Egész egyszerűen hihetetlen, hogy a régi idők számítógépeinek csipogóiból miket ki lehet hozni: ma például ráakadtam egy szent őrült oldalára, aki a NES hangchipjén megkomponálta a Pink Floyd zseniális Dark side of the Moon című albumát 🙂 Márcsak azért is újszerű ez a project, mert általában fordítva szokott történni mindez, azaz a régi klasszikus dallamokat szokták egyes elvakult fanatikusok modern hangszereléssel megbolondítani, elég ha csak a Press Play on Tape nevű zenekart, vagy a rengeteg techno- és egyéb remixet említem (ezen az oldalon van jónéhány), bár az igazi nagy döbbenetet nemrégiben számomra ez a csodálatos videó okozta:

Ez a holland szimfonikus zenekar a tipikus példája annak, hogy néha – bár sajnos elég ritkán – egész jó dolgok sülhetnek ki abból, ha két egymástól teljesen idegen zenei stílust összeboronálunk 🙂

Szóval általában modernebb köntösbe bújtatják a kedvenc 8 bites zenéinket (ajánlott „irodalom”: Supremacy, Monthy on the Run, Giana Sisters, Commando… a satöbbi erősen indokolt), de hogy úgymond analóg muzsikát alakítsanak „prüntyögéssé” az még viszonylag ritka (most hirtelenjében Lady Gaga néhány száma jut eszembe, amik átestek ezen a konverzión, lásd ez a videó), olyanról pedig eddig még soha nem hallottam, hogy egy teljes albumnyi zene jusson erre a sorsra. A Moon8 nevű kezdeményezés pont erről szól, mivel – ha letöltjük a röpke 58 megát a készítő weboldaláról – meghallgathatjuk a fentebb említett 1973-as nagylemezt, amelyen olyan slágerek figyelnek, mint a Money, vagy a Breathe.

A borító -stílusosan pixelekből megrajzolva

Hasonlítsuk kicsit össze az eredetit az átirattal! Példának a Money-t vettem, mivel azt ismerhetik talán a legtöbben, nézzük hogy hangzik eredetiben:

Pink Floyd – Money

És most íme a NES-es változat:

Moon8 – Money

A különbséget zongorázni lehet, ugye? Persze tisztában vagyok azzal, hogy csak az ilyen igazán elborult kockák fognak örömet találni benne, mint amilyen én is vagyok: annak idején konkrétan rákötöttem a C64-emet kábel segítségével apám viszonylag komoly kazettás deck-jére, és telivettem két kilencven perces kazit a kedvenc zenéimmel (emlékszek, volt egy Tetris, aminek a soundtrack-je huszonvalahány perces volt, és annyira tetszett, hogy felvettem az egészet – most nézem, hogy valami állat fel is rakta Youtube-ra :D). Szóval csak saját felelősségre tessék hallgatni, mert olyan, mint mondjuk Kiszel Tünci naptárai: csak az igazán elvakult rajongók tudják értékelni.

Aki kíváncsi, hogy hogyan szólhat a progresszív rock nagy öregjeinek teljes albuma 8 bit-esítve, az erről az oldalról töltheti le!

(Technikai infó: ez a post még valamikor tavaly nyáron íródott egy azóta már megszűnt tárhelyre. Persze backup nem volt (minek is az), így egy csomó arra a tárhelyre feltöltött írást elnyelt az IFLY (Internet Fekete Lyukja), többek között ezt is. Ma viszont újra felvetette a víz (képzavar tudom) az immortal-net-es domain elfeledett RSS-feedje segítségével, így végre leközölhetem újra! Köszi érte S@ti!)

Ha máshol nem is, akkor a monitoron mindenképpen. A most bemutatott Trine című játék szerelem volt első látásra. Mindazonáltal, hogy nem voltam soha nagy rajongója a fantasy vonalnak (bár a Gyűrűk Urát kétszer is ki kellett olvasnom, annyira jó volt), ez a cucc mégis megragadta a figyelmemet. Elég volt néhány képet szemügyre venni a Gamestarban ahhoz, hogy lássam, hogy ez a játék jó, bár ezzel az egyszerű kis jelzővel nem tudom eléggé kifejezni amit gondolok róla. Talán azzal tudnám a legjobban jellemezni, hogy ha valaki kételkedne abban, hogy egy videojáték (de gyűlölöm ezt a szót) lehet művészi, akkor ezt dugnám az orra alá egy “ez neked nem költészet, köcsög?!” felkiáltással 🙂

