Jó világ van nna. Egy hét szünet után most a héten dolgozok három teljes(nek nem mondható) napot, majd következik a bő két hét leállás január 4-ig. Mennyivel jobb így karácsonyozni, mint tavaly az előző munkahelyemen, amikor az se volt biztos, hogy januárban újrakezdhetjük a dolgos hétköznapokat! Most tuti, hogy tárt karokkal fog várni a cég jövőre is, úgyhogy örömmel lépek majd le kipihenni ezt a hatalmas stresszt, amivel a munkám jár. Eddig némi iróniával emlegettem a rám nehezedő nyomást (merthogy nem nagyon volt olyan), ma viszont bedobtak minket a mélyvízbe: jött 4-5 feladat (ún. ticket), amikkel nekünk kéne tudni kezdeni valamit. Ezt négy tényező teszi lehetetlenné:

1. augusztus végével bezárólag véget értek az oktatásaink, amelyek arra voltak hivatottak, hogy ne csak mint bornyú az új kapura tekintsünk a megoldandó problémákra

2. volt olyan rendszer, amire belépni SE tudtunk (értsd: olyan, mint amikor megkérnek, hogy állítsd át a haver gépén a Windows-hátteret kiskutyáról csöcsösnőre, de nem tudod a belépési jelszavát, így az egész terv bukik)

3. ha be is tudnánk lépni, akkor is csak bámulnánk az SAP szép világoskékes kezdőképernyőjét, mivel hozzászólni érdemileg nem tudunk 🙂

4. mivel nem értünk hozzá, így szükségünk lenne egy (de inkább kettő-három) tapasztalt, túlsúlyos, pattanásos szemüveges beszédhibás kockafejű geek-re a környékünkön, hogy hasznos észrevételeikkel támogassanak minket a munkában (értsd: csinálják meg helyettünk, közben meg dünnyögjenek az orruk alatt olyan hülye szakszavakat, mint az ABAP, RFC, shortdump, és társaik, de ez a része nem kötelező)

+1. a fentebb említett feladatok szövegét egy gép generálja, így esélyünk sincs arra, hogy esetleg értelmezhető mondatokban kapjuk a problémaleírást, helyette majdnem olyan képességeket kíván a felfogásuk, mint amilyen a Matrix-ban Neo-nak volt az első rész végén

Szóval erősen úgy fest, hogy lassan véget érnek víg napjaink, és tényleg neki kell állnunk a munkának, nem lesz játék és mese sohamár a meló. Őszintén szólva nem is bánom, talán gyorsabban fog eltelni a munkaidő.

Amúgy ma lefrissítettem a WordPress-t a legújabb, 2.9-es verzióra, ami olyan megdöbbentő új funkciókat nyújt, amelyek segítségével lehet csinálni ilyeneket:

Csodálatos nem? Ha nem lenne ez az új képmódosító funkció nem tudtam volna a Tündét ennyi szögből megmutatni nektek (csak segédprogram segítségével)! Ezen kívül van még néhány elhanyagolható újítás, mint pl. az egyszerűsített videóbeágyazás, meg a hasonló elhanyagolható hülyeségek, de ebből ti úgyse fogtok észrevenni semmit, csak az én életemet könnyítették meg ezek a drága emberek.

Amúgy ma végre újra érezhettem a hétfői delírium mámorát, ami főleg a héten megszokott 12-13 órás alvás helyett tegnap osztályrészemül jutó 4(!) okozott. A reggeli buszozásról akartam is írni egy gyönyörű lírai akármit Hajnali szeánsz címmel (kell fel a Nap, hideg párában úszik a láthatár, stb,), de rá kellett jönnöm, hogy akárhogy töröm magam akkor se tudok izzadságszagú kín-költői képeknél többet kipréselni magamból. Sebaj, az ember legyen tisztában a korlátaival ugye 🙂

