Az van, hogy amikor egy ilyen hosszabb szabi után vagyok kénytelen visszajönni Fehérvárra, és ezzel újfent szembesülni azzal, hogy mennyivel másabb lehetne az életem, ha mondjuk otthon lakhatnék a barátnőmmel, a gyerekkori barátaimmal, és persze édesanyámmal az kurvára le tud lombozni. Ilyenkor érzem át igazán, hogy mit adtam fel ezért az állásért, és hogy mennyivel sekélyesebb, magányosabb, és végsősoron unalmasabb életmód jutott osztályrészemül, amely szerintem még ahhoz is nagyban hozzájárult, hogy az utóbbi hónapokban jóval ritkásabban szállingóztak a postok, egyre kevésbé volt kedvem írni, és – ha megfigyeltétek – inkább a hírekre, a könnyebben megfogalmazható, nem túl mélyenszántó témákra helyeztem a hangsúlyt, éppen azért, mert valamelyest elkezdett felzabálni a fásultság. Tényleg jó volt ez a másfél hét arra, hogy most érezhessem azt, hogy mennyire durván megzombítottak a végeláthatatlan sorban özönlő ugyanolyan hetek a szabadság előtt. Itt lakok ebben a kurva panelban két agyhalottal (az egyik már nem is köszön, a másikkal is csak akkor tárgyalok, ha nagyon muszáj, értsd rezsit kell fizetni meg hasonlók), nincs egy normális haverom, akivel tökéletesen egy húron tudok pendülni (ergo nem frusztráljuk egymást 10 perc után a nem összeegyeztethető hullámainkkal), nem élvezem ki a nyarat (nehéz is lenne úgy, hogy az ember ötkor szabadul a munkahelyéről), és egyáltalán: károsnak érzem minden percét az ittlétemnek. Még kapálózok néha: amióta rendbeszedettem a biciklit néha nagy túrákat teszek a városban (múltkor este fél11-kor jött rám a tekerhetnék, fél1-ig bóklásztam fel-alá a kihalt utcákon, ami jól hangzik, kár, hogy csak még magányosabbnak éreztem magam tőle), pár hete kiültem a Halesz-parkba is, de persze egyedül az is marha unalmas lett néhány perc után.
Szóval úgy érzem azért van miért sírnom-rínom, viszont tisztában vagyok azzal, hogy ilyen állásról mások álmodni sem mernek, és türelmesnek  kell lennem, hátha egyszer majd fogok annyit keresni, hogy legalább a szabadidőmben, hétvégén azt tehessem (szinte), amihez csak kedvem szottyanik. Addig is marad a lassú értelmi hanyatlás, a napi majdnem egy liter energiaital, és persze a hiány, amit nem tud enyhíteni semmi. Bassza meg az egész.

GPOY

Az van a munkahelyemen, hogy körülbelül január óta szinte az összes ticket az én kezemen ment keresztül (ergo egy bizonyos szemszögből úgy tűnhet, hogy csak én dolgozok), így valószínűleg egy általam ismeretlen emberke képernyőjén egy olyan grafikont generált az Excel, amelyben az én csíkom exponenciálisan növekvő tendenciát mutat a többiek stagnálásával szemben, amelynek köszönhetően immáron másfél hete csak akkor dolgozok, ha én akarok. A töménytelen mennyiségű túlórát, amit az ehhez hasonló szopásokkal gürcöltem össze már nem is említem. Lehet isteníteni nyugodtan, nem sértődök meg.

Esküszöm így történt, hogy a héten nem volt post 🙂 (Igen, beszippantott a Dead Space második része, és egész egyszerűen nem enged.)

