A hosszú hétvégének a nagy részét gyönyörű fővárosunkban csatangolva töltöttem el, és egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy a pesti, mint olyan egy külön állatfaj. Persze ezt csak szubjektív benyomásaim alapján tudom mondani, de ha megpróbálnám tudományosabb alapokra helyezni a kérdéskört, akkor is tudnék érveket felhozni. Kezdjük azzal, hogy összehasonlítjuk egy kisebb településsel, és ilyenkor érdemes jó nagy eltérésekben gondolkodni, mert szemléletesebben fog látszani a különbség (biztos van ennek a módszernek valami neve is, én gyakran „használom”), szóval vegyünk egy pár száz fős falut, és nézzük meg, hogy miben térnek el egymástól. Kapásból vehetjük az egyik legnagyobb differenciának a lélekszámot: Pesten körülbelül kétmillióan élnek (nem véletlenül született meg valamikor 8-10 évvel ezelőtt a Burzsoá Nyugdíjasok nevű khm… meglehetősen alternatív formáció előadásában a ‘Bunkó Pestiek‘ című szerzemény, amelyben hosszasan elemzik, hogy vízfejű az ország, meg hogy a pestiek mennyire kivételezett helyzetben vannak minden szempontból), míg a postban ellenpárként funkcionáló faluban – ahogy az előbb már említettem – mondjuk 500-an. Míg Pesten senki nem ismer senkit (túlzásnak tűnik, de mindjárt kifejtem, hogy ezt hogyan értem), addig falun elég ha az ember egyszer csinál valami hülyeséget részegen (végighányja mondjuk a helyi 2 sz. Szövetkezeti Italbolt pultosát) azt másnap már az összes vénasszony tudja a házak előtti padokon üldögélések során a fénynél gyorsabb információ-áramlásnak hála. A senki nem ismer senkit témára visszatérve: ezt arányaiban tessék érteni: szerintem ha egy átlag pesti emberke kapcsolati hálóját, ismerőseinek számát a kétmillió vele egy településen lakó emberre vetítjük, majd ugyanezt az arányt megnézzük mondjuk falun (de beszélhetünk egy Győr méretű városról is akár), akkor arra a következtetésre jutunk, hogy egy fővárosi teljesen más közegben, az idegenekkel más mélységű szociális kapcsolatok által érintkezve éli le a kis életét. Csak egy példa: a példámban szereplő faluban nem kell féltenie az embernek a pénztárcáját, nyugodtan tarthatja a farzsebében, míg ez egy zsúfolt Combino-n utazva azért nem mondható el.

Térjünk vissza egy kicsit az idősebb korosztályra! Mindamellett, hogy le a kalappal a néni előtt, azért a következő videómban látható viselkedés vidéken elég szürreális lett volna, míg a Deák Téren (asszem) vasárnap kora délután senki nem rökönyödött meg ezen:

Igen, akit a háttérben lehet hallani, hogy röhög az én vagyok (meg jóapám :))

Ezért mondom, hogy a pesti egy külön állatfaj! Teljesen más életstílust, felfogást, stressztűrő-képességet igényel az, hogy az ember huzamosabb időt eltöltsön ebben a büdös, zajos, zsúfolt, kicsit félelmetes, ámde mégis pörgős nagyvárosban. Nekem az a két nap amit lehúztam ott most jó néhány évre elég lesz megint: szabályosan sokkolt az, hogy mennyire rohadtul zsúfolt az egész (persze itt a Belvárost értem, de ha vesszük mondjuk Fehérvár központját akkor is nagyságrendekkel kevesebb az ember/négyzetméter érték, megyeszékhelység ide vagy oda).

Aztán volt még egy sztorim: vasárnap éjszaka épp’ a Deák Téren kóvályogtunk (amiről én szentül hittem, hogy az az Oktogon :)), és összefutottunk egy csapat helyi fiatallal. Kettőnek taraja volt, meg volt velük 3-4 elég kövér szakadt harisnyás igazi punkcsaj is, abból is a csúnyább, és butább fajta. Mivel én fiatalabb koromban sokat jártam ilyen arcok közé, ezért szóba is elegyedtünk velük (engem mondjuk főleg az érdekelt, hogy merre van a Nyugati, mert oda akartam rendelni a taxit, hogy végre hazamenjünk a szállásra), megpróbáltak letarhálni (kaptak 50 forintot :)), majd előtört belőlem a riporter, és megkérdeztem, hogy milyen Pesten fiatalnak lenni. Körülbelül 3 perc kellett ahhoz, hogy a csávó kifejtse nekem, hogy hernyózott (nem, nem kertész volt, meg fát nevelt, ez a szlengben a heroin neve), meg hogy már két éve leállt, mutogatta is nagy büszkén a könyökhajlatait, hogy nézzem, eltűntek a tűnyomok már róluk. Ugyanez a sztori falun elképzelhető lenne?! Ugye hogy nem 🙂

Szóval érdekes tapasztalat volt ez a két nap a Nagy Faluban nna. Láthattam embereket a kapualjakba bekucorodva magzatpózban aludni, szemtanúja lehettem ahogy egy cigány nő ordít a palijával(?) a villamoson (legalább a kutyájuk aranyos volt), mellettem csattant egymásnak két autó az egyik hat-nyolc sávos belvárosi úton, és persze átélhetettem azt a feelinget, amit csak egy Budapest nagyságú város adhat: az utcán capoeirázó fiatalok, az egyik parkban szambázó párok(!), a város közepén a fűben monokiniző lányka (csak hogy lehűtsem a kedélyeket: hason feküdt), a Duna-parton koncertező alternatív zenekarok mind olyan benyomások voltak, amik máshol nem érhettek volna, csak egy ilyen nagyvárosban. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy két nap épp’ elég volt nekem ebből, és erről nem is a város zaja, bűze, zsúfoltsága tehet, hanem a benne lakó emberek az enyémtől totálisan eltérő stílusa, életszemlélete. Persze lehet, hogy elhamarkodottan ítélek, de ez már régóta fogalmazódik bennem, nem csak a hétvégi tapasztalataim mondatják velem: a pesti az egy másik állatfaj. Nem mondom, hogy jobb, vagy rosszabb, de mindenképpen más. Szoknom kéne őket, ha fel kéne valamilyen okból költöznöm közéjük.