A játék amúgy alapjait tekintve egy snassz kis platformjáték, tehát nagyon távoli rokonságban van mondjuk a Super Marioval, bár a hasonlóság tényleg csak akkor tűnik elő a két drusza között, ha a játékmenetet nagyon leegyszerűsítve szemléljük. Kezdjük a különbségek felsorolását azzal, hogy itt kapásból három karaktert irányíthatunk, személy szerint egy tolvajlányt, egy varázslót (aki mellesleg egy nőcsábász, bár ez a játék alatt nem lesz túl hangsúlyos jellemvonása), és egy lovagot. Közöttük bármikor válthatunk, tehát egy villanás alatt átalakulhatunk törékeny íjászból mindenkit hatalmas karddal szétdisztrojoló lovaggá. Ahogy ez már sejthető, mindegyik karakter másban jeleskedik: a tolvajlány íjjal lődöz, és csáklyával lengedez ide-oda, a varázsló tárgyakat (konkrétan ládákat, és pallókat) tud teremteni, illetve tárgyakat tud lebegtetni, húzni-vonni az varázstudománya segítségével, a lovag meg “csak” osztja a nagy csapásokat, illetve a pajzsával képes blokkolni a támadásokat. Talán ő a legkevesebb funckióval bíró figuránk, de azért gyakran fogjuk használni őt is, mivel a ránk törő csontvázhadseregek leküzdésében azért el fog kélni a nyers izomerő is 🙂 Eddig a szükséges tényanyag, most nézzük meg, hogy mi is lesz a játékban a feladatunk. Hm, voltaképpen annyi, hogy menni kell jobbra, mint minden hasonló platform ugrabugrában, de elég megnézni az alant elterülő videót, hogy lássuk: azért itt nem fog ártani kicsit gondolkodni se, mivel a készítők rengeteg fizikai feladványt építettek be a leküzdendő pályákba. Ezek nagy része azért nem okoz komoly fejtörést, inkább az fog káromkodásra késztetni, amikor huszadszorra esel le egy libikókáról pl., mert egész egyszerűen béna vagy hozzá, hiába tudod a megoldást. Ezek a kis szivatások szerencsére nem csapnak át sz*patásba (bár az utolsó pályáról már olvastam érdekes dolgokat), úgyhogy az ember nem akarja az első húsz próba után se egy laza uninstallal megkínálni az alkalmazást.

Ehhez hozzájárul az is, hogy ez a játék egészen egyszerűen gyönyörű. A pályák művésziek, nincs két egyforma tereptárgy, és az egész egy olyan egységes egészet alkot, amilyet már nagyon régen nem láttam. Az egész képi világból árad a hangulat, amelyet a remek fény-árnyék hatásokkal, és olyan effektusokkal fokoztak, hogy néha a kép előterében is elsuhan egy-egy inda, vagy vastagabb fatörzs. Ez jót tett a 3D-s érzetnek is, amely amúgy is kifogástalan, remekül oldottál meg a készítők, hogy egy alapvetően egy síkban játszódó játéknál szinte észre se vegyük, hogy igazából nem mehetünk arra, amerre a kedvünk tartja.

Ami még hatalmasat dob a beleélés-faktoron az a játék zenéje. Bő egy órányi készült hozzá, és egy Ari Pulkkinen nevű, rendkívül tehetséges finn (nem is mondtam, az egész játékot finnek követték el) zeneszerző munkáját dícsérik. Mindegyik stimmel az adott pálya hangulatához, és önmagukban is hallgathatóak. Most, hogy ezt írom is épp az szól, és nem bírom megállni, hogy ne osszam meg veletek a kedvencemet közülük:

Letölthető innen (délután meggyógyítom a linket) (jobb klikk -> cél/hivatkozás mentése más néven)!

Talán ez a legszebb dallam, amit játékban hallottam, még a World of Goo volt az, ami ekkora hatással tudott rám lenni zeneileg (amelynek zenéje letölthető ingyen itt).

Ennyi dícsérő szó után csak annyi maradt hátra, hogy összefoglaljam a játék esszenciáját: gyönyörű fantasy-környezetben óriásgombákon ugrálós fizikai feladványokat megoldós platformcucc iszonyatosan hangulatos zenékkel, és újszerű játékmenettel. Akit esetleg meggyőztem arról, hogy ha nem próbálja ki, akkor kihagy valamit az életéből (neem, dehogyis volt ez a célom 🙂 ), annak ajánlom kezdetnek a cucc demóját (próbaverzióját), ami letölthető innen.

Imádom az olyan programokat, mint a most kivesézésre kerülő AquaSnap: ingyenesek, kicsik, de nagyon meg tudják könnyíteni az ember életét. Ebbe a kategóriába sorolható a pár hónapja bemutatott Greenshot is, amelyet a mai napig rendszeresen használok, és úgy fest, hogy jelen vizsgálódásom tárgya is erre a sorsra fog jutni.

Állítólag – erősítsétek meg, nekem még nincs tapasztalatom ezzel kapcsolatban – Windows7-ben ha kijelölsz egy – nem teljes képernyőre rakott, tehát mozgatható – ablakot, majd nyomsz egy Win billentyű + kurzor balra/jobbra kombót, akkor könnyedén átméretezheted és pozicionálhatod úgy, hogy pont az asztal felét foglalja el. Ezt hívják a Microsoft-os okosmókusok AeroSnap-nek, és alapvetően nem rossz módszer arra, hogy kicsit rendezettebben dolgozzunk sok ablakkal, de vannak még hiányosságai. Nos, ezekre nyújt megoldást az AquaSnap, ráadásul olyan légies eleganciával, és egyszerűséggel, hogy megtanulni a használatát fél perc, megszokni meg talán kettő 🙂

Nézzük csak mire is jó! Tételezzük fel, hogy olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy – munka címszóval – egész nap mereszthetjük az alfelünket valamiféle számítógép előtt, és – mivel a Firefox-ban Farmville-zés mellett bizony néha valamiféle produktív munkát is kénytelenek vagyunk végezni – egy idő után rogyásig telik a tálcánk a megnyitott programok ablakaival, és csak hosszas Alt+Tab nyomogatás árán válthatunk át közöttük. Nem mondom, hogy ez a cucc megold minden ezzel kapcsolatos problémánkat, de – főleg ha több ablakot kell egyszerre figyelnünk – hasznos lehet, mivel segítségével egy egérmozdulattal átrámolhatjuk ablakainkat a képernyő felére, de akár negyedére is valamelyik sarokba!

