A bookmarkleteknek nevezett elmés kis javascript-ekről már többször volt szó az oldalon, és már többször említettem, hogy mennyire zseniálisnak tartom őket (nem lassítják a böngészőt, mint a plugin-ek, egyszerűen használhatóak stb.). Most egy olyan oldalt szeretnék bemutatni, amely segítségével elegáns lenyíló menübe rendezhetőek ezek a kis okosságok, így nem foglalnak annyi helyet a könyvjelzősávon.

Nézzük a gyakorlatban! A céges gépem könyvjelzősávján most elég sok ilyen kis tool figyel, van amelyikkel egy kattintással megoszthatok a Google Reader-ben, van amelyikkel egyből fel tudok iratkozni bármilyen RSS feed-re, és még sok egyéb okosság. Jelenleg ennyi helyet foglalnak:

Most jön a trükk: az oldalt behozva kapunk egy pofonegyszerű felületet, ahol szépen megadhatjuk az egyesített bookmarklet-ünk forrásait:

Az első pontnál megadjuk a jövőben használatos nevét (lehet ugyanaz, ami eddig volt), és a linkjét, amit akár az eszköztárról drag&drop-pal is odahúzhatunk.

A második pontban általában érdemes a második rádiógombot kijelölni, hacsak nem akarunk bookmarklet-ekből álló műveletsorozatokat (batchjob-okat) létrehozni. Itt van lehetőségünk kiválasztani azt is, hogy a lenyíló menünk a képernyő melyik részén jelenjen meg, és hogy bezáródjon-e, miután rákattintottunk egy elemére, vagy sem.

A harmadik lépésben adunk neki egy szép nevet, majd a Result-ból megfogjuk a kész bookmarkletet, felhúzzuk a könyvjelzősávra, töröljük a többit, és örülünk a hirtelen felszabadult hatalmas mennyiségű helynek!

Az oldal ezen a linken érhető el.

Ma rájöttem valamire: drogoznom kéne, néha kifejezetten khm… érdekes lenne valamilyen szer hatása alatt élményeket átélni. Itt van például a Borderlands: vajon milyen feelingje lehet annak, amikor az ember beextasy-zva netán LSD-zve vág neki a játékbeli pusztának? Milyennek látnám a sematikus felépítésű, mégis szép látványvilágot, a papírmasénak ható mégis 3D-s díszleteket? Az emberi mivoltukból kivetkőzött rongyokba öltözött harci maszkokat viselő ellenfeleket, akik ordítva ontják a golyókat feléd? Milyennek hallanám a képi világhoz tökéletesen illő remek atmoszférát teremtő zenéjét? Már csak azért is érdekel ez, mert úgymond tisztán a játék meglehetősen kettős érzéseket keltett bennem – ki tudja, lehet hogy betépve jobban tetszene.

A fenti metamfetamin-szagú bevezető persze csak poén: nem fogok egy játék kedvéért droghoz nyúlni csak azért, hogy jobban tetsszen. A Borderlands valahogy mégis nagyon nehezen tud a szívembe férkőzni: tipikusan az a játék, amit erőltet az ember, csakazértis újra és újra elindítja (ahelyett hogy az uninstallra tolna egy duplaklikket), mert lát benne potenciált – kár, hogy nagyon el vagyon ez dugva benne. Olyasmit érzek vele kapcsolatban, mint néhány hónapja a KOTOR-ral kapcsolatban: olyan ismerőseim istenítették, akiknek megbízok az ízlésében, és annyi pozitív kritikát olvastam róla, hogy meg akartam szeretni, át akartam élni a játék által nyújtott remekbe szabott történetet, a döntéseink nyomán formálódó sorsunkat, de sajnos nem sikerült – egész egyszerűen meguntam. Mivel jelen vizsgálódásunk tárgyát volt aki nem átallt FPS Diablo-nak jellemezni így – sajnos – fennáll a veszélye, hogy vele is így fogok járni.

A játék eleje és a zseniális intro

Ami miatt kicsit riasztó számomra, amikor ehhez a klasszikus RPG-hez hasonlítják az az, hogy annak idején azt is sikeresen meguntam úgy 2 nap játék után. A folyamatos agyatlan kattintgatás, a csak nyomokban létező sztori (tudom, lincselés lesz), a monotonitás nekem egész egyszerűen nem jön be. Sajnos ilyen ez a játék is: tudjátok mennyire ki volt már a púpom a „menj ide, arass le kilenc virágot”, „menj oda, kérdezd meg hol a bánya kulcsa”, és hasonlóan magasröptű küldetéseivel? Tényleg olyan az egész, mint egy 2D-s RPG: sztori csak halványan a háttérben figyelhető meg (keressük meg a Vault-ot, mert ott jó lesz… megerőltettétek magatokat látom), a lényeg a jellegtelen mellékszereplők által adott jellegtelen küldetéseken van. Én azt szeretem, amikor érzem, hogy egy mese részese vagyok, amelyet én formálok azzal, hogy egy-egy szituációban hogyan döntök. Nagyon jó példa – ha már posztapokaliptikus vonalon maradunk – a Fallout 3, ahol bizony van egy főszál, amelyet követve kibontakozik előttünk egy fordulatos sztori apánkról, és a mellékküldetések teljesítése csak opció, és nem azok alkotják a játék törzsét – csak halkan jegyzem meg, hogy ennek ellenére ezerszer kidolgozottabbak, és mélyebb nyomot hagynak a játékos lelkében, mint ezek a menj-és-ölj-le-mindenkit-aki-mozog típusú missziók.

