Konstans hányinger ide vagy oda (ami még ma is megvan, úgyhogy valószínűleg sikerült ügyesen rottyra vágnom a gyomromat valamivel) tegnap mégis rávettem magam, hogy kipróbáljak valami olyat, ami a tizes „végigjátszandó játékok” listámon elég előkelő helyen szerepel – konkrétan „ő” az első. Ennek jegyében úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát a GTA4 – Episodes from Liberty City című kiegészítővel. Miközben megpróbáltam rávarázsolni a vinyómra rá kellett döbbennem, hogy:
- a jelenlegi összkapacitásom (két vinyón kb 400 giga) egész egyszerűen nem elég, szóval vagy beszerzek egy Blue-ray írót, és nagyüzemben nekiállok kiírni minden porn fontos adatomat azokra a csecse ötven gigás lemezekre, vagy veszek egy két terás behemótot, aztán néhány hétig megint elférek
- újfent bebizonyosodott, hogy gyakran kényelmesebben, és gyorsabban telepíthetőek a tört játékok, mint az eredetiek: a gyári, két DVD-s verzió nem elég, hogy sokkal lassabban kúszik fel, mint a Daemon Tools-ban bemountolt image file-ból (a hardver limitált sebessége miatt), de utána jöhet a GTA4-nél szokásos szívás: Social Club felpakolása, patchelés, és a többi mókás művelet, amik nélkül meg se akar mozdulni a cucc. Ezzel ellentétben a crackelt változatnál elég lefuttatni az update-et, bemásolni a kicsit megmókolt dll-t, és exe-t, és már mehet is a menet – Social Club, és egyéb felesleges sallangok telepítése nélkül.
Kicsit féltem ugyan a játéktól, mivel én még full grafikán röccenésmentesen futni nem láttam sehol (mivel hírhedt az optimalizálatlanságáról), és a gyanúm félig-meddig be is igazolódott: szerencsétlen Geforce 8600 GTS-em csöppnyi 256 megás videomemóriája csordultig telt bitekkel, és még így is csak 35-ös értékig sikerült feltornászni a százas skálán a látótávolságot alacsony textúra-részletesség mellett. Szegényt annyira megviselte a hirtelen jött terhelés, hogy néhány óra játék után nekiállt érdekes grafikai hibákat produkálni (amilyeneket legutoljára talán C64-en láttam), amin csak egy restart segített. Hiába, a néhány héttel ezelőttig mellette dolgozó 2 gigaherzes Celeron proci mellett elkényelmesedett a drága 🙂 Ettől eltekintve a kicsit csúnyácska látványt tökéletes gördülékenységgel volt képes prezentálni (ezért is bosszankodtam kicsit, hogy az opcióknál egész egyszerűen nem engedte feljebb húzni a grafikát), így semmi nem állt a szórakozás útjába.
Aki nem ismerné a GTA-t annak pár szóban összefoglalnám: ez az a játék, ahol a városban bolyongva bármit (pontosabban majdnem bármit) megtehetünk, autókat lophatunk, lövöldözhetünk, helikopterrel repkedhetünk, vagy akár a tűzoltóautó fecskendőjével hűsíthetjük a Joe Cocker által is megénekelt summer-ben kókadozó gyalogosokat. Persze egy erős történet nélkül mindez semmit sem érne (erre remek példa a Just Cause, ahol nem volt sztori, csak szabadság – gyorsan unalomba is fulladt az egész), így az utóbbi évek GTA-i híresek voltak a remekül megkomponált, filmekbe illő átvezető jelenetekről, emlékezetes karakterekről (Vice City, Lance Vance, megvan?), és nagy műgonddal kibontott storyline-ukról, amelyek során erős empátia alakulhatott ki az általunk irányított főhős iránt.
