betűleves | Ráktalicska - 24. oldal
júl 29

Nem szeretnék olyan lenni, mint Plasztikjózsi, aki minden egyes alkalomról postot ír, amikor nagy nehezen otthagyja a cyberteret, és találkozik egy emberrel, de ma olyan élményben volt részem, amiben már legalább 6 éve nem: munka után nem egyből hazafele vettem az irányt, hogy megkaphassam a napi rendes kockulásadagomat, hanem helyette <dobpergés> elmentem focizni 🙂 Ami ebben a megdöbbentő az, hogy én és a testmozgás eléggé úgy vagyunk egymással, mint a dohányosok a leszokással: tudják, hogy kéne, de nem viszi rá őket a lélek (engem bezzeg vitt már majdnem két éve :)). Szeretnék sportolni, csak tényleg nehezen veszem magam rá, idén is mindössze kemény két alkalommal mentem le a cég által félig-meddig fizetett konditerembe, hogy fussak 4-5 kilométert a padon (utána meg általában alig bírtam hazamenni), azon kívül meg csak az a napi néhány kilométer biciklizés tart valamennyire kordában. Alapvetően úgy szeretek mozogni, ha van is valami,ami motiváljon. A futásban ezt nem találtam meg, ellenben a biciklizésben már annál inkább: lehet-e találni magasztosabb célt, minthogy az ember bejusson a munkahelyére? 😀 Naugyehogyugye.


Az egyik látványosabb megmozdulásom a sok közül

Visszakanyarodva a focis kalandjaimra: műfüves kispályán toltuk 5-5 fős csapatokkal. Eleve oda kellett jutnom biciklivel, amiben már elfáradtam, de ekkor már nem mondhattam azt, hogy „srácok, akkor én itt a pálya szélén csápolok!”, de az igazat megvallva nem is akartam. Elkezdtük a meccset… az első 10 5 percet egész jól bírtam, utána már az én zihálásomtól volt hangos a környék 😀 Az egy órás játékidő vége felé már inkább csak álltam, és ha 3-4 méteres körzetemben tartózkodott a labda, akkor megpróbáltam megszerezni, mondanom sem kell nem sok sikerrel.

A tüdőm kiköpésének veszélye mellett volt némi malőr is: drága szép gyönyörű cipellőm megadta magát, és felszakadt a külső pereme mentén. Már-már fel kellett adnom a gigászi küzdelmet, amikor jött a mentő ötlet, amely Anita (Peti barátom hivatalos drukkere) fejéből pattant ki: tekerjük körbe Leukoplast-tal, aztán talán kibírja a végéig. A kezdeti ódzkodásom után végül ráálltam a dologra, megkapta a cipő a hiányzó pluszt, én pedig boldogan futottam vissza a pályára, ahol újabb két perc elteltével megint csak zihálni voltam képes. Rohadjon meg az egész, tök jó sport a foci, lehet hatalmas gólokat rúgni, van benne sikerélmény, csak az a fránya futkározás ne lenne…

Amúgy még gólt is lőttem: beadásnak szántam jobbról, de a labda másként gondolta: pontatlan célzásomnak köszönhetően idegtépő lassúsággal bevánszorgott a kapuba 😀 Utána kihagytam vagy három ziccert (értsd: nem sikerült eltalálnom az üres kaput), de mindez nem csökkentette az afelett érzett elégedettségemet, hogy a kilenc gólunkból egy az én nevemhez fűződik. A végeredmény 9:9 lett, ami korrektnek mondható, mivel a csapatomban én effektíve esetleg egy fél játékosnak felelhettem meg 🙂

A meccs után egy elszólásomból aztán rá kellett döbbennem, hogy hol is a helyem az életben: valami billentyűzettel rendelkező masina mögött. Történt ugyanis, hogy épp’ egy sikertelen védésemet meséltem a többieknek, és sikerült a mondatomat így kezdeni, hogy „Amikor kapussal voltam…” 😀 Ópersze, aztán a respawn-ra várva kasztot váltottál nem? Hülyegyerek 😀

Tagek:
júl 29

Rohadtmocskosfujjabelemjönki szemét voltam megint, mivel – jó magyar módjára – egy problémát nem tisztességes állampolgárhoz méltóan a pénztárcám nyitogatásával, hanem valamiféle kiskapu keresésével próbáltam megoldani. Persze az vesse rám az első követ, aki nem warezolt Starcraft2-vel tölti az életét mostanában (melyik release a legjobb? úgy hallottam a Reloaded), vagy még soha nem húzott le néhány albumot a netről illegálban. Erről jut eszembe: néhány hónapja is volt egy hasonló esetem: kijött a PASO új lemeze (a Feel the Riddim), és a Quart.hu ezen a linken online meghallgatható formában prezentálta is a nagyközönségnek az összes számot. Na igen, de amikor az ember megpróbálta mindenféle trükkös letöltő pluginekkel, meg cache-ből kimásolva lerántani őket a vinyójára, akkor csak egy hash-file-t kapott olyan 100-140 kilobyte terjedelemben. Akkor is megoldottam a kérdést, mindössze néhány óra Google-ezésbe, és egy okos segédprogi letöltésébe került a dolog, és máris robogtak lefele vígan az mp3-ak, igaz elég rossz minőségben.

Szóval ha kiskapuk kereséséről van szó, akkor én elég szívósan rá tudok feszülni egy-egy problémára, és addig nem nyugszok, amíg nem találok valami kibúvót – ez persze csak az informatikára igaz, a való életben én vagyok az a srác, aki megvárja a zöldet, és nem rohan át a kocsik között, legalábbis általában.

Tegnap is hasonló helyzet állt elő, mikor is asszonykám közölte, hogy a gépükön figyelő NOD32 Smart Security próbalicensze lejárt. Annak idején a saját mailcímemre igényeltem ezt az egy hónapos kipróbálást biztosító kódot, úgyhogy oda már nem lehet többször, kénytelen voltam más megoldás után nézni.

