Bobó barátom hetek óta tartó kitartó fülrágásának eredményeképpen tegnap végre rávettem magam, és újra elindítottam a játékot, amelyet pár hónapja a 21. század World of Warcraftjának mertem nevezni. Ez a játék bizony a Minecraft, amellyel kapcsolatban a kedélyeim csillapodni látszottak néhány hétig (a Counter Strike: Source jött, látott és győzött), ennek ellenére tegnap éjfél után pár perccel azon kaptam magam, hogy állok egy kockaszirt szélén, felettem ragyog a Hold, és gyönyörködöm az alant elterülő völgy szépségében (mármint a játékban, mielőtt valaki azt hinné, hogy elutaztam a Bakonyba átélni ezt :)). Ahogy ott álltam szinte éreztem a hajamba kapó éjszakai szelet, hallottam a fáim susogását, és közben arra gondoltam, hogy ez maga a virtuális valóság. Fenébe a kockákból álló tájjal, fenébe a pixelekkel, fenébe az első látásra elrettentő grafikával – ha van egy csöppnyi fantáziád, akkor az agyad átalakítja az élményt, megszépíti a látványt, és egészen más szemmel láthatod az egészet! Ez a pár száz kilobyte-os játék legenerál neked egy paradicsomot, egy zugot, ahol a hegyek-völgyek, a mezők, az erdők, sivatagok, és havas fennsíkok, a tavak, tengerek és óceánok mind csak arra várnak, hogy felfedezd őket, hogy a tied legyenek! Amikor pedig a hosszú éjszaka után felragyog a horizont, és beúszik a hangszórókból az ember fülébe valami lágy zongorafutam… az leírhatatlan, kifejezhetetlen, kimondhatatlan! Ez az elképesztő benne, és ezt nem lehet elsőre átérezni, ha az ember lát róla egy Youtube-videót, vagy egy Angelday-féle gameplay-t.

A legsötétebb birodalom – a kép tölthető nagyobb méretben innen

Kicsit elkanyarodtam a fő témától, csak muszáj volt valahogy megpróbálni kifejezni ezt az elementáris hangulatot, ami most – hosszas kihagyás után – újból mellbevágó élmény volt számomra. Persze szoktam néha tolni a laptopomon is a játékot, de minden grafikát minimumra véve nem üt akkorát a feeling, mint tegnap az asztali masinámon. Még annyi előnnyel járt az, hogy hosszas unszolás után felmentem Bobóék szerverére (melyet előzetes egyeztetés nélkül nem nagyon reklámoznék, mivel egyelőre csak néhány ember privát játszótere, és gondolom ezen nem nagyon akarnak változtatni), hogy az egyik srác eljuttatott hozzám egy 64 bites Java-telepítőt (miután kisírtam magamat neki, hogy kábé 10 percenként omlik össze a játék), amelynek felpakolását követően egyrészt gyorsabb lett az egész, másrészt órákon át nem fagyott újra – no igen, ezért illik az operációs rendszerhez illő runtime-okat használni, kár, hogy a hivatalos oldal mindenáron 32 bitest akar felpakoltatni, és én eddig hittem neki. Miután az efféle apró technikai malőröket elhárítottuk (melyek bevallom hosszú ideig visszatartottak a Minecraftozástól) máris kész voltam arra, hogy multiban toljam – immáron mint admin, mivel egyből megkaptam a jogot a szerveren a többiekkel egyetemben. Azt kell, hogy mondjam, hogy adminnak lenni remek dolog még így is, hogy nincs alád rendelve több tucat júzer, akiket kényedre-kedvedre vagdoshatsz ki a ‘csába, ha éppen rossz passzban vagy: a /give parancs szintaktikájának megtanulása után (ezzel lehet (szinte) bármilyen a játékban előforduló anyagot végtelen mennyiségben az inventory-dba pakolni okosba’ :)) már nem kell bányák mélyén fejteni a követ kilométer hosszú alagutakat gyártva, az ember csak bepötyögi a kódját annak a matériának, amire szükség van, és már lehet is építkezni szépen 🙂 Meglehetősen ellustítja az embert az efféle játék, de bevallom szórakoztat, mivel tényleg csak a kreativitásról, és a szórakozásról szól így az egész, nem a dühöngésről, hogy megint elfogyott a vasérc, vagy akár a gyémánt. A szerveren ráadásul ki van kapcsolva minden élőlény, beleértve az ártalmatlanokat is – ez engem kicsit mondjuk zavar, bírom a disznókat, meg a birkákat mindenfele 🙂 Ennek köszönhetően az ember bátran veti bele magát a legsötétebb barlangrendszerbe is, ugyanis nem kell tartania attól, hogy a nyakába pottyanik egy kurva creeper (megtörtént pár hete, sikoltoztam mint egy kislány), így viszont elvész a jó öreg rettegés, mint játékélmény-fokozó elem.

Ez a háttér pedig tölthető innen (középső klikk!)

Az admin joggal együtt jár még néhány vicces parancs kiadásának lehetősége is: egy /time day (vagy night) bepötyögésével egy pillanat alatt lehet éjszakából nappalt, vagy nappalból éjszakát csinálni! Meglehetősen mókás élmény (egyúttal elég szürreális is), amikor már megy lefele a napocska, vörösödik az ég alja ahogy kell, ámde egyszer csak valamelyik játékos kiadja a „Villany fel!” parancsot, és hirtelenjében újra dél lesz 🙂 Hasznos lehet akkor is, amikor az ember mondjuk éjszakai világításon dolgozik, és gyorsan meg szeretné nézni, hogy hogyan néz ki a legújabb kreálmánya fáklyafényben. Ilyenkor nem kell megvárni, amíg besötétedik, és nem kell megvárni, amíg újra felkel a Nap. Zseniális.

