Néha egy milliméteren is nagyon sok minden múlhat. Vegyük példának az agyműtéteket: nagyon nem mindegy, hogy hol, és mekkora metszést ejt a doktorbácsi, és ha esetleg megremeg a keze, akkor előfordulhat, hogy mondjuk életed hátralevő részében elveszted az uralmat a záróizmaid felett, csak rákjárásban leszel képes menni, és visszafelé fogsz tudni folyékonyan beszélni.
Erre én is rádöbbentem néhány hete, amikor egy néhány milliméteres tévedésemből kifolyólag sikeresen vágtam tönkre egy rendkívül precíz, okos techinkai eszközt, ráadásul olyan döntést kellett meghoznom miatta, ami a khm… „morálisan ingoványos” kategóriába esik. Ez így még elég rébuszosan hangozhat, de alant rögtön ki fogom fejteni a történetet. Előrebocsátom, hogy erős lelkiismeret-furdalást éreztem, amikor effektíve kihasználtam a velem korrektül viselkedő kereskedőt, és erre esetleg annyi mentségem van, hogy nem lett volna pénzem máshogy intézni a dolgot.
A történet azon a csodálatos tavaszi napon kezdődött, amikor – némileg megalkuvó módon – elfogadtam a tényt, hogy nem az általam rendelt típusú memóriát fogom az új gépembe tuszkolni. Ez egy telefonbeszélgetés alkalmával dőlt el (amit a téves memóriát leszállító számtech-bolt vezetőjével folytattam, teljes sztori itt), amely során nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy ha most még tovább reckírozom a dolgot, akkor még hosszas heteknek kell majd eltelnie, hogy végre beüzemelhessem a régóta polcon porosodó zsír új alaplapomat, és processzoromat (mondjuk az a vicces, hogy így is ez történt, csak más okból).
Délután hazaértem az albérletbe, ledobtam a hátamról a táskát, feltűrtem a nem létező ingujjam, és nekiálltam a gépet összeszerelni. Először a régi alaplapot kellett kibányásznom a házból, ez zökkenőmentesen sikerült is (azt leszámítva, hogy majdnem asztmás rohamot kaptam a rengeteg portól, ami csomókba gyűlve hempergett a ház aljában, és ez csak súlyosbodott, amikor a hűtőbordákból is megpróbáltam kifújni az évek során felgyülemlett mocskot). Ott feküdt előttem az üres gépház, mint valami szerveitől megfosztott test, amelyben az éktelenkedő üreg csak arra vár, hogy jól működő szív, tüdő, és máj kerüljön bele. Óvatosan beleraktam az új alaplapot, procit (ami egész egyszerűen szép, főleg a tűkkel teli fele), memóriát, rádugtam az összes tápot, beletűztem a régi videokártyámat (mivel újra még nem volt pénzem, így maradt a 8600GTS), gép indít, monitor jelet kap, és… ez fogadott:

USB Device over current status? WTF??!

Vázolom a szitut: ezzel a hibaüzenettel nem ment tovább a masina BIOS-ból, sőt 15 másodperc elteltével ki is kapcsolt, ráadásul senki nem volt épp’ az albérletben, akinek a gépén megnézhettem volna a neten, hogy mit jelent ez a szöveg! Némi töprengés után előkaptam a telefonomat, felhívtam Dezsőt (aki még most se Dezső igazából), és némi egyeztetés után átsprinteltem hozzájuk netezni (tisztára, mint a régi szép időkben, amikor még nem volt otthon bekötve). Néhány fórumot átnyálazván arra a megállapításra jutottam, hogy BIOS-t kéne frissítenem. Szedtem is le a pendrive-omra, hazafutottam, és – mivel ez már egy modern lap – a gép indítása után egyből elérhető frissítőmenüből meg is ejtettem az upgrade-t.
Ami persze semmit sem használt… itt kezdett elfogyni a türelmem.

Tovább »

Kitartó olvasóimnak talán már feltűnhetett néhány elejtett kósza utalásomból, hogy nagyon szeretem a régi idők számítástechnikáját. Ez a vonzalom valamikor 88 környékén indult, amikor apám egyik régi cimborájának Commodore 64-esén láttam az Impossible Mission című játékot teljes valójában. Meghatározó élmény volt – bár félelmetes volt számomra azokkal a halálos robotokkal -, talán akkor dőlt el véglegesen, hogy kocka leszek, és nem mondjuk pék-cukrász.
A régi játékok szeretete nálam ebből, és egy számtech-magazin iránti rajongásomból eredeztethető. A szóban forgó újság az 576KByte volt, és 1996-tól kezdve rendszeres olvasójuk voltam – egészen a 2002(?)-es megszűnésük előtti néhány hónapig. Utólag 4000 forintért egy apróhirdetés útján szert tettem a korábbi számokra is (megvan a legeslegelső 1990-es is), így teljes képet kaphattam Zolee (később CoVboy) munkásságának minden mozzanatáról. Imádtam az újságot: a mai napig kellemes borzongás kap el, amikor a Nuke Dukem 3D-s (nem, nem én írtam el, hanem még ők annak idején) cikket olvasgatom, vagy amikor újra átrágom magam a régi Csevegőkön (így hívták a levelezési rovatot), amelyekben néha keményen ment a SNES-es és Megadrive-os tábor között a flame, meg a „miért nincs több C64-es cikk az újságban?” rinya. Szép idők voltak ezek: még sokkal kisebb biznisz volt a videojáték-ipar, így sokkal családiasabb volt az egész. Nem volt ekkora nyomás a fejlesztőkön, hogy mindenképpen a bejáratott formulákra támaszkodjanak (nehogy megbukjon az újítások miatt a többmillió dolláros büdzséből készült anyag), nem volt minden hiperreálisra gyúrva, így sokkal több volt a bájos, színes alkotás. Ezek – néhány indie-játéktól eltekintve – rég kikoptak a PC-s palettáról, így ha valaki nem akar beleket ontani szórakozás gyanánt az bizony jobban teszi, ha vesz egy PSP-t, vagy (inkább) egy Nintendo DS-t. Hiányolok teljes játékstílusokat is: 15 évvel ezelőtt rengeteg platform ugribugri, shoot/beat’em up, és verekedős játék született – hova tűntek ezek? A játékipari (tessék észrevenni: ipar!) trendek olyan irányt vettek az utóbbi jópár évben, hogy ezek sajnos teljesen eltűntek a számítógépeink képernyőiről, és ezalól – megintcsak – néhány indie-fejlesztés (Braid, Spelunky, Cave Story, és társaik) az üdítő kivételek.
Miért is történt ez így? Miért van az, hogy egy mai tizenéves elején tartó kölöknek – hacsak nincs PS3/Xbox360-ja a családnak – csak a taktikai FPS-ek, real-time stratégiák, és a hiperreális 3D-s grafikával megáldott felnőttjátékok jelenthetnek szórakozást? Én a 26 éves fejemmel persze remekül elszórakozok ezekkel, de az új generációt valamelyest sajnálom, hogy nem részesülhetnek olyan élményekben, mint amilyeneket a Giana Sisters, Creatures, Monthy on the Run, vagy akár a Day of the Tentacle nyújtott nekem annak idején – persze a lista hosszasan folytatható. A világ hatalmasat fordult azóta, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó irányba.
Persze azért ez a röpke húsz-huszonkét év nem tűnt el nyomtalanul: szerencsére nem nagyon tudok olyan régi számítógépet/konzolt/játéktermi masinát/stb-t mondani, amit ne tudnánk modern PC-inkkel emulálni. A vicces az, hogy ezek az emulátorok jóval komolyabb hardvert igényelnek, mint amilyen az eredeti masinában ketyegett. Ezzel tegnap is szembesültem, amikor a Nintendo 64 emulátoromon a Nightmare Creatures című meglehetősen gagyi kardos-zombis csoda néha elérte a lélektani 10 fps-es alsó határt, miközben az eredeti gépben 93.75 MHz-es proci figyelt, ami hússzor lassabb a számítógépemben jelenleg szolgálatot teljesítő darabnál! Ez persze enyhén bosszantó, de örüljünk, hogy egyáltalán megoldható, hogy visszautazzunk az időben kicsit.