Mivel a probléma forrása az, hogy más mailcímre kell kérnem a kódot, ezért beugrott, hogy léteznek olyan oldalak, amelyek segítségével generáltathatunk egy eldobható e-mail címet, amelynek a lényege az, hogy az oda érkező levelek egy megadott időtartamig (ez lehet egy nap, egy hét, akár egy hónap is) átirányítódnak a valódi címünkre, utána pedig törli a rendszer ezt a kapcsolatot. Ez eredetileg akkor praktikus, ha épp’ egy fórumra regisztrálnánk, letöltenénk valahonnan, stb, a regisztrációnkat visszaigazoló mail-t megkapjuk az igazi címünkre, be tudunk jelentkezni a benne található kóddal, de a külvilág felé nem publikáljuk a valódi elérhetőségünket, így kevesebb spam fog érkezni a postaládánkba.

Nna, gondoltam kicsit a saját céljaimra használom az egyik ilyen szolgáltatást, generáltam egy mailcímet, megadtam az ESET vonatkozó oldalán, mire az arcomba vágta ezt az üzenetet:

Ejjejj, bukta van!

Ezután persze jött az agyalás, hogy mivel lehetne ezt megkerülni… Ne tessék túl bonyolult hekkelgetésre gondolni, a trükk mindössze annyi, hogy az ESET-nél nem voltak felkészülve minden ilyen szolgáltatás kivédésére (lista róluk itt), így a nincsmail.hu-ét minden gond nélkül elfogadta:

Tanulság? Akad. Egyrészt: az a cég, amelyik nem szűri ki az ügyeskedőket, az számíthat arra, hogy ki is lesz ez a hanyagsága használva annak rendje és módja szerint. Ezzel az áthidaló megoldással nem sértettem meg semmilyen törvényt, mégis egy újabb hónapig ingyen fog menni a gépen a Smart Security, nem kellett crackelnem, warezolnom. Másrészt viszont persze felfogható úgy is, hogy hogyan lehetek ilyen kis rohadék, hogy kibúvókkal játszom át a rendszert ahelyett, hogy megvenném az – amúgy remek – programot. 17000 forint egy évre valóban nem sok, de egyben már nagyon régen volt ennyi pénzem, amit bármire költhetek (és mindez úgy áll fenn, hogy a baráti körömből jelenleg én keresek talán a legtöbbet…), és ha egyszer megoldható így, akkor nem fogok spórolni hónapokig a fizetős licenszre.

Remélem, hogy nem az jött le nektek, hogy micsoda kis görény vagyok, hanem a post információtartalmára is koncentráltok: az ideiglenes mailcímek használata igen praktikus, és ha próbaváltozatra van szükségetek, akkor akár így is megoldhatjátok 🙂

Tagek:
júl 27

A Valve-nek nem kell a szomszédba mennie, ha zseniális marketingötletre van szüksége. Volt ugye a Portal 2-t felvezető vírusmarketing-kampány, az első részbe frissítés formájában utólag beleimplementált khm… célzásokkal, amelyek segítségével csepegtették lassacskán az infókat a gamer társadalomnak, most pedig eme játékuk promotálása volt példaértékű: azok ugyanis, akik kipróbálják ezt a csodát, azok kapnak a Team Fortress 2-be egy új sapit. Aki ismeri a játékot az tudja, hogy ez mekkora szó, ugyanis különféle fejfedőket csak hosszas kraftolással (tudom, egészségemre) lehet szerezni alapesetben, most viszont azért kaphatsz egyet, ha végigtolsz két pályát a szóban forgó játékban. Ha hozzáteszem, hogy – a megelőlegezett finnyáskodás ellenére, amellyel viseltettem iránta – a cucc egész egyszerűen mocskosul jó, ingyenes, és open source… nos, azt hiszem, hogy még úgy is érdemes kipróbálni, ha nem játszik az ember a TF2-vel, és nem a sapi iránti vágy vezérli. Ha már ennyit regéltem róla, íme a drága a Team Fortress-ben:

Az az arctámadó ott az új sapka 🙂

Szóval érdekes árukapcsolásnak lehetünk szemtanúi, amellyel rengeteg TF2 fanatikust késztettek a játék kipróbálására, ezzel egy már kialakult rajongótábort szabadítottak rá a friss portékára. Mi ez, ha nem zseniális (már megint)? Persze az egész semmit sem érne, ha a játék nem lenne remek: mindenki letudná az előírt két pályát, és törölné a vinyójáról. Van egy olyan érzésem, hogy ez viszonylag ritkán fog előfordulni, mivel a készítők belepakoltak néhány olyan elemet, ami élvezetessé teszi a shoot ’em up stílusú játékmenet idővel ellaposodásra hajlamos természetét.

