Jelen vizsgálódásunk tárgya Az alant kivesézésre kerülő A Jazzpunk egy kurva jó játék (csak sikerült jól indítani a posztot). Mert ugye hogyan lehetne nem szeretni egy olyan kalandot, ahol titkos ügynökként kell orosz nagykövetségekre belopózni, vagy nőnek öltözve más tilosban járó kémeket elcsábítani? Kalandok? Szép nők? Titkos megbeszélések? Fürdőzők felaprítása a maxra csavart turbójakuzziban, majd a vértől vörösre vált vizet néhány szemgolyóval felszolgálni a medence partján nyugágyban ejtőző nőnek ezzel kiérdemelve a Bloody Mary on the Rocks nevű achievementet? Ez a Jazzpunk.
Adva vagyon egy bájos hidegháborús-kémfilmes milliő, amely ismerős lehet akár a James Bond filmekből, akár a No One Lives Forever játékokból, amelynek jellemzője az egy négyzetméterre jutó különféle ügynökök és kémek magas száma, a titkos küldetéseken való részvétel, és az állandóan szóló tingli-tangli jazz. A játék látványvilága ezen túl erőteljes art deco-s beütéssel operál (amely ismerős lehet a zseniális Grim Fandango-ból is). Eddig tartott a dolog ésszerű, és megmagyarázható része, ami ugyanis ezután következik az maga az LSD-trip: Family Guy-osan random történések, napszemüvegben szivarozó lepények, hülye szóvicceket szajkózó mellékszereplők, más játékokat parodizáló alküldetések, és egyéb szóban alig elmesélhető elemek sorjáznak egymás után („és akkor érted, a punktarajos béka megkért, hogy egy Frogger-es minijáték keretében szerezzem vissza neki a wifi vevő cuccát, mert szeretne netet lopni a Starbucks-ból”) egy idő után kissé már fárasztó töménységben. Talán a rengeteg belezsúfolt hülyeségnek (= rengeteg belefeccölt kreatív energiának) köszönhetően a játék meglehetősen rövid (2-3 óra alatt végigtolható), de ha már az első percekben megtetszett, akkor garantáltan végig fogod röhögni. Az első pár perc azért vízválasztó, mert már itt kezdjük sejteni a ránk váró megpróbáltatásokat (elég csak a főnök várójában megnézni az asztalon heverő magazinok borítóit), és itt dől el, hogy imádni vagy utálni fogjuk ezt a fajta humort – köztes állapot nem hiszem hogy létezik.

Asszem elég világos mi a teendő.

Látkép az első pálya teréről.

Fel is hívom anyámat rögvest!

Wedding Qake. Éééérted.

Ebben az étteremben hamarosan valaki el fogja hagyni a veséjét.

Ez a robot tud bánni a nőkkel!

Tökéletes álca.

Ja igen, ez még mindig ugyanaz a játék.

Említettem már a grafika stílusvilágát, nézzük meg kicsit részleteiben is: a nagyon harsány, nagyon nem textúrázott látvány szerintem parádés, nagyon jól idomul a játék groteszk vidámságához. Minden karakter úgy fest, mintha egy piktogram lenne egy nyilvános WC ajtajáról, úgyhogy nehéz nem valamiféle szürreális csodaországban érezni magunkat, ahol emberek helyett csak valamiféle bábok vannak gondosan elhelyezve a pályákon. Erre még rátesznek egy lapáttal az egyéb grafikai megoldások: például a nyilvános telefonok nyomkodásánál megjelenő alkar a kinyújtott mutatóujjal egy sima rajzolt valami, amelyről nem mellesleg gyorsan kiderül, hogy nem is valódi: ha hátrébb lépsz a készüléktől láthatod, hogy csak egy fabotra rögzített karton műkéz, amit használat után eldob a főhős (na erről beszéltem: szóban nehéz leírni ezt a szintű elmebajt).
Ami nagyon érződik a játékon az az, hogy egy kis stúdió csinálta nagyon nagy lelkesedéssel, és szeretettel. A helyenként előforduló bugokért (amelyek nálam főleg a képernyőről eltűnni nem akaró GUI-elemekben jelentkeztek) cserébe minden pályán érződik a törődés, a kívánt hangulat elérésére való törekvés. Az utolsó pálya hatalmas penthouse-a számomra etalon volt ebből a szempontból: oké, hogy stilizált, textúrázatlan elemekből épül fel, de ennek ellenére én simán beköltöznék egy ilyenbe. A már említett rengeteg elrejtett hülyeség is azt támasztja alá, hogy ez a játék egy valódi szerelemgyerek: minden sarokba érdemes bekukkantani, minden karaktert (sőt: kartondobozt, ajtót, pizzásdobozt, akármit) érdemes megnyomkodni, minden tárgyat minden NPC-n kipróbálni – ez gyakran kifizetődő, ugyanis a játék sűrűn jutalmaz valami elborult poénnal cserébe.