A hétvége amúgy rendkívül eseménydúsan telt el, sikeresen megúsztam egy kiruccanást a szakadó hóban Győrbe szombaton, mivel közösen úgy döntöttünk asszonnyal, hogy nincs kedvünk csövezni egy jót ilyen időjárás mellett egy PASO-koncert miatt. Maradtunk is szépen a jól megszokott hétvégi ütemterv mellett: Klastrom (Pápa egyik legeklektikusabb kocsmája, az úri közönség rendszeresen verekszik, imádom), sör, bor, és csocsó. Múlt héten így is tiszteletünket tettünk a Bridge-ben (a már említett város egyik legjobb főiskolás gyűjtőhelye) egy könnyűdrog-használóknak rendezett „bulin” (értsd: szar reggae-zene, és magas egy négyzetméterre jutó rasztás-koncentráció, akiknek túl kevés volt a vér a THC-jükben, legalábbis ránézésre), ahol volt szerencsém megtapasztalni újfent, hogy miért utálom ezt a stílust. Megnyugtató volt az eset abból a szempontból, hogy megintcsak rájöttem, hogy nem fenyeget annak a veszélye, ami annyi haveromat utolérte már, és átpártoltak a rock/metál/altervonalról erre a lötyögős értelmetlen bizonyos tudatállapotban leledző fiatalokra specializálódott szarra.

Visszatérve az utóbbi napokra: hét közepéig tutira lesz pár post, de utána kezd kicsit esetlegessé válni az online-létem, például csütörtökön szinte semmi időt nem fogok magamat a hálózatra dokkolva tölteni, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy megyek jóapámhoz Pestre karácsonyozni. Végülis nem is baj, ha nem lesz friss cucc, nektek se javaslom azt, hogy az év végét a gép előtt töltsétek, mert ilyenkor a család körében kell ünnepelni a szeretet ünnepét… vagy legalábbis törekedni kell arra, hogy minden nap az alkohol mámorának ködében ússzon, ha már úgyse kell dolgozni 🙂 Tudom javasolni Szentestére a következő programot: családi események lerendezése után tessék szépen könnyes búcsút venni tőlük, majd ismerősökkel-haverokkal tessék testületileg elvonulni inni 🙂 Tavaly nekem is jól sikerült: hajnali 2-3 fele arra lettem figyelmes, hogy épp hányom le otthon a porszívónkat, annyira túlcsordult bennem a karácsonyi hangulat, de ez már egy másik történet 🙂

…egyből nem születik a blogon naponta 3-4 post. Nem tudtam ma se annyit írni, amennyit szoktam, sőt ezeket a sorokat is hm… nem túl ideális körülmények között vagyok kénytelen lepötyögni (értsd: gubbasztva egy kölcsönlaptop-pal a szobámban a konvektor előtt, miközben barátnőm, és Tamás haverom a Szexi vagy nem?-et nézi a TV-ben, ami nagyon inspiráló háttérzajt biztosít…). Ma ugyanis – ellentétben a hétfőim 99%-ával – nem keltem fél5-kor, így nem a fáradtság delíriumában töltöttem a napomat. Történt ugyanis, hogy úgy döntöttem, hogy most pár napot táppénzen töltök, ha már múlt héten sikeresen kibekkeltem a kehémet orvos nélkül. Hétvégén persze már köhögtem is rendesen, sőt a hátam is fájt, így sejthető volt, hogy nem úsztam meg ennyivel az esetet. Ma délután mondta is a dokibácsi, hogy kezdődő tüdőgyulladást nevelgetek, szóval jól tettem, hogy tiszteletemet tettem nála. Kaptam is két gyönyörű receptet, amelyeket halálosan fáradt anyámmal ki is váltottunk ügyesen (tiszta Max Payne-feelingem volt ebben a szállingózó hóban).