Original Commodore-os Aliens adatkazi – bizony ez tárolta a játék bitjeit

Ezeket a régi masinákat, az őket emuláló szoftvereket, és persze az adott gépre készült legszebb, legjobb, legegyedibb játékokat szeretném bemutatni egy most induló postsorozat keretében. Előrleáthatóan maximum két héten belül sort fogok keríteni a következő gépek bemutatására:

• Commodore 64
• Amiga (500, 1200 főleg)
• SNES
• Megadrive
• Nintendo 64

A sorrend persze még változhat attól függően, hogy épp’ melyikhez lesz kedvem 🙂 Az Amiga például nem kevés macerával fog járni, márcsak azért is, mert elég bonyolult az emulátora (a jó öreg WinUAE), és már elég régen használtam, szóval lesz mit újra kitapasztalni a használatával kapcsolatban. Kihagyni viszont semmiképpen sem szeretném, mert az Amiga volt az a masina, ami grafikailag, és hangképzési képességeket illetően is olyan csodákra volt képes a kilencvenes évek elején, ami még ma is élvezhető, és nem csak az olyan elvakult retro-őrülteknek mint én 🙂

Szóval ez a terv, ha esetleg ötletetek, kívánságotok lenne ezzel kapcsolatban, akkor kommentben súgjátok meg, és meglátom mit tehetek!

Tegnap este azon filózgattam szobám félhomályában – miközben a párkányomat verte a friss tavaszi eső, csak hogy még költőibb legyek -, hogy minek köszönhető az, hogy egyes bloggereknek elég csak azt bevakkantani az oldalukon, hogy fapapucs, vagy brekeke, és egyből jön vagy harminc komment lereagálandó ezt a megnyilatkozásukat. Persze a kommentek száma nem feltétlenül mérvadó, látom én is a látogatottsági statisztikáimat, és tudom, hogy sokan olvastok, de mégis… Miért van az, hogy egyesek olyan irigylésre méltó helyzetben vannak, hogy ha netán néhanapján publikálnak egy értelmes gondolatot (esetleg olyasmit, ami megoszthatja az olvasóit őszinteségével, nyers stílusával, esetleg inkorrektségével), akkor kommenthegyek keletkeznek, amelyekben az olvasók tucatjai fejtik ki a véleményüket a cikkről, és a többi hozzászóló álláspontjáról? Bármennyire is költőinek tűnik a kérdés (és akár itt el is nyisszanthatnám a postot a levegőben hagyva megválaszolatlanul), de nem az: tisztában vagyok azzal, hogy mi tesz egy bloggert igazi gondolkodóvá, akinek megnyilatkozásait tömegek olvassák, és reagálják le – akár komment formájában, akár Google Reader-es/Facebook-os/akármis megosztás formájában. Amúgy nagy fájdalmam, hogy nem tudom trackelni azt, hogy milyen megjegyzéssel osztják meg a postokat az olvasóim a fent említett szolgáltatások segítségével, és sajnos egyelőre úgy fest, hogy nem is született megoldás ennek áthidalására – a ‘Share with note’, és társai sajnos a blogon születő kommentek számát csökkentik minimálisra, bár – pont a követhetetlenségük okán – lövésem sincs, hogy hány postomat gondoltátok megosztásra érdemesnek, a hozzájuk fűzött kísérőszövegekről („ez a csávó mekkora egy pöcs”, „mennyire durva már ez!”, „ez azért már tényleg felháborító, hogy mer ilyet leírni?”, és társai) nem is beszélve. Sebaj, térjünk vissza jelen vizsgálódásom fő tárgyához: milyen módon lehet nyüzsgő, kommentelőktől hemzsegő blogot csinálni? Természetesen az, hogy nagyjából tudom a módszert bőven nem jelenti azt, hogy valaha is el fogok jutni arra a szintre, hogy naponta több száz, esetleg ezer egyedi látogató vonzzon a blog, de – hihetetlenül őszinte leszek: ez a távlati célom. Nem a reklámbevételért, nem azért, mert kisebbségi komplexusból adódó megalomániám van (akik ismernek tudhatják, hogy nem szeretem másokra ráerőltetni az akaratom), nem azért, hogy én legyek a jani… egész egyszerűen szeretném, ha sokan visszajárnának olvasni engem. Úgy gondolom, hogy egy sikeres blogger ismérvei a következők:

1. csinálja régóta: a legtöbb esetben fontos az, hogy évek óta rendszeres időközönként jelentkezzen valami új okossággal az ember. Minél régebb óta feccöli bele szabadidejének jelentős hányadát valaki az oldalába, annál nagyobb az esélye annak, hogy sok ember találjon rá akár keresőmotorokon, akár más oldalakon keresztül.
2. írjon jól: ez az, amin nekem is van mit fejlesztenem… ha valakinek utánozhatatlan a stílusa, egyedi, és főleg szellemes, akkor akár rövid idő alatt is begyűjthet tetemes mennyiségű rendszeres olvasót – az, hogy sikerül-e fenntartani a színvonalat, és megtartani őket már más kérdés.
3. legyenek saját forrásai: ez lehet valami primőr külföldi oldal, amelynek cikkei alapján írhat relatíve friss hírekről (én is folyamodtam ehhez a módszerhez pár hónapja), de lehet akár a saját kútfő is – vannak bloggerek, akiknek bölcsessége épp elég a sikerhez. Ők azok az emberek, akik vannak annyira értelmesek, hogy nincs szükségük az internet, és egyéb médiumok mankójára, mivel a saját életükből is képesek olyan okos következtetéseket levonni, hogy az ember leteszi a haját. Kár, hogy némelyikük ezzel túlontúl is tisztában van, és ennek köszönhetően beképzelt, és arrogáns.
4. legyen hasznos: akár úgy, hogy egy-egy mondata megragad az emberben, akár úgy, hogy beszámol olyan oldalakról/programokról/módszerekről, amelyek megkönnyítik az ember életét. Vannak, akik a blogjukat erre teszik fel – nem is rossz hatásfokkal. Kár, hogy az effajta tematika arra vezet, hogy csak az információk miatt látogatnak vissza az olvasók, az író személye senkit sem érdekel, pláne a gondolatai.
5. legyen konkrét elképzelése arról, hogy mi a központi téma: a tematika nagyon fontos, és ez pont egy olyan aspektus, ami nálam hibádzik. Ha megnézzük a „nagyokat”, akkor azt látjuk, hogy minden jól futó blog egy téma köré szerveződik, legyen az a BKV, a politikusaink, a geek-témák, a gagyi számítógépes játékok, vagy akár a falusi élet szépségei. Aki keveri a témákat össze-vissza (versre forráskód, esetleg társadalomkritikára pózolj fasszal kép :)), annak szembe kell néznie azzal, hogy nem fog tudni kialakulni egy egységes olvasótábor. Mint már említettem ezzel én is tisztában vagyok, de nem akarok és nem tudok egységesíteni, így csak azokat kötheti le az oldalam hosszú távon, akik – hozzám hasonlóan – imádják a számítástechnikát – a retro-t is beleértve -, enyhén szentimentálisak, továbbá kívülálló anarchistaként szemlélik a politikát 🙂
6. legyen jó a marketingje: a blogolásban az a jó, hogy néha cégér nélkül is kapós lehet a bor, ha igazán jó: ha valaki nem fordít figyelmet a SEO-ra, meg a közösségi oldalakon való részvételre még előfordulhat, hogy idővel rengeteg olvasót fog vonzani nap mint nap a blogja. Ez persze a rögösebb út, ami hosszabb távon fizetődik ki, és csakis és kizárólag minőségi blogolással járható: aki nem ír fogyaszthatóan, és jól (na ez megint egy megfoghatatlan, és nagyon relatív fogalom… kinek mi a jó?), azt soha nem fogják „felfedezni” az emberek, bár ilyen esetekben a fenti módszerek is csak egy-egy beeső látogatót eredményeznek, akik – miután konstatálják, hogy a blog tartalma nem izgalmas/hasznos/stb – többet vissza se néznek majd. Klasszikus példa a saját tapasztalataim alapján a „pornó” (súlyosabb esetben „pórno”, esetleg „nagy csöcsök”) szóra kereső netezők, akik szerintem egész gyorsan bezárták az oldalamat, miután találkoztak ezzel a postommal 😀 Én azon a véleményen vagyok, hogy haladni kell a korral: ha most épp az a divat, hogy mindenki fészbúkozik, akkor igenis érdemes megjelenni ezen a felületen. Nem gondolom cikinek, meg méltóságomon alulinak (:) ) azt, hogy minél kényelmesebbé teszem a Google-nek, Bing-nek és társaiknak, hogy robotjaik feltérképezhessék az oldalamat, mint ahogy azt sem, hogy igyekszem minél jobban kihasználni a Facebook lehetőségeit. Ami viszont örökérvényű igazság – és ezzel csak ismétlem magam: hiába a legjobb találati eredmény, a sok fizetett hirdetés, ha maga a „termék” nem felel meg a fenti pontjaimnak.

Szerintem ezeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy valaki sikeres blog tulajdonosa lehessen. Persze biztos lehet még bővíteni a listát, de a lényeg mégis ez: sok munka, türelem, és alázat. Ennyi kell, a többi sallang.

Néhány napja bukkantam rá az alábbiakban kivesézésre kerülő programocskára, amely a Screenpresso nevet viseli, és képeket lehet segítségével kilopni a Windows felületéről. Pár hónapja már írtam egy hasonló céllal készült tool-ról, de ez annál sokkal csilli-villibb, többet tud, és nagyságrendekkel elegánsabb, úgyhogy jelen pillanatban „őt” tartom a Screenshotok Urának.
Telepítése egyszerű, kábé két kattintással letudható: lehúzzuk az exéjét a készítők weboldaláról, elindítjuk, bepipáljuk az EULA-t, majd eldöntjük, hogy portable módon futtatni akarjuk-e (Run), vagy fel is akarjuk rakni a gépre (Install on this computer). Ezután lekerül a kis piros körben fehér nyilas ikonja a jobb alsó sarokba, amire jobb gombbal kattintva előtárul a lehetőségek tárháza:

• Print Screen: régió kilopása. Azt a szekcióját fogja kilopni a képernyőnek, amin épp az egeret tartjuk, legyen az egy menüsáv, excel-táblázat, Total Commander fáljlista, tálca, akármi
• Shift + Print Screen: előzőleg kijelölt régió újbóli kilopása (ugyanazt a területét fogja elmenteni a képernyőnek, amit előzőleg már beállítottunk neki)
• Ctrl + Print Screen: teljes képernyő kilopása
• Ctrl + Shift + Print Screen: ennek segítségével több oldalnyi „magas” képeket csinálhatunk (pl. weboldalakból). Használata viszonylag egyszerű: először kijelöljük azt a régiót, amiben található a kilopandó terület (ez általában a böngésző főablaka), majd nekiállunk legörgetni az oldalsó csúszka segítségével úgy, hogy néha elengedjük az egérgombot. Érdemes ezt úgy csinálni, hogy mindig maradjon egy kis átfedés a képernyőn látható tartalmak között, így a program össze tudja majd fűzni a teljes képet (aki már csinált panorámaképet olcsó fényképezőgéppel, annak ismerős lesz a módszer). Erre a jobb egérgombbal adhatunk parancsot a programnak.
• Print Screen (hosszabb ideig nyomvatartva): megnyitja az eddig elkészült screenshotokból álló history-t

Ezek a funckiók már nem jelentenek újdonságot azoknak akik a Greenshot-ot (vagy hasonló képlopó szoftvert) használnak, de ami miatt néhány napja csak lesek az az, hogy mennyi féle utómunkálatra nyújt lehetőséget a program az általa kilopott képekkel! Szabályos kis Photoshop Lite van belezsúfolva ebbe az egy szem exébe, amelyek segítségével nem csak feliratozhatjuk, meg nyilazhatjuk a képeket, de akár árnyékot is adhatunk nekik, megdönthetjük őket tetszőleges szögben, pakolhatunk alájuk tükrözést, stb stb. Íme a felülete (kicsit megbabráltam a screenshotot a program lehetőségeivel :)):

Ugyanazzal a zseniális módszerrel lehet állítgatni az értékeket, mint ami a Photoshop-ot is naggyá teszi: húzkodjuk a csúszkákat, és azonnal láthatjuk a változást a képen!