Hansnak és Jürgennek nem volt túl jó napja. Egyedül az dobta fel őket kicsit, hogy – hála a hasonló gondolkodásmódjuknak – mindig ugyanazok a dolgok jutottak az eszükbe.

Már hetek óta az van, hogy ha van egy kis szabadidőm (értsd: nincs a közelben az asztali gépem), akkor rendre rákattanok egy Robbaz néven futó meglehetősen vicces orgánummal és stílussal rendelkező (erre még bővebben ki fogunk térni) svéd csávó videóira. A figura nem csinál mást, mint hogy játszik (főleg PC-n, de van Wii U-ja is), és közben rendkívül fárasztó módon kommentálja is az eseményeket. A főbb területek azért minden videóban érintve vannak, úgymint a csöcsök, és a rozmárok (régebben voltak még a mellbimbók is, de sajnos mostanában hanyagolja őket). Néhanapján amikor tényleg elgurul a gyógyszere még fel is dobja a játékmenetet beimportált rozmármodellekkel (!!), ami már végképp’ az érthetetlen/felfoghatatlan kategóriába sorolandó. Amikor nincs rozmárral bandázási lehetőség (ami pl. a Skyrim-ben adott hálistennek), akkor marad a szimpla idiotizmus vagy más modok igénybevétele. Ma például megtekintettem a Fallout 3 első Vault-beli lépéseinkről készült videóját (tudjátok, gyermekkor, születésnapi buli, stb.), amelyben az állat valamilyen modnak köszönhetően már totyogó csecsemőként rendelkezik egy .44-es Magnummal amit nem fél bárki ellen fordítani. Külön vicces, hogy már az első jelenetben lelövi az apját (kétszer), majd megpróbálja a hullát elrejteni a játékosdobozban:

„I’m a big strong viking baby…. and I got a gun.”

Bár hosszú távon (értsd: négy-öt videó zsinórban megnézése után) már kicsit frusztráló az arc valamiért mégis kedvelem a stílusát, és a rozmárokhoz való beteges vonzódását (amúgy valami gyerekkori traumát sejtek a háttérben). A Youtube channel-je itt érhető el.

Néhányan azok közül akik nem fogadták meg az alábbi tanácsokat

Napsütéses nyári délutánon éppen a füvet nyírod az udvaron, amikor hirtelen halk hörgést hallasz a hátad mögül. Azt hiszed, hogy megint apád akar valami faszságra megkérni totál részegen, de ezúttal nem ez a helyzet: a rothadó hús szaga még épp’ csak megcsapja az orrod, amikor fogak mélyednek bele a tarkódba. Egy újabb harapással már az ütőeredet is eléri a támadód, földre rogysz, és mielőtt elvesztenéd az eszméleted még felpillantasz a gyilkosodra. Egy zöldesfehér bőrű, vértől csöpögő arcú alakot látsz, akinek a szembogara helyett csak a fehérség virít. Még beléd vág a felismerés, hogy ez egy zombi, aztán meghalsz – persze csak pár perc erejéig, de utána te is csatlakozol a csoszogó élőhalottak seregéhez. Természetesen apáddal kezded az irtóhadjáratodat.

