Alig vártam, hogy végre visszaérjek az albérletbe, és nekiállhassak az új gép beüzemelésével kapcsolatos előkészületeknek. Hétvégén már mindent átrágtam alaposan: fizu lesz hét végén (kiderült, hogy akár már holnap is megkaphatom), beváltom az euro-t, amit nem költöttem el Németországban, kell a hely a vinyón, ha meglesz az új gép, azt is kell valahogy csinálnom, ja és nem ártana a rendelést is még időben leadni az alkatrészekre… A gépbővítés lázában égek 🙂

Komolyan félek attól, hogy úgy rá fogok kattanni a masinára, amire tizennégy éves korom óta nem volt precedens (akkor kaptam ugyanis Ricsi barátomtól ajándékba(!) egy 486-ost), és konkrétan nem fogok tudni aludni ettől az ördögi gépezettől 🙂 Próbálok mértékletes lenni, egyszerre csak 2 játékot feltelepíteni, és azokat nyüstölni (ezzel megadva az esélyt arra, hogy megunjam őket, és akkor talán végre lesz egy kis nyugtom), listákat, prioritásokat állítok fel, hogy mivel kell feltétlenül eltöltenem néhány órát. A választék meglehetősen tág volt, mivel az utóbbi 7-8 év játékterméséből szemezgethettem (tk. ezeknek csak töredéke futott el az eddigi vasamon), és – bár kipróbálni csak keveset, és kevés ideig volt lehetőségem, pl. egyszer GTA4-ezhettem egy órát Tamás barátomnál – de meglehetősen jó szaglással vagyok megáldva minőségi game-k terén, így nem volt nehéz a döntés még így, tapasztalat nélkül sem. Következzék a tízes lista, amelyeket feltett szándékom végigtolni, vagy akár csak kipróbálni (már ha nem annyira jók, amennyire gondoltam, és félúton megunom őket):

10. Mirror’s Edge: már régebben lelkendeztem róla, de pár szóban összefoglalom megint: bár rövid, viszonylag könnyen megunható stuff, ráadásul kevés színnel operál mégis felkerült a listára, mivel nagyon nagy feeling lehet belebújni a futárcsaj bőrébe, és a nyári forróságban izzó tetőkön ugrálva parkour-ködni miközben golyók fütyülnek a fejed mellett. Van neki igencsak jófajta főcímzenéje is (a telefonomon fent is volt jópár hétig), az alábbi videót is ez festi alá:

9. Borderlands: ezt csak pár röpke pillanatig volt szerencsém „élőben” is látni, de jó benyomást tett rám a rajzos grafika (fillezett vektor – powa, á’la XIII), az egész egyedi szereplők, a szépen kivitelezett harcjelenetek, és a lepusztult kicsit Fallout-ot idéző világ, amelyben játszódik. Tipikusan az a játék, amit alig ismerek (mégcsak nem is nagyon olvastam róla), de a szimatom azt súgja, hogy nem fogok úgy járni, mint Arany János éji bogara (gyk: koppanni), ha teszek vele egy próbát. Videó is van, prezentálja a feelinget:

8. Halo 2: az első részét imádtam, hihetetlen hangulata volt annak, ahogy Master Chief bőrébe bújva robbantgattad a kis grunt-okat (akik alkalomadtán visítva menekültek előlünk, miközben a fegyvereiket a fejük felett lóbálták – haláli fazonok), vezetted a szanaszét parkoló dzsipeket (esetleg tankokat, és egyéb járműveket) mindezt megkínálva egy sajátos hangulattal, amit az olyan zseniális mellékszereplők teremtettek meg, mint a gömbszerű, állandóan (asszem női hangon) magyarázó robot. A második részről csak jót hallottam – kivéve, hogy bizonyos üzleti megfontolásoktól vezérelve csak DirectX10-en hajlandó elindulni, de most már ez az akadály is elhárult 🙂

Videó róla (hm, elég harmatos ez a grafika… sebaj, ha kárpótolja a hangulata, akkor nem fog érdekelni):

7. Bioshock 2: erről már szintén értekeztem nem is olyan régen, úgyhogy most csak tőszavakban: (megint ismétlem magam, de ez tényleg fontos) hangulat, klausztrofóbia, eszméletlen látványvilág (= gyönyörűen csobogó, hullámzó, hömpölygő víz mindenütt), és jó sztori. Ja, a hangulatát említettem már? 🙂 Videót nem rakok, van a belinkelt postnál már egy jól sikerült darab.

6. Crysis + Warhead: tipikus szilikongyerek játéknak tűnik (értsd: semmi történet, míves párbeszédek, esetleg művészi beütés, csak tömény erőszak, GI Joe-skodás, és mocskosul szép grafika), de már csak kíváncsiságból is meg akarom nézni, hogy mit produkál majd a vasamon ez a program, amit hosszú ideig mumusként emlegettek mondván nincs olyan konfig amin röccenésmentesen futna full grafikán (legalábbis a vége, ami állítólag igencsak szereti 24 alá vinni azt a fránya képkocka/másopercet). A Warhead-et is hozzácsaptam, mivel ez a hivatalos kiegészítője, amit ráadásul magyarok követtek el, szóval kíváncsi vagyok, mit követtek el ezek az arcok. Ez a trailer pontosan az elején említett szilikongyerekes játékmenetbe enged bepillantást:

5. TeamFortress 2: ez a játék nagyon jó, bár nem feltétlenül „miatta” adtam a fejem gépfejlesztésre (tudniillik eldöcög egy régebbi vason is, és nem kér enni) mégis majd csak most fogom kipróbálni, mert az a halálom, ha szaggat egy játék multiban (mivel nem elég a gépem hozzá), és azért kapom a fejest, mert nem volt időm két képfrissítés között fedezékbe vonulni. Bővebben nem vesézném most ki, mivel – nahát – erről is írtam pár hete.

4. Far Cry2: az első része a szívem csücske volt anno a sokak által szidott szörnyek ellenére is, amelyek vandál vizigót-hordaként rombolták porrá a feltűnésükig hellyel-közzel maradéktalan realitás-érzetet. Eme malőr ellenére egyöntetű „aztakurva!” volt a reakciónk a srácokkal, amikor először kecmeregtünk ki a barlangból a napfényre a játék elején. A második rész rátett egy lapáttal: ugyan a karibi szigetvilágot (sajnos) lecserélték Afrikára, így kristálytiszta vízű lagúnák helyett a dzsungelben kell bandáznunk, de olyan vizuális orgazmus közepette, hogy én még ilyet nem láttam. Sztori, meg hasonlók tekintetében nem tudok nyilatkozni (feltételezem, hogy nem túl erős ez az aspektusa), de mindenképpen végig fogom tolni, márcsak azért is mert világ életemben ki akartam próbálni, hogy milyen érzés egy szál csavarhúzóval megszerelni egy halálán levő autót 🙂

3. STALKER Clear Sky, Call of Pripyat: megint egy folytatás (pontosabban kettő), amelyeknek első része annyira eltalált darab volt, hogy tutira veszem, hogy a fejlesztőgárda ezeket se cseszte el. A mai napig emlékszek azokra az estékre, amikor a Zónában kóboroltam, felettem haragosan morajlott az ég, a távolban villámok cikáztak, és én poroszkáltam az elhagyott országúton a pusztaság közepén kezemben felhúzott gépfegyverrel, készen arra, hogy megvédjem magam a sugárzástól elmutálódott kutyák csordáitól. Nnnna, már megint előjön a kedvenc vesszőparipám: a hangulat. Ha ezt sikerült reprezentálni (neadjisten továbbfejleszteni) a folytatásokban, akkor már elégedett leszek. A brilliáns grafikát, a sok csilli-villi effektet már nem is említem: persze, jó hogy szép a játék, de a STALKER-t én soha nem a grafikájáért szerettem.