Mától újabb szál köt össze a Google nevű csodálatos céggel: büszkén mondhatom, hogy délután 3 óta már a mobilomon is az ő általuk gyártott operációs rendszer, az Android ketyeg. Történt ugyanis, hogy mára szabadságot kértem, hogy telefont tudjak venni magamnak szép kényelmesen, nem a meló után rohanva az üzletbe – ezzel szinte tökéletes anyagi csődbe döntve magam a saját, és barátnőm útiköltségével oda-vissza Pestre, a városon belüli BKV-zásról nem is beszélve. Na jó, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy eleinte valójában csak a céges flottás előfizetésemről szólt a fáma (aminek elintézése kicsit bonyolultabb volt annál, hogy aláírok két papírt, ezért is kellett felmennem Pestre), aztán persze a Fogyasztó legyőzte a Józan Eszet, és úgy döntöttem, hogy akkor már egyúttal megveszem a már kiszemelt példányt is. Ne tessék egy túl komoly darabra gondolni, egy Vodafone 845-re esett a választásom. Ez a jelenleg kapható talán legolcsóbb Androidos telefon, ehhez mérten elég lassú proci ketyeg benne, és a kivitelezése is enyhén fapados beütésű (240X320-as kijelző, ilyesmik), mégis szerelem volt első látásra. Az eleve furcsa lehet, hogy nincs márkája, mert ugye az ember elvárná, hogy egy telefon legyen Sony Ericcson, Nokia, vagy legrosszabb esetben egy Alcatel, de hogy Vodafone… az elvileg a szolgáltatót takarja. Ez ebben az esetben is igaz, a telefont valójában a Huawei nevű kínai óriáscég fossa a piacra hatalmas tételben, így marha olcsón hozzá lehet jutni (arcoskodás következik: a céges előfizumnak hála én 15000-ért hozzájutottam, Vitamaxban most épp 30000 körül vesztegetik).

Ez itt ő. Kis túlzással még szépnek is lehet mondani

Első benyomások következnek: azzal a kurva érintőképernyős QWERTY billentyűzettel egész egyszerűen lehetetlen egy sort hiba nélkül begépelni, ráadásul a „fordítsd el a készüléket, átvált a billentyűzet is fekvőre, így könnyebben gépelhetsz” varázslat nem akar működni, forgathatom akárhogy. Érdekes, hogy viszont a giroszkópjának kutya baja, szedtem le Android Market-ről egy olyan játékot ami használja (a telefont döntögetve kell egy golyót irányítani), és az megy zokszó nélkül. Ezzel még szenvedni fogok kicsit, vigasztal a tudat, hogy olvastam máshol is, hogy ez a része kicsit amatőr a cuccnak, mondhatni természetes, hogy nem működik.

UPDATE: nem ártott volna bekapcsolnom a funkciót mielőtt kipróbálom (nem értem mondjuk, hogy alapból miért inaktív), mindenesetre most már fordul a billentyűzet, bár elég lassan, és rapszodikusan.

Jó videó róla, nagyjából összefoglalja a lényeget az arc

Zabálja az akksit is, de persze ez annak köszönhető, hogy le se szálltam róla egész nap: próbálkoztam a West End-ben is a wi-fi-vel, nyomogattam a gombjait, hallgattam rádiót vele (a hozzá adott headset kritikán aluli), stb, persze, hogy késő délután már erősen vágyakozott az éltető delej után. Nekem, aki eddig kb. 2 percig használt érintőképernyős telefont (Dave kollega egyszer a kezembe nyomta az iPhone-ját egy pillanatra, nagy élmény volt) hatalmas feeling volt varázslatos hüvelykujjam segítségével lapozgatni a menüpontok között. A telefon alján a kezelőgombok által közrefogva figyel egy idézek: „Ujjal kezelhető optikai navigátor”, ami tulajdonképpen egy kisebb, négy irányba mozdító tapipad, ráadásul nyomógombként is működik. Ennek használatával még én is sikerrel kerültem el a véletlen kattintásokat, amik a képernyő simizésénél gyakran bosszantottak fel.

Persze az összkép pozitív a fentebb néha elejtett morgolódásaim ellenére is, ez tényleg egy okostelefon: GPS, wi-fi, Bluetooth, Facebook, Gmail, Google Maps, stb. kliensekkel (persze én már cuppantottam le rá Opera Mini-t, és MSN klienst is), lejátszik Youtube-videókat, és egy teljes értékű Android 2.1 dohog a mélyén. A kamerája is jónak tűnt számomra, bár nincs benne autofókusz, és fotofényt sem produkál.

Szoknom kell még a drágát, és már most látom szomorú sorsomat: GPS-t kell előfizetnem, hogy tényleg ki tudjam használni minden tudását: ma például kódorogtunk a Moszkva térről a Déli Pályaudvar felé, és kénytelenek voltunk szóba elegyedni a pesti akciónyuggerekkel útbaigazításért, ahelyett hogy csak előkaptam volna a telefonomat, két ujjmozdulat, és máris látom a térképen, hogy mihogymerre – mindezt úgy, hogy a térképen egyből látom a saját helyzetemet, hála a műholdaknak. Nem egyszerű hangulata van a régi k750i-m után, amin „csak” telefonálni, SMS-t írni, zenét, és rádiót hallgatni lehetett. Úgy éreztem, hogy ez bőven elég nekem, és lehet hogy le se cseréltem volna, ha nem kezdené szegényem beadni a kulcsot, és nem lenne agyonkopva, karcolódva.