Ugye neked se tetszik különösebben a fentebb vázolt forgatókönyv? Szeretnél tenni is ellene? Első körben javasolnám valami félautomata sörétes puska beszerzését néhány ezer darab söréttel, de addig is van valami amivel felkészülhetsz! Segítségedre lesz ebben az IFTTT nevű zseniális szolgáltatást üzemeltető bagázs (részletes postom róla itt található), és annak kreatív felhasználói: az alábbi recept ugyanis – ha beélesíted a telefonszámodra – egyből küld neked egy SMS-t, ha a CDC (Centers for Disease Control and Prevention, kb. a Katasztrófavédelmi Főigazgatóság jenki megfelelője) weboldalának RSS feed-jében megjelenik a „zombie” kifejezés. Így legalább felkészülve várhatod a hamarosan mindent elözönlő rothadó testű polgártársak seregeit.

A recept angolul itt, magyarul itt érhető el.

Ülök a munkahelyemen a VIP-budiban (félreeső helyen van, így kiváló hely a csendes elmélkedéshez). Egyszer csak megérkezik versenyzőnk, hallom a neszezését az előtérben. Rápróbál a kilincsre. Nem nyílik. Még egyszer. Akkor sem. Ekkor némi tétova csend után kopogtat. Annyira ledöbbentett a hülyeségnek ezen szintje, hogy hirtelenjében nem is válaszoltam. Ami viszont ezután jött arra nem lehet felkészülni:

– Ööö… foglalt?

Erre már megjött a hangom:

– Szerinted?!

Ekkor elhebegte, hogy dehát a foglaltságot jelző nyelv nem váltott át teljesen pirosba, majd távozott. Újra csend lett, csak a gondolataim csapkodtak össze-vissza a fejemben.

Tegnap este miután jól kikoczkultam magam úgy döntöttem, hogy megtekintek egy-két Family Guy epizódot a televízióban levezetésképpen. El is heveredtem az ágyamon, nyomnám a bekapcsgombot a távirányítón – hát nem történik semmi. Szemügyre veszem a készüléket, hát néddmá’ ez ki van kapcsolva. Mármint fizikailag. A fizikai bekapcsgombjával. Az előlapján. A képernyő alatt. (Abbahagytam.) Mondom wattafakk, én soha nem kapcsolom ki így, hétköznap távirányítóval szoktam abuzálni, hétvégére meg le szoktam áramtalanítani az elosztón található pirosan hunyorgó kapcsolóval. Többször átgondoltam, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem nyomtam ki azt a kurva tévét már hónapok óta a saját kikapcsoló gombjával. Nos ilyenkor felmerül a kérdés, hogy mégis mi a csöcs történhetett a szobámban a hétvégén, amikor nem voltam ott (hétfőn nem is néztem a tévét, ezért csak tegnap derült ki a turpisság):

• az új lakótársam valójában egy elég perverz alak, és arra izgul ha az én ágyamban fekve nézheti az X-Faktort
• hétvégén felhozta valamelyik pattanásos fejű haverját, akit nálam szállásolt el
• beugrott az ablakon a betmen, és gyorsan belenézett a Híradóba, hogy bemondták-e hogy ő a brúszvéjn

Egyik eshetőség sem tűnik számomra túl vonzónak, úgyhogy elhatároztam hogy lépéseket eszközölök az ügy érdekében. No persze nem zárom továbbra se be a szobám ajtaját hétvégére (legalábbis egyelőre, alant kifejtem miért), helyette viszont csapdát állítottam az esetleges elkövetőnek! Ne tessék ilyen ódivatú dolgokra gondolni, mint a lecsapódó pengék, vagy a kilincsbe vezetett áram: a szobába való bejutás mellett még a számítógépembe való bejelentkezést is lehetővé teszem az illetőnek. Ámde ha ezt megteszi a gépem küld egy mailt nekem, aminek hála – mivel a telefonom mindig nálam van, és mindig kapom a mailértesítőket – egész gyorsan fel tudom hívni a csávót, hogy mi a büdös kurva anyját művel a szobámban, takarodjon kifele, ja és hétfőn eltöröm kezét-lábát. Így, nyitott ajtókkal fogom hagyni a szobát pár hétig, és kiderül, hogy csak paranoiás vagyok-e (a tévé kikapcsolása mondjuk nem ezt támasztja alá), vagy tényleg szokott valaki bóklászni a territóriumomban amikor éppen nem vagyok ott.