2. Fallout 3: ifjú titán korom kedvenc játékai közé tartozott a Fallout-univerzum első két része. Talán nem is tudok más RPG-t mondani, ami ennyire megfogott (nem, még a Diablo sem), mint ez a két zseniális remekmű! Az atomháború utáni posztapokaliptikus milliő, az ötletes küldetések, a társaink (mint Dogmeat, a kutyánk, akit elvesztettem egy misszió során, de nem töltöttem vissza az állást – ez volt az ő végzete, nem akartam csalással visszahozni az élők sorába), a véres tűzharcok (minigun kontra útonálló… na az nem szép látvány), a sok fejleszthető tulajdonság, a karakterlapon az ötletes figurák, és maga a sztori ami egybefogta a játékot mind-mind zseniális volt, és megismételhetetlen. A harmadik rész immáron teljes 3D-ben próbál a félig felülnézeti (izometrikus) elődök nyomdokaiba lépni, és ahogy elnéztem (mert bizony ezt képes voltam felrakni a jelenlegi gépemre, bár nem volt benne köszönet) ez hellyel-közzel sikerült is neki. Megintcsak egy éjszakai kalandozás ugrik be a játékból, miközben a romok között haladtam, a fejem felett világító Hold megpróbálta valamelyest megvilágítani a tájat, és a PipBoy-omból (a játékban használt PDA-fajta) andalító negyvenes évek-beli amerikai big band muzsika szűrődött ki. Csakazért se írom le, hogy ez a játék milyen szempontból domborít nagyot, legalábbis szerintem 🙂 Van nekijje egy jó elborult trailere is, érdemes megnézni:

Végül, de nem utolsó (sőt: első)sorban következzék a győztes, amelyet hosszas töprengés után hagytam csak a helyén (a Fallout3 erős ellenfele volt, legszívesebben holtversenyt hirdetnék közöttük):

1. GTA 4: a játék, aminek mindegyik elődjével játszottam (és sokat közülük végig is vittem): a GTA. Ez a három betű jelenti számomra a minőségi szórakoztatást (tudom, szar nekem), és a felhőtlen mókát, kacagást. Az összes közül a Vice City maradt az örök szerelem (pár hónapja már megírtam miért), de Rico-nak (a negyedik rész főhősének) minden esélye megvan, hogy végre letaszítsa trónjáról Tommy-t, a hawaii-inges macsót. A hihetetlen munkával, és műgonddal megalkotott élő, lélegző város, a csodálatos törés- és fizikai modell, a rengeteg lehetőség, és küldetés mind-mind egy csodálatos játékot körvonalaznak, amit hónapokig lehet nyúzni úgy, hogy nem unod meg (pláne, hogy olyan multija van, amilyet még nem pipáltam). Tudom, hogy optimizálatlan („nincs benne élsimítás”, hogy Tamás barátomat idézzem), indokolatlan a gépigénye (mondjuk ez engem nem nagyon fog érinteni :D), meg hasonlók, de ez mégiscsak GTA, és nem is akármilyen – igazi gyémánt. Videó róla:

Hihetetlen élményem volt ma: hosszú évek után – totál véletlenül – jöttem rá, hogy bizony néha akkor se veszünk észre kézenfekvő tényeket, ha elénk állnak és ordítanak, hogy „hé, itt vagyok!”. Jó persze a mai döbbenetem azért késett néhány évet, mert a téma, ami kapcsán elfogott nem képezi a mindennapjaim részét, így totál véletlenül jött a Heuréka, és a homlokom csapkodása, hogy mekkora egy ökör vagyok, hogy erre eddig nem jöttem rá 🙂

Történt ugyanis ma, hogy – fogalmam sincs miért, ne kérdezzétek – eszembe jutott tinédzserkorom egyik viszonylag sokat hallgatott zenekara, ami Körök néven futott. Megvolt mindkét albumuk kazettán (mp3, CD még sehol nem volt akkoriban, legalábbis nekem), és elborultabb hangulatomban gyakran hallgattam őket, sőt egyszer még koncertjükön is voltam, mivel – ajkai bandaként – felléptek a város Kaszinó nevű koncerttermében a Kispál és a Borz előzenekaraként.

Tudtam, hogy az énekesük a középiskolámban, a Bánki Donátban dolgozott (tanított?), de nekem soha nem tartott órát, sőt – ha az emlékeim nem csalnak – talán amikor elsős, vagy másodikos lehettem ott is hagyta a sulit.

Ma – nosztalgiaképpen – beírtam a Google-be, hogy „Körök zenekar”, és ekkor esett le az állam: ennek a bandának az énekese az a Beck Zoli volt, aki utána öccsével összehozta a 30Y-t, a magyarországi fesztiválok állandó fellépőjét! 😀 A Körökben húszas évei elején énekelt, és egy viszonylag friss – három éves – interjúban a következőket nyilatkozta róla:

(…) míg a kilencvenes évek közepén létre nem jött egy Körök nevű zenekar, ami már trióformátumú volt – azzal a nagy gyengeséggel, hogy rossz énekes voltam, de annál még sokkal rosszabb basszusgitáros. Az öcsi akkor szállt be, amikor elérte a 17 éves kort – amikor a szüleink már elengedték velem. Eleinte még nem is dobos volt, hanem perkás: elkezdett ütögetni két kisdobot. Készítettünk két nagyszerű demót, ’94-ben és ’98-ban – mindegyik eléggé rossz. Az egyiket megtaláltam a múlt héten, mikor pakoltam a kazettákat, és belehallgattam – hát szörnyű volt!

Ezt aláírom: a legtöbb számuk tényleg borzasztóan khm… alternatív volt, bár néhány gyöngyszem azért akkoriban is született (nekem a kedvencem az volt, ami arról szólt, hogy levágták a lábát a kórházban, és az egyik doki elviszi a cipőjét, mondván úgysincs többet szüksége rá, majd hoz helyettük egy pár meleg kesztyűt…).

Nekiálltam feltúrni a netet, és újabb összefüggésre jöttem rá (ütöttem is a fejem a billentyűzetbe rendesen): van egy elég ismert 30Y-szám, a Teremtős, amelyben szerepel ez a négy sor:

tizenkettő voltam és anyutól kisírtam
valami sötétkék mackófelsőt
és a gombás szökőkútnál vártam
tudod azt az igazi elsőt

Nos, miután lassan 3-4 éve hallgatom ezt a számot, és fejből tudom a szövegét, rá kellett döbbennem, hogy ez a gombás szökőkút bizony Ajkán van (asszem pont a fentebb említett Kaszinó előtt), és amikor szerenádozni voltunk hömbölödtünk is benne csuma részegen (van egy kép is az esetről az archívumomban, amely erről készült). A kép alapján érthető, hogy miért nevezték el a lakók így:

Duurva… ha egy kicsit gondolkodok már korábban is rájöhettem volna, hogy miért olyan ismerős a Körök énekesének a hangja (bár mentségemre legyen mondva, hogy jópár éve nem hallottam tőlük számot), és miért éppen gombás szökőkút szerepel a dalszövegben 🙂 Ennyire kicsi a világ: lehet, hogy én kábé tíz évvel azelőtt láttam az arcot hogy a Sziget nagyszínpadán rángatta volna a kezét, miközben a mikrofonba énekel…

Hihetetlen dolgok történhetnek az emberrel, ha a szombat délutánjának bágyadtságát egy kis kocsmázással dobja fel. Megeshet akár még az is, hogy összeakad egy igazi Nagymagyarral, aki zászlajára már kitűzte az idegenszívűek kiebrudalását ősei földjéről, és – bár agya annyi mint egy közepesen értelmes szalagféregnek – ezt tűzzel-vassal keresztül akarja vinni. Dolgát nagyban nehezíti az, hogy nincs elegendő esze ahhoz, hogy a pártja által az agyába pumpált „vesszentrianonmocskoscigányokbüdöszsidók” kombón kívül bármit is kipotyogtasson magából a nagyvilágba, de legalább – csodálatos zenei ízlésről téve tanúbizonyságot – teleszórja a zenegépet Kárpátiával, és Egészséges Fejbőrrel, hogy a többi ember húsz perc után sikítva röhögjön az idióta, demagóg szövegek, és a direkt dörmögő dömötörre vett hanghordozás miatt.

A sztori a következő volt: apám – mivel épp a városban tartózkodott – meginvitált egy közös sörözésre, mely közben kellemesen elbeszélgethetünk, tájékoztathatjuk egymást, hogy kivel mi a helyzet, és együtt tölthessünk egy kis időt. Jött velünk asszonykám is, sőt kb. fél óra elteltével csatlakozott hozzánk hugom is, hogy együtt legyen végre a család, még ha egy annyira kiábrándító közegben is, amit egy kocsma nyújthat. Egész jól elvoltunk másfél-két órán keresztül, az idillt csak a helyiség végében, a zenegépnél énekelni próbáló fiatalok zavarták meg kicsit, mivel telibaszták a gépet nagymagyar muzsikákkal, amelyek oly nagy mértékben képesek a hazafiasság lángját egy ifjú honpolgár szívében égve – mit égve, lángolva – tartani.

