emmándöfi | Ráktalicska - 8. oldal
máj 26

Konstans hányinger ide vagy oda (ami még ma is megvan, úgyhogy valószínűleg sikerült ügyesen rottyra vágnom a gyomromat valamivel) tegnap mégis rávettem magam, hogy kipróbáljak valami olyat, ami a tizes „végigjátszandó játékok” listámon elég előkelő helyen szerepel – konkrétan „ő” az első. Ennek jegyében úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát a GTA4 – Episodes from Liberty City című kiegészítővel. Miközben megpróbáltam rávarázsolni a vinyómra rá kellett döbbennem, hogy:

  1. a jelenlegi összkapacitásom (két vinyón kb 400 giga) egész egyszerűen nem elég, szóval vagy beszerzek egy Blue-ray írót, és nagyüzemben nekiállok kiírni minden porn fontos adatomat azokra a csecse ötven gigás lemezekre, vagy veszek egy két terás behemótot, aztán néhány hétig megint elférek
  2. újfent bebizonyosodott, hogy gyakran kényelmesebben, és gyorsabban telepíthetőek a tört játékok, mint az eredetiek: a gyári, két DVD-s verzió nem elég, hogy sokkal lassabban kúszik fel, mint a Daemon Tools-ban bemountolt image file-ból (a hardver limitált sebessége miatt), de utána jöhet a GTA4-nél szokásos szívás: Social Club felpakolása, patchelés, és a többi mókás művelet, amik nélkül meg se akar mozdulni a cucc. Ezzel ellentétben a crackelt változatnál elég lefuttatni az update-et, bemásolni a kicsit megmókolt dll-t, és exe-t, és már mehet is a menet – Social Club, és egyéb felesleges sallangok telepítése nélkül.

Kicsit féltem ugyan a játéktól, mivel én még full grafikán röccenésmentesen futni nem láttam sehol (mivel hírhedt az optimalizálatlanságáról), és a gyanúm félig-meddig be is igazolódott: szerencsétlen Geforce 8600 GTS-em csöppnyi 256 megás videomemóriája csordultig telt bitekkel, és még így is csak 35-ös értékig sikerült feltornászni a százas skálán a látótávolságot alacsony textúra-részletesség mellett. Szegényt annyira megviselte a hirtelen jött terhelés, hogy néhány óra játék után nekiállt érdekes grafikai hibákat produkálni (amilyeneket legutoljára talán C64-en láttam), amin csak egy restart segített. Hiába, a néhány héttel ezelőttig mellette dolgozó 2 gigaherzes Celeron proci mellett elkényelmesedett a drága 🙂 Ettől eltekintve a kicsit csúnyácska látványt tökéletes gördülékenységgel volt képes prezentálni (ezért is bosszankodtam kicsit, hogy az opcióknál egész egyszerűen nem engedte feljebb húzni a grafikát), így semmi nem állt a szórakozás útjába.
Aki nem ismerné a GTA-t annak pár szóban összefoglalnám: ez az a játék, ahol a városban bolyongva bármit (pontosabban majdnem bármit) megtehetünk, autókat lophatunk, lövöldözhetünk, helikopterrel repkedhetünk, vagy akár a tűzoltóautó fecskendőjével hűsíthetjük a Joe Cocker által is megénekelt summer-ben kókadozó gyalogosokat. Persze egy erős történet nélkül mindez semmit sem érne (erre remek példa a Just Cause, ahol nem volt sztori, csak szabadság – gyorsan unalomba is fulladt az egész), így az utóbbi évek GTA-i híresek voltak a remekül megkomponált, filmekbe illő átvezető jelenetekről, emlékezetes karakterekről (Vice City, Lance Vance, megvan?), és nagy műgonddal kibontott storyline-ukról, amelyek során erős empátia alakulhatott ki az általunk irányított főhős iránt.