Ami miatt mégse töröltem le néhány elegáns egérkattintással fél óra játék után az az, amire már utaltam a bevezetőben: a megvalósítás nekem nagyon tetszik, és ha valami, akkor a grafikusok, zeneszerzők, designerek által beleölt rengeteg munkaóra el fogja vinni a hátán a játékot. Emlékeztek a XIII-ra? Annak idején áradoztam már erről a grafikai stílusról, de újra megteszem: cell-shaded látványvilág rulez, imádom, még akarok sok ilyen játékot! A rajzos grafika nem fogja elterelni a figyelmünket az akcióról – ez nem az a játék, ahol hosszú percekig bámulnánk egyes effekteket, mint mondjuk a Bioshock-ban. Ezt vehetnénk negatívumnak is (ahogy tették már páran némely róla készült cikk kommentjei között), de nekem speciel bejött. Később lesznek zárt, katonai bázisokon játszódó pályák (mekkora FPS-klisé már ez…), amelyek nekem kifejezetten tetszettek, nem hatottak sivárnak a viszonylag egyszerű textúrák ellenére sem.

Néhány apróság még ami tetszett: először is a ragdoll-fizika (zseni volt, aki kitalálta), amelynek hála tényleg hátast lehet dobatni a ránk támadó rosszarcúakkal egy-egy jobban sikerült fejlövés segítségével. Aztán tetszett még a rengeteg felvehető fegyver (amelyeket véletlenszerűen generál a játék, szóval – elvileg – nem nagyon van két ugyanolyan stukker), a fejlődési fa (mert olyan is van ám neki), és a – helyenként – eredeti mellékszereplők (bár ezzel kapcsolatban már kifejtettem sirámaimat: nincs belőlük elég). Például kifejezetten jópofa az a kis robot, akivel már az első percekben megismerkedhetünk: néhány küldetéssel később meg fog sérülni, és a földön hanyatt fekve fog sírdogálni, és jajgatni, hogy folyik az olaja – ezzel azért sikerült mosolyt csalnia az arcomra, bár az előzetes tesztekben említett bombasztikus humornak ezen kívül eleddig nem sok jelét láttam.

Ami visz némi színt az agyatlan mészárlásba az a lootolás. Egész egyszerűen jó érzés tölti el az embert, amikor egy hosszú alagútrendszer kipucolása után egy nagy ládát működésbe hozva előkerül egy hatalmas mesterlövész-puska, ami az előzőnél másfélszer nagyobbat sebez, ja és mellesleg lángokba is boríthatja az ellent, ha jól célzunk. Szerencsére a tárgylistánkban kutatva bármelyik fegyvert összehasonlíthatjuk egy másikkal (E billentyű), így egyből láthatjuk a különbségeket. Ez a fegyvervadászat (és persze az újabb pályarészek megismerése) az, ami további játékra készteti az embert, és nem a sztori. Ez valahol szomorú, de legalább van valami motiváció, van kedve az embernek teljesíteni az unalmas küldetéseket.

Alapvetően – a sok számomra negatív vonása ellenére – nekem tetszik a stuff, bár kétséges, hogy végig fogom-e játszani. Ha agyatlan mészárlásra vágyok akkor ott van a TeamFortress 2 (vagy ez), viszont ha épp nem vagyok tömegpusztítós kedvemben, akkor inkább tolok valami agymunkát igénylő, de legalábbis kidolgozott történettel bíró szösszenetet. Esélyes, hogy a Borderlands pont emiatt ki fog esni a pixisből. Kár érte.

‘Ritkán foglalkoztatott babysitterek’ rovatunkban ma: Józsi

Tegnap alig vártam, hogy végre végezzek a munkával, és hazaérve végre megnyomhassam a Szent Power Gombot, amely segítségével kitárhatom újra az ablakot a nagyvilágra. A sietség oka az volt, hogy – az előző postban már említett – TeamFortress 2-t akartam minél előbb letesztelni. Furcsa érzés volt, hogy ezúttal azt kellett eldöntenem, hogy megérte-e pénzt kiadni egy játékért, avagy az ablakon szórtam ki ahelyett, hogy hasznosabb dolgokra (pia, kábítószerek, kurvák) költöttem volna el. Hat óra ismerkedés után úgy érzem, hogy érdemes volt megvenni, bár még vannak fenntartásaim a cuccal kapcsolatban, amelyeket alant ki is fejtek majd könyörtelenül.
Kis gyorstalpaló: a TeamFortress 2 egy multiplayer FPS, amelyben különféle célok eléréséért küzd a piros és a kék csapat. A játékban kilenc különféle kaszt közül választhatjuk ki karakterünket, amelyek nem csak kinézetükben, de tulajdonságaikban is gyökeresen eltérnek egymástól. A felcser (medic) például egy szikár hátranyalt hajú fazon viszonylag kevés fegyverrel és életerővel, viszont meg van az a képessége, hogy folyamatosan támogathassa a csapattársait a harcban a gyógyítónyalábjával, míg a gépágyús (heavy) egy nagydarab állat, lomhán mozog, viszont sok találatot kibír, és forgócsöves minigunjával (bár ez inkább maxigun :)) pillanatok alatt lekaszál mindenkit. A többi kaszt is ennyire eltér egymástól: a mérnök (engineer) automata géppuskákat építhet a kritikusabb kereszteződésekbe és bejáratokhoz, a kém (spy) felveheti az ellenfél színeit, vagy akár láthatatlanságba burkolózva hátba késelheti azokat, a felderítő (scout) pillanatok alatt körbefutja háromszor a lomha heavy-ket (cserébe alig van fegyvere, és életereje), a katona (soldier) páncélökle segítségével állíthat elő ízléses elszenesedett húscafatokat, a mesterlövész (sniper) egy fejes segítségével akár a legbrutálisabb állatot is letaglózhatja, az utász (demoman) ragadós aknákat telepíthet (amelyek kirobbanó meglepetésül szolgálhatnak alkalomadtán), a lángszórós pszichopata (pyro) pedig – nevéhez hűen – tűztengerbe boríthatja a küzdőfeleket.
A sokszínűségnek hála egész korrekt kis taktikázási lehetőség rejlik a játékmenetben, amelyre még rátesz egy lapáttal a zseniális pályadesign: értő kezek alkotásai ezek, legtöbbjük körkörös felépítésű (kivéve azok, amelyek direkt nem erre vannak tervezve, lásd később), így a folyamatos pörgés garantált. A taktikázásra visszatérve: mivel mindegyik kaszt mindössze háromfajta fegyverrel/tárggyal tud operálni, így a legtöbb multis FPS-nél megszokott Rambo-stílust szépen el lehet felejteni: itt nincs olyan, hogy gépfegyverrel ledarálsz 5-6 ellenfelet, majd átváltasz mesterlövész puskára, hogy a távolabbiakat is levadászd. Ráadásul a medikitek is meglehetősen szórványosan vannak elhelyezve a pályákon (van olyan, amelyiken nincs is), így mindenképpen rá vagyunk szorulva a felcsereink áldásos közeműködésére, ha fél percnél tovább életben akarunk maradni. Mint látható a magányos hős szerepe nem nyerő taktika, meg kell tanulni csapatban játszani, különben csak dühöngünk azon, hogy mindig csak a respawn-ot várjuk. Ennek illusztrálására íme egy beszédes screenshot:

Ezen a képen azt láthatjuk, ahogy a felcser folyamatosan pumpálja az életerőt a gépágyúsba (az a kék nyaláb az), amíg az a tűzvonalban állva szórja a golyókat az ellenségre.

Ehhez a játékhoz meg kell érni agyilag, mivel nem tartom valószínűnek, hogy egy tizenéves elején járó kölköt nagyon lekötne a felcser, vagy akár a mérnök szerepe, mivel ezek csak támogatják a többiek játékát, fegyverzetük szinte nincs is, így nem lehet velük aratni a frag-eket. A Valve (a fejlesztőcég) ennek kompenzálására beépített a játékba egy nagyon korrekt statisztikai rendszert, ami minden megmozdulásunkat rögzíti, sőt achievement-eket, új tárgyakat, fegyvereket is elérhetünk ténykedésünkkel, ami jó hatásfokkal motiválja az embert arra, hogy ne csak a gyilkolásra koncentráljon, helyette néha helyezzen hangsúlyt arra is, hogy a csapat többi tagját támogassa, ráadásul vannak olyan pályák, ahol egész egyszerűen nem működik a „adjátok ide a minigunt, aztán jól szíjjeldisztrojolok mindenkit” taktika, mivel épp a mozgékonyságnak köszönhetően lehet őket megnyerni. Jó példa erre a – Unreal Tournament-ből átemelt – kontrolpont foglalósdi, amelyen a gyors mozgású felderítők alkalmazása lehet a siker kulcsa.
Ha már belecsippentettem a játékmódokba, akkor kicsit kifejtem ezt az aspektust is: a játékban viszonylag kevés mód áll a rendelkezésünkre, de ezek a rengeteg pályának köszönhetően megunhatatlanok. A jó öreg CTF (talán már a Doom-ban is volt) mellett tolhatunk (Team) Deathmatch-et is, van továbbá a fent említett kontrolpontos móka, és még egy, amelynek célja az, hogy a kezdőpontunknál található bombákkal megrakott vasúti kocsit áttoljuk az ellenfél bázisára – mondanom se kell, hogy ezt ők minden áron meg akarják akadályozni 🙂 A beépített map-ek mellett már jópárat legyártottak a rajongók is, szóval a változatosságra nem lehet panasz.
Térjünk át a grafikára: a jó öreg Source motor hajtja ezt a csodát is (ez felelt többek között a Half Life 2 látványvilágáért is), és – minden szögletessége ellenére – a célnak tökéletesen megfelel: kicsit elnagyoltak a modellek, de ezt betudhatjuk annak is, hogy a designerek direkt a rajzfilm-szerű látványvilágra törekedtek, ami maradéktalanul sikerült is. A pályák ennek megfelelően szintén színesek, nem használtak készítésüknél reális textúrákat, és a pályatervezésen is látszik, hogy nem az volt a cél, hogy élethűen lemodellezenek pl. egy vasútállomást, hanem hogy minél nagyobb móka legyen a játék rajta.
Apropó Source: hála a már sokat próbált Havok fizikai motornak a lelőtt ellenfelek egész reálisan dobják a hátast, repülnek el, esetleg szakadnak darabokra. A vicces-brutális stílus nagyot dob a hangulaton, amely amúgy is nagyon ott van: a folyamatos pörgés, a néha kialakuló hatalmas csaták (amelyekben úgy röpködnek a rakéták, mint az állami vezetők választások után), a karakterek vicces hangjai, a meccs alatt mikrofonon osztott poénok, és a néha hangos röhögésre késztető jelenetek mind-mind ütnek, mint az ipari áram. Ráadásként a különféle kasztok is stílusosan vannak lemodellezve: például a heavy egy batár állat rohadt nagy kiugró állkapoccsal, míg a scout egy vékony huszonéves kölök nagy pofával megáldva.
Az eddig felsorolt rengeteg pozitívum mellett van persze néhány nüansznyi apróság, ami nem tetszett a játékban. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy a játék ennyire pörgős, és nem jut nagyobb szerep a taktikázásra. Jó persze felcserként tök jó beállni egy katona mögé, és folyamatosan tolni neki a mannát, meg feelinges a mérnökkel bütykölgetni az automata ágyúinkat, de nincs mód alaposan átgondolt támadásokat kivitelezni, mivel a játék jobban hasonlít a Quake3/Unreal Tournament vonalra, mint amennyire szerettem volna. Jó példa, hogy mesterlövésszel nem lehet (legalábbis nekem még nem sikerült) kényelmesen befészkelni magunkat egy védett zugba, szépen leteríteni a plédet, elheverni, és várni, hogy valaki belesétáljon a hajszálkeresztbe, mivel pillanatokon belül kapunk az arcunkba néhány baráti rakétát, ami elveszi a kedvünket a további sunnyogástól.
Aztán ott a grafika: a design csillagos ötös, de nekem kicsit sivárnak tűnik. Persze, a Fallout3 után minden az (hogy mondjuk a Modern Warfare 2-t, és társait ne is említsem), de mégis túl letisztult volt nekem egy idő után ez a nagy textúraspórolás. Mondhatjuk persze, hogy szokni kell, de egyelőre nekem még nem sikerült – talán majd idővel. Ugyanígy érzek azzal kapcsolatban is, hogy az egyes kasztoknak kevés a fegyverük, de ez annak köszönhető, hogy még soha nem játszottam ennyire a csapatmunkára építő játékkal – úgy szoktam meg, hogy minden helyzetre van nálam fegyver, és ez itt nem így működik. Ezt nem rovom fel negatívumnak, csak megemlítésre méltó vonásának tartom, és ezúton figyelmeztetek mindenkit, aki kipróbálná: aki nem csapatjátékos típus, az ne akarjon ezzel játszani, mert csak frusztrálni fogja a játékmenet.
Végezetül: aki szeretne felvenni a Steam-en barátnak, az vigyázó szemeit erre a linkre vesse, aztán lehet próbálkozni a levadászásommal! Esélytelen, de meg lehet próbálni 😉

További screenshotjaim ezen a linken érhetőek el!