Ha mindez nem lenne elég, a tool tartogat még meglepetéseket: például a Print Screen lenyomása után a jobb alsóban megjelenő sniper hajszálkereszt mindent visz (segít a pixelre precíz kivágásoknál), de ezen kívül még:

• van history-ja, amiben max 100 kilopott képet tud tárolni (és amelyből átdobhatjuk a képeket bárhova, ami kezeli őket, pl. Wordbe)
• automatán átméretezi, megeffektezi, átnevezi a kilopott képeket (persze ha beállítjuk)
• a szerkesztőmódban a kijelölések kis narancssárga négyzetének segítségével állíthatjuk a paramétereketet (pl. a nyíl színét, méretét, stb stb.)
• van beépített blur-je (homályosítása) is, így egyből kitakarhatjuk a kényes részleteket a képeken (genitáliák, e-mail címek, PIN-kódok, stb.)
• kezeli a többképernyős környezeteket, sőt az érintőképernyőt is(!)
• az elkészült képek akár egyből mehetnek is fel TwitPic-re

Látható, hogy remek programmal állunk szemben, ami tényleg minden képlopással kapcsolatos problémánkra tud valamilyen megoldást. Munkába, tutorialok összeállításához, webszerkesztéshez, grafikai munkákhoz melegen ajánlott, nem fogtok benne csalódni!
Letölthető innen.

Mivel a legtöbb ember csak csodálkozik, akinek elmondom, hogy a Google minden adatot eltárol, amit a használata során az ember megoszt vele (persze csak ha be van jelentkezve), így következzék egy kis villámtréning:

Első lépés:

a google.com kezdőoldalán jobb felső sarokban katt oda:

Második lépés:

adja magát, katt a linkre:

Harmadik lépés:

adjuk meg újra a fiókunk jelszavát (biztonsági óvintézkedés, mivel ezek elég privát adatok)

Negyedik lépés:

döbbenjünk le, hogy mennyi mindent meg tudunk nézni, köztük a Gmail-es statjainkat, a Youtube-os aktivitásunkat, a Picasa-albumainkat, a Buzz-os dolgainkat, és – legfőképpen – hogy mikre kerestünk rá a Google-ben akár évekre visszamenőleg is!

UPDATE:

a keresési előzményeket pl. itt találjuk:

Ha nincs ilyen menüpont annak az lehet az oka, hogy eddig le volt tiltva a funkció, viszont akárhogy kerestem ilyen opciót nem találtam, csak a fent megjelölt ‘Web’ linken belül volt egy Szünet/Folytatás opció az oldalsávon, amivel ki/be lehet kapcsolni a naplózást.

A végére még egy érdekesség: nekem például így néz ki a 2009 január végi keresési listám:

Utálom azt, amit most érzek: valamiféle megmagyarázhatatlan ellenérzés, amit nem tudok észérvekkel megindokolni, nem tudom rámondani, hogy „hát pedig ez szar, és rossz, meg ráadásul káros is, hogy a civilizációra gyakorolt hatásait ne is említsük”, és mégis bennem bujkál a kétség: jó ez nekünk? Jó egy újabb eszközt adni egy olyan hatalommal bíró webes mogul kezébe, mint a Facebook? Azzal hogy beillesztjük azt a pár sort az oldalunk kódjába már el is adtuk a lelkünket a pofátlanul fiatalon pofátlanul milliárdos Mark Zuckenbergnek, és kompániájának? Hihetetlennek tűnik, de mégis úgy fest a jövő, hogy az egész internet egy naaaaagy Facebook lesz: egyre több oldal fogja implementálni a Like-olás egyetemes, és szociális szempontból kifejezetten jó hatással bíró funkcióját a felületére, amelyre klattyintva Facebook-os ismerőseink is látni fogják (meg fog jelenni az üzenőfalunkon), hogy mi az adott site adott akármilyét (legyen az egy post, vagy egy webáruházban egy felfújható dugható gumibirka) bizony lájkoljuk (amúgy meg újmagyar rulez all). Mark szerint – és valószínűleg igaza van – az internet megérett arra – felhasználók számában, és a rendelkezésre álló eszközök, lehetőségek terén -, hogy az emberek egymásnak ajánljanak tartalmakat, ne csak – úgymond a kozmikus magány közegében evickélve – Google-ezzék össze amire szükségük van. Persze valamire szüksége van az embernek ahhoz, hogy ezt a naaagy közösségi életérzést átélhesse: ez pedig egy Facebook-profil. Lassan eljutunk oda, hogy aki nincs fent a kék fejlécű oldalon (aminek designját egy „élelmes” magyar sikeresen le is koppintotta nemrégiben), az joggal érezheti a hátrányos megkülönböztetést, ami az ilyen a portál fejlesztői által a net Facebook-on kívüli területeire tett kalandozásokból adódnak, mint amilyen ez a külsős Like-olási lehetőség is: ha nem vagy regisztrálva náluk, akkor nem tudod használni ezt a funkciót. A viszonylag zárt iwiw-hez képest ez jelentős eltérés a filozófiájukban: ők nyitnak a netre (például a profilinformációk megjelennek a Google találatai között függetlenül attól, hogy aki rákeres tagja-e az oldalnak), míg az iwiwen belüli adatok javarészt ott is maradnak (hogy a meghívásos rendszert ne is említsük).
A világuralmi tervek nem titkolt célja a Google lenyomása: az ilyen és ehhez hasonló újításokkal próbálják elszipkázni a júzereket a legnagyobb keresőmotor bűvköréből. Ennek jegyében várható hamarosan egy közösségi szövegszerkesztő (lenyomandó a Google Docs-ot), és nem lennék meglepve, ha ezzel nem állna meg a fejlődés: lesz még Facebook-os Reader, Gmail, Picasa, sőt szerintem keresőoldal is, ahol mondjuk a portálon üzenőfalon megosztott linkek között lehet majd keresni – persze úgy, hogy annak közzétevője anonim marad.
Mától a blogon én is implementáltam ezt a lehetőséget, tessék szépen nyomogatni a lájkokat. Úgy gondolom, hogy ez egy egyszerű, és elegáns módja annak, hogy kinyilváníthassátok, ha tetszik valamelyik postom (remélem azért néha akad ilyen is :)), és erről értesíthessétek a Facebook-os ismerőseiteket is. Ezzel a lépéssel én is a Facebook támogatói közé léptem, de be kell hogy lássam: velem született paranoia ide vagy oda: ez a jövő, és nem egy elcseszett ötlet ily módon egy újabb szálon is bekötni a blogot a közösségi életbe. Egy olyan világban, ahol az ember akár évekre visszamenőleg is megnézheti, hogy milyen adatokat tárol róla a Google – mikre keresett rá, mennyi mail-t kapott, miket olvasott a Reader-ben, stb. – ez nem is tűnik annyira meredeknek.

