Mi történik, ha a zombicicák bedurvulnak? Megtudhatjátok a következő enyhén beteg videóból:
Akit esetleg nagyon megragadott a háttérzene nyújtotta zenei élmény, az meghallgathatja itt (voltam olyan lusta jófej, hogy most nem loptam le az oldalról mp3-ban), továbbá pólók is vannak a témában itt (talán ideér még karácsonyig, ha rendeltek…).
Amikor azt hallja az ember, hogy „hát bizony, az idő meg csak múlik”, meg „te sem leszel már fiatalabb” hajlamos valamilyen lemondóan szomorkás hangulatba ringatni magát. Ez persze hülyeség a javából, mivel minden kornak megvan a szépsége (én speciel alig várom, hogy amolyan Sean Connery-sen megfontolt, és bölcs 50-es lehessek… oké, ez vicc volt, azért a prosztatanagyobbodásból, meg a többi finomságból nem kérek), ennek jegyében próbálom én is több-kevesebb sikerrel lazán kezelni azt a tényt, hogy már közelebb vagyok a harminchoz (ugyan csak egy paraszthajszállal, de akkor is), mint a húszhoz.
Ennyi bevezető után nézzünk egy klasszikus példát arra, amikor az idő múlásán lehet nevetni, következzék néhány részlet egy játék leírásából az 1994/12-es 576KByte-omból (dőlt betűvel a megjegyzéseim):
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy megszületett at első, igazán Virtual Realitynek titulálható program PC-re. (…) Hogy mit is jelent ez pontosan? Képzeljetek el egy világot, melyben úgy mozoghatunk, akár a Doomban, vagy egyéb 3D-s játékban. Ezután cseréljétek le képzeletben a 320X200-as grafikát 640X480-ra (a 256 szín természetesen marad!), s vegyetek minezek mellé egy fotóminőségű ray-trace képet, amin a bélyeg recéitől a falrepedésekig minden látható. (…) Gondolom, mindenki sejti, hogy nem egy háromlemezes játékról van szó, sőt még csak nem is egy 30 megás „óriásról”, hanem CD-s programról. Bizony, bizony egy ilyen munka csak CD-re férhet fel… azaz nem is egyre, hanem négyre! Igen, ismét eljött as lemezcserélgetés ideje… a változás éppencsak annyi, hogy a régi 120Kbyte-os lemezek helyett 600 Megabyte-os CD-ket rakosgatunk ki-be. Csupán ötezerszeres a méretbeli különbség. (Ejtsünk néhány szót ennek a brutális méretű programnak a hardverigényéről is:)
CD: egy 486dx66-os mellett (tudják egyáltalán a mai tizenévesek, hogy mi ez?) elég egy szimpla sebességű a folyamatos mozirészekhez.
Processzor: már egy 386dx is elég hozzá, de ez esetben meg kell elégednünk a 320X200-as kisablakos grafikával, ha folyamatosan akarunk mozogni. Az akadás nélküli mozirészekhez ez esetben dupla CD szükséges. Megjegyzem, hogy ha teljes képernyős SVGA-s grafikában akarunk akadás nélkül mászkálni, egy DX4-re vagy Pentiumra van szükség.
Videokártya: sebessége lehetőleg haladja meg a 5000 Kbyte/sec-ot, s legyen benne 512 Kbyte (!!!) memória. Egy 486dx66 mellett is jó ha van egy Vesa Local Busos kártya, nem beszélve a 386-ról.
RAM: ez a legérzékenyebb kérdés! A minimum a 4MB, de ez esetben a játék grafikáját tekintve képtelen kihasználni az SVGA lehetőségeit, s a grafikát lebutítja a memóriával arányosan. Ez annyit tesz, hogy kb. 320X200-as grafikában bolyonghatunk (megnyugtatásul: a Doom szintjét még ez is meghaladja). Hogy mindig SVGA-ban mászkálhassunk, ahhoz 8-12 Mbyte szükséges.
Tizenöt év távlatából azért elég mókás ezeket a sorokat olvasni… Fél megás videokártya minimum? Basszus, már az egy giga RAM-mal szereltek se ritkák manapság (sőt egy gépben kettő-három se az) 🙂 Pentium proci – mint csúcsok csúcsa – a maga 60-100 MHz-ével? Manapság 4 magon pörgik a 3GHz-et ezek a kicsikék! Eszméletlen fejlődés zajlott le röpke 15 év alatt (azért röpke, mert ennyi idő alatt pl. a járműipar nem tudott ilyen technológiai ugrást produkálni).