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy adva vagyon egy ablak (ne legyen teljes képernyőn persze), megfogjuk a fejlécénél fogva, és elkezdjük húzni a képernyő tetszőlegesen választott széle felé. Amikor már kb. a felét „kihúztuk” a képből megjelenik egy kis ikon, ami jelzi, hogy ha most elengedjük akkor át fog méreteződni. Így tessék elképzelni:

Ezzel a módszerrel pillanatok alatt szétdobálhatjuk az ablakainkat, sőt – ahogy említettem már – ha sarok felé húzzuk, akkor a képernyő negyedére fog zsugorodni, és az adott sarokba fog áthelyeződni. Leírni bonyolultabb, mint használni, az alábbi kép „összehozása” például kemény 5 másodpercembe került:

A program tudása ezzel még nem merült ki (bár már most többet tud, mint a Win7 beépített funkciója), mivel segítségével egy (vagy akár több) kiválasztott ablakot kijelölhetünk, hogy folyamatosan előtérben legyen (azaz ne takarják el más ablakok soha), sőt megadható az is a beállításokban, hogy ez az ablak áttetsző legyen (és mennyire legyen az), szóval ezzel a lehetőséggel szem előtt tarthatunk pl gyakran használt Excel-ablakokat, vagy mondjuk egy jegyzettömböt, amelyből olvassuk a szükséges adatokat. A kívánt ablak kijelölése nagyon vicces (igazi parasztvakítás): megfogjuk a fejlécét, és megrázzuk az egérrel 🙂 Impresszív megoldás, és mókás érzés, amikor egy ilyen rázással áttetszővé varázsolunk ablakokat (a kollegák „hát ezt meg hogy csináltad?” reakcióiról nem is beszélve):) Képeken ez a funkció:

Ugyanez két mindig előtérben tartandó ablakkal így fest:

Ha mindez nem lenne elég, a program tud Multiple Document Interface (MDI)-felületeken is garázdálkodni, azaz alkalmas pl. az Excelen belüli táblázatrendezésre is.

A pláne az egészben, hogy jól fut Windows 2000-en, XP-n, Vista-n, és Windows7-en is, sőt már magyar a menüje is, szóval a használata tényleg gyerekjáték. Tökéletesen kezeli a több monitoros környezeteket is, kevesebb mint egy mega memóriát eszik, és szinte kimutatathatlan a CPU-terhelése.

Konklúzió:

ez egy korrekt segítőeszköze lehet mindazoknak, akik irodai munkát végeznek, és sok programot kell egyszerre használniuk. Kezelése nagyon egyszerű, ingyenes, magyar, sokoldalú, és nem terheli a gépet. Egy hibája van csak – bár ez csak nekem az: a Putty nevű terminálkliens ablakainak méretezésével vannak gondjai, de már írtam egy szép levelet a fejlesztő bácsinak, hogy ha lehet a következő verzióban már ne jelentkezzen ez a probléma 🙂

Letölthető innen.

1994… bizony, akárhogy is számolom idestova 16 éve(!) dobta ki a Microprose (nem keverendő a Microsoft-tal) Chris Sawyer (nem keverendő Tom Sawyer-rel) zseniális játékát, amely jelen postom tárgyául szolgál. A címe Transport Tycoon volt, majd – a nagy sikerre való tekintettel – a kiadás után egy évvel kijött a tunningolt verziója is, a Deluxe, amely néhány plusz funkcióval, lehetőséggel bővítette az eredeti játékot. Ezekben az időkben a játékfüggő fiatalság bizony még nagy erőkkel nyüstölte a Commodore cég Amiga-it, sőt – Magyarország elmaradottságából adódóan – nem volt ritka a jó öreg hatvannégyes se a háztartásokban. Az igazán burzsujok viszont már 386-osokon tolták a Doom-ot, meg a Heretic-et, és eme kiválasztott réteg találkozhatott először ezzel a csodával is.

A játék alapötlete, és célja pofon egyszerű: építs ki minél jobban menő szállítmányozó-céget, nyomd le a konkurrens vállalatokat, és fejlődj a korral. A szent cél (=extraprofit) érdekében hajókat, autóbuszokat, teherautókat, repülőket, és vonatokat vethettünk be, amelyek – miután beprogramoztuk a követendő útvonalat – már maguktól járták az útjukat, és termelték (jó esetben) a bevételt. Persze idővel az amortizációnak „hála” drága eszközeink kezdték bemondani az unalmast, ilyenkor kellett dönteni: fenntartjuk az egyre nagyobb veszteséget termelő, egyre sűrűbben lerobbanó gépparkot, vagy súlyos összegekért új mozdonyokat/buszokat/stb.-ket vásárolunk. Az alapjáték sima, kontinentális éghajlatú pályáin volt lehetőség pl. szenet szállítani a bányából az erőműbe, de ha úri ízlésünk úgy tartotta akkor felcsaphattunk olajtanker-flotta tulajdonosnak is. A lehetőségek – sablonduma, de igaz – effektíve határtalanok voltak a játék során, mivel megtehettük azt is, hogy előre gyártott térképek helyett generáltattunk a géppel egy terepet, amelyen minden alkalommal új kihívások vártak. A játék időszámítása 1950-től a jövőig terjedt, aminek köszönhetően átélhettük azt, hogy milyen érzés lecserélni a kezdeti gőzmozdonyainkat dízel- majd elektromos hajtásúakra, sőt a játék végén már nyergesvasút is üzembe állíthatóvá vált.

