Be kell hogy valljam, hogy ez a post felér egy pofátlan rebloggal, mintha csak a Tumblr szele csapott volna meg, mivel Sasvári blogger kollega mai írásán felbuzdulva született meg. Úgy gondoltam, hogy az a project, amiről írt megér annyit, hogy veletek is megosszam.

Erről a játékról hallottam már korábban is, de valahogy elkerülte a figyelmemet a játszható „demo” a weboldalán, pedig ha akkor kipróbálom már lehet, hogy rég függnék tőle durván. Ez ma gyökeresen megváltozott, miután az online verzióra mutató linkre kattintottam… és feltárult előttem egy rég elfeledett világ. Mielőtt még elfelejteném: most éppen a Minecraft című garázsfejlesztésről beszélek, amelynek hála újra annak a tizenéves kölyöknek éreztem magam, aki hosszú heteket szöszmötölt a Duke Nukem 3D nem túl felhasználóbarát pályatervezőjével csak azért, hogy összerittyentsen valami profi alkotást. Annak idején ez félig-meddig sikerült is (screenshotjaim vannak róla, videót sajnos sehogy sem tudtam kilopni, pedig összehoztam volna belőle egy jó kis bemutatót audiokommentárral :)), bár a pálya félkész maradt (sőt, egyenesen bugos :)), de most újra eszembe jutottak azok az órák, amiket alkotással, egy új világ létrehozásával tölthettem – persze miután végigrágtam magam több száz oldalnyi FAQ-n, meg tutorial-on (mennyivel könnyebb lett volna Youtube-videók alapján megtanulni, kár hogy videomegosztó oldalak akkoriban még nem léteztek). A különbség most csak annyi, hogy semmiféle előképzettséget nem igényel, hogy az ember összehozzon egy ilyen képet, mint ez:

Az a változat, amivel ezt csináltam böngészőben fut, és az egész Java-ban van írva (letölthető innen), és a kezeléséhez elég a két egérgomb, a WASD-billentyűk a mozgáshoz, és a space az ugráshoz. Bárki bármikor összehozhat hasonlót, csak egy középkategóriás gép, és némi szabadidő szükségeltetik hozzá!

A játéknak létezik egy fizetős verziója is, amelyben már küldetések is vannak, de az ingyenes neten futó verzióval is lehet regisztráció után multizni(!), amely új dimenziókat nyit meg a pixelvilág által nyújtott lehetőségek terén 🙂

Annyira megragadott a cuccban rejlő kreativitás, és végtelen(nek tűnő) lehetőség, hogy – most tessék figyelni! – úgy döntöttem, hogy igenis megér rongyos 9,95 eurót a full verzió, és meg fogom vásárolni. Már be is regisztráltam PayPal-re, szóval a dolog folyamatban van, jövő hétre már boldog tulajdonosa leszek egy legálisan beszerzett példánynak. Gondolom fent lehet torrenten is, de az ilyen független néhány fős fejlesztőcsapatoknak szívesen adok pénzt, pláne hogy a program amit kódoltak hosszú távú szórakozást garantál. Márpedig – elnézve ezeket a képeket – ezzel nem lesz probléma, ráadásul már csináltak Team Fortress 2 map-et is belőle 🙂

UPDATE:

az alábbi videón szereplő világ megalkotása a készítő bevallása szerint öt nap alatt történt. Nézzétek meg, szerintem ha valaki ez alapján nem akar belevágni a saját birodalma létrehozásába annak nem fog bejönni a játék:

További lenyűgöző videók itt!

Hosszú idő után újra vettem a fáradtságot, és kicsit frissítettem a gépemre telepített játékok listáján. Persze ebben közrejátszott az is, hogy kezdtem erőteljesen unni a választékot (hetek óta a Bioshock 2, és a Team Fortress 2 tölti ki kizárólagosan a játékra fordítható óráimat), és pont kapóra jött a Steam, és a rajta keresztül letölthető demo-k széles(nek nem mondható) választéka. Két játékot szúrtam ki a frissebb eresztések közül: az egyik a Kane and Lynch 2 – Dog days, a másik pedig a Mafia 2 volt.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy fényezzem kicsit a sokak által szidott Steam-et: a demok letöltése két kattintás volt, majd az első indításnál elegánsan feltelepítette a szükséges segédprogramokat, frissítette a DirectX-et, úgyhogy nekem nem sok teendőm volt a játékon kívül. Az uninstall hasonlóan gördülékenyen ment, szóval nem rossz ötlet a Steam-en keresztüli demobeszerzés – az már más tészta, hogy néhanapján a Team Fortress elveszti a kapcsolatot vele, ergo ha elérsz valami achievement-et, akkor vagy elmenti a szerver, vagy nem.

