Ez a szám nagyon össze van rakva zeneileg, és szövegileg is! Le a kalappal Belgás srácok! 🙂

A teljes album (a címe amúgy Platina Gyémánt) letölthető innen (néhány másikkal egyetemben)!

(Amúgy mi az a puttyogtatás? :D)

Úgy gondolom, hogy a Facebook, és az általa nyújtott közösségi élmény az internet egy olyan sarkalatos pontjává nőtte ki magát néhány év alatt, amit elkerülni csak nagyon nehezen lehet. Hiába nem regelsz akkor is belefutsz a portál hálózatba nyújtott csápjaiba: like-gombok, Facebook-profilok a Google-találatok között, és ez még csak a kezdet. Bár Zuckenberg szerint vége annak, hogy a Facebook-on személyes adataink csak ránk, és az ismerőseinkre tartoznak (ennek értelmében tavaly decemberben módosították az oldal adatvédelmi beállításait: alapértelmezettben minden információnk – beleértve a nevedet, profilképedet, városodat, kedvelt oldalaidat, és az üzenőfalra kiposztolt üzeneteket – nyilvánossá vált, és ezáltal megtalálható lett akár a Google-lel is), ez ellen természetesen(?) lehet védekezni. Két nagyon jó módszert találtam erre, nézzük őket sorban:

1. Az első a kevésbé radikális, ámde mégiscsak hatékony megoldás: ha nem akarod törölni magad az oldalról (mert például szeretsz kapálni a Farmville-ben), de mégse szeretnéd, hogy az életed nyitott könyv legyen bárkinek, akkor van lehetőséged módosítani az oldal adatvédelmi beállításait. Na igen, ámde ez a menürendszer olyan szövevényes, mintha direkt tervezték volna olyanra, hogy elvegye az egyszeri felhasználó kedvét a vele való babrálástól. Erre szolgál gyógyírrel a reclaimprivacy.org nevű oldal apró bookmarklet-je, amelyet elindítva végigcsekkolja a profilod beállításait aszerint, hogy mennyire vannak korrektül belőve adatvédelmi szempontokból.Használata egyszerű: ezt a linket fel kell húzni az egérrel a böngésző könyvjelző-sávjába, majd a Facebook vonatkozó oldalának megnyitása után rá kell kattintani:

   Privacy Scanner

   Ekkor egy sáv jelenik meg, amely tájékoztat az esetleges hibás beállításokról, és azok kijavítására is ad tanácsokat:

   

   Mint látható, nálam még bizony fennáll a veszélye, hogy kedves ismerőseim véletlenül adatokat szolgáltathatnak ki rólam különféle alkalmazásoknak, és ott a link is, ahol ezt át lehet állítani. Nem árt erre is odafigyelni. A két tétel, ami a shoton ‘scanning’ státuszban van valamiért nem működik, remélhetőleg ezt javítani fogják a bookmarklet fejlesztői (érdemes követni őket Twitteren, és/vagy Facebook-on, hogy értesüljünk a friss verziókról).

2. Van még egy másik megoldás is, bár az kicsit permanensebb: töröljük a fiókunkat, és elhárítottuk a veszélyt! „Persze” pofátlan módon az oldal – meghazudtolva minden ajánlást, és íratlan szabályt – nem teszi könnyen elérhetővé a fiók törlését, két kattintással mindössze felfüggeszteni tudjuk azt, ami nagyjából semmit sem ér (kapjuk továbbra is a maileket az oldalról, stb). Ha úgy döntöttünk, hogy véglegesen törölni szeretnénk magunkat azt ezen a linken tehetjük meg (állítólag valahol a help-ben is megtalálható jó mélyen eldugva). Ez bekéri a jelszavunkat, captcha-t is kitöltet, sőt ad két hetet a törlés után, amely során bármikor újraaktiválhatjuk a fiókunkat (ezt tényleg nem szeretném kommentálni), de mindezen átvergődve végül engedi elkövetni a virtuális öngyilkosságot.

