Régóta érlelődött bennem, hogy meg kéne írni ezt a postot, de a tegnapi edzőkörömön történt apróbb incidensnek „hála” most végre meg is teszem (amúgy helló mindenki, élek, virulok, köszi, most fogok munkahelyet váltani, és minden fasza). Nem néztem utána, de tuti hogy van ilyen írás a neten, max lesznek átfedések az én verzióm és másoké között, nagy ügy. Arról szeretnék kicsit értekezni, hogy hogyan ne keveredjünk balesetbe országúti kerékpárosként, továbbá (nehogymá’ az jöjjön le a T. olvasóban hogy csak az autós okozhat ilyet, ami természetesen hülyeség) hogy hogyan viselkedjünk az úton, ha két keréken próbálunk eljutni A-ból B-be. Ez a cikk most nem a városi közlekedést taglalja (ami sokkal veszélyesebb amúgy), arra ott van például a Magyar Kerékpáros Klub vonatkozó oldala, vagy például ez, helyette inkább az országútizásra, a prérin tekerésre helyezném a hangsúlyt érintve néhány kapcsolódó témát. Ez elvileg kevesebb veszélyt rejt magában, a gyakorlatban viszont – főleg a nagyobb sebesség és a pompás minőségű útjainknak köszönhetően – néha szintén elég veszélyes tud lenni. A tegnapi eset elkerülésére mondjuk pont nem tudok semmilyen tippel szolgálni: szép, napsütéses időben egy nyílegyenes szakaszon úgy jött át a sávomba egy szembejövő autós saccra kilencvennel, hogy azt semmi nem indokolta. Arra tudok gondolni, hogy vagy részeg volt, vagy a műszerfalon matatott vagy csak simán rám akart ijeszteni – ez utóbbi sikerült is neki, remélem látta a visszapillantóból hogy szidom az anyját erősen (lehetne ez is egy tipp a felsorolásban: ne veszítsd el a fejedet ilyen esetekben). Ennyi felvezetés után kezdjük mondjuk azzal, hogy országútisként mivel tudod minimalizálni a baleset esélyét. Hangsúlyozom: ez a saját tapasztalataimon alapul, és tuti, hogy hiányos, idővel lehet hogy még bővíteni fogom:

Mit tegyünk/ne tegyünk biciklisként az országúton?

• ami elsőként eszembe jut, ugyanis folyamatosan észben kell tartani (nem akarok csak Magyarországgal példálózni, biztos vannak más országok is, ahol ez a helyzet): az úthibák, kátyúk kerülgetésének helyes módja. Feltételezem, hogy az átlagautósnak fogalma sincs milyen egy 23-25 mm széles kerékkel belerongyolni egy akár csak kicsit is hibás útfelületbe, nem tudja hogy amit az autó felfüggesztése és széles kerekei simán kompenzálnak az kerékpáron (főleg nagyobb tempónál) nem csak hogy kellemetlen, de akár veszélyes helyzetbe is sodorhatják az embert. Ezért ha látod, hogy métereken belül úthibás szakasz következik (legyen az kátyú, vagy csak régóta felújításra szoruló útszakaszokon tapasztalható lekopott aszfaltréteg, amely kirázná a lelket belőled 35 km/h-nál) a következőket kell mérlegelned: jön-e mögötted autós, és ha igen, akkor milyen távolságban. Ha messze van még, akkor kerülhető az úthiba, ha viszont már közel, akkor egy váratlan manőver akár azt is eredményezheti, hogy elüt hátulról. Ilyenkor jobb inkább erős fékezést követően a kátyútengerbe hajtani, ugyanis a hirtelen lassulással nem fogsz veszélyhelyzetet okozni, elvégre az autós már kihúzódott (vagy még lesz ideje kihúzódni) a felező felé, hogy téged elkerüljön. Ha az autós még távol van, akkor nyugodtan kerüld ki az úthibát, sőt ha hosszabb szakaszon szar az út széle akkor maradj kint a sávod felénél – ez főleg kevésbé forgalmas szakaszokon működhet, ahol a mögüled érkező autós még így is meg tud előzni szembejövő forgalom híján. Az meg hogy szid-e magában (mert nem érti meg, hogy virsligumikkal nem tudsz olyan felületeken haladni, amin ő autóval még igen) legyen az ő baja.
• Kapcsolódó téma: a másfél méteres oldaltáv tartása sajnos még mindig gondot okoz néhány autósnak (azokról az idiótákról nem is beszélve, akik direkt húznak el melletted centikre), úgyhogy neked kell megtenned mindent a testi épséged érdekében. Ha az út minősége engedi maradj a jobb oldalon. Amúgy pont ma futottam bele Vegan Cyclist friss videójába, ami egyrészt prezentálja a probléma globális voltát, másrészt elhangzik benne, hogy Kaliforniában ez a másfél méteres szabály már törvénybe is van iktatva. Hm. Azt azért tegyük hozzá, hogy igenis vannak helyzetek (ezzel páran nem fogtok egyet érteni), amikor nem tartható be, ha például egy szűkebb úton sűrű a szembeforgalom. Ilyenkor én nem érzem magam veszélyben ha másfél méteres oldaltávnál kisebb marad csak az engem megelőző autó és köztem egészen addig, amíg az előzést nem 90-100-zal, vagy még többel teszi. Az ortodoxabb felfogás hívei szerint ilyenkor az autósnak kötelessége lassítani, és addig mögötted maradni, amíg meg nem tud előzni szép széles ívben. Namármost én ezt nem várom el senkitől mondjuk egy tízes főúton vagy a hetesen Balaton felé.
• Apropó főutak: ha csak az edzés a célod jobban jársz, ha eleve elkerülöd őket. Persze, a fent említett utakon szabad tekerni (említhetném a 11-est is Esztergom felé), de nem a legjobb élmény: oké, hogy jó az útminőség, de amikor az ember mellett 2-3 másodpercenként megy el egy autó, az minden csak nem megnyugtató és egészséges (a szmog miatt, főleg). Segítségedre lehet az általam tavaly óta folyamatosan használt merretekerjek.hu, a Strava heatmap-je és hát a helyismeret. Utóbbit sajnos nem pótolja semmi, de néhány szar, dugóban, mocsokban eltöltött tekerés elég ahhoz, hogy feltérképezz jópár kilométernyi elkerülendő útszakaszt. Jótanács: ha gyorsan haladó országútis vagy, akkor nem feltétlenül jó neked a kerékpárút, hiába csábító arra tervezni az útvonaladat, ugyanis ezeknek jó része vagy rohadt kanyargós és/vagy szar minőségű megszakítva kapubehajtókkal és padkákkal, vagy tele vannak Józsi bácsikkal akik épp’ a kocsmába igyekeznek a biciklijeiken, vagy kiscsaládokkal, ahol megint akut balesetveszélyt okozol, ha haladni szeretnél (jó példa erre a Velencei-tó/Balaton környéki kerékpárút, vagy akár a Budapestet Szobbal összekötő). Ha teheted inkább kerüld el ezeket a szakaszokat, ugyanis az autósok egy része lelkesen fog ledudálni téged az útról ha látja a párhuzamos kerékpárutat. Az mondjuk már nem maradt meg nekik a KRESZ-ből, hogy a gyalog-kerékpárút használata általában kötelező, azonban ha a gyalog- és kerékpárúton a gyalogosok forgalma a kerékpárosok továbbhaladását akadályozná, vagy az úttesten van felfestett kerékpáros nyom (piktogram), a kerékpárosok az úttesten is közlekedhetnek – valószínűleg azért, mert őket ez nem érinti. Még egy jó tipp, főleg ha budapesti vagy: ha nem akarsz szmogmérgezést kapni mire kikeveredsz a városból, akkor javaslom a MÁV-ot, mint menekülési alternatívát. Én a napokban kaptam rá, hogy a Keletiből kivonatozok Isaszegre, és onnan kezdem az edzéseimet. Ég és föld a különbség így, nem kell egy órát araszolgatnom kifelé a dugóban, füstben, konstans életveszélyben.
• Tartsuk be a KRESZ-t: alapvető hibákat ne vétsünk, attól még hogy kurva profik vagyunk jelezzük, ha kanyarodnánk, ne menjünk át pirosokon, ne előzzünk kocsisort jobbról ha már mozgásban van, ne használjuk a buszsávot ha nincs megengedve, ne sodródjunk át lejtős kanyarban a szembesávba stb. (kint az országúton szerencsére egyszerűbb betartani a szabályokat, de mégis fontosnak éreztem ezt megemlíteni itt).
• Használjunk erős első- és hátsó lámpákat nappal is: egy megfelelően bika első lámpa (nekem például egy ilyenem van most) szikrázó napsütésben is életmentő lehet, ugyanis így messziről látszik hogy jövünk, és nem kezd előzésbe egy türelmetlen autós a szembesávban. Az erős első lámpával viszont csínján kell bánni: szürkületben, pláne éjszaka állítsuk a sugarat az úttestre, különben simán el tud vakítani egy szembejövőt. A hátsó lámpa előnyei főleg akkor kerülnek előtérbe, ha egy árnyékosabb, lombosabb szakaszhoz érünk (netán egy alagúton kelünk át), itt értelemszerűen nem rossz, ha lát minket az autós és ki tud kerülni. Hasonló megfontolásokból jó, ha van rajtunk pár fényvisszaverő felület, nekem pl. a cipőim sarka és a hátizsákom is ilyen.

Mit tegyünk/ne tegyünk autósként az országúton?

• Először is (kapcsolódóan a bicikliseknél említett első ponthoz): értsük meg, hogy vékony kerekekkel teljesen más megélni a magyar utakat. Ne dühöngjünk, hogy az idiótája a sáv közepén halad, nézzünk ki az út szélére, és gondoljunk bele mi hogyan tudnánk ezen menni 25 mm széles 7-8 bar-ra fújt kerekekkel zéró lengéscsillapítással.
• Aztán: pont ezért próbáljuk meg tartani a másfél métert ha megelőzzük, sajnos bármikor előfordulhat, hogy korrigálnia kell 20-30 centit egy észre nem vett kátyú miatt. Még a legprofibb kerékpárosoknak sem tud olyan egyenes lenni a nyomvonala mint egy autósnak, ez megtörténhet.
• Apropó előzés: lazán kapcsolódik, de ha már eszembe jutott megemlítem: ha tudjuk tartani az oldaltávolságot, akkor lehetőség szerint ne lassítsunk vissza 50-re, hogy onnan indítsuk meg, főleg ne emelkedőn! Tegnap is egy percig nem kaptam levegőt egy drága autós miatt, aki úgy gondolta hogy megosztja velem az autója gyorsulási rekordkísérletét egy kaptatón.
• Szintén egy kerékpárosoknak írt ponttal kapcsolatban: igenis van olyan, hogy egy országútis kint halad az úton hiába van párhuzamosan kerékpárút. Ismerve ezek egy részének állapotát még az is elképzelhető hogy úgy halad kint, hogy előbbin nem tartózkodik senki. Nem állítom, hogy ez így oké, de ha mondjuk egy gyér forgalmú úton ilyet látunk, és simán meg tudjuk előzni (másfél métert lehetőség szerint tartva), akkor nem biztos hogy a ledudálás a legjobb reakció. Nem tudok más nevében nyilatkozni, de én minél előbb el akarok ilyen szakaszokról kotródni, és az esetek jelentős részében azért keveredek ilyen szituációba, mert akkor járok arra életemben először.

Egyelőre ennyi. Észrevételeket, plusz tippeket szívesen várok kommentben. Jó tekerést mindenkinek!

Van egy hatalmas sztorim, amit a pár évvel ezelőtti énem réges-rég megírt volna, a jelenkori viszont hetekig húzta, pedig ez végre vicces a maga módján: néhány hete egy szép vasárnapon bekerültem a Péterfy Kórházba. Nem is akárhova, hanem annak is a toxikológiájára. Ennél a pontnál pár ismerősömmel eljátszottam, hogy a „mi történt?” kérdésükre azt válaszoltam, hogy megkínáltak a Blaha aluljáróban valami fehér porral, amit utólag kár volt lelkes porszívóként az orromba tömnöm, de most megkímélnélek titeket ettől a „poéntól”, és lelőném a lényeget: kb. másfélszeresére dagadt az arcom néhány óra leforgása alatt, és az idő múlásával egyre kevésbé volt vicces a helyzet. Minden a buszon kezdődött, amivel Pápáról jöttem vissza családlátogatásból a székesfővárosba. Már itt is éreztem némi fura duzzanatot az alsó ajkam jobb felén, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Aztán az albérletben eldurvultak a dolgok: először ez az első duzzanat dagadt meg durván, aztán átterjedt a jelenség a felső ajkam bal oldalára is.