Kezdjük az elején: a játék egy űrben/űrbázisokon játszódó félig felülnézetből (azaz izometrikus nézőpontból) játszható lövölde, amelyben nyálkás, csápos, nem túl kulturáltan viselkedő szörnyeket kell annak rendje és módja szerint halomra irtani. Ezt rendkívül élvezetéssé teszi az, hogy mindezt kooperatív módban, akár ismeretlenekkel, akár barátainkkal tehetjük (maximum négyen egy szerveren), rengeteg fegyver áll a rendelkezésünkre, vannak kasztok, elérhető achievement-ek, szóval nem fullad monotonitásba a móka – legalábbis néhány órán át egészen biztosan nem. Nyomulunk előre a monsztáktól hemzsegő bázisokon, néha egy-egy lezárt ajtót lángvágóval felnyit egy társunk, esetenként meg kell hackelni terminálokat, kaszttól függően pakolhatunk le állványos automata géppuskákat, de ha felcserkedésre adtuk a fejünket, akkor gyógyíthatjuk magunkat, és társainkat, de akár dönthetünk úgy is, hogy megragadjuk a forgócsöves minigun-t és azzal disztrojoljuk az életünkre törő aranyos óriássáskákat. A csapatmunka rengeteget számít: eleve kinevezhető az adott szerveren egy parancsnok, akinek több lehetősége van a többieknél, például csak ő tud olyat benyögni a bandának, hogy gó, húzzunk most már innen el. Vannak pályák, amelyek megoldhatatlanok felcser nélkül (ugyanis a fenti képen szereplő jópofa Paul a polip-utánzat természetesen a játékban is szerepel, ha valamelyik társunkat elkapja, akkor csak hosszas gyógyítgatás után lehet róla lecuppantani – mondanom sem kell, hogy ez milyen kellemetlen, amikor százával dőlnek minden járatból a dögök), de a technikus is nélkülözhetetlen a továbbjutáshoz. Ha mindehhez hozzáteszem azt, hogy nincs respawn, nem lehet hülyegyerek módjára a sűrűjébe ugrani, hogy „namost akkó’ jól megszedem magam XP-vel, kit érdekel hogy szétharapnak a dögök”, mivel ilyenkor marad a – néha percekig tartó – mozi, amíg a társak megcsinálják a pályát – vagy esetleg követik a példádat, és mindannyian elhullanak esetleg pont azért, mert te Rambonak képzelted magad.

Azért a grafika se gyenge, hála a Source engine-nek

A játékban lehet fejlődni is: ahogy ugorjuk a szinteket újabb és újabb fegyverek, tárgyak válnak használhatóvá. Van közöttük olyan, ami minket véd (harci páncél), de akadnak a csapat továbbjutását segítő ketyerék, erők is. Van kombinációs lehetőség dögivel nna.

Amúgy engem végig kerülgetett egy kis Team Fortress-életérzés: a medic hasonló csóvával gyógyítja a többieket mindkét játékban, a lepakolható automata géppuskák pedig az Engineer sentry-jeit juttatták eszembe. Sebaj, ennyi áthallás még nem árt, pláne hogy a két program stílusa amúgy gyökeresen eltér. Jó példa erre, az hogy itt – hogy a „szakzsargont” használjam – ff on, azaz sebezheted a társaidat is! Jó időmbe tellett ezt megszokni, és nem – jó TF2-s szokásként – lövöldözni ész nélkül.

A végére csak egy apró sztori a kedves magyar játékosokról: amikor felcsatlakozol egy szerverre, akkor nem kerülsz egyből játékba, hanem egy kezdőképernyőn összepakolhatod a felszerelésedet, kiválaszthatod a kasztodat stb. Találomra felmentem az egyikre, ahol a chat-ben már látom, hogy írnak egymásnak az arcok, hogy „kickeljétek jonct”, sőt egy szavazás is indult ennek elérésére. Feltételezem azért történt ez, mert látták hogy egyes szinten leledzek (azaz most próbálom ki először a játékot), mindenesetre mókás volt ez a fene nagy kedvesség. Még beírtam, hogy „igazán köszi, nem kellett volna”, jött egy meglepett reakció, hogy „jéé, ez is magyar”, aztán ledobott a szerver. Azért nem haltak ki az országból a faszfejek, megnyugodtam.

A játék kedvéért szerintem érdemes felrakni a Steam-et (csak onnan tölthető), mivel hosszú távú szórakozást jelenthet, ráadásul – nem győzöm hangsúlyozni – ingyen. Ennyire kidolgozott, sok energiával létrehozott ingyenes játékot én már jó régen láttam utoljára, érdemes tenni vele egy próbát akkor is, ha nem motivál a TF2-es sapi megszerzése velem ellentétben 🙂

Tölthető innen.

UPDATE:

a játék tolható FPS nézetben is, a nem túl bonyolult beállítgatás leírását itt találhatjátok.

Tagek:
júl 26

Jelen vizsgálódásunk tárgya – nevezzük csak Józsinak, hogy könnyebb legyen elkerülni a személytelen analizálás légkörét – egy bakonyjákói illetőségű büdös paraszt. Nem áll szándékomban pejoratív jelzőkkel illetni szerencsétlent, de mindkét kitétel igaz rá, bár a másodikban nem vagyok annyira meggyőződve, mint az elsőben. Többedízben tapasztaltam nála a személyes higiénia teljes hiányát: az utóbbi egy évben körülbelül három alkalommal fordult elő, hogy mellém ült a buszon, ami minden esetben húsz perc tömény rosszullétet, és levegőért kapkodást eredményezett (csak zárójelben teszem hozzá, hogy legutóbb egy metálrajongó hölgynek köszönhetően eme élmény még meg lett fejelve némi zenei aláfestéssel is, amit ez a drága lány a hallójáratainak épségét veszélyeztetve koponyáját hangládaként hasznosítva szolgáltatott az utazóközönség okulására).

Hősünk ránézésre pályát tévesztett, és ezt annak ellenére vagyok bátor kijelenteni, hogy nem tudom mivel foglalotoskodhat Herenden, ahova minden áldott nap átutazik. Ránézésre ugyanis ő egy született csikós, vagy bojtár, aki az Alföld végtelen pusztáján bő gatyában, övébe tűzött fokossal, kezében pörgetett ostorral tereli a gulyát új legelők felé, miközben lova véknyába vágja sarkantyúját, amikor arra szükség adódik. Hetyke bajuszkája, kócos, fekete haja, beesett hosszúkás arca, és barna szemei – amelyekből valljuk meg nem sok értelem árad – mind erről árulkodnak: nem való ő ide, a Pápa – Veszprém közötti távolsági járatra sok városi piperkőc közé, ő a lelke mélyén a végtelen pusztaság gyermeke, ahol ő lehet a Rónák Ura, az ő kezében van a gyeplő, és nem kerülhet megalázó helyzetekbe csak azért, mert mondjuk két-három hete nem fürdött, hogy a ruhái mosásáról ne is beszéljünk.