Ja, és hogy mi a játék címe, és milyen grafikája van, amire Koronczai Gazsi (a fentebb idézett cikk szerzője) anno azt mondta, hogy ez az első virtuális valóságot nyújtó program? Rögtön kiderül 🙂
Legújabb kiszemeltjük az ősz nagy durranása, a Call of Duty széria legújabb tagja, amely a Modern Warfare2 nevet kapta. Hetek óta megy a botrány, a játékot betiltották Oroszországban (is), újra előkerült az ifjúság megrontásának rémképe, mint örök Jolly Joker… de miért is megy a hiszti? Hiszen ez egy igazi tököslegényes ‘amerikaiak vinni demokrácia’ típusú kommandózós-háborúzós katonás játék, nem? Nem hasonlít a elmeroggyant (bár zseniális) Postal2-höz, nem az öncélú brutalitásra épül az egész játék, akkor meg mi a bajuk vele? Mielőtt elárulom következzék néhány szám, amelyekből leszűrhető, hogy mekkora volumenű projectről is van szó:
a játék fejlesztése 50 millió dollárba került (amiből összerittyenthető egy közepes költségvetésű hollywood-i csodafilm is), de a járulékos miegymásokkal (marketing, meg hasonlók) a kiadások már a 200 milliós magasságokat verdesik. Ez soknak tűnik, de ha hozzáteszem, hogy egy novemberi adat alapján azóta 550 millió dolláros bevételt hozott máris nem tűnik olyan nagy áldozatnak a fejlesztők (és főleg) a kiadó részéről.
Érthető amúgy a játékot övező őrület: valóban egy profi kivitelezésű FPS-t köszönthetünk a személyében, amelyet majdnem minden teszter tárt karokkal fogadott, és magas pontszámokkal jutalmazott mind az írott, mint az online média esetében, és elég csak megnézni a képeket ahhoz, hogy az ember rádöbbenjen, hogy ha ezt nem viszi végig akkor valami kimarad az életéből. Soha nem volt lehetőségünk ennyire beleélni magunkat a harctéren az életéért küzdő baka szerepébe, ennyire érezni a mellettünk elsüvítő lövedékek szelét, kapkodni a fejünket a felrobbanó gránátok repeszei elől!
Ha ennyire jó ez a játék, és ennyire nem rugaszkodik el a már megszokott háborús kliséktől (tehát a jófiúk vs. rosszfiúk örökrangadót járja körül ez is), akkor min akadtak ki az ifjúság védelmére felkent lovagok (értsd politikusok)? Azon, hogy a fejlesztők vették a bátorságot, és némelyik pályán kicsit mégis elrugaszkodtak a jól bevált ‘lődd-a-terroristát’ recepttől:
…egyből nem születik a blogon naponta 3-4 post. Nem tudtam ma se annyit írni, amennyit szoktam, sőt ezeket a sorokat is hm… nem túl ideális körülmények között vagyok kénytelen lepötyögni (értsd: gubbasztva egy kölcsönlaptop-pal a szobámban a konvektor előtt, miközben barátnőm, és Tamás haverom a Szexi vagy nem?-et nézi a TV-ben, ami nagyon inspiráló háttérzajt biztosít…). Ma ugyanis – ellentétben a hétfőim 99%-ával – nem keltem fél5-kor, így nem a fáradtság delíriumában töltöttem a napomat. Történt ugyanis, hogy úgy döntöttem, hogy most pár napot táppénzen töltök, ha már múlt héten sikeresen kibekkeltem a kehémet orvos nélkül. Hétvégén persze már köhögtem is rendesen, sőt a hátam is fájt, így sejthető volt, hogy nem úsztam meg ennyivel az esetet. Ma délután mondta is a dokibácsi, hogy kezdődő tüdőgyulladást nevelgetek, szóval jól tettem, hogy tiszteletemet tettem nála. Kaptam is két gyönyörű receptet, amelyeket halálosan fáradt anyámmal ki is váltottunk ügyesen (tiszta Max Payne-feelingem volt ebben a szállingózó hóban).