Kezdjük a Kane and Lynch-csel a boncolgatást: a bő egygigás demo lecuppantása után körülbelül 10-15 percnyi játékra van lehetőségünk, ami nem túl sok, de arra pont elég, hogy egy kicsit belecsöppenjünk a meglehetősen beteg hangulatba, és megcsodáljuk a korrekt grafikát. (Csak zárójelben: még a kilencvenes évek derekán az idSoftware elkövette azt a hibát, hogy a Doom demo (akkor még shareware-nek hívták) változatába belepakoltak egy teljes epizódot a háromból, amivel remekül el lehetett lenni a teljes változat kifizetése nélkül is.) Bevallom őszintén, hogy az első részt nem próbáltam ki néhány éve, mivel elég szépen lehúzták az általam olvasott játékmagazinok tesztelői (csapnivaló volt az irányítás, ha jól emlékszem), de erről már szebbeket írtak a Gamestar augusztusi számában, úgyhogy gondoltam teszek vele egy próbát, mégha csak a demo végigtolásának erejéig is. Nem bántam meg különösebben a dolgot: ilyen hangulatú játék már nagyon régen nem akadt a kezeim közé, amelyet főként bájos főhőseink megragadó személyisége, és a túlzsúfolt, mocskos, szűk sikátorokban bővelkedő Shanghai-i külvárosi környezet határoz meg. Leginkább talán a Manhunt 1-2-nek van ilyesmi milliője (mindkét részt betiltották néhány országban túlzott brutalitása miatt), talán már ez is sokat elárul arról, hogy mik várnak ránk a játékban. Kane and Lynch nem nevezhető fényes páncéljú, az igazságért, és a törvényért harcoló lovagnak: gyószer- és alkoholfüggő, gátlástalan, semmitől vissza nem riadó bűnözők, akiknek fejét – egy rosszul sikerült fegyverbiznisz után – tálcán akarja látni a kínai maffia, a rendőrség, de még talán a helyi cserkészlány-egyesület is.

Két bájos főhősünk – ezt a képet azért nem raknám be háttérnek 🙂

Finoman cizellált stílusukról, és magas fokú diplomáciai készségeikről az alábbi kis novellarészlet adhat átfogó képet, amelyet a Gamekapocs-ról emeltem át pofátlan módon:

-Ki volt a megbízótok? Ki bérelte fel a szemétláda punkokat? Miért ütöttetek rajtunk a sztrádán? Beszélj te szarházi, kitépem a beledet! – ordította Lynch, köpött egy véres köpetet a fickó tarkójára. Amaz artikulátlanul szitkozódott saját nyelvén, valami olyasmit, hogy „Kapjátok be, úgyse szedtek ki belőlem semmit rohadék jenkik!”. Kane eközben a hátsó ajtót biztosította zavartan, úgy szorította a Skorpió géppisztolyt, hogy ujjain kidagadtak az inak. Újabb ütés, aztán még egy és még egy. A kínainak nem használt. Lynch megelégelte, hogy így nem jutnak semmire és a tarkójánál fogva belenyomta a fickó arcát a tűzforró olajba. Égő hús szaga töltötte meg az apró helységet, a szerencsétlen ordítása a szomszédos sikátorban bujkáló ijedt patkányokat is szétcsődítette az ételhulladék-kupacok mellől. A senkiházi minden léguta, s a szája is tele szaladt forró repceolajjal. Az elviselhetetlen fájdalomtól furcsa gurgulázó hörgést hallatott magából, arca a felismerhetetlenségig feldagadt, hólyagok jelentek meg rajta és fakadtak ki, majd – miután Lynch elengedte, kínlódva rogyott a koszos padlóra.

Bájos ugye? Már látom lelki szemeim előtt a kedves szülők rémülettől tágra nyílt szemeit, amikor konstatálják, hogy a tizenkét éves Józsika efféle dolgokat művel a monitoron 🙂 A játék „természetesen” nem büntet, ha ártatlanokat gyilkolunk, nyugodtan lelőhetünk akárkit. Remek fizikai motor pörög a háttérben: a ragdoll (rongybaba) fizika az már alap a modern játékokban, de nekem például újdonság volt, hogy hiába bújunk egy oszlop, vagy asztal mögé, nem ehetjük meg nyugodtan az ebédre elrakott szalonnát lilahagymával és egy karéj kenyérrel, mivel az ellenfelek golyói szépen leamortizálják a fedezéket. Persze ezt mi is megtehetjük: ha bírjuk skulóval, akkor lebonthatjuk a terepakadályokat, így juttatva néhány gramm ólmot a vágottszemű barátaink szervezetébe.