Sajnos mégis pályát tévesztett szegényem, pedig a német turisták egész biztosan egy vagyont megadnának azért, ha bő gatyában csattogtatná a karikásostort nekik valami gémeskút mellett. Ehelyett kénytelen buszra szállni, ahol a zárt térben a Tisztelt Utazóközönség köreiben felháborodást kelt penetráns nokedliszaga, amely persze azt jelképezi, hogy rá nem vonatkozhatnak olyan társadalmi konvenciók, mint a „fürödj rendszeresen”, avagy a „hordj tiszta ruhát”.

Mindenesetre ma reggel belefutott a csőbe: amikor láttam, hogy közeleg az a megálló, ahol ő szokott felszállni már magam mellé raktam a hátizsákomat az ülésre, pedig – mondanom sem kell – ez nem jellemző rám. Kezemet rajta pihentettem, miközben figyeltem ahogy közelít felém. Megállt mellettem, és a következő párbeszéd hangzott el közöttünk:

– Elnézést, leülhetek?

– Nem!

A puszták zabolázatlan ura erre azt mondta, hogy „Jó”, szemében néma lemondás tükröződött, miközben újra megfordult fejében a gondolat, hogy rossz helyre, és rossz időbe született. Vágyakozás töltötte el lelkét az igazán neki illő életmód iránt, amely nem követeli meg tőle a fürdést, és nem alázhatják meg mindenféle ficsúrok arra hivatkozva, hogy a szaga marja a nyálkahártyájukat. Leszegett fejjel elkullogott, három sorral előrébb leült valami szerencsétlen mellé, és közben arra gondolt, hogy ami nem öli meg, az megerősíti (valószínűleg néhány perc után az is ezt gondolta, aki mellé leült). Ami engem illet arcomon széles mosoly terült el, amit aztán néhány perc múlva felváltott az – ilyenkor szokás szerint jelentkező – lelkiismeret-furdalás, hogy szerencsétlent ily kegyetlen módon megfosztottam attól az örömtől, hogy mellettem illatozhasson. Remélem azért túléli a kicsi lelke ezt a traumát, mindenesetre hosszas vívódás után úgy határoztam, hogy ezúttal határozottan megérte bunkónak lenni egy embertársammal.

Tagek:
júl 23

– Sziafigyu nem veszel napszemcsit, övetórátilyesmit? – hadarta a borostás alighajú lazacsávó retro tükröződős napszemüveggel a fején a fehérvári Plaza előtt.

– Öö… nincs nálam pénz – mondtam a valóságnak megfelelően. Egy dörzsöltebb, kifogáskezelésre tökéletesen felkészített biztosítós-befektetősnek persze ez sántított volna, azt gondolta volna hogy át akarom verni, elvégre épp a plázába megyek, és nincs nálam pénz? Ő nem volt ilyen rafkós, úgyhogy csak annyit mondott, hogy:

– Hja oké, ha netán kéne ilyesmi, akkor csak szólj!

– Rendben, majd kereslek! – mondtam neki vigyorogva, és közben elképzeltem annak a szürrealitását, hogy mondjuk egy szép keddi napon pár hét múlva úgy ébredek, hogy nekem mindenképpen napszemüvegre van szükségem, és nyakamba veszem a várost, hogy megtaláljam őt.

Ennyiben maradtunk, csak később jutott eszembe, hogy javasolnom kellett volna neki, hogy hagyja abba az utcán járókelőkkel való seftelést, menjen el inkább underground rappernek, mondjuk a lecsúszott szánalmas (mondjuk mindig is az volt) dópmenlacika helyett. Lenne helye a pályán.

Tagek:
júl 20

Látkép az ágyból laptopkijelzővel, rumlival, asztali géppel, és kibelezett gépházzal

Ámbár eddig se voltam semmi ebből a szempontból, de néhány napja tovább high tech-esedtem, hála szerető cégecskémnek, ugyanis hozzám vágtak egy laptop-ot egy „ne! ehunvane!” felszólítás keretében. Persze nem csak a két szép szememért kaptam őkelmét, hanem azért, hogy ezentúl otthonról is tudjam hömbölíteni a rám bízott rendszereket (ugyanis SAP admin vagyok, ha esetleg nem olvastatok volna még erről a titkos életemről a blogon. Persze az is teljesen normális dolog, ha ez se mond semmit, addig örüljetek amíg nem tudjátok mit jelent :)). Ezt én úgy fogom fel, hogy nyugodt szívvel lehetek büszke magamra, pláne azok után, hogy tavasz elején még arról szólt a fáma, hogy mi (én és hasonlóan újonc kollégáim) az életben nem fogunk otthonról dolgozni, mert olyan hülyék vagyunk hozzá, hogy még a végén romba döntenénk néhány szervert. Nos, én néhány hónap alatt eljutottam odáig, hogy a kezdeti vélekedés ellenére mégis csak érdemesnek találtattam erre  a megtisztelő feladatra (nem röhögni, tényleg így gondolom), és kaptam egy Thinkpad T60-as szépséget. Persze, nem egy csúcsmodell, de amire kell, arra tökéletes. Imádom a halkan koppanó billentyűit, és a hozzá adott laptop egeret, amelyek után az asztali gépem billentyűzete hangos, az egér pedig nagy, ormótlan, és nehéz. Hosszú hónapok után ma történt meg először, hogy – már ha persze itthon voltam – ilyenkor tájt nem a gép előtt ülök, hanem az ágyamon fekszek. Persze ez is a laptop miatt van: ahogy ezeket a sorokat rovom a gép fent van a neten a wifinken keresztül, a böngésző egyik lapján meg van nyitva az asztali gép egyik partíciója (az Opera Unite-nak hála), megy a Skype, megy az MSN Pidgin, tallózom a telefonomon a képeket a beépített wifi segítségével, hja, és elérhető vagyok a céges chatkliensen keresztül is. Zseniális? Nem kicsit. Ráadásul imádom a laptopozással együtt járó hacker-életérzést is, ami főleg az olyan napokon kap el, mint amilyen a mai is volt, hogy órákon keresztül terminálablakokba rejtélyes parancsokat pötyöghetek. Imádom, hogy nap mint nap tanulok, olyan dolgokat csinálhatok, amikből egy átlag (értsd: nem Unix-szal foglalkozó) ember semmit sem ért, imádom, hogy végre csinálok valami hasznosat, érdekeset, és még az agyamat is használnom kell közben.

