Nem tudom más hogyan van vele, de nekem úgy fest egy életet végigkísérő erő az, hogy pár évente más és más bőrbe bújok. Tisztán emlékszem, hogy tíz éve még bloggerként definiáltam magam (szükségem van öndefiníciókra, tudom, gáz), most pedig – ahogy az a posztok mennyiségéből is kitűnhet – teljesen másképpen látom magamat. Tudjátok mi maradt abból az időszakból? A keserédes nosztalgia. Ez az az érzés, amitől részegen bőghetnék nagyokat – már ha innék mostanában úgy egyáltalán. Ez az elmúlt siratása, a kurva irreverzibilitás, amely néha-néha belehasít az ember lelkébe még úgy is, hogy nem is múlt el semmi úgy igazán. Kapcsolatok? Igen. Életmódok? Persze. Régi, szép szokások, mint amilyen az is volt – a szomszédaim nagy örömére, ezúton kérnék tőlük elnézést – hogy nálunk gyűlt össze az a féltucat barát, és a csöppnyi konyhánkba zsúfolódva beszélgettünk, és ittunk? Naná. Hiányzik az az összetartó, a mainál kiterjedtebb társaság, az hogy hazaértem Fehérvárról hétvégén, és ők vártak engem (néha akár szó szerint is, már bent a lakásban). Ez a kurva szentimentális szenvelgés, amit ezekkel az időkkel szemben át- meg átjár néhanapján eléggé bosszantó, mert úgy érzek nagyokat (asszem copyright Lovasi), hogy közben nem is történt semmi drámai az életemben. Egyszerűen elmúlt tíz év, megváltozott minden körülöttem. A billentyűzetet és a piát elcseréltem biciklis mezre és edzőterembérletre, a barátaim egy része pedig kikopott. Volt aki magától, volt aki elment kamionsofőrnek, és egyszerűen soha nem tudunk találkozni. Nem járok már haza minden hétvégén a bázisomként szolgáló városba, és nem kelek hétfő hajnalonként, hogy visszamenjek Fehérvárra. Már nem is ott lakom ráadásul, felköltöztem Budapestre. Ezek tök normális folyamatok, semmi drámai, vagy meglepő nincs bennük, mégis: keserédes fájdalmat érzek, ha csak belegondolok azokba az időkbe, pedig ezek se rosszak, amik most vannak. Gondolom ez ezentúl tíz éves ciklusokban fog megismétlődni életem végéig. Amúgy a kedvenc módszerem annak érzékeltetésére, hogy mekkora fordulatokat vett az életem a „ha x évvel ezelőtt azt mondod nekem, hogy y dolgot fogok csinálni kiröhögtelek volna” mondatszerkezet gyakori használata a baráti körömben. Gondoltam volna akár 3-4 éve is hogy 2018 júniusában arról fogok írni egy kortrijki szállodaszobában (ez Belgium), hogy egy bő hete lenyomtam a Tour de Zalakaros 137 kilométerét egy – számomra – egész szép idővel, miközben a barátnőm (aki már nem az aki akkor volt) otthon várt engem a nyulammal, amit imádok? Gondoltam volna, hogy egy belga cégnek fogok dolgozni egy pesti irodában, amiből olyan a kilátás, hogy legszívesebben mindenkit felrángatnék egyszer, aki számít egy kicsit nekem, hogy gyönyörködhessen benne? Mindenképpen benne van a fejlődés, a felfelé ívelés az életemben, és mégis képes vagyok visszasírni néha a régi időket, amikor szigorúan úgy jártam bevásárolni, hogy a telefonon be volt izzítva a számológép app, nehogy túlcsússzak azon a párezer forintos kereten, amivel gazdálkodhattam. Fura egy szerzet az ember azt meg kell hagyni, mintha néha direkt keserítené meg a saját életét. Ami mondjuk megnyugvással tölt el, hogy – néhány kortársammal ellentétben – én még mindig keresem az újat, az ismeretlent. Jó példa erre a zene: a mai napig vannak számomra új zenekarok, amiket keblemre tudok ölelni a teljes munkásságukkal egyetemben (igen, Soup, rád gondoltam itt). Már csak az hiányozna ha néha rám törő nosztalgiahullámokat még azzal is súlyosbítanám, hogy csak a 10-20 évvel ezelőtti kedvenceimet lennék hajlandó meghallgatni. Ez nem jellemző, sőt: a Tankcsapda, az Alvin és a mókusok, és még néhány banda simán megutáltatta magát velem azzal, amit az utóbbi pár évben (olyan 6-8-10 vagy még több) művel, hogy könnyű szívvel fordítok nekik hátat. Nincs ezzel baj, újrapozícionálták magukat a piacon, nem én vagyok már a célközönség – ez kombinálva a ténnyel hogy az ember érik, változik az ízlése tökéletesen érthetővé teszi azt, hogy rájuk sem nagyon tudok már nézni (ennek ellenére mindig meghallgatom az új dolgaikat, hátha, de amikor csak egy téaenkácéesapédéa amit kapok, akkor gyorsan nyugtázom a döntésem helyes mivoltát). Szóval próbálom nem megnehezíteni a saját helyzetem még ezzel is. Amúgy tényleg jó, hogy nem iszom (mondjuk ezekkel a bitang erős belga sörökkel jobb lesz vigyázni, most is csak egyet írtam oszt’ máris blogolok), akkor tuti elsiratnám a fiatalságom így 34 évesen minden egyes berúgásnál.

Van egy hatalmas sztorim, amit a pár évvel ezelőtti énem réges-rég megírt volna, a jelenkori viszont hetekig húzta, pedig ez végre vicces a maga módján: néhány hete egy szép vasárnapon bekerültem a Péterfy Kórházba. Nem is akárhova, hanem annak is a toxikológiájára. Ennél a pontnál pár ismerősömmel eljátszottam, hogy a „mi történt?” kérdésükre azt válaszoltam, hogy megkínáltak a Blaha aluljáróban valami fehér porral, amit utólag kár volt lelkes porszívóként az orromba tömnöm, de most megkímélnélek titeket ettől a „poéntól”, és lelőném a lényeget: kb. másfélszeresére dagadt az arcom néhány óra leforgása alatt, és az idő múlásával egyre kevésbé volt vicces a helyzet. Minden a buszon kezdődött, amivel Pápáról jöttem vissza családlátogatásból a székesfővárosba. Már itt is éreztem némi fura duzzanatot az alsó ajkam jobb felén, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Aztán az albérletben eldurvultak a dolgok: először ez az első duzzanat dagadt meg durván, aztán átterjedt a jelenség a felső ajkam bal oldalára is.

Tovább »

Emlékszem a régi időkre (direkt maradt ki a „szép” jelző, fog a tököm nosztalgikus felhangokat megütni 6-7 évvel ezelőtt történtekkel kapcsolatban, az ilyesmire ráérek majd hetvenévesen), amikor még akár napi két posztot is írtam a blogra. Akkortájt ez kötött le, ez volt az új szerelem. Aztán – ahogy az a szerelmekben lenni szokott – idővel ez a lángoló hév átalakult szeretetté, majd megbecsüléssé, végül valamiféle megszokássá, aminek szintén megvan a szépsége, és valahol a kihűlt hamu alatt még ott leledzik némi parázs, ami indokolt esetekben fel-fellobbant néhány lángnyelvet.
Szóval valahogy így vagyok én a blogolással: már rég nem tartom magam bloggernek, de még nem szándékozom abbahagyni. Ha ez évi két posztot jelent akkor évi kettőben, de akkor is jelentkezem. Nem érzem lassú haldoklásnak ezt a rendszerességet, ugyanis most már ez a normális. Kicsit átrendeződött az életem, az értékrendem, a fontossági sorrendem (you name it), nem vagyok ugyanaz az ember aki 2010-ben voltam. Szaros hét év ennyit változtatott rajtam, mi vár rám a maradék 30-40-ben?! Elképzelni sem tudom jelenleg. Ami tuti hogy blogger helyett lassan inkább sportembernek titulálom magam némi – itt jön az állandóság a képbe, vannak dolgok amik nem változnak – erős kockabeütéssel. Szerencsére abban a csodálatos korban élünk ahol a határvonal a kettő között elmosódni látszik, de erről majd egy külön posztban amit reményeim szerint nem 2018 derekán fogok publikálni, hanem valamivel hamarabb. Ha viszont már tök véletlenül (khm) szóbajött a sport akkor most ragadnám meg az alkalmat hogy elmeséljem mi történt velem április óta (amikor a legutolsó post megjelent a blogon).
Hol is kezdjem… talán már az előbb emlegetett legutolsó írásomból is kitűnt, hogy ráfeküdtem a kerékpározásra kissé. Jó, az igazi profik (akik közé soha nem fogok tartozni, egész egyszerűen azért mert harminc felett kezdtem edzeni) évente tizenpárezer kilométert is lenyomnak azért én se érzem magam normálisnak azzal a 4870 kilométerrel amit idén magam mögött tudhatok, és amely így néz ki térképre vetítve:

Jól látszik a háromlakiság, ami idén volt jellemző: Pápa, Székesfehérvár, és Budapest mint bázisok