Apám is kiszúrta őket magának, és egyikükkel szóba elegyedett a 15.-ei tüntetésekkel kapcsolatban. Kérdezte a csávót, hogy mennek-e fel Pestre, meg persze az ilyenkor szokásos „szebb jövőt”-özés sem maradhatott el, úgyhogy a harmónia, és az együvé tartozás boldogsága szinte már-már fokozhatatlannak tűnt – volna, ha az arc nem csak az idióta öreget látta volna apámban, és igyekezett éreztetni vele, hogy szerinte nincsenek egy súlycsoportban. Végül is igaza volt, csak nem úgy, ahogy ő gondolta: az értelmi szintjének súlyos hiánya már az arcáról lerítt.

Következzék egy kis jellemábrázolás: apám alapvetően egy jó szándékú, jó szívű, ámde félrevezethető, manipulálható ember, aki – bár sejti, és tudja, hogy valami nincs rendben – rossz utat választott, amikor a radikális, fanatikus Jobbik pártját fogta. Az az elképesztő ebben az országban, hogy ha a három nagyobb párt közül (nem, nem az MDF-re gondolok harmadikként) kell választani, akkor érthető a döntése, de ez nem jelenti azt, hogy jó oldalra állt: amikor egy párt aktivistája már azért képes elítélni, és alacsonyabb rendűnek tekinteni téged, mert te nem vagy az őt befolyásoló csordaszellemnek a hatása alatt (ahogy azt a sztori folytatása igazolni fogja) akkor a nem fanatizált, normális értékrenddel, és realitásérzékeléssel megáldott ember szerintem joggal gondolja azt, hogy itt valami durván bűzlik.

Velem is ez történt: már épp készülődtünk, hogy elhagyjuk a helyiséget, amikor apám újfent megpróbált imponálni egy kis szebbjövőtözéssel a fiatalembernek. A korrekt tájékoztatás érdekében röviden leírnám a csávót: kopasz, Cro-magnoni fejszerkezet, hiányos, és erősen rohadásnak indult fogazat, sötét gyakorló, beszédhiba, kommunikációs készségek jelentős hiánya, ráadásul pár éve még nagy taraja volt. Szóval: apám megint szóba állt vele, aztán amikor nekiálltak pártjelszavakat osztani egymásnak, akkor én elkezdtem vigyorogtam kínomban, és oldalra pillantottam hugomra, aki szintén jót derült a fiatalember beszédkészségén, és elkötelezett retardáltságán. Azért annyi esze volt, hogy ezt a kis közjátékot észrevegye, és rám meredve, a következő szózatot intézte hozzám: „Te? Te is Jobbik-fan vagy?”. Nem akartam politikai vitába bonyolódni vele (olyan feelingje lett volna az egésznek, mintha megpróbáltam volna sakkozni tanítani egy moszatot), ezért csak annyit válaszoltam erre az értelmes kérdésre, hogy én nem politizálok. Közben a gyerek végig olyan arccal bámult rám, mint aki mindjárt megüt (ámbátor meg kell jegyezzem, hogy ő tipikusan az a fajta, aki soha nem üt, csak a pofája jár), majd a következőket mondta:

„- Gonoltam, hogy te nem vagy Jobbikos. Egyből kiszúrom az ilyeneket!”

Ezt azért tartom kurva mókásnak, mert tegnap este baráti sörözés közben hugom barátja pont azzal vádolt meg, hogy nagy Jobbik szimpatizáns vagyok, erre ma meg az a baj, hogy nem vagyok az 😀 Most komolyan: ha az is vagyok, meg nem is vagyok az, akkor voltaképpen kire kell leadnom a voksomat majd azon a szép vasárnapi reggelen? 🙂

A viccet félretéve: bár versenyzőnk ezzel a porba akart alázni (sőt, ahogy készülődtünk kifele is olyan szemekkel méregetett, hogy ha ölni lehetne nézéssel ott helyben összecsuklottam volna), de engem épphogy feldobott: ha egy ilyen véglénynek (aki ráadásul végig a nőmet méregette elég pofátlanul) nem vagyok szimpatikus, akkor jó az út amin járok, és ezt halálosan komolyan gondolom! Továbbgondolva: ha egy pártnak egy ilyen ember elkötelezett híve (gondolom még Vona Gáboros alsógatyája is van neki), akkor az számomra azt jelenti, hogy nem akarom semmilyen formában támogatni azt!

Sokszor leírtam már, de a mai történések fényében megint aktuális: a Jobbik esetében az általa képviselt fanatizmus, intolerancia, és szemellenzős látásmód sajnos szépen semmissé teszi a programjuk néhány értelmes pontjának értékét is, amelyek – ha megvalósulnának – sokat segítenének az ország helyzetén. A fanatizmusra jó példa volt ez a hülyegyerek, aki képes volt majdnem nekem jönni csak azért, mert nem a pártjára szavaznék (és még hány ilyen lehet a tagok között, jézusom), bár – ahogy már írtam – ezzel csak megerősített abban a hitemben, hogy valamit jól csinálok (és mivel hiszek a Karmában remélem ez vissza is fog rám szállni), és nem én vagyok beteg, hanem a világ, ami körülvesz.

Persze az efféléket könnyű begyűjteni a fanatikusgyárba alapanyagnak: elég nekik ezüsttálcán kínálni egy választ arra a kérdésükre, hogy miért élnek szarul: az ilyen ostobáknak megteszi magyarázatként néhány szó is: ha azt mondogatod nekik, hogy „a mocskos cigányok/zsidók/uránuszlakók/tengeri sünök a hibásak mindenért”, akkor ezt rövid idő alatt olyannyira magukévá teszik, hogy kialakul bennük egy egészségtelen felsőbbrendű-tudat, amely oda vezethet, hogy megvetik a még józanul gondolko(dni próbál)ókat.

Az ilyenek miatt nem fogok a Jobbikra szavazni.

Ugyan-ugyan. Hogyan lehetett Orwell-t hülye kis írónak tartani, aki csak a fantáziájából rángatja elő a hagymázas képzelgéseket? Ki hallott már ekkora hülyeséget? Orwell korántsem csak egy sci-fi, meg disztópia-író, aki élénk fantáziával megálmodta az 1984 című művének díszleteit, és hangulatát, de nem ám, bármennyire is annak tűnhet! Az általa leírt totális elnyomásból táplálkozó, megfélemlítésen, és rettegésen alapuló arctalan istenek által irányított állam, Óceánia igenis létezik! Neve is van: úgy hívják, hogy Észak-Korea.

A Google Maps szerint az ország most éppen a következő úthálózattal, és városokkal rendelkezik:

Nem akarok hülyeséget mondani, de szerintem ez a világ egyetlen országa, amely nem került fel a Maps-re (bár Bing-en látszik), talán ez is elárulja, hogy valami nincs rendben ezzel az ázsiai országgal. Maradjunk annyiban, hogy amióta a második világháború végén felszabadult a japán elnyomás alól valamiféle torz folyamat eredményeként mára az ország azzá vált, amit a fenti képen is láthatunk belőle: egy fehér folttá.