Aztán tetszett még a /road parancs is, amely segítségével a hatalmas hegyeket percek alatt el lehet tüntetni: képzeljetek el egy hatalmas virtuális földgyalut, amivel – akár több száz méter hosszan is – el lehet simítani a terepet, el lehet tüntetni minden szintkülönbséget! Megintcsak a szürreális a legjobb szó erre: odateleportáltam az egyik sráchoz, aki épp’ így rendezgette a terepet, sorról-sorra tüntetve el mindent, maga után csak a puszta síkságot hagyva! Elképesztő látvány, és az ember tényleg Istennek érezheti magát, miközben játszi könnyedséggel formálja át a világot maga körül – még ha csak a monitor képernyőjén is.

Azért belegondoltam abba, hogy egy akkora szerveren, mint a minecraft.plastik.hu mekkora királyság lehet adminnak lenni, pláne ha az embernek kisebbségi komplexusokkal kombinált megalomániája van 🙂 Még jó, hogy nem kaptam ekkora hatalmat soha a kezembe, tuti átmennék diktátorba.

Estefele frissítem a postot majd pár képpel is a szóban forgó szerverről!

UPDATE: majd elfelejtettem: ezek a lehetőségek alapból nem élnek, ha az ember indít egy friss Minecraft-szervert, telepíteni kell hozzá egy modot is, amelynek nevét egyelőre homály fedi a számomra, de ki fogom nyomozni! 🙂

UPDATE2: a szervermodot  hmodnak hívják, és telepítve van hozzá néhány plugin is.

UPDATE3: íme a beígért képek:

Tovább »

A közérzetem, a boldogságom annak a szigetelőrétegnek a vastagságától függ, amely elválaszt az érzéstől, hogy ember vagyok. Minél vastagabb ez a kurva fal, annál nehezebb bármit is könnyedén venni. Ha viszont vékony, akkor nevetni tudok mindenen, ami máskor kikészítene.

(Először is szerepeljék itt egy kis disclaimer: nem haltam meg – vagy ami még rosszabbb -, nem kötötték ki a netemet, mindössze annyi történt, hogy szabadságra vonultam egy hétre, ami azzal jár, hogy kevesebbet vagyok egyedül, így ritkábban van időm, és kedvem pötyögni. Jövő héten visszatérek a taposómalomba, sztéjtúnd!)

Az utóbbi pár napban jópár – számomra – új FPS-t volt szerencsém kipróbálni. Ezek mindegyike már régóta várólistán figyelt, csak amíg dolgoztam, és alkalmam volt órákon át csak CS:S-ezni, addig valahogy nem vitt rá a lélek, hogy felpakoljam őket a vinyómra. Konkrétan három játékról beszélek: a Crysis, a F.E.A.R. 2, és a Metro 2033 akadt a horgomra a napokban. A F.E.A.R. 2-t már végig is toltam (a pofátlan szó nem fejezi ki eléggé, hogy mennyire rövid), a Crysis-sal még küzdök (bár most egy olyan pályán vagyok, amit egész egyszerűen nem bír akadás nélkül legenerálni a gépem…), míg a Metro 2033 valamelyest kakukktojás a másik kettő között, ugyanis régóta nekiálltam már, csak pár hónapos szünet után most adtam neki egy újabb esélyt. Hogy ezt mennyire  jól tettem… arról tanúbizonyság ez a post.

Nézzük a száraz tényeket: a játékot az ukrán 4A Games nevű fejlesztőcsapatnak köszönhetjük, és 2010 márciusában dobták piacra PC-re (update: sajnos csak Windows Vista/7-re), és XBOX 360-ra. Egy Dimitrij Glukovsky nevű orosz író hasonló című regénye szolgált a játék univerzuma, és a történet alapjául: képzeljük el azt a soha nem látott helyzetet (khm), hogy a Földet benépesítő emberiség egyszer csak úgy dönt, hogy drasztikus módszerekkel vet véget a túlszaporodásnak. Hosszas tanakodás után ennek elérésére a legjobb módszernek a hasadóanyagokkal megrakott vasak egymásra dobálása tűnt, ámde a művelet nem várt eredménnyel zárult: az emberiség teljes egészében kipusztul, a megmaradt túlélők pedig – legalábbis Moszkvában, ahol a játék játszódik – a metróalagutakba kényszerülnek. A felszín az emberek számára lakhatatlan, ámde nem kihalt: a sugárzás húsz éve alatt több tündérmackónak nem nevezhető faj fejlődött ki (most jut eszembe: egy egyszerű matematikai művelettel kiszámítható, hogy két év múlva dobják majd le a bombákat – persze hülyeség összemosni a fikciót a valósággal, bocsánat érte), amelyek természetesen minden ember elpusztítását tűzték ki célul. Folyamatosak a be-betörések az emberek által lakott alagutakba, amelyek visszaverése egyre nehezebb az elcsigázott, megritkult létszámú, és gyakran rossz felszereltségű előőrsöknek. Ha mindez nem lenne elég, az emberiség „természetesen” nem tanul a saját hülyeségéből: a régi sérelmek elszenvedése óta eltelt 80 év dacára újra kiújul az ellentét a nácik, és a kommunisták között, akik az alagutak védelmében próbálnak egymás ellen háborút viselni, de ez már nem ugyanaz, mint régen, amikor még tankcsaták, szőnyegbombázások, szögesdrót, aknamező, és lövészárkok határozták meg egy frontvonal képét. Azért csak megpróbálják egymást kiirtani, a lehetőségekhez képest minél jobb hatásfokkal, a mindkét félre leselkedő közös veszélyt, a „Sötéteket” (Dark Ones) mintegy figyelmen kívül hagyva. Hadd jegyezzem meg, hogy amennyire blődül hangzik mindez első hallásra annyira hihetőnek tűnik számomra: az ember mint olyan képes arra, hogy fajtársait irtsa még ilyen körülmények között is, ahelyett hogy összefogna velük – nevezhetjük ezt akár valamiféle elcseszett védelmi reakciónak is, elvégre nem pokolbeli mutánsok, hanem jól ismert emberek ellen kell harcolni.

