Kedvenc virtuális zenekarom, a Gorillaz új klippel rukkolt ki, amely a mostanában megjelent Plastic Beach című nagylemezüket hivatott promotálni. A Blur frontemberének, Damon Albarn-nak, és a Tank Girl című képregény rajzolójának, Jamie Hewlettnek közös együttese évek óta a kedvenceim közé tartozik, mivel látok bennük kreativitást, és ez igaz a zenéjükre, és a klipjeikre is. A zenében rejlő ötletességre az egyik legjobb példa talán az El Manana című számuk lehetne, amely nálam a „világ legszomorúbb klipje” díj nyertese (holtversenyben a Radiohead Paranoid Android-jával), de a vidámabb számaikon is átsüt valamiféle melankólia. Ez a project (utálom ezt a szót) érdekes egyvelege az underground, és a mainstream zenének, mivel nem illik bele a Viva TV-s image-be, mégis nyomják a klipjeiket, és a legtöbb fiatal ismer tőlük legalább egy számot.

Öt éve nem jött ki nagylemezük, kezdtem már azt hinni, hogy feloszlottak (ami rajzfilm-figurákról lévén szó meglehetősen furcsán történhetett volna meg :)), erre ma – Zé barátom linkje által – rábukkantam az új lemez egyik húzószámának klipjére, amely a Stylo címet viseli. A zene alapvetően tetszett, a történések dinamikája is, továbbá érdekes volt látni a zenekar tagjait is úgy, hogy végre kiléptek az élénk színekkel operáló rajzfilm-szerű világból, de az igazi döbbenet a klip közepe táján jött: de hisz ez Bruce ‘Badass’ Willis! Nagyon jól alakítja az ember (vagyis CGI-figura) vadászt, igazi flegma macsó:

Ha meg szeretnétek hallgatni a teljes albumot, akkor ide kattintva megtehetitek!

Van egy lengyel filmes, akit Tomasz (Tomek?) Bagiński-nek hívnak, és így néz ki:

Ez a fószer nem kicsit beteg, de legalább ezt szórakoztatóan teszi: kisfilmjei erőteljesen szürreálisak, olyan témákat járnak körbe, amelyek épeszű… hm talán jobb megfogalmazás az, ha azt mondom: materialista, földhözragadt embernek eszébe nem jutnának, maximum egy komolyabb dózis LSD elnyalása után. Filmjei látványvilágukban engem az Animatrix, a Pink Floyd – The Wall, és némi Chris Cunningham (a hírhedt Aphex Twin videoklipek rendezője) keverékére emlékeztettek, szóval egész elborult alkotások nyomdokain halad az úr is. Kockábbak ismerhetik még a Witcher című elég komoly sikereket elérő lengyel gyártású RPG kapcsán is, mivel ő alkotta annak átvezető betéteit is, szóval mondhatjuk, hogy nem kispályás versenyzővel van dolgunk.

Persze tehetsége elismerése-képpen kapja a díjakat is szép számmal, a most következő The Chatedral című animációjáért Oscar-ra is jelölték:

A napfény bizony káros is lehet…

Másik híres alkotása a Fallen Art (szabad fordításban kb. „szárnyaszegett művészet”-nek lehetne fordítani), amely egy meglehetősen bizarr szórakozási formát űző torz lény mindennapjaiba avatja be  a nézőt (és mellesleg szintén díjazták majdnem másfél tucat elismeréssel):

Az eddigiek viszont mind kispályások elborultság tekintetében a következő művéhez képest, amely a System (Rendszer) címet kapta, és a „legszebb” Pink Floyd-i hagyományokhoz képest is groteszk:

Emberünk tipikusan az a fajta, aki ha nem alkothatna már rég valami kényszergyógykezelő-intézet falai között tengetné életét, de így, hogy van lehetősége önkifejezésre (amit a szélesebb rétegek is értékelnek, tehát van visszacsatolás) szerencsére nem veszik kárba a művészi érzéke. Elvont, ijesztő, sokkoló, és zseniális. Tud valamit a figura.