Néhány érdekes tény vele kapcsolatban:

1. Az állami rádiókészülékek minden lakásba be vannak szerelve, és kikapcsolni nem lehet őket, csak lehalkítani (de ismerős ez nekem valahonnan…)
2. Olyan mérvű a személyi kultusz, hogy Kim Il Sung portréja elsőbbséget élvez a kimenekítésnél többi holmival szemben, ha mondjuk tűzeset történik (még speciális bunkereket is építettetek ezeknek az arcképeknek, ha netán háború törne ki!)
3. Rengeteg ember még arról se hallott, hogy ember járt a Holdon (szeparáció ugye…)
4. Nincs internet, és a mobiltelefonok be vannak tiltva
5. A közvélekedés szerint mindenről az amerikaiak tehetnek. Az anyák a csúnya jenkikről szóló dalokra tanítják a gyerekeiket, és jópár levélbélyeg témája az amerikai imperialista halála
6. Hat napos a munkahét, a hetediken pedig „önkéntes” munkát kell végeznie a lakosságnak. Ennek eredményeképpen egy átlagos polgárnak nem marad semmi szabadideje (egész életében…)
7. Ha látogatóként érkezel Észak-Koreába, akkor a legelső teendőd az, hogy Pyongyang-ban (a fővárosban) virágot helyezel el a „Nagy Vezér” szobránál
8. A lakosság körülbelül 0,85%-a börtönben, vagy fogolytáborokban van fogva tartva
9. A közlekedési lámpák szerepét női forgalomirányítók látják el (akiket a hírek szerint Kim Jong-Il személyesen választ ki), mivel a lámpák ki vannak kapcsolva energiatakarékossági okokból (ezen a képen például munka közben látható egy ilyen hölgy. Mivel autó az országban csak elvétve akad, ezért elég ingerszegény a beosztása… )
10. A kutyatartás Pyongyang-ban be van tiltva tisztasági okokból
11. Az átlagfizetés 2005-ben 6$/hó volt (forrás)
12. Ha az országba látogatsz kapsz magad mellé egy kísérőt (mint amilyen ez pl.), aki nélkül sehova nem mehetsz (bár Trvtko elvileg őt is kijátszotta, amikor pár éve odament oknyomozni :))
13. Az ország lakói már megszokták a gyakori áramszüneteket, és folyamatosan kéznél tartják a gyertyákat lakásaikban
14. Észak-Korea rendelkezik a világ negyedik legnagyobb hadseregével: az ország vezetői 1,21 millió katonának parancsolhatnak

(forrás)

Ezek a felsoroltak csak újfent megerősítettek abban a hitemben, hogy ez az ország beteg, mégpedig nem kicsit. Nem mondom azt, hogy fáj nekem az, hogy ott nincs egy fia McDonald’s se, továbbá a kölykök baseball-ozás, meg XBox-ozás helyett jenkiirtósat játszanak, de a Dzsucse (önellátó állam) életképtelen elvének szorításában vergődéstől egyre nagyobb szarba süllyedés – kombinálva némi atomprogrammal, és gulágokban népkínzással csak a poén kedvéért – nem egy egészséges és fejlődőképes rendszer képét festi. A diktatúra legkomolyabb fokát jelen pillanatban ez az ország képviseli, ahol nincsenek állampolgári jogok, nincsenek lehetőségek, és nincs szólásszabadság. Ez Óceánia.

Alapvetően nem vagyok túl finnyás játékokkal kapcsolatban: nem zavar, ha fröcsög a vér, ömlenek a belek, szakadnak a végtagok, sőt egy jól megírt rongybaba-fizika infantilis vigyorgásra tud késztetni, amikor mondjuk egy jól irányzott gránáttól szanaszét röpködnek az ellenfelek, vagy a karóvetővel felszögezhetem felebarátaimat a falra (á’la FEAR, vagy Painkiller, ezekben a játékokban van lehetőség ilyesfajta barátkozásra is). Annak idején két játék volt, amelyek kapcsán hasonló „ez már too much”-érzés fogott el: az egyik a Soldier of Fortune volt, a másik pedig a Postal – már sokat emlegetett – második része. Ezekkel játszva néha azért elfogott az undor (főleg az utóbbi váltotta ki ezt belőlem, mert a Szerencse katonájában legalább nem voltak vörösre égett még rángatózó haldokló nők, akiknek ráadásul egy lapáttal a fejüket is lecsaphattuk, hogy ne szenvedjenek), és – bár sokadik nekifutásra, de -végigtoltam őket becsülettel.

Akik még esetleg nem találkoztak ezzel a két csodával azoknak mellékelek két egész lényegre törő videót a szóban forgó alkotásokról:

Soldier of Fortune 2:

Postal 2:

Aztán jött jópár hónap/év nyugalom… ennyire elmebeteg játék nem került a piacra, mint ezek (legalábbis én nem tudok róla), valahogy úgy tűnt, hogy a fejlesztők meghajoltak a cenzorok, és ifjúságvédők lobbija előtt (amely gyakran politikai célokat szolgált), és nem varázsoltak ilyen esztelen brutalitást a monitorra jó darabig. Ennek lehet örülni persze, de az én magánvéleményem az, hogy kellenek az ilyen játékok, mert szórakoztatóak, de: gyerekeket nem szabad hagyni játszani velük, és ugyanez igaz a mentálisan instabil retardáltakra is, akik utána kimennek az utcára élesben is kipróbálni. Az ilyenek miatt van a véresebb játékoknak ilyen negatív híre, pedig a TV-re bízott gyereknevelésnek egyenes következménye az az emberegyed, akit rossz irányba vihetnek el ezek a játékok, de akár a filmek, ideológiák, sőt könyvek is. Persze megint a régi lemez van a lejátszón: könnyebb kikiáltani valamit bűnösnek, mint beismerni a gyereknevelési kudarcot…

Visszatérve a brutális játékokra: ma olvastam a februári Gamestar-ban egy cikket az új Aliens VS Predator témakörben mozgó programról, amely illusztrációit elnézve megint ez a két oldschool játék ugrott be, mivel hasonlóan gyomorforgató jelenetek szerepeltek benne, csak épp’ a technika fejlődésének köszönhetően még élethűbben. Ha valaha látni fogok olyat (titkon azért reménykedem, hogy nem fog ez megtörténni), hogy egy embernek letépik a fejét, akkor az tényleg így fog kinézni (amúgy ezt a Predatorral játszva lehet „elkövetni”):

Tovább »