Komolyan mondom, hogy ilyen mocskos hétfőm még sohasem volt, pedig elég régóta szoktam sírni-ríni, hogy mennyire megviselnek ezek a napok (még külön tag is van hozzá ugye). A maival kapcsolatban tényleg csak arra tudok gondolni, hogy ha ezt túléltem, nem estem össze, nem kaptam pánikrohamot, nem rókáztam be szép elegánsan a cégnél az asztalom alá, nem mentem át amolyan Michael Douglas-szerű figurába az Összeomlásból, akkor tényleg egész komoly tűrőképességgel vagyok megáldva bármennyire is hiszem pont az ellenkezőjét néhanapján. No persze mindehhez kellett az is, hogy úgy izomból megszopassam magam (már bocsánat a kifejezésért) a hétvégén, ugyanis egy rám bízott feladat teljesítése során elkövettem egy aprócska hibát, amelyből – a pillangóhatásnak „hála” – az lett, hogy tegnap éjjel hajnali fél négykor tudtam csak ágyba keveredni, reggel meg persze várt a munka.

Nem kellett nagyot hibáznom hozzá: két file-t összekevertem, és rosszat indítottam el. Ennyi volt az egész, ámde a tény, hogy valamit nagyon elkeféltem csak vasárnap délelőtt vált világossá, amikor az éppen felépített SAP egy félresikerült groteszk Frankenstein által létrehozott torzszülöttként csak mint valami félig élő, félig halott akármi volt képes működni. Adatbázisa csak okádta a hibákat, a fele funkciója elindult, a másik (nagyobb) fele viszont változatos SQL hibákkal borzolta az idegeimet. Gyors telefonálás, hibaüzenetek, tünetek ismertetése tapasztaltabb kollegákkal, akik már mondták is, hogy no igen, ez arra utal, hogy a bő egy napi munkám mehet a kukába, törölhetem az egészet, és kezdhetem újból. Mindezt vasárnap, amikor épp’ a másnapossággal küzdve próbáltam befejezni a péntek este elkezdett műveletsort gondolván, hogy az utolsó simítások menni fognak úgy is, ha kicsit boxolnak a majmok a fejemben. Súlyos tévedés volt, a fogam és a fejem hasogatott miközben hatalmas kínok között vergődő rendszerem amolyan Aliens-esen épp’ azt suttogta „Kill me…” Könnyes szemmel tettem eleget a kérésének: ment a levesbe minden, amit addig felépítettem. Hangsúlyozom: mindez azért történt, mert előző nap összecseréltem két file-t. Ennyi épp’ elég ahhoz, hogy a szép, nyugodt tempóban eltervezett munkálkodás idegbeteg kapkodásba, és dühöngésbe csapjon át jó adag szégyenérzettel, hogy ilyen amatőr módon tettem tönkre az egészet, és kockáztattam, hogy hétfő reggel nyolcra meglegyen. Elég annyi, hogy a dominósor dőlésnek indult, amelynek az lett a vége, hogy tegnap hajnalban úgy feküdtem le, hogy nem lehettem biztos abban, hogy a második nekigyürkőzés eredménye életképes-e, vagy újabb szörnyet alkottam.

Reggel hétkor keltem, a három és fél óra alvás után valahogy úgy éreztem magam, mintha egész éjjel rövidet vedeltem volna, a szemeim égtek, émelyegtem, a fejem kóválygott… de legalább a rendszer működőképesnek bizonyult, és képes voltam időre prezentálni! Az pedig, hogy sík idegen, kialvatlanul, mocskosmód fájó foggal (ami még most is tart, hogy jobb legyen a kedvem) képes voltam végigcsinálni a napot, képes voltam beszélni (némileg dadogva még angolul is), gondolkodni… nos, én úgy gondolom, hogy az emberi akaraterő diadala. Ennek örömére délután megjutalmaztam magam: egyrészt elhoztam a biciklimet a szerelőtől ( – 20000 forint, de cserébe szinte hajtani se kell, úgy suhan), másrészt pedig rendeltem egy szép nagy csirkemájas pizzát magamnak, hogy a sok fájdalomcsillapító, amit magamba tömtem (energiaitallal, és kólával kombinálva, természetesen csakis a gyomrom egészsége érdekében) ne marjon szét. Most, tele hassal, mögöttem a szinte zsír új biciklimmel, valamelyest megnyugodva azt gondolom, hogy a mondás, miszerint ami nem öl meg az megerősít igaz lehet: újabb határomat feszegettem, és megmérettettem. Mindenesetre nem fogok rendszert csinálni belőle, mert kurva kellemetlen.

