Részlet egy ma reggeli céges chat-emből:

Főnököm:
Szeva
Főnököm:
merre vagy ?
Én:
szia
Én:
oktatáson
Főnököm:
???
Én:
nekem nem kell?
Főnököm:
nem
Én:
bazz 😀
akkor szünetben visszamegyek
Főnököm:
ok

És még csak szerda van 😀

Olyan régen volt már ilyen, úgyhogy az újdonság erejével fog hatni mindenkire a most következő post, amelyben leírom, hogy mi történik velem mostanában. Alapvetően lehetne ez a blog történetének legrövidebb szösszenete is, de természetesen minden egyes unalmas kis részletet jóó alaposan kivesézve fogok elmesélni, hogy meglegyen a szükséges terjedelem 🙂 Amúgy sem szokott őrült módon pörögni az életem, de ebben a  borongós-ködös-hideg téli időben mintha megállt volna az idő…

Ez olyannyira igaz, hogy az utóbbi pár napban a legnagyobb élményem az, hogy elkezdtem fogorvoshoz járni, ami számomra hatalmas traumaként jelentkezik, olyannyira hogy elítélhető módon már néhány éve nem voltam ezelőtt. Most is csak a fájdalom űzött a fúrókkal és egyéb kínzóeszközökkel felszerelkezett hentes karjai közé, de még talán most is visszakoztam volna, ha nem lett volna előre lebeszélt időpontom múlt hét csütörtökre. Egy nappal előtte már nem fájt a fogam, és már-már azon gondolkoztam, hogy felhívom a nénit, és megmondom neki, hogy hejhó, már nem is fáj, vaklárma volt, a fogam regenerálta magát, az én szervezetem már csak ilyen profi, te meg kínozz mást, de végül győzött a józan ész, és mégis rávettem magam a dologra. Azon a szép csütörtöki napon ott ültem a váróban, hallgattam az előttem bement páciens halálsikolyait, a fúró gonosz sivítását, és a bentről kihallatszó egyéb gyanús zajokat, és közben halkan katatón állapotba rettegtem magam. Ráadásul ez a szemét (most kivételesen a betegről beszélek, akin dolgoztak) késett is, úgyhogy bő fél órán át volt szerencsém stresszelni magam az esemény előtt, így amikor bementem falfehérre vált arccal már mindenhol szívesebben lettem volna, mint a bőrömben. Ez valószínűleg látszódhatott is rajtam, ugyanis a kedves (bár kicsit furcsa) fogorvos néni, és a MILF-kort épp’ elhagyó asszisztensnője megpróbált nyugtatgatni, hogy nem fog ám az fájni, meg az egész csak móka, és kacagás, de nekem addigra eszembe jutott az összes gyerekkori emlékem a fogorvosokkal kapcsolatban: az iszonyatos fájdalom, a patakokban ömlő vér, a fél literes injekciók 30 centis tűvel, a fogak ropogása, és a bokrok sűrűjében bujkáló vietkongok…. szóval nem nagyon sikerült ellazulnom. Amikor pedig már felültem a spanyol inkvizíció legszebb napjainak eszközeire emlékeztető székbe akkor már minden egyes izmom görcsbe rándult, és úgy is maradt. Az asszisztens hölgy szükségesnek is látta, hogy a zsibbasztó injekció beadásához lefogja a fejemet, és bár szükségtelen volt, mégis jól esett, hogy szívén viseli a sorsomat, és nem szeretné ha elharapnám a tűt. Megtörtént az érzéstelenítés, és ami ezután következett azt nem szeretném részletezni, de nem azért mert annyira horrorisztikus lett volna, inkább azért mert unalmas. Néhány érdekességet emelnék ki: döbbenettel vegyes érdeklődéssel figyeltem, ahogy a fúrás közben a fogam porfelhőként szállt fel a számból, a szaga pedig szinte már-már leírhatatlan élmény volt számomra. Öröm volt látni a technika fejlődését is: egyrészt nem használnak már amalgámot (pedig némelyik pornóban a lányok szájában olyan szépen csillog), másrészt a tortúrám során előkerült egy olyan kínzóeszköz is, amely egy sima fúrónak tűnt, ámde olyan vízhűtéssel működött, amelyet jó apám is megirigyelhetne (ugyanis forgácsoló szakember az öreg), melynek eredményeképpen szabályosan fröcsögött a folyadék a számból. Ez már indokolttá tette a művelet elején a nyakamba akasztott előkét, amelyre először természetesen mint vér felfogására szolgáló eszközként gondoltam – szerencsére nem lett igazam.