Ebben a csodálatos miliőben nevelkedik játékunk hőse, Artyom is, aki épp’ hogy betöltötte a huszadik életévét ahelyett, hogy – mint minden rendes fiatalember – autókulcsot kapna, inkább a nyakába varrnak egy életveszélyes küldetést: Hunter, a tapasztalt csőgörény (bocs) halálos sebet kap egy mutánstámadás során, ámde mielőtt végleg a végtelen mennyei metróalagutakba költözne még utolsó erejével elrebegi hősünknek (akire egészen biztosan rá fog férni egy tiszta alsógatya), hogy „eriggyé’ fiam, hozz segítséget Polis-ból, mert ott jó arcok laknak naaaagy fegyverekkel”. Még átnyújtja a medálját, és kileheli a lelkét. Ezután adva vagyon a történet: keresztül kell verekednünk magunkat metróalagutak kilométerein, meg kell harcolnunk a ránk törő agyaros-karmos rémségekkel, nácikkal, miegyebekkel, hogy végül elérjünk Polisba, ahol… na nem spoilerezek, tessék végigvinni a játékot!

– Menj előre, majd én fedezlek! – Hülye vagy Szása? Nekem gyerekeim vannak!

Ugyanis megérdemli a belefeccölt időt, de nagyon. Első hallásra persze nem hangozhat túl csábítóan a lehetőség, hogy elhagyatott metróalagutak sötétjében kapkodjuk az elemlámpánk fényét ide-oda, miközben a gerincünkön kúszik fel a félelem, de higgyétek el: ez a játék egy remekmű! Én már öreg róka vagyok FPS-téren: annak idején a Wolfenstein 3D-vel kezdtem, aztán jöttek a Doom-ok, Quake-ek, Duke Nukem 3D, Blood, ésatöbbiésatöbbi, sok ijesztő játékot vittem már végig, de ilyen parát nem soknak sikerült okoznia nálam, mint amilyen néha elfogott a játék során! Jó ellenpélda a F.E.A.R. 2 (meg ugye elég friss még az élmény): a nevében foglalt ‘félelem’ csak néhány tényleg jól sikerült pályaszakasznál fogott el (például az általános iskolai pályán volt pár rész, amikor azért az infarktus kerülgetett), amúgy a játék fő hangulata az unalom volt – ha valamiféle vegyi baleset okán növesztettem volna még egy kezet, azzal biztos a számat takargattam volna ásítozás közben a harmadik irodaház átfésülése közben. Itt erről szó sincs: a pályák ugyan nagyon rövidek, de mindegyiken érződik a törődés, a belefektetett pályatervezői, designeri, programozói energia. Hiába tudja az ember a lelke legmélyén, hogy ebben a rohadt ijesztő, ködös, mohos, sötét, és komor alagútban minden egyes kis fényforrás, tégla, törmelék, halk hörgés a falak mögül egy négypaneles tervezőprogramban készült egy 130 kilós, izzadós, szemüveges pályatervező bácsi nagy pizzakrémtől maszatos ujjai által mégis bele tudja magát élni annyira, hogy tényleg elfogja valamiféle rettegés. Jó tudom, ez semmi lehet ahhoz képest amit akkor éreznél, ha valóban ott lennél egy szál fegyverrel, meg egy elemlámpával, de megfelelő képzelőerővel a hatás elementáris lehet! A túlélők által benépesített állomásokon az ember tényleg biztonságban érzi magát, a tűz körül emberek gitároznak (hm… mintha ez is szerepelt volna már egy Oroszhonban játszódó FPS-ben :)), gyerekek futkároznak, és disznók röfögnek az ólakban. Amikor azonban kinyitják neked az alagúthoz vezető hatalmas fémkaput, feltárul a sötétség, és még búcsúzóul megjegyzik, hogy „őrült vagy fiam, hogy kimerészkedsz, de járj szerencsével”… az hatásos tud lenni nna. Még szerencse, hogy némelyik pályán kapunk magunk mellé kísérőt, akinek megjegyzései oldják egy kicsit az amúgy elég nyomasztó hangulatot.