Azóta 7-800 kilométert megtettem beltérben is, de erről tényleg majd a következő posztban fogok többet írni. Sose gondoltam volna hogy képes leszek egyhuzamban körbetekerni a Balatont (6 óra 20 perces idővel, lesz ez sokkkal jobb is), vagy hogy feltekerek a Dobogókőig csak mert miért ne. Igazi szerelemmé vált a bicikli számomra, rengeteg mindent adott nekem ez a hobbi: fogytam, erősödtem, egészségesebbnek érzem magam, láttam sok-sok naplementét, jártam gyönyörű helyeken, és foghatott el sokszor az az érzés, hogy nabazze, fene se gondolta hogy meló után még el fogok ugrani Csókakőhöz (még amikor Fehérváron laktam), és egy hetvenes karika után fogok jólesően fájó combokkal vigyorogni a gép előtt, ahogy szertartásszerűen töltögetem a .gpx file-t Stravára és Endomondo-ra csak hogy lássam mennyit fejlődtem egyes szakaszokon. Az idén nyáron rám szakadt rengeteg szabadidő remek eltöltése volt ez: nem elég hogy nem ültem otthon és fordultam be még a szép napokon is értelmes időtöltésnek bizonyult: egyszerűen imádok kánikulában tekerni, ha van elég vizem a világ végére elmennék akár 35 fokban is. Csomószor eljátszottam azt hogy kettlebell-edzés után még kigurultam Fehérvár mellé, és lenyomtam 30-40 kilométert csak mert boldoggá tett. Nem szabad alábecsülni a hormonok szerepét amelyek kemény testedzés közben/után termelődnek: olyan boldogságot adott/ad a biciklizés és a kettlebell amelyek nélkül most már nehezen tudnám elképzelni az életem. Lehet hogy minden másképp alakul ha előbb rájövök a sport áldásos hatásaira. A kemény, fájdalmas, szenvedős edzéseknek köszönhetően megtanultam összpontosítani: elég komoly motiválóerő az edzőteremben az hogy legalább a többiektől ne maradjak le, kint az országúton meg mondjuk az hogy egy elnyújtott emelkedőn ne kelljen szégyenszemre leszállnom kilihegni magam, hanem csakazértis felküzdjem a tetejéig a gépet.
Aztán persze a geek-faktort is nagyon szeretem: a különféle szenzorok által gyűjtött adatok, azok elemzése, a Locus megtanulása, a Strava és a hozzá kapcsolódó oldalak böngészése mind-mind leköt. Ez olyan szintre jutott nálam hogy lassan több időt töltök a Straván mint a Facebook-on.
Szóval sportolni jó, és a rengeteg szabadidő ami a nyakamba szakadt jó lehetőség volt ráfeküdnöm erre a vonalra, amit előtte soha nem erőltettem. Három-négy éve ha valaki azt mondja nekem, hogy JonC, te 2017-ben a Hungaroringen egy országútis versenyen fogsz körözni akkor csúnyán kiröhögtem volna, erre tessék, idén még ez is megtörtént (erős középmezőnyben végeztem, én elégedett voltam a teljesítményemmel).
Persze történt más is idén: közben néha-néha dolgoztam is, sőt fesztiválokon is voltam (kettőn egészen pontosan), amelyeken rendkívül vicces dolgok történtek velem. Konkrétan mindkettőn sajtósként vettem részt, aminek hála bolyonghattam a backstage-ben, fotózhattam a fotósárokból, meg ilyenek. Az első ilyen rendezvényen komolyan is vettem a feladatot, lőttem vagy 4-500 képet amiből kb 70 volt használható, de maga az élmény, hogy ott járhattam ahol csak a beavatottak már megérte. Ja, meg csináltunk egy – miattunk – vállalhatatlan interjút a Prosecturával, aminek megvágásával még mindig adós vagyok.
Eltelt a nyár, egyszer csak Budapesten találtam magam, ráadásul barátnőm is lett, ezúttal komoly. Szép sorjában haladva: a főváros nagyon szép hely, csak büdös, zsúfolt, zajos, és még így Dél-Pestről is egy óra tekerés kijutni a prérire biciklivel. Ezt leszámítva nincs vele nagy probléma. Az első tekerésemet konkrétan rögzítettem akciókamerával, hátha legyalul az útról egy kamion, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt (azt is meg kéne vágni, mikrofonon kommentáltam is az eseményeket de semmire nincs időm…), csak kb. úgy éreztem magam otthon utána hogy valami egészségtelen dolgot műveltem magammal annyira sok szmogot tüdőztem közben. A későbbiekben próbáltam többfelé kijutni a városból, de még a Budai hegyek is forgalmasak voltak egy szép napos szombat délután, úgyhogy idővel feladtam a kísérletezést és bevonultam görgőzni a szobába (igen, erről lesz a következő post). A legutolsó kültéri túrám a Dobogókő volt konkrétan, hát volt erős sírás-rívás mire felküzdöttem magam a hegyre. Aztán persze lefelé meg kétszer estem el majdnem, annyira rutintalan hülyeként választottam sebességet a lejtőn a hajtűkanyarokban. A második majdnem esésnél konkrétan csak a nyár elején megtanult „ha érzed hogy gond van azonnal klipszeld ki legalább az egyik lábad, hogy tudj támaszkodni” lecke, és a műanyag fényvisszaverős pózna relatíve lassú közeledése (sodródtam kifelé egy aprókavicsos jobbkanyarban, ő meg pont az ívemen méltóztatott állni) mentett meg az oldalamon csúszástól. Ezt leszámítva gyönyörű volt az erdő, pont egy olyan napot sikerült kifognom amikor még 20-22 fok volt, de már sárga-vörös-bordó volt a lombkorona amerre jártam. Kicsit sajnáltam is hogy nem vittem magammal komolyabb fényképezőgépet, talán elfért volna a hátizsákban (tudom, rendes outis nem hord hátizsákot, de nekem van egy asszem 5 literes kis semmiségem, amit jobban szeretek, mint a mezbe gyűrni mindent ami kellhet). Szóval országútis szempontból nem a legjobb ez a város (keletre ráadásul elég nagy a kiterjedése is), de jövőre folytatom a feltérképezését hátha találok valami normálisabb útvonalat ahol nincs akkora forgalom és nem egy fél nap kijutni rá.
Augusztusban ráadásul – ahogy említettem – barátnőm is lett végre (aki olvasta a tavaly nyári litániáimat az tudhatja, hogy mi szenvedés volt megnyugodni a szakítás után), úgyhogy fel vagyok kissé hizlalva (a nyári súlyomhoz képest mindenképpen, de én szeretném hinni hogy a testsúlyindex-növekedésem az időközben felszedett izomzatnak köszönhető inkább), és jelenleg kétlaki életet élek: a saját lakásomban görgőzöm, és kockulok, és nála töltöm az estéimet. Ez minden nap 10 km tekerést jelent a pesti belvárosban, ami főleg a reggeli csúcsforgalomban vicces, de nem annyira durva mint amilyennek elsőre tűnhet. A fő veszélyt azok az utcák jelentik amelyek nekem, biciklistának nem egyirányúak, viszont ezt egy oldalutcából felkanyarodó sofőr nem feltétlenül tudja, ezért nem vár az adott irányból senkit. Így ütöttek el már majdnem, de még csak egyszer, úgyhogy a megtett kilométerek számára vetítve egész jól állok. Szerencsére a barátnőm már kész helyzetbe csöppent, és megérti hogy a heti három kettlebell + 150 km környéki tekerés nekem kell, szükségem van rá, akár a kockulás terhére is. Amúgy is: mostanában szinte csak Killing Floor 2-zök, egyrészt a daily quest-ek bevezetése elég motiválóerő tud lenni, másrészt maga a játék is iszonyat addiktív, és nem kell hozzá agy (túl sok).
Visszatérve Pestre: azért meg kell hagyni, nem olyan rossz hétköznap esti program egy A38-as Képzelt város, vagy egy Papp László Arénás Gorillaz-koncert úgy hogy utána egész rövid időn belül otthon vagy. Ja és az ágymozi is rohadt jó dolog, egészen más élmény eltehénkedni egy ágyon és úgy nézni a vásznat mint végigülni egy sima moziban. Megvannak a hely előnyei, nna.

Nagy vonalakban ennyi történt velem tavasz óta. Vannak terveim, céljaim, egész jól fizető melóm és most már edzésben is vagyok. Harmincnégy múltam, előttem az élet, mi baj lehet. Haladok, haladunk az úton szépen előre. Fuck yeah!

A címben szereplő metafora nem a mértéktelen oldskool Tankcsapda-fogyasztásnak köszönhetően jutott tegnap eszembe, hanem azért mert mostanában sokat töprengek a helyzeten amiben vagyok most már hónapok óta, és valamiért ez ugrott be magamról. Látom magamban a potenciált, látom, hogy az átmeneti holtpontomon átlendülve még nagyon sok pozitívumot fog az élet tartogatni számomra és azoknak akik közel állnak hozzám (mindezt persze én fogom elérni, nem az a tervem, hogy csak úgy meg fog történni), fogok én még családot alapítani, leszek én még igazán, felhőtlenül boldog. A mostani helyzetben érzett szomorúságom is érthetetlen lehet sok ember számára: minden, de tényleg _minden_ megvan az életemben amire egy átlag halandó vágyhat leszámítva a nőt, mint olyat. Na persze nem mintha nem lehetett volna már megoldani ezt is, de az a kurva nagy helyzet, hogy magam sem tudom mit szeretnék: jelenleg élvezem is az egyedüllétet meg nem is, és ha szeretnék bármikor változtathatnék a helyzeten. Bármikor. Az ijeszt meg igazán, hogy nem külső, vagy befolyásolhatatlan tényezők miatt nincs nőm, hanem saját magam miatt. Ezt alátámasztandó szeptemberi feljegyzésem következik (igen, szoktam jegyzetelni, úgy gondolom pár év múlva érdekes lesz belepillantani hogy hogyan éreztem magam mondjuk 2016 végén):

Az a vicces hogy pár hete még azon aggódtam hogy mi lesz ha nem lesz soha senkim, most meg azon aggódom hogy mi lesz ha  nem is AKAROK majd soha senkit.

