Az ilyen képek készítőinek bármikor fizetnék egy sört (klikk középső gombbal rá!):

Az augusztus 5-én az Atacama-sivatagban lévő San José-i réz- és aranybányában, 700 méteres mélységben rekedt 33 bányász mentése akár 100 napig is eltarthat, mivel kiszabadításukhoz egy 66 centiméter átmérőjű alagutat kell fúrni. A mentési munkálatokat rendkívüli módon nehezíti, hogy a föld állaga nem stabil.

(forrás)

Az jutott ma eszembe, hogy vajon mennyire aljas poén lenne már, ha mondjuk vennénk mindegyik szerencsétlenül járt bányásznak egy-egy példányt a Minecraft-ból, ha már úgyis benne vannak a rutinban 🙂

Csak hogy azok is értsék, akik nem töltenek el ezzel a játékkal napi 5-6-7 órát, íme egy videó a játékból:

Ők egész otthon éreznék magukat szerintem 🙂

Emlékszem, lehettem vagy 5 éves, amikor egy magyarországi látogatásuk során megörököltem nagybátyám fiának az ömlesztett LEGO-készletét. Abban az időben (1988 környéke) ez hatalmas kincsnek számított: nem elég hogy marha drága volt (ahogy most is az), de hozzájutni sem volt egyszerű. Matthias-sal azóta próbálom eredménytelenül felvenni kapcsolatot (így hívták az épp serdülőkorba lépett rokont, akié volt a gyűjtemény), de az élmények, amiket az ő kinőtt építőkockáinak köszönhetek azóta is velem vannak: a változtatható állásszögű szárnyakkal rendelkező hatalmas repülő (tényleg nagy volt, alig fért ki az ajtón), és a többi csoda, amit alkottam a mai napig eszembe jut néhanapján.

Miért is kezdtem ezzel a nosztalgiázással a megboldogult óvodás koromról a postot?  Azért, mert újra hasonló élményben volt részem, mint apró koromban ott a nappali szőnyegén térdelve, csak most már a modern technika segített hozzá, nem egy marék ötletesen megformált műanyag, miután múlt héten megvettem a Minecraft teljes, legális, original verzióját bő 9 euróért. Nem bántam meg, hogy pénzt adtam ki érte (sőt, annyi pénzt, amibe a teljes Orange Box került, amiben azért ott figyel az összes második generációs Half Life, a Portal, ja meg „mellékesen” a Team Fortress 2), egy ilyen emberből, mint amilyen Notch, a játék egyszemélyes fejlesztőbrigádja szívesen csinálok gazdag embert (nemrég panaszkodott, hogy vitája van a PayPal-lel, és nem fér hozzá 600000 euróhoz… azért az már pénz nna). Pont szerda reggel történt meg a vétel, így majdnem sikerült már aznap elkésnem a munkából, mivel alig tudtam abbahagyni a „tesztkör” címszóval elkezdett játszogatást 🙂

Kezdjük az alapoktól: a játékot ez a – már említett – svéd arc fejleszti, idestova kemény másfél éve, ami soknak tűnhet a külcsín alapján, de ha figyelembe vesszük, hogy a játékot Javascript-ben írta, ráadásul egyedül már nem is olyan durva ez az időtartam. A motor legenerál egy akkora területet, mint a Föld felszíne nyolcszor, létrehozva ezzel hatalmas hegyeket, tengereket, tavakat, patakokat, koromsötét bányákat, barlangokat, fákat, aztán innentől kezdve a kedves játékos arra indulhat rajta, azt építhet amit csak akar. Pontosítok: nem generál le akkora területet, mindig csak annyit, ami a látóhatárig terjed, és amit már megláttunk, annak eltárolja a helyzetét a mentésben – mondanom sem kell, hogy ez azzal jár, hogy minél jobban bejárjuk a világot, annál nagyobb save mappával kell számolnunk, benne több ezer file-lal, és több száz könyvtárral, de sebaj. Maximum defrag-oljuk a vinyót minden nap 🙂

Persze ez a tény, hogy ekkora területet képes lekezelni max parasztvakításnak jó, de azért mégiscsak durva, hogy az ebben a videóban látható tájak akkor generálódtak le, amikor a „kamera” meglátta őket, előtte még csak nem is léteztek:

Szóval van ez a durván hatalmas kockavilág, de mit kezdjünk vele? Egy szó a válasz: legózzunk! A rendelkezésre álló építőelemekből azt hozhatunk létre, amit csak szeretnénk: ha középkori várat szeretnénk építeni földalatti kazamatákkal, akkor csak rajtunk áll, hogy milyen lesz, de ha hatalmas haciendára vágyunk az udvaron legelésző tehenekkel, akkor az se lehetetlen! Elképesztő, de igaz: csak a fantáziánk szab határt annak, hogy mivé alakítjuk a minket körülvevő környezetet! A neten egészen elképesztő munkákat lehet fellelni, amelyek arról tanúskodnak, hogy egyes embereknek túl sok a szabad idejük. Íme egy példa ennek alátámasztására:

(komment a fórumon, ahol erre a videóra rábukkantam: „someone get this man a girlfriend” :D)

Na persze a játék elején még elég messze vagyunk attól, hogy ilyesmit építsünk (márcsak azért is, mert ezt tutira valamiféle térképszerkesztőben csinálta a srác, így nem kellett a köveket egyesével leraknia), leb*sz a gép a semmi közepén, körülöttünk csak a mezők és a hegyek, és nincs fedél a fejünk felett… A dolgot csak tetézi az az „apróság”, hogy az éj leszálltával a környéket elözönlik a zombik, a nyilakkal lövöldöző csontvázak, és a nagy fekete vörösen világító szemű pókok 🙂

Az első pár napunk (mármint játékbeli napunk, nem kell megijedni) annak a jegyében fog eltelni, hogy éjszakára megpróbálunk valamiféle szállást ásni magunknak, majd a vaksötétben kuksolva megvárni, hogy felkeljen a Nap, amelynek sugarai majd meggyújtják a zombikat – de a pókokat, meg az ún. creeper-eket (öngyilkos robbanós rohadékok) nem 🙂 Még szerencse, hogy ha meghalunk „csak” annyi történik, hogy a játék visszarak a kezdőpontra (amelynek helye sajnos nem változtatható), a tárgyainkat megtalálhatjuk szétszóródva ott, ahol utolért minket a végzet. Miután meguntuk az áldozat szerepét talán kezdjünk el tenni ellene! Nem ártana ugye valamiféle fegyver, mondjuk egy kard, meg esetleg éjszakára valami világítóeszköz, mivel anélkül mocskosul sötét (és ijesztő) tud lenni minden. Itt jön be a képbe a craft-olás, ami ismerős lehet némelyik kalandjátékból, RPG-ből (meg a Team Fortress 2-ből természetesen), azaz hogy alapanyagok felhasználásával létre kell hoznunk magunknak az eszközeinket, esetleg a természetben amúgy elő nem forduló építőanyagainkat. Ezen a linken található egy remek lista arról, hogy miből minek a felhasználásával mit lehet gyártani. Az elején a legfontosabb beszerzendő anyagunk a szén lesz, mivel anélkül nem fogunk tudni fáklyákat gyártani, ami – mint már említettem – elég kellemetlen tud lenni.
Aztán amikor már megfelelően felfejlődtünk, és ügyesen beosztva az időnket (nappal alapanyag-beszerző körút, éjjel alagútfúrás), akkor akár két délután alatt is építhetünk egy ilyet, mint amilyet én:

A vízzel való játék külön öröm: bár néha csinál érdekes dolgokat (nem akar lefolyni ahol azért illene a gravitációnak engedelmeskedve, stb.), mégis egész jól el lehet vele szórakozni.

A játék tehát ennyi nagy vonalakban: építünk, építünk, és építünk. A legjobb kifejezés talán a virtuális autizmus rá: elvagyunk a saját kis világunkban, ahol csinosítgatjuk a saját kis birodalmunkat, és a kutya nem szól bele a dolgunkba. Kicsit el is kapja az embert néha a magány játék közben: közel s távol sehol egy teremtett lélek, csak mi, a tehenek, malacok, birkák, és persze a nagy fekete pókok éjszakánként. Miközben épül-szépül a birodalmunk akár filozófiai magasságokba is felemelkedhetünk a játék által: (majdnem) minden építőkocka adott a játéktéren, csak a mi munkánknak hála vesznek fel torony, házikó, híd, vagy akár egy kurva nagy Pikachu képét (lásd itt :)). Valahogy így működik a való élet is: minden atomokból áll, csak éppen valamilyen erő hatására felveszik az asztal, a bögre, a mobiltelefon, a számítógép, vagy akár egy ember alakját, és úgy rezegnek tovább.

