Amikor szombat éjjel fél tizenkettőkor egy alagsori koncertteremben ülsz, hallgatod a dübörgő pankzenét, nézed a villogó színes fényekben pogózó fiatalokat, és ahelyett, hogy te is bent ugrálnál, inkább a süppedős kanapéban egyre jobban elfolyva az álmossággal küzködsz, miközben a sörödet sem bírod meginni, annyira jóllaktál, akkor rá kell döbbenned, hogy öregszel.

Világ életemben tartózkodtam a függőségektől. Emlékszem, hogy amíg cigiztem nem az okozott lelki gubancokat a szokással kapcsolatban, hogy néha nem kaptam levegőt, hanem az, hogy volt egy olyan aspektusa az életemnek, amit egész egyszerűen nem tudtam kontrollálni, pedig a lehetőségem meg lett volna rá. Függeni egy szertől, egy érzéstől, egy embertől, egy banktól, egy helyzettől még csak csak elmegy, de amikor egy játék kebelez be… na az mocskos dolog, nem az, amikor harmincévesen egy lepukkant bérház albérleti szobájában fekszel a mocskos matracon, miközben a felkarodra kötözött gumicső szorítja el a keringésedet, és mivel a néhány órája bebökött adag hatása kezd elmúlni újra rádöbbensz, hogy elkefélted az életedet durván, és nincs pénzed már újabb adagra, hogy ezt elfelejtsd valahogy.

Ami a legszomorúbb az egészben, hogy a legaddiktívabb drogként számontartott kódhalmazok úgy is terjednek mint a legdurvább ragály, ha nincs mögöttük tőkeerős maffia, hogy a terjesztést Steam-en, meg hasonló körmönfont módokon hatalmas pénzeket megmozgatva megoldják. Erre a legjobb példa ez a rohadt Minecraft, amit egyetlen ember szabadított rá a világra: Notch, aki Markus Alexej Persson néven látta meg a világot. Nem lennék meglepődve, ha kiderülne róla, hogy szobafestőként kezdte volna a karrierjét, és hamarosan kis orr alatti pamacsra szeretné vágatni most még terjedelmes arcszőrzetét, hogy vörös karszalaggal a kezén nekiálljon elfoglalni a világot. Ez az Antikrisztus még multiplayer opciót is kódolt ebbe a vírusba (ami nem a számítógép memóriáját, hanem az azt használó ember lelkét fertőzi meg), így terjesztve ki hatalmát a világ kockáinak szabadideje felett. Nekem speciel a héten napi minimum 4-5 órámat elrabolta a közös építkezés szimulált élménye (emiatt is nem volt eddig post), és ahogy látom a helyzetet ez sajnos nem is fog egyhamar megváltozni: függő lettem, innen már csak a fiatalon túladagolásban elhalálozás marad, mint opció (amit nevezhetünk az aranylövés analógiájára aranycsákányozásnak is).

A drog magyaroszági dílerei közül is kiemelkedik Plasztik Józsi (alias angelday), aki nem volt szívbajos: mindannyiunk érdekeit, és egészséges, drogoktól mentes életre való jogát mintegy semmibe véve elindított egy magyar szervert (ami a minecraft.plastik.hu címen érhető el a játékon belül), ahol mindenki kedvére merülhet a mocsokba, és a fertőbe. Én is velük trippelgetek mostanában, építettem már egy egész korrekt kis kecót az egyik tengerparti szirtre, amelynek üvegekből mozaikszerűen kirakott padlója alatt több tíz méter mélyen egy fát növesztettem ilymódon:

Lombkorona a mélyben

Sőt, tegnap egy bő órát töltöttem azzal, hogy virtuális bálványt állítsak gyerekkorom egyik nagy kedvencének, Rick Dangerous-nak:

Rick Dangerous, gyerekkorom hőse! 🙂

UPDATE: azóta csinosítottam rajta kicsit, jelenleg így néz ki:

Persze vannak akik még nálam is elvetemültebbek: készült már a szerveren óriási Bruce Lee csoportkép, Donkey Kong, űrrakéta (kilövőállvánnyal), kolosszeum, mocskos nagy piramis, a karakter a Prince of Persia-ból, működő QR-kód, és még rengeteg más agyament őrület, amelyek korrekt városközpontot alkotva sorjáznak egymás után, ha az ember körülnéz a pálya szívében.