Ez azóta is így van, és jelenleg nem látok semmit, amitől ez megváltozhatna. Ez a büdös nagy helyzet. Mint említettem viszont minden más adott, úgyhogy Mucsi Zoltánt hívnám segítségül, aki mindannyiunk fejlett pszichológiai érzékkel rendelkező kocsmárosaként elmagyarázta nekem hogy menjek a picsába a rinyálással, de tényleg:

Na ennyit a lelkemről, jöjjenek a fejlemények: az a helyzet hogy fene nagy bánatomat egy kerékpár megvásárlásában gondoltam levezetni pár hete, úgyhogy a jövő tavasszal már egy igazi országúti masina nyergében fogom kezdeni:

Aki követi a blogot az tudhatja, hogy idén elég sokat tekertem (egész pontosan 1780 kilométert), úgyhogy ideje volt egy ilyen gép beszerzésének. Még pár apróság (SPD-s cipő, mez, normális sisak, ilyesmik) hiányoznak, aztán suhanhatok végre. Most ugyan száraz, napos idő van, de a nulla fok körüli hőmérséklettől kicsit félek, ugyanis idén tavasszal 10 fokban sikerült úgy megfáznom, hogy egyszerre volt tüdőgyulladásom, és asztmám, aminek köszönhetően egy hétig szó szerint alig kaptam levegőt (a hörgőtágító gyógyszer aztán segített). Főként emiatt fogok egyrészt jobban felöltözni, másrészt megvárni amíg legalább 13-15 fok nem lesz, de aztán senki nem állíthat meg. Olyanokat is tervezek, hogy minden hétvégén hazatekerek majd Pápára meg vissza (cirka 210 km összesen), de még meglátjuk mi lesz ebből. A kormány magassága szerencsére állítható, de még így is félek hogy fogom bírni a döntött testhelyzetet órákon át.

Ha már a testhelyzet szóba jött: sokat fog segíteni az elviselésében a kettlebell-edzés, amire most már lassan öt hónapja, heti három órában járok. A mélyhátizmok és a törzsizmok is kapják rendesen a terhelést, az edzőm szerint ezek segítenek majd a tekerésben is. Erről a gyakorlatról nem is beszélve, mondta hogy profi bringások is szokták alkalmazni a combizomzat erősítésére:

Az edzés mellett igyekszem egészségesebben élni: tavasz óta nem ettem kenyeret (abonett rulez), disznó- és egyéb vörös húst, cukrot sem (max ha pl egy gyümölcsben van) amelyek régen azért meghatározták az étkezéseimet. Helyettük mostanában csak csirkehúst, bulgurt, csírákat, müzlit, tonhalat, meg hasonlókat eszem, de kellett is: az edzés önmagában nem fogyaszt, így viszont pár hónap alatt 80-ról fogytam 75-re (fogalmam sincs hogy mondjuk 2 éve mennyi lehettem, de tuti hogy több mint nyolcvan amúgy), és a sörhasam jelentős része eltűnt. Heti háromszor 1 óra, és nem ész nélkül megenni mindent: ennyi kellett nekem ennek eléréséhez (meg a nyáron letekert táv is segített mondjuk). Szokták mondogatni hogy figyeld meg mennyivel jobb lesz a közérzeted ha fittebb vagy. Hát, ezt annyira nem vettem észre, de tény hogy jobban esik a tükörbe nézni mint pár éve. Nyáron kombinálom az edzéseket a tekeréssel, kíváncsi leszek hogy fogok kinézni szeptemberre.

Aztán van még egy új hobbim: nekiálltam gitározni tanulni. Na jó, egyelőre elég alap szinten pötyögtetek, de tény, hogy bizonyos részeket felismerhetően el tudok már játszani a Paranoid Androidból (is). Segítségemre van a Rocksmith 2014, ami nagyon jó eszköz, és rengeteg mindent tud, de érzem hogy heti egyszer legalább el kéne mennem tanárhoz is, hogy pl megtudjam milyen spéci akkordlefogási módok léteznek (egyet már vágok, a barrét), vagy hogy néhány akkordot egyáltalán hogyan lehet lefogni, mert van pár ami nem megy. Persze, youtube-on is meg lehet sok mindent tanulni, de egyelőre úgy gondolom nem lenne rossz egy tanár segítségét is igénybe venni. Még meglátom. Azért vicces volt látni apám reakcióját, amikor nézte hogyan gyakorlok: ő akusztikus gitárhoz van szokva, meglepve látta hogy én viszont javarészt hangokat fogok le szépen sorban. Persze egy zenekarban a szólógitáros dolga javarészt ez, meg a zúzások, amikhez viszont (ahogy eddig láttam) néha elég két húrt is lefogni (jó, az már akkordnak számít, de nem egy bonyolult dolog).

Végül a netes jelenlét: ahogy látható a blog el van hanyagolva „kissé”, de ez már évek óta tart – elég megnézni mennyivel aktívabb voltam mondjuk 2012-ben hogy lássátok miről beszélek. Néha az is eszembe jut hogy kidobom az egészet a kukába (magamnak persze megtartva a bejegyzéseket emléknek), de egyelőre nem vitt rá a lélek. Meleg szívvel gondolok vissza azokra az időkre amikor még bloggernek tituláltam magamat, mostanra ez már változott kissé – de ahogy feljebb látható, a lista nem tűnt el, csak bővült és változott, ami nem rossz dolog szerintem. A blogolás mellett mostanában minimum heti egyszer streamelek is, most már az arcomat is adva a dologhoz – szintén kedves időtöltés ez nekem, főleg ha jó passzban vagyok és sokan kommunikálnak velem a chaten közben. Segít leküzdeni a magányt is amivel mostanában szembesülni vagyok kénytelen: talán még soha az életben nem voltam ennyire egyedül mint például most, amikor ezeket a sorokat írom. Nem rinyálni akarok, tényleg, de így van. A barátaim Pápán (de mintha velük se lenne minden rendben, kezdünk kicsit talán széthullani), én meg itt Fehérváron, a városban, ahol az (ex)kollégáimon kívül senkit nem ismerek, nekik meg megvannak a családi programjaik így a két ünnep között. Az edzés, a boltba járás és talán ma este egy Vad Fruttik koncert (amire úgy fest egyedül fogok elmenni): ennyi a szociális interakcióm a héten. Tényleg nem panaszkodom, tudom hogy ez csak ideiglenes, csak mégis: jó lenne néha valakihez szólni. Erre jó a streamelés, amíg az objektívbe bámulok sem vagyok annyira egyedül.

Sikerült megint vidámra kihozni a post végét, pedig nem állt szándékomban érvágós hangulatba ringatni senkit. Kicsit el vagyok kenődve, de ezek tényleg kurvára first world problemek amikkel küzdök (a magány tényleg az), ráadásul – mint ahogy az írás elején kifejtettem – csak én tehetek róluk. Majd megváltozom idővel, és nem leszek a saját magam ellensége tovább. Minden másra ott a Mastercardom.