Egyelőre úgy fest, hogy megtaláltam a számításomat. Hja, hogy egy multinál? Próbálom ezt a tényt elfelejteni nagy erőkkel 🙂

Tagek:
júl 20

Valahogy elcseszve indult a reggel. Kezdődött azzal, hogy alig bírtam kimászni az ágyból (pedig annyira jó indulás előtt másfél órával magadhoz térni, van időd pepecselni, reggelizni, zuhanyozni, netezni, estébé), így csak fél óra csúszással indítottam a napot. Persze a rutin meg az évek már segítettek: hosszas gyakorlás árán most már képes vagyok arra, hogy úgy állítsak be ébresztőt a telefonomon az első két szundi után mondjuk 20-30 perccel későbbre, hogy közben nem ébredek fel.

Aztán leültem a gép elé. Gondoltam feldobom magam valamivel, elővadásztam az AIMP könyvjelzői közül a Class FM online adását, de ez is csalódást okozott. Emlékeztek még a régi – talán – Sláger Rádiós reggeli (inkább hajnali) beszélgetős műsorra, ami arról szólt, hogy komoly témákat vesézett ki a búgó hangú műsorvezető néni a betelefonálók segítségével? Volt ott minden, mit szem-száj ingere: válás, rák, öngyilkosság, depresszió, bébifókák mészárlása, ózonréteg elvékonyodása… Emlékszek, éjszakásban annak idején néha próbáltam hallgatni ezt a műsort, de általában inkább kikapcsoltam a rádiót mielőtt még nekiestem volna a karbantartó-műhely eszközeivel az ereimnek. Ami enyhítő körülmény volt, hogy legalább hajnali 3-4 óra fele tűzték adásra, és viszonylag kevesen hallgatták. Nna, a Class-osok agyasan kitalálták, hogy a Morning Show-ból is ilyen betelefonálós komolytémás szart csinálnak a régi bohóckodós, néha erőltetett de mégis vidám műsor helyett! Nanemár gyerekek, szerintetek tényleg hiányzik az embereknek korán reggel munkába menet, hogy olyan rendkívül felemelő témákról hallgassanak komoly értekezéseket, és betelefonálói sztorikat, mint a bunkó faszik, akik mellett rettegésben élnek a nőik? Most miért kell ezzel elrontani az ember kedvét már a nap kezdetén? Persze az enyémet nem volt nehéz ma amúgy se, de ez nem változtat a tényen miszerint ez a fajta stílusváltás meglehetősen elhibázott, legalábbis szerintem.

Na sebaj, kikapcsoltam a rádiót, majd küszködve a rám törő hihetetlen álmossággal elgyengült karom minden erejét beleadva nagy nehezen beállítottam a biciklit a liftbe szépen függőlegesen ahogy azt kell. Kitoltam az utcára, belehunyorítottam a kelő Nap fényébe, majd vigyort erőltettem az arcomra. Akkor is jól fogom érezni magam, ha fene fenét eszik is -gondoltam, és meglódítottam a gépsárkányt a cég irányába.

Tagek:
júl 15

Már megint. Komolyan mondom, lassan én leszek a Fejér megyei körzeti hivatalos anyázóember, aki főállásban hőbörög, és habzó szájjal ordít az égre ha kell, ha nem. Most éppen az alkoholizálás, mint sport szolgáltatott okot arra, hogy kiakadjak, de durván. Van ugye a Soproninak most az a nyereményjátéka, amely arról szól, hogy ha veszel egy seritalt, akkor a kupakban/bontófül alján – ha szerencséd van persze – a jól megszokott „Nem nyert” felirat helyett olvashatsz olyat, hogy „1 korsó sör”, vagy esetleg „1 autó”. Persze a másodiknak némileg kisebb az esélye, mivel mindössze négyet passzolnak emigyen el promóciós célokkal, de akkor is lehetséges, hogy megtörténik.

Már ha nem nyúlja le a figyelmetlenebb sörfogyasztó elől a nyereményt a szemfüles csapos. Ezen durrant el az agyam hétvégén, amikor a tóparti bódéban megvásárolván az üveges Sopronit tapasztaltam, hogy a kiszolgáló néni (jó ötvenes húsos-zsíros flegma fajta, a kedvencem), a kupakot megnézte, majd egy lemondó fintorral bevágta a szemetesbe. Namármost: mi garantálja azt, hogy nem pont az a kupak volt a nyerő, amely segítségével elvihető a négy Ford Fiesta egyike? Persze, ne gondoljunk egyből arra, hogy több millió forinttal vághatja meg a vendéglátós a fogyasztót, maradjunk az ingyen sörnél. Az is tök jó dolog, de amikor nem figyelsz, és hagyod, hogy eldobják a kupakot úgy, hogy meg se mutatják, akkor esélyed sincs, hogy megkapd!

Megint paranoidkodok egy sort: mi van, ha a szinte bűvészeket megszégyenítően mellékesnek tűnő egész napos dobálás után a standolás során a bevétel csekkolása mellett végignézik a felgyülemlett kupakmennyiséget is? A fesztiválokon, klubokban sörözgető emberkék megfigyelőkészségét ismerve szerintem hajnali kettő tájékán már nem fognak rászólni a csaposra, hogy ugyanmár adja oda a sör mellé a kupakot is egy szemrevételezés erejéig. Mondhatnánk azt is, hogy így jártak, miért kell éjnek évadján bemákolva Sopronit inni szórakozóhelyeken, de attól, hogy valaki részeg még ugyanúgy bukhat egy kocsit az inkorrekt vendéglátós miatt.