Ez a nagy büdös helyzet a héten, kicsit offline-ba váltottam az életmódat egy kis időre. Igazából nem is bánom, hogy kicsit kiestem a net hálójából (ez olyan szükségtelen szóismétlés, mint a baconszalonna), mivel az utóbbi időben már kicsit kezdtem információ-túladagolás erőt venni rajtam, ez alatt értsd: rosszul voltam, ha már ránéztem a számítógépemre, és ez főleg bent a cégnél tör rám reggelente. Főleg azért kerülgetett az undor, mivel kezdtem úgy érezni, hogy semmi más nem tölti ki a napjaimat, mint az, hogy reggeltől estig szívom magamba a felesleges adatokat, és próbálom kiszortírozni belőlük a hasznosabb morzsákat. Most viszont egy hétig csak döglök, C64 emulátorozok, Doom-ozok, meg TV-zek, és jelentősen vissza fogom szorítani a napi netadagomat. Ennek eredményeképpen kevesebb lesz a post is, ez persze – igyekezetem szerint – nem fog zavaróan hatni, mivel igyekszem majd hozni a színvonalat, már ha egyáltalán volt eddig olyan. Most is szerettem volna rittyenteni egy kis esszét Berlusconi-ról némi képanyaggal megtámogatva (valami olyasmi címmel, hogy „Amikor a politikus is embernek tűnik”) annak kapcsán, hogy valami barom hozzávágott egy szuvenírszobrot (barom volt, mert nem ez a dolgok elintézésének módja, még akkor se, ha a szóbanforgó államfő messze földön híres arról, hogy nem a gerincesség mintaképe). Komolyan mondom megsajnáltam, amikor az eltorzult arcát többször is belassítva láthattam a TV-ben, pláne amikor azt is bejátszották, amikor régebben elájult valami pártrendezvényen. Vagyok annyira empatikus (sajnos túltengésben is szenvedek belőle), hogy hiába tudom, hogy az illető egy féreg, mégis elszorul a szívem, amikor ilyen kiszolgáltatott helyzetben látom. Bármelyik magyar politikus, vagy akár bűnöző (ja igen, ezek szinonímák) is ezt az érzést váltotta volna ki belőlem, ha ilyen atrocitás érte volna, hiába tudnám, hogy ő (is) tehet arról, hogy szarban van az ország. Berlusconi béka segge alatt csücsülő népszerűségének kifejezetten jót fog tenni az eset, pláne ha a történtek után is normálisan fogja kezelni a történteket, és nem akarja vérét venni a nyilvánvalóan beteg embernek.
Közben megtudhattam, hogy a Csillag születik forgatása alatt beszakadt a színpad a Kutyakölykök produkciója közben. Hogyan tudhattam volna meg ezt a fontos információt, ha – fehérvári szokásomhoz híven – nem nézném a TV-t? Sőt, este elkerülhetetlen lesz a Benkős elmebaj megtekintése is, amit – ha nem lennék táppénzen – szintén lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam volna ki, így viszont asszonykámnak hála én is részesülni fogok a magyar televízió- és kultúrtörténeti élményből…
UPDATE:
ha valaki netán lemaradt a Berlusconi-esetről annak itt egy friss videó:
Ha már úgyis kicsit rákattantunk az erdélyi humoristákra, következzék az Open Stage legújabb műve, amelyben kicsit odahatnak Madonna zeneművészetének, és az erőltetetten menőcsávós gengszterrepeknek is. Letörték a srácok tükrét, de megbosszulják! 🙂
Szerintem nosztalgiázni mindenki szeret, mert zseniális hatásfokkal tudja az embert jobb kedvre hangolni. Amikor az ember úgy érzi, hogy hm… szar került a palacsintába (rosszabb esetben a ventillátorba) a jelenben, akkor szokott a múltba menekülni. Ezért gyűjtenek olyan sokan régi tárgyakat (rádiókat, bélyeget, ruhákat, akármit), ezért sápítoznak a vén komcsik tiszteletreméltó öregurak – és hölgyek, hogy mennyivel jobb volt a 60-as 70-es években (ami igaz is, de pont az akkor felvett hitelek miatt vagyunk most is ott, ahol, de ez másik történet), és ezért tudnak régi barátok – akár évek után is – újra órákat beszélgetni egymással nagy röhögések közepette („arra emlékszel, amikor az a hülye…” – kezdetű mondatok ismerősek valakinek?)… fantasztikus dolog ez nna. Félig-meddig bevallottan én is ezért vagyok ennyire rákattanva a régi számítógépes játékokra (ugye a Commodore64-mániám elég sokszor felütötte fejét itt a blogon is, de szerettem az Amigákat, sőt a TV-játékom az EPROM-ba égetett Pitfall-lal is örök emlék marad), és ezért szoktam – mint mindenki más – gyakran belegondolni, hogy mennyivel könnyebb, és egyszerűbb volt az életem jónéhány évvel ezelőtt. Ez persze hülyeség, mivel akkor is voltak megoldandó problémák, és idegesítő, sőt nyomasztó dolgok (elég, ha csak a folyamatosan Damoklész kardjaként a fejem felett lebegő matekpótvizsga rémét említsem), de az idő ezeket mára szép sorban megszépítette. Nálam körülbelül 5-6 év lehet az az időtartam, ami után megszépülnek az emlékek, és tiszta szívből irigyelem azokat, akiknek rövidebb periódus adatott meg. Ebből a mechanizmusból adódóan a jelen negatívnak érzett tényezői is széppé fognak válni az emlékeimben idővel, és úgy fogok visszaemlékezni ezekre a hónapokra, mint „a régi szép idők Fehérváron, amikor egész nap csak blogoltam, meg neteztem”. 2014-15 környékére már így fogom gondolni, az tuti.