Főhősünk: Johnny, az álmodozó tekintetű

Visszakanyarodva az Episodes from Libety City-re: a játék ugyanabban az erősen New York-ra hajazó városban játszódik, ahol az alapjáték. Két egymástól teljesen eltérő történetet tolhatunk végig: a The Lost and Damned-ben Johnny Klebitz-et alakítjuk, aki a Lost Brotherhood nevű motorosbanda főnökének jobb keze, és nem kicsit durva arc: a testvéreiért bármire hajlandó, legyen az némi robbantgatás, lövöldözés, vagy emberek vallatása. A kiegésztő másik darabjáról, a The Ballad of Gay Tony-ról egyelőre nem sokat tudok elmondani egész egyszerűen azért, mert még nem próbáltam ki. Visszatérve Johnny-ra: arcberendezése alapján ő is beillik a kreten.hu „Kevésbé foglalkoztatott babysitter-ek” sorozatába, de mégis van benne annyi humánum, hogy az ember együtt tudjon érezni vele. Napjainkat a különféle bandákkal való kakaskodás, és alakzatban krúzolás fogja kitenni, miközben bömböl a kemény metál – egész egyszerűen imádnivaló ez az életérzés 🙂 Találtam magamnak kedvenc rádiócsatornát is: a hangulathoz szerintem leginkább az LCHC (Liberty City HardCore) nevű passzol leginkább, mivel a repertoárjában olyan előadók szerepelnek, mint a Sepultura, Deicide, Cannibal Corpse, és a Kreator, ja és nem mellékesen maga Max Calavera a DJ 🙂

A tegnapi nap néhány órányi játéka alapján rengeteg olyan élményem volt, amik azoknak nem jelenthetnek újdonságot, akik tolták az alapjátékot: a csillogó, hullámzó víz, a város eszméletlen részletessége (egész egyszerűen minden a helyén van), a háztetőkről eléd táruló gyönyörű panoráma, a gyönyörű naplementék (a házak tűzfalai ilyenkor vörösek a Nap fényétől, stb.) a kidolgozott harcrendszer (ha csak megsebzel valakit pisztollyal, akkor odakap, stb), és az olyan apróságok, mint amikor elütsz valakit, akkor véres lesz az autód kasztnija. Órákat, sőt napokat vesz majd igénybe, hogy felderítsem az egész várost, de megintcsak ismételnem kell magam: akik velem ellentétben játszottak az alapjátékkal azoknak a cucc ezen része már nem lesz akkora élmény, ellentétben az új fegyverekkel, a rengeteg új motorral (amelyek között sajnos eddig nem találtam egy gyorsaságit sem), és persze az új küldetésekkel. Állítólag Johnny kalandjainak végigtolása körülbelül tíz órába telik, és ugyanennyit igényel a kiegészítő másik darabja, a The Ballad of Gay Tony is. Arról egyelőre nem tudok nyilatkozni, de ha van ennyire jó, mint ez, akkor nem fog csalódást okozni.
Még egy momentum a végére, amely miatt már a második játékkal töltött percben elkapott a röhögés: az első küldetés úgy indult, hogy mi vezethetjük a banda többi motorosát vezérként. Konkrétan az első derékszögű kanyarban volt szerencsém megtekinteni, ahogy a nyakamban loholó társaim szép sorban csattannak fel motorostul a szemközti épületre. Amúgy ez jellemző a játékra: azok a küldetések, amelyek során alakzatban kell krúzolni, mint egy szervezett banda rendre kabaréba fulladnak: hol egymást fellökve borulnak el a társaink, hol egyenesen a banda vezére, Billy kap hátulról el egy civil autót, amelynek eredményeképpen hosszú percekig azt bámulhatjuk hogyan próbálja az őt irányító intelligencia félretolni az akadályt az útból. Persze ezek csak apróságok, a játékért összeségében egy nagy pirospont jár a Rockstar-os arcoknak, optimalizálatlanság ide vagy oda. Nem érződik rajta a lenyúzott rókabőr édeskés szaga, minden kiegészítőnek ilyennek kéne lennie.

Tagek:
máj 19

Ez a szám nagyon össze van rakva zeneileg, és szövegileg is! Le a kalappal Belgás srácok! 🙂

A teljes album (a címe amúgy Platina Gyémánt) letölthető innen (néhány másikkal egyetemben)!