Hiába az időközben eltelt rengeteg idő úgy látszik, hogy a Transport Tycoon kortalan klasszikus. Azt, hogy nem merült feledésbe sokban köszönheti néhány fanatikus kocka rajongójának, akik 2003-ban nekiálltak leprogramozni belőle egy nyílt forráskódú, szabadon bővíthető/alakítható, ráadásul multiplatform (Win, Linux, BSD, Solaris, de létezik belőle nem hivatalos Nintendo DS, Pocket PC, sőt PSP verzió is többek között) változatot. Ez lett – eleinte – a TTDPatch, majd később a Open Transport Tycoon. Postom örömteli apropója az, hogy április elsején megjelent a játék 1.0-s verziója, amely – elődjeihez hasonlóan – rengeteg újítással büszkélkedhet a klasszikus kilencvenes évek derekán készült őséhez képest, amelyeket még felsorolni is nehéz (a teljes lista magyarul itt érhető el), de a kulcsfontosságú fejlesztésekről én is írok pár sort:

• sokkal nagyobb térképek
• modern multiplayer-lehetőség (helyi hálóban, vagy neten)
• kényelmes, és praktikus online letöltőrendszer (főmenüből elérhető, segítségével új pályákat, modelleket, AI-ket, stb. lehet lehúzni)
• NewGRF támogatás: használatával új grafikákat használhatunk a játékban, szóval ha nem tetszik a sín, a víz esetleg a járművek, akkor ezekkel a file-okkal segíthetünk rajta.

Pillanatkép a szerverválasztó képernyőről

Végezetül egy kis install-segítség: feltelepítés után még nem lehet kapásból indítani az exéjét, mivel az eredeti játék jogvédelem alatt áll (ez igaz nemcsak az egészére, hanem az olyan alkotórészeire is, mint pl. a grafikai file-jai), ezért a készítők kénytelenek voltak saját maguk legyártani a szükséges grafikai file-okat. Ezek rendre a következők: OpenGFX, OpenSFX és OpenMSX. Ezekre mindenképpen szükség van a futtatásához (vagy használhatóak az eredeti grafikai file-jai is, de én nem találtam sehol a vinyómon ezt az őskövületet)! Miután letöltődtek a zip-ből ki kell tömöríteni a mappákat a …C:\Documents and Settings\<név>\Dokumentumok\OpenTTD\content_download\data\ könyvtárba (ez persze máshogy néz ki Vista/Win7 alatt: ott C:\Users\<név>\Dokumentumok\OpenTTD\content_download\data a keresendő), majd indítható is a játék.

Javaslom, hogy a némileg oldskool grafika ellenére (vagy épp’ azért) tegyetek egy próbát vele! Magyar nyelven is elérhető, ingyenes, és hosszú távú szórakozást nyújt, ráadásul jobban leköt, mint némelyik modern grafikai csoda!

Letöltés, hivatalos oldal ezen a linken.

UPDATE:

minekután megpróbáltam helytállni egy multiplayer meccsen, és szomorúan konstatáltam, hogy ezek bizony állatok (ilyeneket hoznak össze, míg én örülök, ha össze tudok kötni két vasútállomást) úgy döntöttem, hogy kicsit utánanézek a profi vasút- és egyéb vonal tervezés rejtelmeinek. Fáradozásaimat (értsd: Google-ezés) siker koronázta: ezen a Wiki-oldalon megtalálhattok mindent, ami igazán profi OTTD-játékossá tehet titeket – bár csak angolul, de legalább képekkel illusztrálva!

Alig vártam, hogy végre visszaérjek az albérletbe, és nekiállhassak az új gép beüzemelésével kapcsolatos előkészületeknek. Hétvégén már mindent átrágtam alaposan: fizu lesz hét végén (kiderült, hogy akár már holnap is megkaphatom), beváltom az euro-t, amit nem költöttem el Németországban, kell a hely a vinyón, ha meglesz az új gép, azt is kell valahogy csinálnom, ja és nem ártana a rendelést is még időben leadni az alkatrészekre… A gépbővítés lázában égek 🙂

Komolyan félek attól, hogy úgy rá fogok kattanni a masinára, amire tizennégy éves korom óta nem volt precedens (akkor kaptam ugyanis Ricsi barátomtól ajándékba(!) egy 486-ost), és konkrétan nem fogok tudni aludni ettől az ördögi gépezettől 🙂 Próbálok mértékletes lenni, egyszerre csak 2 játékot feltelepíteni, és azokat nyüstölni (ezzel megadva az esélyt arra, hogy megunjam őket, és akkor talán végre lesz egy kis nyugtom), listákat, prioritásokat állítok fel, hogy mivel kell feltétlenül eltöltenem néhány órát. A választék meglehetősen tág volt, mivel az utóbbi 7-8 év játékterméséből szemezgethettem (tk. ezeknek csak töredéke futott el az eddigi vasamon), és – bár kipróbálni csak keveset, és kevés ideig volt lehetőségem, pl. egyszer GTA4-ezhettem egy órát Tamás barátomnál – de meglehetősen jó szaglással vagyok megáldva minőségi game-k terén, így nem volt nehéz a döntés még így, tapasztalat nélkül sem. Következzék a tízes lista, amelyeket feltett szándékom végigtolni, vagy akár csak kipróbálni (már ha nem annyira jók, amennyire gondoltam, és félúton megunom őket):