Most azonban azokból az időkből szeretnék pár emléket megosztani veletek, amiket már rendesen kikozmetikázott, és némi szilikon és kollagén segítségével bögyös-faros menyecskévé varázsolt az idő. Laktam én például néhány évet középiskolai kollégiumban is, ahol jónéhány barátot, és havert szereztem magamnak, akiknek egy részével a mai napig tartom a kapcsolatot.
Nem indult túl rózsásan az ajkai életem: konkrétan első nekifutásra két hetet bírtam ki az ajkai Bercsényi Miklós Szakközépiskolai Kollégium falai között, amely annak volt köszönhető, hogy nem ismertem senkit, és előtte soha nem kellett huzamosabb időt a szüleim nélkül töltenem (a nyári vándortáborok 10 napját leszámítva), ráadásul éjszakánként a felsősök rendszeresen benyitottak, felnyomták a villanyt, ordibáltak a folyosón, stb. (a csicskáztatásról nem is beszélve, bár szerencsére nem kaptam többet belőle, mint a többiek). A második hétvégén sírva könyörögtem anyámnak, hogy ne kelljen visszamennem… Így is történt (bár lehet, hogy túlzott engedékenység volt részéről), ezután pár évig bejártam Pápáról, ami napi 75 kilométer ingázást jelentett.
Úgy harmadikos lehettem, amikor meguntam a tömegnyomorgást a fél hármason Noszlopig, a hajnali kelést, meg a többi mókás ingázással járó dolgot, és úgy döntöttem megint megpróbálok kollégista lenni. Azért most már jelentős hendikeppel vágtam neki, mert ugye időközben szereztem „pár” havert, akik tárt karokkal vártak, sőt már bőven nem voltam mondható elsősnek se… Beköltöztem szeptemberben és elszabadult a pokol 😀 Kezdődött az egész azzal, hogy olyan arcokkal hozott össze egy szobába a sors, akikkel nagyon jól éreztem magam: ott volt a Bobó (aki gyakran csak mint józan ész funkcionált, amikor mi csatakra ittuk magunkat), meg a Tibi (aki agyon volt varrva, meg több volt a vas az arcában, mint az ezerkettes zsiga utánfutóján, mégis hamar barátok lettünk), hogy az elsőseinkről, meg a Marciról ne is beszéljünk (annyit azért mégis, hogy a szóbanforgó srácból soha nem láttunk semmit, mert vagy gyakszán volt, vagy aludt). Hamar feltaláltuk magunkat: az újdonsült igazgatónak beadtam, hogy megcsinálom szívesen a kollégium weblapját ingyen, csak hát ugye kéne hozzá számítógép is, amit a házirend meg ugye nem tesz lehetővé… Nem kellett sokat győzködnöm, hogy belemenjen a dologba, utána 2-3 havonta azért rákérdezett, hogy hogyan haladok, én persze mindig nyugtatgattam, hogy még néhány apróbb simítás, és kész. Szerintem történelmet írtam ezzel a csellel: tutira veszem, hogy előttem senki nem mert/tudott gépet hozni a kóterba! Aztán a helyzet fokozódott: volt időszak, hogy úgy nézett ki a szekrényem, hogy: legalul gépház, felette CD-k + billentyűzet, aztán sorban: monitor, hi-fi, kistévé (színes!), legfelül meg hangszórók 🙂 A tanszereimet, meg a ruháimat már persze nem tudtam bepakolni, így azoknak maradt az ágyneműtartó 🙂 Később Bolek (az egyik elsősünk) is felhozta a gépét, ami a másik szekrényben került. Összekötöttük UTP-vel őket, és – újabb rekordot beállítva – nekiálltunk hálózatban nyomni a Starcraft-ot, Q2-t, meg ami épp eszünkbe jutott 🙂 Ez az egész azért nagyon vicces, mert tényleg az volt a többi szobában, hogy kis egyhangszórós kazettás magnó (esetleg CD-s, de az már a technika csúcsának számított), míg mi esténként filmet néztünk, napközben meg mp3-at hallgattunk 😀