Főhősünk: Johnny, az álmodozó tekintetű
Visszakanyarodva az Episodes from Libety City-re: a játék ugyanabban az erősen New York-ra hajazó városban játszódik, ahol az alapjáték. Két egymástól teljesen eltérő történetet tolhatunk végig: a The Lost and Damned-ben Johnny Klebitz-et alakítjuk, aki a Lost Brotherhood nevű motorosbanda főnökének jobb keze, és nem kicsit durva arc: a testvéreiért bármire hajlandó, legyen az némi robbantgatás, lövöldözés, vagy emberek vallatása. A kiegésztő másik darabjáról, a The Ballad of Gay Tony-ról egyelőre nem sokat tudok elmondani egész egyszerűen azért, mert még nem próbáltam ki. Visszatérve Johnny-ra: arcberendezése alapján ő is beillik a kreten.hu „Kevésbé foglalkoztatott babysitter-ek” sorozatába, de mégis van benne annyi humánum, hogy az ember együtt tudjon érezni vele. Napjainkat a különféle bandákkal való kakaskodás, és alakzatban krúzolás fogja kitenni, miközben bömböl a kemény metál – egész egyszerűen imádnivaló ez az életérzés 🙂 Találtam magamnak kedvenc rádiócsatornát is: a hangulathoz szerintem leginkább az LCHC (Liberty City HardCore) nevű passzol leginkább, mivel a repertoárjában olyan előadók szerepelnek, mint a Sepultura, Deicide, Cannibal Corpse, és a Kreator, ja és nem mellékesen maga Max Calavera a DJ 🙂
A tegnapi nap néhány órányi játéka alapján rengeteg olyan élményem volt, amik azoknak nem jelenthetnek újdonságot, akik tolták az alapjátékot: a csillogó, hullámzó víz, a város eszméletlen részletessége (egész egyszerűen minden a helyén van), a háztetőkről eléd táruló gyönyörű panoráma, a gyönyörű naplementék (a házak tűzfalai ilyenkor vörösek a Nap fényétől, stb.) a kidolgozott harcrendszer (ha csak megsebzel valakit pisztollyal, akkor odakap, stb), és az olyan apróságok, mint amikor elütsz valakit, akkor véres lesz az autód kasztnija. Órákat, sőt napokat vesz majd igénybe, hogy felderítsem az egész várost, de megintcsak ismételnem kell magam: akik velem ellentétben játszottak az alapjátékkal azoknak a cucc ezen része már nem lesz akkora élmény, ellentétben az új fegyverekkel, a rengeteg új motorral (amelyek között sajnos eddig nem találtam egy gyorsaságit sem), és persze az új küldetésekkel. Állítólag Johnny kalandjainak végigtolása körülbelül tíz órába telik, és ugyanennyit igényel a kiegészítő másik darabja, a The Ballad of Gay Tony is. Arról egyelőre nem tudok nyilatkozni, de ha van ennyire jó, mint ez, akkor nem fog csalódást okozni.
Még egy momentum a végére, amely miatt már a második játékkal töltött percben elkapott a röhögés: az első küldetés úgy indult, hogy mi vezethetjük a banda többi motorosát vezérként. Konkrétan az első derékszögű kanyarban volt szerencsém megtekinteni, ahogy a nyakamban loholó társaim szép sorban csattannak fel motorostul a szemközti épületre. Amúgy ez jellemző a játékra: azok a küldetések, amelyek során alakzatban kell krúzolni, mint egy szervezett banda rendre kabaréba fulladnak: hol egymást fellökve borulnak el a társaink, hol egyenesen a banda vezére, Billy kap hátulról el egy civil autót, amelynek eredményeképpen hosszú percekig azt bámulhatjuk hogyan próbálja az őt irányító intelligencia félretolni az akadályt az útból. Persze ezek csak apróságok, a játékért összeségében egy nagy pirospont jár a Rockstar-os arcoknak, optimalizálatlanság ide vagy oda. Nem érződik rajta a lenyúzott rókabőr édeskés szaga, minden kiegészítőnek ilyennek kéne lennie.