Drága barátaim, híveim, tesók! Örömmel jelenthetem be hogy az előző postban leírt leginkább rinyálásnak nevezhető förmedvény nem valószínű hogy a blog alaphangulatát fogja képezni a jövőben. Ennek legfőbb oka hogy az én alaphangulatom is sokat változott azóta hogy azokat a kora augusztusi sorokat lepötyögtem, és neeem, nem azért mert becsajoztam volna (pedig adta magát az indok, mi?) – pontosabban nem úgy és nem annyira hogy azt becsajozásnak nevezhessük füllentés nélkül.
Történt ugyanis hogy néhány kanyart követően fizikai valójában is szembekerültem egy nősténnyel pár hete, akit két randi és többszázezer legépelt karakter után saját elhatározásból elvesztettem. Jelen állapotomat talán a boldog magányként tudnám aposztrofálni bár ennek teljes megélésében néha meg-megzavar a belém nyilalló szar érzés miszerint mégiscsak jó lenne valakivel összebújva aludni, de ilyenkor csak tolok egy kis Killing Floor 2-t és megnyugszom. Sokat segít továbbá a heti három kettlebell-edzés és a mellé társuló 80-100 km tekerés, melyeknek hála átélhetem milyen másokkal együtt nyögni és izzadni – milyen kár, hogy a nagy részük faszi, és a ruháink is rajtunk maradnak az aktus közben (ez nem azt jelenti hogy úgy jó lenne az edzés ha a ruhák lekerülnének miközben mindenki faszi, remélem nincs félreértés). Ami viszont marhára tetszik, hogy a nyáron megejtett 1500 km (sacc) biciklizés, az edzés és a kicsit tudatosabb táplálkozás (kenyeret hónapok óta alig eszem pl.) lassacskán meghozza a gyümölcsét: hasam még akad, de erőteljesen rajta vagyok a teljes eltüntetésén (a héten röhögve vettem észre hogy megint tudom hullámoztatni mint a hastáncosnők – ez legutoljára huszonpárévesen ment), és lassan de biztosan kezdenek fejlődni az izmaim is. Mivel sikerült ráéreznem miért is szeretik emberek ezt csinálni (edzés után olyan mintha be lennék rúgva, röhögök mindenen – endorfin és adrenalin ftw!), ezért komoly eséllyel nem is fogom egyhamar abbahagyni, bár tény hogy biciklizni kevesebbet van időm cserébe. Sebaj, úgyis jön a rossz idő, télen legalább az edzés formában fog tartani, az is valami.
Emellett nagy boldogság az életemben az is, hogy hosszú-hosszú évek után végre anyagi biztonságban érzem magam (három hónapja váltottam munkahelyet aminek elég sok köze volt ennek eléréséhez), ennek örömére be is vásároltam karórákból, mert rájöttem hogy rájuk vagyok fixálódva. Na nem Rolex meg Police cuccokra tessék gondolni, bár az egyik egy olcsóbb Seiko, a többi viszont okosóra, mert érdekel a téma rendesen hogy mit tudhat egy ilyen. Annyira jó, hogy legalább az anyagiakon nem kell végre aggódnom, bár cserébe feladtam a kényelmes kis fehérvári életemet – na bumm.
Az előbb csak átsiklottam a csajon, akivel találkozgattam, de most kicsit részletesebben is kifejtem mi volt a stájsz: az volt hogy Tinderen matcholtunk (tetszettünk egymásnak), én ráírtam, napokig alig írt, a korábbi tapasztalataimból kiindulva le is tettem az egészről, ámde egyszer egy balatoni szombat éjszaka (barátaim nyaralójában iszogattunk meg társasoztunk, a nyár egyik legjobb estéje volt) elkezdett írni. Sokat. Sőt. Kedves volt, és érdeklődő. Ahogy mondani szokás szó szót követett, le is egyeztettünk egy személyes találkozót (mintha valami biztosítási ügynök lennék brr), ami szintén jól sikerült (szerintem), vodkanarancsozgattunk a Fröccsterasszal szemben egy padon, és nagyon sok mindenbe beavatott az életéből. Ugyan ez kicsit megterhelő volt de alapvetően jó benyomást tettünk egymásra na. Aztán utána még egy hét chat, épült-szépült az intimitás, én meg kezdtem magam úgy érezni mint egy utolsó fasz ugyanis elkezdtem félteni a keserűséggel-fájdalommal kivívott szabadságomat (lásd előző post ugye). Szegény meg kezdte tényleg komolyan venni az egészet, én meg kezdtem magam egyre nagyobb gecinek érezni, úgyhogy kemény két hét ismerkedés után végül megpróbáltam elmondani neki, hogy én értem hogy ő már fix kapcsolatot keres (egy évig volt egyedül), de én meg nem, úgyhogy nem lenne túl fair (eddig sem volt az) ha abban a hitben tartanám hogy mi járni fogunk csak azért hogy megfektethessem. Nem mondanám hogy jól viselte, és nekem is sokszor eszembe jut az egész (ő is, a helyzet is), továbbra is fasznak érzem magam azért hogy én lettem az újabb seggfej faszi az életében aki csak játszott vele – mentségemre legyen szólva hogy legalább nem csináltam sokáig ezt. Szóval még mindig nincs kivel összebújnom de legalább oda megyek és akkor amikor csak én akarom – bár nem látom előre a jövőt, de esélyes hogy ez egy értékes időszaka lesz az életemnek.
Aztán a tekerés: keveset írtam róla pedig megérdemelne a téma akár egy külön postot is. Annyi élményem és sztorim volt a nyáron abból adódóan hogy nem otthon ültem, hogy azt megírni is nehéz lenne, de volt pár kiemelkedő közülük. A legnagyobb fless talán az volt, ami miatt órát kellett vennem most: még júliusban pont EFOTT volt Velencén, én meg a környékén kódorogtam biciklivel, ugyanis meló után célom volt letekerni egy nyolcvanast. A könnyebb megértés kedvéért itt az útvonal amit akkor megtettem:

Szóval elindultam olyan hat óra felé, közben megbeszéltem Tamás haverommal hogy odanézek hozzájuk a fesztiválra, megiszunk a parkolóban egy sört aztán én megyek haza Fehérvárra mert másnap meló. Ember tervez, Isten végez ugye: épp’ egy Zichyújfalu nevű település előtt jártam kint a prérin amikor láttam hogy az a kurva nagy vihar ami a Balaton felől érkezik (és később el is mosta a fesztivált) egyre közelebb nyomul hozzám, egyre fenyegetőbben csapkodja villámokkal a láthatárt. Mivel kezdett elkapni a halálfélelem (a gépem volt az egyetlen fémből készült tárgy közel s távol, nem örültem volna egy villámcsapásnak), ezért sietősre fogtam a tempót. Az első cseppek után még a telefont is rakhattam el a kormányra szerelt tartójából, úgyhogy azt se tudtam merre van a hazavezető út. Azért az előbb említett faluba még betaláltam, ámde a hirtelen beállt sötétség és a szakadó eső kombója arra késztetett hogy keressek egy beállót, ahol legalább a telefont meg tudom nézni, és infót tudok szerezni merre van Fehérvár. A fő utcáról egy vasútállomás balra táblánál lehajtottam gondolván ahol vasút van ott peron is van, azon meg általában van tető – eddig jutottam a gondolatmenetben amikor kétszáz méter megtétele után vallásos élményben volt részem: jobbra a mellékutca mellékutcájában egy kivilágított épületet pillantottam meg: egy kocsmát. Egy nyitva levő kocsmát! Mintha egy pillanatra a felhők közül egy fénycsóva is rávilágított volna, talán fanfárok is harsantak – de ebben nem vagyok teljesen biztos. Ami tuti, hogy egyből bevágtam jobbra, majd a hatalmas napernyő alatt kártyázó helyiek nagy meglepetésére lekászálódtam a bicikliről – szarrá ázva, biciklisnadrágban, sisakkal a fejemen ahogy illik. Köszöntem nekik illedelmesen, majd bevonultam egy sörért. Kiültem melléjük de aztán amikor igazán nekiveselkedett az eső és már attól kellett félni hogy a szél elviszi az ernyőt akkor testületileg bevonultunk az épületbe: az összeszokott kocsmaközönség és én, a városi hülyegyerek a biciklisnadrágjában. Bent aztán persze én is téma voltam: egy engem csak a Macskajajból az öreg cigányvajdára emlékeztető fószer kifaggatott hogy mi járatban vagyok, aztán amikor mondtam neki hogy csak egy kört akartam tenni, és visszajutni Fehérvárra amikor elkapott a vihar, akkor láttam hogy kattognak a kerekek rendesen, ugyanis sehogy se fért a fejébe hogy mi értelme van az ilyesminek. Gondolom feléjük a bicikli arra való hogy elguruljunk a boltba meg haza. Egy darabig kedélyesen elbeszélgettünk (betársult egy a legszebb éveit már maga mögött hagyó nő is, ő is kérdezett értelmeseket), megpróbált eladni nekem egy biciklit, aztán amikor csillapodott a vihar újra útra keltem. Ez utóbb marha nagy hülyeségnek bizonyult, ugyanis Zichyújfalu és Gárdony között még kétszer vert el mocskosul az eső, de olyan szinten hogy a nagynéha szembejövő autók lámpáinak fényében látszott ahogy hullámokban veri az aszfaltot az özönvízszerűen zuhogó vízfüggöny. Valahol itt ázhatott el úgy a karórám hogy megadta magát a készítőinek, de persze nem ez volt a legnagyobb gondom akkor éppen. Gárdonyban még átvágtam egy második Velencei-tavon (a csapadékvíz-elvezetésen van még mit csiszolni arrafelé), majd nagy nehezen visszajutottam Fehérvárra. Ott még megtisztelt egy buszsofőr egy háromméteres vízfallal, de már csak röhögtem, ugyanis képtelen lettem volna annál jobban elázni amennyire akkor már el voltam. A mérleg végül egy életreszóló élmény, egy tönkrement gagyi kínai óra, és egy enyhe megfázás volt – a telefonom túlélte a kalandot (legalábbis azt még, utána kicsit összetörtem, meg elhagytam Veréb-fesztiválon).
Szóval biciklizni élmény, biciklizni fasza, meg le lehet döbbenteni a haverokat az olyan mondatokkal hogy „ja, hétvégén letekertem Pápára meg vissza” (ez laza 210 km). És amúgy meg igenis el lehet kezdeni egyszerűbb felszereléssel is, a lényeg a kitartás. Még én sem vettem normális országúti gépet, de lehet hogy ez amúgy is jövőre csúszik – egyelőre a kettlebell a prioritás és az izomfejlesztés.
A legközelebb talán elmesélem azt is hogy hogyan változott meg a kockulással a viszonyom, de mára ennyi elég is lesz helyzetjelentésnek. Megvagyok, jól vagyok. Legyetek ti is jól, az nem egy rossz dolog, hanem egész jó. Csók.

Különösebb bevezető nélkül következzen a gyónás, aztán majd elregélem az okokat is: nemtom mennyire nagy achievement de a hétvégén egy fesztiválon olyan részeg voltam hogy elhagytam

• a telefonom
• úgy saccra harmincezret a pénztárcámból
• egy LED-es lámpást, amiről azt hittem tök poén lesz majd vele mászkálni

Aztán:

• egy délután leforgása alatt megittam vagy fél liter töményt (nem tudom pontosan mennyit) a rengeteg bor-sör mellé
• utána ott bőgtem a sörpadon mint valami hülye fényes nappal – biztos felemelő látvány volt a strandoló kiccsaládoknak (ugyanis a csornai termálfürdőben volt a fesztivál megtartva)
• kissé lenyúztam a bőröm itt-ott amikor elestem a medence partján
• az éjszaka folyamán olyan halálosan idegesítő voltam egy csajnak, hogy hétfőn bocsánatot kértem tőle Facebook-on (saccra kétszázszor elmondtam neki hogy milyen szépnek tartom, de a maligán miatt nem vettem észre hogy nem díjazza – nem meglepő módon mondjuk)
• egy másikba is szerelmes voltam, azzal is beszélgettem sokat – persze nem ismerném már meg
• vasárnap hajnalban úgy szeleteltem Palotaira mintha egész életemben ezt csináltam volna

Viszont: szereztem egy csomó új barátot akiknek hatalmas csalódást okoznék ha személyesen találkoznánk ugyanis ők azt hiszik hogy kurva nagy party animal vagyok – aki ismer tudja, hogy ez nem igaz, egész egyszerűen csak úgy viselkedtem a rengeteg rövidtől.