Jóban voltunk az éjszakás tanárral, Tónival is: volt olyan eset, hogy az én szülinapomat ünnepeltük fent a szobában. Korrekt kis házibuli volt (mármint szesz- és cigifogyasztás tekintetében), szóval berúgtunk rendesen. Reggel jött Tóni ébreszteni… benyitott, megcsapta a füst (úgy állt a szobában, hogy a feldobott keksz se esett volna le), aztán meglátta a szanaszét heverő rumosüvegeket, meg boros palackokat… „Mi történt itt, uraim?”- kérdezte, mire én – álmomból kelve – csak annyit nyögtem oda, hogy „születésnapot ünnepeltünk, tanár úr!”. Erre ő csak annyit mondott, hogy „kurva gyorsan rakjatok rendet, mert mindjárt jön a szobavizit”, és becsukta az ajtót 🙂 Nos, egy ilyen eset miatt bármely másik nevelőtanár (voltak vagy hatan) elintézte volna a kicsapatásunkat, de ő nem. Meg is háláltuk neki: volt hogy előre kifizettük a sörét a kocsmában, ahova a vonatról leszállva szokott betérni (Smaragd büfének hívják, meg lehet még vajon?), aztán csak lesett, amikor a pultos mondta, hogy a srácok már rendezték; volt, hogy bejött a szobába, meglátott egy Extázist (vagy valami hasonlóan színvonalas ismeretterjesztő magazint) az ágyon, kicsit lapozgatta, aztán közölte, hogy „ezt kicsit kölcsönkérem”, és az újságot a hóna alá csapva kivonult a szobából 🙂
Kóteros sztori volt az is, amikor 4-5-en kivonultunk télvíz idején a focipályára nagy hólapátokkal, hogy megtakarítsuk a tengópályát a ráfagyott jeges hótól. Mire végeztünk úgy elfáradtunk, hogy semmi kedvünk nem volt még sportolni is, de azért a tisztesség kedvéért nyomtuk egy fél órát…
Jók voltak azok a régi nagy piálások is: volt egy kocsma (ha jól tudom még létezik) Ajkán, az volt a neve, hogy Futrinka. Esténként rendszeresen lejártunk italozni, meg csocsózni oda, mivel rendkívül fiatalbarát módon volt egy elkülönített hátsó szekciója, ahol csak mi züllöttünk, elöl meg az öregek. Egyik este mentünk volna haza az esti pár sörünk után (ne tessék azért durva lerészegedésekre gondolni, legalábbis mi nem ittuk sűrűn magunkat a sárga földig hétköznap), amikoris a buszmegállóban találkoztunk két sráccal, akik szintén a kóterban laktak, és a mi buszunkra „vártak” ők is. Ők valahol máshol szórakozhattak, mindenesetre az egyikük olyan csaprészeg volt, hogy a világát nem tudta, és totál összefüggéstelenül zagyvált, ha kérdeztük, sőt ha a haverja nem fogja ott helyben összeesett volna. Feltűntek a busz lámpái, már ekkor sejtettem, hogy nem lesz ez egy sima út, de azért segítettünk nekik felmászni a lépcsőn. Még a következő megállót se értük el, amikor illuminált barátunk a négyesben ülve összehányt úgy effektíve mindent, majd az így képződött matéria a busz mozgásának engedelmeskedve elkezdett ide-oda folyni. A sofőr – gondolom a tükörben – látta a történteket, beállt a megállóba, leállította a motort, és közölte, hogy ő így nem megy sehová. Néma csend ereszkedett az utastérre, csak Péter (talán ez volt a keresztneve a baj okozójának) ökölődött halkan tovább. Végül aztán ő és a cimborája leszálltak (majdnem szó szerint), még búcsúzóul végighányta a a jármű oldalát, mi pedig továbbindultunk. Később tudtuk meg, hogy Geri (az egyik legszemetebb nevelőtanár) lement értük a saját kocsijával, amit hősünk állítólag szintén összehányt, de ez már egy másik történet…