Angelday még ennél is tovább ment: a Google Maps motorját használva zoomolható térképet kreált a teljes pályáról, amelyet itt érhettek el. Jópofa, bár ez még a tegnapi állapotokat tükrözi, így az este elkövetett fenti pixelartom még nem látszik rajta.

A fertőzés terjedési sebessége elképesztő: nem elég, hogy a PayPal által küldött befizetési igazolások olyan ütemben érkeztek a hivatalos oldalra, hogy a szerver nem bírta lekönyvelni(!), de azóta már készült a játékkal kapcsolatban app Android-ra, gombamód szaporodnak a neten az elképesztő videók, segédprogramok, és fórumok. Nyugodtan mondhatom, hogy új őrület kezdődött, hiánypótló programot írt ez a svéd arc, és mindenképpen megérdemli, hogy a mennybe menjen – értve ezt anyagilag, és elismertség terén is. Amit már leírtam, csak ismételni tudom: a játék képében kaptunk egy időgépet, amellyel bármikor visszarepülhetünk 5-10 éves korunkba, amikor még nem számított semmi, csak a játék, és a kreativitás. A lehetőségek tényleg határtalanok, ráadásul ha multizunk még a szociális élmény is dob akkorát a feelingen, hogy nem egykönnyen szakadunk el a géptől, ha egyszer nekiállunk bandázni a többiekkel: közös építgetések, egymás műveinek megtekintése, chaten poénkodás vár ránk súlyosbítva a single-ben is tapasztalható „na még ezt megcsinálom, aztán lefekszek aludni” hatással 🙂

Volt, aki ennek a drognak köszönhetően tett le egy másikat (leszokott a cigiről a segítségével), de kérdem én: megéri, hogy nem kapsz tüdőrákot negyven évesen azért cserébe, hogy nem lesz soha többé életed? Elhagy a családod, a barátaid, a barátod/nőd, és a végén tényleg csak annyi különböztet meg a bevezetőben lefestett heroinistától, hogy nem lóg injekcióstű a karodból, helyette a gép előtt ülsz akkora hassal, mint egy vemhes wombatnak 🙂  Hölgyeim és Uraim: ez itt a XXI. század World of Warcraftja. Isten óvjon minket.

The apocalypse begins
Pain becomes the norm
Seeking homicide
Beware the coming storm
That starts illuminating fires
God is laughing hard
Man has gone insane
-Slayer

Játszadozzunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy csapásra eltűnne ez a parazita a bolygó testéről, amit mi emberiségnek hívunk! Lehet a kiváltó ok bármi: szépen egymásra dobálunk mindenféle hasadóanyagokkal megtömött vasakat, esetleg az influenzavírus gyúrja ki magát annyira, hogy taroljon, mint kezdő táncoslány a sörösüvegekkel megrakott asztalon, de maradhatunk az olyan snassz megoldásnál is, mint mondjuk egy becsapódó aszteroida, amelynek nyomán nem elég, hogy rengeteg földrengés tenne egyenlővé mindent a felszínnel, de a klíma is felborulna annak rendje és módja szerint. Tételezzük fel, hogy a bolygó színén egyetlen ember maradna életben, mert mondjuk éppen úgy játszanak össze a körülmények, hogy épp’ egy atombunker mélyén reszket, amikor a felszín pokollá válik, esetleg mert pont immúnis az aktuális tömegpusztító vírusra (mint ugye Will Smith a Legenda vagyok című filmben), netán mert csak. Milyen előnyökkel, hátrányokkal járna számára az, hogy az az elképesztően kusza, zavaros, gyakorta idegesítő szövedék, amelyet társadalomnak hívnak egy csapásra megszűnne? Nézzünk néhány példát: mi történne, ha a járványos forgatókönyvnek „hála” szinte egy nap alatt elpusztulna mindenki, csak egy ember maradna talpon a vidéken!