Szóval a hangulat rendben van (már aki szereti az ilyesmit, nem egy kifejezetten lányos játék), a grafika is korrekt (nekem például nagyon tetszett, ahogy a neonreklámok fénye csúszik-mászik az autók szélvédőjén), a környezet pedig a maga lepusztult módján egész pofásra sikeredett – kár, hogy engem a tíz percnyi játék végére a klausztrofóbia kerülgetett a sok zárt helyszín miatt. Azért a beszerzése előtt mindenképpen érdemes megnézni egy gameplay videót (mondjuk ezt), vagy az alábbi trailer-t, mivel nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog ez a játékstílus, és két pszichopata főhősünk:

A Mafia 2-ben már kicsit elegánsabb figurát alakíthatunk, ugyanis itt egy olasz maffiózó, Vito Scaletta kalandjaiba csöppenhetünk bele. A Kane and Lynch-csel ellentétben itt már azért voltak  előzetes elvárásaim, márcsak azért is, mert az első rész hatalmas élmény volt, rengeteg küldetésre a mai napig emlékszek: a vidéki farmon a viharban lövöldözés, a hírhedt autóverseny (amit én személy szerint legalább 50-60-szor megpróbáltam, mire összejött), a parkolóházas mészárlás, a bankrablás Paulie-val, a csapos lányának hazakísérése a lenyugvó Nap fénye által vörösbe borult városban… és ez csak néhány volt a sok-sok fantasztikusan megkomponált megoldandó feladatból! Persze, hogy az ember azt várja, hogy a folytatás olyan lesz mint az első rész, csak minden szebb, nagyobb, több, feelingesebb… Ezen szempontok jó részéről nem tudok nyilatkozni, elvégre egy tízperces időlimittel ellátott demo (ez mondjuk szemét húzás volt a fejlesztők részéről, bár ennyi idő alatt végig is lehet vinni a küldetést) alapján nem eldönthető, hogy például milyen hosszú a teljes verzió, hány óra alatt lehet végigtolni. A játék külcsínjét viszont volt szerencsém megtekinteni, és annyit mondhatok róla, hogy nagyon szép, bár nálam nem tudott full grafikán futni – négy mag ide vagy oda, a 256 megás 8600GTS-em szabályosan szűkölt a terheléstől.

Igen, ez itt nem egy fénykép, ez maga a grafika

Tetszetős megoldás az is, amikor az érdekellentétek a békés diplomatikus megoldás keresése helyett elítélhető módon átcsapnak fegyveres tettlegességbe: megcsodálhatjuk, hogy milyen hatással van az állványos géppuska az ellenfelek autóira, azaz hogy milyen csecse tűzgolyó kíséretében szakadnak szét, robbannak ki az öklömnyi darabok a falból, szóródnak a hüvelyek, pattognak a golyók, ahogy azt kell… Ebben a gameplay trailer-ben mindez bemutatásra kerül:

A grafika stimmel, a hangulat megteremtése is olybá tűnik, hogy nem okozott problémát a cseh csapatnak (bár nekem valahogy kopottasabbnak tűnt az első részhez képest… remélem, hogy ez csak azért van, mert szokatlan volt számomra a huszas évek után az 1945-re átrakott idősík), úgyhogy minden adott, hogy újra felcsendüljön a Thompson-géppuskákon gengsztereink által előadott szimfónia. Azoknak nyugodt szívvel tudom ajánlani, akik az első részbe hasonló szinten voltak belebuzulva mint én (még most is tudom fejből a város felépítését), és már ki voltak éhezve egy jó kis maffiózós-lövöldözős-autókázós-keresztapás kalandra.

Már megint azzal az elcsépelt frázissal kell kezdenem a postot, hogy „aki régóta olvassa a blogot”, de megint vissza kell utalnom egy régebbi írásomra, amiben áradoztam egy sort a Bioshock univerzumról. Rapture világa, a vízalatti metropolisz lenyűgözően klausztrofóbiás helyszínei, az üvegtáblák mögött kéklő óceán, az Adam-től (helyi varázsszer) megbolondult egykori lakók, akik persze egy szebb élet reményében költöztek le a víz mélyére mind zseniálisan klappoltak. Most épp a második részt gyűröm, ami folytatja az első rész hagyományait, már ami a feelinget, a helyszínt meg minden mást és még sok más tényezőjét illeti. Fanyalogtak is rendesen a népek, hogy ugyanazt akarják leerőltetni a torkukon a játékfejlesztő bácsik, de én úgy vagyok ezzel, hogy tök jó, hogy kaptunk még egy jó nagy adagot az első részből, új helyszínekkel, fegyverekkel (karóvető rulez, mint mindig :)), sztorival, Little és Big Sisterekkel – mindazonáltal nem vettem volna meg teljes árú játékként tizenikszezerért az is tuti.