Elfáradtam… nosztalgiázni jó, de ezek szerint elég megerőltető is 🙂 Ha érdekelnek még ilyen sztorik titeket, akkor írjátok meg, van még jópár a tarsolyomban (pl annak a története, hogy hogyan estem le részegen Győrben a busz tetejéről, és hasonlóak :))
Hihetetlen, hogy hol tart a tudomány! Eddig azt hittem, hogy ilyesmit program nélkül képtelenség kivitelezni, erre ma összefutottam a méltatlanul hanyagolt ScreenToaster nevű weboldallal, ami pont arra kínál megoldást, amit a címben említettem: nem kell hozzá felrakni semmilyen programot (céges gépnél ahol nincs jogod telepíteni nem egy hátrány), ráadásul megy a trükk Windows-on, Mac OS X-en, és Linuxon is!
A művelet maga – bár még nem sikerült életet lehelnem a rendszerbe, mivel unexpected error-ral megadta magát betöltődés közben – pofonegyszerű: regisztráció után (ami állítólag nem kötelező) a weboldalon figyelő nagy ‘Start recording’-ra bökve elindul a Java-applet, ami az egészet kezeli, majd – miután elfogadtuk a tanúsítványt – némi töltögetés után máris lehetőségünk van beállítani, hogy teljes képernyőt, vagy csak egy négyzetnyi részét akarunk felvenni, sőt itt lőhető be az is, ha közben mikrofonon keresztül akarjuk kommentálni is a látottakat (amely természetesen a videó audiosávjában is szerepelni fog). Ezután már csak a varázslatos billentyűkombinációt kell tudnunk, hogy elkezdhessük a munkát, ez pedig az Alt+S, ennek segítségével indíthatjuk el (ha 5 másodperc késleltetéssel szeretnénk, akkor a ‘Record’ gombot válasszuk), és ugyanezzel tudjuk szüneteltetni is a felvételt. Ha végeztünk, visszatérve a ScreenToaster weboldalára nyomjuk meg a ‘Stop recording’ gombot.
Ezek után van még lehetőségünk feliratozni az elkészült művet, feltölteni Youtube-ra, de ha akarjuk beágyazhatjuk a tárgyalt oldalról is. Lehetőségünk van letölteni is (.mov, és .swf formátumban), tehát szerencsére elég sok választásunk van arra vonatkozólag, hogy mit szeretnénk kezdeni a kész anyaggal.
Praktikusnak tartom ezt a szolgáltatást, mivel jól jöhet, ha hirtelen kell felvenni valamit a Windowsunkból (pl. egy tutorital-t valamelyik ismerősünknek, amelyben elmagyarázzuk hogyan kell mondjuk Photoshopban megoldani valamit), és nem szeretnénk csak egy videó kedvéért telepíteni még egy plusz programot a gépünkre. Ha valakinek mégse jön be ez az online-módszer annak tudom alternatívaként javasolni a CamStudio-t, amely szintén ingyenes megoldás.
Ó, te szánalmas kis pörsenés a nagyvilág seggén. Ó, te utolsó parasztja annak a hatalmas sakktáblának, amit univerzumnak hívunk. De kurva rossz neked, komolyan sajnálatraméltó életet élsz. Azt, hogy élsz, csak egy szám jelzi az anyakönyvi hivatalban, de ezen kívül semmi jele annak, hogy bármit is számítana, hogy élsz vagy meghalsz. Tényleg kurva rossz lehet az a tudat, hogy egy csikkhez hasonlóan téged is bármikor elnyomhat a Sors, a Végzet, a Halál… nevezd ahogy akarod. Egy nagy szerencséd van: túl ostoba vagy ahhoz, hogy ezt a veszélyt felfogd.