A második megoldás persze hatékonyabb, de kicsit odafigyelve (és nem átesve az egészséges paranoia túloldalára) beállítható az oldal úgy, hogy ne teregesse ki minden kis titkunkat a nagyvilágnak (enyhe túlzás volt, tudom). A szokásos jótanácsokat persze nem árt megfogadni: annak nem lehet kellemetlensége, aki nem ad támadási felületet. Ne tessék hányós-fekvős képeket, meg „rohadjon meg a főnököm” típusú státusüzeneteket kirakni, és célszerű nem megadni a telefonszámunkat/lakcímünket a profilunkon – pláne nem úgy, hogy bárki elérheti, és nem lehet gond. Ha ezeket a józan paraszti eszen alapuló szabályokat betartjuk, akkor nem lesz szükségünk a fiókunk törlésére, és nem esünk el a virtuális állatkák össznépi bögyörészésének semmihez sem hasonlítható élvezetétől 😀

UPDATE:

a Webisztán is írt erről, bár nem tőlük emeltem át az ötletet. Ott találtam ezt a linket, ami kicsit részletesebb statisztikát generál a profilunkról.

UPDATE2:

ha a fenti aggályoktól megriadva törölni szeretnétek a profilotokat, akkor arra a legjobb nap a május 31.! Részletek itt 🙂

Imádom a problémákat. Tényleg. Mennyire unalmas lenne már az élet, ha minden elsőre csont nélkül sikerülne, és így elesne az ember a megoldás megtalálásának felemelő élményétől? Bizony mondom, ez rendkívül fontos része az ember életének: kell egy kicsit (néha napokat, sőt heteket) agyalni, szívni, Google-ozni ahhoz, hogy végül sikeresen vegyünk egy akadályt, de a végén érzett elégedettség mindenért kárpótol. Most, hogy ezt a postot írom a háttérben fut a zenefeltöltés a telefonomra, pedig tegnap még azt hittem, hogy azzal, hogy Win7-re váltottam ezt maximum úgy fogom tudni abszolválni ha kanyarítok valamelyik vinyómból egy kétgigás partíciót, és felteszem az XP-t csak azért, hogy ez menjen. Kétségkívül működőképes megoldás lett volna, de nem lett volna túl elegáns, így máshonnan közelítettem meg a kérdést.

Kezdjük az elején: van nekem egy ütött-kopott Sony Ericcson k750i-m, amire még valamikor  2007 környékén tettem szert, és már akkor is használt volt. Az akksija a mai napig bírja 4-5 napig, van benne egy egygigás memóriakártya, lehet rajta rádiót hallgatni, viszonylag szép képet csinál a kamerája (2 MP, autofókusz, párszor már volt a blogon vele készült kép), és az évek során már-már érzelmi kötődés alakult ki bennem iránta. XP alá létezik USB-driver hozzá (mert bizony az új telefonokkal ellentétben ezt nem elég rátűzni az adatkábelre, és had menjen, sőt, ha nem a saját Disc2Phone nevű programjával másolod rá a számokat, akkor a lejátszásuk is bajossá válik), de Win7-re már „természetesen” nem létezik ilyen. Persze külföldi fórumokon észt osztó okos szakértők szerint elég betallózni a régi driverek mappáját, és felnyalja őket ((C) by Noszi) a Win7, de ez persze a gyakorlatban nem működött. Jópár órányi Google-ezés után rá kellett döbbennem, hogy ezt natúrban csak a hetes segítségével az életben nem fogom tudni megoldani, csak ha valamiféle XP-virtualizációt rittyentek az új Windows berkein belül. Némi keresgélés után úgy döntöttem, hogy a VirtualBox nevű csoda mellett teszem le a voksomat, mert free, open-source (sok-sok piros pont), és egész egyszerűnek tűnt a kezelése a screenshotok alapján. Lehúztam a hetvenegynéhány megáját, torrentről vadásztam hozzá egy MiniXP-t előkerestem a jogtiszta, hologrammal ellátott XP CD-met a fiók aljáról, és halk ima elrebegése után elindítottam a programot.