Visszatérve a játékhoz: mindenért meg kell benne küzdeni (jó példa erre az elején tapasztalható szívás fegyver, és fény híján), az összes alapanyagot neked kell begyűjteni az építményedhez, és ezzel bizony elérte ez a zseniális szakállas svéd úriember, hogy az ember igazi elégedettséget érezzen, amikor végigsétál a birodalmán. Persze az igazán meghökkentő, grandiózus alkotásokat ebben a Survival-módban szinte képtelenség összehozni (csak egy példa: mivel van rád ható gravitáció, ezért a magaslati építkezés bizony tényleg elég veszélyes tud lenni, nekem konkrétan tériszonyom volt, amikor néhány fáklyát ki szerettem volna tűzni a legmagasabb tornyom legtetejére :)), de ezek pont azért annyira értékesek, mert több energiát kellett belefeccölni az építésükbe, mintha kifogyhatatlan építőanyagunk lett volna.

Szerintem az eddig leírtak alapján is egy nem mindennapi játéknak tűnhet ez a program, pedig sok mindenről még nem beszéltem, egész egyszerűen, mert még nem tudtam kipróbálni őket: lehet benne csillepályákat építeni, sőt lehet szórakozni különféle logikai kapukkal is, amelyek segítségével például ajtók működését vezérelhetjük. Ráadásul a program folyamatosan fejlődik, kerülnek bele az újítások, így még jó darabig lesz miért szeretni őt. Megérte a háromezer forintot, abszolút nem bántam meg.

UPDATE: majd el is felejtettem: ezen a linken elérhetitek a játék egy kicsit butított változatát (nincsenek tárgyak, ellenfelek, ilyesmik), de garantálom, hogy tetszeni fog, mivel egy középkori várat járhattok be!

Hajnalodik a Minecraft-ben. Hát nem gönyörű? 🙂

Be kell hogy valljam, hogy ez a post felér egy pofátlan rebloggal, mintha csak a Tumblr szele csapott volna meg, mivel Sasvári blogger kollega mai írásán felbuzdulva született meg. Úgy gondoltam, hogy az a project, amiről írt megér annyit, hogy veletek is megosszam.

Erről a játékról hallottam már korábban is, de valahogy elkerülte a figyelmemet a játszható „demo” a weboldalán, pedig ha akkor kipróbálom már lehet, hogy rég függnék tőle durván. Ez ma gyökeresen megváltozott, miután az online verzióra mutató linkre kattintottam… és feltárult előttem egy rég elfeledett világ. Mielőtt még elfelejteném: most éppen a Minecraft című garázsfejlesztésről beszélek, amelynek hála újra annak a tizenéves kölyöknek éreztem magam, aki hosszú heteket szöszmötölt a Duke Nukem 3D nem túl felhasználóbarát pályatervezőjével csak azért, hogy összerittyentsen valami profi alkotást. Annak idején ez félig-meddig sikerült is (screenshotjaim vannak róla, videót sajnos sehogy sem tudtam kilopni, pedig összehoztam volna belőle egy jó kis bemutatót audiokommentárral :)), bár a pálya félkész maradt (sőt, egyenesen bugos :)), de most újra eszembe jutottak azok az órák, amiket alkotással, egy új világ létrehozásával tölthettem – persze miután végigrágtam magam több száz oldalnyi FAQ-n, meg tutorial-on (mennyivel könnyebb lett volna Youtube-videók alapján megtanulni, kár hogy videomegosztó oldalak akkoriban még nem léteztek). A különbség most csak annyi, hogy semmiféle előképzettséget nem igényel, hogy az ember összehozzon egy ilyen képet, mint ez:

Az a változat, amivel ezt csináltam böngészőben fut, és az egész Java-ban van írva (letölthető innen), és a kezeléséhez elég a két egérgomb, a WASD-billentyűk a mozgáshoz, és a space az ugráshoz. Bárki bármikor összehozhat hasonlót, csak egy középkategóriás gép, és némi szabadidő szükségeltetik hozzá!