Mostanában gyakran eszembe jut Will Smith egyik frissebb eresztésű filmje, a Legenda vagyok. Tudjátok, az az a mozi, amiben egyedül ő él túl egy vírusfertőzést Manhatten-ben, és hűséges kutyájával ketten uralják a várost küzdve az állatkertből megszökött oroszlánokkal, és az időközben hm… kicsit magukból kifordult állampolgárokkal. Övé a város, bárhova bemehet, bármit elvehet, bármelyik kocsit elkötheti, csak éppen a lényeg hiányzik az életéből: a társadalomban élés biztonsága. Mióta újra és újra belevetem magam a Fallout3 világába minden alkalommal eszembe jut a film, mivel ugyanolyan magányosnak és kicsinek érzem magam, mint amilyennek Robert Neville érezhette magát a kihalt, sivár nagyvárosban (pláne miután… hagyjuk, nem spoilerezek, tessék megnézni!).

Az ‘egyedül vagyok egy több millió emberre tervezett metropoliszban’-érzés tökéletesen átjön a fent említett játék nyüstölése közben is. A legjobb az lesz, ha mellékelek egy képet, ami talán visszaadja a hangulatot (amúgy a Wall-E is ezen a vonalon mozog, bár tény, hogy kevésbé nyomasztó):

Persze az emberiség kihalása után hátramaradó táj nem csak a játék fejlesztőit ihlette meg, elég ha csak a Legenda vagyok alapjául szolgáló regényt említjük, vagy épp’ Matt Logue zseniális fotóit, amelyek a kihalt Los Angeles-t ábrázolják. Ezeken az épületek a helyükön vannak (a fenti képpel ellentétben, bár az egy fiktív atomháború utáni világról készült), mégis elkapja az embert a kozmikus magány tőlük:

Hja, és ha már a témánál tartunk: íme a videó, ami nem próbál meg elkeseríteni, és valamiféle szorongással hatni az emberre, sőt: szerintem nagyon szép. Time lapse technikával készült, az aláfestő zenéjét pedig a Radiohead szolgáltatta (kulisszatitkok a készítéséről itt):

Persze ez csak néhány példa volt erre a kihalt Föld témára. Valahogy az embereket izgatja a kérdéskör, hogy milyen lehetne a világ mondjuk egy gyilkos járvány után, milyen lehet az, amikor a természet szép lassan elkezdi visszafoglalni a helyét: indák kúsznak a toronyházakra, vadállatok falkái, és bogarak milliárdjai lepik el a beton repedésein kibújó fűtől zöldbe borult utcákat… A vicc pedig az, hogy ha így folytatjuk erre minden esély meg is van. Cseszhetjük a tudományt, ha majd Földanya immunrendszere beindul, és komolyabb antitesteket kezd el termelni  a kórokozók ellen, akik miatt betegeskedik már hosszú ideje…

Szerencsére engem nem érint annyira (viszonylag ritkán – konkrétan soha – látogatom a Hotdog nevű csodálatos tinédzser gyűjtőhelyet, és társait), de azoknak a fiataloknak, akik esetleg nem a Viva/MTV bűvkörében szeretnének felnőni miközben a BRAVO-ból tanulnak trendik lenni még jól jöhet a következő kis okosság, ami segít kicsit elkerülni a popkultúra szeméttengerét.
Van ez a Justin Bieber nevű gyerek. Takony kölyök létére már most több pénze van, mint amennyi nekem egy átlagembernek valaha is lesz, de nem ezért utálják sokan, hanem inkább valami olyasmi állhat a jelenség hátterében, mint amiért <irónia>szegény</irónia> SP-t is csépelik. A kölyök annyira jólfésült, annyira czukkeee, annyira felszínes, hogy az ember legszívesebben agyonverné egy féltéglával. A Viván orrba-szájba tolt ‘Baby,baby,baby ooo’ refrénjű szerzeményére pedig egész egyszerűen nem találok szavakat – tényleg be kellett volna dobni a csávót abba az izlandi vulkánba, hátha egyből lenyugodott volna (mármint a vulkán).
Az ellentábor képviselői több fronton támadnak: vicces képek terjednek róla hálószerte, Facebook-os csoportok alakulnak, közröhej tárgya volt, hogy kiderült: nem tudja mit jelent az a szó, hogy ‘german’, és bizony örömmel jelentem be, hogy immáron van módunk örökre száműzni a cukibogyót a monitorunk képernyőjéről: megszületett a Shaved Bieber névre hallgató programocska, amely Firefox alatt beépülőként, illetve más böngészőkre bookmarklet-ként is elérhető.
Segítségével letilthatjuk a böngészőnkből az összes feliratot, sőt képet(!), amin a fiúka szerepel, így védve magunkat a tizenéves lányoknak készült poptermék ízlésficamos megjelenési formáitól 🙂

A Google Bieber-mentesítve. Much better!

Ajánlott serdülőkoruk kezdetén a hormonokkal küzdő hugicák gépeire feltelepíteni, majd arcunkon kaján vigyorral figyelni a hatást, amit a sötétkék/fekete téglalapok feltűnése okoz!

A cucc ezen a linken érhető el.

Apropó: nem akar valaki lekódolni egy ilyet mondjuk hajdúpetire is?