UPDATE:

átpakoltam a gombot a postok aljára, mert szerintem enyhén zavaró volt egyből a cím alatt. Ettől függetlenül ugyanúgy működik, nem kell tőle félni 😀

Úgy gondoltam eddig, hogy mégse írom meg az odüsszeiát, amit a memóriamodulom beszerzése kapcsán sikerült átélnem, de ma betelt a pohár… nem elég, hogy az első cég akiknél leadtam a rendelést másfél hét elteltével se tudott konkrét időpontot megadni, amikor jönni fog a futár (így szépen vissza is mondtam a rendelést náluk), de utána nagyjából ugyanannyi időt csesztem el egy másik beszállító balfaszkodása miatt. A poén az egészben az, hogy még bőven nincs lefutva a történet (pedig ma délután azt hittem már izzíthatom a masinát… hát nem így alakult), de ne szaladjunk ennyire előre. Nem szeretnék hitelrontás vádjával bíróság elé kerülni, úgyhogy az igazi neve helyett legyen a cég mondjuk KSF (Kurva Sokat Füvezünk) Kft, íme az eddig lezajlott levélváltásunk:

Tisztelt Megrendelő!

Az alábbi e-mailban feltüntettük az Ön által rendelt termék(ek) feldolgozási állapotát.

KSF Kft.

Értékesítési dátum: 2010 április 19, hétfő

Értékesítők hozzászólásai

Tisztelt Vásárlónk!
Az ön által rendelt termékeket a mai nappal kézbesítettük,holnapi nap folyamán érkezik önhöz.
A rendelés összege futárköltséggel:17.680.-Ft

Tisztelt KSF Kft,

bár én a tegnapi rendelésem alkalmával előreutalást jelöltem meg, mint fizetési módot, a most kapott tájékoztató levélben már utánvétel szerepel (a végösszegből, és abból a tényből kiindulva, hogy nem adtak meg számlaszámot).

Kérem, hogy korrigálják ezt, és én még a mai napon elutalom az összeget!

Köszönettel:

JonC

<itt történt egy telefonhívás is, bocsánatot kértek, amiért elcseszték a fizetési módot>

T.JonC!

Mellékelve küldöm a számla másolatát.

Kérjük utalja elé az összeget,amit itt van a számlánkon azonnal küldjük a ramot.

ÜdV:
KSF Kft.

Tisztelt KSF Kft,

remélem, hogy a szállítási cím továbbra is az, amit a megrendelésnél megadtam, nem ami a számlán szerepel!

JonC

<kiderült, hogy szerencsére ezt nem cseszték el>

Elutaltam a pénzt, és – bár ezzel is csúszott egy napot a kiszállítás – gondoltam, hogy sínen van az ügy. Ezután jött a következő mail, ami hasonló volt a legelsőhöz, csak persze a dátum különbözött annyiban, hogy a mai nap volt megjelölve kézbesítési dátumként. Reggel már lázban égtem, alig vártam, hogy csörögjön a telefonom (a céghez kértem a kiszállítást), de csak nem akart… Egyszercsak idejött hozzám egy srác, és kérdezte, hogy én vagyok-e a JonC (persze nem így, de ugye most nem fogom leírni a real nevemet, mert Batmanesdit játszok). Mondom neki, hogy igen, erre közli, hogy kint vár a futár, csak nem tudott felhívni valamiért. Kiloholtam, és valóban ott állt egy jó képességű fószer a pakkommal, amelyen a telefonszám el volt írva, így persze hogy nem tudott felhívni. Na mondom sebaj, aláírtam a papírt, nagy boldogan bontogatom kifele, és… itt jött a döbbenés, mivel ezt kaptam hosszas szarakodás, email-váltás, és telefonálgatás után:

Első blikkre nem tűnik furcsának, de ha hozzáteszem, hogy én CL7-es időzítésűt rendeltem (ez pedig egy CL9-es, azaz lassabb), akkor máris nyilvánvalóvá válik, hogy megintcsak elcsesztek valamit… Nem hagytam annyiban (persze megtehettem volna, ez is elég gyors, de nehogymár ne azt kapjam a pénzemért amit kértem), újabb mail ment nekik, amely a következő volt:

Tisztelt KSF Kft,

a most általam visszaküldött levél szerint (és a webshopukon is ez szerepelt a megrendelés napján) a memória időzítése CL7-es. Ehhez képest – a csomagoláson található beikszelés, ill. típusszám alapján – az önök által küldött modul CL9-es.

Érdeklődnék, hogy milyen formában szándékoznak korrigálni a tévedésüket!

Tisztelettel:

JonC

Az érdemleges választ holnapra várhatom. Valószínűleg az lesz, hogy küldenek egy futárt érte, majd valamikor jövő héten átvehetem azt, amit rendeltem, de ezzel már megint egy hetet csúszunk, szóval lassan három hete húzódik az egész…

Mr. P-vel is megosztottam az esetet, akivel a következő eszmecserét folytattam le az üggyel kapcsolatban:

Mr. P: milyen buzi egy vásárló vagy
JonC: de a faszom már beléjük
Mr. P: most beleköpnek meg rápisálnak a memóriádra
JonC: megint csúszik 1 hetet az összerakás 🙁
JonC: 😆
JonC: eheh
JonC: lehet h odadörgölik a szaros seggüket a dobozhoz
JonC: majd hozok gumikesztyűt azon a napon amikor át kell venni a futártól 😀
Mr. P: jaja
Mr. P: akkor lesz gyanús
Mr. P: ha a futár is gázmaszkba adja át
Mr. P: meg vegyvédelmi felszerelésben
Mr. P: és nagy sugárzásjelző matrica van a doboz oldalán
JonC: 😆
JonC: vagy odaadja és elkezd rohanni 🙂
Mr. P: és furcsán kattog
JonC: 🙂

Érett már egy ideje ez a post, a fejleményeket update-elni fogom majd (nehogy lemaradjon bárki is, aki nem bír éjjel aludni az aggódástól :D)!