Tovább »

Drága barátaim, híveim, tesók! Örömmel jelenthetem be hogy az előző postban leírt leginkább rinyálásnak nevezhető förmedvény nem valószínű hogy a blog alaphangulatát fogja képezni a jövőben. Ennek legfőbb oka hogy az én alaphangulatom is sokat változott azóta hogy azokat a kora augusztusi sorokat lepötyögtem, és neeem, nem azért mert becsajoztam volna (pedig adta magát az indok, mi?) – pontosabban nem úgy és nem annyira hogy azt becsajozásnak nevezhessük füllentés nélkül.
Történt ugyanis hogy néhány kanyart követően fizikai valójában is szembekerültem egy nősténnyel pár hete, akit két randi és többszázezer legépelt karakter után saját elhatározásból elvesztettem. Jelen állapotomat talán a boldog magányként tudnám aposztrofálni bár ennek teljes megélésében néha meg-megzavar a belém nyilalló szar érzés miszerint mégiscsak jó lenne valakivel összebújva aludni, de ilyenkor csak tolok egy kis Killing Floor 2-t és megnyugszom. Sokat segít továbbá a heti három kettlebell-edzés és a mellé társuló 80-100 km tekerés, melyeknek hála átélhetem milyen másokkal együtt nyögni és izzadni – milyen kár, hogy a nagy részük faszi, és a ruháink is rajtunk maradnak az aktus közben (ez nem azt jelenti hogy úgy jó lenne az edzés ha a ruhák lekerülnének miközben mindenki faszi, remélem nincs félreértés). Ami viszont marhára tetszik, hogy a nyáron megejtett 1500 km (sacc) biciklizés, az edzés és a kicsit tudatosabb táplálkozás (kenyeret hónapok óta alig eszem pl.) lassacskán meghozza a gyümölcsét: hasam még akad, de erőteljesen rajta vagyok a teljes eltüntetésén (a héten röhögve vettem észre hogy megint tudom hullámoztatni mint a hastáncosnők – ez legutoljára huszonpárévesen ment), és lassan de biztosan kezdenek fejlődni az izmaim is. Mivel sikerült ráéreznem miért is szeretik emberek ezt csinálni (edzés után olyan mintha be lennék rúgva, röhögök mindenen – endorfin és adrenalin ftw!), ezért komoly eséllyel nem is fogom egyhamar abbahagyni, bár tény hogy biciklizni kevesebbet van időm cserébe. Sebaj, úgyis jön a rossz idő, télen legalább az edzés formában fog tartani, az is valami.
Emellett nagy boldogság az életemben az is, hogy hosszú-hosszú évek után végre anyagi biztonságban érzem magam (három hónapja váltottam munkahelyet aminek elég sok köze volt ennek eléréséhez), ennek örömére be is vásároltam karórákból, mert rájöttem hogy rájuk vagyok fixálódva. Na nem Rolex meg Police cuccokra tessék gondolni, bár az egyik egy olcsóbb Seiko, a többi viszont okosóra, mert érdekel a téma rendesen hogy mit tudhat egy ilyen. Annyira jó, hogy legalább az anyagiakon nem kell végre aggódnom, bár cserébe feladtam a kényelmes kis fehérvári életemet – na bumm.
Az előbb csak átsiklottam a csajon, akivel találkozgattam, de most kicsit részletesebben is kifejtem mi volt a stájsz: az volt hogy Tinderen matcholtunk (tetszettünk egymásnak), én ráírtam, napokig alig írt, a korábbi tapasztalataimból kiindulva le is tettem az egészről, ámde egyszer egy balatoni szombat éjszaka (barátaim nyaralójában iszogattunk meg társasoztunk, a nyár egyik legjobb estéje volt) elkezdett írni. Sokat. Sőt. Kedves volt, és érdeklődő. Ahogy mondani szokás szó szót követett, le is egyeztettünk egy személyes találkozót (mintha valami biztosítási ügynök lennék brr), ami szintén jól sikerült (szerintem), vodkanarancsozgattunk a Fröccsterasszal szemben egy padon, és nagyon sok mindenbe beavatott az életéből. Ugyan ez kicsit megterhelő volt de alapvetően jó benyomást tettünk egymásra na. Aztán utána még egy hét chat, épült-szépült az intimitás, én meg kezdtem magam úgy érezni mint egy utolsó fasz ugyanis elkezdtem félteni a keserűséggel-fájdalommal kivívott szabadságomat (lásd előző post ugye). Szegény meg kezdte tényleg komolyan venni az egészet, én meg kezdtem magam egyre nagyobb gecinek érezni, úgyhogy kemény két hét ismerkedés után végül megpróbáltam elmondani neki, hogy én értem hogy ő már fix kapcsolatot keres (egy évig volt egyedül), de én meg nem, úgyhogy nem lenne túl fair (eddig sem volt az) ha abban a hitben tartanám hogy mi járni fogunk csak azért hogy megfektethessem. Nem mondanám hogy jól viselte, és nekem is sokszor eszembe jut az egész (ő is, a helyzet is), továbbra is fasznak érzem magam azért hogy én lettem az újabb seggfej faszi az életében aki csak játszott vele – mentségemre legyen szólva hogy legalább nem csináltam sokáig ezt. Szóval még mindig nincs kivel összebújnom de legalább oda megyek és akkor amikor csak én akarom – bár nem látom előre a jövőt, de esélyes hogy ez egy értékes időszaka lesz az életemnek.
Aztán a tekerés: keveset írtam róla pedig megérdemelne a téma akár egy külön postot is. Annyi élményem és sztorim volt a nyáron abból adódóan hogy nem otthon ültem, hogy azt megírni is nehéz lenne, de volt pár kiemelkedő közülük. A legnagyobb fless talán az volt, ami miatt órát kellett vennem most: még júliusban pont EFOTT volt Velencén, én meg a környékén kódorogtam biciklivel, ugyanis meló után célom volt letekerni egy nyolcvanast. A könnyebb megértés kedvéért itt az útvonal amit akkor megtettem:

Szóval elindultam olyan hat óra felé, közben megbeszéltem Tamás haverommal hogy odanézek hozzájuk a fesztiválra, megiszunk a parkolóban egy sört aztán én megyek haza Fehérvárra mert másnap meló. Ember tervez, Isten végez ugye: épp’ egy Zichyújfalu nevű település előtt jártam kint a prérin amikor láttam hogy az a kurva nagy vihar ami a Balaton felől érkezik (és később el is mosta a fesztivált) egyre közelebb nyomul hozzám, egyre fenyegetőbben csapkodja villámokkal a láthatárt. Mivel kezdett elkapni a halálfélelem (a gépem volt az egyetlen fémből készült tárgy közel s távol, nem örültem volna egy villámcsapásnak), ezért sietősre fogtam a tempót. Az első cseppek után még a telefont is rakhattam el a kormányra szerelt tartójából, úgyhogy azt se tudtam merre van a hazavezető út. Azért az előbb említett faluba még betaláltam, ámde a hirtelen beállt sötétség és a szakadó eső kombója arra késztetett hogy keressek egy beállót, ahol legalább a telefont meg tudom nézni, és infót tudok szerezni merre van Fehérvár. A fő utcáról egy vasútállomás balra táblánál lehajtottam gondolván ahol vasút van ott peron is van, azon meg általában van tető – eddig jutottam a gondolatmenetben amikor kétszáz méter megtétele után vallásos élményben volt részem: jobbra a mellékutca mellékutcájában egy kivilágított épületet pillantottam meg: egy kocsmát. Egy nyitva levő kocsmát! Mintha egy pillanatra a felhők közül egy fénycsóva is rávilágított volna, talán fanfárok is harsantak – de ebben nem vagyok teljesen biztos. Ami tuti, hogy egyből bevágtam jobbra, majd a hatalmas napernyő alatt kártyázó helyiek nagy meglepetésére lekászálódtam a bicikliről – szarrá ázva, biciklisnadrágban, sisakkal a fejemen ahogy illik. Köszöntem nekik illedelmesen, majd bevonultam egy sörért. Kiültem melléjük de aztán amikor igazán nekiveselkedett az eső és már attól kellett félni hogy a szél elviszi az ernyőt akkor testületileg bevonultunk az épületbe: az összeszokott kocsmaközönség és én, a városi hülyegyerek a biciklisnadrágjában. Bent aztán persze én is téma voltam: egy engem csak a Macskajajból az öreg cigányvajdára emlékeztető fószer kifaggatott hogy mi járatban vagyok, aztán amikor mondtam neki hogy csak egy kört akartam tenni, és visszajutni Fehérvárra amikor elkapott a vihar, akkor láttam hogy kattognak a kerekek rendesen, ugyanis sehogy se fért a fejébe hogy mi értelme van az ilyesminek. Gondolom feléjük a bicikli arra való hogy elguruljunk a boltba meg haza. Egy darabig kedélyesen elbeszélgettünk (betársult egy a legszebb éveit már maga mögött hagyó nő is, ő is kérdezett értelmeseket), megpróbált eladni nekem egy biciklit, aztán amikor csillapodott a vihar újra útra keltem. Ez utóbb marha nagy hülyeségnek bizonyult, ugyanis Zichyújfalu és Gárdony között még kétszer vert el mocskosul az eső, de olyan szinten hogy a nagynéha szembejövő autók lámpáinak fényében látszott ahogy hullámokban veri az aszfaltot az özönvízszerűen zuhogó vízfüggöny. Valahol itt ázhatott el úgy a karórám hogy megadta magát a készítőinek, de persze nem ez volt a legnagyobb gondom akkor éppen. Gárdonyban még átvágtam egy második Velencei-tavon (a csapadékvíz-elvezetésen van még mit csiszolni arrafelé), majd nagy nehezen visszajutottam Fehérvárra. Ott még megtisztelt egy buszsofőr egy háromméteres vízfallal, de már csak röhögtem, ugyanis képtelen lettem volna annál jobban elázni amennyire akkor már el voltam. A mérleg végül egy életreszóló élmény, egy tönkrement gagyi kínai óra, és egy enyhe megfázás volt – a telefonom túlélte a kalandot (legalábbis azt még, utána kicsit összetörtem, meg elhagytam Veréb-fesztiválon).
Szóval biciklizni élmény, biciklizni fasza, meg le lehet döbbenteni a haverokat az olyan mondatokkal hogy „ja, hétvégén letekertem Pápára meg vissza” (ez laza 210 km). És amúgy meg igenis el lehet kezdeni egyszerűbb felszereléssel is, a lényeg a kitartás. Még én sem vettem normális országúti gépet, de lehet hogy ez amúgy is jövőre csúszik – egyelőre a kettlebell a prioritás és az izomfejlesztés.
A legközelebb talán elmesélem azt is hogy hogyan változott meg a kockulással a viszonyom, de mára ennyi elég is lesz helyzetjelentésnek. Megvagyok, jól vagyok. Legyetek ti is jól, az nem egy rossz dolog, hanem egész jó. Csók.

Különösebb bevezető nélkül következzen a gyónás, aztán majd elregélem az okokat is: nemtom mennyire nagy achievement de a hétvégén egy fesztiválon olyan részeg voltam hogy elhagytam

• a telefonom
• úgy saccra harmincezret a pénztárcámból
• egy LED-es lámpást, amiről azt hittem tök poén lesz majd vele mászkálni

Aztán:

• egy délután leforgása alatt megittam vagy fél liter töményt (nem tudom pontosan mennyit) a rengeteg bor-sör mellé
• utána ott bőgtem a sörpadon mint valami hülye fényes nappal – biztos felemelő látvány volt a strandoló kiccsaládoknak (ugyanis a csornai termálfürdőben volt a fesztivál megtartva)
• kissé lenyúztam a bőröm itt-ott amikor elestem a medence partján
• az éjszaka folyamán olyan halálosan idegesítő voltam egy csajnak, hogy hétfőn bocsánatot kértem tőle Facebook-on (saccra kétszázszor elmondtam neki hogy milyen szépnek tartom, de a maligán miatt nem vettem észre hogy nem díjazza – nem meglepő módon mondjuk)
• egy másikba is szerelmes voltam, azzal is beszélgettem sokat – persze nem ismerném már meg
• vasárnap hajnalban úgy szeleteltem Palotaira mintha egész életemben ezt csináltam volna

Viszont: szereztem egy csomó új barátot akiknek hatalmas csalódást okoznék ha személyesen találkoznánk ugyanis ők azt hiszik hogy kurva nagy party animal vagyok – aki ismer tudja, hogy ez nem igaz, egész egyszerűen csak úgy viselkedtem a rengeteg rövidtől.

Aztán a két nap folyamatos vedelés után persze a vasárnapom valami elképesztő kínok között telt. A barátaim hazafuvaroztak ugyan a pápai családi lakásba, de ami utána jött attól ezerszer megbántam minden bűnömet. Egyrészt eszembe jutott minden kínos részlet amelyekre jobb lett volna nem emlékezni; másrészt pedig egyedül, depressziósan, magamat egy utolsó szarnak érezve álltam ki a másnaposság minden csapását miközben a dög meleg szobában próbáltam aludni hogy jobban legyek. Persze nem sikerült. Estefelé aztán elmentem a buszpályaudvarra, hogy visszajussak Fehérvárra. Már a peronon rájöttem hogy kerülget a hányinger, de gondoltam nincs akkora gond. Valami tinipicsák hűsöltek tőlem ötven méterre a fák alatt, és szerintem rajtam röhöghettek, ugyanis vagy fél órával a buszindulás előtt kiálltam a napra. Aztán amikor észrevettem egy Fornettist ahol nyitva volt a boltajtó, és odamentem megkérdezni nyitva vannak-e (iszonyatosan jól esett volna egy ásványvíz), és megkaptam a választ hogy dehogy vannak, elvégre vasárnap van (csak árufeltöltés zajlott), akkor kitört az a fajta primitív, fejhangú röhögés amit legszívesebben talppal fojtottam volna beléjük.