UPDATE:

most akadtam rá egy variánsára, amely a BP nevű méltán kedvelt (tessék megtekinteni mondjuk ezt a galériát) olajcég előfordulásait satírozza ki a netről eképpen:

Link!

Konstans hányinger ide vagy oda (ami még ma is megvan, úgyhogy valószínűleg sikerült ügyesen rottyra vágnom a gyomromat valamivel) tegnap mégis rávettem magam, hogy kipróbáljak valami olyat, ami a tizes „végigjátszandó játékok” listámon elég előkelő helyen szerepel – konkrétan „ő” az első. Ennek jegyében úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát a GTA4 – Episodes from Liberty City című kiegészítővel. Miközben megpróbáltam rávarázsolni a vinyómra rá kellett döbbennem, hogy:

1. a jelenlegi összkapacitásom (két vinyón kb 400 giga) egész egyszerűen nem elég, szóval vagy beszerzek egy Blue-ray írót, és nagyüzemben nekiállok kiírni minden porn fontos adatomat azokra a csecse ötven gigás lemezekre, vagy veszek egy két terás behemótot, aztán néhány hétig megint elférek
2. újfent bebizonyosodott, hogy gyakran kényelmesebben, és gyorsabban telepíthetőek a tört játékok, mint az eredetiek: a gyári, két DVD-s verzió nem elég, hogy sokkal lassabban kúszik fel, mint a Daemon Tools-ban bemountolt image file-ból (a hardver limitált sebessége miatt), de utána jöhet a GTA4-nél szokásos szívás: Social Club felpakolása, patchelés, és a többi mókás művelet, amik nélkül meg se akar mozdulni a cucc. Ezzel ellentétben a crackelt változatnál elég lefuttatni az update-et, bemásolni a kicsit megmókolt dll-t, és exe-t, és már mehet is a menet – Social Club, és egyéb felesleges sallangok telepítése nélkül.

Kicsit féltem ugyan a játéktól, mivel én még full grafikán röccenésmentesen futni nem láttam sehol (mivel hírhedt az optimalizálatlanságáról), és a gyanúm félig-meddig be is igazolódott: szerencsétlen Geforce 8600 GTS-em csöppnyi 256 megás videomemóriája csordultig telt bitekkel, és még így is csak 35-ös értékig sikerült feltornászni a százas skálán a látótávolságot alacsony textúra-részletesség mellett. Szegényt annyira megviselte a hirtelen jött terhelés, hogy néhány óra játék után nekiállt érdekes grafikai hibákat produkálni (amilyeneket legutoljára talán C64-en láttam), amin csak egy restart segített. Hiába, a néhány héttel ezelőttig mellette dolgozó 2 gigaherzes Celeron proci mellett elkényelmesedett a drága 🙂 Ettől eltekintve a kicsit csúnyácska látványt tökéletes gördülékenységgel volt képes prezentálni (ezért is bosszankodtam kicsit, hogy az opcióknál egész egyszerűen nem engedte feljebb húzni a grafikát), így semmi nem állt a szórakozás útjába.
Aki nem ismerné a GTA-t annak pár szóban összefoglalnám: ez az a játék, ahol a városban bolyongva bármit (pontosabban majdnem bármit) megtehetünk, autókat lophatunk, lövöldözhetünk, helikopterrel repkedhetünk, vagy akár a tűzoltóautó fecskendőjével hűsíthetjük a Joe Cocker által is megénekelt summer-ben kókadozó gyalogosokat. Persze egy erős történet nélkül mindez semmit sem érne (erre remek példa a Just Cause, ahol nem volt sztori, csak szabadság – gyorsan unalomba is fulladt az egész), így az utóbbi évek GTA-i híresek voltak a remekül megkomponált, filmekbe illő átvezető jelenetekről, emlékezetes karakterekről (Vice City, Lance Vance, megvan?), és nagy műgonddal kibontott storyline-ukról, amelyek során erős empátia alakulhatott ki az általunk irányított főhős iránt.

Főhősünk: Johnny, az álmodozó tekintetű

Visszakanyarodva az Episodes from Libety City-re: a játék ugyanabban az erősen New York-ra hajazó városban játszódik, ahol az alapjáték. Két egymástól teljesen eltérő történetet tolhatunk végig: a The Lost and Damned-ben Johnny Klebitz-et alakítjuk, aki a Lost Brotherhood nevű motorosbanda főnökének jobb keze, és nem kicsit durva arc: a testvéreiért bármire hajlandó, legyen az némi robbantgatás, lövöldözés, vagy emberek vallatása. A kiegésztő másik darabjáról, a The Ballad of Gay Tony-ról egyelőre nem sokat tudok elmondani egész egyszerűen azért, mert még nem próbáltam ki. Visszatérve Johnny-ra: arcberendezése alapján ő is beillik a kreten.hu „Kevésbé foglalkoztatott babysitter-ek” sorozatába, de mégis van benne annyi humánum, hogy az ember együtt tudjon érezni vele. Napjainkat a különféle bandákkal való kakaskodás, és alakzatban krúzolás fogja kitenni, miközben bömböl a kemény metál – egész egyszerűen imádnivaló ez az életérzés 🙂 Találtam magamnak kedvenc rádiócsatornát is: a hangulathoz szerintem leginkább az LCHC (Liberty City HardCore) nevű passzol leginkább, mivel a repertoárjában olyan előadók szerepelnek, mint a Sepultura, Deicide, Cannibal Corpse, és a Kreator, ja és nem mellékesen maga Max Calavera a DJ 🙂