10. Mirror’s Edge: már régebben lelkendeztem róla, de pár szóban összefoglalom megint: bár rövid, viszonylag könnyen megunható stuff, ráadásul kevés színnel operál mégis felkerült a listára, mivel nagyon nagy feeling lehet belebújni a futárcsaj bőrébe, és a nyári forróságban izzó tetőkön ugrálva parkour-ködni miközben golyók fütyülnek a fejed mellett. Van neki igencsak jófajta főcímzenéje is (a telefonomon fent is volt jópár hétig), az alábbi videót is ez festi alá:

9. Borderlands: ezt csak pár röpke pillanatig volt szerencsém „élőben” is látni, de jó benyomást tett rám a rajzos grafika (fillezett vektor – powa, á’la XIII), az egész egyedi szereplők, a szépen kivitelezett harcjelenetek, és a lepusztult kicsit Fallout-ot idéző világ, amelyben játszódik. Tipikusan az a játék, amit alig ismerek (mégcsak nem is nagyon olvastam róla), de a szimatom azt súgja, hogy nem fogok úgy járni, mint Arany János éji bogara (gyk: koppanni), ha teszek vele egy próbát. Videó is van, prezentálja a feelinget:

8. Halo 2: az első részét imádtam, hihetetlen hangulata volt annak, ahogy Master Chief bőrébe bújva robbantgattad a kis grunt-okat (akik alkalomadtán visítva menekültek előlünk, miközben a fegyvereiket a fejük felett lóbálták – haláli fazonok), vezetted a szanaszét parkoló dzsipeket (esetleg tankokat, és egyéb járműveket) mindezt megkínálva egy sajátos hangulattal, amit az olyan zseniális mellékszereplők teremtettek meg, mint a gömbszerű, állandóan (asszem női hangon) magyarázó robot. A második részről csak jót hallottam – kivéve, hogy bizonyos üzleti megfontolásoktól vezérelve csak DirectX10-en hajlandó elindulni, de most már ez az akadály is elhárult 🙂

Videó róla (hm, elég harmatos ez a grafika… sebaj, ha kárpótolja a hangulata, akkor nem fog érdekelni):

7. Bioshock 2: erről már szintén értekeztem nem is olyan régen, úgyhogy most csak tőszavakban: (megint ismétlem magam, de ez tényleg fontos) hangulat, klausztrofóbia, eszméletlen látványvilág (= gyönyörűen csobogó, hullámzó, hömpölygő víz mindenütt), és jó sztori. Ja, a hangulatát említettem már? 🙂 Videót nem rakok, van a belinkelt postnál már egy jól sikerült darab.

6. Crysis + Warhead: tipikus szilikongyerek játéknak tűnik (értsd: semmi történet, míves párbeszédek, esetleg művészi beütés, csak tömény erőszak, GI Joe-skodás, és mocskosul szép grafika), de már csak kíváncsiságból is meg akarom nézni, hogy mit produkál majd a vasamon ez a program, amit hosszú ideig mumusként emlegettek mondván nincs olyan konfig amin röccenésmentesen futna full grafikán (legalábbis a vége, ami állítólag igencsak szereti 24 alá vinni azt a fránya képkocka/másopercet). A Warhead-et is hozzácsaptam, mivel ez a hivatalos kiegészítője, amit ráadásul magyarok követtek el, szóval kíváncsi vagyok, mit követtek el ezek az arcok. Ez a trailer pontosan az elején említett szilikongyerekes játékmenetbe enged bepillantást:

5. TeamFortress 2: ez a játék nagyon jó, bár nem feltétlenül „miatta” adtam a fejem gépfejlesztésre (tudniillik eldöcög egy régebbi vason is, és nem kér enni) mégis majd csak most fogom kipróbálni, mert az a halálom, ha szaggat egy játék multiban (mivel nem elég a gépem hozzá), és azért kapom a fejest, mert nem volt időm két képfrissítés között fedezékbe vonulni. Bővebben nem vesézném most ki, mivel – nahát – erről is írtam pár hete.

4. Far Cry2: az első része a szívem csücske volt anno a sokak által szidott szörnyek ellenére is, amelyek vandál vizigót-hordaként rombolták porrá a feltűnésükig hellyel-közzel maradéktalan realitás-érzetet. Eme malőr ellenére egyöntetű „aztakurva!” volt a reakciónk a srácokkal, amikor először kecmeregtünk ki a barlangból a napfényre a játék elején. A második rész rátett egy lapáttal: ugyan a karibi szigetvilágot (sajnos) lecserélték Afrikára, így kristálytiszta vízű lagúnák helyett a dzsungelben kell bandáznunk, de olyan vizuális orgazmus közepette, hogy én még ilyet nem láttam. Sztori, meg hasonlók tekintetében nem tudok nyilatkozni (feltételezem, hogy nem túl erős ez az aspektusa), de mindenképpen végig fogom tolni, márcsak azért is mert világ életemben ki akartam próbálni, hogy milyen érzés egy szál csavarhúzóval megszerelni egy halálán levő autót 🙂