Az első kellemes meglepetés az volt, hogy pofon egyszerű, ráadásul magyar nyelvű varázsló segítéségével állíthatóak be a virtuális gép alapvető paraméterei, úgymint memóriaméret, partícióméret, oprendszer típusa, stb. Nagyon egyszerű az egész. Ha ez megvan már csak meg kell neki adni a Daemon Tools meghajtóját a DVD-meghajtót, ahonnan azután annak rendje és módja szerint elindul a telepítés. Érdekes volt ezt végigkövetni úgy, hogy a megszokott teljes képernyős megjelenítés helyett egy kis ablakban futott… imádom az efféle élményeket 😀 Ha már fut a rendszer, akkor már csak VirtualBox Guest Additions nevű okosságot kell feltelepíteni (‘Eszközök’ -> ‘Integrációs szolgáltatások telepítése’), és nekiállhatunk bűvészkedni. Vegyük például a következőt: alapvetően nem árt, ha néhány mappát elérünk a vinyónkon a dobozból is. Ezzel volt egy kis szívás, végül a fent említett szolgáltatások felrakása megoldotta a problémát. A megosztott mappák mint hálózati meghajtók jelennek meg a virtuális gépben, így akár mindegyikhez külön betűjelet is rendelhetünk a könnyebb elérhetőség érdekében (Hálózati helyeken belül az Eszközök menün belül Hálózati meghajtó csatolása vagy mi… nem tudom magyarul, mivel az XP-m angol :))

Ezek után már csak az USB-vel volt némi tökölés (a VirtualBox főmenüjében a ‘Konfigurálás’-on belül hozzá kellett adni), és röpke egy-másfél órás szenvedés után végre megszültem ezt a látványt:

Végre fut a Disc2Phone, és felismerte a telefont is

Bár nem bántam volna ha egyből felismeri a telefont, de így legalább megint tanultam valami újat, és legközelebb már magabiztosabban fogok virtuális gépek telepítéséhez nekifogni 🙂 Amúgy ezzel az okos programmal nem csak WindowsXP-t, hanem Linux-ot, Solaris-t, BSD-t, és egyéb senki által nem használt (sic) oprendszert is be lehet rakni a dobozba. Az lehet az igazi feeling, amikor a Linux terminálja mosolyog a Win7-es Aero-s csilli-villi környezet kellős közepén egy ablakból 😀