Lassan rá kell szoknom arra, hogy ezentúl nem csak a sört kérem, de a kupakot is hozzá, mert bizony sok helyen ittam mostanában, de egyedül a pápai Klastrom volt az egyetlen, ahol a csapos az üveg mellé a pultra rakta azt is  – hozzáteszem, hogy ott is csak az egyik a két ott dolgozó közül, a másik a megszokott hanyag mozdulattal vágja bele a szemétbe.

Persze van megoldás: legyetek résen, szóljatok a csaposnak, ha sumákolna, vagy előzzétek meg a bajt, és igyatok mondjuk Borsodit! 😀

Tagek:
júl 14

Hónapok, sőt évek óta stabilan figyel az iwiw-profilom ‘Magamról’ szekciójában egy mondat, miszerint egyre kevésbé szeretnék fesztiválokra eljutni, és lassan többre értékelek egy bögre habos kakaót, mint egy szép nagy üveg Becherovkát. Ez az érzés egyre erősebb bennem, ahogy az évek telnek, és épp itt az ideje, hogy valamelyest összegyűjtsem, hogy miért is van az, hogy amikor a haverjaim számolgatják a Voltig/EFOTT-ig/II. Mucsajröcsögei Rockzenei Tehetségkutatóig hátralevő napokat, akkor én nem jövök lázba, sőt: azon kapom magam, hogy kifogásokat keresek, hogy miért nem tudok elmenni velük. Ez azért is durva, mert alapvetően igyekszem úgy felfogni az életet, hogy ne azt kutassam miért nem lehet valamit véghezvinni, hanem pont fordítva, de a fesztiválokkal kapcsolatban valahogy mégis ide lyukadok ki minden esetben. Tárjuk fel a probléma gyökerét, aztán legközelebb már nyugodt szívvel hivatkozhatok erre a postra! Az alábbi sorszámok nem jeleznek semmiféle prioritást, csak épp ebben a sorrendben jutottak eszembe az okok (hm… lehet, hogy épp ezért mégiscsak van jelentőségük? :)).

1. Fogyasztónak érzem magam: nem szeretem azt a feelinget, ami főleg a nagyobb fesztekre jellemző: olyan az egész, mintha betereltek volna egy csomó állampolgárt egy nagy karámba, ahol nyomatják neki a zsuzsu-zenét, vehetnek maguknak kurva drága vizezett sört, fogyasztói jogokra úgyszólván tesz mindenki magasról (néha még az állampolgári jogokra is, lásd szekusok), és a látszólagos fenenagy szabadság mögött mindenhol korlátokba ütközik az ember. Hogyan tudnám magamat szabadnak érezni, ha nem mozoghatok kedvem szerint, nem hozhatok be amit akarok, és folyamatosan kényszerpályán kell mozognom azzal, hogy olyan összegekért kell vennem sört, ami a pofátlanság kategóriát bőven kimeríti? Visszakanyarodva a fogyasztói életformára: azzal, hogy a fesztiválokat multicégek szponzorálják, mindenhol a reklámjaik virítanak (a marketing célokkal rendezett tréfás vetélkedőkről ne is beszéljünk), és egy olyan életformát próbálnak rámerőltetni, amitől én kifejezetten viszolygok.

Meeeeee

2. Nincs rá pénzem: ez egy nem teljesen egyértelmű ok: sokszor megoldhatnám, hogy néhány ezer forintból lemegyek, veszek 10 üveg 300 forintos bort valamelyik környékbeli teszkóban, aztán valahogy becsempészem, hogy ne a standdal kivonult vállalkozók zsebeit tömjem (hanem egy külföldi multiét haha), de kinőttem már abból, hogy úgy is jól tudjam érezni magam, hogy csóróskodok napokig. Nem arra vágyok, hogy a fesztivál területén én legyek a Jani, és szórjam a pénzt két kézzel, hanem arra, hogy esetleg többet költhessek az ellátmányra előtte. Nem szeretnék 3-4-5 napig májkrémen élni, olcsó szar bort inni, ilyesmikre tessék gondolni, és ehhez bizony pénz kell. Persze ha több pénzem lenne költhetném arra is, hogy 3-400 forintért vegyem a csapolt sört két koncert között, és nem lennék rákényszerítve a becsempészésre, de – kiindulva az átlag fesztiválszervező/szekuritis értelmi színvonalából, és a fesztivállátogatókról alkotott véleményéről (gyk.: úgy néznek rád, mint a véres rongyra) – ezt már csak elvből se fogom abbahagyni. A belépők árai is megérnek egy misét: a Balaton Soundra a helyszínen 15000 forint volt egy napijegy, de a Volt se semmi a 9900 ft/napos árfekvésével. Néhány éve még megengedhettem magamnak, hogy egy napra elmenjek megnézni a Kispált, most már esélytelennek látom a dolgot.

3. Tömegnyomor: örök probléma, főleg a nagyobb fesztiválokon, hogy örül az ember, ha talál két szabad négyzetmétert, ahova felverheti a sátrát. Ez komoly, nem túlzok: az idei PAFE-n hosszas Tetrisezés árán sikerült a rengetegben felállítani a három sátrunkat, pedig az még nem is egy Sziget volumenű rendezvény (apropó PAFE, visszakanyarodva egy kicsit az első pontra: két éve még nem volt körbezárva az egész fémkerítéssel, most már igen. Tényleg olyan volt az egész, mint valami gettó). A főbb közlekedési útvonalakon embertömegben kommandózás, az autóval, robogóval közlekedő szervezők elől ugrálás se tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, mint ahogy az se, hogy órákat várjak a zuhanyzónál, esetleg kilométereket menjek egy használható Toi-toi WC után.