3. STALKER Clear Sky, Call of Pripyat: megint egy folytatás (pontosabban kettő), amelyeknek első része annyira eltalált darab volt, hogy tutira veszem, hogy a fejlesztőgárda ezeket se cseszte el. A mai napig emlékszek azokra az estékre, amikor a Zónában kóboroltam, felettem haragosan morajlott az ég, a távolban villámok cikáztak, és én poroszkáltam az elhagyott országúton a pusztaság közepén kezemben felhúzott gépfegyverrel, készen arra, hogy megvédjem magam a sugárzástól elmutálódott kutyák csordáitól. Nnnna, már megint előjön a kedvenc vesszőparipám: a hangulat. Ha ezt sikerült reprezentálni (neadjisten továbbfejleszteni) a folytatásokban, akkor már elégedett leszek. A brilliáns grafikát, a sok csilli-villi effektet már nem is említem: persze, jó hogy szép a játék, de a STALKER-t én soha nem a grafikájáért szerettem.

2. Fallout 3: ifjú titán korom kedvenc játékai közé tartozott a Fallout-univerzum első két része. Talán nem is tudok más RPG-t mondani, ami ennyire megfogott (nem, még a Diablo sem), mint ez a két zseniális remekmű! Az atomháború utáni posztapokaliptikus milliő, az ötletes küldetések, a társaink (mint Dogmeat, a kutyánk, akit elvesztettem egy misszió során, de nem töltöttem vissza az állást – ez volt az ő végzete, nem akartam csalással visszahozni az élők sorába), a véres tűzharcok (minigun kontra útonálló… na az nem szép látvány), a sok fejleszthető tulajdonság, a karakterlapon az ötletes figurák, és maga a sztori ami egybefogta a játékot mind-mind zseniális volt, és megismételhetetlen. A harmadik rész immáron teljes 3D-ben próbál a félig felülnézeti (izometrikus) elődök nyomdokaiba lépni, és ahogy elnéztem (mert bizony ezt képes voltam felrakni a jelenlegi gépemre, bár nem volt benne köszönet) ez hellyel-közzel sikerült is neki. Megintcsak egy éjszakai kalandozás ugrik be a játékból, miközben a romok között haladtam, a fejem felett világító Hold megpróbálta valamelyest megvilágítani a tájat, és a PipBoy-omból (a játékban használt PDA-fajta) andalító negyvenes évek-beli amerikai big band muzsika szűrődött ki. Csakazért se írom le, hogy ez a játék milyen szempontból domborít nagyot, legalábbis szerintem 🙂 Van nekijje egy jó elborult trailere is, érdemes megnézni:

Végül, de nem utolsó (sőt: első)sorban következzék a győztes, amelyet hosszas töprengés után hagytam csak a helyén (a Fallout3 erős ellenfele volt, legszívesebben holtversenyt hirdetnék közöttük):

1. GTA 4: a játék, aminek mindegyik elődjével játszottam (és sokat közülük végig is vittem): a GTA. Ez a három betű jelenti számomra a minőségi szórakoztatást (tudom, szar nekem), és a felhőtlen mókát, kacagást. Az összes közül a Vice City maradt az örök szerelem (pár hónapja már megírtam miért), de Rico-nak (a negyedik rész főhősének) minden esélye megvan, hogy végre letaszítsa trónjáról Tommy-t, a hawaii-inges macsót. A hihetetlen munkával, és műgonddal megalkotott élő, lélegző város, a csodálatos törés- és fizikai modell, a rengeteg lehetőség, és küldetés mind-mind egy csodálatos játékot körvonalaznak, amit hónapokig lehet nyúzni úgy, hogy nem unod meg (pláne, hogy olyan multija van, amilyet még nem pipáltam). Tudom, hogy optimizálatlan („nincs benne élsimítás”, hogy Tamás barátomat idézzem), indokolatlan a gépigénye (mondjuk ez engem nem nagyon fog érinteni :D), meg hasonlók, de ez mégiscsak GTA, és nem is akármilyen – igazi gyémánt. Videó róla:

Néhány perc alatt lelazít, és megnyugtat – rám legalábbis így hatott, amikor néhány egérmozdulattal alkothattam egy ilyet:

LINK

Tipp: a Shift-et lenyomva választhattok színt is!

UPDATE: azért ez se semmi, főleg a munkaterület alatt bemutatott alkotások, amik a segítségével készültek: LINK.

UPDATE2: bachterman nevű törzskommentelőm a következő képet hozta össze az első weboldal, és egy rajztábla segítségével:

Nice!

A sasszeműbbek (azokon belül akik az alapértelmezett mintfresh témát használják) talán már észrevehették, hogy újabb elemmel bővült a blog oldalsávja, amely a Blogwire címke alatt fut. Mivel elég új kezdeményezésről van szó, ezért gondoltam rittyentek egy kis bemutatást róla, hátha ezzel is segíthetek elterjeszteni a magyar blogszférában. Teszem mindezt azért, mert ötletes módszernek tartom arra, hogy kicsit megnöveljük a látogatottságunkat, sőt esetleg blogger-haverságokat köthessünk a szolgáltatás többi használójával.