Micsoda véletlen – pont ma szaladtam bele a Howtogeek csodálatos tutorial-jába, hogy hogyan lehet ezt a mail alertet beállítani. Az egész csak pár kattintás, és máris biztonságban tudhatjuk a masinánkat. Íme a módszer:

Hozzávalók:

a SendEmail nevű free programocska (tölthető innen, a Windowsos-t és TLS-t támogatóst kell választani). Tessék letölteni, és kicsomagolni valami jó helyre, ahol biztos el is tud indulni, és nem tiltja le a Windows túlbuzgó önvédelmi mechanizmusa.

Ezután elindítjuk a Feladatütemezőt (Start menü -> ‘Keresés programokban és fájlokban’ mezőbe beírni: „üte” és már dobja is találatként), majd csináljunk egy új feladatot a jobb oldali menüből ezt kiválasztva:

A következőket kell beállítani az „Általános” fülön:

(Az alsó pipa csak akkor kell, ha olyan felelőtlen vagy mint én, és nincs Windows-jelszavad.)

Az „Indítás” fülön új hozzáadása, majd:

A „Műveletek” fülön új hozzáadása, majd:

Ehhez kell egy kis magyarázat: egyrészt meg kell adnod a már letöltött, és kicsomagolt sendEmail.exe elérési útját, másrészt pedig az argumentumoknál meg kell mondanod a programnak, hogy milyen szöveget, és hova küldjön, ha valaki belép a gépedbe. A küldéshez szükséged lesz egy emailcímre, ami lehetőleg legyen tök új, és csak erre használd, ugyanis meg kell adnod a jelszavát mindenféle titkosítás nélkül itt. Valahogy így kell kinéznie:[code]-f <forras>@gmail.com -t <cel>@gmail.com -u Valaki belepett a gepedre -m Valaki bent maszkal a gepeden! -s smtp.gmail.com:587 -xu forras@gmail.com -xp <forrasmailcim jelszava> -o tls=yes [/code]A forrás mailcím legyen az, amit csak erre a célra hoztál létre, míg a cél a valódi mailcímed! A végén meg kell még adnod a „kamu” fiókodnak a jelszavát is – ami nem baj, oda hadd jusson be a kis hacker (jézusom, tényleg paranoiás vagyok)! A -u kapcsoló után a levél tárgya, míg a -m után a levél tartalma szerepeljen – lehetőleg ékezetek nélkül, bár állítólag ha megadod a -o message-charset=utf-8 kapcsolót is (mondjuk a legvégére hozzábiggyeszted), akkor lehet ezt is. Fontos tudni, hogy ez az SMTP szerver a Google-é, szóval csak GMail-es forráscímekkel fog működni – persze állíthatsz be másikat.

Még egy apróság, ami főleg laptopoknál lehet fontos:

És ennyi lenne. Tesztelni tudjátok úgy, ha kijelentkeztek majd visszaléptek a Windows-ba, illetve ha végképp nem akar menni, akkor akár parancssorban is indítható a levélküldő program a megfelelő kapcsolókkal. Arra figyeljetek, hogy elsőre még spam-be fogja rakni a levelet a GMail – legalábbis én így jártam.

Raise your hand if you want to meet her! (link a 2009-es deviantartos feltöltéshez)

A Team Fortress 2 című, meglehetősen népszerű játék begerjedt tizenévesekből álló rajongótábora immáron évek óta keresi-kutatja a jelet, a bizonyítékot, hogy a Pyro valójában nem egy marcona bakancsos harcos, hanem egy törékeny lány, aki a maga meglehetősen egyéni módján akar érvényesülni ebben a férfiak által uralta világban. Egészen eddig a Valve sem adott túl sok támpontot (bár néhányszor elszólták magukat): a karaktert a játékban minden négyzetcentiméteren tűzálló ruha takarja, hangja pedig ugyan mély, de ez betudható a gázmaszk torzító hatásának.