Aztán felszállásnál egy nő nagyon megbámult, pedig Isten a tanúm rá hogy mindenre vágytam csak kíváncsi tekintetekre nem – remélem a napszemüvegem eltakarta a hétvége nyomait valamelyest. A buszon aztán a nyálam nyelését néha egy-egy apró büfivel és ásítozással kombináltam, hogy ne hányjam el magam, közben minden megállónál azon gondolkodtam hogy leszállok és telefonálok anyáméknak hogy vigyenek vissza Pápára. Aztán valahol Veszprém körül úrrá lettem ezen a problémán, jött helyette a depresszió hatalmas hullámokban. Az összes negatív érzés amit valaha éreztem szépen megtalált egyesével kezdve a „nem vagy alkalmas párkapcsolatra”-tól a „kibaszott életképtelen vagy, csak egy weirdo-t (bocsánat, nem jut eszembe a magyar megfelelője) látnak benned az emberek”-n át a „soha többé nem lesz barátnőd, látod, még a hétvégén se sikerült becsajoznod”-ig bezárólag. Persze ezeket most már tételesen meg tudom cáfolni (figyelj: 1. kilenc évig jártam egy csajjal, és a végén végül maradt volna velem – de erről később 2. józanon ugyan néha kicsit antiszoc vagyok, de akik megismernek igenis szeretni szoktak – sőt, jobb napjaimon még a pénztárosnők is 3. hát persze hogy nem sikerült ennyi piával ilyen állapotban – ha sikerült volna akkor is csak egy hasonló állapotú csajjal, annak meg aztán rengeteg értelme lett volna), de akkor, ott úgy éreztem hogy ennyi volt, vége az életemnek. Aztán végre megérkeztem Fehérvárra, leszálltam és hazamentem az albérletembe.

Jött a hétfő, menni kellett reggel dolgozni. A tény, hogy még ma (kedden) is másnapos voltam azért talán jelzi hogy milyen volt a hétfőm… Még ma is azon gondolkodtam hogy történhet-e olyan hogy valaki agykárosodottra issza magát két nap alatt annyira nem tudtam se artikulálni se gondolkodni. Alapvető összefüggéseken kellett elméláznom, például egy egyszerű adminisztratív feladat, a bérletelszámolásom leadása is csak úgy ment ha többször elolvastam a lépésről-lépésre doksit hozzá.

És elérkeztünk a ma estéhez. Már jobban vagyok, talán meg sem őrültem, és ráadásul Bobó barátommal órákat lelkiztem chaten (amiért nem tudok elég hálás lenni neki), ami rendberakott végre valamelyest. Ha idáig jutottál az olvasással akkor talán megfogalmazódott benned a gondolat hogy ugyan mégis a faszért kellett magamat ennyire szétvágni, amikor a blog annak a ténynek állít mementót hogy én egy kiegyensúlyozott, pragmatikus csávó vagyok alapból (szakmai ártalom). Most elárulom (na jó, már elárultam): kilenc év után pár hete szakítottunk a barátnőmmel. Eleinte ő mondta hogy szüneteltessünk, aztán három hét után – amikor visszakozott volna – már én mondtam hogy ne folytassuk tovább. Aztán az utána következő pár hét egész jól telt (hatszáz kilométer felett tekertem júliusban, ilyesmik), de aztán múlt héten egyre-másra kapott el a szomorúság. Szomorú voltam, mert sirattam a kapcsolatot, féltettem őt (fogalmam sincs hogy érezheti magát, nem akarom komplikálni a helyzetet azzal hogy beszélek vele), és elkezdtem szorongani hogy mi lesz velem, mi lesz ha évekig nem lesz most barátnőm. Addig jutottam, hogy már egyéjszakás hülyeségekkel is beértem volna… Aztán jött a fentebb szétvesézett fesztivál a hétvégén ilyen lelkiállapotban. Péntek délelőtt ezt írtam ki a Facebook-ra:

Az agyam egy hatalmas gépezet; fogaskerekek, tengelyek és lendkerekek átláthatatlan szervezett káosza és ma este addig fogom a zakatoló fogak közé a sötétébe önteni a ragacsos sűrű masszát amíg az egész kurva alkotmány recsegve-ropogva meg nem áll.

És így is tettem. A pia mint megoldás kurvára nem működik most már tudom: hiába voltam én a fesztivállat, hiába volt a végén már az a feeling hogy az én dumáimat mondták vissza emberek („iszunk még egy rövidet hülyeségből-faszságból?” meg ilyenek), de csak szomorúbb és elkeseredettebb lettem a végére. Amúgy se túl vidám az ember másnaposan, de vasárnap én leereszkedtem kicsit a privát poklom mélyére megmártózni a fehéren izzó magmában. Két nap kellett aztán hogy visszanyerjem valamelyest a lelki egyensúlyom, de közel sem állíthatom hogy minden rendben lenne: az a büdös kurva nagy helyzet hogy nem tudom eldönteni hogy csak túl friss-e a szakítás a kilenc év után, vagy alkatilag vagyok képtelen egyedül lenni, de úgy érzem magam mintha valami prematurális kapuzárási pánikban szenvednék: iszonyatosan hiányzik egy nő, és ha most összejönne egy egyéjszakás, akkor tuti hogy ott sírnék a vállán utána. Ami azért „megnyugtat” az az, hogy még jelen állapotomban is tudom hogy valszeg jól döntöttem amikor a szakítást választottam, bár azért még vannak kétségeim ahogy az alábbi chatrészlet is illusztrálja:

JonC: az a kurva nagy dilemma bassza szét éppen a kicsiny lelkem

JonC: hogy küzdjek-e tovább egyedül a bizonytalan, de mindenképpen tisztább, korrektebb jövőért

JonC: vagy táncoljak vissza hogy nekem ez nem megy, és menjek vissza a <exbarátnőm keresztneve>-hoz

JonC: de tudom hogy ez lenne a rossz döntés

JonC: nemtom érted-e

JonC: nem azért mert hülye lennél 🙂

JonC: csak ez egy elég extrém élethelyzet

JonC: sanszos hogy csak ki kellene bírnom

JonC: de valami iszonyat nehéz, kurvára egyedül érzem magam

JonC: ez az én nagy bajom

Most éppen ott tartok hogy nem mernék csajokkal beszélni, inni meg aztán pláne nem, szóval sikerült pár hét leforgása alatt lelki roncsot csinálnom magamból, de tapasztalatnak nem lesz ez rossz – csak éljem túl valahogy. Kérlek drukkoljatok 🙂 Update: ja, és lányok, írjatok! 🙂

Több mint két éve nem futtattam le magamon ezt, épp’ itt volt az ideje. Tök jó lenne tudni hogy más is szokott-e így érezni (erős a gyanúm hogy igen): közepesen hosszú ideje (esetemben most egy-két hetes távlatról beszélek, de ez lehet több is) érzed úgy, hogy túl feszült vagy, nem elég jó a hangulatod, valamiféle börtönnek kezdenek tűnni az ugyanolyan napok, és nagyon tudatosan át kell gondolnod, hogy mégis mitől lehet ez. Ez ma tört ki végre belőlem, mert ugyan tettem kísérleteket az okok felsorolására korábban is de csak most sikerült tárgyilagosan, pontokba szedve összegeznem a problémákat. Mi mást is olvasnál te, kedves látogató szívesebben, mint egy hülye kocka nyavalygását hogy de szar az élet, nemdebár? 🙂 Lássunk is hozzá:

Meló. Érdekes hogy pont ez jutott eszembe először, pedig minden érv amellett szól, hogy törekedni kell arra hogy ez hasson ki a legkevésbé az ember hangulatára – esetemben sajnos jelen helyzetben hasztalan. Az a büdös nagy tényállás ugyanis, hogy éppen egy olyan periódusban vagyok a cégemnél, amely arról szól, hogy „oké JonC, hogy okos meg ügyes csávó vagy, és látod, igyekszünk ezt értékelni, de mi lenne ha most megcsinálnád ezt a három emberre való melót mondjuk feleannyi idő alatt mint ahogy ők tudnák?”. Jó, persze ez nem személyes támadás volt a főnökség részéről, de a végkimenetelt (miszerint vért izzadok hetek óta, és januárig nincs egy szabad percem sem – legalábbis odabent) tekintve ők is benne vannak vastagon. Volt ugyanis egy durva elvándorlási hullám kereken egy éve, amely során sok olyan kolléga intett istenhozzádot a csapatomnak, akiknek a hiánya (szakmai szempontokból értve leginkább) most kezd igazán fájóvá válni. Maradtunk ugyanis kb. négyen akik a legkomplexebb melókkal is megbirkóznak így vagy úgy, és ezzel durván kisebbségbe kerültünk a többiekkel szemben, akik meg nem annyira akarják ugyanezt bevállalni. Persze, cserébe mi vagyunk kiemelve, minket emlegetnek pozitív előjellel, és talán még pénzből is több csurran néha, de jelen helyzetben úgy érzem, hogy az a plusz ami a bankszámlámon jelentkezik (jelentős része mondjuk a hétvégi túlóráknak hála, amelyeket sokszor megint csak azért én viszek el mert nem adnám oda a teamnek jó szívvel az adott melót félvén hogy elcseszik) nem kompenzál azért az idegállapotért amiben a napjaimat élem. Amúgy azt fontos hozzátenni (és milyen jó hogy próbálom megfogalmazni mi van velem, erre is most, írás közben jöttem rá!), hogy valószínűleg nagyban hozzátesznek a további pontokban leírt tényezők ahhoz, hogy most túl soknak érezzem a terhelést, ugyanis volt már hasonlóban részem amit sokkal könnyedebben tudtam abszolválni. Most viszont olyasmit érzek hogy végtelen megkönnyebbülés lenne legalább a felét a melómnak odaadni valakinek a csapatból lesz ami lesz. Ez az érzés azért ritka vendég volt nálam az elmúlt majdnem hét évben.

Magánélet. Ez többrétű problémakör az életemben. Kezdjük azzal, ami talán a leggyorsabban fog elmúlni (bármilyen kegyetlenül is hangozzék), de egy hete pörgök rajta, és úgy csimpaszkodik a lelkembe mint valami gonosz majom: egy volt kollégám, kedves ismerősöm meghalt majdnem két hete rákban. Fel nem foghatom hogy a picsába történhet ilyesmi egy életerős harmincas évei közepén járó kedves, csendes, értelmes sráccal ráadásul úgy hogy tavaly decemberben még beszéltem vele és akkor még kutya baja sem volt. Aztán múlt hét péntek délután jött a hír hogy hosszas szenvedés után meghalt november elején. Azóta keresem-kutatom az emlékeimben vele kapcsolatban hogy volt-e bármi jele hogy így fog véget érni az élete (nem volt) miközben folyamatosan kínoz a szomorúság amikor csak eszembe jut.  Egyelőre még mindig sokkban vagyok, el nem tudom képzelni mit érezhetnek a szülei és a barátnője, ha én, a távoli ismerős így meg vagyok rogyva.

Aztán a múlt hét pénteken történt a párizsi terrormerénylet is, ami szintén elég traumatikus volt a számomra, ugyanis tippeljetek mikor van a születésnapom… Bizony, pont azon a napon kaptam a halálhírt ÉS mészárolt le pár ostoba faszfej egy csomó védtelen, fegyvertelen embert Franciaországban. Érdemesnek tartom idecitálni Puzsér Robit ha már szóba jött a robbantgatás-lövöldözés. Robi, tied a szó:

Továbbá:

Mindazonáltal hogy nem vagyok a téma felkent szakértője (ellentétben Robival, haha) azért azt szeretném hozzátenni hogy nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol az emberek felfegyverkezve járnak koncertre. Épp’ elég érthetetlen az én értékrendemmel az, ha a khm… „testvérek” pillangókéssel a zsebükben közlekednek a városban, nem hinném hogy túl sok jót szülne ha elárasztanánk a lakosságot lőfegyverekkel. És az érvelés miszerint tekintsük az Isten adta népet felnőttnek ezerszer és milliószor bukott már meg: egy olyan világban ahol előbb hisznek az emberek a különféle áltudományos faszságokban mint a tényekben, ahol az orruknál fogva lehet vezetgetni őket rengeteg témában (jó példa rá a menekültkérdés, friss cikk az Indexen hogy milyen kurva fogékony a magyar a készen prezentált, gondolkodást nem igénylő igazságokra) ott szerintem nem szabadna erőltetni a szabad fegyverviselést. Robi ráadásul gondolom nem látja az összefüggéseket az amerikai gyilkossági statisztikák és az ott dívó fegyverfetisizmus között. A másik oldalon persze ott van a jó öreg „dehát a rendőrség nem védi meg az állampolgárt” duma, de bazmeg nem az a megoldás erre hogy mindenki kezébe pisztolyt nyomunk hanem az, hogy leváltjuk az alkalmatlan, korrupt rendőri vezetőket és növeljük az állomány hatékonyságát. Na de ennyit erről, elkanyarodtam. Csak megemlíteni szerettem volna a történteket, mint a hangulatomat negatív irányba befolyásoló tényezőt.

Aztán magánéletinek tekinthető az az amúgy tök jó tény is, hogy néhány hónapja elköltöztem a régi albérletemből egy újba. Az okokról csak annyit, hogy a főbérlő néni (akit csak öreg sznob picsának tudnék hívni ha nem lennék ilyen illedelmes fiatalember) úgy döntött hogy megszabadul tőlem mondván én milyen keveset fizettem neki hat évig. Az olyan apróságok, hogy semmivel se fizettem kevesebbet mint a másik két lakó (hárman béreltük a lakást), vagy hogy ha annyira nem volt megelégedve a beszedett pénz mennyiségével akkor időközben kellett volna emelni, nem pedig a kauciómat megpróbálni visszatartani ezzel az érvvel (persze aztán megfenyegettem ügyvéddel és mégis visszakaptam) nem nagyon zavartatták őnagyságát, kipaterolt. Egész gyorsan találtam egy saját lakást, amit most egyedül bérlek, és finoman szólva úri helyem van itt (200/100MB net, bitches! kár, hogy a router nem bírja, vennem kéne valami normálisat :)), ráadásul az első pár hétben nagyon élveztem ezt a fene nagy önállóságot, de most, pár hónap elteltével kezd kikezdeni a magány. Talán ezért is kezdtem el streamelni. Mindenesetre egyre jobban zavar hogy egyedül vagyok egy büdös nagy kéróban, a bankszámlámon meg túl sok az elköltendő pénz… Szomorú sorsom van na. Viccelődök itt, de tényleg egyre kevésbé érzem magam jól itt, délután öttől másnap reggelig egyedül mint a kisujjam. Szeretném ha a barátnőm felköltözne hozzám (most száz kilométerre lakik a bázisvárosunkban, hétvégente oda járok haza), de egyelőre ő se nagyon erőlteti meg magát a témában. Én meg kínomban néha magamban beszélek, meg Kispált énekelek mert megőrjít ez a fene nagy csend itt.