1. Kocka: bár eleve képtelenségnek tűnhet, hogy egy nyüszöge (vagy éppen zsíros), szemüveges, testnevelésből örök(ölhető) felmentéssel rendelkező, szociálisan visszamaradott egyed lehetne az utolsó túlélő, de tekintsünk el a dolog nonszensz természetétől. Vegyünk egy világot, ahol a felperzselt felszín (esetleg a hullahalmok) alatt még működnek az internetkábelek, valamilyen csoda folytán még van elektromosság (mert mondjuk az atomerőművek egy darabig még elüzemelnek emberi beavatkozás nélkül is), és hősünknek van egy működőképes számítógépe is. A családtagok, barátok hiánya egy darabig talán fel sem tűnik neki (mint a viccben: „nagymama, mi ez a büdös? nagymama? NAGYMAMA!!”), elvégre a szociális kapcsolatai amúgy sem voltak túl erősek, legjobb barátjának eddig is a KillerFreak666 nevű 46. szintű paladint tartotta a WoW-ból. Ami először gyanús lesz neki, hogy kezdenek eltünedezni a játékosok a szerverekről, amelyeken napi tizenpár órát szokott játszani. Amikor aztán az utolsó leölhető nem gépi játékos is csak álldogál egy helyben, nem reagál semmilyen emotion-ra, nem ír vissza a chat-en, akkor fogja el igazán a pánik. Gyorsan kilép a játékból, felmegy a chatroulette.com-ra… sehol senki! Senki nem maszturbál a webkamera előtt! Facebook.com… semmi Farmville-es faszság az üzenőfalon már órák óta?! Mondjuk ez nem is olyan nagy baj – gondolja ekkor. Hirtelen támad egy ötlete, és felmegy a kedvenc torrentoldalára. Mivel nem indulnak új letöltések (nincs aki indítsa őket ugyebár), de a seedszerverek még pörögnek, ezért hihetetlen sebességgel tudja lehúzni a japán lánykás pornókat, amelyekben olyan nőket láthat meztelenül, akik már nem is élnek. Persze majd ha ez tudatosul benne (azaz, hogy most már esélye sincs elveszíteni a szüzességét, hiába várt vele 19 éves koráig), akkor lesz igazán lesújtva, de egyelőre elvan a hirtelen begyorsult internettel, és a tudattal, hogy mostantól max botok ellen fog csézni.

2. Trendiboy/girl: bár pozitív, hogy nincs tülekedés a plázákban, viszont nincs is ki előtt eldicsekedni a legújabb cipővel/nadrággal/akármivel, így ha az utolsó ember a Földön ebbe a kategóriába esne, akkor igen gyorsan apátiába, majd depresszióba (vagy fordítva) esne, majd természetesen öngyilkossággal zárná a pályafutását.

3. IT szakember (mondjuk egy sysadmin, mint én): mivel a mi műfajunkban létezik olyan, hogy valaki otthonról melózik, ezért tételezzük fel emberünkről, hogy ő is egy ilyen napon válik túlélővé. Hasonlóan a kockához ő se venne észre sokáig semmi változást, esetleg az tűnhetne fel, hogy kevesebb ticket ( = hibajelentés) érkezne a mailfiókjába, ergo kevesebbet kell dolgoznia. Amikor megpróbál bekapcsolódni a délután kettes telefonkonferenciába akkor gyanús lenne a számára, hogy senki nem szól a kagylóba a túloldalon, de ennek ellenére akár napokig is eltarthatna, mire rájönne, hogy magára maradt, a rendszereket pedig már a kutya sem használja, amelyeknek felügyelése volt eddig a feladata.