A fogorvosom másodállásban agysebész

Körülbelül negyven percig tartózkodtak a számban, és szerencsére a legnagyobb veszély az unalom volt, fájni abszolút nem fájt. Túlestem életem első gyökérkezelésén is, amely ijesztőnek tűnik, de szinte abszolút nem érzed: arról szól, hogy egy körülbelül két centis tűvel kipiszkálják a fogad gyökeréből az összes ideget, miközben a dokinő néha oda se néz, hanem lelkesen meséli az asszisztensnőnek, hogy a lányának a barátjának a kishúga elesett korcsolyázás közben, és egy hónapig fekvőgipszben feküdt. Néha még az a szürreális eset is megtörtént, hogy épp’ mindenféle körfűrészekkel támadták be szerencsétlen fogínyemet, nekem meg közben röhögnöm kellett, mert a két nő elsütött egymás között egy poént 🙂 Szóval nem volt annyira veszélyes, de a mai második menettel kapcsolatban sem teljesen őszinte a mosolyom. A kedves kollégáim is sokat segítettek abban, hogy ne parázzak annyira az egésztől: valahogy mindenki leküzdhetetlen késztetést érez arra, hogy csillogó szemekkel mesélje el élete legdurvább fogorvosi beavatkozását, amikor megemlíted, hogy éppen a vesztőhelyre készülsz. Ezek közül is Ricsié lett a kedvencem, aki boldog mosollyal az arcán idézte fel nekem azt az emlékét, amikor vésővel vágták ki az állkapcsából a foga gyökereit, és ő közben azt figyelgette, hogy a lámpa búrájára fröcsög a vére. Az efféle történetek mindig úgy meghozzák az ember kedvét ahhoz, hogy ő is kipróbálja ezt az élményt.

Ha netán nektek is vannak ilyen történeteitek akkor nyugodtan osszátok meg velem kommentben, csak hogy jobb legyen a kedvem! 🙂

…nem kívánok különösebb fejtegetésekbe bonyolódni. A blog azért nézett ki így éjfélig (akik esetleg lemaradtak az élményről itt bepótolhatják), mert szerintem nem jó az irány, amerre megyünk, és most leszarom, hogy végre ugyanazon a hangerőn fognak szólni a reklámok, mint a műsorok. Megint elkapott az érzés, ami pár hónapja, hogy úristen, léteznek emberek, akik szerint a most beiktatott médiatörvény egy remek dolog, és igen, léteznek! Nem szándékozom túlzottan reklámozni, de még Facebook-csoportjuk is van már (amelyet tegnap kilinkeltem a személyes üzenőfalamon, és megígértem a tisztelt barátaimnak, hogy aki csatlakozni fog azt törlöm az ismerőseim közül :)). Számomra hihetetlen, amikor az én erkölcsi normáimmal homlokegyenest ellenkező véleményt istenítenek mások, de erre még jó párszor rá fogok csodálkozni az életem folyamán az is biztos.

Na, ezért volt sötét a blog (majdnem annyira mint egyesek szerint az elmém :)), remélem, hogy többször nem fog semmilyen párt, irányzat, törvény, hatóság, testület, akármi arra kényszeríteni, hogy bele kelljen avatkoznom az oldal működésébe.

UPDATE: tudom, a hatodika (amire a post van keltezve) már nem ‘mai nap’, szóval a cím félrevezető lehet. Ennek az az oka, hogy számomra egy nap addig tart, amíg le nem fekszek, nem szoktam foglalkozni ilyen világi hívságokkal, mint az óra, meg hogy éjfél előtt vagy után vagyunk-e 🙂 Egy apró szeletkével máris többet tudtok rólam, még a végén celeb leszek.

Azon gondolkodom, hogy mennyire furcsa (lehetne más jelzőt is aggatni erre…), hogy a kicsinyke életemben mostanában a legnagyobb fordulatokat a munkahelyem hozza: tavasszal ugye kiruccantam nekik hála egy bő hétre Düsseldorf-ba (ami egy undorító szürke iparváros, viszont a jacuzzi/szauna/medence-kombó esténként a négycsillagos szállodában egész kellemes volt), most pedig már két napja Pesten töltöm a napjaimat, ugyanis a nagy faluban kell oktatáson részt vennem. A ‘kell’-t tessék szó szerint érteni: nem nagyon volt kedvem hozzá így év végén, amikor már mindenki vackol a jól megérdemelt szabadságára, és csak tessék-lássék jár be a munkahelyére (mondhatni ‘Mindig péntek’ a’la Tankcsapda) minden reggel hatkor kelni, hogy a fél nyolckor induló céges kisbusszal nekivágjak Pestnek, de ezt dobta a gép. Arra mindenesetre jó volt, hogy megismerhessek – még ha csak felszínesen is – egy olyan informatikai céget, amely szintén Magyarországon üzemel, szintén multi, és hasonló területeken dolgozó emberkékből áll, mint amilyen én is vagyok. Mindez azért lehetséges, mivel kedvenc vállalatirányítási szoftvercsomagom, a SAP magyarországi irodaháza szolgál a tréning helyszínéül. Ahhoz képest, hogy nagyjából ugyanazt csináljuk velük (na jó, ők talán kicsit komolyabb szinten, mint mi) ég és föld a különbség a két cég között a SAP javára.