Szokatlan is utána ez a nagy technológia ugrás, a menüanimációk, a rengeteg lehetőség, de szerintem meg fogom szokni, elvégre a jót nem nehéz 🙂 Hiányozni fog a régi telefon (amit már idestova 3-4 éve használtam) sok kedvelt funkciója, ami itt nincs, például a villámgyorsan bekapcsolható erős fényű LED-je, ami sokszor segített már számítógép- és egyéb cuccok szerelése közben. Ez persze az én problémám, annyit viszont mondhatok, hogy ha valaki Android-os okostelefonra vágyik iszonyat olcsón, az ruházzon be egy ilyenre. Én egyelőre le vagyok nyűgözve tőle, és ha nem jön elő (másik) hardverhiba (mondjuk nem fog nekiállni fagyni 10 percenként), akkor ez az állapotom tartós lesz. Érdemes volt váltani.

… amik leírva egész egyszerűen röhejesek. Példaként tudnám említeni a Belga, vagy a Deftones néhány remekművét (előbbire ez, utóbbira pedig ez jó példa), amelyeket olvasva az ember csak röhögni tud, hogy mennyire facsipesz-egyszerű pár soros gyerekkvers az, ami az zenei aláfestéssel válik teljes értékű számmá, de van olyan is (a Belgát pont ezért említettem), hogy a szöveg leírva annyira bonyolult, hogy amíg nem hallotta az ember a teljes számot csak csodálkozik, hogy hogyan lehetett ezt megzenésíteni. Nem akarok még egyet rúgni szerencsétlen Justin Bieber-en (dehogynem! :D), de a Bébibébibébió szövege is lenyűgözően ostoba.

Most a „túl primitív” kategóriában következzék egy 1980-as klasszikus, Blondie-tól az Atomic (ami azért aktuális számomra, mert hétvégén kellett rádöbbennem, hogy a Trainspotting soundtrack-jében is egy feldolgozása szerepel):

Nézzük a szövegét is, hát nem zseniális? 😀

Uh huh make me tonight.
Tonight make it right.
Uh huh make me tonight.
Tonight.
Tonight.
Oh uh huh make it magnificent.
Tonight.
Right.
Oh, your hair is beautiful.
Oh, tonight.
Atomic.
Tonight make it magnificent.
Tonight.
Make me tonight.
Your hair is beautiful.
Oh, tonight.
Atomic.
Atomic.
Oh.

Dehogynem!

Látkép az ágyból laptopkijelzővel, rumlival, asztali géppel, és kibelezett gépházzal

Ámbár eddig se voltam semmi ebből a szempontból, de néhány napja tovább high tech-esedtem, hála szerető cégecskémnek, ugyanis hozzám vágtak egy laptop-ot egy „ne! ehunvane!” felszólítás keretében. Persze nem csak a két szép szememért kaptam őkelmét, hanem azért, hogy ezentúl otthonról is tudjam hömbölíteni a rám bízott rendszereket (ugyanis SAP admin vagyok, ha esetleg nem olvastatok volna még erről a titkos életemről a blogon. Persze az is teljesen normális dolog, ha ez se mond semmit, addig örüljetek amíg nem tudjátok mit jelent :)). Ezt én úgy fogom fel, hogy nyugodt szívvel lehetek büszke magamra, pláne azok után, hogy tavasz elején még arról szólt a fáma, hogy mi (én és hasonlóan újonc kollégáim) az életben nem fogunk otthonról dolgozni, mert olyan hülyék vagyunk hozzá, hogy még a végén romba döntenénk néhány szervert. Nos, én néhány hónap alatt eljutottam odáig, hogy a kezdeti vélekedés ellenére mégis csak érdemesnek találtattam erre  a megtisztelő feladatra (nem röhögni, tényleg így gondolom), és kaptam egy Thinkpad T60-as szépséget. Persze, nem egy csúcsmodell, de amire kell, arra tökéletes. Imádom a halkan koppanó billentyűit, és a hozzá adott laptop egeret, amelyek után az asztali gépem billentyűzete hangos, az egér pedig nagy, ormótlan, és nehéz. Hosszú hónapok után ma történt meg először, hogy – már ha persze itthon voltam – ilyenkor tájt nem a gép előtt ülök, hanem az ágyamon fekszek. Persze ez is a laptop miatt van: ahogy ezeket a sorokat rovom a gép fent van a neten a wifinken keresztül, a böngésző egyik lapján meg van nyitva az asztali gép egyik partíciója (az Opera Unite-nak hála), megy a Skype, megy az MSN Pidgin, tallózom a telefonomon a képeket a beépített wifi segítségével, hja, és elérhető vagyok a céges chatkliensen keresztül is. Zseniális? Nem kicsit. Ráadásul imádom a laptopozással együtt járó hacker-életérzést is, ami főleg az olyan napokon kap el, mint amilyen a mai is volt, hogy órákon keresztül terminálablakokba rejtélyes parancsokat pötyöghetek. Imádom, hogy nap mint nap tanulok, olyan dolgokat csinálhatok, amikből egy átlag (értsd: nem Unix-szal foglalkozó) ember semmit sem ért, imádom, hogy végre csinálok valami hasznosat, érdekeset, és még az agyamat is használnom kell közben.

Egyelőre úgy fest, hogy megtaláltam a számításomat. Hja, hogy egy multinál? Próbálom ezt a tényt elfelejteni nagy erőkkel 🙂

Már megint. Komolyan mondom, lassan én leszek a Fejér megyei körzeti hivatalos anyázóember, aki főállásban hőbörög, és habzó szájjal ordít az égre ha kell, ha nem. Most éppen az alkoholizálás, mint sport szolgáltatott okot arra, hogy kiakadjak, de durván. Van ugye a Soproninak most az a nyereményjátéka, amely arról szól, hogy ha veszel egy seritalt, akkor a kupakban/bontófül alján – ha szerencséd van persze – a jól megszokott „Nem nyert” felirat helyett olvashatsz olyat, hogy „1 korsó sör”, vagy esetleg „1 autó”. Persze a másodiknak némileg kisebb az esélye, mivel mindössze négyet passzolnak emigyen el promóciós célokkal, de akkor is lehetséges, hogy megtörténik.