Ez a nagy büdös helyzet a héten, kicsit offline-ba váltottam az életmódat egy kis időre. Igazából nem is bánom, hogy kicsit kiestem a net hálójából (ez olyan szükségtelen szóismétlés, mint a baconszalonna), mivel az utóbbi időben már kicsit kezdtem információ-túladagolás erőt venni rajtam, ez alatt értsd: rosszul voltam, ha már ránéztem a számítógépemre, és ez főleg bent a cégnél tör rám reggelente. Főleg azért kerülgetett az undor, mivel kezdtem úgy érezni, hogy semmi más nem tölti ki a napjaimat, mint az, hogy reggeltől estig szívom magamba a felesleges adatokat, és próbálom kiszortírozni belőlük a hasznosabb morzsákat. Most viszont egy hétig csak döglök, C64 emulátorozok, Doom-ozok, meg TV-zek, és jelentősen vissza fogom szorítani a napi netadagomat. Ennek eredményeképpen kevesebb lesz a post is, ez persze – igyekezetem szerint – nem fog zavaróan hatni, mivel igyekszem majd hozni a színvonalat, már ha egyáltalán volt eddig olyan. Most is szerettem volna rittyenteni egy kis esszét Berlusconi-ról némi képanyaggal megtámogatva (valami olyasmi címmel, hogy „Amikor a politikus is embernek tűnik”) annak kapcsán, hogy valami barom hozzávágott egy szuvenírszobrot (barom volt, mert nem ez a dolgok elintézésének módja, még akkor se, ha a szóbanforgó államfő messze földön híres arról, hogy nem a gerincesség mintaképe). Komolyan mondom megsajnáltam, amikor az eltorzult arcát többször is belassítva láthattam a TV-ben, pláne amikor azt is bejátszották, amikor régebben elájult valami pártrendezvényen. Vagyok annyira empatikus (sajnos túltengésben is szenvedek belőle), hogy hiába tudom, hogy az illető egy féreg, mégis elszorul a szívem, amikor ilyen kiszolgáltatott helyzetben látom. Bármelyik magyar politikus, vagy akár bűnöző (ja igen, ezek szinonímák) is ezt az érzést váltotta volna ki belőlem, ha ilyen atrocitás érte volna, hiába tudnám, hogy ő (is) tehet arról, hogy szarban van az ország. Berlusconi béka segge alatt csücsülő népszerűségének kifejezetten jót fog tenni az eset, pláne ha a történtek után is normálisan fogja kezelni a történteket, és nem akarja vérét venni a nyilvánvalóan beteg embernek.

Közben megtudhattam, hogy a Csillag születik forgatása alatt beszakadt a színpad a Kutyakölykök produkciója közben. Hogyan tudhattam volna meg ezt a fontos információt, ha – fehérvári szokásomhoz híven – nem nézném a TV-t? Sőt, este elkerülhetetlen lesz a Benkős elmebaj megtekintése is, amit – ha nem lennék táppénzen – szintén lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam volna ki, így viszont asszonykámnak hála én is részesülni fogok a magyar televízió- és kultúrtörténeti élményből…

UPDATE:

ha valaki netán lemaradt a Berlusconi-esetről annak itt egy friss videó:

Tényleg. A túlérzékenység és a totális közöny között ingázok egész életemben. Ma éppen az első variáció a soros, sikerült is megsértődnöm egy haveromra, mivel úgy éreztem, hogy nagyjából a vicces hülyegyerek szintjén kezel engem, és amikor már nem voltam szórakoztató (mert gondolom megunt, vagy fenetudja) elküldött egy „na ennyi elég volt mára belőled”-del. Persze fasznak siránkozok, én voltam a ludas: én engedtem, hogy eddig fajuljon a helyzet. Én voltam az, aki – az anyámat is eladnám egy poén kedvéért jegyében – gyakran saját magából csinált bohócot, úgymond én voltam az ügyeletes mókamiki. Nos ez most ütött vissza. Törni-zúzni volna kedvem.

Még a Facebook is ezen rugózik… az agyam eldobom 😀

(Amúgy megvolt végre a héten az első lázálmok, és csatakosra izzadás nélküli éjszakám! Csúcs ez az érzés :D)

Kicsit  rákattantam erre az influenza-témára, tudom, de mentségemre legyen szólva, hogy az alábbi esszé csak úgy „szembejött”, nem vadásztam rá külön, de annyira frappáns és szellemes, hogy muszáj elkövetnem vele a kopipészt bűnét:

Egy deci vodka

Németországban a tél végéig harmincötezer polgárt visz el az influenza, írja a Bild című napilap egy dr. Adolf Windorfer nevű epide­mio­ló­gusra hivatkozva. Ott van az orvos fotója is, olyan, mintha valami katasztrófafilmből lépett volna elő, ránéz az olva­só, és a hideg kileli.

Egy évtizeden belül harmadjára hisszük el, hogy a világvége a küszöbön áll, s ez azért elgondolkodtató. Mindössze hét esztendeje, hogy kitört az első abszolút gyilkos és végzetes világjárvány, ez volt a SARS, más néven atípusos tüdőgyulladás. Ma már a kutya se emlékszik rá, pedig akkoriban a tudósok megmondták, hogy ez nem vicc, hónapok kérdése, minden századik ember meghal.