UPDATE:

múlt héten ugye ott hagytuk abba izgalmas szappanoperánkat, hogy megírtam nekik, hogy irgum-burgum, fasznak szívtok annyit, hogy nem vagytok képesek azt küldeni, amit az ember kér (de azóta volt egy olyan verzió is Nfol kollega véleménye szerint, hogy át akarták cseszni a fejem… a történtek fényében ez egyre valószínűbb). Szerencsére beismerték ezek a drága emberek, hogy tévedtek (mondjuk ez a minimum), és megígérték, hogy gyógyírt találnak a vérző lelkemre, de legalábbis a RAM-os problémámra:

T. JonC

Elnézést kérünk a tévedésért valóban a nagyobb időzítésű modul került Önhöz. A holnapi napon e-mailben jelezzük, hogy milyen módon oldjuk meg a problémát.

Tisztelettel:

KSF Kft.

Öröm-boldogság lett úrrá rajtam, vártam is a pénteket (a másnapot, amit említettek) nagy erőkkel… de a levél csak nem akart jönni. Délután 4-fél5 fele már én telefonáltam rájuk, és megkérdeztem, hogy ugyammá’ miért nem lehetett odaugatni valamit az embernek – írott formában -, erre közölte a nyegle hangú, és még nyeglébb stílusú fiatalember, hogy „nincs raktáron CL7-es modulunk, és még a beszállító nem jelzett vissza”… Kérdésemre, hogy mikor lesz valami fejlemény, egy laza „persze, persze, hétfőn majd megbeszéljük” volt a reakció – nagyjából olyan hangnemben, hogy „fasznak rabolod az időmet paraszt”. Ma – hétfőn – már rutinosabb voltam, és tudtam előre, hogy szarni fognak a fejemre (naná, a pénzem már náluk, a lassabb RAM náluk… miért is izgassák magukat?!), így néhány perce a következő mail-t küldtem nekik:

Tisztelt KSF Kft,

a pénteki megbeszélésünk ellenére ma nem jeleztek vissza semmiféle formában, hogy mi a helyzet a CL7-es memória ügyében (még annyit se, hogy nincs még raktáron a modul), így
1. ha holnap se szíveskednek tájékoztatni, hogy konkrétan mikor várhatom a futárt a cseredarabbal és/vagy
2. a héten nem megoldható a csere
akkor a holnaputáni napon emailben fogok élni az elállási jogommal, és még a héten visszapostázom önöknek a modult, amit tévesen küldtek nekem – amennyiben válaszlevelükben jelzik, hogy szándékukban áll az ellenértéket visszafizetni (had tegyem hozzá, hogy ezt szándékozni kötelességük).

Válaszukat – akár email-ben, akár telefonon – a holnapi nap folyamán várom.

Tisztelettel:

JonC

Mondanom se kell, hogy szinte biztosra veszem, hogy nem fognak megörvendeztetni azzal, hogy teljesítik a pontjaimat (igen, ez már egy ultimátum… tiszta röhej, hogy ehhez kellett folyamodnom), sőt fel vagyok készülve lelkileg arra is, hogy megintcsak csesznek válaszra méltatni. Akit amúgy érdekelne ez az elállás joga, amire hivatkoztam az ide kattintva kaphat róla több információt.

Szóval az ügy – sajnos – még mindig nincs lefutva, lesz még UPDATE! 😕

UPDATE2:

néhány hét csúszással ugyan, de íme a sztori vége: az ultimátum megírása utáni napon csörgött a telefonom, és egy „kezét tördelős hangú” (gyönyörű képzavar) úr érdeklődött, hogy hogyan tudnánk megoldani a szituációt. Valószínűleg ő nem alkalmazott volt, hanem a cég tulajdonosa, és kultúráltan, segítőkészen megpróbált valami megoldást találni az esetre. Mivel állítólag nem is tudtak volna rendelni CL7-es RAM-ot ebben a típusban (ami mondjuk furcsa, mert létezik), így csak más fajtát, és csak 2X1 gigás kit-et (ami nem jó nekem), vagy négy gigás modult (ami szintén nem jó nekem) tudott volna hirtelenjében felajánlani. Miután mérlegeltem, hogy újabb heteket veszthetnék ezzel a variálással, így – egy nagy sóhaj után – közöltem a fószerral, hogy akkor hagyjuk a csába, jó lesz nekem a CL9-es is. Fentebb már említettem, de itt is megjegyzem, hogy sebességben minimálisan marad el az általam áhítottól, úgyhogy nem faragtam rá ezzel a megoldással. A célomat is sikeresen elértem: végre emberszámba vettek, és hajlandóak voltak reagálni a reklamációimra – szomorú, hogy ehhez fenyegetőznöm kellett.

Elsőre talán érthetetlen karakterhalmaznak tűnhet jelen postom címe, pedig nem az: ha jobban megfigyelitek kiolvasható belőle az infó: „Az igazi kockák Facebook-ja”. Ez bizony leet-ül (sőt: 1337-ül) íródott, amely egy olyan mesterséges nyelv, mint mondjuk a Gestuno (amely a süksiketek egységes nemzetközi jelbeszéde), csak éppen ez csak írásban használható.

Ennyi áttekintés után rá is térnék a lényegre: ma – kis rásegítéssel, éljen a Tumblr, és a Google Reader – felfedeztem, hogy a Facebook nyelvi beállításainál kiválasztható a Leet Speak is! Nosza, próbáljuk ki – gondoltam, és ami ezután következett minden várakozásomat felülmúlta: a teljes felület átment hipergeek-be (vastaggal az új kifejezés, mellette a magyar megfelelője):

• sudo rm -rf ~ : Fiók felfüggesztése (Befigyelt a Unix :))
• Andras *** && David *** && 2 m0ar n00bz <3 7h!5 : András ***, David *** és még 2 további ember kedveli ezt. (Következetesen mindig noob-nak, azaz lúzernek titulálja az ismerősöket :))
• p1ugg3d n2 t3h m4tr1x 0n:// : Születésnap (magyarul: ‘a Matrix-ba kötés napja’ :))
• 5p4wn p01n7:// : Szülőváros (Spawn point, mint valami FPS-ben :D)
• pr0n : Képek (milyen pornó??!)
• 127.0.0.1 : Kezdőlap (megpingeltem, működik)
• 6 c0mm0n n00bz: 6 közös ismerős

Volt még ezeken kívül is néhány újszerű megfogalmazás amin jót röhögtem, de ezek felfedezését már rátok bízom. Mondanom se kell, hogy egy igazi szilikongyereknek természetesen kötelező ezen a nyelven használni a Facebook-ját – bár én nem bírtam sokáig… lehet, hogy mégis van remény?