4. Idegengyűlölő: minek után már nincs kinek azt ordibálni, hogy „menjetek haza” így maga ellen fordul, ámde rá kell döbbennie, hogy a rasszizmus némileg szórakoztatóbb, ha van tárgya. A saját magának gyűlölete, kergetése odáig fajul, hogy űzött vadként járja a totál elnéptelenedett városok utcáit, közben gyakran hátrapillant, hogy meggyőződjön, követi-e valaki. Vándorlásai közben gyakran könnyekig meghatódva nosztalgiázik a régi szép időkről, amikor még élt az a sok néger, sárga, meg cigány. Rendben van, hogy most végre mind halott (mennyit hajtogatta annak idején a haverjainak, hogy össze kéne gyűjteni mindet egy szigetre, és rájuk dobni egy atombombát!), de valahogy mégis keserű a szájíze – valahogy nem így képzelte el. Megkeseredett, álmaitól megfosztott emberré válik, akinek már nincs célja az életben. Szomorú látvány – lenne, ha láthatná bárki is ugye.

5. Telemarketinges: amikor egyre ritkábban, majd leginkább sehogy sem tud kapcsolatba lépni az embertársaival telefonon csodálkozva tartja el a fülétől a foglalt jelzéssel sípoló kagylót. Természetesen első körben a jutaléka jut az eszébe, és gyomra görcsbe rándul.  – Hogyan fogom kifizetni az albérletet? – mardossa a kérdés, mivel még nem tudja, hogy nem lesz kinek fizetnie se a bérleti díjat, sem a rezsit (bár a szolgáltatóknál a gépek még talán kinyomtatják a számlaleveleket, de hogy postás nem lesz, aki kézbesítse az is biztos). Néhány napig még próbaképpen fel-feltárcsáz egy telefonszámot, de idővel konstatálnia kell, hogy nincs kire rátukmálnia az épp’ aktuális rendkívül jövedelmező pénzügyi befektetést. Ebbe idővel belehülyül, két telefonkagyló segítségével remek érzékkel rázza le saját magát.

A sor még persze folytatható… Szerintetek kinek lenne a legnagyobb trauma ha egy csapásra mindenki eltűnne rajta kívül a Föld színéről?

Izgalmas szemelvény következik egy rendszeradmin mindennapjaiból, öveket bekapcsolni!

Ma reggel egy csodálatos lebaszást sikerült átvennem a munkahelyemen egy olyan melóval kapcsolatban, amit még múlt héten csináltam meg valamelyik délután. Órák óta nyomozom, hogy miért nem akart működni az általam végrehajtott módosítások után a szóbanforgó SAP, de jelenleg úgy fest, hogy valamiféle technikai paradoxon, tértorzulás, esetleg a jó öreg zavar az Erőben vezethetett oda, hogy ma reggel azzal fogadjanak a kollegáim, hogy „ezt elbasztad, de nagyon”.

A logika, és a tények azt bizonyítják, hogy annak úgy működnie kellene, ahogy én csináltam, mégis meghalt a rendszer. Vázolom a szituációt:

múlt héten szerda délután módosítanom kellett két file-t az egyik szerver egyik könyvtárában. Nevezzük őket egyik.txt-nek és masik.txt-nek csak az egyszerűség kedvéért. Mivel csak este nyolckor kellett érvénybe lépniük a bennük tárolt paramétereknek, ezért csináltam mindkettőről másolatot, és azokban módosítottam a sorokat azzal a szándékkal, hogy majd ha eljön az ideje (még volt hátra fél órám), akkor szépen felülírom az eredetiket, és mindenki happy lesz. Ennek értelmében létrehoztam az egyik.txt_new és a masik.txt_new nevű file-okat, amikben megejtettem a módosításokat, ahogy azt illik. Eljött a nyolc óra, felülírtam az eredetiket (eddig érthető? :)), volt nagy öröm, boldogság, pezsgőbontás, büszke telefonhívás a főnöknek, melyben közöltem vele, hogy a művelet teljes sikerrel zárult.