Lehet, hogy minden huszadik.

A szigorúbbak szerint minden ötödik, bizonyos jámbor igehirdetők egyéb­ként őket szerették leginkább. Jöttek is elég gyakran, mármint az igehirdetők, csengettek, nyitom az ajtót, ott áll két helyettes államtitkár külsejű, jól öltözött ifjú ember. Nem gondolom-e, hogy ideje volna megtérni? Mi a fenének már az én koromban, kérdeztem vissza, mondták, hogy a SARS képében jött el a végítélet, benne van a Bibliában, Lukács 21:11, ha tehát rögtön meg nem térek, akkor énnékem annyi.

Ebben maradtunk.

Igazság szerint hét évvel ezelőtt is voltak, akik már az elején megmondták, hogy baromság az egész. Ilyen volt például Anatolij Vorobjov, a moszk­vai orvosi akadémia mikrobiológiai és immunológiai osztályának munkatársa, ő mondta, hogy nem pánikolni kell, hanem naponta meginni egy deci vodkát. Egy deci vodka min­den vírust megöl. Azt is mondta, hogy ez a vodkamennyiség mellesleg az infarktust és az agyvérzést is megelőzi.

Végül is a SARS-járvány, lefolyásának nyolc hónapja alatt, mindent egy­bevé­ve hétszázhetvennégy áldozatot szedett. Mármost a világon nyolc hónap alatt átla­go­san úgy harminchat és fél millió ember szokott meghalni, értsd alapeset­ben, ha nincs világjárvány. Ha világjárvány van, akkor, mint látjuk, ugyanennyi, bár ilyenkor köztük van az a hétszázhetvennégy is, akik a SARS-vírust elkapták. Ők se élhetnek örökké.

A SARS-járványt tehát észre se vettük volna, ha nincs olyan sajtója, amilyen volt. Egy szokványos influenzajárvány viszont nemcsak attól van, hogy bemondták a tévében, hanem attól, hogy az emberek bele szoktak betegedni. A világjárványt inkább csak bemondják.

Oroszországban a SARS-járványnak egyetlen betege volt. Nyilván kevesebb vodkát ivott a kelleténél, de ő is túlélte. Mit tanít erről Anatolij Vorobjov, kérdezte enmagától, több vodkát kell inni.

Ivott, meggyógyult.

Ne csodáljuk, hogy Oroszországban a mikrobiológiának és az immunológi­ának komoly tekintélye van. A vak is látja, hogy ezeket a tudományokat nagyon okos emberek művelik, hiszen csupa olyasmit mondanak, ami a nép ősi bölcsessé­gé­vel összhangban áll. Igyunk vodkát. Nem zagyválnak össze mindenféle hülyesé­get, mint a többi doktor.

Viszont eközben már tombolt a madárinfluenza. Még vége se lett az előző világjárványnak, már itt volt a nyakunkon a következő. Negyvenmillió ember fog meghalni, mondta egy epidemológus, kétszer annyi fog, mondta a másik. Megint jöttek az igehirdetők, álltak az ajtó előtt, mert be azért nem engedtem őket, és tudatták velem, hogy ez is benne van a Bibliában, Pál apostolnak Ti­mó­the­us­hoz írott második levele, harmadik fejezet, ott áll fehéren-feketén, hogy nekem most már tényleg annyi.

Madárinfluenzában mindmostanáig, a WHO hivatalos kimutatása szerint, kétszázhatvanketten haltak meg világszerte, de főképp Délkelet-Ázsiában. Darab ideig nem is nagyon utazgattunk arrafelé, félve a H5N1-től, ahelyett, hogy a kókusz­diótól féltünk volna. Gyönyörűek a hajladozó kókuszpálmák, csakhogy amikor fú a szél, egy-két kilós kókuszdiók potyognak róluk, húsz-harminc méterről, akit egy ilyen kupán trafál, annak a visszaúti repülőjegye garantáltan kárba veszett. Évente átlagosan kilencszáz turistát ütnek agyon a kókuszdiók, mi mégse ezektől tartunk, hanem világjárványtól. Amiről a tévében szó esik.