Aztán a két nap folyamatos vedelés után persze a vasárnapom valami elképesztő kínok között telt. A barátaim hazafuvaroztak ugyan a pápai családi lakásba, de ami utána jött attól ezerszer megbántam minden bűnömet. Egyrészt eszembe jutott minden kínos részlet amelyekre jobb lett volna nem emlékezni; másrészt pedig egyedül, depressziósan, magamat egy utolsó szarnak érezve álltam ki a másnaposság minden csapását miközben a dög meleg szobában próbáltam aludni hogy jobban legyek. Persze nem sikerült. Estefelé aztán elmentem a buszpályaudvarra, hogy visszajussak Fehérvárra. Már a peronon rájöttem hogy kerülget a hányinger, de gondoltam nincs akkora gond. Valami tinipicsák hűsöltek tőlem ötven méterre a fák alatt, és szerintem rajtam röhöghettek, ugyanis vagy fél órával a buszindulás előtt kiálltam a napra. Aztán amikor észrevettem egy Fornettist ahol nyitva volt a boltajtó, és odamentem megkérdezni nyitva vannak-e (iszonyatosan jól esett volna egy ásványvíz), és megkaptam a választ hogy dehogy vannak, elvégre vasárnap van (csak árufeltöltés zajlott), akkor kitört az a fajta primitív, fejhangú röhögés amit legszívesebben talppal fojtottam volna beléjük.

Aztán felszállásnál egy nő nagyon megbámult, pedig Isten a tanúm rá hogy mindenre vágytam csak kíváncsi tekintetekre nem – remélem a napszemüvegem eltakarta a hétvége nyomait valamelyest. A buszon aztán a nyálam nyelését néha egy-egy apró büfivel és ásítozással kombináltam, hogy ne hányjam el magam, közben minden megállónál azon gondolkodtam hogy leszállok és telefonálok anyáméknak hogy vigyenek vissza Pápára. Aztán valahol Veszprém körül úrrá lettem ezen a problémán, jött helyette a depresszió hatalmas hullámokban. Az összes negatív érzés amit valaha éreztem szépen megtalált egyesével kezdve a „nem vagy alkalmas párkapcsolatra”-tól a „kibaszott életképtelen vagy, csak egy weirdo-t (bocsánat, nem jut eszembe a magyar megfelelője) látnak benned az emberek”-n át a „soha többé nem lesz barátnőd, látod, még a hétvégén se sikerült becsajoznod”-ig bezárólag. Persze ezeket most már tételesen meg tudom cáfolni (figyelj: 1. kilenc évig jártam egy csajjal, és a végén végül maradt volna velem – de erről később 2. józanon ugyan néha kicsit antiszoc vagyok, de akik megismernek igenis szeretni szoktak – sőt, jobb napjaimon még a pénztárosnők is 3. hát persze hogy nem sikerült ennyi piával ilyen állapotban – ha sikerült volna akkor is csak egy hasonló állapotú csajjal, annak meg aztán rengeteg értelme lett volna), de akkor, ott úgy éreztem hogy ennyi volt, vége az életemnek. Aztán végre megérkeztem Fehérvárra, leszálltam és hazamentem az albérletembe.

Jött a hétfő, menni kellett reggel dolgozni. A tény, hogy még ma (kedden) is másnapos voltam azért talán jelzi hogy milyen volt a hétfőm… Még ma is azon gondolkodtam hogy történhet-e olyan hogy valaki agykárosodottra issza magát két nap alatt annyira nem tudtam se artikulálni se gondolkodni. Alapvető összefüggéseken kellett elméláznom, például egy egyszerű adminisztratív feladat, a bérletelszámolásom leadása is csak úgy ment ha többször elolvastam a lépésről-lépésre doksit hozzá.

És elérkeztünk a ma estéhez. Már jobban vagyok, talán meg sem őrültem, és ráadásul Bobó barátommal órákat lelkiztem chaten (amiért nem tudok elég hálás lenni neki), ami rendberakott végre valamelyest. Ha idáig jutottál az olvasással akkor talán megfogalmazódott benned a gondolat hogy ugyan mégis a faszért kellett magamat ennyire szétvágni, amikor a blog annak a ténynek állít mementót hogy én egy kiegyensúlyozott, pragmatikus csávó vagyok alapból (szakmai ártalom). Most elárulom (na jó, már elárultam): kilenc év után pár hete szakítottunk a barátnőmmel. Eleinte ő mondta hogy szüneteltessünk, aztán három hét után – amikor visszakozott volna – már én mondtam hogy ne folytassuk tovább. Aztán az utána következő pár hét egész jól telt (hatszáz kilométer felett tekertem júliusban, ilyesmik), de aztán múlt héten egyre-másra kapott el a szomorúság. Szomorú voltam, mert sirattam a kapcsolatot, féltettem őt (fogalmam sincs hogy érezheti magát, nem akarom komplikálni a helyzetet azzal hogy beszélek vele), és elkezdtem szorongani hogy mi lesz velem, mi lesz ha évekig nem lesz most barátnőm. Addig jutottam, hogy már egyéjszakás hülyeségekkel is beértem volna… Aztán jött a fentebb szétvesézett fesztivál a hétvégén ilyen lelkiállapotban. Péntek délelőtt ezt írtam ki a Facebook-ra:

Az agyam egy hatalmas gépezet; fogaskerekek, tengelyek és lendkerekek átláthatatlan szervezett káosza és ma este addig fogom a zakatoló fogak közé a sötétébe önteni a ragacsos sűrű masszát amíg az egész kurva alkotmány recsegve-ropogva meg nem áll.

És így is tettem. A pia mint megoldás kurvára nem működik most már tudom: hiába voltam én a fesztivállat, hiába volt a végén már az a feeling hogy az én dumáimat mondták vissza emberek („iszunk még egy rövidet hülyeségből-faszságból?” meg ilyenek), de csak szomorúbb és elkeseredettebb lettem a végére. Amúgy se túl vidám az ember másnaposan, de vasárnap én leereszkedtem kicsit a privát poklom mélyére megmártózni a fehéren izzó magmában. Két nap kellett aztán hogy visszanyerjem valamelyest a lelki egyensúlyom, de közel sem állíthatom hogy minden rendben lenne: az a büdös kurva nagy helyzet hogy nem tudom eldönteni hogy csak túl friss-e a szakítás a kilenc év után, vagy alkatilag vagyok képtelen egyedül lenni, de úgy érzem magam mintha valami prematurális kapuzárási pánikban szenvednék: iszonyatosan hiányzik egy nő, és ha most összejönne egy egyéjszakás, akkor tuti hogy ott sírnék a vállán utána. Ami azért „megnyugtat” az az, hogy még jelen állapotomban is tudom hogy valszeg jól döntöttem amikor a szakítást választottam, bár azért még vannak kétségeim ahogy az alábbi chatrészlet is illusztrálja:

JonC: az a kurva nagy dilemma bassza szét éppen a kicsiny lelkem

JonC: hogy küzdjek-e tovább egyedül a bizonytalan, de mindenképpen tisztább, korrektebb jövőért

JonC: vagy táncoljak vissza hogy nekem ez nem megy, és menjek vissza a <exbarátnőm keresztneve>-hoz

JonC: de tudom hogy ez lenne a rossz döntés

JonC: nemtom érted-e

JonC: nem azért mert hülye lennél 🙂

JonC: csak ez egy elég extrém élethelyzet

JonC: sanszos hogy csak ki kellene bírnom

JonC: de valami iszonyat nehéz, kurvára egyedül érzem magam

JonC: ez az én nagy bajom

Most éppen ott tartok hogy nem mernék csajokkal beszélni, inni meg aztán pláne nem, szóval sikerült pár hét leforgása alatt lelki roncsot csinálnom magamból, de tapasztalatnak nem lesz ez rossz – csak éljem túl valahogy. Kérlek drukkoljatok 🙂 Update: ja, és lányok, írjatok! 🙂

Laza eleganciával lendüljünk is át a tényen miszerint a blogon egyre hosszabb szünetekkel jelennek meg a posztok. Ehelyett inkább gyorsan elmesélem milyen volt a hetem mielőtt az imént hirtelen rám telepedett ihlet úgy döntene hogy elhagy, mint a kifutópályát a gép ((C) Lukács László). Hétfőn majdnem írtam is egy klasszikus hétfőposztot ((C) én), de aztán győzött a fáradtság és a pszichózist lágyan súroló mértékű kialvatlanság sajátos egyvelege amely már hetedik éve kerülget hétfőnként (amikor is a hajnali négyes kelést másfél-két óra buszozás majd nyolc óra munka követi) és nem lett belőle semmi.