Érveim is vannak emellett, bár ezek nagy része a külsőségekre, szolgáltatásokra fog vonatkozni, amelyek természetesen maximum az ember komfortérzetét szabják meg, de egy munkahely nem ettől lesz jobb vagy rosszabb. Mégis, mint külső szemlélőnek nekem például az volt megdöbbentő, hogy az első napon mindenki kapott egy plasztikkártyára nyomtatott vonalkódot, és egy kis műanyagdarabot (benne egy chip-pel), amelyek közül az első a naponta kapott 2200 forintos ebéd- és egyébkvóta levásárlására, míg a második az automaták korlátlan, és ingyenes használatára szolgál (na jó, fél literes üdítőből elvileg egy darab a napi fejadag, de akkor is korrekt)! Bizony ezt a bő kétezret naponta újra rátöltik a kártyáinkra, amit délben a helyi étteremben elkölthetünk kajára. De milyenekre: ezek nem a Videoton étteremben megszokott, zsíros ötvenes nénik által nagy tételben főzött felvizezett levesek, száraz húsok, és híg főzelékek: a legfinomabb csirkemellből készült Cordon Bleu-tól a rántott Camembert-en át a tízfajta salátán keresztül a jópár fajta süteményig, desszertig terjed a kínálat! Eszméletlen finom kaják vannak, és – bár jó drágák – a 2200 forintos keretből degeszre eheti magát az ember, sőt általában marad is belőle egy – 250 forintos – kávéra is. Ha a saját pénzemből kéne kicsengetnem az árakat, akkor persze nem lennék ilyen lelkes, de így, hogy a cég állja a cechet máris jobban tetszik a dolog 🙂 Ráadásul a környezet is kellemes: tágas étkezőterem, hatalmas ablakok, és kényelmes székek várnak az oktatásban megéhezett kockákra.

Maga az épület berendezése engem a cs_office nevű Counter Strike pályára emlékeztetett,  reluxával felszerelt teliüveg falú irodák, a hallban süppedős kanapék, a falakon a cég által elért jópár papír lóg (SuperBrands minősítések például, vagy 5-6 évre visszamenőleg mindig). Az automaták mellett stócba felhalmozott SAP-os bögrék várják, hogy a – természetesen ingyenes – filterek segítségével a megfáradt dolgozók elkészítsenek maguknak egy pohár teát.

Amit eddig leírtam az csak a látogatók által is bejárható rész, a dolgozók egy beléptetőkapun át juthatnak el az irodáikig. Lehet, hogy ott már nem ilyen rózsás a helyzet (málladozik a vakolat, örök sötétség honol, a falakon csótányok mászkálnak, és bűzös lé csorog a plafon lyukaiból :D), de valószínűleg ott is hozza a cég a modern, visszafogott enteriőrt.

Gondolkoztunk a kollégákkal, hogy nálunk Fehérváron miért nem lehet ilyen munkakörülményeket teremteni, és arra jutottunk, hogy egyrészt rengeteg pénzbe kerülne, és kétséges, hogy mérhető lenne-e a munkamorálban az eredménye a jobb közérzetnek (bár egy felelős vezetőnek a fejében meg sem fordulna a kétely, hogy hosszú távon ne érné meg a beruházás), másrészt pedig már eleve a cégünk tervezésénél rossz döntést hoztak az okosok, ugyanis egy olyan földszintes épületet béreltek ki, amelyre már valószínűleg nem lehet építkezni (már csak azért is, mert egyrészt ott van a légkondicionálás berendezés parkja, másrészt meg ugye az épületet éjjel-nappal használjuk), így a felfele bővítés lehetősége kiesett, horizontálisan pedig már nincs hely, hacsak le nem dózerolunk pár szomszédos céget (ami nem is olyan rossz ötlet :)).

Mindenesetre élmény látni, hogy milyen amikor egy cég vezetése figyelembe veszi a munkavállalói hangulatát is, és megpróbálja úgy kialakítani a környezetet, hogy azoknak minél komfortosabb legyen tudván, hogy úgyis kaszál rajtuk annyit, ami sokszorosan megéri az ingyenes étkeztetés, és egyéb apróságok miatt kifizetett pénzt. Kíváncsi leszek, hogy nálunk mikor jutnak el erre a szintre a döntéshozók.

… ugyanis megyek inni. Gondoltam szólok.

Majd lesz valamikor új kontent, addig is itt egy raklap:

Kattra megtekinthető nagyobb méretben is!