Aztán van még egy dolog, ami főleg szerencsétlen Krisz (így hívták az elhunyt ismerősömet) sorsának fényében különösen aggaszt: a szegycsontom alatt pár hónapja észrevettem egy csomót. El is mentem vele a háziorvosomhoz, aki azt mondta (és ez összevágott azzal, amit a neten találtam a dologról), hogy csak a porc van begyulladva és ez normális. Az egyetlen bajom mindössze az, hogy elég sűrűn szokott fájni is ez a szar, úgyhogy gyanítom hogy nem annyira természetes a megléte. Hamarosan újra meg is látogatom a dokit, de egyelőre erre sincs időm (szabadnapot kéne kivennem, nem helyben van), ami meg szinte lehetetlen, lásd kurva sok munka, első pont.

Azért vannak jó dolgok is: az előző postban már említett streamelés tök jó hatással tud lenni a lelkiállapotomra, már ha éppen nem vagyok megdögölve egy húzós nap után. Ez mint új hobbi most lelkesít, mint ahogy az is hogy ezzel az írással már 290.3213%-kal túlteljesítettem a tavalyi novemberhez képest a blogaktivitási normát (nem kell utánaszámolni, kétszer leellenőriztem). Ja és tetszik a Metro 2034 könyv is, főleg mivel még a sorozat első részénél, a Metro 2033-nál is plasztikusabban, hátborzongatóbban prezentálja hogy micsoda elmondhatatlan veszteség érte az emberiséget azzal, hogy egymást megszórtuk némi atommal. Ami még tetszett benne az az, hogy ad egy teljesen hihető forgatókönyvet arra nézve hogy hogyan juthat el a világ arra a pontra hogy ne érdekeljék az atomháború következményei. Jó kis könyv nna. Előtte a Lovecraft-összesnek fogtam neki, az első kötet feléig el is jutottam aztán elfogyott a lendület. Különben sem érdemlem meg az öreg zsenialitását: számomra az jött le pár novellája elolvasása után (Árnyék az időn túlról, Az őrület hegyei, stb.) hogy ugyanarra a kaptafára írja a sztorijait: adva vagyon egy nagy kalandvággyal, ámde kevés józan ésszel megáldott expedícióvezető (vagy tag), aki egyedül, vagy egy haverjával elmennek az Antarktiszra/Ausztráliába/valahova a világ végére, ott rábukkannak egy évmilliókkal előttünk a Földön élt iszonyatos faj régen elfeledett városára, bemennek (mert miért ne mennének), ott mászkálnak egy kicsit, lehetőség szerint minden elővigyázatosságot félretéve lemerészkednek valami hosszú lépcsősoron a mélybe, aztán jön a rütyütyü, azt mondja hogy „húúúú”, ők kimenekülnek, és lehetőség szerint jól megőrülnek a látottaktól. Mindez sok körülményes táj- és fajtörténelmi leírással (nem viccelek, az egyik novellában az ősi város domborműveiből kiolvassák a faj teljes történelmét a kezdeteitől a bukásáig… wtf?), és nehézkes nyelvezettel előadva (jó, kb. száz éve írta őket Lovecraft, ez megbocsátható). Szóval én nem tudtam elég komolyan venni a novellákat hiába kellett volna félnem tőlük, ez van. A Metro 2034 viszont a jelenkorba ágyazva mutat meg egy egész hihető jövőképet, nem hiába libabőrös tőle az elmém (ezt most tessék elképzelni. Ugye hogy nem megy? Ez költészet :)).

Szóval azért vannak pozitívumok is, amelyekkel majd csak átvészelem ezt az átmeneti időszakot. Ha kevéske értelmes gondolatom közül van amelyiket mindig szem előtt tartom és szentül hiszek benne, hogy igaz az az, hogy minden csak átmenet. Minden csak ideiglenes, a rossz idők és sajnos a szépek is elmúlnak egyszer. Nem szabad elhamarkodottan leírni az életet csak azért mert egy rövidebb-hosszabb időre szarrá válik.

Ezekkel a bölcs, Coelho mestert megszégyenítő gondolatokkal zárnám a mai postot.

Nagyon érdekes dolog történt velem: olyan meghasonulást éltem át múlt héten, amilyenre nagyon ritkán volt eddig példa az életemben, és jelentem ez azóta is gőzerővel történik. Minden nap. Minden órában. Minden percben (szinte). Ahhoz képest ugyanis, hogy a szóbanforgó játék első része annyira nem tetszett, hogy még finnyáskodó postot is írtam róla (olvasható itt) a folytatás úgy beszippantott mint hosszú ideje semmi. Alig várom, hogy hazaérjek, ledobjam a hátizsákomat, és végre elindítsam. Olyankor elfelejtem az éhséget, a fáradtságot, ha kihűlt a szoba, ha rámtörik a bejárati ajtót a kommandósok – elfelejtek mindent. Ezt a fajta függőséget legutóbb talán a Minecraft volt képes elérni nálam, de az is évekkel ezelőtt. Ezért nagyon hálás vagyok a Gearbox Software-nek, ugyanis bebizonyították, hogy még így harminc éves fejjel (leírni is rossz) képes vagyok rajongásig szeretni egy remekműként aposztrofálható játékot ahelyett, hogy egy kézlegyintéssel elintézném – ahogy az az életkorom okán elvárható lenne tőlem. Következzék néhány gondolat a Borderlands 2-ről.

Ugyan az első rész emléke már meglehetősen kopottas a memóriámban, de arra azért emlékszem, hogy egy idő után halálra untam magam a nem létező sztori, a jellegtelen mellékszereplők (leszámítva Claptrap-et persze) és a monoton játékmenet miatt. Annyira egysíkú volt az egész, hogy csak azzal lehetett volna tovább súlyosbítani a helyzetet, ha a terepeket is randomban generálta volna a gép. Nem tetszett, nna. Aztán eltelt 4 (négy!!) év, és nemrégiben egy leárazáson megláttam a második rész GOTY (Game of the year) verzióját annyiért, amit még hajlandó lettem kiadni érte, és lecsaptam rá. Felvetődik a kérdés, hogy ha az elődjét ennyire nem komáltam, akkor miért fizettem egy fillért is a folytatásáért. Nos, ez azért történhetett meg, mert időközben azért olvastam pár cikket/postot, meg néztem pár review videót róla (például ezt), és biztatónak tűnt, hogy több helyen megemlítették azt, hogy az első rész gyerekbetegségeit egész ügyesen kigyomlálták belőle. Az öt délután alatt beleölt 26 órám árulkodik róla, hogy ez mennyire igaznak bizonyult.

„Minden éjjel róla álmodom, de vajon mik ezek a foltok az ágyamon?!”

Barátságos kis kikötő. Most már az, miután lemészároltam egy hadseregnyi elmebeteget.

Napfelkelte a jégmezőn.

Bumm, hecccsát!

Pandora északi éjszakái kifejezetten szépek.

Barátságos orvosi rendelő.

És tényleg. A felirat nem hazudik.

A játék ugyanis fasza. Tényleg. Hangulatát, játékmechanikáját, történetét, mellékszereplőit, zenéjét, egyszóval mindent tekintve az. Egy finomra cizellált, művészi értéket képviselő karórához tudnám hasonlítani, amelybe azért csúszott egy-két apró tervezési hiba, amelyek zavaróak ugyan, de a fő célt – miszerint le tudjuk olvasni a pontos időt – nem befolyásolják. Csak néha nem működik a dátum kijelzése, esetleg a háttérvilágítás – de ezekről majd később.

Nézzük a történetet: öt évvel az első rész történései után járunk. Pandora bolygója még mindig nem kifejezetten az a barátságos hely, ahová szívesen elhúznál a családdal nyaralni: a helyi faunát alkotó harci festésekben pompázó pszichopaták és a különféle karmos-agyaros dögök még mindig nagy számban (értsd: unlimited spawn :)) képviseltetik magukat, de mondjuk hiányoznának is, elvégre kik dobálnák az XP-t, meg a loot-ot ha egyszer csak eltűnnének ugye. A lakosság épeszűbbnek tekinthető része (hirtelenjében mondjuk Scooter ugrott be, mint ellenpélda) éppen Handsome Jack (ez a név…) elnyomása alatt sínylődik, és a Sanctuary (Menedék) nevű városkában próbálja magát meghúzni, amíg fel nem tűnik egy hős, aki egyszemélyes hadseregként el nem intéz minden apró-cseprő ügyet, amit ők túl lusták megoldani. Na vajon ki lesz ő… Innentől kezdve a feladatunk lesz egyrészt Jack megregulázása, másrészt pedig a helyiek által adott helyenként csak a „beteg” jelzővel aposztrofálható mellékküldetések abszolválása. Nagy vonalakban. Ez persze történetnek meglehetősen sovány, ámde éppen elég, márcsak azért is, mert a hangsúly úgyis a sok kis mellékszálon és az azokból áradó tömény hülyeségen lesz. Számomra ez az egyik fő aspektus ami eladja a játékot: az a kibaszott beteg humora, aminek hála néha hangosan röhögtem szobám csendes magányában. Példaként állíthatnám a küldetést, amelyben egy AI Core-t (egy robot agyát kb.) kell új testbe költöztetnünk, miután a régi tönkrement. Előtte persze megígéri, hogy annak ellenére nem fog ránk támadni, hogy erre van programozva, mert ő tudja mi az a hála, meg a betyárbecsület, meg különben is nem olyan családból származik. Namármost, amikor már harmadszorra kell darabokra lőnünk, mert valahogy mégis mindig kitör belőle az állat miután új testbe raktuk és váltig állítja, hogy a következőnél kiscserkész becsszóra nem fog „MEGDÖGLESZ!” felkiáltással ránk rontani, akkor már érezzük, hogy a készítők kurva pihentek lehettek a fejlesztés egy bizonyos szakaszában – mondjuk úgy végig. A küldetés vége pedig az, hogy elfárad a folyamatos háborúzásban (amely során valahogy mindig ő húzza a rövidebbet), ezért megkér, hogy helyezzük el egy nyugodtabb környezetben – mondjuk egy zenegépben. Persze itt sem bír magával, de nem akarom lelőni a poént – ez csak egy ízelítő volt, hogy mennyi hülyeségben lehet részünk a játék során. Ezek jelentős része a mellékküldetésekből származik, szóval érdemes minél többet (értsd: mindet) megcsinálni belőlük.

Ez azért is halmozottan igaz, mert ezzel is folyamatosan fejlődünk, és a fejlődés a játék lényege, a sava-borsa. Más FPS-ekben megszokottaktól eltérően itt nem csak egy skill tree van, ahova a szintlépéseknél kapott XP-t eloszthatjuk, hanem rengeteg minden, amelyek finomhangolásával a saját játékstílusunkra szabhatjuk a képességeinket. Ott vannak például a különféle páncélok (amelyek egész vad egyedi képességekkel is rendelkezhetnek, például savval fröcskölhetnek be minden közelharci fegyverrel ránk támadó ellenfelet), a gránát mod-ok (a vadság ezekre is igaz, a savval/elektromossággal/tűzzel/robbanással/ún. swlag-gal operálók mellett létezik közülük olyan is, ami odarántja az ellenfeleket magához a detonáció előtt, és ez csak egy példa volt a sok közül), és a különféle egyéb használható tárgyak, amelyeket egy-egy slotba lehet beaktiválni hősünk adatlapján. Emellett persze megvan a fejlődési fa is, csak egy apró csavarral: a tapasztalati mellett ún. badass pontokat is kapunk különféle célok eléréséért (kedvencem a Turret Syndrome, amely a vezethető autók fedélzeti géppuskájával való ölésért jár), amelyek segítségével apró lépésekben (nagyságrendileg +0.5, meg 1% – ilyeneket tessék elképzelni) növelhetjük karakterünk életerejét, gránátjainak hatását, ilyesmiket. A poén ebben a fajta fejlődésben az, hogy így elméletileg az elérhető fejlődés végtelen, ugyanis ezek a célok sosem fogynak el, sosincs olyan, hogy egy bizonyos pont után már hiába gyújtunk fel 10000 ellenfelet mégsem kapunk semmilyen bónuszt utána. Ha jól értelmezem a leírásokat a neten ezek a skillek ráadásul átörökíthetőek más karakterjeinkre, tehát ha újrakezdjük a játékot egy másik szereplővel ezek akkor sem tűnnek el.

Apropó karakterek: az alapjátékban négy fajtából választhatunk, a Mechromancer és a Psycho DLC-ként került bele utólag. Én a Salvador névre hallgató gunzerkert terelgetem éppen, a többiekről nem tudok túl sokat. Az ő képességeit viszont már elég jól ismerem, a következőket kell tudni róla: a nagy fegyverek és a nagy csöcsök-seggek barátja (utóbbit csak tippelem), a minél nagyobb tűzerőt részesíti előnyben a sunnyogással és a taktikázással szemben. Speciális képessége (mindegyik kasztnak van) a limitált ideig tartó akimbo mód, amely során egyrészt dupla tűzerővel rendelkezik, másrészt az életereje is jelentősen növekedik amíg tart.