A játék trailere

Persze a készítők is tisztában voltak azzal, hogy hosszú távon unalmassá válhat a folyamatos csatornapatkánykodás, ezért a játék során néhányszor lesz szerencsénk meglátogatni a felszínt is. Moszkva nem a legszebb képét mutatja ezen kiruccanások során: romok mindenfele, mindent hó borít, és a túléléshez szükséges a gázmaszk viselése is (erről még később említést teszek). A süvítő szél, a folyamatos félelem, hogy betámad egy nazgûl-szerű szárnyas dög, és az emberiség pusztulásának megélése itt is van annyira hatásos, mint mondjuk a Fallout 3-ban. Ráadásul hiába Moszkva a cselekmények színhelye: néha olyan érzésem volt, hogy ez lehetne akár Budapest is, amelyet a szanaszét rozsdásodó Ikarus-vázak csak erősítettek bennem. Apropó ismerős részletek, tegye fel a kezét, akinek rémlenek valahonnan ezek a metrókocsik:

Blaha Lujza tér – húsz év múlva

Említettem már a gázmaszk használatát, amelynek játékba implementálása meglehetősen komoly vitákat gerjesztett a játékkal foglalkozó fórumokon. A szóban forgó gázmaszk ugyanis több szempontból sem csak egy kis effekt a képernyőn: egyrészt ugye használata nélkül a mérgező gázokkal teli tárnákban, illetve a felszínen fél perc alatt megfulladunk, másrészt pedig úgy viselkedik, mint egy valódi gázmaszk: a szűrőbetétek ugyanis elhasználódnak, és rendszeres időközönként újat kell becsavarni! Ha az utolsót is elszipákoltuk, akkor két eshetőség van: vagy találunk fél perc alatt egy plusz szűrőt (esetleg egy helyiséget, ahol már nincs mérgező gáz a levegőben), vagy jön a „nagyszerű” halál. Szűrőket viszonylag ritkán találhatunk, úgyhogy érdemes egyrészt mindent, és mindenkit jó alaposan átkutatni (egyes ellenfelek maszkjáról is leszerelhető!), másrészt igyekezni minél kevesebbet sprintelni, és ugrálni, ugyanis ezen tevékenységek is csökkentik az élettartamát. Külön öröm, hogy a tűzharcok során meg is sérülhet a fejünkön, amit egyre szaporodó repedések jeleznek – ha ezek száma eléri a kritikus szintet, akkor a maszk használhatatlanná válik, és ugyanúgy kezdődhet a partra vetett hal performance, mintha elfogytak volna a szűrőink. Hosszas mérlegelés után én úgy gondolom, hogy ez a megoldás csak tovább növeli a beleélési-faktort, és aki képes ezen hisztizni, az menjen mondjuk Barbie Fashion Designer-ezni – ott tutira nem kell ilyesmikkel törődnie. Ide tartozik az elemlámpánk áramellátása is: a delej nem csak úgy „terem”, mint sok más játékban (khm… F.E.A.R.? nem akarom szét ekézni, mert jó cucc az is, de valahogy mindig így jön ki a lépés :)), hanem bizony elő kell venni a kis Áramfejlesztő Kézi Készülékünket (ÁKK), és bősz bal egérgomb abúzálással kell újra feltölteni az akkumulátorait! Ötletes, és nagyban hozzátesz a hangulathoz ez is! Végezetül meg kell említenem még a pneumatikus fegyvereket, amelyekkel a játék derekánál találkozhatunk: ezeket szintén kézi erővel kell felboost-olni, különben az alacsony légnyomás miatt a lövedék helyett csak egy diszkrét kattanás fog a csövön kijönni.

Lehetne még sokáig fejtegetni a játék apró szépségeit: a néha a Sötétektől ránk törő hallucinációs rohamokat (amik kenterbe verik az erre szakosodott játékok hasonló próbálkozásait is, neveket nem írok :)), a mesteri AI-t (folyamatosan megpróbálnak bekeríteni a kis mocskok), a gyönyörű fény-árnyék hatásokat, a rég meghalt emberek szellemeit néhány mellékalagútban, a motorkocsis bandázásokat, a feszült várakozást egy-egy mutánsroham előtt, vagy a hozzánk csapódó társak néha harsány röhögésre ingerlő beszólásait, de nem teszem. A játék jó, látszik, hogy van benne munka, csodálatosan hozza a parafaktort – viszont kár hogy ilyen rövid. Sebaj, állítólag készül a második része – akinek ez bejött, annak kötelező darab lesz az is!

– Te figyi, milyen legyen a haja? Ez a hosszabb tépett, vagy ez a tüsi? – kérdezte barátnőm amikor első sim-jeit kreálta le a Sims 3-ban.

Némi gondolkodás után ezt válaszoltam neki:

– Figyelj, én az ilyen poligonemberkéknek a fejét maximum szitává szoktam lőni játékokban, a frizurájukkal nem nagyon szoktam foglalkozni.

Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam a fesztivált, amiért érdemes lesz nemhogy az Alföldről, de akár országunk, sőt bolygónk határain túlról is Agárdra utazni, ugyanis nem semmi lineup-ot hoztak össze a tisztelt szervezők:

Az az aprócska bökkenő, hogy némelyik fellépő már távozott az élők sorából soha nem okozott gondot modern világunkban, elég ha csak a tavalyi nagy sikerű Michael Jackson koncertre gondolunk a Syma-csarnokban. Elvis leszerződtetésével még ennyi gubanc sem volt, elvégre mindenki tudta, hogy él, és a Mecsekben bujkált eddig Freddie Mercury-val.

Aggodalomra adhat okot az a tény, hogy a fesztivált a kettes sorszámmal ellátni finoman szólva is pontatlanság (ugyanis tavaly elmaradt), másrészt pedig az, hogy a hivatalos weboldalként megjelölt http://www.ketszernembasznakat.hu cikkünk írásakor még nem volt elérhető, feltehetőleg még dolgoznak rajta a szervezők.

