk, amiben az a hátborzongató, hogy akár még meg is történhet, ha a tudomány használóinak etikátlansága, és pénzéhsége nem fog határokat ismerni: képzeljünk el egy világot, amelyben a klónozás már annyira fejlett technológia, hogy kottára le tudnak bárkit másolni, persze megfelelő ellenértékért cserébe. Ezt a lehetőséget a világ milliomosai veszik igénybe, hogy ha netán valamelyik szervük bekrepál, akkor legyen egy pótalkatrész elérhető közelségben – valahogy úgy, mint amikor az ember vesz egy lejárt forgalmijú autót a sajátja mellé, hogy alkatrészforrásként szolgáljon. Az így tenyésztett példányok (amelyeket rendre termékeknek hív a klónlabor vezetője, a gonosz bácsi a filmben) aztán jelentős agymosáson mennek keresztül, ámde mégis marad valamennyi a személyiségükből, mivel ha csak mint agyatlan zombikat kreálnák őket le nem maradnának jó minőségűek a szerveik – ez az indoklás arra vonatkozólag, hogy miért szükséges őket érző emberekként életre kelteni. Folyamatosan azzal kábítják őket, hogy ők egy világméretű apokalipszis túlélői, a bunker falain túl mindenki, és minden elpusztult a szennyeződéstől, mindössze egyetlen sziget maradt érintetlen paradicsom, és azok a szerencsések, akik elutazhatnak oda csodás körülmények között tölthetik el életük hátralevő részét. Várja is mindenki a naponta kétszer tartandó sorsolást, amelyeken kiderül, hogy ki utazhat… persze utazás helyett a halál vár rájuk, mivel épp szükség van mondjuk a májukra. A nagyközönség számára ez szigorú titok, mindenki azt hiszi, hogy „csak” valamiféle szervtenyésztés folyik az intézet falai között (ami azért magában is éppen elég beteg), ámde amikor az egyik termék (Ewan McGregor) a tartós agymosás ellenére fellázad, és barátnőjét karonfogva megszökik a telepről, akkor aztán kiborul a bili…
A film hivatalos trailere
Nem akarok sokat spoilerezni, mert ugyan tudom, hogy 2005-ös a film, de még biztos van aki nem látta (mint ahogy én is így voltam ezzel tegnap estig), viszont nem tudtam nem észrevenni az innen-onnan összeszedegetett ötleteket, amelyek a film egyes részeiben nagyon feltűnően felbukkannak. A készítők mentségére legyen mondva, hogy a legjobb helyekről khm… kölcsönöztek, nézzük ezeket sorban:
Ezek voltak a főbb források (szerintem), de ahogy néztük még be-beugrott pár másik is: a kamionos jelenetnél a Die Hard 4 hasonló üldözése, aztán amikor a végén a páncélautó dob egy szaltót akkor a Terminator 3 zseniális daruborítása; az önkényuralomról, amiben a klónok élnek nekem még eszembe jutott a Half Life 2 City17-je is, sőt amikor a végén elkezdik őket csoportosan khm… átköltöztetni a Szigetre (ergo meg akarják semmisíteni a hibás szériányi klónt) a nácik gázkamrái rémlettek fel, szóval a mű tökéletes asszociációs játéknak is.
Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy megnéztem, márcsak azért sem, amit már a post elején is írtam: a film azért sokkoló kicsit, mert nem vonatkoztat el a valóságtól, olyan világot ír le, ami akár el is jöhet néhány évtizeden belül, ha az etikát legyőzi a profitéhség. Ha ez lesz az ára annak, hogy az elit tagjai 60-70 évvel tovább élhessenek, akkor inkább kösz szépen, nem kérek belőle.
UPDATE: fel lett hívva a figyelmem arra az apróságra (hála S@tinak), hogy a Die Hard 4 például később készült, mint eme remekmű, úgyhogy bajosan koppinthattak volna belőle le akármit is. Én kérek elnézést.
(Na jó, ez már hetekkel ezelőtt megtörtént, csak most jutottam el addig, hogy írjak is róla :)) Azok, akik – hozzám hasonlóan – olyan géppel nyomulnak, amelyben nem pörög másfél gigás memóriával megáldott videokártya (akár több is), továbbá nincs 4-8-16 giga RAM-juk azok bizony két megoldás közül választhatnak: vagy visszavesznek a grafikából (amit ugye senki sem szeret), és spórolnak ezerrel (vagy beletörődnek a „megváltoztathatatlanba”), vagy pedig igyekeznek a maximumot kifacsarni a jelenlegi vasból ilyen-olyan trükkök által. Mondanom sem kell, hogy én a második típusba tartozok, ezért is bukkantam rá jó pár hónappal ezelőtt a Game Booster nevű remek kis segédprogramra, amelyet az IOBit nevű cég fejleszt. Amikor annak idején feltelepítettem a cég egy másik programját (az Advanced System Care nevezetűt, amely ráaádásul ingyenes license-sel került a birtokomba egy akció lévén), akkor kezdtem el használni ezt a tool-t is.
