helyzetjelentés | Ráktalicska - 12. oldal
márc 08

Péntek este van, a konyhánkban ülök épppen, és a sápadt lámpafénynél a képernyőre hunyorogva kattogtatom a billentyűzetet. Az ajtófélfa fölé szegre akasztott óra tikktakkol csak, amúgy szinte tökéletes a csend, csak a szobámból szűrődik ki a TV által keltett zaj néhány foszlánya. Frissen megfürödve, teli gyomorral, és azzal a tudattal ültem le írni, hogy végre – hosszú idő után – megint összehozzak egy jó kis esti dumát, amiből manapság úgyse volt sok a blogon, és ha ehhez az kell, hogy leragadásra álló szempillákkal kell egy offline laptopon pötyögnöm (majd holnap felcsempészem a netre valahogyan ezt a txt-t – nem jött össze :)) a Notepad hűvösen egyszerű eleganciáját keretként használva hát legyen, még ezt is bevállalom!
Ez azért is hasznos (persze már akinek az), mivel kettős célokat lát el: egyrészt kis éji dumát írni jó (csak a bio- és egyéb ritmusom mostanában nem tette lehetővé, hogy meglegyen hozzá a hangulatom), másrészt pedig – nem tudom feltűnt-e valakinek, de – pénteken nem volt post 🙂 Nagyon régen nem történt ilyen velem, és ennek okát is meg szeretném osztani veletek az alábbiakban.
Napok óta éreztem valamiféle viszolygást a blogolással kapcsolatban. Hirtelen elfogyott az ihlet, hosszú percekig agyaltam, hogy végre kipattanjon a fejemből egy jó ötlet, egy jó téma, a netet túrtam, hátha belebotlok egy olyan hírbe, amiről írhatok (ilyen kutatás eredménye volt mostanában a Valve vírusmarketingjéről, és a nyílt szoftvereket használó országokról szóló postom), vagy akár egy kósza téma, kép, videó, akármi aminek köszönhetően végre megkapnám azt a cuppanós csókot a homlokomra a Múzsától. Akármennyire erőlködtem nem sikerült semmit kiagyalnom. Csütörtök este végre megtört a jég, és hirtelen felindulásból elkövetett írásomban párhuzamot vontam az internet, és a keménydrogok között. Bármennyire is próbáltam viccesre venni a figurát volt, aki komolyabban vette a kelleténél, amiket írtam, bár ez annak is köszönhető, hogy maga a probléma, amit a netfüggőség okoz mégse annyira valóságtól elrugaszkodott, mint gondoltam, és az általam enyhén groteszknek szánt szituációk, és esetek (például a könnyek között megtörten nyilatkozó lány) nem kizárt, hogy a valóságban is előfordulhatnak. Vegyünk például engem: sok ismerősöm szerint egy kurva nagy kocka vagyok, amely ellen persze kézzel-lábbal szoktam kapálózni, mert én nem így gondolom. Persze egy alkoholistának se fogod megmagyarázni, hogy beteg (egy drogosnak meg pláne amíg magától rá nem jön), így lehet, hogy nekem sincs igazam, és tényleg függő vagyok. Én azért fenntartom a jogot arra, hogy úgy ítéljem meg magamat, mint egy olyan egyén, aki még nem billent át a ló túlsó oldalára, és egyelőre ő használja a technikát, és nem a technika őt. A hétvégéim mostanában hálózat nélkül telnek el, és mégse kezdek el remegni vasárnap délután, hogy meg kell néznem a mailjeimet (vagy le kell akasztanom egy-két headshotot, de azonnal!), bár lehet hogy ha több hétre vonnák meg tőlem a hálót akkor ilyen tünetek jönnének elő rajtam is. Ma mondjuk átvillant az agyamon, hogy a Google Reader-emben figyelő több száz(!) weblapbejegyzéssel mit fogok kezdeni, és még az is beugrott, hogy úúristen, most mennyi vicces képről, miegymásról maradok le, de ez szerencsére gyorsan elmúlt. Amúgy az, hogy nem tudtam megnézni az RSS-olvasómat, és az, hogy nem volt post összefüggenek: a mai napon a szokásos időtartamnak csak nagyon durva töredékét sikerült netközelben töltenem, helyette egész nap bámulhattam egy rémisztő terminálablakot, amelyben mindenféle két- és ötbetűs parancsokat (pl. ls, chmod, rm, mv) adott ki egy újdonsült kollegám, mi meg csak bámultunk mint Rozi a moziban. Nekem szinte végig az járt a fejemben, hogy nagyon rossz helyre jöttem dolgozni, és mekkora égés lesz majd, amikor kirakják a szűrömet a cégtől mondván alkalmatlan vagyok a feladatomra, és be kell valljam, hogy nem találtam elfogadható önámító gondolatot, ami semlegesíthette volna ezeket a negatív érzéseimet. Ez kifejezetten riasztóan hatott rám, pedig lehet, hogy nem kellene ennyit paráznom: a környéken mindenki tudja rólunk (rólam, és Laci kollegámról), hogy totál kezdők vagyunk (ráadásul újak a csapatban, mivel ma helyeztek oda minket hozzájuk), és – remélhetőleg – nem fognak elvárni tőlünk olyan tudást, mint a már 5-7 éve a cégnél dolgozó hiperkockáktól (akikről már írtam jópárszor, de a közös jellemzőjük: bármikor írnak neked egy Unix-kernelt jegyzettömbben, de a valóságba kitévedve hirtelen elanyátlanodott kutyakölykökké válnak, akiket gyámolítani kell, különben belekeverednek egy önműködő sorompó, vagy egy italautomata használatába is). Durva volt ma látni, hogy – bár elvileg mindenki hasonló munkát végez – mennyire más lehet a milliője az egyes csapatoknak a cégnél: az előző team nyugalmához, és lassan csordogáló folyamataihoz képest a mai áthelyezésünk – bár csak kb. 10 métert jelentett fizikailag – gyökeresen megváltoztatta a minket körülvevő környezetet, és ez a változás kihatott az ember hangulatára is. Megismerkedhettem az infantilis, rossz humorú, kicsit megőrült csapatfőnök archetípusával: ő az, aki a nála tapasztalatlanabb, munkáját nagyon lassan, de legalább biztosan elvégezni képes igyekvő, lelkiismeretes beosztottját SAP-telepítés közben képes olyan kis szivatásokkal megviccelni, hogy átállít/letöröl valamit, amit nem lenne szabad, majd arcán kaján mosollyal közli, hogy „na, most valami hibát csináltam a munkádban, kíváncsi vagyok megtalálod-e”, sőt a csúcs az volt, amikor a srácot kivágta a rendszerről (értsd: megszakította a kapcsolatát a szerverrel, bezárta az ablakát, amiben épp dolgozott), és még csodálkozott, hogy szerencsétlen felállt a géptől, és inkább kiment cigizni.