Már ha nem nyúlja le a figyelmetlenebb sörfogyasztó elől a nyereményt a szemfüles csapos. Ezen durrant el az agyam hétvégén, amikor a tóparti bódéban megvásárolván az üveges Sopronit tapasztaltam, hogy a kiszolgáló néni (jó ötvenes húsos-zsíros flegma fajta, a kedvencem), a kupakot megnézte, majd egy lemondó fintorral bevágta a szemetesbe. Namármost: mi garantálja azt, hogy nem pont az a kupak volt a nyerő, amely segítségével elvihető a négy Ford Fiesta egyike? Persze, ne gondoljunk egyből arra, hogy több millió forinttal vághatja meg a vendéglátós a fogyasztót, maradjunk az ingyen sörnél. Az is tök jó dolog, de amikor nem figyelsz, és hagyod, hogy eldobják a kupakot úgy, hogy meg se mutatják, akkor esélyed sincs, hogy megkapd!

Megint paranoidkodok egy sort: mi van, ha a szinte bűvészeket megszégyenítően mellékesnek tűnő egész napos dobálás után a standolás során a bevétel csekkolása mellett végignézik a felgyülemlett kupakmennyiséget is? A fesztiválokon, klubokban sörözgető emberkék megfigyelőkészségét ismerve szerintem hajnali kettő tájékán már nem fognak rászólni a csaposra, hogy ugyanmár adja oda a sör mellé a kupakot is egy szemrevételezés erejéig. Mondhatnánk azt is, hogy így jártak, miért kell éjnek évadján bemákolva Sopronit inni szórakozóhelyeken, de attól, hogy valaki részeg még ugyanúgy bukhat egy kocsit az inkorrekt vendéglátós miatt.

Lassan rá kell szoknom arra, hogy ezentúl nem csak a sört kérem, de a kupakot is hozzá, mert bizony sok helyen ittam mostanában, de egyedül a pápai Klastrom volt az egyetlen, ahol a csapos az üveg mellé a pultra rakta azt is  – hozzáteszem, hogy ott is csak az egyik a két ott dolgozó közül, a másik a megszokott hanyag mozdulattal vágja bele a szemétbe.

Persze van megoldás: legyetek résen, szóljatok a csaposnak, ha sumákolna, vagy előzzétek meg a bajt, és igyatok mondjuk Borsodit! 😀

Hónapok, sőt évek óta stabilan figyel az iwiw-profilom ‘Magamról’ szekciójában egy mondat, miszerint egyre kevésbé szeretnék fesztiválokra eljutni, és lassan többre értékelek egy bögre habos kakaót, mint egy szép nagy üveg Becherovkát. Ez az érzés egyre erősebb bennem, ahogy az évek telnek, és épp itt az ideje, hogy valamelyest összegyűjtsem, hogy miért is van az, hogy amikor a haverjaim számolgatják a Voltig/EFOTT-ig/II. Mucsajröcsögei Rockzenei Tehetségkutatóig hátralevő napokat, akkor én nem jövök lázba, sőt: azon kapom magam, hogy kifogásokat keresek, hogy miért nem tudok elmenni velük. Ez azért is durva, mert alapvetően igyekszem úgy felfogni az életet, hogy ne azt kutassam miért nem lehet valamit véghezvinni, hanem pont fordítva, de a fesztiválokkal kapcsolatban valahogy mégis ide lyukadok ki minden esetben. Tárjuk fel a probléma gyökerét, aztán legközelebb már nyugodt szívvel hivatkozhatok erre a postra! Az alábbi sorszámok nem jeleznek semmiféle prioritást, csak épp ebben a sorrendben jutottak eszembe az okok (hm… lehet, hogy épp ezért mégiscsak van jelentőségük? :)).

1. Fogyasztónak érzem magam: nem szeretem azt a feelinget, ami főleg a nagyobb fesztekre jellemző: olyan az egész, mintha betereltek volna egy csomó állampolgárt egy nagy karámba, ahol nyomatják neki a zsuzsu-zenét, vehetnek maguknak kurva drága vizezett sört, fogyasztói jogokra úgyszólván tesz mindenki magasról (néha még az állampolgári jogokra is, lásd szekusok), és a látszólagos fenenagy szabadság mögött mindenhol korlátokba ütközik az ember. Hogyan tudnám magamat szabadnak érezni, ha nem mozoghatok kedvem szerint, nem hozhatok be amit akarok, és folyamatosan kényszerpályán kell mozognom azzal, hogy olyan összegekért kell vennem sört, ami a pofátlanság kategóriát bőven kimeríti? Visszakanyarodva a fogyasztói életformára: azzal, hogy a fesztiválokat multicégek szponzorálják, mindenhol a reklámjaik virítanak (a marketing célokkal rendezett tréfás vetélkedőkről ne is beszéljünk), és egy olyan életformát próbálnak rámerőltetni, amitől én kifejezetten viszolygok.

Meeeeee

2. Nincs rá pénzem: ez egy nem teljesen egyértelmű ok: sokszor megoldhatnám, hogy néhány ezer forintból lemegyek, veszek 10 üveg 300 forintos bort valamelyik környékbeli teszkóban, aztán valahogy becsempészem, hogy ne a standdal kivonult vállalkozók zsebeit tömjem (hanem egy külföldi multiét haha), de kinőttem már abból, hogy úgy is jól tudjam érezni magam, hogy csóróskodok napokig. Nem arra vágyok, hogy a fesztivál területén én legyek a Jani, és szórjam a pénzt két kézzel, hanem arra, hogy esetleg többet költhessek az ellátmányra előtte. Nem szeretnék 3-4-5 napig májkrémen élni, olcsó szar bort inni, ilyesmikre tessék gondolni, és ehhez bizony pénz kell. Persze ha több pénzem lenne költhetném arra is, hogy 3-400 forintért vegyem a csapolt sört két koncert között, és nem lennék rákényszerítve a becsempészésre, de – kiindulva az átlag fesztiválszervező/szekuritis értelmi színvonalából, és a fesztivállátogatókról alkotott véleményéről (gyk.: úgy néznek rád, mint a véres rongyra) – ezt már csak elvből se fogom abbahagyni. A belépők árai is megérnek egy misét: a Balaton Soundra a helyszínen 15000 forint volt egy napijegy, de a Volt se semmi a 9900 ft/napos árfekvésével. Néhány éve még megengedhettem magamnak, hogy egy napra elmenjek megnézni a Kispált, most már esélytelennek látom a dolgot.