4. Egyetemista partyarcok: az ilyen „be vagyok baszva, és én vagyok a jópofa csávó” stílusú alkalmi alkoholisták, a belőlük áradó gusztustalan, mesterkélt, és szánalmas jókedv, a „csakazértis jól fogom magam érezni magam, bebaszok, hajnalban ordibálok a sátortenger közepén, hogy mindenki felébredjen, és olyan poénokat puffogtatok, amiken már mindenki kinevette magát úgy óvoda középső csoport környékén” típusú emberkék mocskosul tudnak irritálni. A másik típusuk a csendes jógyerekek, akik délelőtt már ébren vannak (amikor minden rendes ember a sátorban józanodik), és hasonlóan józanéletű társaival halk zsolozsmázással ébresztik a környék lakóit. Nekik köszönhetően megtudhatunk sok fontos információt, például hogy a Zsolti hogy be volt rúúúgva, milyen gusztustalan volt, meg milyen jó volt a Depresszió-koncert előző este  (ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy aki Depressziót hallgat jó ember nem lehet), továbbá hogy kirabolták a Réka sátrát, de csak az egyik táskáját szedték ki belőle. Miután megébredtünk (hála nekik) a kis beszélgetőkörük minden tagjának minden szavát tökéletesen értjük, miközben a fejünket szétrobbantani akaró fejfájással izzadunk az időközben 50 fokosra melegedett sátrunkban fekve.

5. Mocsok: érintőlegesen már volt róla szó, de vegyük elő még egyszer. Az egy dolog, hogy egy forgalmas útvonal mentén sorakozó 30 Toi-toi egyikébe sem érdemes bemenni, mert olyat látsz, amit nem egykönnyen fogsz tudni kitörölni a memóriádból, de a fesztiválpor, a fürdési lehetőség korlátozottsága, a fogad alatt sercegő homok, és a többi hasonló körülmény is elég kellemetlenné tudja tenni a fesztiválozást. A WC-s problémára van egy jól bevált módszer: meg kell találni a legeldugottabb Toi-toi-t, és azt preferálni, esélyes, hogy legalább összehányva nem lesz, a többi meg le van sz…, ezúttal szó szerint 🙂 A fesztiválpor (esetenként sár) már más tészta: hiába fürdesz le, cserélsz ruhát, a takaród akkor is mocskos, és büdös lesz a néhány nap végére, ez egészen biztos. A többi fesztivállakóval együtt fürdőzés pedig már-már a megboldogult kollégista éveimet idézi általában, azzal a különbséggel, hogy ott legalább nem kellett másfél-két órát sorbanállni előtte.

6. Szekusok: nem fejtegetném különösebben, már értekeztem róluk régebben, mindenesetre legtöbbjük nyomós ellenérv ebben a kérdéskörben.

Persze hasonló mennyiségű érvet tudnék felhozni a fesztiválozás mellett is, csak az a gond az egésszel, hogy ahhoz, hogy ezeket a pozitívumokat végre ki tudjam élvezni rá kéne vennem magam arra, hogy összespóroljak egy – számomra – kisebb vagyont, és Jezy barátom öreg Citroenjébe vágódva elutazzak egy efféle tömegrendezvényre. Fesztiválozni pedig jó: a hangulat, a koncertek, a sátornál iszogatás, a délutáni lombok alatt chillezés, a kelő Nap fényében részegen kóválygás, a sok hülye ember, akik viccesek, ha te is részeg vagy, meg ők is, és még lehetne sorolni a pozitívumokat, de egyre inkább úgy érzem, hogy a mérleg két serpenyője közül a negatívumokkal megrakott van lejjebb. Inkább sütögetek a barátaimmal valami tó partján, inkább mászkálok egy erdőben, inkább strandolok a Teveli-tavon, de hogy napokig elviseljem a fenti hatásokat… no way, no chance, ahogy az angol mondaná.

Tagek:
júl 09

Szerintem a kerékpárt maga a Sátán küldte a Földre, hogy megkeserítse általa néhány kiválasztott életét, és általa romlást, és örök kínszenvedést okozzon ezeknek a szerencsétleneknek. Nagyon úgy fest, hogy én is ilyen cshúzenvan lehetek, mivel nagyjából két hete(!) szenvedek folyamatosan ezzel a rohadékkal, és egyelőre annyit sikerült vele elérnem, hogy tegnap a cég felé vezető út felét meg tudtam tenni vele, haza már tolnom kellett.

Na de ne szaladjunk az események elébe, kezdjük az elején:

mivel „kedves” lakótársamat átrakták két műszakba, így megszűnt a lehetőség, hogy cipeltessem a seggem fel-alá az albérlet és a cég között ezen a távon:

View Larger Map

Gondoltam sebaj, úgyis csak hízok, mint az államháztartási hiány, nosza rakassuk rendbe a biciklit (amivel tavaly egész nyáron tekertem össze-vissza, mint a hülye), aztán újra én leszek az utak királya. Voltak apróbb bajai szegénynek, amelyek közül a legzavaróbb az volt, hogy a bal pedálja hajlamos volt leesni a tengelyről, ami – mondanom sem kell – meglehetősen kellemetlen tudott lenni, amikor az ember a kocsisor közepén próbálja épp a súlyát ráhelyezni. Ezen viszonylag egyszerűen segítettünk pár hete: becuccoltuk az egészet anyám barátjának a kocsijába, hazafuvaroztuk Pápára, majd a garázsunk hűvös mélyén kapott a kicsike egy új monoblokkot (ez a bicikli pedáljait összekötő tengely nagyjából, amúgy egy hónapja azt sem tudtam mi fán terem -legalább  megint tanultam valamit). Naivan azt gondoltam, hogy most már csak vissza kell szállítani Fehérvárra, pumpálni némi levegőt a kerekeibe, aztán használható lesz, de neeem, ez nem így történt… Az odüsszeia azzal vette kezdetét, hogy nem tudtam visszarakni a kerekeit normálisan: vagy hozzáért a fékpofa a felnihez, vagy nem fogott abszolút, hiába rángattam a kart, de volt olyan is, hogy a vázhoz sikerült hozzászorítanom a gumit, így nem akart elfordulni – érthető okokból. Az első kerék szelepével is szívtam rendesen, mivel nem lehetett fújni bele se autó se sima pumpával, de ahhoz nagy nehezen szereztem eszközt. Múlt hét végén fel is pumpáltam, kár, hogy csak kedden derült ki, hogy ezt úgy sikerült abszolválnom, hogy a jobb oldalán egy szakaszon kitüremkedett a belső, de addigra már visszaadtam a pumpát, mivel csak kölcsönben volt nálam.