Péntek este van, a konyhánkban ülök épppen, és a sápadt lámpafénynél a képernyőre hunyorogva kattogtatom a billentyűzetet. Az ajtófélfa fölé szegre akasztott óra tikktakkol csak, amúgy szinte tökéletes a csend, csak a szobámból szűrődik ki a TV által keltett zaj néhány foszlánya. Frissen megfürödve, teli gyomorral, és azzal a tudattal ültem le írni, hogy végre – hosszú idő után – megint összehozzak egy jó kis esti dumát, amiből manapság úgyse volt sok a blogon, és ha ehhez az kell, hogy leragadásra álló szempillákkal kell egy offline laptopon pötyögnöm (majd holnap felcsempészem a netre valahogyan ezt a txt-t – nem jött össze :)) a Notepad hűvösen egyszerű eleganciáját keretként használva hát legyen, még ezt is bevállalom!
Ez azért is hasznos (persze már akinek az), mivel kettős célokat lát el: egyrészt kis éji dumát írni jó (csak a bio- és egyéb ritmusom mostanában nem tette lehetővé, hogy meglegyen hozzá a hangulatom), másrészt pedig – nem tudom feltűnt-e valakinek, de – pénteken nem volt post 🙂 Nagyon régen nem történt ilyen velem, és ennek okát is meg szeretném osztani veletek az alábbiakban.
Napok óta éreztem valamiféle viszolygást a blogolással kapcsolatban. Hirtelen elfogyott az ihlet, hosszú percekig agyaltam, hogy végre kipattanjon a fejemből egy jó ötlet, egy jó téma, a netet túrtam, hátha belebotlok egy olyan hírbe, amiről írhatok (ilyen kutatás eredménye volt mostanában a Valve vírusmarketingjéről, és a nyílt szoftvereket használó országokról szóló postom), vagy akár egy kósza téma, kép, videó, akármi aminek köszönhetően végre megkapnám azt a cuppanós csókot a homlokomra a Múzsától. Akármennyire erőlködtem nem sikerült semmit kiagyalnom. Csütörtök este végre megtört a jég, és hirtelen felindulásból elkövetett írásomban párhuzamot vontam az internet, és a keménydrogok között. Bármennyire is próbáltam viccesre venni a figurát volt, aki komolyabban vette a kelleténél, amiket írtam, bár ez annak is köszönhető, hogy maga a probléma, amit a netfüggőség okoz mégse annyira valóságtól elrugaszkodott, mint gondoltam, és az általam enyhén groteszknek szánt szituációk, és esetek (például a könnyek között megtörten nyilatkozó lány) nem kizárt, hogy a valóságban is előfordulhatnak. Vegyünk például engem: sok ismerősöm szerint egy kurva nagy kocka vagyok, amely ellen persze kézzel-lábbal szoktam kapálózni, mert én nem így gondolom. Persze egy alkoholistának se fogod megmagyarázni, hogy beteg (egy drogosnak meg pláne amíg magától rá nem jön), így lehet, hogy nekem sincs igazam, és tényleg függő vagyok. Én azért fenntartom a jogot arra, hogy úgy ítéljem meg magamat, mint egy olyan egyén, aki még nem billent át a ló túlsó oldalára, és egyelőre ő használja a technikát, és nem a technika őt. A hétvégéim mostanában hálózat nélkül telnek el, és mégse kezdek el remegni vasárnap délután, hogy meg kell néznem a mailjeimet (vagy le kell akasztanom egy-két headshotot, de azonnal!), bár lehet hogy ha több hétre vonnák meg tőlem a hálót akkor ilyen tünetek jönnének elő rajtam is. Ma mondjuk átvillant az agyamon, hogy a Google Reader-emben figyelő több száz(!) weblapbejegyzéssel mit fogok kezdeni, és még az is beugrott, hogy úúristen, most mennyi vicces képről, miegymásról maradok le, de ez szerencsére gyorsan elmúlt. Amúgy az, hogy nem tudtam megnézni az RSS-olvasómat, és az, hogy nem volt post összefüggenek: a mai napon a szokásos időtartamnak csak nagyon durva töredékét sikerült netközelben töltenem, helyette egész nap bámulhattam egy rémisztő terminálablakot, amelyben mindenféle két- és ötbetűs parancsokat (pl. ls, chmod, rm, mv) adott ki egy újdonsült kollegám, mi meg csak bámultunk mint Rozi a moziban. Nekem szinte végig az járt a fejemben, hogy nagyon rossz helyre jöttem dolgozni, és mekkora égés lesz majd, amikor kirakják a szűrömet a cégtől mondván alkalmatlan vagyok a feladatomra, és be kell valljam, hogy nem találtam elfogadható önámító gondolatot, ami semlegesíthette volna ezeket a negatív érzéseimet. Ez kifejezetten riasztóan hatott rám, pedig lehet, hogy nem kellene ennyit paráznom: a környéken mindenki tudja rólunk (rólam, és Laci kollegámról), hogy totál kezdők vagyunk (ráadásul újak a csapatban, mivel ma helyeztek oda minket hozzájuk), és – remélhetőleg – nem fognak elvárni tőlünk olyan tudást, mint a már 5-7 éve a cégnél dolgozó hiperkockáktól (akikről már írtam jópárszor, de a közös jellemzőjük: bármikor írnak neked egy Unix-kernelt jegyzettömbben, de a valóságba kitévedve hirtelen elanyátlanodott kutyakölykökké válnak, akiket gyámolítani kell, különben belekeverednek egy önműködő sorompó, vagy egy italautomata használatába is). Durva volt ma látni, hogy – bár elvileg mindenki hasonló munkát végez – mennyire más lehet a milliője az egyes csapatoknak a cégnél: az előző team nyugalmához, és lassan csordogáló folyamataihoz képest a mai áthelyezésünk – bár csak kb. 10 métert jelentett fizikailag – gyökeresen megváltoztatta a minket körülvevő környezetet, és ez a változás kihatott az ember hangulatára is. Megismerkedhettem az infantilis, rossz humorú, kicsit megőrült csapatfőnök archetípusával: ő az, aki a nála tapasztalatlanabb, munkáját nagyon lassan, de legalább biztosan elvégezni képes igyekvő, lelkiismeretes beosztottját SAP-telepítés közben képes olyan kis szivatásokkal megviccelni, hogy átállít/letöröl valamit, amit nem lenne szabad, majd arcán kaján mosollyal közli, hogy „na, most valami hibát csináltam a munkádban, kíváncsi vagyok megtalálod-e”, sőt a csúcs az volt, amikor a srácot kivágta a rendszerről (értsd: megszakította a kapcsolatát a szerverrel, bezárta az ablakát, amiben épp dolgozott), és még csodálkozott, hogy szerencsétlen felállt a géptől, és inkább kiment cigizni.
Aztán volt még egy érdekes élményem ma: találkoztam a puha kényelmes fészkéből kivetett madárfiókával is, nevezzük mondjuk J-nek. J jónéhány éve a cég éldolgozója, oktatásokat szokott tartani a kezdőknek, és rengeteg HR-es (értsd személyzetis) ügy az ő hatáskörébe tartozott. Valami rossz fát tehetett a tűzre (vagy felszopta magát a ranglétrán az ő pozíciójáig valami tűzrőlpattant menyecske, és neki mennie kellett, nem tudom), így – mindenki megrökönyödésére – elűzetett a Paradicsomból, és meg sem állt a pórnép soraiig, így technikai embert (parasztot a cég sakktábláján) csináltak belőle. A ledöbbenés azért volt érthető, mivel J – tudvalevőleg – nem dolgozott még soha SAP-adminként, tehát elmondható róla, hogy talán még nálam is kevesebbet konyít az egészhez. Ma ő is letelepedett a csapatunkba, hozta a kis görgős kocsiját rajta a kiváltságos státusz szimbólumaként funkcionáló hatalmas wide-screen monitorjával, számítógépével, és egyéb cuccaival. Elkezdett kipakolni az asztalára, amit én érdeklődve néztem végig a szemem sarkából. A kábelek asztal alatt elvezetése, és konnektorba dugása után vagy tíz percig alig kapott levegőt, mivel mázsa felett lehet kilóban (egyszer régen ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy „én se voltam ám mindig ilyen! Ez tehet róla, ez teszi ezt az emberrel!” – mutatott vádlóan ujjával a céges forgószékére), majd szép sorban elkezdte kipakolni íróasztala díszeit. „Friend of the company” emléktábla, „Thank you, J” oklevél… már vártam mikor kerül elő egy „Employee of the century”, esetleg egy „You saved us from bankrupt, thanks a lot” feliratú céges elismerés 🙂 Aztán kikerültek az asztalra a tollai is (több tucat lehet belőlük) egy ízléses bádogpohárba. Miután ezekkel végzett, J zavartan körülnézett, majd feltett a – már említett – csapatfőnöknek egy oltári hülye kérdést, megkapta rá az enyhén kioktató stílusú választ. Még ücsörgött egy darabig, elunta, felállt a gépétől, és nem is láttuk műszak végéig (szinte). Annyira szerencsétlennek, elanyátlanodottnak tűnt szegény, hogy szinte megsajnáltam. Látszott rajta, hogy kiszakították a HR-es lánykák koszorújából, a játszi hatalomérzet mámorából, és berakták olyan arcok közé, akik olyan számára érthetetlen dolgokról hablatyolnak, mint a Filesystem-ek mountolása, és a Physical Partition-ok számának beállítása smitty-ben, hogy elférjen a sapreorg könyvtár. Ha jól emlékszem az orosz realizmus találmánya volt a felesleges ember: nos, ő az, bár a ruszki írók más értelemben használták ezt a kifejezést, nem így ahogy én. Aztán nehogy a végén kiderüljön, hogy én is az vagyok…
Mint látható elég mozgalmas volt számomra ez a pénteki, ezért nem tudtam rittyenteni a blogra egy sort sem. Pláne hülyén vette volna ki magát, ha az új csapatomban az első nap fél órákat-órákat pötyögéssel töltöttem volna ahelyett, hogy a már említett rémisztő terminálablak fekete alapon fehér betűkkel sorjázó soraira figyeltem volna.
Új munka, új élmények… állítólag amúgy ennél a csapatfőnöknél az ember tényleg vagy megszokik, vagy megszökik: a régi teamjének a fele az első pár hónapban felmondott/kirúgták, a többiek viszont nagyon sokra vitték a cégnél (értsd: kurva sokat keresnek). Nos, az efféle mézesmadzagokra már immunis lettem annak a néhány ügynöki cégnek köszönhetően, amelyeknél volt szerencsém dolgozni, de ennek ellenére igenis szeretnék jó szakember lenni. Jelen pillanatban ugyan erre vajmi kevés az esély, de most előttem a pálya, hogy bebizonyítsam: képes vagyok megtanulni egy olyan külön szakmát, amellyel egész eddigi életemben nem találkoztam, és amely annyira idegen nekem, hogy még kérdezni se tudok rendesen vele kapcsolatban. Ez a bizonyítási kényszer főleg magammal szemben él, így 26 évesen már illene valamit felmutatnom az életben (a középső ujjamat kivéve (C) Szekeres Andris :)).
Most viszont megyek vissza a szobámba, és elteszem magam holnapra. Ha sikerül holnap feldobnom valahogy a netre ezt az írást, akkor örömbódottá, ha viszont nem, akkor hétfő reggel ez lesz az első post. Ja igen, ha a bé verzió jön be, akkor ezúton szeretnék minden kedves nőolvasómnak (ha egybe írom, akkor az olyasvalaki, aki nőket/ben olvas? dehát ott sötét van!) boldog Nőnapot kívánni (neked meg fater boldog szülinapot, bár tudom, hogy úgyse olvasol).