Impozáns panoráma

Ez a múlt, lássuk mit tartogat a jövő! Készül a folytatás Bioshock – Infinite néven, amelynek legfeltűnőbb aspektusa az, hogy a játék helyszíne eltolódott néhány száz (ezer?) méterrel az y tengely mentén. Ezúttal az óceán sötét mélye helyett egy felhők közé épült égi városban fogunk bolyongani, ahol – ahogy már megszokhattuk a második részben – ismét egy kislányt kell megmentenünk a Gonosztól. A beharangozó trailer kapcsán a „pofás” jelző nem is elég kifejező, a „pofám leszakad bzmeg” már jobban tükrözi a valóságot:

Már csak néhány százat kell aludni, hogy a felhők közé vethessük magunkat egy olyan játékban, amilyet én még nem láttam. Egyedi helyszín, a trailer alapján mesterien felépített hangulat – kár, hogy majd csak 2012-ben csöppenhetünk bele.

Akik régóta olvasnak tudhatják, hogy elismeréssel szoktam adózni a zseniális marketingötletek kiagyalói, megvalósítói iránt annak ellenére, hogy alapvetően a fogyasztók manipulálásának, elégedetlenség-érzetének fenntartásának „művészete” undorral tölt el. Ezt a mélyen gyökeredző ellenszenvet csak akkor tudom elfelejteni, ha valami olyan reklámmal, kampánnyal találkozok, amelyből süt a kreativitás, a szellem. Ebbe a kategóriába tartoznak nálam a Valve húzásai (mint például, ez vagy ez), de amit most fogok mutatni szerintem szintén elképesztően ötletes.

Tessék rákattintani erre a videóra, kitenni full screen-be, és élvezni a show-t. A vége fele fog jönni a csattanó 🙂 :

UPDATE: úgy vettem észre, hogy beágyazva nem nagyon akar működni, ha nálatok sem megy indítsátok innen!

Én még ilyet nem pipáltam: az alkotók keresztezték a Youtube-ot a „Kaland játék kockázat” lapozgatós könyvekkel (még jobb példa lenne régről a Teletext-en játszható nyomozós kalandjáték, kár hogy arra már a kutya sem emlékszik ennyi év távlatából), mindezt azért, hogy bemutassák, mennyire a vevő elégedettsége az első számú szempont náluk! Utánanéztem a cégnek: egy Új-Zélandi (igen, az a sziget ott Ausztrália mellett, kábé a Föld túlsó vége :)) pizzéria-hálózat marketingfogása volt a brand ilyetén mód népszerűsítése, ráadásul ha „végigviszed” a kalandot, akkor kapsz egy varázsszót, amit ha elsusogsz a rendelésed leadásakor, akkor hozzád vágnak még egy másfél literes kólát a cég ajándékaként! 🙂 A belefeccölt energia, és pénz (spoiler: az egyik elhalálozásod úgy esik meg, hogy felrobbansz autóstól) is tiszteletreméltó, a karakterek se rosszak (bár a szakállas csóka néha már kicsit idegesítő szerintem), és még a poénok is ütnek helyenként… Zseniális? Nem kicsit!