Egészen ma reggelig ebben a boldog tudatban éltem a kis életemet, végeztem a dolgomat, keltem fel reggelente, mit sem sejtve hogy időzített bombaként ketyegve már vár rám a tragédia…

Tegnap délután ugyanis a – már említett – főnököm két másik kollegájával karöltve 3-4 órán át dolgozott az – állítólag – általam okozott hiba elhárításán… Ennek volt eredménye a ma reggeli lebaszás is, ugyanis a rendszer behalt az általam elvégzett módosítások után, ugyanis nem stimmeltek a file-ok, hülyeségek voltak beleírva némelyikbe, sőt ha még kicsit tovább kutakodtak volna a rendszeren szerintem kiderült volna az is, hogy én tehetek a Mexikói-öböl olajkatasztrófájáról, meg a chilei bányászok föld alatt rekedéséről is.

Most persze felmerülhet a kérdés, hogy miért sírom el ezt a sérelmemet a blogomon, miért nem tartom meg magamnak a „kedves” szavakat, amiket reggel kaptam, ha már ilyen balfasz voltam. Azért nem teszem ezt, mert – most jön a csavar! – összehasonlítottam az általam a szerveren hagyott egyik.txt_new, és masik.txt_new nevű file-okat azokkal, amiket tegnap javítottak a kollegáim, és megegyeznek egymással. Nem követtem el hibát! Nyoma sincs az általuk említett összekevert soroknak, és hasonlóknak, minden stimmel, és a helyén van!

Innentől kezdve úgy gondolom, hogy csak két verzió létezik: az egyik az, hogy egy drága német kollega turkálhatott bele a munkámba, csak khm… elfelejtette megemlíteni, és most én kapom a lebaszást az ő khm… feledékenysége miatt. A másik pedig az, hogy kurvára kezdek meghülyülni, és csak a saját baromságomat hajtom, amikor azt mondom, hogy márpedig én nem csesztem el semmit. A következő lépés a muszájdzseki lesz, már látom előre 🙂

Az augusztus 5-én az Atacama-sivatagban lévő San José-i réz- és aranybányában, 700 méteres mélységben rekedt 33 bányász mentése akár 100 napig is eltarthat, mivel kiszabadításukhoz egy 66 centiméter átmérőjű alagutat kell fúrni. A mentési munkálatokat rendkívüli módon nehezíti, hogy a föld állaga nem stabil.

(forrás)

Az jutott ma eszembe, hogy vajon mennyire aljas poén lenne már, ha mondjuk vennénk mindegyik szerencsétlenül járt bányásznak egy-egy példányt a Minecraft-ból, ha már úgyis benne vannak a rutinban 🙂

Csak hogy azok is értsék, akik nem töltenek el ezzel a játékkal napi 5-6-7 órát, íme egy videó a játékból:

Ők egész otthon éreznék magukat szerintem 🙂

Tudom, hogy ez a közvélekedés, de a  hétfővel kapcsolatban nem az a legszemetebb húzás a Sorstól, hogy azzal kezdődik a két napnyi pihi utáni újabb öt napnyi meló. Ez csak egy aprócska kellemetlenség ahhoz képest, amiért igazán gyűlöli mindenki. Az okot konkrétan persze nem mindenki tudja, így egyszerűbb ráfogni, hogy azért, mert vége a hétvégének, pedig a valóság sokkal drámaibb: a hétfő azért mocskos szemét rohadt napja az ember életének, mivel megvan az a képessége, hogy órák alatt újra elérje azt az állapotot, hogy az ember úgy érezze: csak tegnap hagyta abba a munkát. A szörnyű az, hogy ez a csapás hetente megismétlődik! Persze, nyaralás után néha több nap is kell ahhoz, hogy újra elfogja az embert a mókuskerék-feeling, de egy snassz kétnapos pihenő után a hétfőnek semmiség újra fáradttá, és csüggedtté tenni akárkit. Már aki hagyja persze, de nehéz nem hagyni: az ember észre se veszi, de máris csak a munka, a pénz, és az elfogyasztandó kaja kombója köti le minden figyelmét, eszébe se jut, hogy egy átlagos szerdán (sőt akár kedden!) valami olyasmit csináljon, amit máskor soha: lemenjen egy kocsmába délután sörözgetni a cimboráival, kiüljön egy parkba olvasni, vagy esetleg elmenjen futni az edzőterembe. Minél tovább csinálja az ember ugyanabban a ritmusban a napjait, annál előbb fog eljönni az FF (Fásult Felnőtt)-szindróma, amiből már szinte lehetetlen kikecmeregni. Mindez – ha az eddigiek még nem lettek volna borzasztóak – úgy következik be, hogy az ember észre sem veszi, és máris olyanná válik, mint Saint Exupéry Kis hercegjében azok a delikvensek, akik egy házat meglátva nem azt mondják, hogy „nahát, de szép!”, helyette azt kérdezik: „mennyibe kerülhetett?”.

Ez az, amit el akarok kerülni mindenáron. Jó volt ez a másfél nap belekóstolni az FF-be, de köszönöm, elég volt. Nem fogok beleszürkülni az életbe, de nem én!

Most pedig megyek, és beszélgetek az emberekkel az utcán.

Olcsó és hatásvadász húzás lenne részemről emberek vallásosságából viccet csinálni, de vannak olyan mozgalmak (szekták?), amelyekkel kapcsolatban nyugodtan megteszem, mivel szerintem ezeknek az égadta világon semmi közük a hithez, Istenhez, vagy akár a Biblia tanításaihoz. Magyarországon még csak bimbódzik ez az egész, egyelőre egy ismertebb ilyen csoportosulásunk van (hálistennek), a Hit Gyülekezete, amelynek élén Sándor atya osztja az észt minden vasárnap az ATV-n, és az interneten stream-elve, nehogy valaki lemaradjon róla. Volt honnan venni a gyülialapítás ötletét: Amerikában már évtizedekre visszanyúló hagyományokkal rendelkeznek a hasonló mozgalmak, amelyek jóval radikálisabb módszerekkel dolgoznak/tak, mint Sanyi bácsi, így nem volt elképzelhetetlen a csoportos öngyilkosság sem az eljövendő Világvége/Özönvíz/Sáskajárás/Kötelező Cölibátus elleni preventív cselekvés okán. Nem kívánom az – állítólag – hetvenezer követő halálát, ezért remélem, hogy nem arról fog szólni az utolsó Vidám Vasárnap, hogy Sándor a nagy közös éneklés közepén egy kézmozdulattal jelzi a segítőinek, hogy nyithatják a gázcsapot, de a párhuzam szerintem elég nyilvánvaló az amerikai szektákkal, azok zártabb működése, erőteljesebb fanatizmusa ide vagy oda.

Valahogy úgy vagyok ezzel is, mint a Jobbikkal: én még normális követőjével egyiknek sem találkoztam, és ez most nem ferdítés, vagy a poén kedvéért történő túlzás. A lelkileg sérült, kisebbségi komplexusokkal, sőt durva paranoiával küzdő embertársaink nagy része vágyik efféle akolba, ahol együtt bégethet a többi vele együtt „gondolkodóval”. Az akolmeleg iránti vágyakozás a mozgatórugója mindkét mozgalomnak: a reménytelenségbe süllyedt, kisemberségét legmélyebben megélő réteg az, amelyik képtelen átlátni a világ szövevényét, és szüksége van valakire, aki megmondja helyette, hogy merre menjen, legyen annak neve Sanyi bácsi, a Jóisten, vagy éppen Vona Gábor. Nem akarok igazságtalan lenni azzal, hogy leszűkítem a tünetegyüttesben szenvedők táborát a Hitgyülisekre, meg a Jobbikosokra: jócskán megtalálható ez a típus a két nagy párt követői között is, csak valahogy a Jobbikban, meg Sándor atya hívei körében nagyobb a koncentrációjuk, mint mondjuk a FIDESZ/MSZP-ben, és a Katolikus Egyház hívei között.