A tegnapi nap néhány órányi játéka alapján rengeteg olyan élményem volt, amik azoknak nem jelenthetnek újdonságot, akik tolták az alapjátékot: a csillogó, hullámzó víz, a város eszméletlen részletessége (egész egyszerűen minden a helyén van), a háztetőkről eléd táruló gyönyörű panoráma, a gyönyörű naplementék (a házak tűzfalai ilyenkor vörösek a Nap fényétől, stb.) a kidolgozott harcrendszer (ha csak megsebzel valakit pisztollyal, akkor odakap, stb), és az olyan apróságok, mint amikor elütsz valakit, akkor véres lesz az autód kasztnija. Órákat, sőt napokat vesz majd igénybe, hogy felderítsem az egész várost, de megintcsak ismételnem kell magam: akik velem ellentétben játszottak az alapjátékkal azoknak a cucc ezen része már nem lesz akkora élmény, ellentétben az új fegyverekkel, a rengeteg új motorral (amelyek között sajnos eddig nem találtam egy gyorsaságit sem), és persze az új küldetésekkel. Állítólag Johnny kalandjainak végigtolása körülbelül tíz órába telik, és ugyanennyit igényel a kiegészítő másik darabja, a The Ballad of Gay Tony is. Arról egyelőre nem tudok nyilatkozni, de ha van ennyire jó, mint ez, akkor nem fog csalódást okozni.
Még egy momentum a végére, amely miatt már a második játékkal töltött percben elkapott a röhögés: az első küldetés úgy indult, hogy mi vezethetjük a banda többi motorosát vezérként. Konkrétan az első derékszögű kanyarban volt szerencsém megtekinteni, ahogy a nyakamban loholó társaim szép sorban csattannak fel motorostul a szemközti épületre. Amúgy ez jellemző a játékra: azok a küldetések, amelyek során alakzatban kell krúzolni, mint egy szervezett banda rendre kabaréba fulladnak: hol egymást fellökve borulnak el a társaink, hol egyenesen a banda vezére, Billy kap hátulról el egy civil autót, amelynek eredményeképpen hosszú percekig azt bámulhatjuk hogyan próbálja az őt irányító intelligencia félretolni az akadályt az útból. Persze ezek csak apróságok, a játékért összeségében egy nagy pirospont jár a Rockstar-os arcoknak, optimalizálatlanság ide vagy oda. Nem érződik rajta a lenyúzott rókabőr édeskés szaga, minden kiegészítőnek ilyennek kéne lennie.

Imádom a problémákat. Tényleg. Mennyire unalmas lenne már az élet, ha minden elsőre csont nélkül sikerülne, és így elesne az ember a megoldás megtalálásának felemelő élményétől? Bizony mondom, ez rendkívül fontos része az ember életének: kell egy kicsit (néha napokat, sőt heteket) agyalni, szívni, Google-ozni ahhoz, hogy végül sikeresen vegyünk egy akadályt, de a végén érzett elégedettség mindenért kárpótol. Most, hogy ezt a postot írom a háttérben fut a zenefeltöltés a telefonomra, pedig tegnap még azt hittem, hogy azzal, hogy Win7-re váltottam ezt maximum úgy fogom tudni abszolválni ha kanyarítok valamelyik vinyómból egy kétgigás partíciót, és felteszem az XP-t csak azért, hogy ez menjen. Kétségkívül működőképes megoldás lett volna, de nem lett volna túl elegáns, így máshonnan közelítettem meg a kérdést.

Kezdjük az elején: van nekem egy ütött-kopott Sony Ericcson k750i-m, amire még valamikor  2007 környékén tettem szert, és már akkor is használt volt. Az akksija a mai napig bírja 4-5 napig, van benne egy egygigás memóriakártya, lehet rajta rádiót hallgatni, viszonylag szép képet csinál a kamerája (2 MP, autofókusz, párszor már volt a blogon vele készült kép), és az évek során már-már érzelmi kötődés alakult ki bennem iránta. XP alá létezik USB-driver hozzá (mert bizony az új telefonokkal ellentétben ezt nem elég rátűzni az adatkábelre, és had menjen, sőt, ha nem a saját Disc2Phone nevű programjával másolod rá a számokat, akkor a lejátszásuk is bajossá válik), de Win7-re már „természetesen” nem létezik ilyen. Persze külföldi fórumokon észt osztó okos szakértők szerint elég betallózni a régi driverek mappáját, és felnyalja őket ((C) by Noszi) a Win7, de ez persze a gyakorlatban nem működött. Jópár órányi Google-ezés után rá kellett döbbennem, hogy ezt natúrban csak a hetes segítségével az életben nem fogom tudni megoldani, csak ha valamiféle XP-virtualizációt rittyentek az új Windows berkein belül. Némi keresgélés után úgy döntöttem, hogy a VirtualBox nevű csoda mellett teszem le a voksomat, mert free, open-source (sok-sok piros pont), és egész egyszerűnek tűnt a kezelése a screenshotok alapján. Lehúztam a hetvenegynéhány megáját, torrentről vadásztam hozzá egy MiniXP-t előkerestem a jogtiszta, hologrammal ellátott XP CD-met a fiók aljáról, és halk ima elrebegése után elindítottam a programot.

Az első kellemes meglepetés az volt, hogy pofon egyszerű, ráadásul magyar nyelvű varázsló segítéségével állíthatóak be a virtuális gép alapvető paraméterei, úgymint memóriaméret, partícióméret, oprendszer típusa, stb. Nagyon egyszerű az egész. Ha ez megvan már csak meg kell neki adni a Daemon Tools meghajtóját a DVD-meghajtót, ahonnan azután annak rendje és módja szerint elindul a telepítés. Érdekes volt ezt végigkövetni úgy, hogy a megszokott teljes képernyős megjelenítés helyett egy kis ablakban futott… imádom az efféle élményeket 😀 Ha már fut a rendszer, akkor már csak VirtualBox Guest Additions nevű okosságot kell feltelepíteni (‘Eszközök’ -> ‘Integrációs szolgáltatások telepítése’), és nekiállhatunk bűvészkedni. Vegyük például a következőt: alapvetően nem árt, ha néhány mappát elérünk a vinyónkon a dobozból is. Ezzel volt egy kis szívás, végül a fent említett szolgáltatások felrakása megoldotta a problémát. A megosztott mappák mint hálózati meghajtók jelennek meg a virtuális gépben, így akár mindegyikhez külön betűjelet is rendelhetünk a könnyebb elérhetőség érdekében (Hálózati helyeken belül az Eszközök menün belül Hálózati meghajtó csatolása vagy mi… nem tudom magyarul, mivel az XP-m angol :))