Mivel kicsit lassú vagyok mostanában, sőt a szövegértésem hallás után is hagy némi kívánnivalót (már ha az angol nyelvről van szó, a magyar még csak-csak megy), így kellett pár hét, hogy csak ráklattyintsak a feliratozás funkcióra az alábbi videónál, amit ma néztem meg úgy ötödszörre (javaslom először mindenféle elemezgetés nélkül megtekinteni, tökéletes alkotás):

Na nézzük csak mi borogatta meg a világképemet!

Egy screenshot úgy 0:27 környékéről:

Egy másik, az időpont 0:56:

She? Young girl’s heart?!! Mi a szent szar? Kedves Pyro, ezek szerint te voltaképpen egy Miley Cyrusos-Hanna Montanás mámorban fetrengő visszamaradott kamaszlány vagy, aki előrehaladott elmezavarában azt képzeli, hogy amit tesz az voltaképpen csupa szivárványszínű ottalvós körömlakkozás?! Ha ez igaz, akkor kedves Valve, újfent bizonyítékát adtad annak, hogy zseniálisan tudod kelteni a hypeot, még annak árán is, hogy most egy több éves koncepciót romboltál le bennem. Na sebaj, majd valahogy kiheverem, nektek viszont le a kalappal!

UPDATE: azon gondolkodtam tegnap este a post megírása után, hogy a pyro totyogó, kicsit terpeszben lépegetésének mi lehet az oka… szerintem a Heavy biztos tudná a választ, csak éppen ez nem egy olyan téma, amiről szívesen beszélne 😉

Pár napja van fent a neten ez a videó, amelyen egy holland „művész”, Bart Jansen azon döntésének eredménye látszik, miszerint nem fogja csak úgy eltemetni Orville névre hallgató macskáját, mint ahogy minden normális (nem művész? :)) ember tenné miután kicsit átment rajta egy autó. Nem, ő ehelyett megalkotta az Orvillecopter-t, amelyet működés közben itt lehet megcsodálni:

Azon gondolkodtam (na most tessenek az érzékenyebbek elvonulni máshova, villantok egyet a beteg humoromból, konkrétan a röhögéstől fuldokolva adtam elő az alábbi ötletemet barátnőmnek néhány perce), hogy milyen lenne ha ezt bevezetnénk a temetéseken is: a halottnak nem utolsó útja, hanem utolsó repülése lenne, a hullaöltöztetők nem csak rendbe hoznák a testet, hanem felraknák a rotorokat is, majd amikor eljön a nagy nap a pap bácsi kezében az RC kontrollerrel megpróbálná benavigálni azt a méretre, és formára ásott lyukba (ami értelemszerűen különbözne a mostanitól). Ha nem sikerülne elsőre, akkor már felmerülne a gyanú, hogy a föld is kiveti a testet, és hogy biztos pokolra fog jutni, de lenne valami limit (három élet, mint a Marioban), amin belül ha mégis összejön a manőver, akkor megkönnyebbülhetne a rokonság. Esetleg amíg mindenki oda nem ér a temetés helyszínéhez addig röptetnék a magasban, hogy mindenki odataláljon. Éppen itt az ideje, hogy kicsit feldobjuk ezt az elavult, csak a szomorúságra alapozó temetési szertartást, szerintem pont valami ilyesmi lenne a legmegfelelőbb megoldás. Innentől kezdve a lehetőségek határtalanok 🙂

Az alábbi videóban található úriember valószínűleg elég sok időt eltölthetett a kilencvenes évek egyik sikerjátékával (pontosabban mindkét akkortájt megjelent részével), a The Incredible Machine-nal, ugyanis egy meglehetősen körülményes módját választotta az újságolvasásnak, melyhez szükség van többek között egy méregdrága MacBook Pro-ra (amit nem sajnálunk összetörni), gázégőre, és egy hőre meglehetősen érzékeny tengerimalacra. Mindez, valamint a belefeccölt meló persze eltörpül amellett a tény mellett, hogy legalább úgy lapozhatunk az újságunkban, ahogy még soha senki nem tette ezen a Földön:

Ezt tegnap reggel fényképeztem a liftben:

Tökéletes.