Az ilyen mozgalmak vezetőinek kezében hatalmas fegyver van: a tömegek manipulációja. Aki van olyan idióta (már bocsánat), hogy mer vakon hinni egy szervezet vezetőjének, annál könnyen elérhető az az állapot, hogy elveszti a saját ítélőképességét, és képes kikiáltani ellenségnek bárkit, akire a vezére rámutat (vonatkozó postom itt). Az agymosott zombik hordáinak előállítására való képesség az, ami miatt ijesztő mindkét csoport, és ezúttal lényegtelen a vallási vagy éppen politikai színezetű álca. Ezek az emberek (és mostantól pont az eddig leírt érveimre hivatkozva mosom össze a két tábort) két lábon járó magnetofonokká lettek alakítva: ha leülsz valamelyikkel vitázni, vagy akár csak beszélgetni, akkor szinte hallani a Play-gomb halk kattanását, amiből észreveheted, hogy mostantól kezdve nem fogsz tőle saját gondolatot hallani, csak az előre rögzített párt/gyülihablaty fog dőlni a szájából. Ezért tartom ijesztőnek az egészet: önálló gondolatok híján vegetáló hullák tömegeit keltik életre ezek a prókátorok…

Most komolyan: önálló akarattal bíró ember leír ilyet?:

Amikor elmentem elöször a HIT gyülekezetébe be sem engedtek az ajtón.
Kidobtak.
Ezért úgy gondoltam, hogy ha Ennyire komolyan veszik az Istenbe vetett hit által a szolgálatot, akkor ott biztosan olyan munka folyik ami Tetszik Istennek.
Az ajtóban állva átjárt a Szentlélek. Amikor hazafelé ballagtam, nagyszerű embernek gon…doltam a gyülekezeteseket. De csak egy év után, amikor leszereltem a hadseregből tudtam egy házicsoporton keresztül csatlakozni.
Nem bántam meg azóta, egyszer sem.

Itt a másik kedvencem:

Nagyon hálásak vagyunk családommal, hogy megismerhettük Istent, és rajta keresztül Sándort!

Hmm… nem értek hozzá, de nem fordítva kéne lennie annak a sorrendnek, ha már tényleg annyira szükséged van erre a köpcös hatvanasra ahhoz, hogy megismerd Istent?

Akit érdekelnek még a fentiekhez hasonló aranyköpések, azok itt mazsolázhatnak továbbiakat.

Bár lehet, hogy egyeseknek a fentiek alapján úgy tűnhet, de nem vagyok ateista (sőt, lehet hogy egyesek szerint én vagyok maga a Sátán, vagy Saddam Hussein és Hitler közös reinkarnálódása, de nem, ez sem igaz). Egész egyszerűen látom, hogy mire megy ki a játék: minél több akaratgyenge, szorongó, bizonytalan, stb. ember egy zászló alá gyűjtése valamiféle cél érdekében, ami lehet olyan egészen prózai mint mondjuk a profit, de lehet valami annyira bizarr is, amihez kevés a fantáziám.