Naszóval: a hétfő reggel csodálatosan indult: a telefonom andalító dallamára mint a rugó pattantam ki két szundit követően az ágyból, majd kezdődhetett a hétkezdő rutin, amely kávéfőzésből, felöltözésből valamint a feltétlenül fontos cuccaim (úgymint céges laptop, meg ilyenek) összevadászásából áll. Ami könnyebbséget jelent a mondjuk fél évvel ezelőtti állapotokhoz képest az az, hogy az új fehérvári albérletemben már van saját mosógépem (az előző lakótól vettem, életem első komolyabb háztartási gépe), úgyhogy a hétvégi nagymosások és a ruhacipelgetés a két város között immár a múlté: itt az albiban szoktam mosni, mint a nagyok. Az első indítást mondjuk negyed óra gondterhelt kézikönyv-lapozgatás előzte meg, de végül én győztem és kiderítettem hogy kettő, azaz kettő mozdulat egy mosás elindítása. Ha már az első kalandjaim szóba jöttek: sikerült is a kiömlőcsőnek valahogy a kádon kívülre vergődnie magát, úgyhogy csak a véletlenen múlt hogy végül még talán időben itattam fel egy felmosóvödörnyi vizet az előszobában – az alattam lakók legalábbis nem jöttek fel reklamálni azóta se. Visszatérve a hétfőre: a buszon igyekeztem Lovecraft-et olvasni (meg kell követnem az öreget: nem csak a múltkori posztban említett sémákra épülő novellái vannak, de azé’ van pár vezérmotívum ami vissza-visszaköszön), de aztán bealvás lett a vége. Talán nem is ártott, ugyanis a nap folyamán legalább az émelygés elkerült ami ezeken a pompás hétfőkön oly’ sokszor aranyozza be az életemet. Le a buszról, át a városon, be az albiba, ki az albiból (immáron biciklivel), át a városon (csak most más irányba), aztán végül be a céghez, de – itt volt a csavar – ezúttal nem dolgozni hanem oktatásra voltam hivatalos, amelyet ráadásul egy kedves közvetlen kollégám tartott nem valami ír faszi érthetetlen akcentussal. A téma a SAP HANA volt, amiről csak annyit kell tudni hogy ha futtatsz benne egy SQL lekérdezést, akkor minden egyes alkalommal kiírja hogy mennyi idő volt az adott parancsnak lefutni. Ez nem is olyan hűdenagy dolog (néhány weboldal mint pl az nCore is ír ilyen adatokat legalul), de az már igen hogy olyan kurva gyors az egész hogy konkrétan mikroszekundumban is kifejezi a futásidőt. A legtöbb query amit futtattunk le is ment néhány pillanat alatt, de ez egy tesztkörnyezetben nem is annyira meglepő végső soron. Az már annál inkább hogy ugyanez (a pillanatok alatt lefutás) reális egy több terás adatbázis esetében is, ugyanis az egész DB (na jó, majdnem az egész) bent figyel a memóriában, nem nagyon használja a háttértárolókat. Ez azért impresszív ami azt illeti. Na ennyit a HANA-ról, akit érdekel még találhat róla sok mindent a neten – nem is hülyeség utánaolvasni ha érdekel hogy mitől jön be ilyen gyorsan mondjuk a Facebook, vagy a Google az otthoni gépeden, gyanítom hogy azok is valami hasonló in-memory mókát használhatnak.

Aztán a hétfői oktatásnak is vége lett egyszer, haza is tekertem volna szépen ha a biciklim lánca egy félhangos kattanással nem adta volna meg magát pont amikor egy zebrán próbáltam áttekerni a pirosban (ejjjj, be is írok magamnak három fekete pontot). Még szerencse hogy ott volt egy vadidegen faszi, aki látta az esetet, majd ahogy eltoltam mellette a biciklit (húzva magam után az elszakadt láncot) legalább megjegyezte, hogy örüljek hogy nem a sivatag közepén történt mindez. Amúgy is nagyon szeretem amikor idegeneknek hirtelen közléskényszerük támadt (a másik kedvencem amikor mondjuk a dohányzóban beszélgetsz egy kollégáddal, és valaki tőletek nem messze állva beleugat a témába), de most pláne kurvára örültem neki. Amúgy igaza volt: tavaly nyáron voltam már ezzel a biciklivel olyan kietlen helyen olyan késő este amikor sokkal kellemetlenebb lett volna egy láncszakadás (sőt, most hogy jobban belegondolok az idén januári Velencei-tó körbetekerés közben se repestem volna az örömtől ha akkor történik meg). Na sebaj, hazatoltam ezt a nyomorultat. Legalább rollerezni tudtam vele, ugyanis a város felé végig enyhén lejt a talaj. Mire hazaértem a szemem elég ramaty állapotba került a kontaktlencse miatt, úgyhogy az első dolgom volt hogy kiszedtem (na nem a szemem, hanem a kontaktlencsét). Aztán ránéztem a They bleed pixels-re, amit még hajnalban a buszon vettem meg a számlámon maradt maradék pár száz forintból. Ez a játék nem rossz, bár erősen emlékeztet a Super Meat Boy-ra mind nehézségét, mind a készítők beteges vonzódását a körfűrészekhez tekintve. Ja, meg a vér is hasonlóan összefröcsköl mindent mint a nagy nevű elődben. Amúgy nem rossz cucc, de csak kipihent, gamepad-del rendelkező kollégáknak tudom jó szívvel ajánlani.

Másnap hasonló élmények értek (bár már nem kellett négykor kelnem, de az oktatás ugyanúgy várt rám). Este aztán először egy üveg Merlotba, majd streambe fojtottam a bánatom. Mindkettő jól sikerült, de csak az utóbbiról tudok linket adni: nesztek (egy-két hétig él aztán törli a Twitch). A GTA V megérne egy misét, nem véletlenül tértem vissza rá fél év kihagyás után (az okokat a stream elején boncolgatom is kissé). A bortól függetlenül is tök fasza kedvem volt egész délután: egyrészt elvittem a szervizbe a biciklit, másrészt tök jó idő volt, olyan igazi tavaszias, napos, de azért még hideg valami. Egész feelinges volt hazafele bandukolni a Budai úton miközben a nap már lemenőben narancssárga-vörösbe borított a panelek oldalát. Alig várom hogy jobb idő legyen basszus, tutira szét fogom tekerni az agyam (na nem úgy, mint a jó öreg Snoop Dogg, de szerintem én is fogom annyira élvezni mint amennyire ő szokta).

Végül eljött a mai nap. Ami pozitív benne az az, hogy végre itthon vagyok, de ezen kívül nem sok jó volt benne: az időjárás valami botrány, az ég borult, hideg van, újra megfáztam (pedig ma már jobban felöltöztem mint tegnap), és valami kínkeservesen akart csak elmenni az a pár óra odabent. No sebaj, legalább a biciklimért elbuszoztam (2500 forintom bánta az esetet), úgyhogy holnap már nem kell gyalog mennem dolgozni. Ma este meg újra GTA V streamelés fog következni, de sajnos most nem lesz bennem az üveg vörösbor. Lehet hogy rendszert kéne csinálnom belőle, tegnap is jól ment a játék utána. Apropó streamelés: mostanában a Twitch-en sanszosabb hogy megtalálható vagyok mint itt a blogon, úgyhogy nem mondhatnám hogy teljesen eltűntem. Ha valakinek nagyon hiányoznék az ott megtalál, akinek meg nem az… hát, azt is megértem 🙂

Több mint két éve nem futtattam le magamon ezt, épp’ itt volt az ideje. Tök jó lenne tudni hogy más is szokott-e így érezni (erős a gyanúm hogy igen): közepesen hosszú ideje (esetemben most egy-két hetes távlatról beszélek, de ez lehet több is) érzed úgy, hogy túl feszült vagy, nem elég jó a hangulatod, valamiféle börtönnek kezdenek tűnni az ugyanolyan napok, és nagyon tudatosan át kell gondolnod, hogy mégis mitől lehet ez. Ez ma tört ki végre belőlem, mert ugyan tettem kísérleteket az okok felsorolására korábban is de csak most sikerült tárgyilagosan, pontokba szedve összegeznem a problémákat. Mi mást is olvasnál te, kedves látogató szívesebben, mint egy hülye kocka nyavalygását hogy de szar az élet, nemdebár? 🙂 Lássunk is hozzá:

Meló. Érdekes hogy pont ez jutott eszembe először, pedig minden érv amellett szól, hogy törekedni kell arra hogy ez hasson ki a legkevésbé az ember hangulatára – esetemben sajnos jelen helyzetben hasztalan. Az a büdös nagy tényállás ugyanis, hogy éppen egy olyan periódusban vagyok a cégemnél, amely arról szól, hogy „oké JonC, hogy okos meg ügyes csávó vagy, és látod, igyekszünk ezt értékelni, de mi lenne ha most megcsinálnád ezt a három emberre való melót mondjuk feleannyi idő alatt mint ahogy ők tudnák?”. Jó, persze ez nem személyes támadás volt a főnökség részéről, de a végkimenetelt (miszerint vért izzadok hetek óta, és januárig nincs egy szabad percem sem – legalábbis odabent) tekintve ők is benne vannak vastagon. Volt ugyanis egy durva elvándorlási hullám kereken egy éve, amely során sok olyan kolléga intett istenhozzádot a csapatomnak, akiknek a hiánya (szakmai szempontokból értve leginkább) most kezd igazán fájóvá válni. Maradtunk ugyanis kb. négyen akik a legkomplexebb melókkal is megbirkóznak így vagy úgy, és ezzel durván kisebbségbe kerültünk a többiekkel szemben, akik meg nem annyira akarják ugyanezt bevállalni. Persze, cserébe mi vagyunk kiemelve, minket emlegetnek pozitív előjellel, és talán még pénzből is több csurran néha, de jelen helyzetben úgy érzem, hogy az a plusz ami a bankszámlámon jelentkezik (jelentős része mondjuk a hétvégi túlóráknak hála, amelyeket sokszor megint csak azért én viszek el mert nem adnám oda a teamnek jó szívvel az adott melót félvén hogy elcseszik) nem kompenzál azért az idegállapotért amiben a napjaimat élem. Amúgy azt fontos hozzátenni (és milyen jó hogy próbálom megfogalmazni mi van velem, erre is most, írás közben jöttem rá!), hogy valószínűleg nagyban hozzátesznek a további pontokban leírt tényezők ahhoz, hogy most túl soknak érezzem a terhelést, ugyanis volt már hasonlóban részem amit sokkal könnyedebben tudtam abszolválni. Most viszont olyasmit érzek hogy végtelen megkönnyebbülés lenne legalább a felét a melómnak odaadni valakinek a csapatból lesz ami lesz. Ez az érzés azért ritka vendég volt nálam az elmúlt majdnem hét évben.