Van egy játék, ami a Half Life2 grafikai rutinjaira épül, és multiban lehet segítségével egymást mészárolni. Persze ilyenből már nemhogy Dunát, de Mississipit lehetne rekeszteni, viszont ez valahogy kiemelkedik a tömegből mivel remek munkát végeztek rajta a grafikusok, és főleg a designerek: az egész rajzfilmszerű (bár máshogy mint a tegnap bemutatott XIII), élénk színekkel, és vicces hangokkal operál, így egész egyedi hangulata van neki. A játékmenete is ötletes: kilenc egymástól gyökeresen eltérő kaszt közül választhatunk (robbantási szakember, felcser, böhöm nagy rakétavetővel mindent széjjeldisztrojoló katona, kém, mérnök, stb.), akik kinézetükben is hozzák a ‘tartalomhoz a forma’ elvet: a mesterlövész egy cingár, és profi benyomását keltő figura, míg a már említett katona elég ostoba, viszont akkora alkarja van, mint a combom kétszer. Ja, mielőtt elfelejteném, a játék címe TeamFortress 2, és a Valve nevű fejlesztőcég alkotása, akiknek a Half Life-okat is köszönhetjük többek között.

A díszes kompánia sokrétűsége szinte kiált a játékon kívül szerepeltetésért, így készült el a „Meet the…” sorozat, amelynek minden darabja egy kasztot mutat be a játékból. Talán a legviccesebb ezek közül ez, ami a kémről szól, és azt prezentálja, hogy hogyan kell végrehajtani egy tökéletes bázisra besettenkedést:

A többi is hasonlóan hangulatos, érdemes megnézni őket 🙂

Szerencsére a készítők nem csak ezzel a kisfilm sorozattal kedveskedtek a játék rajongóinak (amilyen én is vagyok, pedig egy percet se játszottam még vele), mivel ma rábukkantam néhány szellemes plakátra, amelyek a régi háborús propaganda-anyagokat idézik fel, csak immáron Teamfortress-esítve:

Persze ez csak egy kis ízelítő volt a rengeteg alkotásból (amelyek egy készítők által kiírt versenyre készültek), a többit elérhetitek itt, itt és itt.

Ma kicsit beleástam magam a Youtube rejtelmeibe, és hagytam hogy sodorjon az ár: Related Videók hullámain néztem egyik szösszenetet a másik után. Így jutottam el egy olyan gameplay-felvételhez, amely egy olyan játékból származott, amit már majdnem elfelejtettem, pedig annak idején rekordgyorsasággal vittem végig, annyira tetszett. A szóban forgó mű címe XIII, és igazán igényes, jól összerakott progit tisztelhetünk személyében. 2003-as megjelenésével már igazi veteránnak számít az FPS-ek között, de egy hatalmas húzásnak köszönhetően soha nem fog elavulni a grafikája: cell-shaded (tudom, egészségemre) az egész, azaz direkt „ronda”, mivel a készítők célja nem titkoltan az volt, hogy rajzfilm/képregény-szerű látványvilágot teremtsenek, ami maradéktalanul sikerült is nekik. A lövések, léptek zaja, halálhörgések mind meg is jelennek feliratok formájában a képernyőn (ilyet csak a MegaDrive-os Comix Zone-ban láttam, de arra meg már ki emlékszik), így akár hallássérültek is tökéletesen élvezhetik a lövöldözést. Újabb ötletes megoldás az is, hogy távoli, vagy nem látható események esetén kép-a-képben módszerrel láthatjuk a történéseket egy kis képregénykockában (lásd az alábbi videóban a gránát robbanása). Hihetetlen élvezet így osztogatni a fejeseket a távoli őrtornyok tetején gubbasztó katonáknak a távcsöves számszeríjjal 🙂

A sztori is erős oldala a cuccnak (bár már alig emlékszek rá :)): hősünkkel egy festői tengerparton ébredünk kómánkból egy helyre kis béjvaccsbébi hathatós közrekműködésével. Persze ahogy az már lenni szokott nem emlékszünk semmire (már tudom honnan loptak a Bourne-filmek készítői :)), de hozzáférésünk van egy bankban őrzött fiókhoz (Bourne má’ megint…), amely segítségével megkezdhetjük a nyomozást annak kiderítésére, hogy kik is vagyunk, mit jelent a mellkasunkra tetovált római 13-as szám, ki a többi tizenkilenc ügynök ésatöbbi.