3. Tömegnyomor: örök probléma, főleg a nagyobb fesztiválokon, hogy örül az ember, ha talál két szabad négyzetmétert, ahova felverheti a sátrát. Ez komoly, nem túlzok: az idei PAFE-n hosszas Tetrisezés árán sikerült a rengetegben felállítani a három sátrunkat, pedig az még nem is egy Sziget volumenű rendezvény (apropó PAFE, visszakanyarodva egy kicsit az első pontra: két éve még nem volt körbezárva az egész fémkerítéssel, most már igen. Tényleg olyan volt az egész, mint valami gettó). A főbb közlekedési útvonalakon embertömegben kommandózás, az autóval, robogóval közlekedő szervezők elől ugrálás se tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, mint ahogy az se, hogy órákat várjak a zuhanyzónál, esetleg kilométereket menjek egy használható Toi-toi WC után.

4. Egyetemista partyarcok: az ilyen „be vagyok baszva, és én vagyok a jópofa csávó” stílusú alkalmi alkoholisták, a belőlük áradó gusztustalan, mesterkélt, és szánalmas jókedv, a „csakazértis jól fogom magam érezni magam, bebaszok, hajnalban ordibálok a sátortenger közepén, hogy mindenki felébredjen, és olyan poénokat puffogtatok, amiken már mindenki kinevette magát úgy óvoda középső csoport környékén” típusú emberkék mocskosul tudnak irritálni. A másik típusuk a csendes jógyerekek, akik délelőtt már ébren vannak (amikor minden rendes ember a sátorban józanodik), és hasonlóan józanéletű társaival halk zsolozsmázással ébresztik a környék lakóit. Nekik köszönhetően megtudhatunk sok fontos információt, például hogy a Zsolti hogy be volt rúúúgva, milyen gusztustalan volt, meg milyen jó volt a Depresszió-koncert előző este  (ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy aki Depressziót hallgat jó ember nem lehet), továbbá hogy kirabolták a Réka sátrát, de csak az egyik táskáját szedték ki belőle. Miután megébredtünk (hála nekik) a kis beszélgetőkörük minden tagjának minden szavát tökéletesen értjük, miközben a fejünket szétrobbantani akaró fejfájással izzadunk az időközben 50 fokosra melegedett sátrunkban fekve.

5. Mocsok: érintőlegesen már volt róla szó, de vegyük elő még egyszer. Az egy dolog, hogy egy forgalmas útvonal mentén sorakozó 30 Toi-toi egyikébe sem érdemes bemenni, mert olyat látsz, amit nem egykönnyen fogsz tudni kitörölni a memóriádból, de a fesztiválpor, a fürdési lehetőség korlátozottsága, a fogad alatt sercegő homok, és a többi hasonló körülmény is elég kellemetlenné tudja tenni a fesztiválozást. A WC-s problémára van egy jól bevált módszer: meg kell találni a legeldugottabb Toi-toi-t, és azt preferálni, esélyes, hogy legalább összehányva nem lesz, a többi meg le van sz…, ezúttal szó szerint 🙂 A fesztiválpor (esetenként sár) már más tészta: hiába fürdesz le, cserélsz ruhát, a takaród akkor is mocskos, és büdös lesz a néhány nap végére, ez egészen biztos. A többi fesztivállakóval együtt fürdőzés pedig már-már a megboldogult kollégista éveimet idézi általában, azzal a különbséggel, hogy ott legalább nem kellett másfél-két órát sorbanállni előtte.

6. Szekusok: nem fejtegetném különösebben, már értekeztem róluk régebben, mindenesetre legtöbbjük nyomós ellenérv ebben a kérdéskörben.

Persze hasonló mennyiségű érvet tudnék felhozni a fesztiválozás mellett is, csak az a gond az egésszel, hogy ahhoz, hogy ezeket a pozitívumokat végre ki tudjam élvezni rá kéne vennem magam arra, hogy összespóroljak egy – számomra – kisebb vagyont, és Jezy barátom öreg Citroenjébe vágódva elutazzak egy efféle tömegrendezvényre. Fesztiválozni pedig jó: a hangulat, a koncertek, a sátornál iszogatás, a délutáni lombok alatt chillezés, a kelő Nap fényében részegen kóválygás, a sok hülye ember, akik viccesek, ha te is részeg vagy, meg ők is, és még lehetne sorolni a pozitívumokat, de egyre inkább úgy érzem, hogy a mérleg két serpenyője közül a negatívumokkal megrakott van lejjebb. Inkább sütögetek a barátaimmal valami tó partján, inkább mászkálok egy erdőben, inkább strandolok a Teveli-tavon, de hogy napokig elviseljem a fenti hatásokat… no way, no chance, ahogy az angol mondaná.