A játéknak létezik egy fizetős verziója is, amelyben már küldetések is vannak, de az ingyenes neten futó verzióval is lehet regisztráció után multizni(!), amely új dimenziókat nyit meg a pixelvilág által nyújtott lehetőségek terén 🙂

Annyira megragadott a cuccban rejlő kreativitás, és végtelen(nek tűnő) lehetőség, hogy – most tessék figyelni! – úgy döntöttem, hogy igenis megér rongyos 9,95 eurót a full verzió, és meg fogom vásárolni. Már be is regisztráltam PayPal-re, szóval a dolog folyamatban van, jövő hétre már boldog tulajdonosa leszek egy legálisan beszerzett példánynak. Gondolom fent lehet torrenten is, de az ilyen független néhány fős fejlesztőcsapatoknak szívesen adok pénzt, pláne hogy a program amit kódoltak hosszú távú szórakozást garantál. Márpedig – elnézve ezeket a képeket – ezzel nem lesz probléma, ráadásul már csináltak Team Fortress 2 map-et is belőle 🙂

UPDATE:

az alábbi videón szereplő világ megalkotása a készítő bevallása szerint öt nap alatt történt. Nézzétek meg, szerintem ha valaki ez alapján nem akar belevágni a saját birodalma létrehozásába annak nem fog bejönni a játék:

További lenyűgöző videók itt!

Régóta hajtom ezt a rövidke szösszenetet a már tárgyalt Singularity nevű FPS-ből, most végre sikerült rábukkannom a Youtube egy eldugott szegletében. A játék során sokszor találunk vetítőgépeket, és különféle videolejátszó berendezéseket, amelyek segítségével megtekinthetjük a telep rég halott szovjet tudósainak a kutatási eredményeit. (Gyorstalpaló: a játék napjainkban játszódik, és egy 50-60 éve elhagyatott szovjetek által létesített szigeten bandázva kell kideríteni, hogy hol siklottak félre a kísérleteik, amelyek során valamiféle energiaforrást próbáltak hasznosítani.)

Ezen videók közül kiemelkedik a következő, amelyben megtekinthetjük, hogy ruszki barátaink először szeretnék kipróbálni az általuk létrehozott teleportkaput. A művelet nem várt eredménnyel zárul… 🙂

Turn it off! (hogy ezek milyen jól tudnak angolul!) 😀

Hosszú idő után újra vettem a fáradtságot, és kicsit frissítettem a gépemre telepített játékok listáján. Persze ebben közrejátszott az is, hogy kezdtem erőteljesen unni a választékot (hetek óta a Bioshock 2, és a Team Fortress 2 tölti ki kizárólagosan a játékra fordítható óráimat), és pont kapóra jött a Steam, és a rajta keresztül letölthető demo-k széles(nek nem mondható) választéka. Két játékot szúrtam ki a frissebb eresztések közül: az egyik a Kane and Lynch 2 – Dog days, a másik pedig a Mafia 2 volt.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy fényezzem kicsit a sokak által szidott Steam-et: a demok letöltése két kattintás volt, majd az első indításnál elegánsan feltelepítette a szükséges segédprogramokat, frissítette a DirectX-et, úgyhogy nekem nem sok teendőm volt a játékon kívül. Az uninstall hasonlóan gördülékenyen ment, szóval nem rossz ötlet a Steam-en keresztüli demobeszerzés – az már más tészta, hogy néhanapján a Team Fortress elveszti a kapcsolatot vele, ergo ha elérsz valami achievement-et, akkor vagy elmenti a szerver, vagy nem.