Mire is jó? Ahogy a neve is mutatja, a játékokban elérhető FPS (Frame Per Second, azaz képkocka/másodperc) értéket lehet segítségével kicsit feljebb tornázni azáltal, hogy elindítása után egy kattintással leállíthatunk egy jó adag háttérben futó process-t, amelyekre nincs szükség ilyenkor, csak az erőforrásokat eszik. Ezek megtekintéséhez elég, ha csak a Feladatkezelőben (Ctrl+Shift+Esc) átváltunk a ‘Szolgáltatások’ fülre: lehet döbbenni, hogy mennyi szar (már bocsánat) fut akkor is, ha az ember csak egy Jegyzettömböt indított még csak el. Ezeknek egy részét szépen leállítgatja ez az okosság, majd ha kiléptünk a játékból, akkor egy kattintással visszatölti őket a memóriába.
Ezt eddig is tudta a program, viszont voltak hibái: a kezelőfelület effektíve ronda volt (mondjuk ezt ki nem ejti le), ráadásul a folyamatok is csak komótosan akartak a virtuális enyészeté lenni. Ezen problémákat küszöböli ki a 2.0-s verzió, amely így néz ki:
Mint látható bal oldalt a további opciók, középen felül a játékmódba váltó csúszka (amolyan okostelefon billentyűzár -módra), alatta pedig a fontos információk figyelnek, mint például hogy hány szervízfolyamatot fog leállítani, ha átvált turbómódba. Ezeket persze mi is megadhatjuk, de ha nem tudjuk melyik mire jó, akkor hagyjuk csak alapbeállításon.
Pár szó a bal oldali menüsorról: a Game Drivers menüpont alatt megnézethetjük a programmal, hogy mennyire frissek a játékokhoz szükséges drivereink, sőt ha valamelyik már régi egyből mehetünk is a letöltőoldalára:
A Game Essentials segítségével egy kattintással letölthetjük a TeamSpeak-et, Ventrillo-t, meg a többi (készítők szerint) nélkülözhetetlen programot, amelyeknek megléte kötelező egy igazi kockának.
Ami igazán érdekes újítás volt a 2.0-ban az a Game Box bevezetése. Ez egy olyan kis indítófelület, amelyre ha ráhúzunk egy parancsikont, akkor onnantól kezdve az adott program (jellemzően játék) úgy fog indulni, hogy előtte a gép turbó módba vált. Ez alapvetően egy jópofa kényelmi szolgáltatás, mivel így elkerülhető, hogy úgy kezdjünk el nídforszpídezni, hogy mindenféle háttérfolyamatok futnak a gépen. Valahogy így néz ki:
Még egy nagyon érdekes kép így a végére: ezen a képernyőn lehet megnézni a license adatokat:
Amúgy a program a gyakorlatban is működik, nem csak a placebo-hatás miatt: valóban, érezhetően kevesebbet swappel a vinyóm például Team Fortress 2-zés, vagy Fallout 3-azás közben! Használata javallott, kivéve ha nagyon gyenge, vagy ha nagyon bika géped van. Letölthető innen.
Szokták mondani, hogy egy újszülöttnek minden vicc új (kivéve amiket esetleg hallott a hasfalon keresztül eheh), így nem meglepő, hogy én most, a kiadása után jópár évvel írok beszámolót a Counter Strike: Source (röviden szokták CS:S-nak is írni, ami szinte már olyan, mint valami programozási nyelv neve) nevű csodálatos online lövöldéről. Akik már ősidők óta olvasnak (és persze nagyon penge a memóriájuk) tudhatják, hogy a játék előző verziójával (a frappáns CS 1.6-ra keresztelttel) egész hosszú időre nyúlik vissza a kapcsolatom: konkrétan még középiskolás voltam (ezredforduló környéke), amikor társaimmal legalább hetente egyszer betévedtünk az ajkai netcaféba (tudtommal csak egy volt), és súlyos összegeket fizettünk csak azért, hogy egy, esetleg két órán át lőjük egymást LAN-ban. Akkorira tehető a szerelmem a cs_italy, a cs_militia, és a többi remek pálya iránt, na meg persze a játék közben tapasztalható élmények is örökre megmaradtak bennem.
Team! Elpihen!