Te vagy az, aki úgy éli le az életét, hogy végig a szűk környezete bűvkörében marad, nem akar, és nem tud átlátni az élet sűrű, és kusza szövetén. Azt látod, amit elédtesznek, azt eszed, amit elédtesznek, és azt szereted, akit elédtesznek. Oldalra pillantani, vagy esetleg új utat találni már eszedbe se jutna. Fogyasztod amit neked kreáltak, hogy szórakoztassanak, nézed a hülye vígjáték-sorozatokat, hallgatod a rádiót, tankolod a kocsid minél olcsóbb benzinnel, nagybevásárolsz, plazma TV-t, és mosogatógépet veszel, játszod a flash-játékokat, és veteményezed a farmodat a Facebook-on. Igényeled a gyors netet, de nem használod másra, csak hogy újabb szórakoztató perceket szerezz magadnak. Meg se próbálsz információhoz jutni a téged körülvevő világról általa: nem olvasol hírportálokat, nem böngészel blogokat, nem írsz választ kommentekre. Minden nap ugyanazt a féltucat oldalt nézed meg újra és újra. Futod a köreidet nap nap után, mindig ugyanazokat. Úgy élsz, mint a jövő emberisége, akik a kapszulákban lebegve álmodják a Matrix által elképzelt világot, a különbség csak annyi, hogy ezt a világot te alakítottad ki magadnak. Észre se veszed, hogy burokban élsz, azt hiszed, hogy szabad vagy. Iszonyatos lehet ilyen önbecsapásban élni… Nem embernek való.
Szeretsz, és viszont szeretnek? Számít ez? Neked nem, úgyse fog semmi emlékeztetni rád, miután 60 év kétségbeesett botladozás után meghalsz. Gyerekek? Igen, csinálj párat, és készítsd fel őket arra, hogy hogyan maradhatnak társadalmilag elfogadottak azáltal, hogy ugyanúgy élnek majd mint te (mint egy vak bányaló a legmélyebb tárnában). Semmit se fogsz érteni – hiába éltél „sokat” – a téged körülvevő világból, de téged ez nem is fog zavarni. A burkod életed végéig ki fog tartani, ne aggódj. Tökéletesen ki fog téged szolgálni a szabadság illúziója életed végéig, észre se fogod venni (és nem is akarod észrevenni) a távolban húzódó korlátokat, amelyek nem engednének sehova, ha kitörnél. Olyan vagy, mint Truman: a díszletek rabja vagy te is, csak te ezt fel se fogod vele ellentétben.
Jogos a haragod. Most még teljes meggyőződéssel, és megalapozottan gondolhatsz egy beképzelt szemétnek, mert ennyire tartalak. Ennek ellenére nem fogok bocsánatot kérni tőled, mert amit írtam igaz rád. Hiába mondod, hogy nem kell a sajnálatom, de mégis szánlak azért, ahogy élned kell. De el kell árulnom neked valamit: mi – te és én – egy dolgot leszámítva ugyanazt az életet éljük: én is ugyanolyan szánalmas véglény vagyok, mint te: ha meghalok, pár év múlva az én esetemben is csak egy fejfa fogja mutatni, hogy valaha éltem, igen.
Egy kurva nagy különbség van közted és köztem: engem ez zavar, míg te észre se veszed… Gyűlöllek, és irigyellek azért a hamis biztonságtudatért, amit ez ad neked. Bárcsak én is olyan lehetnék mint te…
UPDATE: (másnap) nos gyerekek, ezért nem szabad a fosidegbetegen, és fosfáradtan születő gondolataitokat leírni, ilyen esetben helyette inkább szépen feküdjetek le aludni, nehogy ti is ilyeneket csináljatok!
Ritka eset, hogy egy standup-produkción kétszer is tudok röhögni (az meg még ritkább, hogy egy ilyen mocsok nap után is sikerül), úgyhogy „megérdemlik” a srácok, hogy itt is szerepeljenek! Következzék Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs, avagy a Szomszéd néni Produkciós Iroda:
Miután a Bombagyár bezárta kapuit (vonatkozó cikkem itt) azon gondolkodtam, hogy vajon mihez kezd Tomcat a hirtelen felszabaduló töméntelen mennyiségű szabadidejével? Épít még pár torbacsilt? Esetleg németjuhászokat fog tenyészteni? Netán körbebiciklizi a Földet, közben meg hirdeti az eszmét?
A valóság jóval prózaibb: a Vodafone-nál lett marketinges! Bizonyítékul álljon itt egy fénykép a szóban forgó cég novemberi prospektusából:
