A piaci áraknál 30-50 százalékkal magasabb ajánlati árakkal nyerte meg a Központi Szolgáltatási Főigazgatóság 4,3 milliárd forintos papírtenderét egy szocialista kötődésű, offshore hátterű cég októberben. A rövid határidővel kiírt közbeszerzési eljárásban csak két, forrásaink szerint egymástól nem teljesen független cég vett részt, a piacvezető papírkereskedő bojkottálta a tendert. A Transparency International felajánlotta hogy korrupciómentesíti az eljárást, de kikosarazták. A kormányszóvivői iroda szerint a KSZF által kialkudott árak nem tekinthetők magasnak.

(forrás)

Villáminterjú Rizó Mihállyal, Antalóczi Zoltánnal,  és Szabó Pállal (akik részt vesznek ebben az ügyletben társaikkal):

– Egyetértenek-e azzal, hogy amiben részt vesznek az pofátlanul korrupt, felháborító, és gerinctelen eljárás, és tisztább lenne, ha nyíltan felvállalva osztanák szét az állam pénzét, mint a zsebtolvajok a szajrét?

(kórusban)

– Nem!

– Köszönöm az interjút!

(a villáminterjú ötletét innen loptam: villaminterju.blog.hu/)

Na sikeresen megszivattam magam megint. Volt minden tünet, ami akkor jelentkezik, ha valaki nagyon megijed: pupillaszűkülés, lesápadás, lélegzet elakadása, és persze mindez társult riadt arckifejezéssel, majd – az első pánik után – az össze-vissza kapkodással. Még most is enyhén sokkos állapotban vagyok, mivel sikerült megint majdnem tönkrevágni a blogot a saját hülyeségemből.

Kitaláltam ugyanis, hogy milyen jó lenne néhány új funkció az oldalsávra (alapértelmezett témánál első körben), mondjuk csecse lenne, ha kiírná a legtöbbet kommentálók nevét. Ennek örömére leszedtem vmi ‘most commenters’ nevű plugin-t, amelyet szépen be is aktiváltam (már akkor dobott valami hibaüzit, de ráfrissítve aktív lett), majd – amikor 10-15 perc szenvedés után sem jelent meg – gondoltam törlöm a francba. Na, ekkor következett az, amin már egyszer átmentem, és nem akartam soha többet megtapasztalni: nekiállt minden pluginmódosításnál valamilyen „header already sent on…” kezdetű hibaüziket dobálni, amelyekben a plugable.php nyolcszázakárhányadik sorára hivatkozott. Megnéztem a kérdéses sort, persze semmit nem értettem belőle. Az igazi pánik akkor fogott el, amikor – kicsit felcserélve a dolgok sorrendjét, mivel azzal kellett volna kezdenem – megpróbáltam csinálni a WordPress beépített post-biztonsági mentőjével csinálni egy backup-file-t, amelyből bárhol bármikor visszaállítható a blog tartalma. Na, ezt sem sikerült, ugyanazzal a hibával megtagadta a rendszer… Lesápadtam. Összeszorult a gyomrom. Na nee… Ez az igazán nagy érvágás, mivel ha ez a funkció nem működik, akkor nagyon nagy kínok árán lehetne csak (ezalatt értsd: böngészőben kijelölni a szöveget, és beilleszteni, újraformázni, stb. stb.) visszaállítani a postokat egy komolyabb hiba után…

Jött a kapkodás a tárhelyszolgáltató cPanel nevű felületén, hátha csinálnak ők is naponta mentést. Utólag belegondolva még szerencse, hogy nem találtam meg, de néhány perce még ettől is rosszabbul voltam. Megnéztem a hibaüzit még egyszer, hátha látok valamit… hoppá, valamit ír a functions.php 8. soráról! Gyorsan megnéztem, és ezt láttam:

<?php
if (function_exists('register_sidebar') )
register_sidebars(2, array(
));
?>
?>

Hm… miért van ott két ?> ? Naneee… töröljük csak ki! Visszatöltöm FTP-n, ráfrissítek az adminfelületre… és működik! Gyorsanhamarjában backup mindenről! 😀 Visszaraktam a WP-Backup nevű plugin-t is, amit már hetek óta nem használtam, mondván minek az nekem, és beállítottam neki, hogy minden nap egyszer küldjön nekem mailben biztonsági mentést mindenről (plusz még kényelmességből beállítottam a GMail-t, hogy egyből címkézze meg ‘DB backup’-ként, jelölje olvasottá, és archíválja is le, ha már ráér).

A történet tanulsága: bizony, a kódok úgy működnek, hogy néha két karakter (sőt, még annyi se) is elég ahhoz, hogy tönkrevágjon egy szépen működő rendszert. Tessék jól átgondolni minden lépést, (először akarjatok biztonsági mentést csinálni, és csak utána szedjétek szét ízekre a kódot, mint Pistike a LEGO-ját), és ne essetek pánikba, ha minden veszni látszik! És használjátok (WordPress-nél persze) a fenti plugin-t, sok szívástól menekülhettek meg vele alkalomadtán! 🙂

Azért, hogy ne tűnjek totál hülyének (tudom, felesleges erőfeszítés, de hátha…) azért azt megjegyezném, hogy mostantól írja az alapértelmezett témánál a Rólam szövegben hogy hány post van a blogon épp. Ez a 97., szóval lassan jubilálunk! 🙂

Nézem az ázott utcát az ablakon át. A közlekedési lámpák már rég sárgán villognak, fényüket visszaveri a vizes aszfalt. Kezem ügyében forró tea gőzölög, hallgatom az esőcseppek kopogását a párkányomon, bámulok ki a hatalmas térre, ami a lakásból nyílik, és közben próbálok valami érzést kicsikarni magamból, visszaemlékezni egy régi estére, amikor még kiváltott valamit az ilyen látvány belőlem. Hasztalan. Pedig megkapó az egész díszlet, és mégse megy. Hosszas erőlködés után eszembe jut egy este még a kishegyi házunkban Pápán, amikor kint ültem a szobám ablakában, szívtam a cigit, a macskát cirógattam, lógattam a lábam az éjszakába, és a távolban elhúzó buszok turbójának hangját hallgattam. Jött a tavasz, és talán az volt az első olyan este, amikor megcsapott az újjászületés szele. Emlékszem, boldog voltam, verset akartam írni, talán írtam is. Most ilyesmit csinálni? Eszembe se jut, egész egyszerűen felnőttem. Rohadtul utáltam tizenéves lenni, de akkor még tudtam érezni, átélni hangulatokat. Mennyire tudtam örülni annak az estének! Dünnyögtem a macskának, hogy „tavasz lesz, meglátod”, és örültem, hogy megérint a langyos szellő abban az évben először…

… és file benne minden férfi és nő.

Ez egy újabb nagy igazság, amit a bőrkötéses „JonC összes bölcselete” kötetben fog majd kiadni a hálás utókor (persze előfordulhat, hogy még életemben megjelenik a Nagy Mű), és bizony mondom néktek, van is benne igazság, nem is kicsi. Az is előfordulhat mondjuk, hogy csak simán elgurult a gyógyszerem ma, de tényleg érzek valamiféle filerendszerekre jellemző hozzárendeltségi viszonyt az emberek között, sőt, ha kicsit kitágítjuk a hasonlatot, akkor érthető az egész világra is, nem csak a szociális hálóra.

Vegyünk egy egyszerű példát a Unix nevű operációs rendszer működéséből (amely hasonló Windows-on is):

-rw-r----- 1 picard STAFF 1397 May 28 12:50 mj.ultra <- ez a rész most nem érdekes nekünk

Mielőtt még felmerülne bennetek az (amúgy teljesen jogos) „miap*csamárez” gondolat, kifejtem a sor értelmét, amelyből főleg az elején található sok gondolatjel érdekel minket. A legelső (az r betű előtti) jelzi, hogy az adott file épp milyen típusba tartozik (mivel Unix-on minden dolog file, még a mappák is, csak ez a kis jelölés dönti el, hogy az adott egység minek minősül). Itt szerepelhet mondjuk egy kis d betű is, akkor az adott file éppenséggel egy mappa. Ha ennek az analógiájára megpróbáljuk osztályozni az embereket, akkor ez négy értéket vehet fel:

• m : man, azaz férfi
• f : female, azaz nő
• t: transzszexuális
• h: hermafrodita

Máris megvan az első lépés a társadalom filerendszer-attribútumos leképezése felé! Nézzük a többit:

rw-r-----


Ez  a rész az igazán érdekes a számunkra: itt láthatjuk, hogy az adott file (ebben az esetben: emberegyed) kinek milyen módosítást, manipulációt engedélyez. A Unixnál ez három elkülönülő részből áll:

Ezen az ábrán az látszik, hogy az első három (mármint a típusjelölés utáni három) karakter jelzi, hogy egy átlaguser mit tehet az adott file-lal, a következő három azt, hogy az előre beállított csoport tagjai mit tehetnek vele, míg az utolsó rész a „mindenki más”, azaz az előző két halmazba nem tartozók jogait írja le.

A betűk jelentése:
r: read, azaz csak olvasni tudja
w: write, írni is tudja
x: execute, végrehajtani is tudja.

Ezek alapján leírható egy sorban, hogy pl. egy átlagos lány kinek, és milyen hozzáféréseket biztosít:

f -------- c------- cpjn--- cpjnx-- cpj----f cpjnxelf ????????

Jelmagyarázat:

f: female, azaz nő.

Namármost: egy emberegyed esetében a következő csoportok lehetnének a User/Group/Other kombó helyett (sorrendben ahogy a hét csoportnyi jog sorakozik):

1. Vadidegenek
2. Ismerősök
3. Barátok
4. Családtagok
5. Kefélőtársak
6. Szerelmi társ(ak)
7. Egyéb

Ezekre vonatkoztatva lehetnének a következő jogok kiosztva a Read/Write/Execute hármas meglehetősen szegényes kínálata helyett (ahol – jel van ott természetesen nincs jog az adott tevékenységhez) egy-egy nyolcas csoportban:

1. c (chat): beszélgethet vele
2. p (pay) : fizethet neki
3. j (joke) : viccet mesélhet neki, amin ő nem csak udvariasságból nevet
4. n (nostalgia) : van közös múltjuk, ezért nosztalgiázhat vele
5. x (xmas) : karácsonykor ajándékot vehet neki (a többi ünnepre is vonatkozik)
6. e (jealousy) : féltékennyé teheti
7. l (love) : szerelmes lehet belé (viszonzottan)
8. f (fuck) : szexelhet vele

stb stb., a lista természetesen folytatható, mivel az emberi kapcsolatok nagyon sokrétűek lehetnek (pl. bevezethető a s (shit), aminek használatát a fantáziátokra bízom 🙂 ).

Itt láthatjátok a fenti leírást ábrával:

Szóval vadidegeneknek semmit se szabad, míg egy szerelmes minden jogot megkapott, ellentétben egy szeretővel, aki „csak” kezelgeti, de nem tud vele beszélgetni a régi szép időkről, mivel nincs közös múltjuk! 🙂 Az utolsó (egyéb) kategóriánál azért van egy rakás kérdőjel, mert definiálni kellene, hogy mi az az egyéb (munkatársak, barátnők, stb.).

Sajnálom, ha esetleg érthetetlen volt, amit leírtam, de ahhoz hogy teljes képet tudjak nyújtani az elméletemről mindenképpen szükséges volt egy kis elméleti háttér hozzá. Úgy gondolom, hogy a világ felfogható úgy is, hogy jogosultságokat osztunk, és kapunk, azaz úgy mond CHMOD-ozások sorából áll az életünk. Megtehetjük egy baráttal azt, amit egy vadidegen visszautasítana (hátbavágod, és röhögve azt mondod neki: „hú, tegnap de rohadt részeg voltál öcsém!”), és ugyanígy te is rossznéven veszed, ha valaki megpróbál megba…rátkozni veled akaratod ellenére.

Ez a gondolatmenet kiterjeszhető a szociális kapcsolatokon túlra is: nincs jogosultságod belépni mondjuk az Amerikai Nagykövetség épületébe csak úgy, míg a nagykövet ezt bármikor megteheti 🙂 Innen már csak a fantázia szab határt annak, hogy mire vetítsük le ezt a logikát!

UPDATE:

még tovább fűzve a gondolatmenetet rájöttem, hogy a szigorú szisztéma mindenkinél manipulálható. Például 2 liter házipálinka hozzáadásával a fentebb említett átlagos lány hozzáférései a következőkre módosulnak:

f cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf ???????? 😀

Ajánlott irodalom:

Unix fileattribútumok

Két fontos dolog történt ma este:

1. kicsit olvashatóbb végre az alapértelmezett téma betűtípusa (kemény meló volt megcsinálni)

2. csináltam teát, csak a filtert felejtettem ki (majdnem) belőle.

Sebaj, visszasírom még ezt a kis hülyeségemet, amikor majd olyan öreg leszek, hogy pisilés után elfelejtem eltenni. Idővel meg majd előtte elővenni. Alig várom…

Újabb hír, amely mellett nem mehettem el szó nélkül:

Kígyózó sorok és forgalmi káosz kísérte Izlandon a McDonald’s éttermek utolsó munkanapját. A háromszázezer lakosú szigetország három amerikai gyorséttermének bezárását hétfőn jelentette be a hálózat helyi vezetője, aki a pénzügyi válsággal indokolta a döntést.

Hádehánemár gyerekek. Most azért, mert valami nem lesz többé elérhető nem kell minden pénzeteket kiszórni érte! A szar attól még szar marad, ha hiánycikké válik, ugyanúgy drága, és kevés mint eddig! Oké, az agyatokra ment a hideg, de miért is kell kígyózó sorokat produkálni egy rohadt mekdonáldsz elé? Ez olyan, mintha bejelentenék, hogy „gyerekek, a gazdasági válság miatt holnaptól nem lesz kapható a füstöltbaconos-zöldhagymás ízesítésű krémpuding”, erre mindenki ott lökdösődne a hűtőpultoknál, hogy felvásárolja a készleteket.
A reakció persze várható volt, és kicsit engem is zavarna, ha bármelyik multi (mármint az ilyen branddel rendelkezők közül) látványosan kivonulna kishazánkból, mondván, hogy itt már felesleges bármit is csinálni, legjobb lenne ledózerolni az egészet, és bevetni sóval. De: nem rohannék az utolsó napon mondjuk nyomtatót venni, ha mondjuk a HP nagy mizériával elhagyná kishazánk határait. Persze a hasonlat kicsit sántít, mert Izlandon mindössze három boltot kellett bezárni, hogy ez a kivonulás megtörténjen, míg egy HP-s patkányosdi a süllyedő hajón hosszabb lecsengésű lenne, de mégis érdekes az egész. Ennyire hiányozni fog ezeknek az a falatnyi hamburger, meg a többi bóvlikaja, ami kapható volt a mekiben? Voltak a vásárlók között, akik könnyek között hosszas szertartást követően fogyasztották el az utolsó BigMac-üket? Esetleg öngyilkos is lett némelyik nagy bánatában, hogy többet nem szürcsölhet Shake-t? Nanemár. Hihetetlen, hogy mennyire túlmisztifikálják egyesek a szóban forgó étteremhálózatot, ami pedig csak az, ami: étterem, ahol szar kaját árulnak rohadt drágán. Jó hogy nem iktattak be nemzeti gyásznapot, meg egyperces néma csendet a hír hallatán 🙂

Persze fikázom itt őket, de rájöttem, hogy mi se vagyunk különbek: náluk a McDonald’s megszűnése miatt van felzúdulás, nálunk a Danubius/Sláger eltűnése miatt vizionál a Bochkor már forradalmat…

UPDATE:

íme egy videó az izlandiakról (most már tuti, hogy ezek se normálisak):

Ennyike.

Zseniális dologra akadtam ma a reggeli bámulok-ki-a-fejemből-fos-kómásan-reggel-a-cégnél periódusomban (amely persze néha egész naposra is elhúzódik, de ez más téma)! Előre is izé… köszönet a Turulmeme legnépszerűbb megosztások nevű feedjének (már ha nem hihetetlenül röhejes megköszönni akármit is egy RSS feednek), erre (is) ott bukkantam rá.

Miről is van szó? Vegyük például a következő oldalt:

http://icanhascheezburger.com/

Ezen vicces képek vannak mindenféle idióta macskákról (amelyeket még viccesebbekké tesznek az angol képaláírások), de elég bosszantó, hogy laponként csak 10 kép/videó jelenik meg, utána kattinthatunk a Next-re. A most bemutatott PageZipper ezen segít: használatával egy folyamatos weboldalt kapunk, amelyen ömlesztve szépen ott figyel az összes kép egymás alatt, szóval már nincs szükség az idegesítő nextelgetésre. Próbáltam DeviantArton is, ott valamiért csak 2-3 egymás után következő oldalt akart megnyitni, bár az is elég nagy segítség.

Használata két módon lehetséges:

• ha FireFox-ot használsz, akkor létezik plugin formájában
• ha bármi mást, akkor Bookmarkletként is elérhető.

Az első nem szorul magyarázatra talán (ha igen, akkor olvasd el mondjuk ezt a cikkemet a régiblogon), a második esetleg újdonság lehet: bookmarkletek azok a kis scriptek, amelyeket elkönyvjelzőzve új funkciókat adhatunk a böngészőnknek (kábé mint egy plugin esetében), viszont azzal a hatalmas előnnyel, hogy nem kell őket telepíteni, bármikor eltávolíthatóak, és bármelyik böngészővel tudnak működni. Egyszerű kipróbálni: az alábbi kis feliratot bal gombbal tessék megfogni, és felhúzni a böngésző könyvjelző eszköztárára:

PageZipper

Ha ez megvan, máris tesztelhető a tudása mondjuk a fentebb említett viccesmacskás oldal segítségével.

Vannak még persze kisebb hiányosságai, a két legfontosabb:

• főként angol nyelvű oldalakon működik jól (tapasztaltam, a blogot nem akarta egy lapra tenni)
• javascript-es Next gombokat nem kezel, csak sima linkeseket (meg gondolom ugyanez él a Flash-esekre is)

A cucc tehát egyszerű, és nagyszerű, sok időt spórolhatunk meg a használatával!

Hivatalos weboldala: itt.

Mielőtt különösebben belemennék önmagam elemzésébe íme egy kép, tessék megtippelni vajon melyik lehet az én polcom az albérlet közös fürdőszobájában:

Hm, talán nem kell sokat vacillálni a válaszon, pláne ha vesszük a post címét is 🙂 Igen, gyakorta uralkodik el némi lightos kis káosz a környezetemben. Most is itt figyel az „asztalomon” (ami igazából egy szekrénysor-elem) két bögre, egy nagy adag párhetes zsepi, egy üveg citromlé, egy doboz fogpiszkáló, illetve még néhány elhanyagolható apróság, melyeknek egy közös ismérve van: feleslegesen foglalják a helyet. Mögöttem az ágyon ott hemperegnek a reggel hozott pólóim (még nem sikerült berakni őket a szekrénybe), illetve a hátizsákom többi tartalma. Miért írom ezt le? Azért, mert szeretem elborzasztani az embereket? Hm… lehet, hogy ez az oka, de ha már témánál tartunk itt egy jópár éves videó a haveri körömből, amely azt mutatja be, hogy milyen volt a két albérlet, amelyekben éltünk majdnem egy évet:

Néhány komment ami született hozzá az idők során:

Nah ezért ne adj albérletbe semmit 😀
Ilyen körülmények között élni basszus!
Zseni! „Kevés a luxus” Eh? 🙂