Apró vércseppeket magam mögött hagyva húztam fel magam a sziklacsoport tetejére. Minden lépésnél tompa fájdalom jelezte, hogy a vádlimba egy vadkutya harapott, de kénytelen voltam felmászni, hogy körbekémlelhessem a tájat. Úgy éreztem, hogy valahogy ez nem az én napom: nem elég a sérülésem, most még teljesen el is tévedtem. Ahogy kaptattam fel a köveken azon járt az agyam, hogy elkaphattam-e valamit attól a dögtől. Megint elkapott a düh, amikor eszembe jutott, hogy milyen szerencsétlen voltam: amíg az egyiket sikerült fejbekapnom a vadászpuskámmal (egyből csinált is egy majdnem tízpontos hátraszaltót), addig nem figyeltem oda a társára, aki a hátam mögé lopakodott időközben, és hosszú sárga fogait belevájta a lábamba. Felordítottam a hirtelen fájdalomtól, leráztam a lábamról, és – mintha megállt volna az idő – tökéletes pontossággal célba vettem a koponyáját. A kihalt tájon végigvisszhangzott az újabb dördülés, a kutya pedig engedelmesen dőlt az oldalára. Szája szélén rózsaszín hab csillant meg a holdfényben. Leköptem, elengedtem néhány cifra káromkodást (bőven szerepet kapott bennük a szuka, ami szülte), majd szemügyre vettem a lábam. Persze, pont most nincs nálam gyógyinjekció, hogy cseszné meg. Gyorsan átkutattam a hátizsákomat, hátha akad valami, amivel elállíthatom a vérzést, de persze lőszeren, meg néhány eladásra szánt tárgyon kívül semmit nem találtam. A kezembe akadt egy üvegcse, kivettem, és a hold fényébe tartva megnéztem a feliratot az oldalán. Hm, egy adag Buffout… végülis ez enyhítené a fájdalmamat az tuti, kár hogy erősen addiktív. Egyszercsak elkezdett lüktetni a seb… – rohadjon meg, ez kurvára fáj – gondoltam, és a markomba ráztam néhány tablettát. A számba vettem őket, majd néhány korty poshadt víz segítségével leküzdöttem őket a torkomon. A hatás egyből jelentkezett: a fájdalom teljesen elmúlt, sőt hirtelen nagyon kipihentnek, és frissnek éreztem magam. Újult erővel vágtam neki a síkságnak.
– Na igen, de ez már órákkal ezelőtt történt, mostanra kezd múlni a szer hatása – gondoltam, és halkan felszisszentem, amikor az egyik szikla éle a sebemhez ért. Nagy nehezen felértem a halom tetejére, és végigjárattam a tekintetemet a tájon. A látóhatár szélén sötét hegyek derengtek mintegy körbeölelve a völgyet, ahol voltam. Leszakadt felüljárók, félig rombadőlt épületek, sziklák, rozsdás kerítések, és elhagyatott lakóházak ameddig a szem ellát… nem volt túl lélekemelő látvány. Mégis, hiába utalt minden a pusztulásra akkor is volt a tájban valami szép. Ahogy ott álltam, kabátomat lobogtatta a hideg szél, PipBoy-omból valami réges-régi szerelmes dal nyekergett úgy éreztem: a látszat ellenére érdemes itt élni. Az életösztön kiirthatatlanul belémrögzült, és nem fogom feladni, hiába a látszólagos céltalanság. – Az amerikai álom megvalósult – morogtam, és dühömben köptem egyet. Ekkor vettem észre néhány kilométerre a völgy mélyén, amire épp szükségem volt: egy elhagyatott bevásárlóközpontot, amelyben a háború előtt még roskadásig tömve voltak a polcok minden földi jóval. – Meg kéne nézni, hátha találok valami fertőtlenítőszert a lábamra – gondoltam. Óvatosan lemásztam a sziklákról, és elindultam az épület felé. Fegyveremet kibiztosítva, tüzelésre készen ereszkedtem lefele a domboldalon. Körülöttem amíg a szem ellátott egy valaha virágzó civilizáció romjai hevertek. Valaha itt több millió ember élt, autókkal furikázott, dolgozott, sütögette a steak-et a háza hátsó kerjében, és dühöngött, ha nem talált egy nézhető adót se a tévében a több száz elérhető közül. – Lényegesen kevesebb azóta a TV-csatorna, nemde? – gondoltam, és cinikusan elmosolyodtam. Biztos voltam benne, hogy kilométeres körzetben körülöttem egy ember sincs, csak elmutálódott kutyák, és hatalmasra nőtt, csillogó testű, lángot fújó hangyák. Remek társaság, mondhatom.

Tovább »

Basszus, nem is mondta senki nekem, hogy a Fallout3-ban is társunk lehet Dogmeat! Tegnap majdnem beleeresztettem egy sorozatot, pedig kár lett volna érte, nem? 🙂

Hű barátra találtam személyében, bár egyszer nem tudta szegényem abszolválni azt a leszakadt hídon átugrálást, amit én igen, így kénytelen voltam hátrahagyni (utána mégis előkerült a semmiből… mindenesetre érdekes). Csomó kalandon mentünk már keresztül: emlékszem egyszer egy szétbarmolt kisvárosban bolyongtunk, ahol ő boldogan robbantgatta a taposóaknákat. Hogy élvezte, látnotok kellett volna! Utána persze kapott néhány gyógyítószurit, de látni őt boldogan röpködni minden pénzt megért!

Mondanom sem kell, hogy nevelésre szorult eleinte, bár ez érthető, mivel egy felperzselt pusztaság elhagyatott roncstelepén bukkantam rá, miközben épp útonállók torkait harapta át. Ennek jegyében bemutattam neki például a higiénia fontosságát:

Dogmeat feszülten figyeli a testi higiéniáról szóló kiselőadásomat, amelynek szemléltetésére egy segítőt is felkértem

Úgy érzem, hogy hosszú időre társra leltem személyében (bár egyszer megmurdelt szegényke, de egy Load game varázslattal visszahoztam az élők sorába), és még izgalmas kalandok sora fog várni ránk ezen a színes vidám szanaszétbombázott kontinensen.

(Sztéjtúnd: érkezik hamarosan egy „normális” post is, amit a tegnapi játék ihletett.)