Mint látható azért vannak mélységei rendesen a játéknak, és a fegyverekről még egy szót sem ejtettem. Ezen aspektus különösen mókás annak fényében, hogy nyolc gyártó – szerintem – végtelen számú eszköze kerülhet a birtokunkba. A végtelen talán túlzás, de tény, hogy a 26 óra alatt amióta tolom még nem akadt a kezem ügyébe két egyforma kinézetű darab, pedig kipróbáltam vagy harminc-negyven különbözőt! A választék elképesztő, iszonyat durva randomgenerátort pakoltak a játék alá, amely hatékonyan variálja a különféle fegyveralkatrészeket úgy, hogy nagyon-nagyon ritkán találjunk két egyformán kinéző darabot. Fontos, hogy eddig csak a kinézetről beszéltem: a statisztikák megint csak más lapra tartoznak (itt hadd jegyezzem meg, hogy ezeket azért lényegesen egyszerűbb véletlenszerűsíteni). Ezek böngészésével fog eltelni a játékidő egy jelentős hányada, amelyet az első részből megismert compare funkció azért nagyban megkönnyít. A sebzések, tárkapacitások, tűzgyorsaságok és egyéb jellemzők tengerében elveszni eleinte ijesztő lesz, de idővel egyrészt megtanulja az ember azt, hogy hogyan lehet egy szemvillanás alatt megállapítani egy fegyverről, hogy érdemes-e tüzetesebben megvizsgálni, másrészt pedig idővel úgyis megtaláljuk a kis kedvenceinket, amelyekhez ideig-óráig ragaszkodunk és csak a többit variálgatjuk a tárgylistánkban. Ellentétben a karakterstatisztikákkal a fegyvereket nem lehet fejleszteni, de amikor egy játékban a legutolsó megüthető fűcsomóból is mesterlövészpuskák potyognak ki (nem túloztam) ez talán elnézhető. Az eszetlen lootolás elsőszámú célpontjai az egyre jobb csúzlik lesznek – ennek kapcsán meg kell említenem az egyik pozitív vonását az első résznek, ami itt is létezik: nincs is annál nyálcsorgatóbb érzés, mint amikor egy végigküzdött dungeon végén egy mechanikusan szétnyíló láda eléd tárja a ritkábbnál-ritkább darabokat. Ugyanígy spannolja az érzékeidet az a látvány, ahogy szanaszét robban a rengeteg felvehető pénz, fegyver, és egyéb tárgy egy-egy húzósabb főellenség legyőzése után.

Tájkép csata után.

Ő Lilith, a szirén.

Miaf… a nyakába vette a törpét? 🙂

Na jó, akkor ne erőltessük a beszélgetést.

Godrays. Godrays everywhere.

Még egy északi éjszakás kép. Ezekből sosem elég, ugye?

Már megint a mocskos fantáziám, de a rúzsozott szájról, meg a tipről (valaminek a hegye az egyik jelentése) más jutott eszembe, nem a borravaló.

Ha már említettem a grafikát: a képregényszerű cell-shaded megoldás most is nagyon tetszett, bár nem nevezném különösebben nagy durranásnak. Ami kiemelkedő és nagyon tetszett viszont az a napszakok váltakozása. Például napfelkeltekor/naplementekor van godray rendesen (ez egy shadereffekt, azt szimulálja amikor egy éles fényforrás és közéd egy tereptárgy kerül, ami megtöri a fény egységét, így az sugarakra törik), éjszakánként a jeges-havas táj felett van északi fény, ilyesmikre tessék gondolni. Aztán a fizikai motor is remekel: nagyobb robbanásoknál szállnak szerteszét a darabkák rendesen, a savas- és egyéb folyadékokkal operáló fegyverek nyomán keletkező tócsák egész élethűen folynak a lejtős felületeken (bár arra még éveket kell majd várnunk, hogy valóban élethű folyadékokat láthassunk a monitoron az tuti). A fizikai motor számlájára írható sok nyálcsorgató momentum: a Crystalisk névre hallgató szörny halálakor például gyönyörű sárga kristályokat lövell magából, míg a levegőből levadászott helikopterek pilótái a jó pár darabra szakadt gépükkel együtt csapódnak a talajba gyakran harsány röhögésre késztetve az egyszeri játékost. Az mondjuk fura, hogy a már elhullott ellenfelekre nem hat a fizika (hiába dobsz közéjük egy gránátot, semmi sem történik), de ez legyen a legkevesebb.

Humoros fiúk a fejlesztők. A pokol bugyraiban ahova az efféle poénok kiagyalói kerülnek különösen szeretik az ilyen mókás srácokat.

Hajnalodik, kiugrom az ágyból, a claptrap-em már vár reám.

Savas golyót lövő mesterlövészpuska és sok fény. Nice.

Imádom az ilyen szituációkat.

Too. Much. Skyrim.

Hangulatos helyszínekből nincs hiány.

Szokták mondani hogy a nő 180 kilónál kezdődik.

Ami pedig tényleg felteszi a koronát az összhatásra az a zene. Egyrészt az intro alatt felcsendülő szám kurva jó (ezen a videón 2:54-től), de amikkel a kietlen tájakon barangolást aláfestették sem rosszak, sőt. Csengő-bongó gitártémák, némi industrial, egy kis rock, egy kis techno, de semmi olyan ami – ahogy Szirmai Gergő a filmzenékkel kapcsolatban fogalmazott ebben a videóban – új szereplőként lépne be a történetbe. Önmagukban nem állnák meg a helyüket, de vegyítve a látvánnyal csodálatos összhatásban teremtik meg a nagy betűs HANGULATOT.

Persze tökéletes játék nincs, csak ahhoz nagyon közel álló, és ez alól a Borderlands 2 sem kivétel (ez annyira sablonos volt, hogy tutira szerepelt már több tucatszor a hazai számtechmagazinokban leírva :)). Pár apró és pár kevésbé apró idegesítő momentum azért akad. A kevésbé bosszantók közül hirtelenjében a néha előforduló fizikai bugokat tudnám megemlíteni (levegőben lebegő tárgyak, egy kutyaszerű lény elgázolásától 6-8 méter magasra repülő dzsip, ilyesmik), de ezek nem befolyásolják a teljes képet, miszerint a cucc iszonyatosan össze van rakva. Egy bosszantó dolog viszont az egész játékot átszövi (és ez szigorúan magánvélemény, úgy tessék kezelni), és szerves részét képezi a fejlődési mechanizmusnak. Ez pedig a lootolás, azon belül is az a leplezetlenül és pofátlanul az időhúzásra épülő, idegbajba kergető fajta, ami arról szól, hogy egy adott pályarészen van mondjuk húsz láda, meg tizenöt kis rekesz, továbbá harminc kinyitható szekrény, és ha nem nyitogatod ki mindet, akkor előfordulhat hogy nem esik az öledbe valami ritka tárgy, vagy fizetőeszköz, viszont az is lehetséges forgatókönyv, hogy csak olyan lőszert találsz amiből már amúgy is tele vagy. A kényszeres nyitogatósdi egy idő után elég frusztráló tud lenni, és azzal, hogy ritka tárgyakat is rejtenek néha úgymond kényszerítve vagy arra, hogy mégis csináld. Ráadásul némelyik konténer dög lassan nyílik ki, úgyhogy még várakoznod is kell, hogy láthasd a tartalmát. Fuck that. A másik problémám a területekre visszatermelődő ellenfelekkel van: én szeretem a kipusztított területeket kipusztítottként tudni, és nem szeretem ha újra és újra át kell harcolnom magam rajtuk, ha éppen arra járok.

A fentebb említett frusztrációkat leszámítva a játék tökéletes, nagyon tartalmas, és szórakoztató. Coopban még ugyan nem tudtam kipróbálni, de arról is sok jót hallottam (kivéve a ninja lootolást, amikor a társad lenyúl minden menő cuccot előled). Ha szereted a jó humort, a fasza atmoszférát és a rengeteg fegyvert, akkor érdemes tenned egy próbát vele.

Megtörtént újra, amikor már azt hittem, hogy kihalt a játékfejlesztőkből a profi jellemábrázolás, és történetszövés képessége. Megtörtént bizony. Újra átélhettem azt, hogy milyen érzés leejtett állal, tágra nyílt szemekkel bámulni a monitort, miközben nem akarom elhinni amit látok. Újra érezhettem igazi dühöt, aggodalmat és félelmet egy játékot tolva. Azért ez nem semmi teljesítmény, de hála a Telltale Games tavalyi durranásának, a Walking Dead-nek megint részem lehetett benne. Olyannyira megfogott a zombiapokalipszis a játék forgatókönyvírója által megvalósított ábrázolása, hogy még a filmsorozatnak is nekiestem tegnap két hete – de erről majd később.

Adva vagyon hősünk, Lee, akit a játék elején éppen a böribe visz egy idősödő rendőr a járőrkocsival. A bájcsevejt egy ember(?) elgázolása, majd az azt követő baleset szakítja meg, melynek során a rendőr és hősünk is elveszít valamit: előbbi az életét, míg utóbbi a börtönben rohadás nem túl csábító lehetőségét. A képet némileg árnyalja hogy előbbinél ez az állapot viszonylag átmenetinek mondható, ugyanis néhány perc elteltével új életre kel, és araszolni kezd hősünk felé – még szerencse hogy a közelben van a sörétes puskája és egy lőszer hozzá. Innentől kezdve az események sodorni kezdik barátunkat: találkozik Clementine-nal, a kislánnyal akivel lassan kialakul egyfajta apa-lánya kapcsolat, majd szép sorban a többi túlélővel, akik az útjukba akadnak. Belőlük nincs túl sok, viszont annál inkább árnyalt jellemmel, személyiséggel bírnak cserébe – enélkül feleannyira se lenne katartikus némelyik jelenet, amelyeknek hála évek múlva is emlékezni fogok a játékra.

Már amennyire ezt játéknak lehet nevezni persze. Ezt lehet negatív és pozitív módon is értelmezni: negatív, mert több a cutscene, mint a tényleges játék, ráadásul utóbbiban sűrű az a megoldás, amikor egy QTE keretében nyomkodjuk a „Q” billentyűt mint a hülye. Persze lehet, hogy enélkül nem lehetett volna fenntartani a filmszerű hatást. Pozitív viszont, hogy azért sem tartom teljes mértékben játéknak ezt, ugyanis kijelöl egy irányt, amerre tovább haladhat a játékfejlesztés: lehetne egyfajta evolúciós lépcsőfok a végigjátszásba oltott közös pszichológiai teszt is! Annak köszönhetően gondolom ezt, hogy az egyes epizódok után (egyelőre az első évadot adták ki öt epizóddal, de érkeznek a folytatások hamarosan) a kulcsfontosságú döntéseinkről készül egy táblázat, amelyben láthatjuk, hogy a többi játékos az adott szituációban hogyan döntött! Akadt egy helyzet, ahol két karakter közül el kellett döntened, hogy melyiket mentsd ki a zombik karmai közül? Semmi gond, válassz (ráadásul időre, egy csík mutatja meddig vacillálhatsz), de utána vállald a döntésed következményeit: akin nem segítesz, az többé nem lesz a történet részese (nahát), sőt úton-útfélen szóba fog jönni a dolog: hol a beszélgetési opciók között kerül elő, mint felhozható téma, hol elejtett megjegyzések fognak emlékeztetni arra, hogy az adott karakter halála a te lelkeden szárad – bár cserébe egy másikat megmentettél. Az epizódok végét jelző táblázatban tájékoztatást kapsz, hogy százalékos arányban hányan döntöttek a játék alatt úgy, ahogy te – ebből akár még érdekes következtetéseket is le lehet vonni. Például tanulságos volt látni, hogy a játékosok döntő hányada kirabolta az erdőben árválkodó, ellátmánnyal tömött autót nem gondolva arra, hogy ezzel egy ember, esetleg egy család sorsát pecsételi meg, akik valamiért kénytelenek voltak hátrahagyni a kocsit. Ezt a metódust továbbgondolva, kibővítve szerintem nagyon tanulságos statisztikák készülhetnének a gamer társadalom morális, és erkölcsi állapotáról – már persze ha valahogy elérjük, hogy mindenki úgy döntsön, ahogy a valóságban tenné. Én speciel igyekszem így nyomni (persze, itt a pisztoly te hisztérikus nőszemély, használd csak!), de egészen biztos hogy vannak, akik a szerepjáték kedvéért sokkal gonoszabbak, vagy jóságosabbak egy játékban, mint a való életben.

Visszatérve a döntéseink súlyára: néha azért észrevehető, hogy egy-egy beszélgetésben szinte mindegy mit válaszolunk a történések ugyanúgy folynak tovább, de ez nem mindig igaz: kiemelten drámai helyzetekben gyakran rajtunk múlik akár a vita kimenetele, akár az, hogy otthagytok-e valakit az út szélén, de akár valaki élete is! Sikerült szimulálni azt a stresszt (már amennyire egy játék engedi), amikor olyan döntést kell meghoznunk, amelynek súlyos következményei lesznek: ott van a két opció, és egy gyorsan fogyó csík jelzi, hogy mennyi időnk maradt a gondolkodásra. Ennek hála gyakran elhamarkodjuk a dolgot – csakúgy mint a való életben.