(Amúgy mi az a puttyogtatás? :D)

Tagek:
máj 18

Imádom a problémákat. Tényleg. Mennyire unalmas lenne már az élet, ha minden elsőre csont nélkül sikerülne, és így elesne az ember a megoldás megtalálásának felemelő élményétől? Bizony mondom, ez rendkívül fontos része az ember életének: kell egy kicsit (néha napokat, sőt heteket) agyalni, szívni, Google-ozni ahhoz, hogy végül sikeresen vegyünk egy akadályt, de a végén érzett elégedettség mindenért kárpótol. Most, hogy ezt a postot írom a háttérben fut a zenefeltöltés a telefonomra, pedig tegnap még azt hittem, hogy azzal, hogy Win7-re váltottam ezt maximum úgy fogom tudni abszolválni ha kanyarítok valamelyik vinyómból egy kétgigás partíciót, és felteszem az XP-t csak azért, hogy ez menjen. Kétségkívül működőképes megoldás lett volna, de nem lett volna túl elegáns, így máshonnan közelítettem meg a kérdést.

Kezdjük az elején: van nekem egy ütött-kopott Sony Ericcson k750i-m, amire még valamikor  2007 környékén tettem szert, és már akkor is használt volt. Az akksija a mai napig bírja 4-5 napig, van benne egy egygigás memóriakártya, lehet rajta rádiót hallgatni, viszonylag szép képet csinál a kamerája (2 MP, autofókusz, párszor már volt a blogon vele készült kép), és az évek során már-már érzelmi kötődés alakult ki bennem iránta. XP alá létezik USB-driver hozzá (mert bizony az új telefonokkal ellentétben ezt nem elég rátűzni az adatkábelre, és had menjen, sőt, ha nem a saját Disc2Phone nevű programjával másolod rá a számokat, akkor a lejátszásuk is bajossá válik), de Win7-re már „természetesen” nem létezik ilyen. Persze külföldi fórumokon észt osztó okos szakértők szerint elég betallózni a régi driverek mappáját, és felnyalja őket ((C) by Noszi) a Win7, de ez persze a gyakorlatban nem működött. Jópár órányi Google-ezés után rá kellett döbbennem, hogy ezt natúrban csak a hetes segítségével az életben nem fogom tudni megoldani, csak ha valamiféle XP-virtualizációt rittyentek az új Windows berkein belül. Némi keresgélés után úgy döntöttem, hogy a VirtualBox nevű csoda mellett teszem le a voksomat, mert free, open-source (sok-sok piros pont), és egész egyszerűnek tűnt a kezelése a screenshotok alapján. Lehúztam a hetvenegynéhány megáját, torrentről vadásztam hozzá egy MiniXP-t előkerestem a jogtiszta, hologrammal ellátott XP CD-met a fiók aljáról, és halk ima elrebegése után elindítottam a programot.

Az első kellemes meglepetés az volt, hogy pofon egyszerű, ráadásul magyar nyelvű varázsló segítéségével állíthatóak be a virtuális gép alapvető paraméterei, úgymint memóriaméret, partícióméret, oprendszer típusa, stb. Nagyon egyszerű az egész. Ha ez megvan már csak meg kell neki adni a Daemon Tools meghajtóját a DVD-meghajtót, ahonnan azután annak rendje és módja szerint elindul a telepítés. Érdekes volt ezt végigkövetni úgy, hogy a megszokott teljes képernyős megjelenítés helyett egy kis ablakban futott… imádom az efféle élményeket 😀 Ha már fut a rendszer, akkor már csak VirtualBox Guest Additions nevű okosságot kell feltelepíteni (‘Eszközök’ -> ‘Integrációs szolgáltatások telepítése’), és nekiállhatunk bűvészkedni. Vegyük például a következőt: alapvetően nem árt, ha néhány mappát elérünk a vinyónkon a dobozból is. Ezzel volt egy kis szívás, végül a fent említett szolgáltatások felrakása megoldotta a problémát. A megosztott mappák mint hálózati meghajtók jelennek meg a virtuális gépben, így akár mindegyikhez külön betűjelet is rendelhetünk a könnyebb elérhetőség érdekében (Hálózati helyeken belül az Eszközök menün belül Hálózati meghajtó csatolása vagy mi… nem tudom magyarul, mivel az XP-m angol :))