UPDATE:

screenshotjaim galériáját ezen a linken érhetitek el. Egy aprócska tipp hozzá: ‘Diavetítés’ opció kiválaszt (ott lesz a bélyegképek listája felett balra), majd F11-gyel tegyétek teljes képernyőre a böngészőtöket!

Ezerszer átrágott, ezerszer ezerféle szempontból szételemzett, és ezerszer már-már túlmisztifikált tárgykörbe csapok bele, amikor a Commodore64-esről próbálok ésszerű terjedelmi keretek között értekezni. Nehéz informálisnak lenni, amikor az ember erről ír: újra és újra azon kapom magam, hogy elragadnak az emlékek, és legszívesebben szubjektív nosztalgiázásra vetemednék, de most nem az a célom, hogy halálra untassak mindenkit egy némileg szentimentális kocka emlékirataival, hanem hogy segítséget nyújtsak azoknak, akik szeretnék újra kipróbálni gyerekkoruk klasszikusait, vagy esetleg fiatal korukból adódóan lemaradtak az egészről, és kíváncsiak arra, hogy milyen ősök leszármazottja a GTA4, meg a Krájzisz.
Nézzük át dióhéjban a gép specifikációit, és érdekes vonásait (amelyek nagy része elképzelhetetlennek tűnik a PC-hez/modern konzolokhoz szokott generációnak):

• 0.985 MHz-es proci hajtotta, és 64 kilobyte RAM-mal volt megáldva (kiszámolni is nehéz, hogy ezek hanyadrészei egy mai modern gépnek)
• 8, azaz nyolc sprite-ot tud hardverből kezelni egyszerre, ez megint csak magyarázatra szorul: sprite alatt nem a cukros löttyöt értjük ebben az esetben, hanem minden olyan 2D-s objektumot, ami mozog a képernyőn: sprite például Super Mario, vagy Zelda, de ide sorolható az amúgy totál 3D-s Quake 1 robbanás-effektje is (bizony, az is két dimenziós volt, csak a nagy hype-olás közepette ezt nem nagyon reklámozta az idSoftware)
• 16 színt volt képes megjeleníteni, bár sajnos nem egyszerre – ezt később egyes ügyeskezű programozózsenik sikeresen áthidalták
• háttértárolóként három eszköz állt rendelkezésre: volt a Datasette nevű magnó (amely audio-kazettákon tárolta a jelet), aztán létezett hozzá kétfajta külső nagyfloppy-kkal üzemelő lemezmeghajtó, és végül lehetőség volt ún. Cartridge-eket beletűzni a gép hátuljába, amelyből villámgyorsan olvasta ki az adatokat a masina – kár, hogy ezt előre beégetett EPROM(?)-okból tette, szóval ez csak olvasható memória volt, írni nem lehetett
• külső trafóról kapta az 5V DC/9V AC-t, amelynek súlya akkora volt, hogy kutyát lehetett volna vele dobni, rohadtul tudott melegedni, és egybeöntött műgyanta képezte a burkolatát

Mint látható, vinyója nem volt szerencsétlennek (pontosabban készült hozzá kemény 20 megás kapacitással, a gond csak az volt vele, hogy aranyárban mérték), így – mivel minden kikapcsoláskor törlődött a memóriából minden, ez amúgy a modern gépeken is így működik – az egyszeri user kénytelen volt minden munkamenet (értsd joystick-gyilkolás) elején az előbb említett kazetta/floppy/cartridge háttértárolók valamelyikéről beolvastatni a géppel a használni kívánt programot. Értelemszerűen ez a folyamat kazetta esetében volt a leglassabb: a mai napig szoktam mesélni, hogy anno egész estés elfoglaltság volt az F-19 Project: Stealth Fighter című vektorgrafikás harci-repülőgép szimulátorral való játék, és nem azért mert annyira hosszú lett volna egy-egy misszió, hanem mert egy-egy betöltés hossza akkora volt, hogy az ember közben nyugodtan elmehetett vacsorázni, fürödni, stb. Én konkrétan teljes könyveket olvastam ki a gép töltögetésére várva – hiába, más idők voltak ezek. Később persze hozzájutottam egy floppymeghajtóhoz, ami minőségi ugrást jelentett az életemben: a töltési idők leredukálódtak, a magnó olvasófejét nem kellett többet kiscsavarhúzóval finomhangolnom, és a rojtosra forgatott füzetem (amelyben rendszereztem a kazettáimon figyelő játékokat) is a polcon kötött ki végül. Cartridge-on egy játék volt meg, amit eredetiben vásároltam az 576KByte-ból: a címe Battle Command volt, és a Commodore 3D-s képességeit feszegette fillezett vektorgrafikájával, és gúla alakú hegyeivel (a videó az Amigás verzióról készült, C64-est nem találtam sehol):