Aztán volt még egy érdekes élményem ma: találkoztam a puha kényelmes fészkéből kivetett madárfiókával is, nevezzük mondjuk J-nek. J jónéhány éve a cég éldolgozója, oktatásokat szokott tartani a kezdőknek, és rengeteg HR-es (értsd személyzetis) ügy az ő hatáskörébe tartozott. Valami rossz fát tehetett a tűzre (vagy felszopta magát a ranglétrán az ő pozíciójáig valami tűzrőlpattant menyecske, és neki mennie kellett, nem tudom), így – mindenki megrökönyödésére – elűzetett a Paradicsomból, és meg sem állt a pórnép soraiig, így technikai embert (parasztot a cég sakktábláján) csináltak belőle. A ledöbbenés azért volt érthető, mivel J – tudvalevőleg – nem dolgozott még soha SAP-adminként, tehát elmondható róla, hogy talán még nálam is kevesebbet konyít az egészhez. Ma ő is letelepedett a csapatunkba, hozta a kis görgős kocsiját rajta a kiváltságos státusz szimbólumaként funkcionáló hatalmas wide-screen monitorjával, számítógépével, és egyéb cuccaival. Elkezdett kipakolni az asztalára, amit én érdeklődve néztem végig a szemem sarkából. A kábelek asztal alatt elvezetése, és konnektorba dugása után vagy tíz percig alig kapott levegőt, mivel mázsa felett lehet kilóban (egyszer régen ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy „én se voltam ám mindig ilyen! Ez tehet róla, ez teszi ezt az emberrel!” – mutatott vádlóan ujjával a céges forgószékére), majd szép sorban elkezdte kipakolni íróasztala díszeit. „Friend of the company” emléktábla, „Thank you, J” oklevél… már vártam mikor kerül elő egy „Employee of the century”, esetleg egy „You saved us from bankrupt, thanks a lot” feliratú céges elismerés 🙂 Aztán kikerültek az asztalra a tollai is (több tucat lehet belőlük) egy ízléses bádogpohárba. Miután ezekkel végzett, J zavartan körülnézett, majd feltett a – már említett – csapatfőnöknek egy oltári hülye kérdést, megkapta rá az enyhén kioktató stílusú választ. Még ücsörgött egy darabig, elunta, felállt a gépétől, és nem is láttuk műszak végéig (szinte). Annyira szerencsétlennek, elanyátlanodottnak tűnt szegény, hogy szinte megsajnáltam. Látszott rajta, hogy kiszakították a HR-es lánykák koszorújából, a játszi hatalomérzet mámorából, és berakták olyan arcok közé, akik olyan számára érthetetlen dolgokról hablatyolnak, mint a Filesystem-ek mountolása, és a Physical Partition-ok számának beállítása smitty-ben, hogy elférjen a sapreorg könyvtár. Ha jól emlékszem az orosz realizmus találmánya volt a felesleges ember: nos, ő az, bár a ruszki írók más értelemben használták ezt a kifejezést, nem így ahogy én. Aztán nehogy a végén kiderüljön, hogy én is az vagyok…
Mint látható elég mozgalmas volt számomra ez a pénteki, ezért nem tudtam rittyenteni a blogra egy sort sem. Pláne hülyén vette volna ki magát, ha az új csapatomban az első nap fél órákat-órákat pötyögéssel töltöttem volna ahelyett, hogy a már említett rémisztő terminálablak fekete alapon fehér betűkkel sorjázó soraira figyeltem volna.
Új munka, új élmények… állítólag amúgy ennél a csapatfőnöknél az ember tényleg vagy megszokik, vagy megszökik: a régi teamjének a fele az első pár hónapban felmondott/kirúgták, a többiek viszont nagyon sokra vitték a cégnél (értsd: kurva sokat keresnek). Nos, az efféle mézesmadzagokra már immunis lettem annak a néhány ügynöki cégnek köszönhetően, amelyeknél volt szerencsém dolgozni, de ennek ellenére igenis szeretnék jó szakember lenni. Jelen pillanatban ugyan erre vajmi kevés az esély, de most előttem a pálya, hogy bebizonyítsam: képes vagyok megtanulni egy olyan külön szakmát, amellyel egész eddigi életemben nem találkoztam, és amely annyira idegen nekem, hogy még kérdezni se tudok rendesen vele kapcsolatban. Ez a bizonyítási kényszer főleg magammal szemben él, így 26 évesen már illene valamit felmutatnom az életben (a középső ujjamat kivéve (C) Szekeres Andris :)).
Most viszont megyek vissza a szobámba, és elteszem magam holnapra. Ha sikerül holnap feldobnom valahogy a netre ezt az írást, akkor örömbódottá, ha viszont nem, akkor hétfő reggel ez lesz az első post. Ja igen, ha a bé verzió jön be, akkor ezúton szeretnék minden kedves nőolvasómnak (ha egybe írom, akkor az olyasvalaki, aki nőket/ben olvas? dehát ott sötét van!) boldog Nőnapot kívánni (neked meg fater boldog szülinapot, bár tudom, hogy úgyse olvasol).