Mától újabb szál köt össze a Google nevű csodálatos céggel: büszkén mondhatom, hogy délután 3 óta már a mobilomon is az ő általuk gyártott operációs rendszer, az Android ketyeg. Történt ugyanis, hogy mára szabadságot kértem, hogy telefont tudjak venni magamnak szép kényelmesen, nem a meló után rohanva az üzletbe – ezzel szinte tökéletes anyagi csődbe döntve magam a saját, és barátnőm útiköltségével oda-vissza Pestre, a városon belüli BKV-zásról nem is beszélve. Na jó, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy eleinte valójában csak a céges flottás előfizetésemről szólt a fáma (aminek elintézése kicsit bonyolultabb volt annál, hogy aláírok két papírt, ezért is kellett felmennem Pestre), aztán persze a Fogyasztó legyőzte a Józan Eszet, és úgy döntöttem, hogy akkor már egyúttal megveszem a már kiszemelt példányt is. Ne tessék egy túl komoly darabra gondolni, egy Vodafone 845-re esett a választásom. Ez a jelenleg kapható talán legolcsóbb Androidos telefon, ehhez mérten elég lassú proci ketyeg benne, és a kivitelezése is enyhén fapados beütésű (240X320-as kijelző, ilyesmik), mégis szerelem volt első látásra. Az eleve furcsa lehet, hogy nincs márkája, mert ugye az ember elvárná, hogy egy telefon legyen Sony Ericcson, Nokia, vagy legrosszabb esetben egy Alcatel, de hogy Vodafone… az elvileg a szolgáltatót takarja. Ez ebben az esetben is igaz, a telefont valójában a Huawei nevű kínai óriáscég fossa a piacra hatalmas tételben, így marha olcsón hozzá lehet jutni (arcoskodás következik: a céges előfizumnak hála én 15000-ért hozzájutottam, Vitamaxban most épp 30000 körül vesztegetik).

Ez itt ő. Kis túlzással még szépnek is lehet mondani

Első benyomások következnek: azzal a kurva érintőképernyős QWERTY billentyűzettel egész egyszerűen lehetetlen egy sort hiba nélkül begépelni, ráadásul a „fordítsd el a készüléket, átvált a billentyűzet is fekvőre, így könnyebben gépelhetsz” varázslat nem akar működni, forgathatom akárhogy. Érdekes, hogy viszont a giroszkópjának kutya baja, szedtem le Android Market-ről egy olyan játékot ami használja (a telefont döntögetve kell egy golyót irányítani), és az megy zokszó nélkül. Ezzel még szenvedni fogok kicsit, vigasztal a tudat, hogy olvastam máshol is, hogy ez a része kicsit amatőr a cuccnak, mondhatni természetes, hogy nem működik.

UPDATE: nem ártott volna bekapcsolnom a funkciót mielőtt kipróbálom (nem értem mondjuk, hogy alapból miért inaktív), mindenesetre most már fordul a billentyűzet, bár elég lassan, és rapszodikusan.

Jó videó róla, nagyjából összefoglalja a lényeget az arc

Zabálja az akksit is, de persze ez annak köszönhető, hogy le se szálltam róla egész nap: próbálkoztam a West End-ben is a wi-fi-vel, nyomogattam a gombjait, hallgattam rádiót vele (a hozzá adott headset kritikán aluli), stb, persze, hogy késő délután már erősen vágyakozott az éltető delej után. Nekem, aki eddig kb. 2 percig használt érintőképernyős telefont (Dave kollega egyszer a kezembe nyomta az iPhone-ját egy pillanatra, nagy élmény volt) hatalmas feeling volt varázslatos hüvelykujjam segítségével lapozgatni a menüpontok között. A telefon alján a kezelőgombok által közrefogva figyel egy idézek: „Ujjal kezelhető optikai navigátor”, ami tulajdonképpen egy kisebb, négy irányba mozdító tapipad, ráadásul nyomógombként is működik. Ennek használatával még én is sikerrel kerültem el a véletlen kattintásokat, amik a képernyő simizésénél gyakran bosszantottak fel.

Persze az összkép pozitív a fentebb néha elejtett morgolódásaim ellenére is, ez tényleg egy okostelefon: GPS, wi-fi, Bluetooth, Facebook, Gmail, Google Maps, stb. kliensekkel (persze én már cuppantottam le rá Opera Mini-t, és MSN klienst is), lejátszik Youtube-videókat, és egy teljes értékű Android 2.1 dohog a mélyén. A kamerája is jónak tűnt számomra, bár nincs benne autofókusz, és fotofényt sem produkál.

Szoknom kell még a drágát, és már most látom szomorú sorsomat: GPS-t kell előfizetnem, hogy tényleg ki tudjam használni minden tudását: ma például kódorogtunk a Moszkva térről a Déli Pályaudvar felé, és kénytelenek voltunk szóba elegyedni a pesti akciónyuggerekkel útbaigazításért, ahelyett hogy csak előkaptam volna a telefonomat, két ujjmozdulat, és máris látom a térképen, hogy mihogymerre – mindezt úgy, hogy a térképen egyből látom a saját helyzetemet, hála a műholdaknak. Nem egyszerű hangulata van a régi k750i-m után, amin „csak” telefonálni, SMS-t írni, zenét, és rádiót hallgatni lehetett. Úgy éreztem, hogy ez bőven elég nekem, és lehet hogy le se cseréltem volna, ha nem kezdené szegényem beadni a kulcsot, és nem lenne agyonkopva, karcolódva.