UPDATE: erre bezzeg jönnek a lájkok mi? Eldobom az agyam… 🙂

Látod bazmeg, mennyire szánalmas kis hülye vagyok én: szentül elhatároztam, hogy ma sztrájkolni fogok, sőt: haza fogok menni az első rossz szó után (még a főnököm felé címzett utolsó szavaimat is kiötöltem előre: „írj be igazolatlant, vagy amit akarsz, szervusz!”), erre bazmeg már megoldottam három problémát fél kilencig, sőt még be is értem időre. Pedig szerintem sok embernél elpattanna valami egy ilyen fizetés jóváírást jelző reggeli SMS után: ez nem kevés, ez megalázó! Marad kábé 2000 (nem írtam el: igen, kétezer) forintom a karácsony/szilveszter kombóra. És bazmeg mégis dolgozok, a faszomért hagyom magam kizsákmányolni?!

Ma reggel ez fogadott a munkahelyemen:

Legyetek átkozottak!!

(Amúgy kíváncsi leszek hányan mondanak fel emiatt :D)

UPDATE: hála az égnek csak valami ideiglenes kimaradás volt, most már újra működik az oldal. Végre újra nincs semmi akadálya a produktív munkának 🙂

Mivel természetesen már megint dögrováson vagyok, és az éjszakát kellemes hőemelkedéses állapotban sikerült eltöltenem, így újra átélhettem azt a jelenséget, hogy amikor forgolódás közben egy pillanatra bejut egy kicsi a kevésbé meleg levegőből a takaró alá, akkor majd’ megfagy az ember. Gondoltam is olyan fél három felé, hogy nem ártana bekapni még egy Rubophen-t, hátha végre el tudnék normálisan aludni… és ekkor történt az, hogy rájöttem, hogy az éjszakai láz hordoz magában egy rohadt nagy 22-es csapdát is:

ha lázas vagy, akkor fázol, így csak dideregve, kínok árán tudnál bevenni egy gyógyszert ellene, mert fel kell hozzá kelni, kitenni magadat a hidegnek. Ha viszont nem fázol, akkor az azt jelenti, hogy nem vagy lázas, ergo felesleges is volna a gyógyszer bevétele!

Hm, amíg csak a fejemben volt ez a paradoxon, addig valamivel elmésebbnek tűnt, de ha már leírtam… Na megpróbálok felgyógyulni, mert úgy fest az agyamra is ráment a baci 😀

Meghalt Leslie Nielsen, a zebrán majdnem elgázolt egy autó reggel (és természetesen még a sofőrnek állt feljebb), otthon felejtettem a tisztálkodós szütyőmet (szóval a kontaktlencse kivétele is nehézkessé válik a héten, max úgy fogok kinézni szerdára mint egy angóranyúl), van a zsebemben hozzávetőlegesen négyszáz forint… netán hétfő van?!

Ha már megvan a feeling, akkor következzék egy témába vágó klasszikus megboldogult kölyökkoromból:

…mennyire le vagyok szedálva már megint… Nemhogy írni, de gondolkodni se nagyon van kedvem, ezért is akadozik mostanában a kontent ellátó rendszer. Néha visszasírom a régi szép időket, amikor még időm és energiám is volt blogolni, mostanában egyikből se jut sok (na jó, idő azért akadna rá, de ez egy olyan reláció, hogy elég ha csak az egyik nem teljesül, és máris borul az egész. Van valami logikai kapu is, ami így működik, de nem nagyon van most kedvem előbogarászni a netről, hogy melyik is az). Az ideális blogger szerintem egy unatkozó munkanélküli, akinek ideje mint a tenger, minden nap akkor kel amikor jól esik, cserébe viszont nincs soha semmire pénze – ami a blogolástól nem tántorítja el, max nem fizeti a netszámlát, megírja Jegyzettömbe a postot, aztán valami netcaféban/havernál feltolja a hálóra.

Tegnap megpróbáltunk inni egy sört munka után Laci kollegámmal

A fenti sirámaim ellenére még mindig élvezem a munkámat, minden nap újat tanulok, és folyamatosan kényszerítve vagyok az önálló feladatvégzésre, ami tovább serkenti az agyműködésemet. Az egy dolog, hogy cserébe estére általában katatón állapotba folyatom a nyálamat a monitor előtt, és jó Esőemberhez méltóan csak pakolgatom a kockákat a Minecraft-ban (esetleg bőregeresdit játszok a Batman – Arkham Asylum-mal), viszont mégis jobb ez, mint mondjuk egy gyárban a sor mellett, vagy akár valami öltönyös-nyakkendős juppie-cégnél bohóckodni. Szeretem amit csinálok, cserébe viszont nem mindig van kedvem már használni szerencsétlen fejemet estefelé, ezt nézzétek el nekem.

Most pedig hagyom, hogy visszasüllyedjek a marék molylepke agyi színvonalára.