Mintha ismerős lenne a szitu:

A Szovjetunió Egyiptom és az invázió megszüntetése mellett állt, bár számukra jól jött, hogy a szuezi válság elterelte a figyelmet a napokkal korábban kitört 1956-os magyar forradalomról, és a szovjet katonai beavatkozásról.

Annyira szeretem, amikor ismétlődő mintákat vélek felfedezni bolygónk sorsában, bár mint minden hasonlat, ez is sántít kicsit.

A cigizés nem először téma a blogon: egyszer régen elregéltem, hogy milyen okok (és események) vezettek odáig, hogy cirka 7-8 év után letegyem a bagót, amit azóta sem bántam meg – bár kíváncsi lennék arra, hogy ki mondaná azt, hogy „basszus, amióta letettem a cigit sokkal rosszabb a közérzetem, hiányzik a reggeli harákolás, meg a konstans légszomj”. Azért érdekes, és jellemformáló erejű tapasztalat most elolvasni amit annak idején írtam (az Indexen megjelent cikkre reagálva), ugyanis ezzel most már nem feltétlenül értek egyet:

Alapvetően mondjuk részemről okafogyott a hiszti, mivel – mint már írtam – fél éve nem dohányzom, de az, hogy ilyen szinten megszabják, hogy az ember mit tehet, és mit nem engem bosszant.

Ugyan ezt 2009 márciusában kültéri dohányzási tilalmakkal kapcsolatban írtam, amelyet azért még most is kicsit túlzásnak érzek, viszont a dohányzás betiltásának azon formájával, amelyet – szerintem – most keresztül fog vinni a kormány teljes mértékben egyet tudok érteni. Általában nem tudom ennyire tisztán, mindenféle ambivalens érzések nélkül helyeselni, amit a Fidesz fura urai szeretnének érvényre juttatni (mert ugyan tiszteletre méltó ambiciózusról tett tanúbizonyságot a kormány az utóbbi hetekben, elképesztő mennyiségű változtatást igyekeznek eszközölni a mára már kicsit begyepesedett államszervezetben, és totális meghasonulásként élem meg, hogy némelyik rendelkezésük – a dohányzás betiltásán kívül is – egész egyszerűen ésszerűnek, és támogathatónak tűnik. Mégiscsak gyanakodva, mindent többször átrágva fogadom az egyre csak érkező híreket, hogy most éppen mit akarnak megreformálni… néha amúgy Hírcsárdát meghazudtoló abszurditások is előfordulnak ezekben a kezdeményezésekben, elég ha csak az alkotmánytervezetünk néhány pontját említem), de ez a kivétel: igenis joga van mindenkinek ahhoz, hogy ne károsodjon a szervezete mások hülyesége miatt, és fordítva: mindenkinek kötelessége elkerülni azt, hogy a környezetében élők egészsége veszélybe kerüljön, és ha ezt csak törvényekkel lehet elérni, akkor történjen így! Fogalmazhattam volna keményebben is: ha valaki van annyira tapló, hogy nem veszi észre, hogy az étteremben a másik asztalnál (vagy a sajátjánál) még étkeznek, és rágyújt, akkor az ilyennek ezentúl legyen tilos! És igenis csesszék meg milliókra azokat a vendéglátósokat, kocsmárosokat, akik nem szereznek érvényt a törvénynek! Legyen kiszabva az első néhány tetemes büntetés, teremtsenek velük precedenst, majd elmegy a renitensek kedve a dohányzás elnézésétől a saját egységükben!