A korából adódóan a gépigénye se egetverő, a hangulata, zenéi, játékmenete, és stílusa viszont a mai napig egyedi, szóval tessék nyugodtan próbálgatni. Amúgy olvastam olyan kommentet a Youtube-on vele kapcsolatban, hogy a Borderlands után egész ismerős lehet a grafikája (ami hasonló technikát használ, csak „csöppet” ütősebb a szentem).

Magyarítás is van ám hozzá, innen tölthető.

Screenshotok:

Videó (sok általam említett megoldásra van benne példa, ráadásul a vége eléggé fail, érdemes megnézni):

Már egy bő hete szerettem volna írni a filmélményeimről, amelyek mostanában – egyéb más vidám dolgok mellett – érnek hétvégente. Múlt héten például megtekintettük asszonypajtással a Gettómilliomos (Slumdog Millionaire) című 2008-as angol filmdrámát. Képzeljetek el egy olyan sorsot, amely a legkisebb mértékig se hasonlít a mi európaias, hájhízlalós, fogyasztói társadalom játszi örömeit kereső életutunkra. Nálunk az a nyomorult, sajnálatraméltó ember, aki még harminc évesen is busszal utazik, és az anyjánál lakik (jó, legyen 35), de annál rosszabbat tényleg el se tudunk képzelni, mint amikor valaki hajléktalanként kénytelen élni az életét. Az össznépességre levetítve ez egy elhanyagolható réteg, sőt általában a szociális háló is sikeresen menti meg ezeket az embereket az éh/fagyhaláltól. A film napjaink Indiájában játszódik, annak is a turisták által kevésbé preferált környékein, a fővárost körülölelő gettóban. Itt mindenki olyan életet kell, hogy éljen mint ami nálunk csak az aluljárókban figyelhető meg: tombol a nyomor, az éhség, a bűnözés, és a többi kilátástalanságból eredő negatív hatás.

Egy ilyen sorból származó indiai fiatalnak nagyon nehéz kitörnie (sokkal nehezebb mint akár nekem, vagy neked) a nyomorból. Két út állhat előtte: vagy az eszével tűnik ki (ezért van annyi indiai programozó), vagy maffiózó lesz belőle. Filmünk testvérpárosa, Jamal és Salim is ezek közül választhat. Végül egyikőjük bekerül a Legyen ön is milliomos című műsor helyi változatába, míg a másik valóban fegyvert ragad, és tizenéves fejjel meg is öli élete első emberét. Sorsuk eleinte összefonódik, ám később két- sőt három szálon kezd futni a cselekmény: Jamal (a rendesebbik) keresi élete nőjét Latikát, és próbál tisztességesen élni, míg bátyja, az erőszakos és öntörvényű Salim bedől a könnyű pénz és hatalom csapdájának. Tulajdonképpen a vetélkedő stúdiójában a fiú a kérdések által vet számot sanyarú sorsáról: minden kérdés kapcsolódik az élete egy-egy sorsfordító pillanatához (persze ez misztikus ízt visz a cselekménybe), és azok által tárul fel a néző előtt egy hányattatott, kínnal, és szomorúsággal szegélyezett életút. Természetesen a film végén a sírásra ingerlően totális happy end nem maradhat el (bocs, ha lelőttem ezzel bármilyen poént, bár azért ez várható volt), de ebben a filmben valahogy nem hat műnek ez a végkifejlet. Érdemes megnézni.

Aztán  végre megnéztük Guy Ritchie szintén 2008-as Spíler (RocknRolla) című filmjét, ami számomra nem okozott csalódást: mintha a Blöff-öt láttam volna más szereplőkkel, de majdnem ugyanazokkal a karakterekkel, és ugyanabban a londoni alvilág kulisszái közé helyezett sztorival. Minden adott egy jó kis markáns-állkapcsú lazacsávós, pitiáner bűnözős-dörzsölt gengszteres maffiafilmhez. Természetesen a cselekmény megint a jóízlés határait feszegető módon nyakatekert, van itt minden klisé a turmixban, ami csak szóba jöhet: szerepel benne karrierista végzetasszonya (aki mellesleg könyvelő), orosz milliomos maffiózó, öregedő helyi keresztapa (aki felett már bizony eljárt az idő), szétcrackelt agyú emberi roncs rocksztár (aki engem egy az egyben a The Kolin énekesére emlékeztetett), homoszexuális érzelmeit hirtelen bevalló nőcsábász, és még jópár érdekes figura. Ami igaz mindegyikre az az, hogy egy nagyobb vagyont érő pénzt hajkurásznak a sztori végéig, és ebbéli igyekezetükben gyakran kerülnek szorult, vicces, és véres helyzetekbe.