Mindenesetre én nagyon drukkolok nekik, hogy végre legyen hazánkban is egy nívós zenei rendezvény, amelyen Chopin és Liszt munkássága mellett megfér a Nirvana és a Pendulum is, ráadásul ha elővételben veszed a jegyet kapsz hozzá Sziget-jegyet is – bár félő, hogy ezzel a bulival ellentétben az tényleg el fog maradni Mr. Tarlós ármánykodásainak köszönhetően. A fesztivál Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni.

Felkavaró, és sokkoló: a kék halál maga

Aki Windows-t használ évek óta már biztos találkozott a jelenséggel: általában mindenféle előjel nélkül (esetleg egy kis szívszaggató vinyónyöszörgés után) a képernyő elsötétül egy pillanatra, majd egy vészjósló kék háttéren megjelenik jó pár sornyi szöveg megtámogatva néhány olyan kifejezéssel, amit még Neo sem nagyon értene, hiába látja a rendszert a lefolyó zöld karakterekben. A riasztó jelenség általában hardvergondokra vezethető vissza, úgyhogy az embernek nem elég, hogy megijed a nagy büdös kékségtől, ráadásul még hirtelen szúró fájdalom is elfoghatja a pénztárcája tájékáról… Nos, van egy jó hírem: én tudom, hogy hogyan előzhetitek meg a kék halált, és nem vagyok irigy elárulni nektek a ‘Tovább’-ra kattintás után!

Tovább »

Részlet egy ma reggeli céges chat-emből:

Főnököm:
Szeva
Főnököm:
merre vagy ?
Én:
szia
Én:
oktatáson
Főnököm:
???
Én:
nekem nem kell?
Főnököm:
nem
Én:
bazz 😀
akkor szünetben visszamegyek
Főnököm:
ok

És még csak szerda van 😀

Olyan régen volt már ilyen, úgyhogy az újdonság erejével fog hatni mindenkire a most következő post, amelyben leírom, hogy mi történik velem mostanában. Alapvetően lehetne ez a blog történetének legrövidebb szösszenete is, de természetesen minden egyes unalmas kis részletet jóó alaposan kivesézve fogok elmesélni, hogy meglegyen a szükséges terjedelem 🙂 Amúgy sem szokott őrült módon pörögni az életem, de ebben a  borongós-ködös-hideg téli időben mintha megállt volna az idő…

Ez olyannyira igaz, hogy az utóbbi pár napban a legnagyobb élményem az, hogy elkezdtem fogorvoshoz járni, ami számomra hatalmas traumaként jelentkezik, olyannyira hogy elítélhető módon már néhány éve nem voltam ezelőtt. Most is csak a fájdalom űzött a fúrókkal és egyéb kínzóeszközökkel felszerelkezett hentes karjai közé, de még talán most is visszakoztam volna, ha nem lett volna előre lebeszélt időpontom múlt hét csütörtökre. Egy nappal előtte már nem fájt a fogam, és már-már azon gondolkoztam, hogy felhívom a nénit, és megmondom neki, hogy hejhó, már nem is fáj, vaklárma volt, a fogam regenerálta magát, az én szervezetem már csak ilyen profi, te meg kínozz mást, de végül győzött a józan ész, és mégis rávettem magam a dologra. Azon a szép csütörtöki napon ott ültem a váróban, hallgattam az előttem bement páciens halálsikolyait, a fúró gonosz sivítását, és a bentről kihallatszó egyéb gyanús zajokat, és közben halkan katatón állapotba rettegtem magam. Ráadásul ez a szemét (most kivételesen a betegről beszélek, akin dolgoztak) késett is, úgyhogy bő fél órán át volt szerencsém stresszelni magam az esemény előtt, így amikor bementem falfehérre vált arccal már mindenhol szívesebben lettem volna, mint a bőrömben. Ez valószínűleg látszódhatott is rajtam, ugyanis a kedves (bár kicsit furcsa) fogorvos néni, és a MILF-kort épp’ elhagyó asszisztensnője megpróbált nyugtatgatni, hogy nem fog ám az fájni, meg az egész csak móka, és kacagás, de nekem addigra eszembe jutott az összes gyerekkori emlékem a fogorvosokkal kapcsolatban: az iszonyatos fájdalom, a patakokban ömlő vér, a fél literes injekciók 30 centis tűvel, a fogak ropogása, és a bokrok sűrűjében bujkáló vietkongok…. szóval nem nagyon sikerült ellazulnom. Amikor pedig már felültem a spanyol inkvizíció legszebb napjainak eszközeire emlékeztető székbe akkor már minden egyes izmom görcsbe rándult, és úgy is maradt. Az asszisztens hölgy szükségesnek is látta, hogy a zsibbasztó injekció beadásához lefogja a fejemet, és bár szükségtelen volt, mégis jól esett, hogy szívén viseli a sorsomat, és nem szeretné ha elharapnám a tűt. Megtörtént az érzéstelenítés, és ami ezután következett azt nem szeretném részletezni, de nem azért mert annyira horrorisztikus lett volna, inkább azért mert unalmas. Néhány érdekességet emelnék ki: döbbenettel vegyes érdeklődéssel figyeltem, ahogy a fúrás közben a fogam porfelhőként szállt fel a számból, a szaga pedig szinte már-már leírhatatlan élmény volt számomra. Öröm volt látni a technika fejlődését is: egyrészt nem használnak már amalgámot (pedig némelyik pornóban a lányok szájában olyan szépen csillog), másrészt a tortúrám során előkerült egy olyan kínzóeszköz is, amely egy sima fúrónak tűnt, ámde olyan vízhűtéssel működött, amelyet jó apám is megirigyelhetne (ugyanis forgácsoló szakember az öreg), melynek eredményeképpen szabályosan fröcsögött a folyadék a számból. Ez már indokolttá tette a művelet elején a nyakamba akasztott előkét, amelyre először természetesen mint vér felfogására szolgáló eszközként gondoltam – szerencsére nem lett igazam.