Az ötlet – bár nem új – ebben a formában a Wyctim nevű blog hasonló nick alatt futó szerkesztőjének fejéből pattant ki. Lényege: amennyiben kirakod az oldaladra ezt a véletlenszerűen váltakozó okosságot, akkor a te blogreklámod is megjelenik a többiek oldalán, így esélyes, hogy az ily módon hálózatba csatlakozott blogok olvasót cserélhetnek egymás között. Mivel a kirakott box elegánsabb, és feltűnőbb, mint a sima szöveges lista, ezért nagyon jó eszköz arra, hogy ne csak magunknak, meg a szűk haveri körünknek írjunk, hanem esetlegesen kiterjeszthessük kicsit az olvasótáborunkat.

Működése pofonegyszerű: küldjünk egy mail-t Wyctim-nek az oldalán említett paraméterekkel, majd a válaszlevélben kapott kódrészletet illesszük be az oldalsávunk kódjába. Mivel mindez platform-független (megy WordPress, Tumblr, blog.hu, freeblog, stb. alatt) ezért semmi akadálya nincs a szélesebb körű elterjedésének. Nagy vonalakban ennyi, de ha további kérdések merülnének fel a fejlesztő készségesen segít megoldani őket, ha megírjátok neki a mailcímére őket.

További infókat itt találhattok erről a dologról.

(Off: úgy fest, hogy ma nagyon marketing-szakemberes napot tartok, mivel ez lesz a második enyhén mézesmadzag-feelinggel megáldott postom (nem sokkal éjfél után publikáltam, azért csúszott át a dátuma 11.-ére). Esküszöm, hogy nem kapok érte pénzt (ebből is látszik, hogy született balek vagyok, ingyen dolgozok multiknak), egész egyszerűen így jött ki a lépés :))

Van ugye a Google Reader. Ez a kijelentés persze nem mindenkinek (sőt, inkább nagyon keveseknek) annyira triviális, mintha azt mondtam volna, hogy minden politikus bűnöző az ég kék, konkrétan a héten kérdezett rám az egyik kollegám – a képernyőmet látva – hogy „ez valami új szolgáltatásuk?”. Mondtam neki, hogy nem, majd megpróbáltam összefoglalni pár mondatban a lényegét, de sehogy se akart a feje fölött megjelenni az a fránya villanykörte (gyk.: nem értette meg, hogy mire jó ez). Most se kedvem, se időm elmagyarázni, hogy mik azok a feed-ek (már csak azért sem, mert régebben kifejtettem), helyette erre az újításra koncentrálnék, amit Reader Play-nek neveztek el a Google fejlesztői.

Klasszikus Teleshop-os trükk, nézzünk egy előtte/utána képet:

Az érthetőség kedvéért azért mellékelek egy képet a teljes felületről is:

Szóval: amit megpróbáltam csekélyke stílusérzékemmel (és Photoshop-tudásommal) érzékeltetni az az, hogy a Reader kapott egy csilli-villi showcase-szerű külsőt, amely segítségével interaktív lapozókönyvként tudunk a feed-jeink között tallózni. A képernyő alján egy sávban csücsülnek a kezelőgombok:

Ezek sorban:

• bélyegképek ki/be kapcsolása
• eredeti, vagy spéci Play-es nézőmód váltogatása (a Play-es optimalizálja a képernyőre a képeket pl.)
• beállítások (újakat, csillagozottakat, lájkoltakat, vagy megosztottakat mutassa-e, stb.)
• bemutató (slideshow) indítása

A közepén pedig a már megszokott csillagozás, lájkolás (brr…), és megosztás figyelnek.

Természetesen a régi billentyűk (J,K a lapozáshoz, L a lájkoláshoz, stb.) továbbra is működnek.

Nagy vonalakban tehát elmondható, hogy nem történt forradalom, mindössze egy régi jól bevált szolgáltatás kapott megújult külsőt, amely engem a Cooliris-re emlékeztetett, bár annyira nem látványos. Talán ez már hozzá fog járulni a Reader elterjedéséhez, mivel végre nem úgy néz ki, mint valami könyvelőprogram felülete 🙂 Én mindenesetre munkahelyen maradok a régi kinézetnél pont ebből a megfontolásból adódóan (ott ugyanis nem árt, ha valami nem túl feltűnő a monitoron), de otthoni használatra a továbbiakban én ezt fogom használni. Egy próbát bőven megér!

UPDATE:

most volt időm kicsit jobban elmélyedni ebben a csodában, és csalódottan konstatáltam, hogy ez nem a saját feed item-jeinket mutatja, hanem – alapból – a Google által ajánlottakat! Remélem, hogy ezen változtatnak, mert ebben a formában nem ér semmit az egész (nekem legalábbis)…

Sokszor írtam már, hogy nagy rajongója vagyok a hordozható programoknak, mivel nem kell őket telepíteni, nem írják be magukat a registry-be (ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy ne lassuljon be, és váljon használhatatlanná Windows-unk néhány hónap alatt), és ha megunjuk őket, akkor egy elegáns ‘törlés’ paranccsal megszabadulhatunk tőlük, nem kell uninstallal, meg hasonló nyűgökkel vacakolni. A felsoroltak mellett nagy motivációs tényező volt a felhajtásukkal, és használatukkal kapcsolatban a céges gépem volt, amire nem igazán ildomos semmit telepíteni, ami „külsős”, bár ez alól állítólag kivételt képeznek az open-source free programok.

Jó darabig úgy „toltam” ezt a portable-esdit, hogy létrehoztam egy ‘Progik’ mappát a pendrive-omon, és onnan indítgattam az épp szükséges alkalmazásokat. A most bemutatott program ehhez képest nem túl sok új funkciót nem biztosít, „csak” nagyban megkönnyíti a programjaink rendszerezését, futtatását.