Hja, jogos jogos 🙂 Szóval az igénytelenségnek volt sokkal magasabb foka is életem folyamán, de mentségemre legyen mondva, hogy az öt kan közül én voltam a legrendszeretőbb, ami abban nyilvánult meg, hogy néha magamtól is felmostam/porszívóztam, meg ha vittem fel valami nőneműt azok rendszerint egyből nekiálltak mosogatni 😀 (A többiek még ezzel sem járultak hozzá a rendhez…) A mostani albim nagyságrendekkel tisztább, mint amilyen az volt, amihez persze nagyban hozzájárul, hogy azóta (már bő egy éve) letettem a cigit, így eltűntek a púposra tömött hamutartók, és a velük járó büdös szag. Maradt viszont a rumli, bár az is enyhébb, mint amit a videón láthattatok. Miért vagyok ilyen? Szegény anyám egész életemben próbált rendre szoktatni, elég minimális sikerrel. Engem valahogy nem zavar a káosz egy bizonyos szintje, és ha nagyon ideológiát szeretnék gyártani emögé, akkor azt is mondhatnám, hogy annyira nem vagyok kényszeres neurotikus típus, hogy nem takarítok idegi alapon, mint némely ismerősöm. Én nem fogok a gondjaim elől a takarításba menekülni, csak azért, hogy az életemben esetlegesen jelentkező káoszt a környezetem csillogóra suvickolásával próbáljam kompenzálni. Persze van egy szint, ami után én is felmosófát/porszívócsövet ragadok, és „kiganézok” ahogy anyám mondaná, de ez a határ nekem sajnos elég magasan van. Úgy gondolom, hogy az ember koncentráljon mindig egy dologra, és mivel nekem ez a dolog általában a monitorom, így – ha nem pillantok félre – egész jól el tudok feledkezni az azt övező rumliról. A sorok amiket rovok szép egyenesek, a képernyőm tartalma rendezett, a vinyómon a lényeges dolgokat egyből megtalálom (a kevésbé lényegeseket meg általában tudom merre keressem), így különösebben nem érdekel, hogy a környezetem milyen. Amúgy ha lenne pénzem, akkor persze a berendezésre fordítanék összegeket (új szék + asztal kombó, némi szobanövény, képek a falra stb. még itt az albiban is feldobná a feelinget), de így csóróként minden másra kell a cash ahelyett, hogy csinosítgatnám a szobát. Az pedig, hogy kiviszem a bögréket, meg a szemetet sokat nem dob ezen az egérlyukon, sőt abszurd módon ezek teszik kicsit otthonossá ezt a kényszerszállót 🙂 Igenis a rumlinak is van otthonteremtő hatása, bármilyen röhejes is legyen ez a kijelentés.

Szóval nagyon ritkán veszem rá magam, hogy takarítsak, de utána elégedetten tudok végignézni a művemen. Szeretem a rendet is, de – mint már mondtam – nem adok neki túl nagy prioritást, ellentétben mondjuk a kapcsolatomnak a többi emberrel, vagy akár a blogolásnak. Tényleg el lett cseszve a nevelésem?

Egész egyszerűen nem bírom megszokni a hétfők egyedi hangulatát. Ma persze koncentráltan csapódott le az élmény, mivel egy bő hete nem dolgoztam, és sokkal élesebb volt a kontraszt a fehérvári, és az otthoni élet között. A hajnali buszozás, a dideregve albérletbe vánszorgás, a reggeli kávéfőzés, a szoba látványa, a biciklizés vörösre fagyott ujjakkal, a cég hangulata, a rég látott kollegák, a hétfői pizzarendelés (merthogy akciós ilyenkor), és a többi markánsan fehérvári impulzus ilyenkor, hét elején éri az embert a leginkább. Ezen a napon vagyok mindig a legálmosabb, legboldogtalanabb általában, bár ma ambivalens kettős érzésekkel viseltetek az egész dolgozósdi iránt: mindazonáltal, hogy nagyon szívesen fetrengtem volna még otthon, mégis jól esik csinálni is végre valamit. Az ideális az lenne, ha otthon laknék, és helyben dolgozhatnék, de április óta erre esélyt se nagyon látok (arról nem is beszélve, hogy itt kicsit talán több a lehetőség a jövőre nézve, mint odahaza). Sebaj, reggel kisebbfajta sokk volt a sok délután kettős kelés után reggel 4:30-kor magamhoz térni, majd az utcán a fagypont közeli hidegben elmászni a buszpályaudvarig (csak az új Kispál tartotta bennem a lelket). Persze annyira azért kipihent voltam, hogy ne tudjak aludni az úton, helyette valami katatón állapotban szenvedtem végig a bő egy órát Veszprémig, ahol – sikeresen lekésvén a csatlakozást a pápai sofőr miatt – egy későbbi busszal indulhattam tovább Fehérvárra. (Hozzátartozik a sztorihoz, hogy kábé az orrom előtt csukta be a kedves buszvezető bácsi az ajtót, majd amikor látta, hogy többedmagammal szerettem volna felszállni, akkor csak a kezeit tárta szét, ahelyett, hogy megállt volna kitolatás közben. Lelki szemeim előtt megjelent a jelenet, ahogy én is széttárom a kezeimet, és sűrű bazmegelés közben pofátlanul arcontegezve ordítom neki, hogy „ne tárogass, hanem nyisd ki az ajtót!”, majd az induló busz oldalába rúgva hangsúlyozom a mondanivalómat. Ezután – az emiatt leszálló – sofőrt leüvöltöm, majd ügyesen elhajolva az ütése elől gyomorba rúgom. Persze ezután a járat nem ment volna sehova, én is csak max a fogdába, de – természetesen – csak fantáziáltam, így tovább nem gondoltam a sztorit. Legszívesebben mindenesetre ezt tettem volna a bunkójával. Hm, lehet, hogy mégis kicsit pszichopata vagyok? 🙂 )