Most épp sertésinfluenza van, rövid idő alatt a harmadik fékevesztetten gyilkos világjárvány. Ez már majdnem olyan, mint akármelyik normális influenza, csak enyhébb. Sajnos áldozatai is vannak, az Egyesült Államokban például körülbe­lül annyian, ahányan évente ugyanitt a saját úszómedencéjükbe belefulladnak, vagy ahányat a villám agyonüt. Kevesebb mint hatszáz személy. A létrára mászásba többen halnak bele. Szöget kell verni a falba, a ház ura hozza a létrát, felmászik, lezuhan, temetés. Persze ha előzőleg elkapta a vírust, akkor papíron ő is az influen­za áldozata lesz.

A létrának ugyanis nem jó a sajtója, míg ezzel szemben a vírusoké marketing szempontból tökéletesnek mondható, legalábbis mostanság. Idővel majd jön valami más, ahogy korábban is másfajta kataklizmák divatoztak. Például 1524-re özönvizet jósoltak az asztrológusok, természetesen szigorúan tudományos alapon, a Nap, a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Ju­piter és a Szaturnusz együttállása miatt. Johannes Stöffler tübingeni professzor (asztrológus, pap, matematikus, csillagász, holdkráter is van róla elnevezve) már negyedszázaddal előbb megmondta, hogy 1524. február huszadikán jő el a vízözön. Európa-szerte pánik tört ki, tömegek menekültek el az otthonaikból, némelyek hatalmas bárkákat építettek, mások hegytetőn lévő erődö­ket. Özönvíz, persze, nem lett, sőt az 1524-es esztendő a rendkívüli szárazság miatt vált emlékezetessé. Stöffler maga 1531-ben halt meg, elvitte a pestisjárvány. Az egész asztrológus szakma nagyon csodálkozott.

(Forrás)

Sajnos… tényleg beteg vagyok, de egyelőre nem uralkodott el rajtam a kehe úgy istenigazából. Ezt a szomorú tényt (mármint hogy mégse csak beképzeltem a betegséget) akkor konstatáltam, amikor éjjel elég kellemetlenül sikerült aludni, ami abban nyilvánult meg, hogy óránként megébredtem, és közben folyamatosan fáztam, hogy a hülye lázálmokról ne is beszéljünk. Apropó: szokott lenni nektek is olyan, hogy lázasan hülyeségeket álmodtok? Én tegnap éjjel feltaláltam valami vírus ellenszerét, továbbá kiirtottam a kínaiakat (nem, nem tudom hogyan), de amikor nem csak hőemelkedésem van szoktak lenni sokkal durvább álmaim is. Most még szerencsére nem volt olyan kemény, de kellemesnek semmiképpen nem mondhatnám az előző éjszakámat. Az egészre rátett egy lapáttal, hogy olyan 4-fél5 fele megeredt az eső, és utána meg emiatt nem tudtam normálisan aludni, mivel zavart a párkányon kopogó cseppek hangja.

Mindenesetre ma még bejöttem dolgozni, de – attól függően, hogy estére hogyan fogom magam érezni – lehet, hogy elvonulok szépen táppénzre. Teszem ezt azért, mert megpróbálom úgy felfogni az egészet, hogy nem akarom elhagyni magam, és ágynak esni, mivel tapasztalatból tudom, hogy akkor leszek igazán rosszul, ha nem csinálok semmit, és tényleg elhiszem, hogy én most beteg vagyok. Ma reggel is ennek jegyében húztam magamra a farmert, és a pólót (közben majd’ megfagytam), és jöttem be a céghez, bár megtehettem volna azt is, hogy betelefonálok, hogy ne várjanak, és szépen hazamentem volna busszal. Ez lehet, hogy holnap valóban meg fog történni, ma még kúrálom magam teával és Rubophennel, de ha nem javul az állapot (vagy egyenesen rosszabbodik), akkor előfordulhat, hogy pár napig nem lesz friss post 🙁