Furcsa érzés kerített hatalmába: olyan mintha rádöbbennél, hogy igazából mindaz, amit megpróbálnak veled elhitetni hazugság, és igazából a rosszak a jók. Olyan érzés, mint a filmek végén, amikor kiderül, hogy az akire végig gyanakodtál ártatlan, és igazából a kedves öreg nénike a szomszédból a gyilkos. Kezdek ráébredni, hogy igazából nem is olyan gonosz a farkas, és igazából nem is olyan ártatlan a bárány… Durva átlendülés, a dolgok a fejük tetejére állnak, mindaz, amit gyerekkoromban hittem mind hamisnak bizonyul, és – valóban megbízható viszonyítási pontok híján – én csak a fejem vakargatom, hogy tényleg az-e az igazság, amire most éreztem rá, vagy csak egy újabb propaganda hatása alá kerültem a régi helyett.

Én alapvetően becsületes embernek tartom magam. Apámtól tanultam ezt, aki – rengeteg hibája mellett – a mai napig kitart az elvei mellett, és igyekszik korrekt lenni azokkal, akik hasonlóan viszonyulnak hozzá. Mégis valahogy nem érzem magam bűnösnek, ha a neten keresztül jutok hozzá valamihez ingyen, és ez szerintem főleg a jogvédő szervezetek inkorrekt, és hazug módszerei miatt alakulhatott ki bennem. A Proart, ASVA, HENT, artisjus és társai sokszor hoztak olyan intézkedéseket, amelyek nyilvánvalóan a megsarcolást célozták, és gyakran olyan érvekre hivatkozva hozták őket, amelyek gyenge lábakon állnak. Ezek közül a legpofátlanabb szerintem az volt, amikor 2009 április 15.-én bevezették, hogy a pendrive-ok vásárlása után is kötelesek vagyunk szerzői jogdíjat fizetni (ez a DVD-kre már régóta vonatkozott akkor), mivel „a pendrive-okon sokan zenéket, filmet és egyéb jogdíjas terméket tárolnak”. Ezzel feltételezik a vásárlóról, hogy nem legális adatok tárolására is fel fogja használni az adathordozót, és szerintem ez – függetlenül attól, hogy ez tényleg gyakori – ellenkezik az ártatlanság vélelmének elvével: már bűnözőnek tekintenek minket mielőtt bármit elkövettünk volna.

A sort lehetne folytatni (kezdve a hihetetlen összegű büntetésektől – amelyeket néhány mp3 letöltése miatt szabtak ki– a jogtalanul sávszélességet korlátozó internetszolgáltatókig), de az élet szinte minden területével kapcsolatban ezt a meghasonulást érzem: döbbenten állok azelőtt, hogy sokkal szimpatikusabb a Jobbik, mint az MSZP, vagy akár a Fidesz (mindezek ellenére nem fogok rájuk szavazni, mert a radikalizmustól, és fanatizmustól a hátamon áll fel a szőr… a kérdés már csak az, hogy kire tudnék?), a Heti Hetestől  is lassan megkeseredik a szájízem, mert néhány évvel ezelőtthöz képest most már majd’ mindegyik adásban belefutok egy-egy olyan mondatba, amitől forrni kezd az agyvizem (ezt a hatást mostanában Hajós András váltja ki belőlem a legjobb hatásfokkal, pedig régen egy értelmes, és elfogulatlan embernek ismertem meg… hatalmas tévedés volt), és bizony egyre jobban nyomaszt, hogy meg akarják szabni, hogy mit mondhatunk, és mit nem. A holokauszt-tagadást ellenző törvényről is – a már sokszor emlegetett – Orwell 1984-e jut az eszembe, és én zsigeri undort érzek minden iránt, ami az abban leírtakra kicsit is emlékeztet. Eszembe se jutott volna bármikor is azt mondani, hogy a zsidókat nem is irtották ki milliószámra, de az, hogy erőszakkal kényszerítenek arra, hogy ne jelenthessem ki az ellenkezik mindennel, amiben hiszek!

Hányingerem van attól, amikor korlátoznak a szabadságomban, amikor azért büntetnek amit el se követtem, és főleg attól, amikor megpróbálják az agyamból kimosni a – szerintük – eretnek gondolatokat. A nagyipari agybutítással igencsak jó munkát végeznek: a generációm nagy részét egész egyszerűen nem érdekli az, ami körülöttük történik, és ez alatt érthetjük az egész világot, de akár csak a szűkebb értelemben vett országot. Ezt valahol a neten olvastam, és egyetértek vele: az átlagember addig nem fog utcára vonulni, és átvedleni forradalmárba, amíg tud enni adni a gyerekének, és van fedél a feje fölött. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenképpen látni akarom, hogy a nép utcai harcokban elfoglalja a fővárost a karhatalommal véres összecsapásokba bonyolódva, de egy minimális rálátás szükséges lenne mindenki részéről. Ismerek olyan srácot, aki azt válaszolta nekem nemrég arra a kérdésemre, hogy „téged érdekel kicsit is a politika?”, hogy „amíg van metál, meg pia addig nem”. Nem akarok mindenkiből index-fórumokon észt osztó pártkatonát nevelni, de ha mindenki így fogja fel, annak előbb-utóbb az lesz a vége, hogy szépen beterelnek mindenkit a karámba, és ott bizony nincs metál, nincs pia, csak szorongás, és depresszió van, hogy mikor jön érted a nagy fekete autó…

Ijesztőnek tartom ezt a dekadenciát, és beleszaromságot. Nem tudom, hogy ez tényleg annyira általános hozzáállás-e a fiatalok között, mint ahogy én gondolom, és tapasztalom, de ha igen, akkor kurva nagy szarban vagyunk. Erről persze a magyar politikai elit is vastagon tehet: elérték azt, hogy az emberek megpróbálják minél jobban kizárni az életükből azt, amit ők politizálás címszóval művelnek, és csípőből ignorálnak mindent, ami kívül esik a „rezsi – kaja – család – meló” négyesen. Állítólag pl. Svájc ilyen még: ott az emberek szintén nem vesznek tudomást a kormány és az ellenzék csatározásairól, de más az okuk rá: ott nincs szükség erre, mert megy minden flottul, nem emelkednek hihetetlen ütemben a közüzemi szolgáltatások árai, és ellentétben velünk nem hever romokban a közegészségügy, és az oktatás.

Remélem, hogy nincs igazam, és csak a magyarokra jellemző kincstári pesszimizmus beszél belőlem. Ha viszont ráéreztem a jelenlegi helyzetre, és tényleg birkákat nevel az állam, akiket az orruknál fogva húzkodhat jobbra-balra… nos, akkor vége lesz az álomnak, és iszonyatosan kellemetlen lesz az ébredés.

UPDATE:

Az ITHAKA WIP2009 [1] tavaly tavaszi felmérése szerint az MSZP szavazók körében az internethasználók aránya jóval átlag alatti, míg a Fidesz szavazók esetében átlagos, a Jobbiknál pedig jóval átlag feletti.