A fogorvosom másodállásban agysebész

Körülbelül negyven percig tartózkodtak a számban, és szerencsére a legnagyobb veszély az unalom volt, fájni abszolút nem fájt. Túlestem életem első gyökérkezelésén is, amely ijesztőnek tűnik, de szinte abszolút nem érzed: arról szól, hogy egy körülbelül két centis tűvel kipiszkálják a fogad gyökeréből az összes ideget, miközben a dokinő néha oda se néz, hanem lelkesen meséli az asszisztensnőnek, hogy a lányának a barátjának a kishúga elesett korcsolyázás közben, és egy hónapig fekvőgipszben feküdt. Néha még az a szürreális eset is megtörtént, hogy épp’ mindenféle körfűrészekkel támadták be szerencsétlen fogínyemet, nekem meg közben röhögnöm kellett, mert a két nő elsütött egymás között egy poént 🙂 Szóval nem volt annyira veszélyes, de a mai második menettel kapcsolatban sem teljesen őszinte a mosolyom. A kedves kollégáim is sokat segítettek abban, hogy ne parázzak annyira az egésztől: valahogy mindenki leküzdhetetlen késztetést érez arra, hogy csillogó szemekkel mesélje el élete legdurvább fogorvosi beavatkozását, amikor megemlíted, hogy éppen a vesztőhelyre készülsz. Ezek közül is Ricsié lett a kedvencem, aki boldog mosollyal az arcán idézte fel nekem azt az emlékét, amikor vésővel vágták ki az állkapcsából a foga gyökereit, és ő közben azt figyelgette, hogy a lámpa búrájára fröcsög a vére. Az efféle történetek mindig úgy meghozzák az ember kedvét ahhoz, hogy ő is kipróbálja ezt az élményt.

Ha netán nektek is vannak ilyen történeteitek akkor nyugodtan osszátok meg velem kommentben, csak hogy jobb legyen a kedvem! 🙂

Két dologra is rácsodálkoztam a napokban újfent: az egyik amit angelday is szokott mondani: uraim, csodálatos korban élünk, a másik pedig az, hogy az Androidban az (is) remek, hogy bizonyos programok okos kombinálásával érhetünk el újabb funkciókat! Olyasmi az egész, mint az RPG-kben az alkímia, vagy a javítás: veszünk két összetevőt, és létrehozhatunk belőlük egy teljesen másikat. Ez a fajta „Heuréka!”-élmény engem fel tud dobni (olyannyira, hogy postot is képes vagyok/voltam írni róla), mivel újra és újra élményszámba megy megtapasztalni, hogy a készülék amit használok nem csak egy telefon előre égetett szoftverrel, hanem egy érző lény operációs rendszerrel megáldott számítógép, amely újszerű képességeivel ki tudja húzni az emberfiát a szarból alkalomadtán (jó példa volt erre a karácsony utáni visszautam Fehérvárra asszonnyal: amikor már láttam, hogy le fogjuk késni a veszprémi csatlakozást, csak előkaptam ezt a csodát, néztem egy vonatot a MÁV Start oldalán, majd rákerestem a veszprémi taxisokra is, hogy ki is tudjunk jutni a vasútállomásra, így elkerültük az ilyenkor szinte törvényszerű idegeskedést. Amúgy nem lett volna más opciónk, mivel több busz nem indult!)

Amire konkrétan hétfő hajnalban a buszon zötyögve jöttem rá a következő: egyrészt egész használható a távolsági buszok némelyikén elérhető ingyenes Wi-fi online rádióhallgatásra, másrészt pedig könnyedén megoldható, hogy megtudhassuk az épp’ hallgatott szám előadóját, címét is egy zseniális app segítségével!

Rádióhallgatásra én a nemrég felfedezett Rádiók Plusz nevű magyar fejlesztésű programot használom. A több mint kétszáz adó lenyűgöző mennyiség, amelyben egész extrémek is vannak, például a Gárdonyi Református Internátus csatornája, vagy a Magyar Katolikus Rádió. Ezek egy része persze nem akar működni, de a kínálat még így is korrekt, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a Neo/Class FM által nyújtott zenei örömöket azért nem olyan nehéz felülmúlni. A program segítségével akár lementhetünk az épp’ hallgatott zenéből az SD-kártyánkra (ráadásul mp3-ban!), szóval többet is ad, mint egy sima lejátszó. Hátrányai, hogy efféle megoldásokra „kényszerül” az ember a használata közben, mint amit most olvashattok, ugyanis nem írja ki az éppen hallgatott szám címét, illetve hogy nem lehet favoritba rakni állomásokat, úgyhogy minden indításkor újra meg kell keresni a listában, ha valamelyik megtetszett.