Néhány szó a készítők által felvázolt alternatív valóságról, amelybe hőseink csöppennek: képzeljétek el napjaink Amerikáját, amelyben egy vírus néhány nap alatt emberek százezreit-millióit változtatja csoszogó élőhalottá. Képzeljetek el nagyvárosokat, amelyekben ezek a lények főleg csak éjszaka merészkednek elő (azért jobban bírják a fényt, mint a Legenda vagyok hasonló zombijai), napközben az épületekbe húzódva várják a prédát. A lakosság nagy része vagy csoszogóvá vált, vagy halottan (gyakran szétmarcangolva) hever az utcákon. Mindenfelé a kezdeti káosz okozta pusztítás nyomai láthatóak: szétvert boltok, lezuhant helikopterek, összetört autók, megrongált épületek mindenhol. És a csönd. Kibaszott nagy a csönd. Az egykor nyüzsgő metropoliszok utcáin csak néhány (száz) bizonytalan mozgású lény tántorog, neki-nekimenve az eléjük kerülő tereptárgyaknak. Ők ha csak néhányan vannak nem jelentenek nagy veszélyt (hacsak fegyvertelen nem vagy, és nem szorítottak sarokba, vagy leptek meg hátulról), viszont – hála annak, hogy iszonyat sokan vannak – előfordulhat, hogy olyan helyzetbe kerülsz, amelyben nincs hova menekülnöd, bármerre fordulsz egy ilyen valaha még emberi lénynek számító szörnnyel találod szembe magad. Hangulatos – még akkor is, ha hatalmas logikai bukfenceken át vezetett az út, amíg a készítők felvázolták ezt az univerzumot. Még nem vittem végig a játékot (és a filmsorozatból is csak az első harmadik évadot gyűröm), úgyhogy van még remény, hogy választ kapjak a kérdésemre, de mégis felmerült bennem: hogyan lehetnek ezek ilyen sokan? A zombikór nem cseppfertőzéssel terjed (akkor nem lennének túlélők), hanem – tudtommal – harapással. Hogyan lehet, hogy nem tudták a zombikat kordában tartani, amikor kitört a járvány, és még csak kevesen voltak? Könyörgöm, egy harapás ellen nagyon könnyű védekezni, lőfegyverek ellen esélyük sincs ezeknek! Hogyan lehet mégis, hogy ennyien, és ilyen nagy területen terjedtek el? Van egy lehetséges ok, ami növelhetné a számukat (nem spoilerezek), de az se indokolja azt, hogy ilyen sokan vannak. Sebaj, a feeling fenntartásához kell a folyamatos paranoia, mégis hülyeségnek érzem ezt, ami azért egy történet alapjául szolgáló ötletnél nem feltétlenül a legpozitívabb vonás.

Visszatérve a játékhoz: a fentebb ábrázolt barátságos miliő túlélését valahogy így képzeli el az ember, ahogy Lee és csapata nyomja: folyamatos küzdelem az ételért (az éhség akkora úr, hogy emberek ölni tudnak miatta), a vízért, a benzinért – mindenért. Ráadásul nem elég, hogy az élőhalottaknak hála folyamatos életveszélyben vannak megjelennek a színen az emberi társadalom felbomlásának, és a rendfenntartó erők eltűnésének egyenes következményei: a fosztogatók, akik úgy próbálnak túlélni, hogy másokat rabolnak ki. A második epizódban vázolt idillnek (hőseink egy hotel udvarán barikádozzák el magukat hosszú hónapokra) is így szakad vége: banditák támadják meg őket, és kénytelenek menekülni. Innentől kezdve egy céljuk van: elérni Savannah városát, ahol egyrészt Clementine szülei nyaralnak, másrészt pedig adni egy esélyt a megmenekülésnek azzal, hogy nekivágnak az óceánnak. Még számomra is rejtély, hogy ez sikerülni fog-e nekik, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem lesz egyszerű a dolog – ahogy nekivágni az útnak sem volt az. Ha nem szeretnétek játszani a játékkal, viszont kíváncsiak vagytok a történetére, amely filmszerűségének köszönhetően simán élvezhető csak nézve is (leszámítva a tökölést a néha előforduló logikai részekkel), akkor ezen a linken megtalálhatjátok a gameplay videóim lejátszási listáját. Egyelőre csak a harmadik epizód került fel, idővel sort kerítek a többire is.

Ha már a témánál tartunk, akkor beszéljünk kicsit a filmsorozatról is egyúttal. Most, hogy a harmadik évad elejét gyűröm már látom, hogy rengeteg szempontból hasonlít egymásra a két produktum: a játék és a sorozat is hemzseg a nehéz döntésektől, váratlan fordulatoktól, az egymással acsarkodó túlélők konfliktusaitól, és a meglehetősen sokkoló jelenetektől. Anélkül hogy túlzottan sokat spoilereznék elárulom, hogy például mindkettőben szerepel olyan jelenet, amelyben egy szereplő lábszárát le kell csapni fejszével, éppen csak az okok mások. Állítólag a „28 nappal később” című inspirálta az alapfelállást: hősünket még a pokol elszabadulása előtt lövés éri (rendőrként szolgál ugyanis), kórházba kerül, kómába esik, majd amikor magához tér tapasztalja, hogy túl nagy a csend, az ágya melletti a kis asztalon a vázában pedig elhervadt a virágcsokor. Kitántorog a folyosóra, félrelöki a szobája ajtaja elé gördített gurulós ágyat, majd szembesül azzal, hogy a gyéren villódzó neonfényekben temetetlen halottak hevernek mindenfele, és golyónyomokkal vannak tele a vérrel mocskolt falak. Amikor kitántorog az udvarra és bezsákolt tetemek százaival találja magát szembe már tudja, hogy valami iszonyatos történhetett. Aztán találkozik az első csoszogóval… nos, az egy emlékezetes jelenet. Innen indulnak a kalandok, amelyek során először a kisfiát és feleségét próbálja felkutatni, melynek során tesz egy barátságos városnézést Atlanta belvárosában, később pedig – immáron csapatostul – megtekintik a csodálatos vidéki tájakat is. Lesz egy kis „Farm ahol élünk”-feeling is, továbbá sok-sok tragédia, fájdalom, konfliktus, paranoia, feszültség, és a folyamatos tudat: nincs remény, az emberiség elpusztult, és csak idő kérdése, hogy a csapat tagjai mikor halnak meg. Jól hangzik nem? Nem egy délutáni matiné, nem fogunk rajta felszabadultan szórakozni, annál többször fogunk hitetlenkedve bámulni a képernyőre, hogy „úristen, ne, csak ezt ne”! Ami nagyon tetszik a sorozatban az az, hogy profin prezentálja a tényt, miszerint az ember akkor is embernek farkasa marad, ha a civilizáció pusztulása után inkább az összefogásra kéne összpontosítani. Persze, Rick (a főhős), és csapata viszonylag összetartó, de ha a többi túlélőcsoporttal való együttműködésről beszélünk az már nem az erősségük – persze ez általában nem az ő hibájuk (lásd a harmadik évad eleje :)). Ahogy sorban fogyasztjuk a részeket (mert bizony sorban fogjuk – olyan, mint egy jó könyv, szinte lehetetlen abbahagyni) azon kapjuk magunkat, hogy az ezidáig oly’ mélyen lenézett szappanoperák iránti rajongás is lassacskán érthetővé válik a számunkra: oké, hogy itt nem  José Armando, a gazdag földesúr hajkurássza a szegény családban nevelkedett, ámde valójában nemesi vérvonallal rendelkező Lucietát a ranchon (miközben mindenki hosszasan néz a jelenetek végén a kamerába), mégis ugyanolyan élvezettel figyeljük ahogy az érdekek összecsapnak a párbeszédek során. Minden karakter művi módon ki van dolgozva: vérmérséklettől, céloktól, és ezer más tényezőtől vezérelve döntenek az egyes helyzetekben. Persze van pár vérszegényebb szereplő is, de azokat rendszerint gyorsan elkapják a zombik, így legalább nem rontják a továbbiakban a színvonalat a jelenlétükkel. Az efféle kiszámítható halálesetek mellett azért néha el-elhullanak legjobbjaink is a hosszú harc alatt: tényleg nem akarok spoilerezni, de a sorozatból is kiderül: senki sem halhatatlan (ennek érzékeltetésében mondjuk állítólag a Trónok harca rendezője a legjobb, de abból még egy percet sem láttam). Összefoglalva az eddigieket: a sorozat érdekes módon feszültséggel teli, és izgalmas tud maradni akkor is, ha egy-egy epizód szinte csak párbeszédekből áll, és alig bukkan fel egy-egy rothadó polgártárs, hogy csoszogva-hörögve próbáljon megcsócsálni valakit. (Kicsit SPOILER ALERT: kiderül valahol a harmadik évad táján, hogy a zombik is éheznek, csak sokkal lassabban halnak bele, mint az emberek. Namármost: ezek szerint ha nem történne újabb fertőződés, akkor néhány hónapon (éven? évtizeden?) belül egész egyszerűen éhenhalna mind, ugyanis egymást nem igazán eszik, az állatok levadászásában pedig nem nagyon jeleskednek! Végső soron ha történne újabb fertőződés az se változtatna ezen a tényen, maximum később pusztulna el az utolsó példány is.)

Talán feltűnhetett, hogy mind a játéknak, mind a sorozatnak rajongója lettem pár hét leforgása alatt – még azt is tervezem, hogy az univerzum alapjául szolgáló képregényt is beszerzem a teljesség kedvéért. Ha szeretitek a drámai helyzeteket, a reális karakterábrázolást, az „elpusztult a civilizáció” alapfelállást, a zombikat, és persze a véres, sokkoló szituációkat – nos, akkor a Walking Dead-et nektek találták ki, legyen szó akár a játékról, akár a sorozatról.

Mivel a kintlétem (most bekapcsolódottaknak, és/vagy rossz memóriával rendelkezőknek: egy héttel ezelőtt estem haza három hét indiai munka után) alatt nem voltak túlzottan adottak a lehetőségek a blogoláshoz, az egy hétnyi szabadságom alatt pedig egész egyenesen esélytelen voltam rá, ezért most tudom csak betűkbe önteni mindazt, ami abban a három hétben ért. India olyan mint egy másik dimenzió: hazánkkal (meg egyáltalán a nyugati civilizációval) szemben itt bizony elég csak kimenni az utcára, hogy az egyik véglet után a másikkal találkozz. Leprás kéregető a járdára terített pokrócon könyörög néhány rúpiáért a majd’ negyven fokos melegben, míg vele szemben az utca túloldalán szépen gondozott kerítés mögött hatalmas pénzekből felhúzott toronyházakban élik életüket az ország gazdagjai luxuskörülmények között, ami nekik annyira a napjaik része, mint annak a szerencsétlen koldusnak az éhezés. Néha elég csak bámulni kifele a taxiból, hogy olyan dolgokat láss, amit magyarként el sem tudsz képzelni. Remek példa erre az a szép – talán – szerdai nap, amikor mentünk befelé a céghez a légkondicionált Toyota Innovánkkal, bámultam kifelé az ablakon, és talán éppen azon gondolkodtam, hogy a kollégáim nyavalygása nélkül mennyivel jobban tudnám érezni magam idekint. Egyszer csak az autó egy hosszú téglakerítéses utcára ért, ami elég unalmas volt egészen addig amíg meg nem láttam Őt. Na nem a nagy őt, de az biztos hogy egy darabig nem fog kimenni a fejemből: egy hajléktalan feküdt a járdán, talán csak egy ágyékkötő-szerű ruhadarab volt rajta, és a testét valami iszonyatos fájdalom feszítette ívvé – olyannyira, hogy csak a sarkai, és a nyakszirtje érte a talajt, az arcát teljesen eltorzította a kín. Egyetlen pillanat volt az egész, suhant tovább az autó, de belőlem egyből elszállt minden egykedvűség, és csak a döbbenet maradt. Fog neki segíteni valaki? Hívnak hozzá egy mentőt? Egyáltalán – mi lehet a baja? (Itthon húgomnak is elmeséltem, az ő tippje a tetanuszgörcs volt.) És hiába volt a rövid idő, és a még rövidebb szabadidő amit odakint tölthettem el, sajnos láttam még ezen kívül is iszonyatos sorsú embereket, akiket csak sajnálni lehet. Nem vagyok egy ilyen tamáskodó faszfej, hogy azt mondjam: aki alkoholista lett, és ezért került az utcára az meg is érdemli, de ezeknél az embereknél még ez se lehet tényező: a tartományban ahol Chennai fekszik csak nagyon elvétve lehet alkoholhoz jutni, kocsmák, szórakozóhelyek nem nagyon vannak, és azok a hajléktalanok akiket én láttam mindannyian valamiféle betegségben szenvedtek (és most nem az alkoholizmusra gondolok), amelyeket egy fejlettebb országban, fejlettebb egészségügyi ellátással simán el lehetett volna kerülni – lásd izomsorvadás és társai.

Nagyobb térképre váltás

Itt van Chennai

Nagyon belementem a negatív dolgokba, pedig ezekkel a jelenségekkel csak ritkán találkoztam – hiába, ezek maradnak meg az emberben a legjobban. Amúgy a város mocskos, szemetes, zsúfolt, de tudjátok mit? A tetők kusza káosza, a toldozott-foltozott épületegyüttesek mélyén rejtőző sikátorlabirintus, a párhuzamos mellékutcákat keresztbe-kasba átszövő átjárók, a rossz érzékkel mindenhova felaggatott reklámtáblák, és az egészt behálózó kibaszott anarchiának tűnő, ámde mégis íratlan szabályok alapján viszonylag gördülékenyen működő forgalom igenis szép tud lenni az arra fogékony elmének. Hányszor sóhajtottam fel egy-egy ötven-hatvan éve össze-vissza tákolt hatalmas bérház láttán, hogy milyen szívesen bemennék néhány fotó erejéig! Milyen szívesen kaptattam volna fel a tetőre, hogy az élek, lapok, szögletek, és tetőtéri ablakok mindenféle geometriai szabályra fittyet hányó dzsungelét megörökítsem ahogy szikrázik az indiai napfényben! És itt jön a legnagyobb problémám az egész úttal: hogy bizony nem nyaralni mentem, hanem dolgozni, így megúsztam egy kisebb kiadást, cserébe viszont volt kb. másfél hétvégém kolbászolni a zsúfolt utcákon. Ezek a mászkálások is általában csak beszerzőtúrák voltak, nem pedig lassú, bámészkodós séták, így csinálhattam pár képet, arról, hogy milyen mocskosul sokan laknak itt (4-8 millióan, attól függően, hogy belevesszük-e az agglomerációt is), viszont arról nem, hogy milyen egy kihalt utca, ahol csak a ház aljában gubbasztó mangóárustól vetül a sötétbe némi fény. Na sebaj, nem panaszkodom, elvégre így is jóval többet láthattam ebből a csodálatos országból a legtöbb magyarnál, ráadásul nem került semmimbe, de azért mégis bennem van egy jó nagy hiányérzet. Ha megtehetem vissza fogok menni, de szigorúan nyaralni – még akkor is ha nekem kell állnom a cechet.