Ezek után már csak az USB-vel volt némi tökölés (a VirtualBox főmenüjében a ‘Konfigurálás’-on belül hozzá kellett adni), és röpke egy-másfél órás szenvedés után végre megszültem ezt a látványt:

Végre fut a Disc2Phone, és felismerte a telefont is

Bár nem bántam volna ha egyből felismeri a telefont, de így legalább megint tanultam valami újat, és legközelebb már magabiztosabban fogok virtuális gépek telepítéséhez nekifogni 🙂 Amúgy ezzel az okos programmal nem csak WindowsXP-t, hanem Linux-ot, Solaris-t, BSD-t, és egyéb senki által nem használt (sic) oprendszert is be lehet rakni a dobozba. Az lehet az igazi feeling, amikor a Linux terminálja mosolyog a Win7-es Aero-s csilli-villi környezet kellős közepén egy ablakból 😀

Tagek:
ápr 29

Igazi kelet-európaiként egyből felröhögtem az alábbi képen, amit a Deviantarton (pontosabban a Hongkiat egyik tematikus gyűjteményében) találtam ma:


Robot in disguise by *spybg on deviantART

Ami igazán érdekes vele kapcsolatban az nem az, hogy egy Transformers Trabant látható rajta, hanem az, hogy készítője elérhetővé tett néhány olyan képet is, amelyen a készítés fázisai láthatóak. Íme, így készül a 3D-s grafika kétmillió poligon felhasználásával:

Akinek megtetszett a végleges mű, az letöltheti 3280X1700-as felbontásban a fent már említett Deviantart-oldalról.

A félkész státuszú képeket innen szereztem.

Tagek:
ápr 29

Néhány napja bukkantam rá az alábbiakban kivesézésre kerülő programocskára, amely a Screenpresso nevet viseli, és képeket lehet segítségével kilopni a Windows felületéről. Pár hónapja már írtam egy hasonló céllal készült tool-ról, de ez annál sokkal csilli-villibb, többet tud, és nagyságrendekkel elegánsabb, úgyhogy jelen pillanatban „őt” tartom a Screenshotok Urának.
Telepítése egyszerű, kábé két kattintással letudható: lehúzzuk az exéjét a készítők weboldaláról, elindítjuk, bepipáljuk az EULA-t, majd eldöntjük, hogy portable módon futtatni akarjuk-e (Run), vagy fel is akarjuk rakni a gépre (Install on this computer). Ezután lekerül a kis piros körben fehér nyilas ikonja a jobb alsó sarokba, amire jobb gombbal kattintva előtárul a lehetőségek tárháza:

  • Print Screen: régió kilopása. Azt a szekcióját fogja kilopni a képernyőnek, amin épp az egeret tartjuk, legyen az egy menüsáv, excel-táblázat, Total Commander fáljlista, tálca, akármi
  • Shift + Print Screen: előzőleg kijelölt régió újbóli kilopása (ugyanazt a területét fogja elmenteni a képernyőnek, amit előzőleg már beállítottunk neki)
  • Ctrl + Print Screen: teljes képernyő kilopása
  • Ctrl + Shift + Print Screen: ennek segítségével több oldalnyi „magas” képeket csinálhatunk (pl. weboldalakból). Használata viszonylag egyszerű: először kijelöljük azt a régiót, amiben található a kilopandó terület (ez általában a böngésző főablaka), majd nekiállunk legörgetni az oldalsó csúszka segítségével úgy, hogy néha elengedjük az egérgombot. Érdemes ezt úgy csinálni, hogy mindig maradjon egy kis átfedés a képernyőn látható tartalmak között, így a program össze tudja majd fűzni a teljes képet (aki már csinált panorámaképet olcsó fényképezőgéppel, annak ismerős lesz a módszer). Erre a jobb egérgombbal adhatunk parancsot a programnak.
  • Print Screen (hosszabb ideig nyomvatartva): megnyitja az eddig elkészült screenshotokból álló history-t

Ezek a funckiók már nem jelentenek újdonságot azoknak akik a Greenshot-ot (vagy hasonló képlopó szoftvert) használnak, de ami miatt néhány napja csak lesek az az, hogy mennyi féle utómunkálatra nyújt lehetőséget a program az általa kilopott képekkel! Szabályos kis Photoshop Lite van belezsúfolva ebbe az egy szem exébe, amelyek segítségével nem csak feliratozhatjuk, meg nyilazhatjuk a képeket, de akár árnyékot is adhatunk nekik, megdönthetjük őket tetszőleges szögben, pakolhatunk alájuk tükrözést, stb stb. Íme a felülete (kicsit megbabráltam a screenshotot a program lehetőségeivel :)):

Ugyanazzal a zseniális módszerrel lehet állítgatni az értékeket, mint ami a Photoshop-ot is naggyá teszi: húzkodjuk a csúszkákat, és azonnal láthatjuk a változást a képen!

Ha mindez nem lenne elég, a tool tartogat még meglepetéseket: például a Print Screen lenyomása után a jobb alsóban megjelenő sniper hajszálkereszt mindent visz (segít a pixelre precíz kivágásoknál), de ezen kívül még:

  • van history-ja, amiben max 100 kilopott képet tud tárolni (és amelyből átdobhatjuk a képeket bárhova, ami kezeli őket, pl. Wordbe)
  • automatán átméretezi, megeffektezi, átnevezi a kilopott képeket (persze ha beállítjuk)
  • a szerkesztőmódban a kijelölések kis narancssárga négyzetének segítségével állíthatjuk a paramétereketet (pl. a nyíl színét, méretét, stb stb.)
  • van beépített blur-je (homályosítása) is, így egyből kitakarhatjuk a kényes részleteket a képeken (genitáliák, e-mail címek, PIN-kódok, stb.)
  • kezeli a többképernyős környezeteket, sőt az érintőképernyőt is(!)
  • az elkészült képek akár egyből mehetnek is fel TwitPic-re

Látható, hogy remek programmal állunk szemben, ami tényleg minden képlopással kapcsolatos problémánkra tud valamilyen megoldást. Munkába, tutorialok összeállításához, webszerkesztéshez, grafikai munkákhoz melegen ajánlott, nem fogtok benne csalódni!
Letölthető innen.

Tagek:
ápr 27

Az alábbi oktatóvideó hatalmas tanulságokkal szolgál minden férfitársam számára. Vegyük észre a benne megbúvó bölcsességet, a pixelekbe oltott tudást: jól meg kell választani, hogy melyik királylányt választjuk a több milliárdból, és meddig megyünk el agyatlan birkaként a kedvéért. Szegény Dan is beleesett a csapdába, de a rohadéknak volt egy nagy szerencséje: ő három élettel rendelkezett, míg mi csak eggyel. Ne csesszük el srácok!

Tagek:
ápr 27

Találtam két képet, amelyek megtekintése NSFW kategóriába esik: az embernek megindul a nyálelválasztása, erős izgalmi állapotba kerül, és mindenáron szeretné megkapni ezeket a szépségeket! Most komolyan: ti nem indultok be ettől a látványtól?

Tovább »

Tagek:
ápr 26

Egy ilyen szar szép hétfő méltó befejezése ez a videó, amelyet Bobó barátom valami Vivaldi nevű haverja segítségével készített egy réges-régi tavaszi napról. Érdemes megnézni, szép munka!

Tagek:
ápr 20

Egész egyszerűen hihetetlen, hogy a régi idők számítógépeinek csipogóiból miket ki lehet hozni: ma például ráakadtam egy szent őrült oldalára, aki a NES hangchipjén megkomponálta a Pink Floyd zseniális Dark side of the Moon című albumát 🙂 Márcsak azért is újszerű ez a project, mert általában fordítva szokott történni mindez, azaz a régi klasszikus dallamokat szokták egyes elvakult fanatikusok modern hangszereléssel megbolondítani, elég ha csak a Press Play on Tape nevű zenekart, vagy a rengeteg techno- és egyéb remixet említem (ezen az oldalon van jónéhány), bár az igazi nagy döbbenetet nemrégiben számomra ez a csodálatos videó okozta:

Ez a holland szimfonikus zenekar a tipikus példája annak, hogy néha – bár sajnos elég ritkán – egész jó dolgok sülhetnek ki abból, ha két egymástól teljesen idegen zenei stílust összeboronálunk 🙂

Szóval általában modernebb köntösbe bújtatják a kedvenc 8 bites zenéinket (ajánlott „irodalom”: Supremacy, Monthy on the Run, Giana Sisters, Commando… a satöbbi erősen indokolt), de hogy úgymond analóg muzsikát alakítsanak „prüntyögéssé” az még viszonylag ritka (most hirtelenjében Lady Gaga néhány száma jut eszembe, amik átestek ezen a konverzión, lásd ez a videó), olyanról pedig eddig még soha nem hallottam, hogy egy teljes albumnyi zene jusson erre a sorsra. A Moon8 nevű kezdeményezés pont erről szól, mivel – ha letöltjük a röpke 58 megát a készítő weboldaláról – meghallgathatjuk a fentebb említett 1973-as nagylemezt, amelyen olyan slágerek figyelnek, mint a Money, vagy a Breathe.

A borító -stílusosan pixelekből megrajzolva

Hasonlítsuk kicsit össze az eredetit az átirattal! Példának a Money-t vettem, mivel azt ismerhetik talán a legtöbben, nézzük hogy hangzik eredetiben:

Pink Floyd – Money

És most íme a NES-es változat:

Moon8 – Money

A különbséget zongorázni lehet, ugye? Persze tisztában vagyok azzal, hogy csak az ilyen igazán elborult kockák fognak örömet találni benne, mint amilyen én is vagyok: annak idején konkrétan rákötöttem a C64-emet kábel segítségével apám viszonylag komoly kazettás deck-jére, és telivettem két kilencven perces kazit a kedvenc zenéimmel (emlékszek, volt egy Tetris, aminek a soundtrack-je huszonvalahány perces volt, és annyira tetszett, hogy felvettem az egészet – most nézem, hogy valami állat fel is rakta Youtube-ra :D). Szóval csak saját felelősségre tessék hallgatni, mert olyan, mint mondjuk Kiszel Tünci naptárai: csak az igazán elvakult rajongók tudják értékelni.

Aki kíváncsi, hogy hogyan szólhat a progresszív rock nagy öregjeinek teljes albuma 8 bit-esítve, az erről az oldalról töltheti le!

Tagek:
ápr 15

(Technikai infó: ez a post még valamikor tavaly nyáron íródott egy azóta már megszűnt tárhelyre. Persze backup nem volt (minek is az), így egy csomó arra a tárhelyre feltöltött írást elnyelt az IFLY (Internet Fekete Lyukja), többek között ezt is. Ma viszont újra felvetette a víz (képzavar tudom) az immortal-net-es domain elfeledett RSS-feedje segítségével, így végre leközölhetem újra! Köszi érte S@ti!)

Ha máshol nem is, akkor a monitoron mindenképpen. A most bemutatott Trine című játék szerelem volt első látásra. Mindazonáltal, hogy nem voltam soha nagy rajongója a fantasy vonalnak (bár a Gyűrűk Urát kétszer is ki kellett olvasnom, annyira jó volt), ez a cucc mégis megragadta a figyelmemet. Elég volt néhány képet szemügyre venni a Gamestarban ahhoz, hogy lássam, hogy ez a játék jó, bár ezzel az egyszerű kis jelzővel nem tudom eléggé kifejezni amit gondolok róla. Talán azzal tudnám a legjobban jellemezni, hogy ha valaki kételkedne abban, hogy egy videojáték (de gyűlölöm ezt a szót) lehet művészi, akkor ezt dugnám az orra alá egy “ez neked nem költészet, köcsög?!” felkiáltással 🙂

A játék amúgy alapjait tekintve egy snassz kis platformjáték, tehát nagyon távoli rokonságban van mondjuk a Super Marioval, bár a hasonlóság tényleg csak akkor tűnik elő a két drusza között, ha a játékmenetet nagyon leegyszerűsítve szemléljük. Kezdjük a különbségek felsorolását azzal, hogy itt kapásból három karaktert irányíthatunk, személy szerint egy tolvajlányt, egy varázslót (aki mellesleg egy nőcsábász, bár ez a játék alatt nem lesz túl hangsúlyos jellemvonása), és egy lovagot. Közöttük bármikor válthatunk, tehát egy villanás alatt átalakulhatunk törékeny íjászból mindenkit hatalmas karddal szétdisztrojoló lovaggá. Ahogy ez már sejthető, mindegyik karakter másban jeleskedik: a tolvajlány íjjal lődöz, és csáklyával lengedez ide-oda, a varázsló tárgyakat (konkrétan ládákat, és pallókat) tud teremteni, illetve tárgyakat tud lebegtetni, húzni-vonni az varázstudománya segítségével, a lovag meg “csak” osztja a nagy csapásokat, illetve a pajzsával képes blokkolni a támadásokat. Talán ő a legkevesebb funckióval bíró figuránk, de azért gyakran fogjuk használni őt is, mivel a ránk törő csontvázhadseregek leküzdésében azért el fog kélni a nyers izomerő is 🙂 Eddig a szükséges tényanyag, most nézzük meg, hogy mi is lesz a játékban a feladatunk. Hm, voltaképpen annyi, hogy menni kell jobbra, mint minden hasonló platform ugrabugrában, de elég megnézni az alant elterülő videót, hogy lássuk: azért itt nem fog ártani kicsit gondolkodni se, mivel a készítők rengeteg fizikai feladványt építettek be a leküzdendő pályákba. Ezek nagy része azért nem okoz komoly fejtörést, inkább az fog káromkodásra késztetni, amikor huszadszorra esel le egy libikókáról pl., mert egész egyszerűen béna vagy hozzá, hiába tudod a megoldást. Ezek a kis szivatások szerencsére nem csapnak át sz*patásba (bár az utolsó pályáról már olvastam érdekes dolgokat), úgyhogy az ember nem akarja az első húsz próba után se egy laza uninstallal megkínálni az alkalmazást.

Ehhez hozzájárul az is, hogy ez a játék egészen egyszerűen gyönyörű. A pályák művésziek, nincs két egyforma tereptárgy, és az egész egy olyan egységes egészet alkot, amilyet már nagyon régen nem láttam. Az egész képi világból árad a hangulat, amelyet a remek fény-árnyék hatásokkal, és olyan effektusokkal fokoztak, hogy néha a kép előterében is elsuhan egy-egy inda, vagy vastagabb fatörzs. Ez jót tett a 3D-s érzetnek is, amely amúgy is kifogástalan, remekül oldottál meg a készítők, hogy egy alapvetően egy síkban játszódó játéknál szinte észre se vegyük, hogy igazából nem mehetünk arra, amerre a kedvünk tartja.

Ami még hatalmasat dob a beleélés-faktoron az a játék zenéje. Bő egy órányi készült hozzá, és egy Ari Pulkkinen nevű, rendkívül tehetséges finn (nem is mondtam, az egész játékot finnek követték el) zeneszerző munkáját dícsérik. Mindegyik stimmel az adott pálya hangulatához, és önmagukban is hallgathatóak. Most, hogy ezt írom is épp az szól, és nem bírom megállni, hogy ne osszam meg veletek a kedvencemet közülük:

Letölthető innen (délután meggyógyítom a linket) (jobb klikk -> cél/hivatkozás mentése más néven)!

Talán ez a legszebb dallam, amit játékban hallottam, még a World of Goo volt az, ami ekkora hatással tudott rám lenni zeneileg (amelynek zenéje letölthető ingyen itt).

Ennyi dícsérő szó után csak annyi maradt hátra, hogy összefoglaljam a játék esszenciáját: gyönyörű fantasy-környezetben óriásgombákon ugrálós fizikai feladványokat megoldós platformcucc iszonyatosan hangulatos zenékkel, és újszerű játékmenettel. Akit esetleg meggyőztem arról, hogy ha nem próbálja ki, akkor kihagy valamit az életéből (neem, dehogyis volt ez a célom 🙂 ), annak ajánlom kezdetnek a cucc demóját (próbaverzióját), ami letölthető innen.

Tagek:

preload preload preload