A bennem rejlő elismerésre vágyó kisfiúnak nagyon jól tud esni, amikor megpaskolják a buci fejét, és azt mondják neki, hogy „ezt jól csináltad, ügyes vagy”.  Eddigi munkahelyeimen is rendszeresen előtört belőlem a kisebbségi komplexus (amely alatt nem azt értem, hogy hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy ombudsmanért kiabáljak), amikor azt tapasztaltam, hogy a jól elvégzett feladatok után semmiféle pozitív visszacsatolás nem érkezik a főnökeimtől, bár én úgy éreztem, hogy megérdemelném. Erre a legjobb példa a már emlegetett kábelgyári karbantartóként eltöltött évem, amely során rengetegszer lettünk lebaszva ok nélkül: történt olyan, hogy egész éjjel le se szálltunk a kollegáimmal a létráról, bontottuk az acélállványzatot, reggelre már állni is alig bírtam a fáradtságtól, majd amikor frissen üdén belibbent a főnök, a terepszemlét követően a foga hegyéről odavetette, hogy „csak ennyivel végeztetek, mit csináltatok ti eddig?”.

Az ilyen barmokkal persze teli van az ország, és – pont emiatt – nem kéne ennyire a szívemre vennem az efféle igazságtalanságokat, mégis megmaradnak bennem az ilyen esetek. Ma azonban újabb esemény erősített meg abban a hitemben, hogy ha az ember törekszik, akkor talán el is érhet valamit, és van, amikor győz a jó. Persze nem lehet örökérvényű, a teljes emberiségre levetíthető következtetéseket levonni abból, ami velem történik, de kezdek újra bízni abban, hogy van valamiféle egyensúly, és nem is akkora hülyeség ez a karma-téma: ha jó ember vagy (és én szeretném azt hinni, hogy az vagyok, amikor viszont rosszat teszek az is csak a világ igazságtalansága miatt néha előtörő frusztrációmból adódik), akkor jó dolgok fognak történni veled, és fordítva.

Ha valamiben, akkor ebben, és a józan ész hatalmában lehet hinni még ebben az ideáktól, és követhető eszméktől mentes világban is. Mert kapaszkodni kell valamibe, bármennyire is hihetetlen.

… legalábbis most kezd kibújni a szög a zsákból. A mindenkori kormány (és az állami cégek) alapvetően szeretik ellenőrzésük alatt tudni az élet minden területét a gazdaságtól kezdve az egészségügyön át a népek gondolkodásmódját leginkább befolyásoló tényezőig: a médiáig.

Nem vagyok komm MSZP-szimpatizáns (eleve a hideg futott végig a hátamon, amikor a rövidítésük helyett először le akartam írni a „szocialista” szót… nem idejemúlt ez az ideológia így 2010-ben?), de valahogy ők nem akartak ennyire mindent a kontrolljuk alá vonni, mint az újdonsült kormányunk. Ha valaki lemaradt volna: néhány hete a Fidesz beterjesztett egy olyan törvényjavaslatot, amelynek értelmében mindenkit, akinek van egy önálló gondolata van saját blogja, weblapja, ahol a világba ordítja a véleményét szépen nyilvántartásba fognak venni, kapunk blogger-igazolványt, sorozatszámot, talán még ujjlenyomatot is vesznek tőlünk, mint potenciális bűnelkövetőktől. (UPDATE: az adott oldal tematikájától független lenne ez a kötelező regisztráció? Egy „Lenke néni kedvenc receptjei” néven futó blog tulajának is meg kell majd adnia az adatait, mint wannabe rendszerellenes renegát? :)) Túloztam kicsit? Lehet, de az ügy komolyságát jelzi, hogy a TASZ álláspontja is elég borúlátó a témával kapcsolatban:

A javaslat szerint a törvény hatálya alá tartozó valamennyi tartalomszolgáltató köteles regisztrálni a média felügyeletét ellátó hatóságnál, beleértve a 250 ezer magyar nyelvű blogot és több millió magyar nyelvű szerkesztett honlapot is. A TASZ álláspontja szerint a szabad véleménynyilvánítás joga is csorbul a hatósági regisztrációval, indokolatlan az ilyen jellegű adminisztrációs teher bevezetése valamennyi szolgáltatóra vonatkozóan.

Ennek fényében valahogy érzékenyebben reagál az ember minden sajtóval, médiával kapcsolatos kormányzati beavatkozásra… a mai nap kedélyborzoló történése például az volt, hogy a Hírcsárda nevű változóan humoros (néha azért visítok rajta) kamuhírekkel operáló weboldalról töröltetett egy álhírt a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) sajtóreferense, mivel abban idézőjelezett szöveget adtak Hoffman Rózsa szájába (sic), sőt egy – állítólag – jogvédett kép is szerepelt benne illusztráció gyanánt (ami a Parlamentben készült, így eleve fura, hogy le van védve…).

Most persze jogos a felvetés, hogy hogyan tudok komolyan venni egy hírt, ami egy viccoldalon jelenik meg, de ha csak egy kicsi esélyt is adunk annak, hogy ez a kérelem valós, és tényleg az állam szólt bele egy szatirikus portál életébe, akkor megint elkaphatja az embert a „hát ezt nem hiszem el bazmeg” érzés, amely engem legutoljára akkor lepett meg, amikor a Kétfarkú Kutya Pártot perelte be a MÁV, vagy amikor a pécsi városatyáknak szúrt szemet az általuk létrehozott paródia weboldal, amellyel a Pécs2010-et figurázták ki – furcsa módon még mindig elérhető. Nincs humorérzékük? Ezt még elnézzük tőlük (és most a politikai elitről beszélek, nem a MKKP-ról :)), de a bloggerek billogozása, lajstromba vétele, nevük, címük felírása a figyelendők listájára már bőven kimeríti a szólásszabadság, és szabad véleménynyilvánítás sárbatiprásának esetét.

Az egésznek az az üzenete – legalábbis én így értelmezem – hogy ne legyél olyan bátor, hogy markáns véleményednek neten adsz hangot, ne postolj kormányt bíráló témában, ne érdekeljen az igazság, ne tartsd nyitva a szemed, ne legyenek fenntartásaid, ülj a TV előtt, vedeld a sört, edd a rántott húst vasárnap, és verd az asszonyt részegen, mint minden rendes ember. Csak azt felejtik el, hogy vannak még (nem, nem magamra gondolok, vannak nálam sokkal szélesebb látókörű bloggerek, újságírók) olyan emberek, akik tisztában vannak azzal, hogy aki alszik a demokráciában az diktatúrában fog felébredni.