Várhatóan adódnak persze eleinte feszültségek majd az új rendszer bevezetéséből: azok a dohányosok, akik egész életükben pöfékelhettek a kocsmában nem fognak egykönnyen rászokni arra, hogy ki kell járni a bejárathoz cigizni. Konkrétan kíváncsi leszek például arra, hogy Pápán a Klastromban (lebuj kocsma, hétvégente a hátsó dühöngőben a keksz fentmarad a levegőben, ha feldobod, úgy áll a tömény szmog) hogyan lesz megmondva a részeg százkilós legényeknek, hogy „figyi, nyomd már el a cigidet, mert ha beesik egy ellenőrzés, megérzik a füstszagot, aztán máris kapom a több százezres büntetést, amit gondolom nem te fogsz kifizetni”. Lehet, hogy lesznek olyan kocsmák, diszkók, ahol esetleg kidobókat kell pluszban felbérelni, akik csak a dohányzási tilalom betartatásával lesznek megbízva, ami újabb kiadásokat fog jelenteni a tulajoknak. De: egyrészt néhány hét, esetleg hónap után már talán elérjük azt, hogy a T. Közönség megszokja, hogy nem szabad rágyújtani a pultnál (és szembefújni szerencsétlen csapos lányokat, akik néhány év után tüdőkapacitásban elérhetik a szénbányászok szintjét), így ezekre a plusz emberekre már nem lesz szükség; másrészt pedig előbb-utóbb talán a most még hőbörgő dohányosok is belátják, hogy mennyivel kellemesebb úgy eltölteni néhány órát egy sörözőben a haverokkal, hogy közben nem kell levegő után kapkodni.

Az első reakcióm, amikor tudomást szereztem a törvényről az volt, hogy persze, tiltsák be az éttermekben a cigizést (ami felülről súrolja a fasztahóság fogalmát, persze a dohányzó étterem fogalma számomra egyenértékű a lőtéri óvodáéval, vagy a bordélyház 90 éven felülieknek-ével – nonszensz), de nem értettem, hogy miért kell a magyar kocsmakultúrából kiirtani a füstölést. Mondhatnám azt, hogy kocsmában rágyújtani bocsánatos bűn, ennek ellenére semmivel sem kevésbé káros a többi emberre, mint az étteremben szálló szmogot letüdőzni, úgyhogy igenis szükséges volt kiterjeszteni a törvényt ezekre a helyekre is, a tüdőrák ugyanis nem válogat, nem veszi figyelembe, hogy milyen közegben szívtad magadba a többiek által kibocsátott mérgező felhőket. Én úgy gondolom, hogy ezt a törvényt nem lehet az egyéni szabadságjogok korlátozásaként értelmezni (mint ahogy azt néhány kommentelő próbálja beállítani), ugyanis a tiltás célja az, hogy te ne okozz felesleges egészségkárosodást senkinek, ha már magadtól nincs benned annyi tapintat, vagy nevezzük ahogy akarjuk. Éppen emiatt demagóg, és teljesen elrontott logika alapján hozott megállapítás az, hogy „ennyi erővel be lehetne tiltani az alkoholt is”, ugyanis az, hogy be vagy rúgva nem feltétlenül jelenti azt, hogy emiatt mások is kárt szenvednek (bár amikor Józsi hazaesik a falu kocsmájából, és végigveri a családot esti átmozgató edzés gyanánt már más tészta), viszont ha zárt térben rágyújtasz, akkor elkerülhetetlen, hogy mások egészsége is károsodjon, elvégre levegőt mindenki szeret venni – mondhatni létszükséglet 🙂

Nem szándékozom elöljáróban (meg egyáltalán: sehogy :)) agyon isteníteni a kormányt, de ha lesz elég tökös, hogy a dohányipari- és vendéglátós lobbival szembemenve bevezeti ezt a tilalmat, akkor bizony én bevések nekik egy szép nagy piros pontot. Nagyon régóta nem került be egyik kormány neve mellé sem ilyen, ők lesznek azok, akiknél megtörik a jég, és csak reménykedek, hogy el ne csesszék azzal, hogy gyors egymásutánban begyűjtenek újabb néhány feketét mellé.