Ezt a zenehallgatási lehetőséget kombináltam a Soundhound nevű csodával, ami funkcióját tekintve azért csúnyán túlmutat azon, amire én használtam, ez a program ugyanis képes egy körülbelül 20-30 másodperc alapján egész jó találati aránnyal beazonosítani a mikrofonja (pontosabban: a készülék által leadott hangjelek, és a mikrofon, lásd lejjebb) által „vett” számokat! Ez olyannyira jól megy neki, hogy még amikor én a nem túl Roger Waters-es hangommal ráénekeltem a Pink Floyd-tól a „Wish you were here” elejét, vagy amikor Freddie Mercury-t megszégyenítően előadtam neki a Bohemian Rhapsody „I see a little silhouetto of a man Scaramouch, Scaramouch, will you do the Fandango” kezdetű sorát azt is egyből levágta! A felismerés egész gyorsan megy: a felvett hangmintát feltölti a szolgáltatás szerverére, majd „postafordultával” érkezik is a telefonunk kijelzőjére a válasz.

Na én ezt a két okossággal oldottam meg a következőt: hallgattam a valamelyik metálrádiót (ha jól emlékszek), megtetszett egy szám, így elindítottam a SoundHound-ot, felvetettem vele néhány másodpercet, majd újabb néhány másodperc elteltével már tudtam is, hogy az újonnan felfedezett kedvenc nem más mint Vanessa Carlton-tól a Paint it Black című Rolling Stones-feldolgozás 🙂 Ennek örömére hallgassuk is meg, mert tényleg jó (bár ez azért jelentős mértékben köszönhető Jagger papának és remegő nyugdíjasokból álló csapatának):

Nekem, mint folyamatosan új, és jó zenékre ácsingózó zenekedvelőnek ez a kombó egy álom: hallgatom a rádiót, amelyen esélyes, hogy jó zene fog szólni, és ha elindul egy nekem tetsző szám csak megnyomok egy nagy sárga gombot a telefonom kijelzőjén. Tényleg csodálatos korban élünk, már ami a technikát illeti 🙂

Nem lehet azt mondani, hogy nem szórakozunk jól. Komolyan, mintha az Orbán-kormánynak eltökélt szándéka lenne, hogy majd’ minden napra jusson valami vicces, amin az egyszeri állampolgár el tud röhögcsélni, el tudja szórakoztatni vele a haverjait a kocsmában két Soproni között. Néha persze a legjobb akarat ellenére sem sikerül túl jól a tréfa, és az egyszeri állampolgár nem röhögcsél, hanem az öklét rázza minden elérhető eszközt kihasználva, írogatja a postokat, lépten-nyomon rohadtmocskosorbánozik, sőt még a kocsmában is inkább a nyugdíját, meg a szólásszabadságot emlegeti a jópofa történetek mesélése helyett.

Amikor az állam ilyen szinten szól bele az emberek mindennapjaiba, ráadásul negatívan befolyásolva a világra nyitottak, és nyugdíjukat féltők hangulatát akkor valami nincs rendben (amúgy eme két kategóriába tapasztalataim szerint pont a fiatal generáció nem tartozik bele, de majd talán észbe kapnak, amikor elmúlnak harmincöt évesek…). Amikor az állam felállít egy csak kormánypárti tagokból álló, teljhatalmú szervezetet csak hogy felügyelni tudja az ország véleményét, médiáját, ráadásul féligazságokkal, maszatolva tudja csak annak létét megindokolni a nálunk régebb óta demokráciában élő országok érdeklődőinek ott valami nincs rendben.

Aztán amikor ez a szervezet – még a hatalmát adó törvény életbe lépése előtt – megvillantja, hogy mennyire agilis tagokból áll, és vizsgálatot kezdeményez egy nonprofit alapon működő rádió több hónapja egy szép csütörtöki délutánon leadott amerikai gengszter rap száma nyomán… nos, akkor jön az a fajta visítva röhögésre késztető abszurditás, amihez képest a Monty Python a L’art pour L’art-tal együtt szégyenkezve elbújhat, mivel a valóság (vagy legalábbis ez a narancsszínű lencsén át vizsgált változata) néha durvább sztorikat alkot, mint amilyeneket ők bármikor a pályájuk során.

Történt ugyanis, hogy egy dolgos, a fiatalság erkölcsi fejlődésére érzékeny, művelt állampolgár (aki egyes vélemények szerint a rádió egyik munkatársa lehet, elvégre a botrány a legjobb reklám) bejelentést tett az ORTT-nél NMHH-nál (természetesen névtelenül), hogy szeptember 2.-án a Tilos Rádió volt olyan pofátlan, és előzetes figyelmeztetések (értsd: nem mondták be előtte, hogy „figyelem, a most következő zeneszámban angol szlengkifejezések szerepelhetnek, melyeket angoltudással rendelkező hallgatóink közül csak a 18 éven felülieknek ajánlunk”) nélkül leadott egy Ice-T számot. Eleve röhej ezért bármiféle lépést tenni, márcsak azért is, mert a szóban forgó szám bazmeg angolul van, de ez nem zavarta a drága hivatalt abban, hogy megalkossa az utóbbi idők legszórakoztatóbb irományát, amelyet innen is letölthettek (és innen nem lesz törölve se mostanában, bár ki tudja…).