Ezek után már csak az USB-vel volt némi tökölés (a VirtualBox főmenüjében a ‘Konfigurálás’-on belül hozzá kellett adni), és röpke egy-másfél órás szenvedés után végre megszültem ezt a látványt:

Végre fut a Disc2Phone, és felismerte a telefont is

Bár nem bántam volna ha egyből felismeri a telefont, de így legalább megint tanultam valami újat, és legközelebb már magabiztosabban fogok virtuális gépek telepítéséhez nekifogni 🙂 Amúgy ezzel az okos programmal nem csak WindowsXP-t, hanem Linux-ot, Solaris-t, BSD-t, és egyéb senki által nem használt (sic) oprendszert is be lehet rakni a dobozba. Az lehet az igazi feeling, amikor a Linux terminálja mosolyog a Win7-es Aero-s csilli-villi környezet kellős közepén egy ablakból 😀

Találtam egy oldalt, ahol egy rendkívül professzionális algoritmus segítségével legeneráltathatjuk a leendő gyermekünk arcvonásait. Állítólag rendkívül fejlett az egész eljárás, mivel ahelyett, hogy „csak” egymásra maszkolná a két szülő arcképét, rádobna egy kis morph-ot, meg némi előre legyártott gyerekszerű arcvonást ez teljesen új arcot generál minden alkalommal. Na ez szerintem bőven kimeríti a süket marketing bullshit fogalmát, mivel ha valóban mindig a semmiből teremtené a kölkök kis pofikáját néha azért becsúszna egy-egy szörnyszülött is 😀 Nos, erről szó sincs, nézzétek meg, milyen helyre kis kölkünk lenne Marilyn Manson-nal:

Persze van lehetőség a valódi partnerünk képét is feltölteni, de ha igazán ki akarjuk használni a lehetőségeket a weboldalon celebek tucatjaival hozhatunk össze egy közös gyereket… mi ez, ha nem beteg? 😀

Tegyük félre a hülyéskedést, és használjuk az oldalt rendeltetése szerint:

Mint látható, az oldal rendkívül praktikus, és a benne rejlő lehetőségek határtalanok – piszkos fantáziájúak előnyben 😀 Tessék nekiállni gyerekeket gyártani ezen a linken!

Lássátok kivel van dolgotok még háttérzenét is prezentálok hozzá:

UPDATE:

Sztiv kollega alkotását muszáj közkinccsé tennem, íme Kiszel „Queen of the Szemöldök’s” Tünci, és Benkő „Majomcsapda” Dániel szerelemgyereke:

Az ötleten felbuzdulva úgy döntöttem, hogy versenyt hirdetek: tessék megtippelni, hogy melyik két híres magyar celeb fiktív ivadéka található a következő képen:

Annyit segítek, hogy snassz módon egy nő és egy férfi volt beállítva a generátornak, és kettőjük IQ-ja összeadva már több, mint egy átlagos kavicsnak! 😀

UPDATE2:

nem sikerült kitalálni a legutolsó gyerek szüleit, pedig komolyan mondom, hogy még hasonlít is rájuk (főleg az apjára)! Íme a megfejtés:
Tovább »

Néhány napja bukkantam rá az alábbiakban kivesézésre kerülő programocskára, amely a Screenpresso nevet viseli, és képeket lehet segítségével kilopni a Windows felületéről. Pár hónapja már írtam egy hasonló céllal készült tool-ról, de ez annál sokkal csilli-villibb, többet tud, és nagyságrendekkel elegánsabb, úgyhogy jelen pillanatban „őt” tartom a Screenshotok Urának.
Telepítése egyszerű, kábé két kattintással letudható: lehúzzuk az exéjét a készítők weboldaláról, elindítjuk, bepipáljuk az EULA-t, majd eldöntjük, hogy portable módon futtatni akarjuk-e (Run), vagy fel is akarjuk rakni a gépre (Install on this computer). Ezután lekerül a kis piros körben fehér nyilas ikonja a jobb alsó sarokba, amire jobb gombbal kattintva előtárul a lehetőségek tárháza:

• Print Screen: régió kilopása. Azt a szekcióját fogja kilopni a képernyőnek, amin épp az egeret tartjuk, legyen az egy menüsáv, excel-táblázat, Total Commander fáljlista, tálca, akármi
• Shift + Print Screen: előzőleg kijelölt régió újbóli kilopása (ugyanazt a területét fogja elmenteni a képernyőnek, amit előzőleg már beállítottunk neki)
• Ctrl + Print Screen: teljes képernyő kilopása
• Ctrl + Shift + Print Screen: ennek segítségével több oldalnyi „magas” képeket csinálhatunk (pl. weboldalakból). Használata viszonylag egyszerű: először kijelöljük azt a régiót, amiben található a kilopandó terület (ez általában a böngésző főablaka), majd nekiállunk legörgetni az oldalsó csúszka segítségével úgy, hogy néha elengedjük az egérgombot. Érdemes ezt úgy csinálni, hogy mindig maradjon egy kis átfedés a képernyőn látható tartalmak között, így a program össze tudja majd fűzni a teljes képet (aki már csinált panorámaképet olcsó fényképezőgéppel, annak ismerős lesz a módszer). Erre a jobb egérgombbal adhatunk parancsot a programnak.
• Print Screen (hosszabb ideig nyomvatartva): megnyitja az eddig elkészült screenshotokból álló history-t

Ezek a funckiók már nem jelentenek újdonságot azoknak akik a Greenshot-ot (vagy hasonló képlopó szoftvert) használnak, de ami miatt néhány napja csak lesek az az, hogy mennyi féle utómunkálatra nyújt lehetőséget a program az általa kilopott képekkel! Szabályos kis Photoshop Lite van belezsúfolva ebbe az egy szem exébe, amelyek segítségével nem csak feliratozhatjuk, meg nyilazhatjuk a képeket, de akár árnyékot is adhatunk nekik, megdönthetjük őket tetszőleges szögben, pakolhatunk alájuk tükrözést, stb stb. Íme a felülete (kicsit megbabráltam a screenshotot a program lehetőségeivel :)):

Ugyanazzal a zseniális módszerrel lehet állítgatni az értékeket, mint ami a Photoshop-ot is naggyá teszi: húzkodjuk a csúszkákat, és azonnal láthatjuk a változást a képen!