Aztán persze pár évvel később felpakoltam a saját gépemre is ezt a remekművet, és sok-sok órát áldoztam az életemből arra, hogy csiszoljam a skilljeimet – mondanom sem kell, hogy eredménytelenül. Ráadásul most már valahogy más az egész: ismeretlen tizenévesek ellen, akik nem elég, hogy nagy pofájúak, még el is kenik az enyémet nem annyira szórakoztató az egész, ennek ellenére görcsösen kapaszkodtam minden apró sikerélménybe, mentegettem is le szépen a körök végi ranglistát, amennyiben véletlenül a csapatom élén zártam, ráadásul többet öltem, mint haltam (mondanom sem kell, hogy nem az ilyen képekkel van teli a vinyóm, hanem… de ezt most hagyjuk is).
Ez a dicső(?) múlt, nézzük a jelent: ahogy azt már megénekeltem, a Steam elképesztő leárazásokkal zárta a novembert, így a CS:Source is megvehető volt 24 órán keresztül körülbelül 1000 forintért. Ennyit már nekem is megért a dolog, így befektettem egy példányba, hogy pótoljam a több éves lemaradásomat. Most, hogy megint több órán keresztül szabályosan aláztak a new generation tagjai némileg ambivalens érzésekkel viseltetek a program iránt, amelyről persze a programozói, grafikusai, pályatervezői nem tehetnek. Ugyanis a játék jó, szép, hangulatos, és átgondolt. Persze sok mindent átgondolni nem kellett: az alappályák egy az egyben az 1.6-ból ismerős terepek, csak minden sokkal szebb lett. Ha vesszük a Half Life első, és második részét, akkor talán már elképzelhető a különbség (itt megcsodálható a fejlődés).
Azért mégiscsak jobb ilyen túszokat menteni az öreg Mekk Elekek helyett nem? 🙂
Minden másabb lett, de mégis ugyanaz: a pályákat gyakran csak drótkerítések határolják, amelyeken túl parkolók, tartályok, és egyéb tereptárgyak alkotják a környezetet, ráadásul persze a textúrák is élesebbek, mint az 1.6-ban, a HDR (High Dinamic Range) világításnak hála pedig egész élethűen változnak a fényviszonyok, amikor a felhők egy-egy pillanatra eltakarják a Napot. Persze a Bioshock2-höz, netán Batman Arkham Asylumhoz szokott szemnek már néhol kicsit kopottas lehet az összkép, de persze az előddel összevetve elképesztő a fejlődés. Ha hozzávesszük azt, hogy a Source motorral együtt debütált remek Havok fizikai engine is implementálva lett (amúgy ez a játék volt az első, ami ezt a motort használta, még 2004-ben), akkor nyugodtan számíthatunk pár poénos jelenetre: egy-egy gránátrobbanás után csak úgy röpködnek bátor terrorelhárítóink, a berendezési tárgyakkal egyetemben. Talán pont ennek az új fizikának köszönhetően a gránátdobálással nem vagyok kibékülve: sose azon a röppályán akar repülni, mint amit én szeretnék, de ez gondolom csak átszokás kérdése a régi, jóval primitívebb megoldásról.
A régi és az új CS – a különbséget zongorázni lehetne 🙂
A pályákról néhány szó: bár még csak néhányat láttam, azt kell hogy mondjam, hogy némelyiken – bár jellegét megtartotta a terep – túl sok módosítást eszközöltek. Jó példa erre a de_inferno: jó párszor kaptam oldalról a fejest a CT-k felőli épületben, egész egyszerűen azért, mert nem szoktam meg, hogy onnan is lőhetnek! Az 1.6-os mapekhez képest ez a pálya esett át a legtöbb módosításon (azok közül amit láttam legalábbis), és némelyiknek most nem nagyon tudok örülni. Azért látszik az igyekezet, hogy a szemétparaszt campelőhelyek számát a minimálisra csökkentsék rajta, de nekem még sok időmbe fog telni, mire megszokok minden újítást. A cs_italy (a szívem csücske) szerencsére nem járt ilyen rosszul: alapvetően csak esztétikai tuningon esett át, mint ahogy a de_nuke is.