Nem szeretném elvenni az önálló felfedezés örömét senkitől, úgyhogy csak néhány kimagasló mondatára reagálnék, nézzük őket sorban:

hogyaszongya „A kifogásolt zeneszámok aggályos elemei” nevű szekcióban szerepel ez a kitétel:

Valószínűsíthető, hogy az amerikai rapper által előadott zeneszámokban megjelenő durva kifejezések a nyelvi igénytelenség felé terelhetik  a kiskorúakat (Megjegyezendő, hogy a megértést nehezíthette, hogy az amerikai rapper az angol köznyelvi beszédben is használt szlenggel is élt a dalaiban, azaz oktatás során szerezhető információk mellett ezen szövegek teljes megértéséhez magas szintű nyelvismeret szükséges, amellyel nem vagy alig rendelkezhet kiskorú hallgató.) (nahát, én meg ezzel a mondat végén rossz helyre tett ponttal kapcsolatban fogok panasszal élni, mivel nyelvi igénytelenség felé tereli a kiskorúakat!! -JonC)

Ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy a nyelvi igénytelenség nagyobb hatásfokkal éri a kiskorúakat a VV, a fórumok, a chat.hu, és az általános funkcionális analfabetizmus által mint egy jenki rapper szövegein keresztül. Amúgy igaza van az írónak: tényleg nem emlékszem, hogy vettük volna annak idején angolórán az  – idézek! – bitch/kurva, dick/fasz, motherfucker/tükörfordításban anyabaszó stb. szavakat, mondjuk egyszer próbáltunk a tanárnővel lefordíttatni egy Exploited-számot, volt is belőle balhé. Érdekes, hogy ez a zárójeles mondat summázza, hogy miért volt értelmetlen időt, és energiát feccölni ennek a mindenre kiterjedő ellenőrzésnek a lefolytatására: egy veszélyeztetett, gyermeki ártatlanságában leledző, pelyhes kis lelkecskéjének pázsitján gyönyörű virágot növesztő ifjúnak (aki persze már túlesett pár drogos élményen, bebaszáson, detoxon, fekvehányáson, kefélésen stb.) úgy sem fog maradandó törést okozni az érzelmi fejlődésében egy néger, aki három percen keresztül trágárságokat nyomat idegen nyelven.

Nézzük tovább, ezen szabályosan visítottam a röhögéstől:

A szexuális aktusra torténő verbális utalások is durva módon, obszcén szavakkal kerültek bemutatásra (,,elkaplak az utcán és seggbe kúrlak”).

Elképzeltem, ahogy dr. Boros Márta főosztályvezető végigfutja szignózás előtt a szöveget, ennél a sornál felpillant a szerzőre, egy pillanatig kifürkészhetetlen arccal vizslatja őt, majd elismerően elmosolyodik, és tovább olvas 😀 Megvédjük a fiatalságot, de meg ám, akár még olyan áron is, hogy lefordítjuk az összes amerikai rapper megerőszakolós romantikus történeteiről szóló dalszövegét! Amúgy ha úgy nyomta volna Ice-T annak idején, hogy „hátulról hirtelen anális közösülést fogok kezdeményezni veled az utca kövén”, akkor máris nem lett volna kiemelve ez a sor? Elvégre a nyelvezetét bírálták, nem a jelentését, azzal minden rendben van!

Nézzük mi van még itt (bocsánat, azt írtam hogy meghagyom a felfedezés örömét, de ez az írás egy aranybánya):

A zeneszámok (milyen többesszám? -JonC) atmoszférájához hozzá tartozott és a számok problematikus voltát tovább erősítették, hogy azokban több alkalommal fegyverropogás, lövések hangjai voltak hallhatóak, amelyek a kiskorúak számára félelemkeltőek lehettek.

Erre csak annyit tudok mondani, hogy elég befülelni egy átlagos tini szobájába, ahogy épp’ multiban darálja a többieket csében, CoD-ban, vagy akármiben, ott aztán van fegyverropogás, de hogy emiatt félelem ülne ki szegénykék kicsiny arcaira olyat még nem láttam.

Nem ragozom tovább, pedig jó alapot szolgáltatna a körberöhögésre az iromány végén található tükörfordítás, amely a szám szövegéről készült – tessék szépen elolvasni, és megpróbálni meggyőzni magatokat: nem, ez nem a Hírcsárda (vagy a MKKP) gerillaakciója, ezt egy állami hivatal bocsátotta ki véresen komolyan!

Persze a Tilos Rádió reagált az őket ért vádakra, és válaszként megírták ezt, amelyben sikerrel bizonyítják be, hogy mindegyik ellenük felhozott érv egetverő baromság – bár azt azért hozzáteszem, hogy nem volt nehéz dolguk. Szórakoztató látni, hogy hogyan vezetik le az egyenletet addig, míg kiderül, hogy egy, maximum kettő potenciális megrontási helyzetben levő ártatlan fiatalkorú szenvedhetett visszafordíthatatlan érzelmi sérüléseket az ifjúság elleni merénylet során azon a csütörtöki délutánon.

Persze most van min röhögni, elvégre ami vicces az vicces. A gond csak az, hogy ez  az újonnan felállított, kilenc évre bebetonozott vezetővel rendelkező széles jogkörrel bíró hivatal januártól megkap minden eszközt arra, hogy letörölje a szólásszabadságot féltők arcáról a mosolyt. Jelenleg úgy fest, hogy hiába a nagy nyugati felháborodás az Európai Unió nem fog beavatkozni a törvény gyakorlati alkalmazásába (elvégre belügy), és bizony beindulhat az öncenzúrát, mint káros reakciót kiváltó büntetési hullám. Egy olyan országban, ahol bárki feljelenthetővé válik úgy, hogy a feljelentő anonim maradhat, míg a feljelentett – akár a nézetei miatt is – meghurcoltatik nem lesz többé alkalmunk így röhögni egy efféle vizsgálaton. Ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy

Ne merj a közelembe kerülni mert levadászlak
Nem akarok megbaszódni
Niggerek, nem tudom kik vagytok
Barátok vagy ellenségek
Az arcomba mosolyogsz
És zárt ajtók mögött tervezed a kiikatásomat

(idézet az NMHH egyik iratából)