UPDATE:

a sok rohadt rendszerellenes gondolat után, amit itt egy felelőtlen pillanatomban összehordtam jöjjön valami, amivel talán kompenzálom a bűneimet:

innen tessék leszedni a – várjá, puskázok, nem tudom fejből… még – Nemzeti Együttműködésről szóló politikai nyilatkozatot, és – SZIGORÚAN színesben kinyomtatva – rakjátok ki a falra! A lakás dísze lesz, mindemellett pedig folyamatosan emlékeztetni fog arra, hogy (idézek): „A magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyûjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez.” Találkozunk majd a 101-es szobában…

Döbbenetes élményem volt ma: lefrissítettem a már taglalt (és azóta is jó szolgálatot tevő) oprendszer virtualizáló programomat, a VirtualBox-ot a legújabb, 3.2.4-es verzióra, és kisebb döbbenettel vettem tudomásul, hogy a névjegy-panelban a megszokott Sun logo helyett ez virított:

Eleinte csak néztem, mint az a bizonyos békésen kérődző jószág az újonnan beszerelt nyílászáróra, majd lassan elkezdett derengeni a sztori egy nyílt forráskódú adatbázis-rendszer halálhíréről, és valami online petícióról, amit mintha én is aláírtam volna egy unalmasabb pillanatomban… Hja, hogy az Oracle felvásárolta a Sun-t, amely ellen webes szakemberek (és egyéb kockák) tömegei tiltakoztak mondván: az Oracle csak azért kebelezte be a MySQL-t fejlesztő céget, hogy tudatosan kinyírja az általuk évek óta csinosított (és széles körben népszerű) adatbázis-rendszerüket, mivel az konkurenciát jelent a saját megoldásaikkal szemben. Rémlik valami… Aztán persze később a multi vezérkara igyekezett megnyugtatni a népeket, hogy „nyugiii, nem tesszük fizetőssé, dehogyis”, és – tudomásom szerint – most itt tart a történet.

Visszatérve az én esetemhez: a névjegy panelban mosolygó Oracle logo számomra annak a szimbóluma, hogy a világon csak egy állandó, és az a változás, továbbá hogy bizony bármennyire hihetetlen, néha az ember a saját bőrén is érezheti a hatalmasok kisded játékainak hatását, melyek során ép ésszel felfoghatatlan összegekkel tili-toliznak egymás között – ebben az esetben egészen pontosan 7,4 milliárd dollárral. Egy pillangó megrebegteti a szárnyát New York-ban, amelynek hatására én hirtelenjében otthon is Oracle-felhasználóvá avanzsálok. Néha érdekes ez a globalizált világ nna.

Egy átlagos amerikai évente körülbelül 25-26 hordónyi olajat használ el: tíz hordót az étkezésre, kilencet az autókázásra, és hetet az otthonára.

Hétvégén megint sikerült szembesülnöm azzal, hogy nem csak engem, hanem tudósokat, klímakutatókat, gazdasági szakembereket, és egyéb gondolkodásra hajlamos csoportokat is erőteljesen foglalkozat a „vége lesz a világnak, megdöglünk mind” téma. Amikor az ember azt látja, hogy a Holnaputánban egy hét alatt beköszönt a jégkorszak, akkor csak mosolyog, de amikor a National Geographic-on fut bele egy egyórás szösszenetbe, ami a témát feszegeti akkor bizony elkaphatja egy kis WTF-érzés. Én szombaton néztem meg az „Aftermath – World without oil” (Mi történne ha olaj nélkül maradnánk?) című műsort, amely – ahogy a címéből is kiderül – azt taglalja, hogy milyen sors várna ránk, ha egyszercsak elfogyna a Földben évmilliók alatt képződött több milliárd hordónyi nyersolaj. Tegyük fel, hogy ez megtörténik: onnantól kezdve nincs lehetőség autót használni, repülőkön utazni fel-alá, nem tud a nyersanyag a gyárakba, erőművekbe eljutni (mivel a vonatok, teherautók nagy része is dízellel, benzinnel működik, és az áram sem csak úgy lesz a semmiből), nem lenne mivel fűteni, sőt hosszú évekig az áramellátás is meglehetősen rapszodikusan működne, aminek szintén katasztrofális következményei lennének (elég, ha csak a filmben bemutatott kamuszituációt említem, melynek során az egyik kórházban már órák óta nincs áram, és a generátoruk is az utolsó néhány liter benzint eszi, amiből ugyebár nincs utánpótlás…). A film készítői az első néhány (hó)nap káosza után bemutatják azt, amikor elfogynak az USA stratégiai tartalékai, majd szépen lassan elkezd gyökeresen átalakulni az emberiség élete. Negyven év elteltével ismerős kép fogadná a múltból jött időutazót: újra egy lassabban élő világra sütne a kelő Nap, amelyben mindenki megtermeli az életbenmaradáshoz szükséges élelmet, és semmit sem tud a Föld túlsó felén élőkről, nemhogy az általuk gyártott ruhában az általuk gyártott szerszámokkal dolgozna.