Komolyan mondom hülye vagyok. Ma – hétfő lévén – alapból nem vagyok túl jó formában (ugye a 4 óra alvás, és a hasonló finomságok kicsit tönkre szoktak vágni ezen a napon, de nem szeretném ma is ezt boncolgatni, mert lassan illendő lenne indítanom egy hetfoihiszti.raktalicska.hu című aloldalt :)), de most az is rátesz egy lapáttal, hogy most éppen beképzeltem magamnak, hogy influenzás vagyok. Persze nem volt nehéz, mivel egész nap a zsír új (‘Mitulát báti hotta’) szőrmebéléses melegítőmben villogtam (amire Jezy barátom csak annyit mondott, hogy ‘nem rossz, csak kicsit stricis’), úgyhogy persze hogy izzadok, meg iszonyatosan melegem van. Nem, nem vagyok lázas, dehogyis! De mi van ha mégis??! Szóval kellemesen eltépelődök az élet igazságtalanságán (mivel mindig elkapok minden szart, naná, bezzeg az iksz, meg az ipszilon sose), és már készülök lelkiekben az egyhetes izzadós-rémálmodós-szarközérzetes-hidegrázós-izomfájós tortúrára, amely nélkül az ember nem tudná értékelni az egészséget. Persze – gyakorló hipochonderként – nagyjából sejtem, hogy jelenleg semmi jele nincs annak, hogy beteg lennék, a fáradtság, és nyúzottság is a kialvatlanság számlájára írható, míg az izzadás pedig a már említett stricipulcsiéra, de akkor is bennem bújkál a kétség, hogy mi van ha mégis elkaptam? Erről persze a rohadt média is tehet, mivel az ember nem hallgathat meg egy rohadt hírblokkot a rádióban anélkül, hogy ne halljon halott kismamákról, és agygyulladásos(!) kisgyerekekről, akiket egytől egyig a szóban forgó vírus támadott meg. Hihetetlen az egész felhajtás, és az a szomorú helyzet állt elő a sajtóorgánumokkal kapcsolatban, mint Aiszóposz tanmeséjében* a pásztorral a falubeliek: annyiszor csinált már pánikot csak a hecc kedvéért, hogy az ember már akkor se hisz neki, amikor tényleg kéne. Honnan kéne tudnom nekem, hogy most nem csak a szokásos példány/nézőszám növelő médiafelhajtásról van szó, és tényleg komoly baj van? Már megint nem talál az ember támpontot, hiába is szeretne, egymásnak ellentmondó információk között állva totál összezavarodva pedig nehéz értelmes döntést hozni: egyik oldalról pánikkeltés zajlik, míg a másik oldalról azt az információt kapjuk, hogy:

A megbetegedés általában az influenza szokásos tüneteivel jár, és szövődmény nélkül, magától gyógyul.

(forrás pdf-ben)

Na most akkor az intenzíven fekvő a vírus elkapását megelőzően elvileg makkegészséges emberekről szóló rémhírek, vagy az ÁNTSZ közleménye a mérvadó? Ésszerűen dönteni szinte lehetetlen… Oltatni meg – ha nem muszáj – nem akarom magam, mert hátha tényleg csak egy bolhából csinált elefánttal állunk szemben, és nem szívesen böketném magam feleslegesen valami szerrel, amivel kapcsolatban azt nyilatkozta az Omninvest ügyvezető igazgatója, hogy „Az oltóanyag hibája miatt esetlegesen jelentkező mellékhatásokért a gyártót terheli a felelősség, a kártérítésre pedig a cég saját tőkéje és felelősségbiztosítása jelenti a garanciát”. Hmm… de jó is annak, aki esetleg lebénul miatta, legalább van kitől pénzt követelnie! Tudom persze, hogy ez a verzió mégiscsak jobb, mintha valóban az állítólagos ciprusi offshore cégen kéne megpróbálni behajtani a kártérítést, de az a rémisztő, hogy ez a téma egyáltalán felmerülhetett!

Ilyen gondolatok kavarognak most a fejemben. Nagyon melegem van, szar a hangulatom, és egész hétvégén egy beteggel voltam egy lakásban, szóval most éppen azon görcsölök, hogy ne legyek rosszul szerdáig (csütörtökig max), mert az azt jelentené, hogy megúsztam a lappangási idő leteltét, és feleslegesen hülyítem magam az egésszel. Ha netán mégis legyűrné a – vélt vagy valós – vírus a vasszervezetemet, akkor max a hét további részét blogolás helyett kellemes ágybanhaldoklással fogom tölteni (pedig ágyban párnák közt nem meghalni szeretek, hanem… :)), de legalább elmondhatom, hogy nekem volt igazam!

* Egy pásztor kihajtotta nyáját a faluból távolabbra, és a következő tréfával töltötte az időt: hangosan kiáltozva segítségül hívta a falusiakat, mímelve, hogy farkasok támadtak a juhokra. Kétszer-háromszor meg is ijedtek a falusiak, és előrohantak, de aztán nevetve távoztak. Végül azonban történetesen tényleg megjelent a farkas, és nekiesett a nyájnak. A pásztor segítségért kiáltott, de a többiek azt hitték, hogy szokása szerint csak tréfál, és nem sokat törődtek vele. Így aztán elpusztult minden juha.

A mese bizonyítja, hogy ezt nyerik a hazudozók: akkor sem hisznek nekik, ha igazat mondanak.

Nagyjából négyszer-ötször egymás után, csak a maximalizmus jegyében, persze. Jelentem, hogy a mai naptól datálódik az, hogy ha belépek a fehérvári Vodafone-ba az eladók már halk kuncogással reagálnak rám, és ezt mindössze tíz perc alatt sikerült elérnem. Azért ez se sikerülhet mindenkinek, tehetség kérdése az egész.

Az egész azzal kezdődött, hogy apám megkért, hogy menjek el a szóbanforgó szolgáltatóhoz, merthogy a feltöltőkártyás előfizu, amit használ az én nevemen van, ergo csak én tudok intézkedni vele kapcsolatban, és nyomozzam ki, hogy miért vannak 100ft-os percdíjai (amelyeket saját maga kalkulált ki a telefon hívástartam mérőjének segítségével). Persze ez se lesz így teljesen igaz (mármint hogy csak menjek be, és oldjam meg az olcsóbb hívásdíjat), de ne szaladjunk előre ennyire a sztoriban.

1. Kezdődött azzal, hogy beléptem az üzletbe, és magabiztos léptekkel a hátsó részlegben üldögélő alkalmazottakhoz vonultam. Kicsit én is meglepődtem azon, hogy milyen elképedt arcot vágnak ezt látván, de egy bizonytalan „kihez fordulhatok?” kérdést azért megengedtem feléjük. A srác (merthogy csak egy volt, a többi fiatal csaj) erre azt válaszolta, hogy „attól függ mivel kapcsolatban?”, majd hozzátette, hogy „sorszámot a bejáratnál lehet kérni az automatából”. Erre én még makogtam valami „nem vagyok itt járatos, bocsi”-t (ami igaz is, mivel a pápai üzletükben szó sincs sorszámos rendszerről, bár az nagyságrendekkel kisebb is, igaz), és visszakullogtam a szóban forgó géphez. 2. Beazonosítottam, hogy nekem az ‘Ügyfélszolgálat’ nevű menüpontra lesz szükségem, de azon belül akármire mentem (‘Tarifaváltás’, stb.) mindig elirányított az üzlet telefonos termináljához, és nem adott cetlit. Ott szerencsétlenkedek már 2 perce, amikor odajön a biztonsági őr, hogy segíthet-e. Némi nyökögés után (amit az okozott, hogy ahelyett, hogy elmondtam volna, hogy milyen ügyben vagyok inkább azt ecseteltem, hogy nem ad sorszámot a gép) csak sikerült elregélni neki a bajomat, erre az Ügyfélszolgálat-on belül rábökött az ‘Egyéb’-re, és lőn: egyből nyomtatott nekem egy papírt a masina. 3. Ezek után némi ücsörgés után kiírta a kijelző a számomat, meg hogy a négyes ügyintézőhöz kell mennem. Felpattantam, elindultam feléjük, persze a biztonsági őr már ott állt, és mutatta a kezével, hogy hova üljek („segítségre szorul szegény fogyatékos” -gondolhatta), de jól is tette, hogy útbaigazított, mert csak miután már pár perce ott voltam akkor szúrtam ki a kb. 2,5-3 méter magasra kiírt – ráadásul kis betűtípussal írt – számokat. 4. Ezek után jött az a rész, hogy elmagyaráztam a csajnak a bajomat, aki erre – annak az embernek a közönyével, aki hozzá van szokva, hogy naponta elmondja ugyanazt ötvenszer az értetlen barmoknak – kinyitott egy katalógust, és szépen – ahogy a hülyéknek szokás – tagoltan elmagyarázta, hogy hogyan lehet egy sima SMS segítségével tarifacsomagot váltani, közben – csak a biztonság kedvéért – felolvasta a percdíjakat, sőt a szóban forgó számot be is karikázta nekem, amire küldeni kell az üzenetet. Ezek után persze még majdnem én kértem elnézést, hogy ilyen triviális baromsággal rabolom az idejüket, és kisunnyogtam a boltból. Égtem mint a Reichstag.

Ezután felhívtam apámat, hogy elmeséljem, hogy mennyire felesleges, és égő procedúrán estem át, aki erre közölte, hogy nem tarifacsomag-váltás miatt küldött be, hanem hogy kérjek egy részletes számlát, amin látszanak a percdíjak. Nos, erről eddig nem esett szó, de sebaj, mindenesetre vissza akart küldeni, hogy intézzem el. Erre én csak vázoltam neki az eddigi történéseket, és közöltem vele, hogy nem fogok visszamenni, mert most már tényleg kirakják a biztonsági kamera rólam készített felvételét a falra ‘a Vodafone idiótája 2009. december’ aláírással, és ebből nem kérnék, ha nem probléma. Ezt egy röpke 7-8 perces beszélgetéssel sikerült letisztázni, letettem a telefont, és úgy éreztem, hogy talán most már nem fogok több kellemetlen helyzetbe kerülni ma, úgyis majdnem este 6 óra… 5. Valóban, ezek után már csak annyi történt, hogy betértem a Kaiser’s-be némi kajáért (és sörért ofcourse), és olyan ötletem támadt, hogy veszek egy kis trappista sajtot, ami a sült krumplin igen jól mutat ráreszelve. Oda is léptem a csemegepulthoz, vártam kb. 3 percet, kértem 10 dekát belőle, amikor… észrevettem hogy tőlem 1 méterre jobbra nyitott a pult, és nyugodtan be lehet nyúlni az előrecsomagolt sajtokért… Ez az utolsó eset talán nem volt olyan gáz, mint az előző öt, mivel gondolhatta a boltos néni, hogy nincs ilyen kis kiszerelés kirakva, de aztán ki tudja…

Szóval ilyenek történnek az emberrel, ha felrúgja a napi rutint, és emberek közé merészkedik… A maiak után inkább maradok a gépem előtt, köszi!

UPDATE:

+1:

Elvileg mostantól a régóta hanyagolt Twitter-fiókomban is nyoma lesz a blogra íródott postoknak. Hádejóisezgyerekek!

…a világnak, hogy ma reggel fel kellett kelnem! Csodálatosan aludtam, elerenyedten, békésen, talán még álmodtam is valami szépet (gondolom lepkét kergethettem egy harmatos, a kelő nyári nap fényében tündöklő réten, vagy ilyesmi), de ennek vége szakadt, amikor – nem erőszakosan, de  könyörtelenül – beküzdötte a World of Goo egyik zenéje magát az agyamba a hallójáratomon keresztül, ezzel késztetve a tudatomat, hogy kiszakadjon a gyönyörű világból, amiben eddig leledzett semmitől se zavartatva. Ádám érezhette magát úgy, mint én ma reggel: ki lettem űzve a Paradicsomból. Úgy éreztem, hogy ha most kialudhattam volna magam, akkor soha többet nem kellett volna ilyesmire pazarolnom az időmet, annyi energiát halmozhattam volna fel magamban. És még ezt is elveszi tőlem a világ. Sebaj, téged is utállak, nem csak szerencsétlen malacokat.

Amúgy mára is akadt egy bölcsesség, amelyet a bőrkötéses „JonC összes bölcselete” könyvben fog majd az utókor kiadni (ha ez megtörténik, akkor természetesen a Biblia nevű bestseller karrierjének befellegzett). Tessék készíteni az emlékkönyveket, noteszeket, üzenőfalakat, kinyilatkoztatás következik:

Minél több mindent tart az ember megszokottnak, és magától értetődőnek, annál sivárabbnak érzi az életét.

Na erre varrjatok gombot! 🙂