Szokatlan is utána ez a nagy technológia ugrás, a menüanimációk, a rengeteg lehetőség, de szerintem meg fogom szokni, elvégre a jót nem nehéz 🙂 Hiányozni fog a régi telefon (amit már idestova 3-4 éve használtam) sok kedvelt funkciója, ami itt nincs, például a villámgyorsan bekapcsolható erős fényű LED-je, ami sokszor segített már számítógép- és egyéb cuccok szerelése közben. Ez persze az én problémám, annyit viszont mondhatok, hogy ha valaki Android-os okostelefonra vágyik iszonyat olcsón, az ruházzon be egy ilyenre. Én egyelőre le vagyok nyűgözve tőle, és ha nem jön elő (másik) hardverhiba (mondjuk nem fog nekiállni fagyni 10 percenként), akkor ez az állapotom tartós lesz. Érdemes volt váltani.

A Valve-nek nem kell a szomszédba mennie, ha zseniális marketingötletre van szüksége. Volt ugye a Portal 2-t felvezető vírusmarketing-kampány, az első részbe frissítés formájában utólag beleimplementált khm… célzásokkal, amelyek segítségével csepegtették lassacskán az infókat a gamer társadalomnak, most pedig eme játékuk promotálása volt példaértékű: azok ugyanis, akik kipróbálják ezt a csodát, azok kapnak a Team Fortress 2-be egy új sapit. Aki ismeri a játékot az tudja, hogy ez mekkora szó, ugyanis különféle fejfedőket csak hosszas kraftolással (tudom, egészségemre) lehet szerezni alapesetben, most viszont azért kaphatsz egyet, ha végigtolsz két pályát a szóban forgó játékban. Ha hozzáteszem, hogy – a megelőlegezett finnyáskodás ellenére, amellyel viseltettem iránta – a cucc egész egyszerűen mocskosul jó, ingyenes, és open source… nos, azt hiszem, hogy még úgy is érdemes kipróbálni, ha nem játszik az ember a TF2-vel, és nem a sapi iránti vágy vezérli. Ha már ennyit regéltem róla, íme a drága a Team Fortress-ben:

Az az arctámadó ott az új sapka 🙂

Szóval érdekes árukapcsolásnak lehetünk szemtanúi, amellyel rengeteg TF2 fanatikust késztettek a játék kipróbálására, ezzel egy már kialakult rajongótábort szabadítottak rá a friss portékára. Mi ez, ha nem zseniális (már megint)? Persze az egész semmit sem érne, ha a játék nem lenne remek: mindenki letudná az előírt két pályát, és törölné a vinyójáról. Van egy olyan érzésem, hogy ez viszonylag ritkán fog előfordulni, mivel a készítők belepakoltak néhány olyan elemet, ami élvezetessé teszi a shoot ’em up stílusú játékmenet idővel ellaposodásra hajlamos természetét.

Kezdjük az elején: a játék egy űrben/űrbázisokon játszódó félig felülnézetből (azaz izometrikus nézőpontból) játszható lövölde, amelyben nyálkás, csápos, nem túl kulturáltan viselkedő szörnyeket kell annak rendje és módja szerint halomra irtani. Ezt rendkívül élvezetéssé teszi az, hogy mindezt kooperatív módban, akár ismeretlenekkel, akár barátainkkal tehetjük (maximum négyen egy szerveren), rengeteg fegyver áll a rendelkezésünkre, vannak kasztok, elérhető achievement-ek, szóval nem fullad monotonitásba a móka – legalábbis néhány órán át egészen biztosan nem. Nyomulunk előre a monsztáktól hemzsegő bázisokon, néha egy-egy lezárt ajtót lángvágóval felnyit egy társunk, esetenként meg kell hackelni terminálokat, kaszttól függően pakolhatunk le állványos automata géppuskákat, de ha felcserkedésre adtuk a fejünket, akkor gyógyíthatjuk magunkat, és társainkat, de akár dönthetünk úgy is, hogy megragadjuk a forgócsöves minigun-t és azzal disztrojoljuk az életünkre törő aranyos óriássáskákat. A csapatmunka rengeteget számít: eleve kinevezhető az adott szerveren egy parancsnok, akinek több lehetősége van a többieknél, például csak ő tud olyat benyögni a bandának, hogy gó, húzzunk most már innen el. Vannak pályák, amelyek megoldhatatlanok felcser nélkül (ugyanis a fenti képen szereplő jópofa Paul a polip-utánzat természetesen a játékban is szerepel, ha valamelyik társunkat elkapja, akkor csak hosszas gyógyítgatás után lehet róla lecuppantani – mondanom sem kell, hogy ez milyen kellemetlen, amikor százával dőlnek minden járatból a dögök), de a technikus is nélkülözhetetlen a továbbjutáshoz. Ha mindehhez hozzáteszem azt, hogy nincs respawn, nem lehet hülyegyerek módjára a sűrűjébe ugrani, hogy „namost akkó’ jól megszedem magam XP-vel, kit érdekel hogy szétharapnak a dögök”, mivel ilyenkor marad a – néha percekig tartó – mozi, amíg a társak megcsinálják a pályát – vagy esetleg követik a példádat, és mindannyian elhullanak esetleg pont azért, mert te Rambonak képzelted magad.