Tagek:
febr 23

Leblogolandó esemény történt megint: miután múltkor megfőztem életem első paprikás krumpliját (link) (majd annyira belejöttem, hogy meg is csömörlöttem tőle (link)), tegnap sikeresen összerittyentettem – szintén először életemben – egy jó kiadós adag chillis babot. Természetesen készült róla egy csodálatos sztárfotó, tessék nyálat csorgatni:

Ez lesz a heti kajám terveim szerint, azért csináltam ennyit belőle 🙂 Ami viszont újabb számolgatásra ösztönzött, hogy épp Dave kollegámmal szereztem be tegnap délben a helyi Tesco-ban a hozzávalókat, és összekülönböztünk azon, hogy megéri-e egyáltalán otthon főzni. Kiszámolta, hogy ha szeretne magának egy kis rizibizit csinálni rántott hússal, akkor sokkal rosszabbul jön ki, mintha ugyanazt megrendelné egy futárcégtől. Próbáltam rávilágítani, hogy ha úgy rendeli, akkor az adott kifőzde profitját is ki kell fizetnie, míg ha alapanyagokból saját maga dobja össze, akkor az sokkal költséghatékonyabb megoldás. Erre ő azzal vágott vissza, hogy egy étterem nagy tételben csinálja a kaját, így megteheti, hogy olcsón adja.

Nem tudtam meggyőzni, mivel nem volt lehetőségem érvekkel, és számokkal alátámasztani a véleményemet. Abban maradtunk, hogy ezt csak úgy lehetne eldönteni, ha kiszámolnánk, hogy mondjuk 25 deka rántott hús + 30 deka sült krumpli mennyibe kerül, ha rendeli az ember, és mennyibe, ha saját maga dobja össze. Mivel mindkét állításnak vannak alapjai (éttermi rendelésnél a nagyüzemi gyártás, míg az otthon megfőzésnél a felár elkerülése csökkent(het)i a végösszeget), így további vizsgálódást igényel annak eldöntése, hogy kinek volt igaza.

Utánanéztem, hogy egy találomra választott futárcégnél mekkora egy adag:

  • Hús (nyers állapotban): 12-14 dkg
  • Köret: 30-35 dkg

A húsnál fontos megjegyezni, hogy a sütés hatására csökkenni fog a tömege, mivel kiszárad, így a 12-14 dekát vehetjük nyugodtan 10-12-nek. Vizsgálódásunk tárgya legyen mondjuk a rántott csirkecomb plusz majonézes burgonya kombó, mivel ilyet találtam is az említett kifőzde étlapján.

Egyik oldalról az étlap alapján tudjuk, hogy 10 deka húst, és 30 deka köretet kapunk 720 forintért cserébe. Nézzük meg, hogy mennyibe kerülne egy ugyanekkora adag előállítása házilag!

  • Egy kiló csirkecomb : 698 Ft/kg, ennek a 14%-a: 98 forint (forrás)
  • Egy kiló krumpli : 70 Ft/kg, ennek a harminc százaléka: 21 forint (forrás)
  • Majonéz, tejföl, hagyma, liszt, tojás, zsemlemorzsa, őrölt bors, piros paprika, szezámmag, kakukkfű, stb.: összesen legyen mondjuk  150 forint.

Ha összeszámoljuk, akkor 269 forintból(!) kihozható egy ilyen gyerekadag, amit a fentebb említett ételfutár cég 720 forintért szállít ki! A két ár közötti szorzó közel három, szóval szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy Dave okfejtése nem állja meg a helyét. Még ha olcsóbb cégtől is rendelünk, akkor is biztosak lehetünk abban, hogy 269 forintnál drágábban fogják kiszállítani, szóval hiába csinálják nagyüzemben, ha az ebből adódó kisebb előállítási költség dacára nagy árréssel árulják a kaját a jónépnek.