/forrás/

Ez azért lehet, mert a Jobbikosok – a netnek hála – tájékozottabbak? Vagy pont a régóta neten lógó emberek az így szerzett tájékozottságuk okán fognak a Jobbikra szavazni? Esetleg arról van szó, hogy a szóban forgó pártnak sokkal erősebb az online propagandája, és emiatt lettek ezek az emberek a hívei? Tipikus tyúk, vagy a tojás volt-e előbb kérdés…

UPDATE2:

azt a problémát, ami miatt írtam a postot már mások is észrevették, sőt mocskos jó dalszöveggel elő is adták:

Redline Offside – A kisebbik rossz probléma

Látszat biztonság,
Látszólagos kontroll a saját jövőd felett
Uralni véled a helyzetet, mely döntésre kényszerít de gondolkodni nem tanít meg

Saját álláspontod csak látszólag sajátod,
Rossz és rossz között a kevésbé rossz csak egy mondvacsinált szempont
Gondosan befektetett bizalmad felhasználható ellened

Szabadságod nem váltod meg
De meghajtod fejed
És mégis úgy érzed nyugodt lelkiismereted
De nem gondolsz bele
A legjobb barátod ellenséged ellensége
Mint aki nincs ébren
Egyezkedsz egy boldog szabad jövő reményében
Nem kaphatod meg
Kompromisszumokkal szabadságod nem váltod meg

A szabad vagy nyílt forráskódú szoftverek (FLOSS) szabadon használható, másolható, terjeszthető, tanulmányozható és módosítható számítógépes programok. Ilyen például a GNU/Linux operációs rendszer, a Mozilla Firefox böngésző vagy az OpenOffice.org irodai csomag.

/Wikipedia/

Minden olyan tevékenység kalózkodásnak minősül, ami sérti a szerzőik, az előadóik, illetve a kiadóik többszörözési jogát, legyen szó hanghordozók jogosulatlan előállításáról, másolásáról vagy azok forgalmazásáról, illegális másolat nyilvános bemutatásáról (zenegép, diszkó), vagy arról, hogy valaki zenei fájlokat tesz engedély nélkül bárki számára hozzáférhetővé az Interneten.

/ProArt honlap/

Röhej, de igaz: amerikai jogvédő szervezetek egy kalap alá akarják venni a szoftverkalózkodást a nyílt forrású szoftverek használatával. Egészen konkrétan a szoftverlobbi hatásának tudható be ez az egész ügy, mivel ezeket a köröket egyre jobban zavarja például Indonézia esete, ahol – nem kötelezően előírva, de – a kormányzat inkább az ingyenes szoftvereket preferálja. A hivatalai, közigazgatási intézményei javarészt open-source alkalmazásokat használnak a mindennapi munkához, és ez ahhoz vezetett, hogy a kapitalizmus ellenségeinek nyilvánítsák az országot. India, és Brazília is hasonló sorsra jutottak: mivel nem támogatják az olyan mammutcégek terjeszkedését, mint a Microsoft így ők is felkerültek a Special301 nevű „szégyenlistára”, amelyet a –  hatalmas háttértőkével rendelkező vállalatok teljes támogatását vélhetően maximálisan élvező – International Intellectual Property Alliance (IIPA) állított össze. Erről a szerveződésről csak annyit kell tudni, hogy ez fogja össze a hét legnagyobb amerikai jogvédő szervezetet egyetlen egységgé (BSA, RIAA, hogy csak a nagyobbakat említsem).

A Special301 célja a következő: feltárni, és megnevezni azokat az országokat, amelyek bármilyen módon elősegítik azt, hogy a szerzői jogok, és a szellemi tulajdon védelme károsodhasson. Erről az embernek elsőre (és másodjára is) a lopott szoftverek használata, a film- és zenetöltögetés, meg a hasonlók jutnak az eszébe, nem a Linux, vagy az OpenOffice, nem? Eddig ez így volt, de a szóbanforgó szervezet szerint a kettő egy lapra tartozik: aki ingyenes, nyílt forráskódjú szoftvert használ az nem veszi meg a pénzért árusítottat, így károsítja az amerikai szoftvergyártó cégek azon tetemes hányadát, akik a kapitalizmus Petri-csészéjének ideális környezetében hatalmasra nőtt baktériumtenyészetként eddig igencsak nyeregben érezhették magukat. Ezeknek az erőknek (márpedig itt nem is különálló cégekről, hanem igencsak nagy befolyással bíró érdekcsoportokról beszélünk) persze bassza a csőrét szúrja a szemét, hogy olyan fejlődő országok, mint amilyen Indonézia, vagy India spórolni kíván az állami kiadásokon, és nem veszik meg a termékeiket. Remek eszköz a nyomásgyakorlásra ez a feketelista, amely segítségével megbélyegezhetik őket, mint a kapitalizmus ellenségeit. Az üzenet nyilvánvaló: „vegyétek meg amit gyártunk, különben visszaélünk azzal, hogy gazdagabbak, és erősebbek vagyunk nálatok!”.

Ha nyílt kódú szoftvert készítesz, akkor valójában a KOMMUNIZMUST fejleszted! – emlékeztető a Microsoftos barátaidtól

Konkrétan mivel is érdemelte ki az indonéz kormány, hogy kommunistának kiáltsák ki az országot? Csak egy példa: tavaly volt „pofájuk” körüzenetben megkérni (nem utasítani!) az összes állami szervezetet, és állami kézben levő vállalatot, hogy lehetőség szerint részesítsék előnyben a nyílt forrású ingyenes szoftvereket. Ezzel a lépéssel a költségek csökkentése volt a céljuk, ami egész ésszerű lépésnek tűnik, és nem csak nekik jutott eszükbe: friss hír az is, hogy Anglia is nyitni akar az efféle programok felé, mivel segítségükkel „sok rejtett költséget megspórolhatnak, amik zárt forráskód esetén felléphetnek a későbbiekben”.

Ez a lépés viszont az IIPA szerint épp elegendő ahhoz, hogy az ország felkerüljön a Special 301-re, mivel az ilyen programok használatának bátorítása gyengíti a szoftveripart, és megakadályozza, hogy kialakulhasson a szellemi tulajdon jogának tisztelete!

Amerikának fáj az a körülbelül 126 millió dolláros kár, amit a térség szoftverkalózai okoztak neki tavaly, ez érthető. Azzal viszont, hogy gazdasági érdekektől – és talán bosszútól – vezérelve megpróbálják összemosni a kalózkodást, és az ingyenes programok használatát az nemcsak hogy pofátlan, és felháborító, de hosszú távon nagyon káros is, és pont abban a vonatkozásában, amire hivatkozva szankcionálnak: a szellemi tulajdon jogának tisztelete akkor alakulhat ki a társadalomban, ha megvan a lehetőség a világos, és korrekt értékrend kialakítására. Pont ez ellen vét a lista azzal, hogy megpróbál egy legális (sőt, hasznos) jelenséget egy – anyagilag – károssal összevonni. Újabb olyan momentuma ez az amerikai hatalmi törekvéseknek, amelyek egyrészt visszaélnek az ország előnyös helyzetével, másrészt újra világossá tették azt, hogy nem riadnak vissza semmilyen eszköztől, ha a profit védelméről van szó.

2008-ban nálunk járt Steve Ballmer, a Microsoft vezérigazgatója, és a Corvinus egyetemen próbált előadást tartani (amelynek címe számomra valami betegesen groteszknek tűnik: „Te változtatod meg a világot”, pff), amikor felállt egy srác a közönség soraiból, és „Hé te! A Microsoft 25 milliárd forintot lopott el a magyar adófizetőktől! Add vissza a pénzt!” felkiáltással megdobálta a főmuftit néhány jó magyar tojással. Az az értetlenség, közöny, és negatív visszhang, ami ezt a tettét fogadta ékes példája annak az agymosásnak, ami manapság folyik (és sajnos ez igaz az élet más területeire is, elég ha a közelgő választásokra gondolunk), mivel a legtöbb ember egész egyszerűen nem értette, hogy miért kelt ki magából ez az egyetemista, és egyáltalán: miféle 25 milliárdról beszél? Ennek persze egyszerű a magyarázata: a Microsoft lobbija olyan erős nálunk (is), hogy egészen kisiskolás kortól csak az ő termékeikre nevelik rá a gyerekeket, akik felnővén el se tudnak képzelni más operációs rendszert, mint a Windows, és más irodai alkalmazáscsomagot, mint az MS Office. Hihetetlen, de így igaz: az átlagembernek eszébe se jut, hogy amit használ, azt ingyen is megkaphatja, és ez igaz akkor is, ha állami szinten gondolkodunk: a Microsoft bevételeinek ugyan csak töredéke az említett 25 milliárd (ami az azóta eltelt két évben csak nőhetett ), de az államkasszának igenis jót tehetett volna, ha ezt a kiadást megspórolták volna azzal, hogy nyílt forráskódjú szoftverekkel helyettesítették volna az óriáscég méregdrága termékeit.