Jógi

Egy szent tehén (érdekes módon mindegyik ilyen sovány volt)

Zseniális teknős! Is that you?!

Ha elnyom hát elnyom (érdemes megfigyelni a „Nyomd a dudát!” felhívást)

Sok ismerősöm kérdezte, hogy mit ettem három hétig. Erre viccesen azt szoktam válaszolni, hogy reggel európait, délben indiait, este meg kínait, csak hogy teljesen nemzetközi legyen az étrend. Amúgy ez nagyjából tényleg mindig így volt: reggel lecsettegtem a kis kínai papucsomban a szálloda reggelizőjébe (a bejáratnál posztoló kiscsaj eleinte megpróbált az egyik üres asztalhoz kísérni, aztán néhány nap után belátta, hogy én reggelente nem vagyok túl jó társaság, ezért onnantól kezdve megelégedett egy „Good morning Sir”-rel), végigfintorogtam a svédasztal sosem változó kínálatát (tényleg nem akarok hisztizni, de egy idő után azért meg lehet unni a pirított gomba-bacon-babosszósz kombót toastkenyérrel), aztán vagy ettem valamit, vagy nem. A vége felé (értsd: utolsó három nap) már inkább a „vagy nem” eset történt meg, volt olyan reggel hogy konkrétan ittam egy narancslevet (ott facsarták a helyszínen, kurva finom volt), meg egy fos híg kávét (alig vártam, hogy hazaérjek, és főzzek egy igazi kávét a kotyogósommal), aztán részemről le volt tudva a reggeli. Ebédre azért már éhes voltam mindig: eleinte a cég indiai gyorskajáldáját látogattuk sűrűn, aztán amikor már elegem lett abból, hogy nem elég hogy majdnem negyven fok van, de még ver is a víz a chilliszószban megmártogatott csirkefalatkáktól, akkor – szégyenszemre – átpártoltam a Subway-be szendvicset zabálni. Egyetlen egyszer vittek el a helyi kollégák egy eredeti indiai étterembe, ami azért fasza volt: egyrészt én még sosem kajáltam banánlevélről, másrészt pedig rájöttem, hogy az indiai kaja kurva finom, még akkor is ha a „less spicy” náluk nem egészen azt takarja, mint amire az ember számít. A vacsorát mindig a szállodával egybe épített pláza gyorséttermeiben ejtettük meg: olcsó volt (160-180 rúpiáért, ami kb. 5-600 forint) egész komoly adag kaját kaptál), finom volt, és ráadásul elvitelre is lehetett kérni, amit dög fáradtan jó párszor választottunk ahelyett, hogy a fejünk felett indiai popslágereket bömbölő tévé alatt próbáltunk volna meg nyugodtan kajálni.

Ha már kicsit belemásztam lássuk a hotelt: öt csillag, folyamatosan hajbókoló személyzet, szóval finoman szólva nem volt az én közegem. Két nappal azután, hogy hazaértem már takarítgattuk barátnőmmel a lépcsőházakat (családi vállalkozás), én meg röhögve mondtam neki, hogy „hallod, tegnapelőtt még egész nap azt hallgattam, hogy „Good morning Sir”, „How are you today”, „Is there anything I can do for you”, meg egy telefonomba került hogy jeget hozassak a whiskymbe a szobaszervizzel, most meg itt nyelem a port a kezemben ezzel a kurva partvissal”. Ennek ellenére nem éreztem magam igazán jól magam ott: az a szoba nem az én szobám volt, az a luxus nem az én pénzemből volt kifizetve (talán kicsit inkább magaménak éreztem volna úgy, azért kipróbálni csak nem szeretném), a személyzet kötelességszerű kedveskedése egy idő után pedig annyira zavart, hogy inkább menekültem előlük. A szobaszervizes sráccal azért eldumálgattam, elmeséltem neki, hogy honnan jöttem, meg ilyesmik (kérdezte, hogy tervezem-e hogy újra eljövök majd Indiába, én meg vigyorogva közöltem vele, hogy „it’s not my decision”), de alapvetően zavart, hogy olyan emberek nyalják a seggemet, akiknél nem vagyok sokkal feljebb a globális értelemben vett gazdasági hierarchiában. Ennek ellenére a medence partján hűsölés fasza volt (az egyik szabad szombatunkból néhány órát erre szántunk M. kollégámmal), azt speciel meg tudtam volna szokni.

Fasza szobrok (az ide tévedő angoloknak állítólag nem is nagyon tetszett annak idején ez a fajta ábrázolásmód)

Jól néznek ki mi? Mindössze enni nem szabad belőlük

Hármas kombó aranyos kiskölökkel

Négyes kombó

Az indiai nép, mint olyan: persze három hét után nem nagyon lehet objektív képet kapni egy nemzetről sem, de az én benyomásaim csak pozitívak voltak: olyan népek ezek, akik ugyan vízzel mossák a seggüket, de relatíve szorgalmasak, és abszolút nem agresszívak. Én egyedül abban a  boltban kaptam becsmérlő, lenéző pillantásokat indiaitól, ahol a Buddha- és egyéb szobrokat vettem az itthoniaknak: valamelyest joggal gondolhatta, hogy itt van ez a fehér pöcs, azt se tudja melyik szobor melyik istenünket ábrázolja, de nagy lelkesen mutogat rájuk a vitrinben, hogy „ezt is kérem!”, „hű, ebből kettőt!”. Kaptam is tőle egy kis füzetecskét, amiben tamilul és angolul is le volt írva, hogy hogyan kell az ő vallásukat gyakorolni, milyen rítusaik vannak. Ezt leszámítva csak maximum megbámultak minket, ami érthető volt: rajtunk (mármint a kollégáimon) kívül alig-alig láttam fehér embert, azokat is a szállodában. Az utcán volt hogy keltettünk egy kis feltűnést, meg persze az összes árus kérdezte szinte egyből hogy honnan jöttünk. Jót derültem némelyiken, ahogy kiült az arcukra az erős koncentrálás a „Hungary” név említése után. (Apróság, de a fent említett szoborbolt tulajdonosán is lehetett látni, hogy kattognak a fogaskerekek erősen, de egy perc után kibökte: „Budapest!!” Meg voltam vele elégedve nagyon.)
Mindazonáltal, hogy kedvesek nem túl szépek (legalábbis az én esztétikai értékrendem alapján): a fiatalok még csak-csak (volt néhány szép lány is, de az arány úgy egy az ötvenből), de a korral a fiúkból felpüffedt arcú, kefebajszú szigorú szemű férfiak, a lányokból pedig hasonló paraméterekkel megáldott nők válnak – egyedül a bajszuk ritkásabb egy kicsit. Ezzel együtt én jól éreztem magam közöttük, egyetlen gonosz, bűnöző arcú emberre sem emlékszem, pedig az utolsó napunk estébe hajló bolyongása közben jártunk pár elég durva sikátorban is.

Este Chennai-ban megint aranyos kiskölökkel

Összevissza háztetők

Ez meg asszem egy templom lesz

Tömeg

Végezetül egy téma, amit egész egyszerűen nem szabad kihagynom: a közlekedés. A közlekedés olyannyira meghatározó tényező a városban, hogy a négy benyomás egyike lett egy szempillantás alatt, ami miatt legszívesebben visszafutottam volna a terminálba, ahogy először tettük be a lábunkat a városba (a másik három a bűz, a tömeg, és a hőség volt). A helyi közlekedés ugyanis nem hasonlítható a legdurvább budapesti csúcsforgalomra sem: itt mindenki folyamatosan nyomja azt a kurva dudát, legalábbis amikor leszálltunk a géppel, és kiléptünk az utcára ez volt a benyomásom. Azóta ez finomodott, de egy magyarnak, aki ahhoz van szokva, hogy a dudálás az agresszió kifejezőeszköze meglehetősen furcsa volt ezzel szembesülni. Indiában ugyanis (nem csak Chennai-ban ahogy olvastam a neten) a duda egy kommunikációs eszköz, a forgalomban való részvétel érzékszervei közé emeli a fület is! Itt senki nem szórakozik olyasmivel, hogy a tükröt lesegesse (sok autóról hiányzik is az összes), meg hogy indexelgessen sávváltásnál, helyette ott a mindent helyettesítő ultimate eszköz: a duda! Motorral be szeretnél furakodni egy autó és egy busz közé hátulról? Semmi gond nincs ezzel, csak mielőtt nekiállsz dudálj! Az autóddal be akarsz csapódni egy rajnyi motoros közé? Félre fognak húzódni, csak dudálj! Hirtelen rájöttél, hogy egy hajtűkanyarral meg kell fordulnod, esetleg át kell menned a szemközi sávba? Dudálj, de azért rakd ki a kezed is az ablakon, hogy jelezd: te most bizony erőteljes kanyarodásba fogtál! Ha baleset történik a rendőr első kérdése az, hogy dudáltál-e, és ha nemleges választ kap, akkor nagy valószínűséggel téged fog kihozni vétkesnek! Amúgy nem csak a duda használata különbözik a magyarországitól: a sávok, zebrák, meg a hasonló díszítések sem zavarják a közlekedés résztvevőit: a leghangosabb duda, a legnagyobb autó köré kialakul egy ideiglenes hierarchia, és ebben a törékeny, és bizonytalan rendben haladnak az úton mindenféle külső behatás nélkül. Közlekedési lámpák helyenként azért akadnak, de azokat is csak mintegy ajánlásként veszik figyelembe: ha épp’ úgy ítéli meg a sofőr, hogy úgysem jön semmi simán áthajt a fél perces piros alatt is. Az érdekes az, hogy kevés a baleset: annyira tömött a forgalom, hogy igazán begyorsulni nincs idő, ráadásul nagyjából fele-fele arányban vannak jelen a könnyen manőverezhető autoriksák és a motorosok (amelyeken gyakorta négyen-öten is utaznak), valamint a személygépjárművek, így a macska élességű reflexekkel megáldott helyi lakosok általában időben tudnak reagálni. Általában.
A gyalogos átkelés is elképzelhetetlen európai fejjel: szerintem a helyi nyugdíjaskorúak már az út egyik oldalán élik le a megmaradt néhány évüket, ugyanis még nekünk is hatalmas nehézségeket okozott egy négysávos úton való átkelés (amiről már meséltem itt).

„Talán” feltűnt, hogy én iszonyat élveztem ezt a három hetet, és nagyon szeretnék újra kijutni. Órákig tudnék még gépelni, de a post így is kurva hosszú lett (azért talán páran majd bele-beleolvasnak), de ha konkrét kérdésetek van Indiával kapcsolatban, amire nem tértem ki (mint a head bobble, amellyel mint jelenség találkoztam, de Nfol hívta fel a figyelmemet arra, hogy neve is van), akkor tessék izzítani a kommentmezőt!