Ami még tetszett: végre ebben a játékban is van lehetőség gyűjteni az achievement-eket, úgyhogy az ember ösztönözve érzi magát, hogy minél jobb teljesítményt nyújtson (persze ez a motiváció amúgy is adott, elvégre senki nem szeret agyaggalambot játszani). Nekem már van vagy nyolc(!), amelyeknek nagy része persze röhejesen könnyen elérhető, a többit meg úgy sem fogom az életben sem megszerezni, mert nagyon amatőr módon tolom. Amúgy eddig sikeresen vettem az akadályt, és nem kaptam dührohamot egyik meccs alatt sem: volt, hogy 20 halálomra kemény nulla killem esett, mégis csak rohangásztam tovább a pályán, mint a mérgezett egér, mivel kinőttem már abból a korból, hogy az alapján érezzem magam jól, vagy rosszul, hogy mennyire tudok egy játékban teljesíteni. Én az élet című eresztésben igyekszek remekelni, több-kevesebb sikerrel, és engem már az a tudat is sikerérzettel tölt el, hogy nagyjából rendezett körülményeket sikerült magamnak, és a családomnak teremteni, nincs szükségem arra, hogy egy idióta FPS-ben is én legyek a császár (azért nemtom figyelitek-e milyen korrekt kis ideológiát rittyentettem aköré, hogy miért nem érdekel, hogy szar vagyok :)). Nekem ez a játék ezer forintomba került, ehhez mérten is kezelem a benne való sikertelenségemet (ami akár még változhat is, csak a megfelelő ellenfelet kell megtalálni, nem ilyen profikat, mint ma is, hogy füstfelhőben, ugrás közben leszedett az arc WP-vel… mondjuk az se kizárt, hogy aimbot-ozott :)).
Na igen, a gyilkosodról itt is lehet képet lopni, mint a TF2-ben
Kapcsolódó téma a szervereken játszó arcok összetétele. Team Fortress 2-s, és eme röpke CS:S-os pályafutásom után a következő archetípusokat tudom megkülönböztetni:
A vezér altípusa a
Ezekkel akadtam össze eddig, de gondolom vannak még alfajok 🙂 Mindenesetre a csések között sok a különösen tapasztalt, profi játékos, ergo nagyobb a koncentrációja a lazaarcoknak – sajnos. Persze aki igazán profi az már nem vág fel a tudásával, de ez egy másik történet…
Alapvetően nem bántam meg az érte kicsengetett hatalmas összeget, az 1.6-hoz képest valóban hatalmas előrelépés ezzel játszani, bár a fejlődéssel együtt eltűnt az a Half Life 1 hangulat a játékból, ami a textúráknak, és az esetlen karaktereknek volt köszönhető, viszont kaptunk helyette Half Life 2 feelinget. Szokni kell, de nekem tetszik. (Ezek után már csak azoknak a véleményére lennék kíváncsi, akik szerint az 1.6 az isten. Mire hivatkozva mondhatják vajon?)
Közszolgálati hírünk következik: növelendő az eladásokat, továbbá alig-alig titkolt adatgyűjtési szándékkal a Steam urai tegnaptól jövő hét hétfőig újfajta akcióval kedveskednek: minden nap kisorsolnak harminc szerencsést, aki megkapja a saját kívánságlistájáról az első öt, azaz általa legfontosabbnak tartott játékot!
A részvétel egyszerű:
Más érdekességekkel is készültek az arcok, például minden nap (gondolom szintén hétfőig) akciósan adnak játékpakkokat, amelyeket szétszórhatunk Steam-es (és leendő Steam-es) ismerőseink között. Ma például megkaphatjuk a Half Life 2-t tíz példányban 19.99$-ért, ami azt jelenti hogy darabja kábé 400 forintunkba kerül! Azért ez is korrekt, ráadásul mindenki jól jár vele: a Steam is, mert vásároltál, te is, mert egyrészt olcsón jutottál hozzá a játékhoz, másrészt jópár kocka haverodnak megvan a karácsonyi ajándék (bár akinek nincs meg ez a játék, az nem is igazi kocka, viszont a Borderlands is megvehető emigyen, ami azért lényegesen frissebb darab), sőt még a szomszéd macskája is, mert az afelett érzett örömödben, hogy milyen jó vásárt csináltál gyakrabban fogod megsimizni.
Végül, de nem utolsó sorban (csak hogy meglegyen a napi modoros szófordulat is a blogon): néhány blockbuster játék elképesztően leárazva megvehető most, elég ha csak a Counter Strike: Source-ot említem, ami kemény 1000 forintért a tied lehet!
Minden hibája ellenére a Steam-et szeretjük az ilyen húzásaiért, szóval ha végre szeretnél jó útra térni a sok torrentezés után (és részesülni az update-ekből, achivement-ek elérésének örülni, stb.), akkor itt a lehetőség! (Mielőtt valaki megkérdezné: nem, nem kaptam pénzt ezért a postért, viszont érdemesnek tartottam a dolgot arra, hogy informáljalak titeket róla ;)).
UPDATE:
no persze nem lenne hülyeség, ha működne is a fizetési rendszer, ha már ennyire olcsón adnak mindent:
Belső hiba mi?
Egy órája ez megy. Köszönjük Steam!
UPDATE2:
azért végül mégis sikerült még az akció lejárta előtt 🙂 Végre én is teljes jogú CS-warrior lehetek 😀