Nem akarom lelőni a poént, de van pár nagyon emlékezetes jelenet a filmben, például amikor Johnnyt (az említett szétcsúszott rockert) és haverjait viszik kivégezni a lifttel, és ő közben nyugodt hangon kifejti, hogy mi fog történni néhány percen belül… és igaza is lesz. Szóval nagy lélektani drámát, meg mély mondanivalót ne várjunk ettől az alkotástól, de ha ilyen elvárásokat nem támasztunk vele kapcsolatban, akkor egész jól szórakozhatunk rajta. Annyit megtanultam, hogy vigyázzunk az orosz terminátorokkal, némelyiknek egész ferdék a hajlamai 🙂

Legalább hétvégén van kedvem filmet nézni, mert olyankor van társaságom, de itt az albiban semmi pénzért nem moziznék. Van pedig pár mű, amit kifejezetten magamnak szedtem le, mivel tudom, hogy eléggé rétegfilmek (vagy feliratosak, ami manapság kizáró tényező… az a riasztó, hogy ezt még magamon is észrevettem). Ilyen pl. az 1984-as A tank című eposz, ami egy szovjet tank legénységének viszontagságait mutatja be a hetvenes évek háború sújtotta Afganisztájában, vagy a 9 Rota, ami frissebb cucc (2005-ös), de ugyanazt a konfliktust mutatja be. Ezeket nem tudom mikor fogom megnézni, maximum barátnőmet fogom rákényszeríteni, hogy háborús filmeket nézzen velem, ha már néha muszáj elmennem vele shoppingolni 🙂

Egy kis stresszoldás, és ellazulás ezen a hajtós hét közepi napon:

Katt a Play-re izibe’!

… amikor a Halál érted jön:

Tovább »

Az a bosszantó, hogy ha felteszem a talányos „na ez a videó vajon valódi, vagy számítógéppel csinálták?” kérdést, akkor mindenki levágja, hogy természetesen valódi géppel kreált a látványvilága. Na de most csináljunk úgy, mintha nem árultam volna el ezt az apróságot: észrevennétek, hogy renderelve van, nem felvéve kamerával? Döbbenet.

(Fullscreen, HD bekapcs lehetőség szerint!)

Innen tölthető torrentben is, röpke 900 mega mp4 formátumban, de akad rá seeder elegendő.

Kezem ügyébe akadt egy újabb gyöngyszem, amely szintén a indie-játék kategóriáját erősíti. 2009-es a szentem, és az Osmos-hoz hasonlóan ő is ambient stílusú, amely főleg zenéit nézve válik nyilvánvalóvá. Igazi gyógyjáték, lelazít, pihentet, gyönyörködtet, bár ugyanilyen könnyedséggel képes felcseszni az embert a kisebb-nagyobb eszelős szivatásokkal, amelyeket a drága pályadesignerek rejtettek el a sztorimódban.

Az alapötlet elég egyedi, legalábbis én még nem találkoztam vele sehol: alapból van egy bolygónk, amelyen egy szép fácska termi muslicáinkat (amiket a játék seedling-eknek nevez), amelyek – megszületvén az ágak végén mint valami rügyek – pályára állva keringenek, amíg nem utasítjuk őket. A játék alapvetően egy stratégiai cucc, van benne minden ami a műfaj sajátja: erőforrás-menedzselés, hatalmas seregek összevonása, hátramaradt bázisok védelmének biztosítása, védművek építése, csak éppen még sose láttuk ilyen köntösben visszaköszönni ezt a stílust. Ezekkel a muslicákkal az a feladatunk, hogy bolygóról bolygóra foglaljuk el a teljes pályát, amelyet – az első néhány, és egy-két  speciális pályát leszámítva – természetesen az ellenséges szürke faj rovarpopulációjának szétdisztrojolásával érhetünk el. Szép rendben keringő hadunk két kattintásunk hatására megbolydult méhrajként özönli el a szomszédos bolygókat, ami bár szép látvány, de a későbbi pályákon már érdemes néhány felderítőt előreküldeni, nehogy csúnya véget érjen offenzívánk.