Azért a grafika se gyenge, hála a Source engine-nek

A játékban lehet fejlődni is: ahogy ugorjuk a szinteket újabb és újabb fegyverek, tárgyak válnak használhatóvá. Van közöttük olyan, ami minket véd (harci páncél), de akadnak a csapat továbbjutását segítő ketyerék, erők is. Van kombinációs lehetőség dögivel nna.

Amúgy engem végig kerülgetett egy kis Team Fortress-életérzés: a medic hasonló csóvával gyógyítja a többieket mindkét játékban, a lepakolható automata géppuskák pedig az Engineer sentry-jeit juttatták eszembe. Sebaj, ennyi áthallás még nem árt, pláne hogy a két program stílusa amúgy gyökeresen eltér. Jó példa erre, az hogy itt – hogy a „szakzsargont” használjam – ff on, azaz sebezheted a társaidat is! Jó időmbe tellett ezt megszokni, és nem – jó TF2-s szokásként – lövöldözni ész nélkül.

A végére csak egy apró sztori a kedves magyar játékosokról: amikor felcsatlakozol egy szerverre, akkor nem kerülsz egyből játékba, hanem egy kezdőképernyőn összepakolhatod a felszerelésedet, kiválaszthatod a kasztodat stb. Találomra felmentem az egyikre, ahol a chat-ben már látom, hogy írnak egymásnak az arcok, hogy „kickeljétek jonct”, sőt egy szavazás is indult ennek elérésére. Feltételezem azért történt ez, mert látták hogy egyes szinten leledzek (azaz most próbálom ki először a játékot), mindenesetre mókás volt ez a fene nagy kedvesség. Még beírtam, hogy „igazán köszi, nem kellett volna”, jött egy meglepett reakció, hogy „jéé, ez is magyar”, aztán ledobott a szerver. Azért nem haltak ki az országból a faszfejek, megnyugodtam.

A játék kedvéért szerintem érdemes felrakni a Steam-et (csak onnan tölthető), mivel hosszú távú szórakozást jelenthet, ráadásul – nem győzöm hangsúlyozni – ingyen. Ennyire kidolgozott, sok energiával létrehozott ingyenes játékot én már jó régen láttam utoljára, érdemes tenni vele egy próbát akkor is, ha nem motivál a TF2-es sapi megszerzése velem ellentétben 🙂

Tölthető innen.

UPDATE:

a játék tolható FPS nézetben is, a nem túl bonyolult beállítgatás leírását itt találhatjátok.

… és robbanni fog a Starcraft 2 bomba! Ennek örömére álljon itt eme pofás kis trailer, amelyben teljes mellszélességgel domborít mindannyiunk kedvenc zerg lánykája, Kerrigan  is:

Apropó, tudom telhetetlen vagyok: FPS-t nem akarnak rittyenteni esetleg ebből az univerzumból? A téma adná magát rendesen 🙂

… viszonylag nehéz feladat. Elvégre egy tárgy alapvetően nem rendelkezik lélekkel, nincsenek érzései, nem gondolkodik. Mégis vannak olyan kivételes tehetségű művészek, akiknek mindez sikerül. Ebbe a szűk csoportba tartozik Travis Knight, és Trey Thomas is, akik vezető animátorként dolgoztak a Coraline – A titkos ajtó című filmen. Valamelyikőjük bohóckodik ezen a döbbenetes animált gif-en, állejtésre felkészülni:

Aki látta már a filmet, annak a fenti részlet fényében talán világossá válhat, hogy mekkora gigászi méretű meló lehetett a másfél órányi anyagot összehozni… Kicsit utánanéztem, következzék néhány adat, ami ezt alátámasztja:

a film 450 ember megfeszített munkájának köszönhetően jött létre, 30-35 animátor, és CGI-szakember, valamint 250 technikus, és designer dolgozott rajta. Egy embert csak azért vettek fel, hogy a bábokra megvarrja a pici pulóvereket, és egyéb ruhadarabokat. Ehhez olyan tűt használt, ami olyan vékony, mint egy emberi hajszál.