Tegnap annak ellenére elkapott a kockaláz, hogy még egy új alkatrészt se tudtam működésre bírni, és a gépemen már hónapok óta figyelő programok álltak csak a rendelkezésemre. Rengeteg játék fel van telepítve már jó rég óta, van közöttük olyan (pl Wolfenstein Enemy Territory) amit még csak ki se próbáltam, és tegnap ezek közül válogattam kicsit. Amúgy vicces, hogy pont most tör rám a nosztalgiázhatnék (lásd lejjebb), amikor a küszöbön áll a négymagos proci, meg a 2 giga CL7-es (=gyors) DDR3-as RAM beüzemelése, mivel a 80-as 90-es években készült játékokkal való szórakozáshoz bőven elég a jelenlegi gépem is 🙂

Azzal kezdődött az egész, hogy – még melóban – utánanéztem annak, hogy milyen mesterfogások léteznek az OpenTTD-hez, amelyek segítségével megoldható az, hogy mondjuk 3-4 vonat használjon egy vasútállomást úgy, hogy nem rongyolnak egymásba/nem tévednek el. Ebben a remake-ben ugyanis – ellentétben az eredeti 94-es változattal – már válogathatunk vagy 10 féle szemafor fényjelző, és jelzőlámpa között, amelyek működését meg kéne érteni, mivel nélkülük lehetetlen egy jól kinéző, és működőképes vasúti csomópont kiépítése. Félő, hogy soha nem fogok eljutni arra a szintre agyilag, hogy megértsem mondjuk ennek a működését:

Ennek a megoldásnak a becsületes neve Advanced 10 bay station, de a pontos működésére nekem szerintem egy élet is kevés lenne, hogy rájöjjek. Sebaj, annak ellenére, hogy kicsit le lett törve a szarvam azért felugrottam egy szerverre multizni kicsit őkelmével, ahol újfent rá kellett döbbennem, hogy bizony vannak nálam sokkal profibbak is, akik zsigerből lepakolnak egy 15-20 vágányos vasútállomást úgy, hogy a vonatok mindig tudják, hogy melyik peron szabad, meg hasonlók. Én konkrétan egy olyat próbáltam összehozni, hogy két peronos állomásra egyik oldalról kettő, a másik oldalról pedig egy vonat álljon be, de a vége az lett, hogy évvégi mérleg után feljött a kis ablak, hogy „Vonat4 múlt évi profitja: -345670 Ft” (utána jött a Vonat6-7-ről is ilyen jelentés), mivel a csodálatos pályaszerkezetemnek köszönhetően az érintett mozdonyok egymással szemeztek egész évben a szemafor fényjelzőnél 😀 Kész művészet megtanulni a sokfajta szignált/fényjelzőt kezelni, és elsajátítani a különféle elágazásokat! Ennek ellenére ha van kedve valakinek, akkor állok elébe egy jó kis multiplayer-partynak, csak szóljatok, hogy csináljak szervert!

Néhány óra után meguntam ezt is (végülis nagyobb élmény lenne ilyeneket alkotni, mint a fenti képen mint összekötögetni egy állomást egy nyersanyag-lelőhellyel, aztán gyártani rá egy vonatot), így körülnéztem a gépemen kicsit. Talán a legtalálóbb kifejezés a partícióimra a „burjánzó őskáosz”, de nagy nehezen sikerült rábukkannom a SNES-emulátorom mappájára (meg a benne figyelő több száz játékra). Azért támadt kedvem hozzá, mivel hétvégén – szokásomhoz híven – ezeréves 576KByte-okat olvasgattam, és találtam néhány gyöngyszemet, amit ki szerettem volna próbálni. Érdekes dolog a technikai fejlődés: 15 éve jó pénzt elkértek egy SNES/MegaDrive-ért, most meg ingyé’ zúzhatod le a netről bármelyik játékot, amelyek fejlesztésébe anno esetleg rengeteg pénzt és időt öltek bele, és programozók dolgoztak rajta főállásban! Ez alapvetően egy remek dolog, és ha az ember kicsit is érzékeny a retro-hangulat varázsára (és nem vár el túlzottan bonyolult játékmenetet), akkor egész szórakoztatónak tarthatja ezeket a kilencvenes évek-beli gyöngyszemeket (mint amilyen a TTD is, multiplayer ide vagy oda). Még egy érv az emulátorozás mellett: akad néhány játékstílus, amely azóta egész egyszerűen kihalt a játékiparból (akár a PC-s, akár a konzolos vonatkozását nézzük), és – nekem – nagyon hiányoznak: ilyen például a „mész jobbra és ütsz”-stílusú hack&slash beat’em up-ok. Tegnap én a Final Fight3-mal ökörködtem egy fél órát, de vannak híresebb programok is a kategóriában, elég ha a Cadillacs&Dinosaurs-ot, a Golden Axe-ot, vagy a Double Dragon-t említem. Íme néhány screenshot azoknak, akik még így se tudják miről beszélek:

Imádom ezt a stílust, bár tény, hogy fél-egy óránál tovább nem tud lekötni 🙂 Épp ezért némi bohóckodás után visszatértem a régi nagy kedvencemhez, az Urban Terror-hoz, ami azért jó, mert nem igényel túl sok agymunkát (reflexeket annál inkább), élvezetes, van szociális aspektusa is (gyógyítgatni egymást, megköszönni, ha valaki visszahoz az élők közé, stb.), jók a pályák (imádom a városi harcot a szűk sikátorokkal, meg a tetőről sniperolással), sőt ha jó napom van össze tudok hozni kör végére akár egy ilyen statot is benne:

Jó tudom, sokszor haltam, de ez régóta problémám az online FPS-ekben: hiába aratok Halál módjára, ha közben minden fragemre esik egy bekapott fejes 😀 Ezen még csiszolnom kell, de tegnap kifejezetten elégedett voltam a teljesítményemmel.