Magánélet. Ez többrétű problémakör az életemben. Kezdjük azzal, ami talán a leggyorsabban fog elmúlni (bármilyen kegyetlenül is hangozzék), de egy hete pörgök rajta, és úgy csimpaszkodik a lelkembe mint valami gonosz majom: egy volt kollégám, kedves ismerősöm meghalt majdnem két hete rákban. Fel nem foghatom hogy a picsába történhet ilyesmi egy életerős harmincas évei közepén járó kedves, csendes, értelmes sráccal ráadásul úgy hogy tavaly decemberben még beszéltem vele és akkor még kutya baja sem volt. Aztán múlt hét péntek délután jött a hír hogy hosszas szenvedés után meghalt november elején. Azóta keresem-kutatom az emlékeimben vele kapcsolatban hogy volt-e bármi jele hogy így fog véget érni az élete (nem volt) miközben folyamatosan kínoz a szomorúság amikor csak eszembe jut.  Egyelőre még mindig sokkban vagyok, el nem tudom képzelni mit érezhetnek a szülei és a barátnője, ha én, a távoli ismerős így meg vagyok rogyva.

Aztán a múlt hét pénteken történt a párizsi terrormerénylet is, ami szintén elég traumatikus volt a számomra, ugyanis tippeljetek mikor van a születésnapom… Bizony, pont azon a napon kaptam a halálhírt ÉS mészárolt le pár ostoba faszfej egy csomó védtelen, fegyvertelen embert Franciaországban. Érdemesnek tartom idecitálni Puzsér Robit ha már szóba jött a robbantgatás-lövöldözés. Robi, tied a szó:

Továbbá:

Mindazonáltal hogy nem vagyok a téma felkent szakértője (ellentétben Robival, haha) azért azt szeretném hozzátenni hogy nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol az emberek felfegyverkezve járnak koncertre. Épp’ elég érthetetlen az én értékrendemmel az, ha a khm… „testvérek” pillangókéssel a zsebükben közlekednek a városban, nem hinném hogy túl sok jót szülne ha elárasztanánk a lakosságot lőfegyverekkel. És az érvelés miszerint tekintsük az Isten adta népet felnőttnek ezerszer és milliószor bukott már meg: egy olyan világban ahol előbb hisznek az emberek a különféle áltudományos faszságokban mint a tényekben, ahol az orruknál fogva lehet vezetgetni őket rengeteg témában (jó példa rá a menekültkérdés, friss cikk az Indexen hogy milyen kurva fogékony a magyar a készen prezentált, gondolkodást nem igénylő igazságokra) ott szerintem nem szabadna erőltetni a szabad fegyverviselést. Robi ráadásul gondolom nem látja az összefüggéseket az amerikai gyilkossági statisztikák és az ott dívó fegyverfetisizmus között. A másik oldalon persze ott van a jó öreg „dehát a rendőrség nem védi meg az állampolgárt” duma, de bazmeg nem az a megoldás erre hogy mindenki kezébe pisztolyt nyomunk hanem az, hogy leváltjuk az alkalmatlan, korrupt rendőri vezetőket és növeljük az állomány hatékonyságát. Na de ennyit erről, elkanyarodtam. Csak megemlíteni szerettem volna a történteket, mint a hangulatomat negatív irányba befolyásoló tényezőt.

Aztán magánéletinek tekinthető az az amúgy tök jó tény is, hogy néhány hónapja elköltöztem a régi albérletemből egy újba. Az okokról csak annyit, hogy a főbérlő néni (akit csak öreg sznob picsának tudnék hívni ha nem lennék ilyen illedelmes fiatalember) úgy döntött hogy megszabadul tőlem mondván én milyen keveset fizettem neki hat évig. Az olyan apróságok, hogy semmivel se fizettem kevesebbet mint a másik két lakó (hárman béreltük a lakást), vagy hogy ha annyira nem volt megelégedve a beszedett pénz mennyiségével akkor időközben kellett volna emelni, nem pedig a kauciómat megpróbálni visszatartani ezzel az érvvel (persze aztán megfenyegettem ügyvéddel és mégis visszakaptam) nem nagyon zavartatták őnagyságát, kipaterolt. Egész gyorsan találtam egy saját lakást, amit most egyedül bérlek, és finoman szólva úri helyem van itt (200/100MB net, bitches! kár, hogy a router nem bírja, vennem kéne valami normálisat :)), ráadásul az első pár hétben nagyon élveztem ezt a fene nagy önállóságot, de most, pár hónap elteltével kezd kikezdeni a magány. Talán ezért is kezdtem el streamelni. Mindenesetre egyre jobban zavar hogy egyedül vagyok egy büdös nagy kéróban, a bankszámlámon meg túl sok az elköltendő pénz… Szomorú sorsom van na. Viccelődök itt, de tényleg egyre kevésbé érzem magam jól itt, délután öttől másnap reggelig egyedül mint a kisujjam. Szeretném ha a barátnőm felköltözne hozzám (most száz kilométerre lakik a bázisvárosunkban, hétvégente oda járok haza), de egyelőre ő se nagyon erőlteti meg magát a témában. Én meg kínomban néha magamban beszélek, meg Kispált énekelek mert megőrjít ez a fene nagy csend itt.

Aztán van még egy dolog, ami főleg szerencsétlen Krisz (így hívták az elhunyt ismerősömet) sorsának fényében különösen aggaszt: a szegycsontom alatt pár hónapja észrevettem egy csomót. El is mentem vele a háziorvosomhoz, aki azt mondta (és ez összevágott azzal, amit a neten találtam a dologról), hogy csak a porc van begyulladva és ez normális. Az egyetlen bajom mindössze az, hogy elég sűrűn szokott fájni is ez a szar, úgyhogy gyanítom hogy nem annyira természetes a megléte. Hamarosan újra meg is látogatom a dokit, de egyelőre erre sincs időm (szabadnapot kéne kivennem, nem helyben van), ami meg szinte lehetetlen, lásd kurva sok munka, első pont.

Azért vannak jó dolgok is: az előző postban már említett streamelés tök jó hatással tud lenni a lelkiállapotomra, már ha éppen nem vagyok megdögölve egy húzós nap után. Ez mint új hobbi most lelkesít, mint ahogy az is hogy ezzel az írással már 290.3213%-kal túlteljesítettem a tavalyi novemberhez képest a blogaktivitási normát (nem kell utánaszámolni, kétszer leellenőriztem). Ja és tetszik a Metro 2034 könyv is, főleg mivel még a sorozat első részénél, a Metro 2033-nál is plasztikusabban, hátborzongatóbban prezentálja hogy micsoda elmondhatatlan veszteség érte az emberiséget azzal, hogy egymást megszórtuk némi atommal. Ami még tetszett benne az az, hogy ad egy teljesen hihető forgatókönyvet arra nézve hogy hogyan juthat el a világ arra a pontra hogy ne érdekeljék az atomháború következményei. Jó kis könyv nna. Előtte a Lovecraft-összesnek fogtam neki, az első kötet feléig el is jutottam aztán elfogyott a lendület. Különben sem érdemlem meg az öreg zsenialitását: számomra az jött le pár novellája elolvasása után (Árnyék az időn túlról, Az őrület hegyei, stb.) hogy ugyanarra a kaptafára írja a sztorijait: adva vagyon egy nagy kalandvággyal, ámde kevés józan ésszel megáldott expedícióvezető (vagy tag), aki egyedül, vagy egy haverjával elmennek az Antarktiszra/Ausztráliába/valahova a világ végére, ott rábukkannak egy évmilliókkal előttünk a Földön élt iszonyatos faj régen elfeledett városára, bemennek (mert miért ne mennének), ott mászkálnak egy kicsit, lehetőség szerint minden elővigyázatosságot félretéve lemerészkednek valami hosszú lépcsősoron a mélybe, aztán jön a rütyütyü, azt mondja hogy „húúúú”, ők kimenekülnek, és lehetőség szerint jól megőrülnek a látottaktól. Mindez sok körülményes táj- és fajtörténelmi leírással (nem viccelek, az egyik novellában az ősi város domborműveiből kiolvassák a faj teljes történelmét a kezdeteitől a bukásáig… wtf?), és nehézkes nyelvezettel előadva (jó, kb. száz éve írta őket Lovecraft, ez megbocsátható). Szóval én nem tudtam elég komolyan venni a novellákat hiába kellett volna félnem tőlük, ez van. A Metro 2034 viszont a jelenkorba ágyazva mutat meg egy egész hihető jövőképet, nem hiába libabőrös tőle az elmém (ezt most tessék elképzelni. Ugye hogy nem megy? Ez költészet :)).

Szóval azért vannak pozitívumok is, amelyekkel majd csak átvészelem ezt az átmeneti időszakot. Ha kevéske értelmes gondolatom közül van amelyiket mindig szem előtt tartom és szentül hiszek benne, hogy igaz az az, hogy minden csak átmenet. Minden csak ideiglenes, a rossz idők és sajnos a szépek is elmúlnak egyszer. Nem szabad elhamarkodottan leírni az életet csak azért mert egy rövidebb-hosszabb időre szarrá válik.

Ezekkel a bölcs, Coelho mestert megszégyenítő gondolatokkal zárnám a mai postot.