Kezdjük a Kane and Lynch-csel a boncolgatást: a bő egygigás demo lecuppantása után körülbelül 10-15 percnyi játékra van lehetőségünk, ami nem túl sok, de arra pont elég, hogy egy kicsit belecsöppenjünk a meglehetősen beteg hangulatba, és megcsodáljuk a korrekt grafikát. (Csak zárójelben: még a kilencvenes évek derekán az idSoftware elkövette azt a hibát, hogy a Doom demo (akkor még shareware-nek hívták) változatába belepakoltak egy teljes epizódot a háromból, amivel remekül el lehetett lenni a teljes változat kifizetése nélkül is.) Bevallom őszintén, hogy az első részt nem próbáltam ki néhány éve, mivel elég szépen lehúzták az általam olvasott játékmagazinok tesztelői (csapnivaló volt az irányítás, ha jól emlékszem), de erről már szebbeket írtak a Gamestar augusztusi számában, úgyhogy gondoltam teszek vele egy próbát, mégha csak a demo végigtolásának erejéig is. Nem bántam meg különösebben a dolgot: ilyen hangulatú játék már nagyon régen nem akadt a kezeim közé, amelyet főként bájos főhőseink megragadó személyisége, és a túlzsúfolt, mocskos, szűk sikátorokban bővelkedő Shanghai-i külvárosi környezet határoz meg. Leginkább talán a Manhunt 1-2-nek van ilyesmi milliője (mindkét részt betiltották néhány országban túlzott brutalitása miatt), talán már ez is sokat elárul arról, hogy mik várnak ránk a játékban. Kane and Lynch nem nevezhető fényes páncéljú, az igazságért, és a törvényért harcoló lovagnak: gyószer- és alkoholfüggő, gátlástalan, semmitől vissza nem riadó bűnözők, akiknek fejét – egy rosszul sikerült fegyverbiznisz után – tálcán akarja látni a kínai maffia, a rendőrség, de még talán a helyi cserkészlány-egyesület is.

Két bájos főhősünk – ezt a képet azért nem raknám be háttérnek 🙂

Finoman cizellált stílusukról, és magas fokú diplomáciai készségeikről az alábbi kis novellarészlet adhat átfogó képet, amelyet a Gamekapocs-ról emeltem át pofátlan módon:

-Ki volt a megbízótok? Ki bérelte fel a szemétláda punkokat? Miért ütöttetek rajtunk a sztrádán? Beszélj te szarházi, kitépem a beledet! – ordította Lynch, köpött egy véres köpetet a fickó tarkójára. Amaz artikulátlanul szitkozódott saját nyelvén, valami olyasmit, hogy „Kapjátok be, úgyse szedtek ki belőlem semmit rohadék jenkik!”. Kane eközben a hátsó ajtót biztosította zavartan, úgy szorította a Skorpió géppisztolyt, hogy ujjain kidagadtak az inak. Újabb ütés, aztán még egy és még egy. A kínainak nem használt. Lynch megelégelte, hogy így nem jutnak semmire és a tarkójánál fogva belenyomta a fickó arcát a tűzforró olajba. Égő hús szaga töltötte meg az apró helységet, a szerencsétlen ordítása a szomszédos sikátorban bujkáló ijedt patkányokat is szétcsődítette az ételhulladék-kupacok mellől. A senkiházi minden léguta, s a szája is tele szaladt forró repceolajjal. Az elviselhetetlen fájdalomtól furcsa gurgulázó hörgést hallatott magából, arca a felismerhetetlenségig feldagadt, hólyagok jelentek meg rajta és fakadtak ki, majd – miután Lynch elengedte, kínlódva rogyott a koszos padlóra.

Bájos ugye? Már látom lelki szemeim előtt a kedves szülők rémülettől tágra nyílt szemeit, amikor konstatálják, hogy a tizenkét éves Józsika efféle dolgokat művel a monitoron 🙂 A játék „természetesen” nem büntet, ha ártatlanokat gyilkolunk, nyugodtan lelőhetünk akárkit. Remek fizikai motor pörög a háttérben: a ragdoll (rongybaba) fizika az már alap a modern játékokban, de nekem például újdonság volt, hogy hiába bújunk egy oszlop, vagy asztal mögé, nem ehetjük meg nyugodtan az ebédre elrakott szalonnát lilahagymával és egy karéj kenyérrel, mivel az ellenfelek golyói szépen leamortizálják a fedezéket. Persze ezt mi is megtehetjük: ha bírjuk skulóval, akkor lebonthatjuk a terepakadályokat, így juttatva néhány gramm ólmot a vágottszemű barátaink szervezetébe.

Szóval a hangulat rendben van (már aki szereti az ilyesmit, nem egy kifejezetten lányos játék), a grafika is korrekt (nekem például nagyon tetszett, ahogy a neonreklámok fénye csúszik-mászik az autók szélvédőjén), a környezet pedig a maga lepusztult módján egész pofásra sikeredett – kár, hogy engem a tíz percnyi játék végére a klausztrofóbia kerülgetett a sok zárt helyszín miatt. Azért a beszerzése előtt mindenképpen érdemes megnézni egy gameplay videót (mondjuk ezt), vagy az alábbi trailer-t, mivel nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog ez a játékstílus, és két pszichopata főhősünk:

A Mafia 2-ben már kicsit elegánsabb figurát alakíthatunk, ugyanis itt egy olasz maffiózó, Vito Scaletta kalandjaiba csöppenhetünk bele. A Kane and Lynch-csel ellentétben itt már azért voltak  előzetes elvárásaim, márcsak azért is, mert az első rész hatalmas élmény volt, rengeteg küldetésre a mai napig emlékszek: a vidéki farmon a viharban lövöldözés, a hírhedt autóverseny (amit én személy szerint legalább 50-60-szor megpróbáltam, mire összejött), a parkolóházas mészárlás, a bankrablás Paulie-val, a csapos lányának hazakísérése a lenyugvó Nap fénye által vörösbe borult városban… és ez csak néhány volt a sok-sok fantasztikusan megkomponált megoldandó feladatból! Persze, hogy az ember azt várja, hogy a folytatás olyan lesz mint az első rész, csak minden szebb, nagyobb, több, feelingesebb… Ezen szempontok jó részéről nem tudok nyilatkozni, elvégre egy tízperces időlimittel ellátott demo (ez mondjuk szemét húzás volt a fejlesztők részéről, bár ennyi idő alatt végig is lehet vinni a küldetést) alapján nem eldönthető, hogy például milyen hosszú a teljes verzió, hány óra alatt lehet végigtolni. A játék külcsínjét viszont volt szerencsém megtekinteni, és annyit mondhatok róla, hogy nagyon szép, bár nálam nem tudott full grafikán futni – négy mag ide vagy oda, a 256 megás 8600GTS-em szabályosan szűkölt a terheléstől.

Igen, ez itt nem egy fénykép, ez maga a grafika

Tetszetős megoldás az is, amikor az érdekellentétek a békés diplomatikus megoldás keresése helyett elítélhető módon átcsapnak fegyveres tettlegességbe: megcsodálhatjuk, hogy milyen hatással van az állványos géppuska az ellenfelek autóira, azaz hogy milyen csecse tűzgolyó kíséretében szakadnak szét, robbannak ki az öklömnyi darabok a falból, szóródnak a hüvelyek, pattognak a golyók, ahogy azt kell… Ebben a gameplay trailer-ben mindez bemutatásra kerül:

A grafika stimmel, a hangulat megteremtése is olybá tűnik, hogy nem okozott problémát a cseh csapatnak (bár nekem valahogy kopottasabbnak tűnt az első részhez képest… remélem, hogy ez csak azért van, mert szokatlan volt számomra a huszas évek után az 1945-re átrakott idősík), úgyhogy minden adott, hogy újra felcsendüljön a Thompson-géppuskákon gengsztereink által előadott szimfónia. Azoknak nyugodt szívvel tudom ajánlani, akik az első részbe hasonló szinten voltak belebuzulva mint én (még most is tudom fejből a város felépítését), és már ki voltak éhezve egy jó kis maffiózós-lövöldözős-autókázós-keresztapás kalandra.

Már megint azzal az elcsépelt frázissal kell kezdenem a postot, hogy „aki régóta olvassa a blogot”, de megint vissza kell utalnom egy régebbi írásomra, amiben áradoztam egy sort a Bioshock univerzumról. Rapture világa, a vízalatti metropolisz lenyűgözően klausztrofóbiás helyszínei, az üvegtáblák mögött kéklő óceán, az Adam-től (helyi varázsszer) megbolondult egykori lakók, akik persze egy szebb élet reményében költöztek le a víz mélyére mind zseniálisan klappoltak. Most épp a második részt gyűröm, ami folytatja az első rész hagyományait, már ami a feelinget, a helyszínt meg minden mást és még sok más tényezőjét illeti. Fanyalogtak is rendesen a népek, hogy ugyanazt akarják leerőltetni a torkukon a játékfejlesztő bácsik, de én úgy vagyok ezzel, hogy tök jó, hogy kaptunk még egy jó nagy adagot az első részből, új helyszínekkel, fegyverekkel (karóvető rulez, mint mindig :)), sztorival, Little és Big Sisterekkel – mindazonáltal nem vettem volna meg teljes árú játékként tizenikszezerért az is tuti.