Persze – ahogy már említettem – lényeinket se a gólya hozza (bár az érdekes mellékízt kölcsönözne az anyagnak), hanem a már említett fákon nőnek. Minél több bolygót foglalunk el, annál több fát ültethetünk, így egyre több helyről jön az erősítés, hogy dicsőséges hódítóhadjáratunkban feláldozhassa magát a Vezérért (gyk.: értünk). Persze a fák telepítése sincs ingyen, minden egyes darab tíz katonánk életébe kerül, ami igazán nem ár érte, mivel utána végtelen számú egyedet termel számunkra.

A későbbi pályákon találhatunk olyan bolygókat is, amelyeken nincsenek ellenséges muslicák, „csak” légvédelmi ágyúként üzemelő tüskésfák, amelyek kiiktatása is remek ötlet a programozóktól: hiába van belőlük akár öt is, elég egyet kiirtani, mivel a gyökerein keresztül szorgos rovaraink bemásznak a többi fa gyökeréhez, és – újfent életüket feláldozva – a saját oldalunkra fordítják őket.

Sok más ötlettel is találkozhatunk játék közben, látszik az igyekezet a készítők részéről, hogy ne váljon monotonná az elfoglalósdi. Például jó ötlet az is, hogy nem csak egyfajta egységünk van, hanem a bolygó típusától (ahol teremtek) függően lehetnek gyorsak, erősek, vagy sok életerővel rendelkezőek. Ez a kinézetükön is látszik, sőt azt is megadhatjuk, hogy a bázisukként szolgáló égitestről mondjuk csak az erőseket akarjuk harcba küldeni (mivel a már említett légvédelmi fák ellen pl. ők a leghatékonyabbak).

A játék egészen egyedi grafikai stílust használ, ami szerintem a mellékelt képekből is egész jól átjön. Minimalista, mégis aprólékosan kidolgozott az egész, ráadásul akármilyen durván bezoomolhatunk akkor se lesz pixeles a kép. Apróságokkal is foglalkoztak hál’istennek: új fa telepítésénél pl. rovarjaink egy része (az a tíz darab, amibe kerül) először beágyazódik a felszínbe, majd a gyökere tör utat magának a mag felé, végül az egyik lény maggá alakul, amiből szép lassan elkezd kinőni a növény. Hihetetlen látvány, komolyan mondom! A zene még rátesz a hangulatra egy jó nagy lapáttal: elszállt szintetizátordallamokkal bódító chilles darab mindegyik, tökéletes aláfestései a játék képi világának.

A játékot nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki már megcsömörlött az egy kaptafára készült huszadik folytatásokkal operáló tucat-FPS-ektől (nem említek példát, pedig lenne épp elég), nem fél egy kis gondolkodástól, és szereti az újszerű élményeket. Higgyétek el, velem már nagyon régen fordult elő, hogy alig bírtam kilépni egy játékból, de ez még engem is totálisan bekebelezett, megrágott, és félig megemésztett. ‘Muszáj kipróbálni’-kategória.

Linkek:  hivatalos oldal, demo, Youtube-trailer, Steam-oldal.

Másfél napja vívódok, mert nem akarok mikrobloggolás bűnébe esni, de nem tudom megállni, hogy ne mutassam meg:

A street art, és a stop-motion filmtechnika édestestvére, ilyet még nem láttam! Banksy méltó ellenfele ez a csoda, szájtátva bámultam végig! Olyasmi feelinget ébresztett bennem, mintha a Pink Floyd Wall című filmjének morfoló animációit (mint például ez) látnám újraértelmezve, kibővítve, a belefeccölt hatalmas energia (fizikai, és kreatív) is tiszteletreméltó, és lenyűgöző. Letölthető innen nagy felbontásban is.