Vannak khm… vitatható pontjai a múltamnak nem tagadom. Persze nem vagyok háborús bűnös, vagy expolitikus, csak bizony néhány éve eltöltöttem egy nyarat egy biztosítótársaság zászlaja alatt, mint biztosítási ügynök pénzügyi tanácsadó. Mentségemre legyen mondva, hogy nem igazán éreztem ambíciót arra nézve, hogy embereket baszkodjak át az embereknek számukra hosszú távon előnytelen ajánlatokat tegyek, így tulajdonképpen nem is okoztam kárt senkinek – maximum a cégemnek, amelynek terhére több napos fehérvári képzéseken vettem részt, amelyek során szállodai ellátást is finanszíroztak a számomra 🙂

Ez már a múlté, azóta már rájöttem, hogy ha mindenki milliókat keresne ezzel, akkor a világ csak ilyen ingyenélőkből, és effektív hasznot nem hajtó szarháziakból állna, mint a legtöbb ilyen „szakember” – és persze tisztelet a kivételnek, én is ismertem néhányat, csak az a gond, hogy arányaiban ők voltak az elenyésző kisebbség a sok minden hájjal megkent csak a saját érdekeit néző szeméttel szemben. A három hónapnyi tengés-lengésnek azért van hatása a jelenemre is, ugyanis megismerkedtem néhány emberkével, akiknek néha-néha a mai napig eszükbe jutok. No persze nem életem végéig tartó barátságokra tessék most gondolni, inkább érdekkapcsolatokról. Szerepeljen itt egy üzenet, ami néhány perce esett be a Facebook-os postaládámba, és tökéletesen tükrözi a volt kollégáimhoz fűződő viszonyomat:

Szia!

Mi újság veled,mit csinálsz mostanában? Képzeld én is eljöttem az x biztosítótól szeptemberben,azóta az y biztosítónál dolgozom.Ez ez egy egész más rendszer, összehasonlithatatlan!!! A kötetlensége miatt és mivel nincsenek elvárások konkrétan,másodállásban is simán végezhető egy kis plusz pénzért, arra gondoltam téged is érdekelhet,ha gondolod találkozhatnánk valamikor és beszélhetnénk róla.

Üdv: Ildi

(Voltam olyan jó fej, hogy megváltoztattam ezt-azt, azok a szavak dőlt betűvel szerepelnek.)

Nomármost: egy ilyen levélre mit lehet válaszolni, hogy az ember jól jöjjön ki belőle? Nézzük csak, milyen lehetőségeim vannak:

1. „Köszi, de most éppen nincs szükségem mellékkeresetre, ugyanis elvagyok a jelenlegi pénzemből.” Ez talán a lehető legrosszabb válasz, ugyanis mélyen gyökeredző ügynökösztönöket indít be: számítani lehet a „vérszagra gyűl az éji vad”-effektusra, ugyanis ezzel nyilvánvalóvá teszed, hogy megélsz a pénzedből, amit keresel. No persze ez lehet, hogy csak éppen hogy igaz, és hónap végére már erőteljes fejtörést okoz a kaja megvásárlása is, de ezzel a mondattal máris előfizettél egy hosszas vallatásra, amely során minden kétséget kizárólag bizonyítanod kell, hogy bazmeg nincs felesleges 5000 forintom se havonta, nem, nem hazudok, nem azért mondom, mert nem bízok meg benned (nem a faszt nem), tudom, hogy régóta ismerjük egymást, és nem akarsz nekem rosszat, DE NINCS FELESLEGES PÉNZEM, NEM ÉRTED? A legkézenfekvőbbnek ez a választ tűnik, de ezzel okozhatod magadnak a legtöbb kellemetlenséget.

2. „Köszi, de sajnos nincs időm mellékállásra.” Hasonló hatást vált ki ez is, csak kevésbé intenzívet: ezzel nem a közvetlen pénzszerzés lehetőségét (azaz a szerződéskötést) villantod meg neki. Ebben az esetben más fogja motiválni őt: minden áron be akar majd szervezni munkatársnak, elvégre ő jutalékot kap minden újoncért. Az efféle próbálkozásait azért könnyebb elhárítani, ettől függetlenül egy darabig kellemetlenkedni fog az tuti.