További gondot okozott, hogy – meghazudtolva azt, hogy eddig hattalmas műszaki embernek tartottam magam, mivel meg tudtam különböztetni egymástól egy zégergyűrűt egy krovától – egész egyszerűen nem sikerült normálisan felszerelni a váltót. Végül aztán megbeszéltem Balázs kollegámmal, a kerékpárok nagy tudorával egy napot, amikor betolom a céghez a biciklit, és majd ő megszakérti a parkolóban jól. Ez az esemény keddre volt időzítve, megnézte a gépsárkányt, majd némi hümmögés után közölte, hogy a váltót valóban nem úgy kell felszerelni, amúgy meg nem hozott magával tizenötös kulcsot, úgyhogy túl mélyen nem fog tudni belemászni a lelkivilágába, majd talán legközelebb igen. Sebaj, az első féket használható állapotba hozta, én pedig abban a boldog tudatban toltam haza, hogy most már csak szereznem kell egy autószelepes belsőt a mostani spéci helyett, mivel mindenképpen le kell eresztenem a kereket ahhoz, hogy a kitüremkedést orvosolni tudjam, viszont fújni bele már nem fogok tudni, mivel visszaadtam a kölcsönpumpát. Szerdán a nyakamba is vettem a várost meló után, irány a teszkó, ott úgyis van belső dögivel, annyi hogy el kell adniuk. Fehérváron két ilyen létesítmény üzemel, először a buszpályaudvar mellettit vettem célba, mivel az közelebb van, a másik meg konkrétan az Ipari Park mellett, ahol melózok, csak napközben nem mentem ki körülnézni. Odaérek a biciklis polcokhoz, nézem a kínálatot… van 20-as, 22-es, 24-es, 26-os… na az nincs. Elnézést kérünk, ideiglenes készlethiány. Az összes többi méretből hegyek tornyosultak, de pont a huszonhatosból nincs egy darab sem, ilyen az én formám. Azért besoppingoltam otthonra némi kaját, két szakadásig telipakolt biológilag lebomló szatyorral cammogtam haza. Már félúton jártam, amikor eszembe jutott, hogy van még egy teszkó a városban, csak az jópár kilométer gyaloglás lenne, és mi lenne, ha szereznék egy kocsit, úgy mégiscsak egyszerűbb. Néhány telefon árán még ez is sikerült, persze minek, mivel a másik boltban is volt minden a macska kaparófától a teszkó gazdaságos atombunkerig, de a 26-os bicikligumi belsőnél csak egy enyhén kifakult piros cetli árválkodott készlethiány felirattal. Itt megpattant valami bennem: nem elég, hogy legyalogoltam a városközpontba potyára, nem elég, hogy hazacipeltem 10 kiló cuccot gyalog úgy, hogy most meg itt vagyok egy kurva nagy bevásárló-központban kocsival, de még itt se tudtam hozzájutni a belsőhöz, és holnap úgy kell megint gyalog mennem dolgozni, hogy már fixre vettem, hogy végre biciklizhetek? Deus ex machina, bárki bármit mond! Isten nem akarja, hogy biciklizhessek…

Másnap – miután végiggyalogoltam a rendes napi 3-4 kilométeremet, amelyet ráadásul zene nélkül voltam kénytelen leküzdeni, mivel a headset-em is megadta magát végre – hála Anitának, aki napközben elment egy bicikliboltba, és bevásárolt nekem is hozzájutottam az áhított 26-os belsőhöz. Hazaérve őrült szerelésbe kezdtem, a helyére raktam a váltót (egy kis alkatrész még mindig hiányzik belőle, de minek is az oda), lecseréltem a spéci szelepes gumibelsőt az újra, majd megpróbáltam felfújni. Ez persze újabb előre nem látott akadályt gördített elém, mivel a pumpám (ami egy amolyan vibrátor méretű miniszerkezet tömlő nélkül) nem ment rá az elvileg szabványos szelepre, így csak félig sikerült valamelyest felfújni a kereket, ami nagyjából olyan hasznos volt, mint a félmerev f@sz: a strandon jól mutat, de dugni nem lehet vele 😀 Szóval tolni lehetett így a biciklit, de ráülni már nem. Ennek következtében másnap reggel a benzinkút keresgélés jegyében telt, szeressük az ilyet. A másodiknál már némileg elgyötörten kérdeztem a kutas srácot, hogy „aztán kompresszorotok van-e?”, mire mondta, hogy van ám, csak az Audi eltakarja. Nagyon megörültem, felpumpáltam az első kerekemet is, majd a nyár legboldogabb percei következhettek: el tudtam gurulni a cégig a maradék másfél kilométert leküzdve.

Persze mire kiértem meló után már újra lapos volt a gumi, úgyhogy tolhattam haza ezt a két keréken guruló foskazalt, és tegnap este már az undor is elkapott attól, amikor belegondoltam abba, hogy hozzá kéne nyúlni, meg kéne nézni miért eresztett le. Inkább jöttem ma is gyalog, a biciklit meg hamarosan kibaszom a kilencedikről. Nyugi, fel fogom venni videóra.

Tagek:

preload preload preload