Impozáns panoráma

Ez a múlt, lássuk mit tartogat a jövő! Készül a folytatás Bioshock – Infinite néven, amelynek legfeltűnőbb aspektusa az, hogy a játék helyszíne eltolódott néhány száz (ezer?) méterrel az y tengely mentén. Ezúttal az óceán sötét mélye helyett egy felhők közé épült égi városban fogunk bolyongani, ahol – ahogy már megszokhattuk a második részben – ismét egy kislányt kell megmentenünk a Gonosztól. A beharangozó trailer kapcsán a „pofás” jelző nem is elég kifejező, a „pofám leszakad bzmeg” már jobban tükrözi a valóságot:

Már csak néhány százat kell aludni, hogy a felhők közé vethessük magunkat egy olyan játékban, amilyet én még nem láttam. Egyedi helyszín, a trailer alapján mesterien felépített hangulat – kár, hogy majd csak 2012-ben csöppenhetünk bele.

Mivel a mai nap is a Team Fortress 2-zés bűvkörében fog eltelni, így csak néhány videóra telik, de legalább azok iszonyat jók! A Portal 2-ben fog debütálni a tako análsíkosít zselé, amelynek felhasználási területeit a következő pár perc hűen prezentálja:

Íme egy másik trutyis videó, ez a fajtája nem dobbantóként, hanem síkosítóként funkcionál:

Kijöhetne már, jobban várom mint sok ismerősöm néhány nappal ezelőttig a Starcraft 2-t 🙂

További újításokról készült videók itt, itt, itt, és itt (ezek se egyszerűek!).

A Valve-nek nem kell a szomszédba mennie, ha zseniális marketingötletre van szüksége. Volt ugye a Portal 2-t felvezető vírusmarketing-kampány, az első részbe frissítés formájában utólag beleimplementált khm… célzásokkal, amelyek segítségével csepegtették lassacskán az infókat a gamer társadalomnak, most pedig eme játékuk promotálása volt példaértékű: azok ugyanis, akik kipróbálják ezt a csodát, azok kapnak a Team Fortress 2-be egy új sapit. Aki ismeri a játékot az tudja, hogy ez mekkora szó, ugyanis különféle fejfedőket csak hosszas kraftolással (tudom, egészségemre) lehet szerezni alapesetben, most viszont azért kaphatsz egyet, ha végigtolsz két pályát a szóban forgó játékban. Ha hozzáteszem, hogy – a megelőlegezett finnyáskodás ellenére, amellyel viseltettem iránta – a cucc egész egyszerűen mocskosul jó, ingyenes, és open source… nos, azt hiszem, hogy még úgy is érdemes kipróbálni, ha nem játszik az ember a TF2-vel, és nem a sapi iránti vágy vezérli. Ha már ennyit regéltem róla, íme a drága a Team Fortress-ben:

Az az arctámadó ott az új sapka 🙂

Szóval érdekes árukapcsolásnak lehetünk szemtanúi, amellyel rengeteg TF2 fanatikust késztettek a játék kipróbálására, ezzel egy már kialakult rajongótábort szabadítottak rá a friss portékára. Mi ez, ha nem zseniális (már megint)? Persze az egész semmit sem érne, ha a játék nem lenne remek: mindenki letudná az előírt két pályát, és törölné a vinyójáról. Van egy olyan érzésem, hogy ez viszonylag ritkán fog előfordulni, mivel a készítők belepakoltak néhány olyan elemet, ami élvezetessé teszi a shoot ’em up stílusú játékmenet idővel ellaposodásra hajlamos természetét.