3. „Köszi, de nem érdekel a dolog.” Kezdő ügynökök kifogáskezelési kiskátéjában talán ez az első típus, ami szerepel, ugyanis ez a leggyakoribb ellenvetés a potenciális ügyfelek részéről. Ugyan én szerencsére már elfelejtettem, hogy miként kell reagálni rá úgy, hogy ne is tűnj agresszívnak, de azért érződjön, hogy nem lesz könnyű megszabadulni tőled (az tuti, hogy „egy személyes találkozó keretében mindent el tudok mondani, megfelel a kedd délután öt óra önnek?”-kel kell lezárni), de Ildi tutira emlékszik még rá, elvégre évek óta nyomja az ipart, ezek szerint nem is eredmények nélkül. Tuti, hogy be is vetné velem kapcsolatban az adu ászát, amelyet évek óta fejlesztget, és amelyre elutasítóan válaszolni egészen biztosan bunkóság. Nincs nekem szükségem erre sem.

A lista még folytatható, és a nyakamat tenném rá, hogy bármit válaszolnék lenne rá egy olyan ellenérve, ami nála a hosszú évek kitartó képzésének köszönhetően zsigerből, gondolkodás nélkül születne meg a fejében. Mi a megoldás ebben az esetben? Marha egyszerű: nem kell válaszolni. Fel kell tudni ismerni, hogy nem arról van szó, hogy őt tényleg érdekli, hogy mi van veled (furcsa is lenne), hanem mindössze egy spamelés áldozata lettél, ami nem sokban különbözik a GMailes fiókomba naponta tucatjával beeső „Blow up your penis now” tárgyú reklámoktól. Meg lehetne sértődni persze, hogy az ismeretségünket kihasználva próbál belőlem választ kicsikarni (aminek ahogy már említettem tutira az lenne a vége, hogy védekeznem kéne, hogy mit miért nem akarok), de végülis érthető a dolog: ha netán megutálom ezért a húzásáért az ő élete akkor sem fog semmilyen módon negatív irányt venni, elvégre soha nem találkozunk. Most megtehetem, hogy nem válaszolok (ha erősködik meg letiltom), de hosszú évek rutinja sem tanított még meg arra, hogy mi a teendő a hasonló bepróbálkozásokkal, amelyek telefonon, neadjisten személyesen esnek meg. Van még hova fejlődnöm, pedig álltam a barikád másik oldalán is – ennek ellenére rendre elsütöm az összes sablonkifogást, amire egy rutinos ügynök máris vágja a sablonválaszt. Jó lenne ismerni az ultimate weapon-t, amellyel nem tudnak mit kezdeni még akár személyesen sem, de egyelőre még kutatom, és csendben fogcsikorgatva tűröm, amíg a telefon túloldalán a harmincas hölgy előadja nekem a legújabb mikroszálas törlőkendő/személyi kölcsön/edénykészlet előnyeit. Bunkó nem akarok lenni, de előbb-utóbb elérem azt a szintet, hogy csak levágom a telefont, ha meghallom hogy miről van szó… vagy van más megoldás is? 🙂

Kik felelősek ezért? Neveket akarok hallani!

Doktor úr, úgy érzem, hogy egy nagy iwiw az életem, és itt nem lehet csak úgy letiltani azokat, akik spammelnek

– Te figyi, milyen legyen a haja? Ez a hosszabb tépett, vagy ez a tüsi? – kérdezte barátnőm amikor első sim-jeit kreálta le a Sims 3-ban.

Némi gondolkodás után ezt válaszoltam neki:

– Figyelj, én az ilyen poligonemberkéknek a fejét maximum szitává szoktam lőni játékokban, a frizurájukkal nem nagyon szoktam foglalkozni.