Hadd’ lássam mikor is volt utoljára post… hogyaszongya július végén? Na jó, de melyik év? 2015? Na látod, egész sűrűn írok a blogra! Azért persze a régi szép idők napi 2-3 postja már soha nem lesz újra megírva ide (és ennek már most elég sok oka van, és ez csak több lesz ahogy az idő telik), de az évi 3-4 postos átlagot talán fogom tudni teljesíteni.

Gyors helyzetjelentés: túl vagyok egy különleges nyáron. Azért volt különleges, mert összeszámolva szerintem ezres nagyságrendű kilométert nyomtam le egy újonnan vásárolt használt biciklivel, amely emigyen fest:

Semmi extra, csak egy snassz monti, de remek élményekben volt részem vele. Talán a korona ez a kis nyolcvan kilométeres túrám volt:

Itt találkoztam életemben először azzal a ténnyel hogy ki lehet úgy meríteni a tested készleteit, hogy leesik a vércukrod és nekiállsz durván szédülni. Egészen konkrétan Ajkáról visszafele jövet úgy a 60. kilométer környékén éreztem először hogy bitangmód szédülök, de – mivel nem tudtam a pontos okát, éhséget nem éreztem – arra gyanakodtam hogy teljesen kimerültem, elfogytam, túlvállaltam magam. Hívtam is egy kimentést (jóanyámékat megkértem hogy jöjjenek értem), de mire elindultak volna bekaptam egy pizzát Bakonypölöskén a kocsmában (ami amúgy tök finom volt, pedig inkább csehó a hely mint pizzéria – konkrétan a csapos bácsi azt válaszolta a kérdésemre hogy van-e valami kajájuk is vagy ide mindenki csak fröccsözni jár, hogy „hát, van melegszendvics, meg pizza” – az hogy milyen feltéttel adják nem hangzott el). Ez annyira helyretett hogy egyből ment az újabb telefon, hogy nem kell értem jönni, simán haza fogok tudni tekerni. Így is lett, a maradék húszast úgy lenyomtam mintha az előző hatvan meg se történt volna. Amúgy a Döbrönte – Ajka szakaszon való tekergésem volt az egyik legszebb emlékem ebből a nyárból: Csurgó kút felett a fennsíkon elterülő mező mellett még defektet javítani is egy csodálatos esemény az ember életében – és ebben most semmiféle irónia nem volt. Gyönyörű helyeken jártam nna, és gyakran tényleg megvolt az „egyedül a büdös nagy pusztában” feeling ami eleinte ijesztő, de utána (ahogy újabb és újabb túrákat teszel) egyre jobban megszereted. Sokat tudnék még mesélni erről, de már csak egy gondolatot tennék hozzá: biciklizni jó, és kb. bármilyen géppel elkezdhető. Nem kell hozzá többszázezres alu- meg nemtom milyen vázas csoda sem méregdrága biciklis felszerelés (apropó felszerelés: azért defektjavító készlet, kézipumpa, egy-két szerszám, ivóvíz meg ilyen „hülyeségek” nem árt ha akadnak a hátizsákban). Csak egy kis elhatározás, meg egy térkép amin kinézed hogy merre akarsz menni.

Azért nem mindenhova mentem biciklivel, voltam túrázni is néha. Például jártam Szentkirályszabadja mellett a ruszkik által már bő húsz éve nem lakott szellemvárosban, ami egy hátborzongató hely még úgy is hogy tudod hogy nem járult hozzá semmiféle ipari katasztrófa  ahhoz hogy kiürült. Viszont lehet ilyen vicces képeket lőni mint ez:

Egész nap ezzel a hülye csavarral a zsebemben, meg a kezemen a biciklis kesztyűmmel rohangásztam csak hogy tudjak csinálni egy videojátékokra referáló képet

Egyszer érdemes ellátogatni ide, nem semmi hangulata van a helynek. Ahogy a képen is látszik a természet eléggé átvette az uralmat az évtizedek alatt, és az épületek belülről is elég nyomasztóak. A hideg kiráz még a gondolatától is hogy itt töltsek el egy éjszakát egyedül. Mondjuk a melléképületekben szemmel láthatóan sokan szoktak paintballozni, azt kipróbálnám egyszer akár sötétedés után is.

Említettem a poszt elején hogy ez a nyár különleges volt, és most jövök rá hogy ez milyen sok szempontból igaz: például életemben először mentem saját erőmből a szüleim nélkül nyaralni. Ennek is itt volt már az ideje így harminc felett nna. Na nem mintha mi azok a „már unjuk a görögben nyaralgatást, idén spanyolba megyünk” típusú család lettünk volna: egy esetben töltöttünk el Szántódon egy hetet (ott olvastam ki a 22-es csapdáját), és ezzel ki is merítettem a listát. Na de ez a múlt, idén viszont a barátnőmmel és egy gyerekkori cimborámmal lenéztünk pár napra Balatonakaliba, azon belül is a kempingbe. Én eddig életemben talán még csak kívülről láttam kempinget úgyhogy hatalmas élmény volt (na jó, az első nap után már nem annyira). Alapvetően fasza volt ez a pár nap: a kemping saját strandján minden délután csobbantunk egyet félrészegen, aztán vagy elmentünk egyet tekerni hogy megnézzük Tihanyt vagy Zánkát (ja mert hát bicikli nélkül le sem mentem volna), vagy csak visszamentünk a lakókocsinkhoz meginni még vagy nyóc sört fejenként. Soknak tűnik ez a szeszadag, de én kb. egyszer sem voltam komolyabban részeg, ugyanis a negyven fokban egyből ki is izzadtam mindent amit megittam. Leszámítva a tőlünk pár parcellával magát nagyon jól érző társaságot (akiknek a legkomolyabb érve a következő volt, amikor odamentem éjjel fél kettő fele hogy csendesítsenek már kissé magukon, hogy „hát de mi idejárunk már tíz éve”. Erre nem is tudtam mit reagálni csak néztem rájuk értetlenül egy darabig) nagyon jó volt az egész. A következtetést mindenképpen levontam belőle: ha csak pár nap, ha csak itt belföldön valahol, de nyaralni iszonyat hasznos dolog. Itt van november, ülök a gép előtt nyakig a melóban és néha mégis eszembe jut hogy milyen eszményi volt ülni a sátorlap alatt kezemben a hideg sörrel és hallgatni a Picsát a telefonról miközben a Balaton kb. ilyen messze volt tőlem:

Na ennyit a lángsugarú nyárról, nézzük mi van mostanában: az előbb említett kurva sok munka (mintha minden ügyfelem december 31-ig akarná megváltani a világot) mellett hódolok egy újabb hobbimnak: streamelgetek ezerrel. Gyorsan ide is szúrom a linket, gyertek, nézzetek, hallgassátok a komoly eszmefuttatásaimat, nekem az nagyon jól esne ha sok embert szórakoztatna ahogy dörmögve előadom a világbölcsességeimet egy kis Far Cry 4-ezés vagy Cities: Skyline-ozás közben (a lista persze ennél nagyobb, múlt héten pl. GTA 5 volt terítéken).  Amúgy annyira komolyan vettem a dolgot, hogy vettem egy egész jó minőségű mikrofont is a feladathoz, amely az Audio-Technica ATR2100 névre hallgat (link) és nagyon meg vagyok vele elégedve. Ha belenéztek a streamjeibe meglátjátok (pontosabban meghalljátok) hogy miért mondom ezt. Beszereztem hozzá pár ezerért egy állítgatható mikrofonállványt is, úgyhogy az asztalom most tényleg jobban hasonlít egy stúdióhoz mint bármikor. Még szivacsot is rendeltem rá Kínából (fél euró, free shipping – és ez nekik megéri?!), úgyhogy van ami beigya a nyálam ha nagyon fröcsögne. Egyelőre ez az ami leköt, bár ha nagyon ki vagyok merülve egy szétpörgött nap után akkor nem szoktam erőltetni a dolgot – már csak azért sem, mert maga a kommentálás újabb energiákat vesz ki az emberből, ráadásul nem is kicsiket. Higgyétek el, ha három órán át folyamatosan próbáltok vicceseket mondani miközben próbáljátok nem önmagatokat ismételgetni az mocskosul fárasztó tud lenni. Én azért élvezem, és remélem hogy ez még jó darabig így is marad. Gyertek, nézzetek bele! Én meg majd írok ide is néha – mondjuk jövő júliusban 🙂

Tegnap úgy döntöttem hogy – mielőtt komoly egészségügyi kockázatoknak teszem ki a lakótársaimat – végre kitakarítom a hűtőből a régóta ott rohadó maradékokat. Az első célpontom a pár hete ott felejtett chilis bab volt (műanyag tárolóstól ment a kukába), majd jött a lábosban tárolt múlt heti spagetti. Nézegettem egy darabig hogy mi legyen vele, aztán úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb ha lehúzom a WC-n. Be is vittem szegényt a budira, majd egy lendületes mozdulattal beleborítottam az egészet a csészébe. Ekkor jött a felismerés, hogy ez így nem fog lemenni, ugyanis össze van állva mocskosmód, és ha netán megpróbálom letuszkolni a kefével abból tutira dugulás lesz. Ekkor cselekedtem meg azt, amit nem kellett volna: a kezem ügyében levő villára felszúrtam az egészet, és egy rántással visszaraktam a lábosba. Ekkor tudatosult bennem, hogy most ennek eredményeképpen az edénybe csöpög a foslé öblítővíz, aminek a legkevésbé se lenne szabad sose érintkeznie semmilyen étel készítéséhez használt eszközzel. Csak álltam ott szomorúan a pillanatok leforgása alatt kialakult újszerűen undorító helyzetben, és hosszas mérlegelés után beláttam, hogy sajnos nincs más megoldás, bármennyire nem fűlik hozzá a fogam.

Azért remélem a Jar eléggé fertőtlenít.