Az eddigiekből szerintem két dolog vonható le következtetésként:

1. szeretek játszani, csak néha nehéz rávennem magam arra, hogy ráklattyintsak az exére
2. ha egész délután olyan életet élek, mint egy átlagos (értsd: nem blogger) csávó (értsd: játszok, South Parkot nézek, netezek stb.), akkor egész egyszerűen nem marad időm postot írni – tegnap is éjjel fél1-kor léptem ki az UT-ből, de csak azért mert felcseszték az agyam, nem azért mert álmos voltam. Komoly félelmem, hogy el fogom hanyagolni a blogot, ha majd beüzemelem az új masinát, mivel ismerem magam annyira, hogy – önkontroll híján – folyamatosan tolni fogok valami játékot ahelyett, hogy a netet bújnám valami megírandó téma után… ezt azért igyekszem majd elkerülni, de mindenesetre azt azért biztosra veszem, hogy meg fognak szaporodni a játéktesztek az oldalon 🙂

(Technikai infó: ez a post még valamikor tavaly nyáron íródott egy azóta már megszűnt tárhelyre. Persze backup nem volt (minek is az), így egy csomó arra a tárhelyre feltöltött írást elnyelt az IFLY (Internet Fekete Lyukja), többek között ezt is. Ma viszont újra felvetette a víz (képzavar tudom) az immortal-net-es domain elfeledett RSS-feedje segítségével, így végre leközölhetem újra! Köszi érte S@ti!)

Ha máshol nem is, akkor a monitoron mindenképpen. A most bemutatott Trine című játék szerelem volt első látásra. Mindazonáltal, hogy nem voltam soha nagy rajongója a fantasy vonalnak (bár a Gyűrűk Urát kétszer is ki kellett olvasnom, annyira jó volt), ez a cucc mégis megragadta a figyelmemet. Elég volt néhány képet szemügyre venni a Gamestarban ahhoz, hogy lássam, hogy ez a játék jó, bár ezzel az egyszerű kis jelzővel nem tudom eléggé kifejezni amit gondolok róla. Talán azzal tudnám a legjobban jellemezni, hogy ha valaki kételkedne abban, hogy egy videojáték (de gyűlölöm ezt a szót) lehet művészi, akkor ezt dugnám az orra alá egy “ez neked nem költészet, köcsög?!” felkiáltással 🙂

A játék amúgy alapjait tekintve egy snassz kis platformjáték, tehát nagyon távoli rokonságban van mondjuk a Super Marioval, bár a hasonlóság tényleg csak akkor tűnik elő a két drusza között, ha a játékmenetet nagyon leegyszerűsítve szemléljük. Kezdjük a különbségek felsorolását azzal, hogy itt kapásból három karaktert irányíthatunk, személy szerint egy tolvajlányt, egy varázslót (aki mellesleg egy nőcsábász, bár ez a játék alatt nem lesz túl hangsúlyos jellemvonása), és egy lovagot. Közöttük bármikor válthatunk, tehát egy villanás alatt átalakulhatunk törékeny íjászból mindenkit hatalmas karddal szétdisztrojoló lovaggá. Ahogy ez már sejthető, mindegyik karakter másban jeleskedik: a tolvajlány íjjal lődöz, és csáklyával lengedez ide-oda, a varázsló tárgyakat (konkrétan ládákat, és pallókat) tud teremteni, illetve tárgyakat tud lebegtetni, húzni-vonni az varázstudománya segítségével, a lovag meg “csak” osztja a nagy csapásokat, illetve a pajzsával képes blokkolni a támadásokat. Talán ő a legkevesebb funckióval bíró figuránk, de azért gyakran fogjuk használni őt is, mivel a ránk törő csontvázhadseregek leküzdésében azért el fog kélni a nyers izomerő is 🙂 Eddig a szükséges tényanyag, most nézzük meg, hogy mi is lesz a játékban a feladatunk. Hm, voltaképpen annyi, hogy menni kell jobbra, mint minden hasonló platform ugrabugrában, de elég megnézni az alant elterülő videót, hogy lássuk: azért itt nem fog ártani kicsit gondolkodni se, mivel a készítők rengeteg fizikai feladványt építettek be a leküzdendő pályákba. Ezek nagy része azért nem okoz komoly fejtörést, inkább az fog káromkodásra késztetni, amikor huszadszorra esel le egy libikókáról pl., mert egész egyszerűen béna vagy hozzá, hiába tudod a megoldást. Ezek a kis szivatások szerencsére nem csapnak át sz*patásba (bár az utolsó pályáról már olvastam érdekes dolgokat), úgyhogy az ember nem akarja az első húsz próba után se egy laza uninstallal megkínálni az alkalmazást.

Ehhez hozzájárul az is, hogy ez a játék egészen egyszerűen gyönyörű. A pályák művésziek, nincs két egyforma tereptárgy, és az egész egy olyan egységes egészet alkot, amilyet már nagyon régen nem láttam. Az egész képi világból árad a hangulat, amelyet a remek fény-árnyék hatásokkal, és olyan effektusokkal fokoztak, hogy néha a kép előterében is elsuhan egy-egy inda, vagy vastagabb fatörzs. Ez jót tett a 3D-s érzetnek is, amely amúgy is kifogástalan, remekül oldottál meg a készítők, hogy egy alapvetően egy síkban játszódó játéknál szinte észre se vegyük, hogy igazából nem mehetünk arra, amerre a kedvünk tartja.

Ami még hatalmasat dob a beleélés-faktoron az a játék zenéje. Bő egy órányi készült hozzá, és egy Ari Pulkkinen nevű, rendkívül tehetséges finn (nem is mondtam, az egész játékot finnek követték el) zeneszerző munkáját dícsérik. Mindegyik stimmel az adott pálya hangulatához, és önmagukban is hallgathatóak. Most, hogy ezt írom is épp az szól, és nem bírom megállni, hogy ne osszam meg veletek a kedvencemet közülük:

Letölthető innen (délután meggyógyítom a linket) (jobb klikk -> cél/hivatkozás mentése más néven)!

Talán ez a legszebb dallam, amit játékban hallottam, még a World of Goo volt az, ami ekkora hatással tudott rám lenni zeneileg (amelynek zenéje letölthető ingyen itt).

Ennyi dícsérő szó után csak annyi maradt hátra, hogy összefoglaljam a játék esszenciáját: gyönyörű fantasy-környezetben óriásgombákon ugrálós fizikai feladványokat megoldós platformcucc iszonyatosan hangulatos zenékkel, és újszerű játékmenettel. Akit esetleg meggyőztem arról, hogy ha nem próbálja ki, akkor kihagy valamit az életéből (neem, dehogyis volt ez a célom 🙂 ), annak ajánlom kezdetnek a cucc demóját (próbaverzióját), ami letölthető innen.