Egyre inkább előtérbe kerülnének az alternatív energiaforrások (mert bizony hiába mondják az okosok, hogy a napkollektorok drágák, higgyétek el lenne pénz a felszerelésükre, ha nem lenne más megoldás), és az áram, mint energiahordozó, márcsak azért is, mert szenünk elvileg még párszáz évig lesz, így működtethetnénk tovább az erőműveket – már ha lesz mivel odaszállítani a nyersanyagot.
Szóval egy ilyen világot mutat be a film, amelyben az elmúlt 150 év olaj szárnyán repülő szédületes fejlődése szép lassan a visszájára fordul, és az emberiség visszasüllyed a XVII-XVIII. századi életstílus szintjére. Az etanol (amit kukoricából), a biodízel (amit főként napraforgóból, és szójababból), valamint az algákból előállított olajszármazékok persze kihúzhatnak majd minket a bajból – kérdés, hogy mikor, és milyen mértékben. Lesz-e még egy ilyen hatásfokkal energiát (hogy a műanyagokról, és egyéb olajszármazékokról ne is beszéljünk) szolgáltató anyag az emberiség történetében, mint a nyersolaj, vagy a viszonylag rövid (másfél-két évszázad) aranykor után újabb hanyatlás következik? Bármennyire hihetetlennek tűnik, de ez a valóság, és nem valami sötét jövő lefestésével dramaturgiai feszültséget kelteni kívánó sci-fi rendező hagymázas fantáziavilága! Mérések, és termelési adatok azt mutatják, hogy a jelenleg használt olajmezők a végüket járják, újakra pedig – az intenzív kutatások dacára – nem találnak sehol. Hiába is találnának, mivel egy lelőhely csúcsrajáratásához 35-40 évre is szükség lehet (addig csak a maximális hozam töredékét lehet kiaknázni belőle), úgyhogy ha most találnának egy hatalmas olajmezőt azzal se feltétlenül lennénk ki a szarból… csak hogy finoman fogalmazzak.
Ami a legdurvább az egészben az az, hogy az olajkutakból most vastag sugárban kitörő olajáradat csepegéssé silányulásához mindössze 20-25 évnek kell eltelnie. Persze lehet vitatkozni ezzel, mivel más források mást mondanak (ez amúgy konkrétan a DOE jelentése), de jelzésértékű, hogy egy ilyen megdöbbentő adatot se tart irreálisnak senki… Bizony esélyes, hogy 2030 környékére már csak csordogálni fog a nafta, a benzinárak az egekbe fognak szökni, jönnek a megszorítások, válságkezelő intézkedések, szép lassan ritkulni kezdenek a repülőjáratok, és előfordulhatnak majd kimaradások az élelmiszer- és egyéb ellátásban. Hihetetlenül hangzik, de úgy fest hogy sajnos igaz – néhány évtized múlva az emberiségnek újfent tanúbizonyságot kell majd adnia a legendás alkalmazkodóképességéről, különben nem fogja túlélni a teleket, és járványokat. Az olaj felhasználására berendezkedett nagyvárosok bolygószerte el fognak néptelenedni, és a lakosság által elhagyott toronyházak évtizedekig kísértetvárosokként fognak tornyosulni egy letűnt kor kései mementóiként. A természet lassan elkezdi visszafoglalni ami az övé: a nővények lassan feltörik majd az aszfaltot, kúszónövények indái fogják majd befúrni magukat az épületek réseibe – tényleg olyan lesz a látvány, mint a Legenda vagyok című film fiktív Manhattan-je.
Az talán egyértelmű, hogy ha elfogyik az olaj, akkor valami ilyesmi lesz a forgatókönyv – kivéve ha valaki elő nem húzza a megoldást a fiók mélyéről, ahova az „Olajipari érdekeket veszélyeztető alternatív energiaforrások drága pénzért megvásárolt leírásai” című mappát zárták el évtizedekkel ezelőtt. Ha viszont nincsenek ilyen leírások, vagy újonnan támadt pénzügyi érdekek miatt továbbra sem szabad őket a nyilvánosság tudomására hozni, akkor bizony eljön ez a korszak. Kérdéses, hogy ez tényleg rossz lenne-e. Tényleg fájna, ha elvesztenénk a most megszokott életmódunkkal járó kényelmet, az egészségtelen kajákat, és a könnyen elérhető életcélokat? A folyamatos stresszt, a kapitalizmus „áldásos” hatásait, a környezet kizsákmányolását, a szegények és gazdagok közötti olló folyamatosan egyre tágabbra nyílását? Tényleg csak vesztenénk azon, ha ez bekövetkezne? A válasz szerintem nem lehet egyértelmű igen, vagy nem. Ha például mondjuk – balszerencsédre – Afrikába születtél (esetleg valamelyik olajra alapuló országba), akkor a válasz egyértelműen igen, mivel a téged körülvevő világ nem teszi lehetővé, hogy megtermeld magadnak a túléléshez szükséges élelem előállítását. Ebben a problémában vastagon érintett amúgy még a fejlett országnak számító Japán is, mivel ez a szigetország a lakosság élelmezését jelenleg javarészt exportból oldja meg, és pont a szállítmányozás lesz az egyik olyan területe az életnek, aminek intenzitása hatalmasat fog zuhanni üzemanyag híján.
Nézzük a jobbik esetet: ha a világ olyan részén élsz, ahol lehetőséged van a földművelésre, állattartásra, fakitermelésre, akkor lehet, hogy nem fogod bánni a fordulatot. Megszabadulsz a hiteltartozásaidtól, a mindennapi stressztől, a túlzsúfolt városok káros hatásaitól – cserébe le kell mondanod a komfortról, a földrajzi távolságokon átívelő szociális kapcsolataidról, és a többi olyan pozitívumról, amelyek mind-mind az olajra épült civilizáció áldásos hatásai közé tartozott.
Olvastam is, de hallottam is (egy nagyon jó barátom szájából) olyan véleményt, hogy a legjobb az lenne, ha akár már ma bejelentenék, hogy elfogyott az utolsó csepp is, és már csak a tárolókban hullámzik néhány százezer liternyi belőle. Én azért nem vagyok ennyire bátor, és szerintem akik mint a Messiást várják a krízist szintén döbbennének az első olaj nélküli telen, amikor nem lenne mivel fűteniük. Szerintetek melyik verzió lenne a jobb: minél tovább olajra épülő társadalmat fenntartani, vagy ha kiürülne a Föld gyomra, és gyökeres változásokon menne át az emberiség életstílusa?

(Akit érdekel a téma, annak ajánlom még Tibor bá blogjának ezt a postját is.)