Ennyi bevezető után jöjjön talán a lényeg: hogyan, és mit érdemes PC-n kipróbálni a gépre készült tetemes mennyiségű játékból? Érdemes szelektálni a felhozatalból, mivel kur.. rengeteg programat gyártottak le rá. Ennek fő oka a gép egyszerű felépítése volt, és a tény, hogy alacsony költségvetésből is ki lehetett hozni nagyon jó programokat – jópár ütős címről tudvalevő, hogy egyetlen ember munkája.
Nézzük a hogyant: először is emulátorra lesz szükségünk, amely „lemásolja” az eredeti masina utasításkészletét, memóriacímzési metódusát, stb stb., így az eredeti gép – szintén PC által fogyaszthatóvá tett – file-jait minél élethűbben tudja prezentálni a TFT-nken. A C64-es programok szabványosan .t64 (kazettáról átkonvertált), .d64 (floppyról átkonvertált), .crt (cartridge) és .prg (ez is kazettás) kiterjesztésekkel érhetőek el a neten, és ezek mindegyikét tudják kezelni a PC-re fejlesztett emulátor-programok. Én a CCS64 nevű csodára esküszök, amely nem rendelkezik Windows-os lenyíló menükkel, meg hasonlókkal, viszont – némi beleszokás után – pofon egyszerű a használata. Sokan ajánlják a Vice-t, amely Windows-os kezelőfelülete miatt barátságosabb lehet első blikkre – ízlés kérdése, mindkettő remek megoldás. CCS64 esetén a mágikus billentyű az F8: ennek segítségével varázsolhatjuk elő a főmenüt, amelyben a ‘1541 Device 8’-ot kiválasztva kiválaszthatjuk a használni kívánt játékot. Fontos tudni, hogy ebben az emulátorban a menükbe belépni a kurzor jobbrával, kimászni a kurzor balrával lehet. Többlemezes játékoknál az „Insert Disk 1 Side B” üzenetek megjelenésekor se kell pánikba esni: F8 megnyomása után a kijelölést rá kell vinni az adott lemezfile-ra, és az F4-gyel lehet „berakni” a meghajtóba, majd visszaváltva a játékba már mehet is a tűzgomb/space ízlés szerint. Még két tipp a végére: ha netán nem vágytok autentikus élményre, és nem szeretnétek végigvárni az eredeti gép sebességével a betöltéseket (pedig aztán az az egésznek a sava-borsa :D), akkor az Alt+F3 segítségével turbózhatjátok a masinát ötszörös sebességre, és vissza. A másik hasznos billentyűpáros az F12, és az F11: az elsővel elmenteni, a másodikkal pedig visszatölteni lehet az aktuális játékot – mondanom se kell, hogy ez mennyire hasznos tud lenni.

Bővebb leírást itt találhattok róla, és bár ez a 2.0-s verzióra vonatkozik ez nem probléma: a hármas menürendszere néhány apró változtatással ugyanez.

Már meg van a technikai hátterünk a játékhoz, fut a klasszikus világoskék-sötétkék képernyő a többmillió színt megjeleníteni képes monitorunkon, most már csak néhány játék kell a boldogsághoz 🙂 Honnan szerezzünk be ilyen őskövületeket? A válasz – mint mindig – az Internet sötét óceánjában keresendő: portálok tucatjai foglalkoznak ezzel a témával, amelyekről – élelmedett koruk folytán – ingyen és legálisan letölthetjük bármelyik klasszikust.