Nem mondom azt, hogy a vallásosság mint jellemvonás olyan emberre vall, aki nem tud racionálisan gondolkodni, vagy hogy lelkileg lenne megrokkanva. A hit igenis kell, igenis fontos. Nem tudom megérteni azokat a modern felfogású seggfejeket, akik csak a saját nagyságukban, az egojukban hisznek, és úgy gondolják, hogy nincs szükségük valami erőben való hitre, legyen az Isten, Buddha, vagy akár a jó öreg Karma. A vallás igenis fontos még ebben az elképesztően technokrata világban is. De: Sándor atya, és sleppje számára a vallás nem cél, hanem eszköz, és ugyanez igaz a Gabira is: egyre kevésbé valószínű, hogy a párt politikája másról is szólna a hangulatkeltésen, és a droidhadsereg felállításán kívül. Közismert tény, hogy ha egy ország szarban van gazdaságilag (220 felett a CHF, hogy örültem én ennek a hírnek), akkor a lakói a valós problémákkal való szembenézés helyett gyakran (sőt: mindig) hazugságokba menekülnek, azokhoz a vezetőkhöz verődnek, akik azt mondják, amit hallani akarnak. Így szoktak megerősödni a radikális mozgalmak, annak idején Hitler is így került hatalomra. Csak remélni tudom, hogy ez nem fog megismétlődni – és szintén csak bízni tudok abban, hogy nem valami liberális seggfej picsogásának hatott, amit most leírtam, már csak azért sem, mert egyik sem vagyok. Liberális legalábbis tutira nem 🙂

Amikor egy kora őszi reggelen munkába menet Moby-t hallgatsz, lassan krúzolsz a biciklivel, a máskor mindig autókkal agyonzsúfolt útszakasz teljesen kiürül, a napfény kibukkanik a családi házak között, és – mintha direkt így vágta volna valami rendező – a Why does my heart feel so bad végén hallható vonósok váltják fel a szám ütemes dobritmusát a headset-edben… az egy zen pillanat. Tied az utca, egyedül vagy, és az élet szép.

Az éjszakai tétován párkányomon kopogó hideg esőt reggel fényár váltotta fel, amely csalókán a nyári reggelek hangulatát idézte fel bennem. Milyen rég is volt már, amikor még izzadtam reggelente a biciklin… mikor is? Múlt héten? Most pedig már teljesen elfogadtam a tényt, hogy ősz van. A Nap is bágyadtabban süt, az égen rohanó felhők is mintha délre akarnának szökni a hideg elől. Lassan megváltozik a levegő is, az elmúlás, a végtelennek tűnő nyugalom illata kezd érződni rajta. A táj is más lesz hamarosan: a fák ledobott leveleinek halmai, a tűzvörösben izzó erdők látványa, a reggeli dér is idővel megszokott lesz, a két héttel ezelőtt még tomboló nyár közelségét mintegy semmibe véve. A szeptember beköszöntével szinte egy csapásra ősz lett, de ezt már átéltem régebben is, nem lepett meg túlzottan a dolog. Most jön az évnek az a szaka, ami megtanítja az embert élvezni az otthon melegét, a lakás biztonságát, a konvektor nyugtató kattogását, miközben ontja magából a hőt. Értékelni kell azt, hogy elbújhatunk az időjárás elől, és ugyanazt a biztonságérzetet tapasztalhatjuk, mint az ősember jópár ezer évvel ezelőtt, amikor a barlang mélyéről a tűznél melegedve bámult ki a tomboló viharra. Ha valamiért lehet szeretni az őszt akkor ez az: most átélhető a vackolás boldogsága, amit a nyár nem adhat meg. Ez is valami.

Rendhagyó post következik: a jól megszokott billentyűzetcsapkodás helyett bánatomat dalban mondtam el, és csak a mikrofonom hallgatott meg 🙂 Visszahallgatva nekem nem tetszik (elkapkodom a szótagok végeit, stb.), de legépelni meg túl lusta vagyok, úgyhogy íme teljes terjedelmében a hangfelvétel, amelyen előtör belőlem a nosztalgikus énem egy délutáni szunyókálásnak köszönhetően:

JonC – elmélkedéseim az ajkai éveimről – 2010.08.26.