A buszon meghallgattam a Danubiusosok sírás-rívását (állítólag a Slágeren még durvábban tolják, azt már meg se mertem hallgatni, hátha versenyt zokognék velük), hogy most mi lesz, meg hogy mennyire köszönik a sok támogatást, amit mostanában kapnak. Persze, bunkóság lenne részemről ezen élcelődni, mert ha valaki, akkor ők tényleg nem tehetnek a kialakult helyzetről, és tényleg sajnálom is a rádiókban dolgozókat (teszem hozzá, összesen körülbelül 130-150 emberről lehet ám csak szó, bezzeg amikor a régi cégemnél építették le a családos embereket százával abból nem volt ekkora országos hiszti), de nem kell szerintem attól félni, hogy ezentúl gyártósori összeszerelőként fognak tengődni 60000 forint nettóért, lesz rájuk igény az új adókon is. Reggel nyolckor még össznépi dudáltatás is volt (tehát mindenkit aki szimpatizált a két rádióval megkértek, hogy néhány percig nyomja a dudát), ebből persze semmit nem vettem észre, pedig épp dugóban volt a busz, úgyhogy hallhattam volna. Sebaj, gondolom épp mindenki Kossuth/MR2 fan volt a velünk veszteglő kocsikban. Ehhez a témához tartozik, hogy tegnap a Heti Hetesben is jó hosszan megemlékeztek a témáról (nagyjából érdekes módon hasonlóan, mint amit én is írtam), bár Farkasházy párszor kiakasztott a hülye érveivel. Először benyögte, hogy „Ki gondolta volna, hogy nem a kabaré lesz a legnépszerűbb műfaj a rádióban, erre tessék” (persze hogy fáj neki, mivel ő volt a Rádiókabaré igazgatója, de ez ide pont nem volt jó érv), majd felvetette, hogy szerinte nem garantált, hogy a zene lesz örökre a legkelendőbb műsorfajta a rádiózásban (persze, majd beszélgetős műsorok lesznek végig, amelyekben kriptahangú őskommunisták fogják felválta isteníteni a régi időket, és szidni a kapitalistákat helyette). Szegény ember – a kora ellenére – nagyon szűk látókörű bizonyos kérdésekben, és ez a rádiós mizéria pont ez a kategória szerintem. Mindenesetre – ahogy már írtam – a véleményünk sok ponton megegyezett (mármint nekem, és a műsorban résztvevőkkel), és ez megnyugtatott: vagy én nem vagyok hülye, vagy az egész világ az velem együtt 🙂 Ennyit a rádiókról.

Végül aztán sikerült beérni a céghez, és nekiállni a napi rutinnak: mailnézegetés (jéé, a céges fiókomba alig jött spam a kollegáktól, nahát), szokásos udvariassági körök lefutása (amelyek persze hasznosak is lehetnek), illetve az első kávé jó ideje a didiben (a helyi büfé, amely annak idején telt keblű pultoslánykáiról kapta a nevét, ma már inkább Tejeszacskó néven futhatna ha a melleket nézzük 🙂 ).

Délután pedig várhat az igazi boldogság: végre a saját gépemet bűvölhetem (amely nagyságrendekkel lassabb, mint a pápai, de annyi baj legyen), és végre nyugodt körülmények között irogathatok a blogra annyit, és amit akarok. Ez is kárpótol a fehérvári élettel járó egyéb kellemetlenségekért, mint például kaja/pénz/társaság/nőhiány. Ezek megkeserítik az életemet (főleg az utolsó kettő), de bízok abban, hogy mindent meg lehet szokni. Nekem is alakul a dolog, bár még fél éve nem volt elég hozzá… Talán majd jövő tavaszra már tényleg otthon fogom magam érezni itt.