Gondban vagyok, mivel a kihagyhatatlan játékok listája nagyon-nagyon hosszú, és hatalmas számuk miatt némelyiket bizony még én sem ismerem, de következzék egy nem rangsorolt tizenhármas lista az én személyes kedvenceimmel (a címeikre kattintva letölthetőek):

1. Giana Sisters: úgy is jellemezhetnénk, hogy szegény ember Mario-ja – ez volt a C64-es platformjátékok királya, amelyben egy elég punkos hajú csajéval kellett végigugrálni a szinteket az életünkre törő méhecskék, ráják(?), és hasonlók között. Főellenségek, felvehető powerup-ok, és korrekt hangeffektek jellemezték.
2. Rick Dangerous 1-2: eme kétrészes eposz főhőse tulajdonképpen Duke Nukem őseként is jellemezhető: laza, vigyorgós arc, aki halomra öl mindenkit. Imádtam, olyannyira, hogy pár hónapja még magamra is akartam varratni őkelmét – persze ez azóta se történt meg.
3. Battle Command: említettem feljebb, de most írok róla kicsit bővebben: 3D-s harckocsi-szimulátor, amelynek készítői a kevés legyártott pályát eszetlenül brutálisra húzott nehézséggel próbálták kompenzálni – sikerrel. Némelyik küldetés kifejezetten idegtépőre sikeredett, mégis nehéz volt abbahagyni köszönhetően annak a ténynek, hogy valódi három dét láthattunk a masinán (ne firtassuk, hogy milyen minőségűt…:))
4. Paradroid: újabb gyöngyszem, ami nem grafikájával, hanem játékmenetével tett függővé: kis köralakú robotunkkal kellett egyre feljebb kapaszkodni a ranglétrán egy ellenséges droidoktól hemzsegő űrhajón. Ha egy másik példánnyal összeakadtunk, akkor vonónyalábunkkal kihívhattuk egy logikai párbajra, amelyet ha sikerült megnyerni, akkor átvehettük a legyőzött verziószámát. A végső ellenség a 999-es verzióval rendelkező királynő lett volna, már ha lett volna idegzetem addig eljutni.
5. Bruce Lee: a nagy harcmesternek emléket állító játék meglehetősen viccesre sikeredett: kis pálcikaemberre emlékeztető sárga figuránkkal folyamatosan leverve a nagy zöld(?) szumóharcost, és a cingár ninját kellett végigjutni a néha elég szivatós szinteken, miközben lámpásokat gyűjtöttünk be. Imádtam.
6. Impossible Mission: erről írtam a beharangozó postban: félelmetes hangulatú magyar fejlesztésű(!) játék, amelyben csodálatosan animált főhösünkkel kellett érintésvédelmileg hibás robotok között kádakat, asztalokat, meg hasonlókat átkutatni egy nagy puzzle darabjai után. A hangulata miatt volt kedvencem (digitalizált hangok, minijátékok, stb.), végigvinni (ezt is) képtelen voltam.
7. Stunt Car Racer: újabb 3D-s remek, amelyben belülről élhettük át az extrém körülmények között autóversenyzést. Ezalatt értsd: adva van egy girbe-gurba szerpentines pálya, amelyen végig kéne vergődni – na ez az, ami nem nagyon sikerült 🙂 Persze ebből is készült egy sokkal gyorsabb 3D-t produkáló Amigás verzió.
8. CREATURES 1-2: Clyde Radcliffe kalandjai, amelyek során tündibündi kismackók esnek áldozatul Stihl-fűrészes pszichopatáknak, meg úgy általában fröcsög a vér – a gép képességeihez képest gyönyörű grafikájával kombinálva kora egyik legütősebb játéka volt.
9. International Karate +: ha már szóba jött a gyönyörű grafika, akkor kihagyhatatlan ez is. Ugyan a játék csak két karatés pofozkodásáról szólt, de olyan díszletek között, amelyektől a mai napig leteszem a hajam – a zenéjéről nem is beszélve.
10. Mayhem in Monsterland: sokan jellemezték úgy, hogy ez a stuff a C64 Sonic-ja. A játékmenet mondjuk nem olyan pörgős, nincsenek loop-ok (hurkok, amiken át lehet futni), de a tiritarka, vidám, színes grafika hasonló, és a főhősünk is hasonlóan cuki.
11. Super Pipeline 2: Super Mario után ez is egy újabb játék, amelyben egy vízvezeték-szerelő viszontagságaiba nyerhettünk bepillantást, ámde az előbb említett opusszal ellentétben ebben hercegnők helyett csak a saját seggünket próbáltuk megmenteni. Fogyóeszközként szolgáló segédeinket gonosz módon kihasználva kell egy csőrendszer általános épségét fenntartani a mindenfelől özönlő légkalapácsokkal, és egyebekkel hadakozva. A játékmenet nagyon vicces, a pályák közötti átvezető jelenetek még inkább.
12. Powerdrift (ez nem letöltőlink, ha kell szóljatok): klasszikus hátulról követős autóverseny, amelynek legfőbb jellemzői a hatalmas ugratók, az eltalált grafika, és a dinamikus zene voltak. A C64-en nevelődő generáció ebből tanulta meg a defenzív vezetés alapelvét: ha leelőzöl valakit, mutass neki fuckoff-ot!
13. Nebulus: kivételesen ez a játék nem haladta meg a gép képességeit annak ellenére, hogy újabb 3D-s megvalósítást prezentált a masinán. Kis békánkkal kellett feljutni különféle tornyok tetejére, amelyeken különféle ellenfelek (nagy pattogó szemek, stb.) próbáltak megakadályozni ebben. Ha nekimentünk valamelyiknek, akkor nem feltétlenül haltunk meg, mindössze zuhantunk néhány szintet – kivétel, hogy ha alattunk már csak a háborgó tenger volt.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezeken kívül is születtek szép és jó játékok (a sokak által istenített Last Ninja ilyen például), ez csak egy kis ízelítő volt a felhozatalból. Rendelkezésemre áll bő egy gigányi anyag a vinyómon, ami egész szép mennyiség (már ha figyelembe vesszük, hogy egy játék körülbelül 150-200 kilobyte) úgyhogy ha netán nem találtok egy régi kedvencet, akkor szóljatok, és update-elem a letöltőlinkkel ezt a postot! Jó nosztalgiázást kívánok!