Konklúzió: tessék főzőcskézni! Időtöltésnek is jó, tanul is az ember belőle, és olcsó: a fenti adag chillis bab (egy kiló lapockából :)) nekem összesen kb. 1500 forintomba került, és egy hétig fogom enni! Persze úgy csütörtök-péntek környékén várható a post, hogy megutáltam, de nem ez nem tántoríthat el tőle, maximum főzök majd egy jó kis paprikás krumplit, hogy meglegyen a változatosság 😀

liszt
2 db tojás
zsemlemorzsa
1 mokkáskanál őrölt bors
1 mokkáskanál piros paprika
2 evőkanál szezámmag
1 mokkáskanál friss vagy szárított kakukkfű
Tagek:
febr 22

Ne akarja senki megmagyarázni most már nekem, hogy nincs itt a tavasz! Jó, a naptár szerint még csak február van, de ha beleszimatolok a levegőbe az mást mesél nekem. Van egy rekesz söröm arra, hogy nem lesz már itt se mínusz 15 fok, se komolyabb havazás, amely több napra fehérré változtatná a tájat. Radikálisan nő a napok hossza (pontosabban nem az nő, mivel továbbra is 24 órából állnak, nem kell megijedni :)), viribülnek a szárnyasok a fákon, láttam hóvirágot, sőt a Budapesti Tavaszi Fesztivál reklámplakátja szerint is tavaszodik (nem találtam a neten sehol, de már biztos láttátok ti is). Reggel fél hatkor már derengett az ég alja is (olyan, mintha hetekkel ezelőtt lett volna…), kelt a Nap! Néhány hét, és kerthelyiségekben fogunk sörözni akárki meglássa! 🙂

Amúgy ma sikerült megint bebizonyítanom, hogy konkrétan mocskos nagy kocka vagyok, amikoris sikerült úgy jellemeznem a délutáni égboltot, hogy olyan Half Life 2-s az egész. Aki játszott ezzel a remekművel (tényleg az, egyike a nagybetűs JÁTÉKoknak), az biztos emlékszik a hosszú csatangolásokra a homokfutóval, és a propelleres mocsárjáró csónakkal (nem tudom a nevét), és arra a bágyadtan sütő napos vasárnap délutáni hangulatra, amit a készítők sikerrel prezentáltak (bár az a pár Combine harcos a nagy fegyverekkel ijesztő gázmaszkban kicsit rombolta ezt a feelinget :)). Megpróbáltam találni egy olyan screenshot-ot ami hűen visszaadja azt az érzést, amiről beszélek, bár jobban átjön, ha játssza az ember, nem csak nézi (és ez igaz az élet jópár másik területére is):

Szóval előadtam, hogy szerintem ilyesmi hangulata van a mai  napnak, és a kollegáim csak lestek, mint hal a szatyorban. Nem baj, annyi örömöm volt az egészben, hogy ők legalább tudták, hogy mi az a Half Life 2 (mert ahhoz elég kockák voltak), csak az általam prezentált hangulat nem jött át nekik. Rendszeresen beleesek ebbe a hibába (mármint hogy megpróbálok hangulatokat, pillanatnyi impressziókat, gondolattöredékeket átadni másoknak), és rendre kudarcot vallok. Ez gondolom abból adódhat, hogy vannak olyan érzések, amiket nem lehet szavakba önteni, mivel édes anyanyelvünk hiába alkalmas sokrétű érzelmi árnyalatok kifejezésére mégse rendelkezik elegendő szóval bizonyos dolgok körülírására. Ez a hasonlat meg már azért is eleve halálra volt ítélve, mert még ha játszottak is volna a szóbanforgó játékkal akkor se biztos, hogy nekik ennyire maradandó emléké vált volna ez a bágyadt napsütésben kókadozó vidékies pályaszakasz, mint nekem. Néha annyira kíváncsi lennék arra, hogy egy ilyen szép napon, mint amilyen a mai volt rajtam másoknak is megváltozik a hangulata, vagy csak nekem? És ha megváltozik: milyen lesz? Ugyanolyan bágyadt boldogsággal nyugtázhatják mások is, hogy végre kezd melegedni, vagy teljesen más érzés önti el őket? Hasonló téma: voltam már olyan koncerten, ahol konkrétan katarzisélményem volt a színpadon látott produkciótól, mert annyira megfogott az, ahogy az énekes együtt él a zenéjével (pl. Kispálokon szokott néha ilyenem lenni). Más is beleborzongott velem együtt mondjuk egy szólótól? Volt a tömegben legalább még egy ember, akinek ilyen örömet okozott a zene, mint nekem? Érdekes lenne néha – akár csak tompán is – kollektívan érezni a többi ember lelkében zajló folyamatokat…

Úgy fogom fel ezt, mint a kutyák: nem tudom megenni, nem tudom megbas magamévá tenni, és nem tudok tenni semmit azért, hogy elérjem, szóval lesza nem érdekel. Önző módon megelégszek azzal, hogy én boldog vagyok ettől a plusz hét foktól, és a ragyogó napsütéstől (meg a két hete(!) látott hóvirág emlékétől), és csak remélem, hogy másoknak is jobb a hangulata ettől. Saját jól felfogott érdekükben érdemes odafigyelni erre a csodára, amit tavasznak hívnak. Sokat tud lendíteni az ember életkedvén, és szemléletén, ha odafigyel az ilyen gyakori csodákra, mint amilyen ez is: ébredezik a természet, és csak jól jöhetünk ki abból, ha erre odafigyelve örömet okozunk a kicsiny lelkünknek. Megyek is (hó)virágot szedni 🙂

Tagek:
febr 18

Nem is említettem, de bizony-bizony nekem ma már péntek van, ugyanis holnapra szabit vettem ki. Muszáj egy kis pihenés, mert a munka, a hajtás, és az örökös stressz kikészített mostanra teljesen (jól van, nem szakadt le a plafon). Búcsúzóul fogadjátok el tőlem ezt a csodálatos videót, ami a katicabogarak nehéz életébe enged bepillantást nyerni:



Tagek:
febr 17

Nyílt levél a barátnőmnek:

Kedves Juci!

Sajnos ma jött el az a nap, amit nem szerettem volna, hogy eljöjjön. Érezted Te is, én is, hogy el fog következni ez a pillanat, de titkon talán Te is reménykedtél benne, hogy talán tévedtél. Én most már tudom, hogy sajnos igazunk volt… Szakítanunk kell. Sajnálom, de Neked is meg kell értened: azok után, amit tegnap műveltem nem lehetünk tovább együtt. Az olyan paradoxon lenne, ami meggörbítené a teret, kinyitna egy dimenziókaput, amely létrehozna egy feketelyukat, amibe belezuhanna a Föld, megölve ezzel több milliárd ártatlan embert, és tengerimalacot. Ugye szereted a tengerimalacokat? Te se szeretnéd, ha meghalnának? Na ugye, most már Te is beláthatod, hogy nem szabad együtt maradnod egy olyan sráccal, aki felrakta a gépére a Linux-ot (ráadásul önszántából!), így téve meg egy újabb lépést afelé, hogy így nézzen ki:

Szerintem Te se szeretnél egy ilyennel járni, márpedig én néhány napon belül így fogok kinézni. Már érzem is… szőrösödök, egyre több a háj rajtam, és ellenállhatatlan kényszert érzek a fecskealsók viselésével kapcsolatban.
Linux-userként már egész egyszerűen nem összeegyeztethető a párkapcsolatosdi azzal a lénnyel amivé váltam. Ezentúl nőt bizony csak monitoron, illetve képregénytalálkozókon fogok látni, és holdvilágos éjszakákon át fogom magam marcangolni azért, amit tettem. Soha többé nem lehetek majd boldog, de a Linux életben fog tartani. Tovább fogok élni mint Te (vagy bármelyik kortársam), de ezért súlyos árat fizettem: eladtam a lelkem Linus Torvalds-nak.

Ezentúl sokkal jobban fel fog izgatni nálad egy kibaszott pingvin, de meg kell, hogy érts: elindult egy mutáció bennem, amivel nem tudok szembeszegülni. Jó volt veled, szerettelek, de kérlek, hogy ezentúl ne keress, ne hívj, esetleg valami instant messengeren keresztül írhatsz majd pár sort. Ha lesz időm két kernelpatch között majd visszaírok.

Sok szerencsét kívánok a párkereséshez!

JonC – újdonsült Linux-kocka

Tagek:
febr 15

Nem tudom mi a baja az oldal RSS-ének. Az tuti, hogy valamiféle hack áldozata lett, ami csak Google Reader-ben, és iGoogle-ben jelentkezik, de ennél jobban nem tudom behatárolni a hiba okát. Már körbeírtam a magyarangol WordPress-t, a Google Reader fórumját, a FeedBurnerét is, de senki nem tud semmi érdemlegeset mondani. Már nincs admin nevű userem, megváltoztattam az FTP- és az admin jelszavakat, átírtam a .htaccess file-t, leoptimalizáltattam egy pluginnel a feedemet, újraraktam a WordPress-t(!), kipróbáltam mindent… és semmi hatás.

Ezúton szeretném közhírré tétetni, hogy ha olvassa ezt olyan php/rss/wp-guru, aki szívesen utánanézne a problémámnak (csak emlékeztetőül: Google Reader-ben kattintva bármelyik linkre amelyik elvileg az oldalra visz vissza az elirányít a http://p3p0.com/?said=3333g&q=facebook-ra, vagy rosszabb esetben egy bejelentett támadó-webhelyre), attól szívesen fogadnám, ha rámírna a jonc[kukac]raktalicska.hu címen, és felvenném MSN-re. Természetesen nem várom el ingyen az erőfeszítéseit, siker esetén fizetek, mint a katonatiszt!

Ja, és ez nem valami szarul elsütött SEO-trükk, de légyszi ha ismertek ilyen szakembert küldjétek el neki ennek az oldalnak a linkjét! Köszönöm!

UPDATE:

HATALMAS nagy riszpekt bachterman-nak, aki egy mai (16.) kommentjében belinkelt két oldalt, amelyek segíthetnek. Bár Joomla-s fórum volt az egyik, mégis ott találtam egy tippet, ami alapján elindulhattam:

Thanks

I found this code in the defines file (includes/defines.php) and removed it and it fixed the issue… should I keep any of it, I deleted the whole line of code from line 14

*/ eval(base64_decode(„CglpZiAoc3R[removed]p9Cgk=”));

Letöltöttem az összes php/css/js file-t a szerverről a gépemre, rájuk szabadítottam a Total Commander keresőfunckióját úgy hogy szövegre keressen, mégpedig erre: ‘eval(base64’, és láss csodát… talált is ilyet, mégpedig a config.php file-ban!

Ezt tessék figyelni:

ez egy alap config.php eleje, amit a WordPress rak fel:

<?php
/**
* The base configurations of the WordPress.
*
* This file has the following configurations: MySQL settings, Table Prefix,
* Secret Keys, WordPress Language, and ABSPATH. You can find more information by
* visiting {@link http://codex.wordpress.org/Editing_wp-config.php Editing
* wp-config.php} Codex page. You can get the MySQL settings from your web host.
*
* This file is used by the wp-config.php creation script during the
* installation. You don't have to use the web site, you can just copy this file
* to "wp-config.php" and fill in the values.

Ez pedig az, amit én találtam a szerveremen:

<?php                                                                                                                                                    eval(base64_decode("CglpZiAoc(blablabla)wp9Cgk="));
/**
* The base configurations of the WordPress.
*
* This file has the following configurations: MySQL settings, Table Prefix,
* Secret Keys, WordPress Language, and ABSPATH. You can find more information by
* visiting {@link http://codex.wordpress.org/Editing_wp-config.php Editing
* wp-config.php} Codex page. You can get the MySQL settings from your web host.
*
* This file is used by the wp-config.php creation script during the
* installation. You don't have to use the web site, you can just copy this file
* to "wp-config.php" and fill in the values.

A különbséget zongorázni lehet, ugye? 🙂 A fenti – valamilyen módon odakerült (amúgy jóval hosszabb, csak megcsonkítottam a rohadékot), ráadásul base64-be kódolt káros kód eltávolítása után újra rendeltetés-szerűen működik a feed-em! Még egyszer köszönöm a segítséget bachterman! 🙂

UPDATE2:

átküldtem ThomAce néven futó kollegámnak a fenti káros kódot, aki visszafejtette nekem. A következő beszélgetés zajlott le közöttünk (vastaggal én, simával ő):

Tovább »

Tagek:
febr 15

Már megint rohadt korán volt ez a fél öt. Amikor kinyitottam a szemem egy játszi pillanatra azt hittem, hogy kipihent vagyok, bár a tények (miszerint csak öt órát aludtam) pont az ellenkezőjét támasztották alá. Mindenesetre az első utam, és az azt követő néhány perc is arról tanúskodott, hogy – észérvek ide vagy oda – kipihenten, mondhatni frissen sikerült indítanom a hét első napját. Ezt a bíztató kezdetet azért nyomatékosítottam egy előre bekészített energiaital segítségével, amelyet a készülődés szabadjárataiban magamba szólítottam mondhatni just in case. Jó időt futottam a  buszpályaudvarig is, mivel a fél hatkor induló veszprémi busz elé sikerült 5:10-re kiérnem, amit akkor konstatáltam, amikor a kihalt a peron látványa fogadott a megszokott kisebb tömeg helyett. Szerencsére nem volt hideg, így némi Colorstar hallgatással ébren tartva magamat lassan kivártam, hogy gyűljön a nép. Jöttek is: gyűrött arcú negyvenes nők (akik a farkasgyepűi tüdőgondozóban dolgoznak, és szerintem ők az igazi hősök, nem a politikusok, vagy celebek), enyhén primitív folyamatosan bazmegelő-faszomozó-geciző tinilányok, és hasonló szinten mozgó lovagjaik (ők valószínűleg a veszprémi Séf néven futó szakképző iskolába tarthatnak, mivel annál a megállónál szállnak le mindig), és persze néhány melós, akiknek arcán szintén meghagyták nyomukat az évek. Kénytelen-kelletlen végignéztem, ahogy egy jó harmincas nő két már ülő utasnál is bepróbálkozik, de mindkettő elutasítja (pedig már én is megtanultam, hogy foglalt hely csak a temetőben van), majd – magában dühöngve, ami az arcára is kiül – beletörődik a helyzetbe: most bizony egy bő órán keresztül állni lesz kénytelen, ami azért – valljuk be – nem a legjobb kezdése egy fázós-borús hétfő hajnalnak. Én már belül ültem (mellettem egy középiskolás sráccal), így nem tudtam átadni a helyemet, bár lehet, hogy jobb is volt így: lehet, hogy megsértődött volna, hogy ezzel a gesztussal öregítem. Néha pont azzal tudunk a legjobban megbántani másokat, ha épp’ az ellenkezőjét szeretnénk elérni…

Aztán végre elérkezett a pillanat, és újra a peront érezhettem a lábam alatt. Veszprém nekem mindig a fázós-borús-szomorkás arcát mutatja mostanában: akárhányszor itt járok átutazóban vagy hajnal van, és hideg, vagy már sötét, pedig tudom, hogy gyönyörű nyáron, kiváltképpen a hosszú, árnyas, szökőkutakkal ékesített sétálóutcái. Szegény számomra mostanában a tülekedést, és tömeget testesíti meg, mivel néha elég bunkó módon kell az elsők között leszállnom a buszról, hogy elérjem a csatlakozást, a gond csak az, hogy ez nincs a homlokomra írva, így biztos van, aki negatív jelzőkkel illet gondolatban.

Persze az út elviselhetetlen lenne zene nélkül, mivel aludni nem tudok ilyenkor már (a már említett koffeinlöket miatt se). Kicsit ugyan már unom, de még mindig elszórakoztat a Porcupine Tree, de újabban rá kellett döbbennem, hogy a Colorstar is nagyon jó zene (kicsit degradáló lehet, amit most mondok, bár nem annak szánom: szinte teljesen olyan, mint a Zagar). Általában mondjuk a fehérvári buszon (átszállás után) már Balázsékat hallgatom Class FM-en, mivel akármennyire nyúzott is vagyok általában mégis képesek megröhögtetni. Várpalotán persze elmegy a vétel, ezzel sokat cinkelem Peti barátomat, a hely szép szülöttjét: szoktam neki mondani, hogy valószínűleg a város alatt húzódó sugárzóanyag miatt megy el az adás, szerinte viszont azért mert az egész egy völgyben fekszik. Én mégis ki szoktam tartani az elméletem mellett, mivel néha elég megnézni az itt felszállók amorf fejét, szinte tuti, hogy némi radioaktivitás is közrejátszott abban, hogy ilyen nőtt nekik 🙂 Na jó, ez persze vicc, de tényleg furcsa népek laknak arrafele.

Aztán végül – bő két óra utazás után – végre beérünk Fehérvárra. A hideg elviselhetetlen (főleg a fűtött buszról leszállva), a munkaügyi központ előtt gyülekező több tucat ember látványa lehangoló, és minden csúszik… A macskakő még csak-csak járható, de azon a szakaszon, amin utána kell átvergődni az kész életveszély. Konkrétan az Országalmától a Várkörútig (a Romkert mellett elvezető) gyalogútról beszélek: egy sávot tükörsima felületű márvánnyal rakatott ki valami inkompetens barom, és ez a felület – némi hóval-jéggel megbolondítva – konkrétan nyaktörő mutatvánnyá teszi az átkelést. Ez akkor lehet veszélyes, ha – szokásukhoz híven – nem takarítják le a közteresek a havat róla, és nem is látja az ember a veszélyt. Ha nincs helyismeret, és bátran rálép valaki, akkor szinte garantált az esés.

Ilyenkorra már persze rég kiment a véremből a koffein, így gyakorlatilag zombiként húzom magam végig a városon. Ma reggel ráadásul még kedvenc bankomat is meg kellett látogatnom (tessék tippelni melyik lehet az), bár – kivételesen – most nem magamat megalázni mentem be, csak pénzt kellett utalnom. Itt szeretném megragadni az alkalmat, és közölni két tényt: az egyik az, hogy szerintem valami gonosz mágia hatása alatt állhat ezen bank online felületéhez tartozó jelszavam, ugyanis egész egyszerűen soha nem jut eszembe, és általában 2-3X zárolom a hozzáférésemet egy-egy napra, mire sikerül belépnem. A másik pedig az, hogy én láttam már néhány bank webes felületét, de mindközül ez a legigénytelenebb, legátgondolatlanabb, és legtrehányabb. Vegyünk egy snassz belföldi átutalást: ezeket ugye SMS-ben kapott kóddal lehet érvényesíteni. Más bankok oldalán annyi az egész, hogy az ember kitölti a szükséges adatokat (számlaszám, összeg, stb.), majd a lap alján található gombbal elküldeti magának a kódot. Nos, a Raiffeisen (hopsz, mégiscsak leírtam) webmesterei szerint ez így túl egyszerű, és kapásból 5-6 opció fogad, amelyek közül csak egy szolgál arra, hogy átutaljunk, a többi csak elmenti, meg nem tudom mit csinál a tranzakcióval. A designről nem is beszélek, de természetesen az sokadrangú szempont (bár ha dühítő és gagyi reklámfilmekre tudnak pénzt áldozni, akkor erre is igazán lehetne…).

Amit eddig leírtam már magában is elég hosszadalmas és fárasztó procedúrának tűnhet (főleg hétfő reggel, sőt: hajnalban), de még koránt sincs vége a céghez vezető utamnak: az albérletben még ki kell pakolnom a kaját, a ruháimat, sőt még neteznem is kell egy sort (mivel hétvégén nem nagyon szokott időm lenni rá, és Virtuália már nagyon hiányol két nap után… vagy én őt :)), majd persze következhet a jobb esetben Balázzsal autókázás, rosszabb esetben a buszmegálló meglátogatása (ma persze a második verzió volt soron). Végezetül még be is kell sétálnom a céghez az Ipari Park szívébe, lehuppannom a székemre, megnyitni a Firefox-ot, és elkezdeni a blogírást szorgos, kemény munkát. Most komolyan: tegye fel a kezét, akinek szintén ennyire macerás eljutni a munkahelyére mint nekem (kivéve pestiek, mert a dugó az nagy hendikep)! Naugyehogyugye… nyertem?

Tagek:
febr 12

Figyelem!

Az oldal RSS-ében található ‘Ez is érdekelhet’ alatt sorakozó linkeket lehetőség szerint hanyagoljátok, mivel – egy általam ismeretlen okból – vírusos (de legalábbis káros) oldalra irányítanak, pedig elvileg ide kéne mutatniuk vissza a blogra! Ez a mai naptól íródó postokra (mint ez is) már nem vonatkozik, mivel néhány  perce kiiktattam a postajánlót az RSS-ből, nehogy kicsesszek valakivel. Köszi Sztivnek, hogy szólt, bár előtte pár perccel – totál véletlenül – én is rákattintottam egy linkre, és döbbenten tapasztaltam, hogy valami kamu vírusirtós oldalra mutat a blog helyett.

Ugyanez igaz a ”Tovább a blogra’ linkre is, bár az szerencsére nem mindegyik postnál jelenik meg.

A hiba megoldására ráfekszek ma, feltúrom a netet, hátha… Esetleg ha valakinek van ötlete, hogy hogyan lehetne rendbetenni az ossza meg velem!

Senkiháziak kezében van az internet (is)…

UPDATE:

1. úgy fest, hogy a postajánló visszamenőleg is eltűnt az összes feedes bejegyzésből

2. úgy fest, hogy a ‘Tovább a blogra’ link is meggyógyult a postajánló kikapcsolásával,  de ezzel kapcsolatban légyszi erősítsétek meg, amit tapasztaltam (a kérdéses feed elérhető itt)!

UPDATE2:

mégse sikerült kiküszöbölni a hibát, bár érdekes, hogy Firefox alatt nem jelentkezett, de Chrome alatt igen (benti céges gépen). Mindenesetre írtam a WordPress magyarországi fórumára, hátha valamelyik guru tud segíteni 🙂

UPDATE3:

naná, hogy ma kellett résztvennem egy totál felesleges oktatáson (amelynek hála nem tudtam foglalkozni ma túl sokat a problémával), de most ráfeküdtem kicsit, és a következőkre jutottam:

1. a probléma csak Google-es cuccoknál jelentkezik (iGoogle, Google Reader), de pl. az Opera RSS-olvasójával, vagy más feed-böngészővel nem (én az NewsCrawler-t izzítottam be direkt ennek tesztelése érdekében). Ebből feltételezem, hogy az oldal jó (és átirányításmentes) feed-et szolgáltat, viszont a Google-nél van valami gebasz. Fel fogom venni velük a kapcsolatot ezügyben

2. a magyar WordPress fórumon írtak vissza, az általuk említett két plugint még ma feltelepítem, meglátjuk használ-e (eszmecserénket itt olvashatjátok)

3. írok a biztonság kedvéért majd a WP angol fórumjára is, hátha tudnak valamit segíteni.

Amit fontosnak tartok kiemelni az az, hogy nem kell kétségbeesni, ha esetleg ti is más oldalt kaptatok a blog helyett, amikor a feedben rákattintottatok valamelyik linkre, mivel ha egyből becsukjátok őket, akkor nagy eséllyel nem tudnak semmi csínyt elkövetni. A másik pedig az, hogy maga a feed olvasása ettől nem lett semmilyen formában rizikós, tessék továbbra is nyugodtan böngészni!

Tagek:
febr 11

Ez a legszebb dolog, amit ezen a télen láttam. Komolyan.

Tagek:
febr 10

Mi a dilemma? – kérdezi Kohn a rabbit.

Erre a bölcs rabbi így válaszol:

– Disznóhús ingyen.

Hasonló dilemmába kerültem én is ezen a csodálatos februári estén: mivel hirtelen beütött a jóvilág (= felvettem a melegétel-utalványomat a cégnél) úgy döntöttem, hogy meglepem magam egy pizzával. Mivel a kedvenc legtöbbet igénybevett pizzériámnál van olyan akció, hogy ezer forint feletti rendelésnél az emberhez hozzávágnak egy kupont (amiből tizet összegyűjtve egyenes út vezet az ingyenpizza felé), így – jó fogyasztó módjára manipulálható módon – hozzácsaptam még egy gesztenyepürét is a cehhez. Jött is vala a futár (egészen korrekt 35-40 perc elteltével), átvettem a kaját… és akkor nézem, hogy mit is szállítottak le nekem püré helyett:

Ez nem igazán gesztenyepüré… viszont én azt rendeltem, sőt a blokkon is az szerepel! Ránézésre el se tudtam dönteni mit is kaptam, de első felindulásomban megírtam nekik a véleményemet a dologgal kapcsolatban emigyen:

szerintem ez nem gesztenyepure volt… nem kellett volna felhivni es megkerdezni, hogy jo lesz-e ez is??

Eddig teljesen snassz a történet: nem azt kaptam amit kértem, rohadjanak meg – mongyanak le ésatöbbi. A kíváncsiság kedvéért visszatévedtem a weboldalra, ahol leadtam a rendelést, és elképedve tapasztaltam, hogy bizony ez a – mint közben  kiderült – gyümölcsrizs kicsit másabb árfekvésben tanyázik, mint az általam rendelni kívánt gesztenyepüré:

Summázva: bár nem ezt kértem, ezt kaptam, de az áránál jóval olcsóbban…  jogosan írtam meg nekik a fenti háborgásomat? Ez dilemma a javából! 🙂

Tagek:

preload preload preload