Persze ha a mi államapparátusunk is emellett az ésszerű megoldás mellett döntött volna, akkor nem kizárt, hogy most a ‘Hungary’ szó is ott figyelne a Special 301-en Brazília, Indonézia, India, és a többi megbélyegzett ország között (így „csak” a megfigyeltek között vagyunk jajdejó). Egyelőre viszont „szerencsére” a magyar kormány még áldoz pénzt ezekre a méregdrága amerikai szoftverekre, és nyugodtan lapíthatunk mint szar a fűben: nem rángattuk meg az oroszlán bajszát, így nem fogja átharapni a torkunkat.

További linkek:

Cikk a Special 301-ről a Guardian-on

Cikk a Special 301-ről a Computerworld UK-en

Cikk a brit open source törekvésekről a BBC News-on

az IIPA jelentése Magyarországról (2010)

Cikk a tojásdobálásról az Origón

Videó a tojásdobálásról

Nem használati utasításnak szánta Orwell az 1984-et!

Nem lehet igazunk se a Tisza ciánmérgezésében, se a Duna elterelésében, se határunkra épített szemétégetőben, se a Rába szennyezésében, se a párját ritkító szlovák nyelvtörvényben. Nyelvemen van a kérdés, fel is teszem: Mi a francot keresünk mi az Európai Unióban?

/Tibor bá’/

A post címében vázolt kecsegtető jövőkép csapódott le bennem ma, miután eltöltöttem Antalffy Tibor bá’ blogján egy félórácskát. Elolvastam a legutóbbi látogatásom óta felhalmozódott hatalmas postmennyiség egy részét (Tibi bá’ is elég termékeny szerző, így elég pár napra szem elől téveszteni az oldalát, hogy az ember eltemetve érezze magát utána a rengeteg iromány között), és egyre jobban hatalmába kerített a félelem. Tényleg az a jövőnk, hogy kipusztuljunk, de előtte még el is adjuk az országunkat/lelkünket a pénzéhes kapitalista multiknak, és pénzintézeteknek? Tényleg vagyunk annyira birkák, hogy elhiszünk mindent, amit a média tálal elénk, és tényleg nem vesszük észre, hogy milyen célok által vezérelve manipulálnak bennünket? Tényleg minden párt, és minden politikus csak a saját érdekeivel törődik, és azzal van épp’ elfoglalva, hogy minél nagyobbat ígérve megnyerje a választásokat (ami már most lefutott verseny szerintem, esetleg a 2/3-os többség lehet még lehetséges cél a jobboldalnak) ezzel az orruknál fogva vezetve (többek között) a rengeteg nyugdíjast? És tényleg olyan szűk látókörűek az emberek, hogy csak a saját érdekeikre hallgatva döntik el, hogy melyik pártra adják a voksukat? Tényleg egy szép új világ előszele az, hogy meg akarják szabni nekünk, hogy mit, és hogyan mondhatunk, mit gondolhatunk, publikálhatunk? Tényleg kapzsi zsidók akarják felvásárolni az országot kilóra? Tényleg jobb ha vigyázunk, mert lassan olyan az ország, mint Weimar volt, ahol fel-alá meneteltek a nácik? Tényleg ennyire rosszindulatú erőktől függve kell vergődnünk az életben maradásért ahelyett, hogy láthatnánk egy kicsit a napfényt is végre?

Ennyire szar az egész?! Nincs senki, aki látná, hogy rossz az irány, és hatalmában állna megváltoztatni azt?

Ne akarja senki megmagyarázni most már nekem, hogy nincs itt a tavasz! Jó, a naptár szerint még csak február van, de ha beleszimatolok a levegőbe az mást mesél nekem. Van egy rekesz söröm arra, hogy nem lesz már itt se mínusz 15 fok, se komolyabb havazás, amely több napra fehérré változtatná a tájat. Radikálisan nő a napok hossza (pontosabban nem az nő, mivel továbbra is 24 órából állnak, nem kell megijedni :)), viribülnek a szárnyasok a fákon, láttam hóvirágot, sőt a Budapesti Tavaszi Fesztivál reklámplakátja szerint is tavaszodik (nem találtam a neten sehol, de már biztos láttátok ti is). Reggel fél hatkor már derengett az ég alja is (olyan, mintha hetekkel ezelőtt lett volna…), kelt a Nap! Néhány hét, és kerthelyiségekben fogunk sörözni akárki meglássa! 🙂

Amúgy ma sikerült megint bebizonyítanom, hogy konkrétan mocskos nagy kocka vagyok, amikoris sikerült úgy jellemeznem a délutáni égboltot, hogy olyan Half Life 2-s az egész. Aki játszott ezzel a remekművel (tényleg az, egyike a nagybetűs JÁTÉKoknak), az biztos emlékszik a hosszú csatangolásokra a homokfutóval, és a propelleres mocsárjáró csónakkal (nem tudom a nevét), és arra a bágyadtan sütő napos vasárnap délutáni hangulatra, amit a készítők sikerrel prezentáltak (bár az a pár Combine harcos a nagy fegyverekkel ijesztő gázmaszkban kicsit rombolta ezt a feelinget :)). Megpróbáltam találni egy olyan screenshot-ot ami hűen visszaadja azt az érzést, amiről beszélek, bár jobban átjön, ha játssza az ember, nem csak nézi (és ez igaz az élet jópár másik területére is):

Szóval előadtam, hogy szerintem ilyesmi hangulata van a mai  napnak, és a kollegáim csak lestek, mint hal a szatyorban. Nem baj, annyi örömöm volt az egészben, hogy ők legalább tudták, hogy mi az a Half Life 2 (mert ahhoz elég kockák voltak), csak az általam prezentált hangulat nem jött át nekik. Rendszeresen beleesek ebbe a hibába (mármint hogy megpróbálok hangulatokat, pillanatnyi impressziókat, gondolattöredékeket átadni másoknak), és rendre kudarcot vallok. Ez gondolom abból adódhat, hogy vannak olyan érzések, amiket nem lehet szavakba önteni, mivel édes anyanyelvünk hiába alkalmas sokrétű érzelmi árnyalatok kifejezésére mégse rendelkezik elegendő szóval bizonyos dolgok körülírására. Ez a hasonlat meg már azért is eleve halálra volt ítélve, mert még ha játszottak is volna a szóbanforgó játékkal akkor se biztos, hogy nekik ennyire maradandó emléké vált volna ez a bágyadt napsütésben kókadozó vidékies pályaszakasz, mint nekem. Néha annyira kíváncsi lennék arra, hogy egy ilyen szép napon, mint amilyen a mai volt rajtam másoknak is megváltozik a hangulata, vagy csak nekem? És ha megváltozik: milyen lesz? Ugyanolyan bágyadt boldogsággal nyugtázhatják mások is, hogy végre kezd melegedni, vagy teljesen más érzés önti el őket? Hasonló téma: voltam már olyan koncerten, ahol konkrétan katarzisélményem volt a színpadon látott produkciótól, mert annyira megfogott az, ahogy az énekes együtt él a zenéjével (pl. Kispálokon szokott néha ilyenem lenni). Más is beleborzongott velem együtt mondjuk egy szólótól? Volt a tömegben legalább még egy ember, akinek ilyen örömet okozott a zene, mint nekem? Érdekes lenne néha – akár csak tompán is – kollektívan érezni a többi ember lelkében zajló folyamatokat…

Úgy fogom fel ezt, mint a kutyák: nem tudom megenni, nem tudom megbas magamévá tenni, és nem tudok tenni semmit azért, hogy elérjem, szóval lesza nem érdekel. Önző módon megelégszek azzal, hogy én boldog vagyok ettől a plusz hét foktól, és a ragyogó napsütéstől (meg a két hete(!) látott hóvirág emlékétől), és csak remélem, hogy másoknak is jobb a hangulata ettől. Saját jól felfogott érdekükben érdemes odafigyelni erre a csodára, amit tavasznak hívnak. Sokat tud lendíteni az ember életkedvén, és szemléletén, ha odafigyel az ilyen gyakori csodákra, mint amilyen ez is: ébredezik a természet, és csak jól jöhetünk ki abból, ha erre odafigyelve örömet okozunk a kicsiny lelkünknek. Megyek is (hó)virágot szedni 🙂