A Portable Apps weboldal Platform nevű keretprogramjáról van szó (letölthető itt),  amelyet feltelepítve egy felületen belül elegánsan érhetünk el mindent, amire csak szükségünk lehet: böngészőt, irodai programcsomagot, beszélgetőklienst, pdf-olvasót, és a lista még folytatható.

Hogyan is működik ez a kis cucc? Felmegyünk szépen a fent már linkelt oldalára, és kiválasztjuk az igényeinknek leginkább megfelelő verzióját. Alapvetően elmondható, hogy a Platform (az első oszlopban) nem tartalmaz semmilyen programot, a Suite Light csak néhányat, míg a Suite Standard pedig több mint egy tucatot. Kiválasztjuk a nekünk szimpatikust, letöltjük (a legnagyobb installja jelenleg 139 mega, és négyszázat pakol fel a meghajtóra), és elindítjuk a telepítést. Ha végzett, akkor onnantól kezdve a pendrive PortableApps mappájában fog figyelni, és a StartPortableApps.exe-vel lehet indítani (az is megoldható, hogy mindig elinduljon, ha rádugjuk az USB-re a kulcsot, de még nem vettem a fáradságot, hogy beállítsam).

Ezután csecse kis kezelőfelületet kapunk:

Persze nálam már jóval több program van a listában, mint amit a weboldal „szállít”, de nem kell megijedni, ezek „telepítése” is gyerekjáték: egész egyszerűen be kell másolni a ..:\PortableApps\PortableApps\ mappába a plusz hozzáadandó alkalmazásokat (külön almappákban), amelyeket a következő induláskor (vagy valamelyik program nevén jobb gombot nyomva, majd ‘Újratöltés’-re menve) meg is fognak jeleníteni a listában.

Ha olyan programot látunk, amelyről tudjuk, hogy soha a büdös életben nem lesz szükségünk, akkor két lehetőségünk van:

• jobb klikk -> Elrejtés
• jobb klikk -> Uninstall (rákérdez, de legyünk bátrak, menjünk az Ok-ra)

A weboldalon amúgy jópár nagyon hasznos egyéb program is elérhető ezen a linken. Ha valamelyik megtetszett csak húzzuk le az exéjét, majd a Suite Opciók -> Új program telepítése menüpontjában tallózzuk ki.

Van még pár extra funkciója is, mint például:

• biztonsági mentés készítése a portable programokról varázsló segítségével (profilok, könyvjelzők, stb.)
• előre definiált médiakönyvtárak, amelyek segítségével könnyen elérhetjük a zenéinket, stb. (hasonló van a Windows Dokumentumok mappájában is, azt se használtam soha)
• ha szeretnénk, hogy egy adott progi egyből induljon, ha futtatjuk a Suite-t, akkor a jobb gombos menüben van lehetőség ezt beállítani
• van lehetőség arra, hogy lecserélje a Windows háttert, ha fut: csak bmp formátumban be kell másolni a kívánt képet a ..:\Documents\Pictures mappába a pendrive-on, és el kell nevezni portableapps_wallpaper.bmp (illetve portableapps_wallpaper_wide.bmp-nek, ha szélesvásznú monitort használunk)

Mint látható a cucc használata pofonegyszerű, és jóval elegánsabb, mint pl. ikonerdőt fenntartani az Asztalon (amelyek csak akkor élnek, ha be van dugva a pendrive-unk), vagy minden alkalommal kitallózni a hordozható programjaink exéit.

Használjátok egészséggel!

Kedvenc virtuális zenekarom, a Gorillaz új klippel rukkolt ki, amely a mostanában megjelent Plastic Beach című nagylemezüket hivatott promotálni. A Blur frontemberének, Damon Albarn-nak, és a Tank Girl című képregény rajzolójának, Jamie Hewlettnek közös együttese évek óta a kedvenceim közé tartozik, mivel látok bennük kreativitást, és ez igaz a zenéjükre, és a klipjeikre is. A zenében rejlő ötletességre az egyik legjobb példa talán az El Manana című számuk lehetne, amely nálam a „világ legszomorúbb klipje” díj nyertese (holtversenyben a Radiohead Paranoid Android-jával), de a vidámabb számaikon is átsüt valamiféle melankólia. Ez a project (utálom ezt a szót) érdekes egyvelege az underground, és a mainstream zenének, mivel nem illik bele a Viva TV-s image-be, mégis nyomják a klipjeiket, és a legtöbb fiatal ismer tőlük legalább egy számot.

Öt éve nem jött ki nagylemezük, kezdtem már azt hinni, hogy feloszlottak (ami rajzfilm-figurákról lévén szó meglehetősen furcsán történhetett volna meg :)), erre ma – Zé barátom linkje által – rábukkantam az új lemez egyik húzószámának klipjére, amely a Stylo címet viseli. A zene alapvetően tetszett, a történések dinamikája is, továbbá érdekes volt látni a zenekar tagjait is úgy, hogy végre kiléptek az élénk színekkel operáló rajzfilm-szerű világból, de az igazi döbbenet a klip közepe táján jött: de hisz ez Bruce ‘Badass’ Willis! Nagyon jól alakítja az ember (vagyis CGI-figura) vadászt, igazi flegma macsó:

Ha meg szeretnétek hallgatni a teljes albumot, akkor ide kattintva megtehetitek!