Linkek:

Emulátorok:

CCS64 letöltés * leírás (magyar)

VICE letöltés * leírás (magyar)

Játékok:

Magyar C64 HQ

Best C64 games ever

C64.com

lemon64 (csak leírások, képek, nem lehet letölteni)

C64 tapes

További képek a gépről:

Tom’s Hardware

Hihetetlen ez az időjárás! Reggel a busz megállt a nyolcason, és szabályosan érezhető volt, hogy emelgeti a szél. Elképesztő. Nem Magyarország ez, hanem a kibaszott LV-426 az Aliens-ből:

(Sokan észrevették, de tőlük függetlenül nekem is feltűnt: a TV2 véletlenül pont erre a kataklizmatikus időjárással megvert vasárnap estére időzítette a Holnaputánt, amelyben százméteres hullámok mosták el Manhattan-t az egyik jelenetben, utána meg a reklámszünetes híradós bejelentkezésben bevágták a Mississippi-vé avanzsált Miskolcot… ez mindenesetre elgondolkodtató.)

Ha a töküres WC-ben nekiállsz pisilni a két piszoár egyikébe, akkor hiába szabad a két box, ő akkor is melléd fog beállni könnyíteni magán.

Még valami: ha valaha fogok kisgyerekeknek szív-érrendszeri szűrővizsgálatokat  rendezni, akkor az lesz a szlogenje, hogy „kardiológj velünk!”

Függöny, vagy legalábbis spongya.

Az „Óvakodj az autóstohl”, és egyéb hasonszőrű szellemes poénok mellé bőven beillik ez is:

Irányítás: egérgomb lenyom: felfele megy a gépsárkány, egérgomb elenged: lefele megy a gépsárkány.

(Ha netán itt nem menne, akkor itt talán fog.)

Csak annyit elöljáróban, hogy azért volt szükség erre a megoldásra, mert az én gépházamban valamiért nem érzi jól magát ez az alaplap-típus, új házra meg egyelőre nem telik. További kommentár nélkül íme az eredmény:

Íme a bekapcs-gomb (nehogy megint leégessem a lapot)

Pörög ám a videokártya-hűtő 🙂

Távlati kép 1.

Vinyók, és a DVD-meghajtóm

Felülnézetből az installáció

Ééés… fut a Win-telepítő! 😀