Ha mindez nem lenne elég, a tool tartogat még meglepetéseket: például a Print Screen lenyomása után a jobb alsóban megjelenő sniper hajszálkereszt mindent visz (segít a pixelre precíz kivágásoknál), de ezen kívül még:

• van history-ja, amiben max 100 kilopott képet tud tárolni (és amelyből átdobhatjuk a képeket bárhova, ami kezeli őket, pl. Wordbe)
• automatán átméretezi, megeffektezi, átnevezi a kilopott képeket (persze ha beállítjuk)
• a szerkesztőmódban a kijelölések kis narancssárga négyzetének segítségével állíthatjuk a paramétereketet (pl. a nyíl színét, méretét, stb stb.)
• van beépített blur-je (homályosítása) is, így egyből kitakarhatjuk a kényes részleteket a képeken (genitáliák, e-mail címek, PIN-kódok, stb.)
• kezeli a többképernyős környezeteket, sőt az érintőképernyőt is(!)
• az elkészült képek akár egyből mehetnek is fel TwitPic-re

Látható, hogy remek programmal állunk szemben, ami tényleg minden képlopással kapcsolatos problémánkra tud valamilyen megoldást. Munkába, tutorialok összeállításához, webszerkesztéshez, grafikai munkákhoz melegen ajánlott, nem fogtok benne csalódni!
Letölthető innen.

Utálom azt, amit most érzek: valamiféle megmagyarázhatatlan ellenérzés, amit nem tudok észérvekkel megindokolni, nem tudom rámondani, hogy „hát pedig ez szar, és rossz, meg ráadásul káros is, hogy a civilizációra gyakorolt hatásait ne is említsük”, és mégis bennem bujkál a kétség: jó ez nekünk? Jó egy újabb eszközt adni egy olyan hatalommal bíró webes mogul kezébe, mint a Facebook? Azzal hogy beillesztjük azt a pár sort az oldalunk kódjába már el is adtuk a lelkünket a pofátlanul fiatalon pofátlanul milliárdos Mark Zuckenbergnek, és kompániájának? Hihetetlennek tűnik, de mégis úgy fest a jövő, hogy az egész internet egy naaaaagy Facebook lesz: egyre több oldal fogja implementálni a Like-olás egyetemes, és szociális szempontból kifejezetten jó hatással bíró funkcióját a felületére, amelyre klattyintva Facebook-os ismerőseink is látni fogják (meg fog jelenni az üzenőfalunkon), hogy mi az adott site adott akármilyét (legyen az egy post, vagy egy webáruházban egy felfújható dugható gumibirka) bizony lájkoljuk (amúgy meg újmagyar rulez all). Mark szerint – és valószínűleg igaza van – az internet megérett arra – felhasználók számában, és a rendelkezésre álló eszközök, lehetőségek terén -, hogy az emberek egymásnak ajánljanak tartalmakat, ne csak – úgymond a kozmikus magány közegében evickélve – Google-ezzék össze amire szükségük van. Persze valamire szüksége van az embernek ahhoz, hogy ezt a naaagy közösségi életérzést átélhesse: ez pedig egy Facebook-profil. Lassan eljutunk oda, hogy aki nincs fent a kék fejlécű oldalon (aminek designját egy „élelmes” magyar sikeresen le is koppintotta nemrégiben), az joggal érezheti a hátrányos megkülönböztetést, ami az ilyen a portál fejlesztői által a net Facebook-on kívüli területeire tett kalandozásokból adódnak, mint amilyen ez a külsős Like-olási lehetőség is: ha nem vagy regisztrálva náluk, akkor nem tudod használni ezt a funkciót. A viszonylag zárt iwiw-hez képest ez jelentős eltérés a filozófiájukban: ők nyitnak a netre (például a profilinformációk megjelennek a Google találatai között függetlenül attól, hogy aki rákeres tagja-e az oldalnak), míg az iwiwen belüli adatok javarészt ott is maradnak (hogy a meghívásos rendszert ne is említsük).
A világuralmi tervek nem titkolt célja a Google lenyomása: az ilyen és ehhez hasonló újításokkal próbálják elszipkázni a júzereket a legnagyobb keresőmotor bűvköréből. Ennek jegyében várható hamarosan egy közösségi szövegszerkesztő (lenyomandó a Google Docs-ot), és nem lennék meglepve, ha ezzel nem állna meg a fejlődés: lesz még Facebook-os Reader, Gmail, Picasa, sőt szerintem keresőoldal is, ahol mondjuk a portálon üzenőfalon megosztott linkek között lehet majd keresni – persze úgy, hogy annak közzétevője anonim marad.
Mától a blogon én is implementáltam ezt a lehetőséget, tessék szépen nyomogatni a lájkokat. Úgy gondolom, hogy ez egy egyszerű, és elegáns módja annak, hogy kinyilváníthassátok, ha tetszik valamelyik postom (remélem azért néha akad ilyen is :)), és erről értesíthessétek a Facebook-os ismerőseiteket is. Ezzel a lépéssel én is a Facebook támogatói közé léptem, de be kell hogy lássam: velem született paranoia ide vagy oda: ez a jövő, és nem egy elcseszett ötlet ily módon egy újabb szálon is bekötni a blogot a közösségi életbe. Egy olyan világban, ahol az ember akár évekre visszamenőleg is megnézheti, hogy milyen adatokat tárol róla a Google – mikre keresett rá, mennyi mail-t kapott, miket olvasott a Reader-ben, stb. – ez nem is tűnik annyira meredeknek.

UPDATE:

átpakoltam a gombot a postok aljára, mert szerintem enyhén zavaró volt egyből a cím alatt. Ettől függetlenül ugyanúgy működik, nem kell tőle félni 😀