Kezdjük az elején: a játék egy űrben/űrbázisokon játszódó félig felülnézetből (azaz izometrikus nézőpontból) játszható lövölde, amelyben nyálkás, csápos, nem túl kulturáltan viselkedő szörnyeket kell annak rendje és módja szerint halomra irtani. Ezt rendkívül élvezetéssé teszi az, hogy mindezt kooperatív módban, akár ismeretlenekkel, akár barátainkkal tehetjük (maximum négyen egy szerveren), rengeteg fegyver áll a rendelkezésünkre, vannak kasztok, elérhető achievement-ek, szóval nem fullad monotonitásba a móka – legalábbis néhány órán át egészen biztosan nem. Nyomulunk előre a monsztáktól hemzsegő bázisokon, néha egy-egy lezárt ajtót lángvágóval felnyit egy társunk, esetenként meg kell hackelni terminálokat, kaszttól függően pakolhatunk le állványos automata géppuskákat, de ha felcserkedésre adtuk a fejünket, akkor gyógyíthatjuk magunkat, és társainkat, de akár dönthetünk úgy is, hogy megragadjuk a forgócsöves minigun-t és azzal disztrojoljuk az életünkre törő aranyos óriássáskákat. A csapatmunka rengeteget számít: eleve kinevezhető az adott szerveren egy parancsnok, akinek több lehetősége van a többieknél, például csak ő tud olyat benyögni a bandának, hogy gó, húzzunk most már innen el. Vannak pályák, amelyek megoldhatatlanok felcser nélkül (ugyanis a fenti képen szereplő jópofa Paul a polip-utánzat természetesen a játékban is szerepel, ha valamelyik társunkat elkapja, akkor csak hosszas gyógyítgatás után lehet róla lecuppantani – mondanom sem kell, hogy ez milyen kellemetlen, amikor százával dőlnek minden járatból a dögök), de a technikus is nélkülözhetetlen a továbbjutáshoz. Ha mindehhez hozzáteszem azt, hogy nincs respawn, nem lehet hülyegyerek módjára a sűrűjébe ugrani, hogy „namost akkó’ jól megszedem magam XP-vel, kit érdekel hogy szétharapnak a dögök”, mivel ilyenkor marad a – néha percekig tartó – mozi, amíg a társak megcsinálják a pályát – vagy esetleg követik a példádat, és mindannyian elhullanak esetleg pont azért, mert te Rambonak képzelted magad.

Azért a grafika se gyenge, hála a Source engine-nek

A játékban lehet fejlődni is: ahogy ugorjuk a szinteket újabb és újabb fegyverek, tárgyak válnak használhatóvá. Van közöttük olyan, ami minket véd (harci páncél), de akadnak a csapat továbbjutását segítő ketyerék, erők is. Van kombinációs lehetőség dögivel nna.

Amúgy engem végig kerülgetett egy kis Team Fortress-életérzés: a medic hasonló csóvával gyógyítja a többieket mindkét játékban, a lepakolható automata géppuskák pedig az Engineer sentry-jeit juttatták eszembe. Sebaj, ennyi áthallás még nem árt, pláne hogy a két program stílusa amúgy gyökeresen eltér. Jó példa erre, az hogy itt – hogy a „szakzsargont” használjam – ff on, azaz sebezheted a társaidat is! Jó időmbe tellett ezt megszokni, és nem – jó TF2-s szokásként – lövöldözni ész nélkül.

A végére csak egy apró sztori a kedves magyar játékosokról: amikor felcsatlakozol egy szerverre, akkor nem kerülsz egyből játékba, hanem egy kezdőképernyőn összepakolhatod a felszerelésedet, kiválaszthatod a kasztodat stb. Találomra felmentem az egyikre, ahol a chat-ben már látom, hogy írnak egymásnak az arcok, hogy „kickeljétek jonct”, sőt egy szavazás is indult ennek elérésére. Feltételezem azért történt ez, mert látták hogy egyes szinten leledzek (azaz most próbálom ki először a játékot), mindenesetre mókás volt ez a fene nagy kedvesség. Még beírtam, hogy „igazán köszi, nem kellett volna”, jött egy meglepett reakció, hogy „jéé, ez is magyar”, aztán ledobott a szerver. Azért nem haltak ki az országból a faszfejek, megnyugodtam.

A játék kedvéért szerintem érdemes felrakni a Steam-et (csak onnan tölthető), mivel hosszú távú szórakozást jelenthet, ráadásul – nem győzöm hangsúlyozni – ingyen. Ennyire kidolgozott, sok energiával létrehozott ingyenes játékot én már jó régen láttam utoljára, érdemes tenni vele egy próbát akkor is, ha nem motivál a TF2-es sapi megszerzése velem ellentétben 🙂

Tölthető innen.

UPDATE:

a játék tolható FPS nézetben is, a nem túl bonyolult beállítgatás leírását itt találhatjátok.