A háttér megalkotása sem volt egyszerű feladat: a viktoriánus ház, az almáskert, és a többi lenyűgöző díszlet mind az Objet által kifejlesztett 3D nyomtatással készült, amelynek működését a következő videó prezentálja:

Talán már ennyiből is látszik, hogy – csak ismételni tudom magamat – eszetlen meló volt összehozni mindezt, ráadásul a film sztorija, hangulata, mondanivalója is mélyértelmű, és mesteri. A stop-motion pedig igenis képes mesterművek létrehozásának eszközévé válni, számítógépes grafika ide, vagy oda. Nézzétek meg, érdemes!

Ha a szimatom nem csal (márpedig nagyon ritkán szokott, legutóbb talán a Torchlight-tal kapcsolatban tévedtem), akkor ez a játék lesz az új szerelmem:

Half Life 2, Bioshock, és Timeshift? Lehet ilyen alapanyagokból rosszat alkotni? Kötve hiszem 🙂 Az időmanipulálós téma örök kedvenc, már a Timeshift-ben is élvezettel osztottam ki a fejeseket  az életemre törő katonáknak miközben az idő állt, az esőcseppek megmerevedtek a levegőben, majd kéjes vigyorral nyugtáztam, amikor parancsomnak engedelmeskedve újra meglódultak a történések, és elegáns hátraszaltókkal reagálták le szegények a hirtelen nulláról 800 méter/sec-re gyorsuló lövedékek arcukra gyakorolt hatását.

Állítólag a hangulattal sincs probléma (egy HL2-höz hasonló feelinggel megelégednék), van benne fejtörő bőven (amit nagyon remélek, kezd tele lenni a t**öm a jenki hülyegyerekek átlag értelmi színvonalához igazított „ha elakadtál nyomd meg az X gombot, és megmutatjuk merre menjél” típusú gyógyjátékokkal), ráadásul – az Unreal 3 motornak hála – a gépigénye se atombrutál, mindamellett korrekt látványvilággal bír a kicsike. Ebből kaphattok ízelítőt az alábbi videóban, amelyet – mondanom se kell – lehetőség szerint full képernyőn HD-ben tessék megtekinteni:

A sok pozitív kritika és komment („ez volt számomra az év meglepetése” és társai) is amellett szól, hogy ezt a stuffot vétek lenne kihagyni – ez előrevetíti, hogy hamarosan jönni fog egy kivesézősebb stílusú post vele kapcsolatban 🙂

A most bemutatásra kerülő hasznos kis tool – hogy meglegyen a napi modoros kifejezés a blogon – kiállta az idő próbáját. Ezalatt azt értem, hogy a gép újrahúzása után pár héttel néhány napja újra szükségem lett rá, hogy segítségével kibogozzam a vinyómon burjánzó képfile-ok által alkotott őskáoszt. Nagyon okos, hasznos, és ráadásul ingyenes is, nagyban megkönnyíti a fotóink rendezését, ráadásul nem is nagyon tudok olyan programról, amivel ugyanezt meg tudnánk csinálni.

A viszonylag ronda kezelőfelület zseniális algoritmust rejt: a program egy megadott mapparendszer összes képfile-ját összehasonlítja, és megkeresi nekünk az egyforma képeket! Nem, nem a filenév, hanem a képek tartalma alapján dolgozik, és a bal oldali függőleges sávban szépen kilistázza őket egyezés szerint:

Miután megkaptuk ezt a kimenetet már csak meg kell jelölnünk, hogy a duplikált file-ok közül melyikekre nincs szükségünk, majd az ‘Actions’ menüponton belül található törléssel máris eltávolíthatjuk őket az eredeti mappájukból.

Mondanom se kell, hogy mennyire hasznos lehet ez a kis tool olyan szituációkban, amikor mondjuk „sikerült” többször letölteni a kameráról ugyanazokat a képeket, és hemzsegnek ugyanazok a fotók a vinyón, csak éppen más mappákban és/vagy más filenevekkel. A program támogatja a többmagos procikat, a legelterjedtebb fileformátumokat, be lehet állítani neki szigorúságot (azaz, hogy mennyire eltérő képeket nyilvánítson egyformának), egy kattintással kijelöltethetjük vele a törlendő képeket, stb, stb.

Gyors, praktikus, és fully free, használjátok egészséggel!

Letölthető innen.