Biztos bennem van a hiba. Ritkán érzem ezt ennyire, mint most, amikor végre feltámadni látszik a népek tengere, végre mintha megmozdult volna valami, amivel kifejezheti az ország lakossága, hogy lassan eljut a tűrőképessége végére (legalábbis azt hiszi, pedig az még jócskán odébb van). Elindult egy csupa fiatalból álló mozgalom, egy megmozdulás, amelynek mottója fennhangon hirdeti – szerintem – mindannyiunk véleményét: nem tetszik a rendszer! És mégis: nem érzem úgy, hogy nekem bármilyen formában – akár még egy nyomorult Facebook lájkként sem – támogatnom kéne őket, pedig elvileg közös az ügyünk, és én is, ők is egész jó fizikumban vagyunk a barikádépítéshez. És mégsem. Valamiért taszít az egész, a néhány konkrét ok mellett jócskán akad ösztönös ellenérzés is bennem. Először nézzük azokat az érveket, amiket írásba tudok önteni, és nem csak egy fejvakargatós „hátizé, bűzlik nekem valami velük kapcsolatban” a válaszom:

1. Karsay Dorottya: kipécézését annak köszönheti, hogy ő vált a mozgalom arcává a „Nem tetszik a rendszer” című dal feléneklésével. Hasonló értetlenséget érzek a hozzá hasonló feministákkal szemben, mint ők azokkal a nőtársaikkal kapcsolatban, akik nem osztoznak a férfiak iránt érzett néha túlreagáló, indokolatlan ellenérzésükben. Én elhiszem, hogy az embert érik olyan benyomások az élete során, amely vezethet a másik nemmel szembeni túlzott tartózkodáshoz (elég hozzá egy undorítóan profán megcsalás, vagy akármi), na de hogy mindebből ideológiát, szent harcot faragjunk, az egyrészt értetlenséget szül a kívülállókban, másrészt pedig meglehetősen szélmalomharc gyanús: igenis vannak nők (sőt rátromfolok: jóval több az olyan nő), aki jól érzi magát ebben a hierarchiában, ami évezredek óta működik, és igenis működhet úgy is, hogy ebből egyik félnek sem származik semmiféle kára, nem alá- és fölérendelt szerepként éli meg (a mondatban feszülő látszólagos ellentmondásért elnézést kérek). Ehhez persze kell a megfelelő férfi is, gyanítom hogy Dorottya (és társai) még nem találkoztak effélével. Szerintem – aztán lehet hogy ilyen témájú helyes következtetések levonásához már kevés a pszichológusi vénám – az, ha valaki egy ilyen szélsőséges nézetet kezd magáénak vallani (és itt most nem csak a feminizmusról beszélek, jó példa erre akár a szélsőjobbos beütés, de a túlzott antiglobalizmus is – a sor folytatható a végtelenségig), annak javarészt személyes indíttatásai vannak, vajmi kevés az innen-onnan (könyvekből, filmekből, barátoktól) összeszedett információ. Ezek a külső tényezők már csak azt mutathatják meg az ilyen összezavarodott egyedeknek, hogy milyen módon adhatják a külvilág tudomására a bennük tomboló bizonytalanságot, természetesen a bizonytalanságot kiváltó ok természetétől függően: akit egész gyerekkorában elvertek a nagyobb cigánygyerekek, az a megalázottságát kopasz fejjel bakancsban szeretné majd semlegesíteni, míg akivel cudarul bántak a férfiak (akár apai behatásról is beszélhetünk, egy családját terrorizáló barom könnyen elcseszheti egy serdülő lány lelkét), abból később feminista lesz, rosszabb esetben kombinálva leszbikussággal (azért írom, hogy rosszabb esetben, mert ez nem vele született szexuális beállítottság, hanem a rossz élmények hatására alakul ki benne mintegy menekülő reflexként). Kicsit elkanyarodtam a szóbanforgó hölgyről, természetesen a fenti általánosságban leírt gondolatok nem feltétlenül igazak rá is, de akit képes egy még nála is habzó szájúbb feminista a védelmébe venni az eleve visszatetszést kelt bennem – és nem azért mert férfi vagyok, aki így gondolja az szexista, és kikérem magamnak 🙂 Volt ugye egy Index-videó még tavaly tavasszal, amely kapcsán a fentebb említett oldalon megjelent ez a komment:

Na igen erről beszéltem. Dorottya szépen, érthetően elmondta mi a véleménye, de persze az indexesfiuknak sikerült felhajtaniuk egy olyan lányt akinek tetszett ez a kiállitás (vagy micsoda)és azt bevágóképezni.

Tudom, hogy így bő másfél év távlatából már nem illik reagálni, de azért hadd jegyezzem meg, hogy szerintem ez a hozzászólás tökéletes lenyomata az átlag szélsőségesen gondolkodó ember világnézetének: az a nő, akit „felhajtottak” azt nem kellett keresgélni, ugyanis – ahogy már említettem – a legtöbb nő úgy gondolkodik ahogy ő, azaz az ő típusa van többségben! Nem kell az ilyet keresgélni, sőt a legtöbb nő örömként éli meg a női mivoltát, és akár ösztönösen, akár határozott céloktól vezérelve használja ki annak minden eszközét a férfiak „ellen” (és ez az élet sava-borsa)! A megkeseredettség, a saját életük silány minőségéért mások okolása persze mindig egyszerűbb, mint szembenézni a hibákkal, és igyekezni megoldani őket.

Szerintem leginkább egyikőtök sem – egy SZDSZ-plakát a legutóbbi kampányból

Ennyit a feminista szálról (ez a téma akár külön postot is megérne, kapnék érte hideget-meleget az tuti :)), nézzük tovább:

2. A liberalista felhang: naszóval van ez a liberalizmusnak nevezett eszme, amit annak idején idealista tizenévesként sikeresen be is nyaltam, elvégre első hallásra jól hangzik a definíciója:

 A liberalizmus, más néven szabadelvűség, gondolatok széles spektrumán alapuló eszmerendszer, amelyek közös vonása, hogy az egyén szabadságát jelölik meg mint legfontosabb politikai célt.

Az egyén szabadsága! Hát mi lehet ennél fontosabb? – gondoltam még 8-10 éve, de mára rájöttem, hogy például a köz, a társadalom szabadsága, mozgásterének biztosítása sokkal fontosabbnak kéne lennie annál, hogy elérjük azt, hogy mindenki annyit és úgy drogozzon, annyiszor és úgy élje ki devianciát ahogy azt ő szeretné. Igenis van egy felsőbb cél, egy felsőbb irányelv, aminek fontosabbnak kéne lennie, mint az egyén – néha elég groteszkül értelmezett – boldogsága! És igenis nagyon sok káros hatása van, ha egy efféle liberális irányvonal képes befolyással lenni egy nép történelmére! Meglátásom szerint egy liberális kormány tud(na) akkora károkat okozni, mintha mondjuk a szélsőjobb kerülne az ország élére – amire jelen állás szerint nagyobb az esély, mint eddig bármikor (ennek ellenére azért valószínű, hogy nem fog bekövetkezni, bár ha csökken az életszínvonal, nem jut elég étel az asztalra, akkor nem nehéz a néprétegekkel elhitetni, hogy márpedig erről a mocskos akárkik tehetnek, nem a világgazdaság állása). A stílusuktól is rosszul vagyok: él a sztereotípiagyűjteményemben egy fiatal főiskolát, egyetemet végzett réteg, akik ahelyett, hogy felelősségteljesen kiléptek volna az életbe (ahol aztán szembesülhetnek azzal, amit a kampánydalban is megénekelt Dorottya, hogy „a diplomájuk egyre inkább szart sem ér”) inkább egymás között kezdtek el szervezkedni mintegy kitolva az egyetem csodálatos bulizással, füvezéssel, és össze-vissza keféléssel teli éveit. Hangsúlyozom, ez egy sztereotípia, számomra kicsit ingoványos területre tévedek ezzel a kijelentéssel, de hátha igaz: a különféle hallgatói önkormányzatokban, egyéb egyetemi sejtekben magukat valakiknek tartó emberkékből kerülnek ki a TASZ, és egyéb civil szerveződések berkeiben magukat újra fontosnak érző örökifjak, akik az egyén szabadságát mindennél fontosabbnak tartva élik az életüket, elvégre egész életükben azt látták, hogy az önös szükségletek kielégítése a fontos, nem tartoztak még felelősséggel senkiért. Nna, ez az a réteg, amitől konkrétan rosszul vagyok: ezek az emberek olyan elveket vallanak, amik tőlem nagyon távol állnak. Például én nem mondom azt, hogy minden rosszért, ami az országban történik a cigányság a felelős, na de hogy pozitív diszkriminációban részesítsük őket, csak azért mert különben egyből rohannak az ombudsmanhoz… na ne. Egyenlő bánásmódot mindenkinek, ami alatt az értem, hogy se negatív, se pozitív előjellel nem lenne szabad kezelni embereket a tettük elbírálása során. A hazánkban dolgozó liberális erők pedig pontosan szöges ellentétben vannak mindezzel (a szélsőjobbos eszmék is, csak negálva), márpedig ez az amiben én hiszek. Ezért sem tudok tiszta szívvel örülni ennek a mozgalomnak, ezért nem tudok melléjük állni, pedig a rendszer nekem is egyre kevésbé tetszik.

Kérdés, hogy mégis mi a célja ennek az egésznek. Mivel civil szerveződésről beszélünk, ezért nem mondhatjuk, hogy az egész a jelenlegi ellenzék hadicsele volna (bár láttam már karón varjút), ráadásul még túl kicsi, túl kezdetleges az egész – tíz-tizenötezer tüntető ide vagy oda. Ha netán akkorára duzzadna (amit jelenleg még kétlek, ahhoz kurva nagy válságnak kéne jönnie), hogy fenyegetné a kormány működését, sőt netán meg is buktatná azt, akkor mi lenne a következő lépés? Ezek a javarészt liberális „gondolkodók” alapítanának kormányt netán az LMP-vel (csak zárójelben: Lehet Más a Politika… csak én érzem ezt a nevet jelen állás szerint könnyfakasztóan röhejesnek?) karöltve? Akkor már komolyan mondom inkább a Fidesz, pedig ilyen kijelentést csak nagyon végső esetben tennék. Szerencsére még nem tartunk itt, van mit ennünk (már akinek ugye), a hajléktalanokat meg ugyan féltucat rendőr állítja elő az őrsre a Józsefvárosban, de legalább biztosítva van nekik az éjszakai melegedő (papíron). Nekem sem tetszik a rendszer, de a váccpáörizmus sem. Nem találták még ki az irányzatot, amit tiszta szívvel magaménak tudni – talán épp’ itt az ideje, hogy nekiálljak megszervezni 🙂

Pár napja gondolkodok azon, hogy kéne egy postot írni a neten terjedő troll- és egyéb face-ekkel operáló képecskék pozitív hatásairól. Aztán úgy voltam vele, hogy ez a téma nem elég bő ahhoz, hogy a post 2/3-a ne csak a terjengős körmondataimból álljon, amelyekkel háromszor fogalmazok meg minden gondolatot, így elvetettem az ötletet, és úgy döntöttem, hogy jó pár másik engem mostanában érdeklő témával egyetemben megint csak ömlesztve tálalom nektek – á’la JonC. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez lesz a post fő témája, hanem… Jézus, megint belebonyolódtam egy kurva hosszadalmas, értelmetlen, és fárasztó fejtegetésbe! Inkább jöjjön a lényeg:

tegnap tűz volt a szomszéd panelban az albérletem mellett. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, amikor elhúztam a függönyt, és az a látvány fogadott, hogy dől ki a füst egy első emeleti ablakból, és éppen a helyszínre érkezik az első szirénázó tűzoltóautó. Aztán a második. Majd egy emelőkosaras verzió. Közben a reggeli napsütésben egyre komolyabb füstpamacsok terjengtek a levegőben. Nem láttam még ilyet élőben, így érdekes volt az a pár perc, amíg nézhettem őket (mert mennem kellett munkába): egyrészt ahhoz képest hogy kb. száz méterre voltak légvonalban még így is hallottam a CB-rádiójuk forgalmazását. Aztán pár perccel később azt is hallottam, amikor betörték az égő helyiség ablakát, és az üveg csörömpölve adta meg magát a nyers erőszaknak. Néhány perccel később pedig azon döbbentem le, amikor egy vérnyugdíjas mama a kis cekkerével a kezében úgy döntött, hogy ő most átvág a tűzoltók műveleti területén, mit számít neki, hogy az egyikőjük majdnem fellökte, a csirkefarhát nem fogja megvásárolni magát! Komolyan mondom az ilyen esetek érlelik bennem a meggyőződést, hogy az emberiség – egy része – megérett a pusztulásra, egész egyszerűen életképtelen, ostoba, és káros (ezt az érzést általában amúgy csak a Jersey Shore tudja kihozni belőlem). Később aztán – amikor már lent voltam az utcán – láttam, hogy egész korrekt kis tömeg verődött a tűzoltók köré, és mindenki tátott szájjal bámulta a fejleményeket. Most komolyan: ha netán egy összeégett embert (netán halottat) kellett volna kihozni a házból, akkor mit csináltak volna a tűzoltók ezzel a rengeteg bamba idióta birkával? Rendőrt kellett volna hívniuk, hogy elzavarják őket, és folytathassák a munkájukat? Bennem legalább volt annyi tapintat, hogy nemhogy nem mentem oda nézelődni, meg fényképezni, de inkább kerültem egy tömböt, nehogy bármilyen formában zavarjam őket a munkában (ugyanis a teljes utcát le kellett zárniuk az oltáshoz, amin szoktam menni dolgozni). Délutánra persze kiderült, hogy mi történt: egy (valószínűleg zárlatos) hűtőgép okozta a tüzet, és a konyha égett csak ki (állítólag, bár én láttam koromnyomokat a mellette levő szoba ablakánál is).

(forrás: langlovagok.hu)

 Éles váltás: az elmúlt pár hét sok változást hozott a kockulási lehetőségeimben: megkaptam a reálhozamomat (ami bőven kevés ahhoz, hogy bankba tegyem, de bőven sok ahhoz képest, mint amit jó pár AXA-s kapott, értsd: lovat részletre), amelyet egyből be is fektettem egy nVidia Gigabyte GTX560ti OC típusú videokártyába, és egy 500 wattos Chieftec tápba. Csak a miheztartás végett íme egy kép erről a csodáról, erről az informatikai műtárgyról, erről a gyönyörűségről:

A két ventis megoldás szerintem kajak menő, de ennél már csak a teljesítménye rajabb: jelen pillanatban minden játék fut fullra húzva 1280X1024-ben, ami azért baráti, legyen szó a GTA4-ről, a Crysis2-ről, a S.T.A.L.K.E.R. – Clear Sky-ról vagy a COD: Modern Warfare 2-ről. Cserébe viszont alig fért bele a házamba (amit ha jól emlékszem 4000 forintért vettem használtan, és szerintem megilletődhetett amikor belepakoltam ezt a szörnyeteget :)), pláne hogy a vinyók még nem kilencven fokban elforgatva szerelhetőek bele, így az adatvinyóm egy vonalba került ennek a seggével, ami azért volt problémás, mivel a vinyónak az adat/tápkábeleit, és ennek a tápvezetékeit nagyon kicsi helyre kellett összezsúfolnom, amit csak tetézett a múlt századot idéző széles IDE-kábel, amit valahogy el kellett vezetnem, mert  a DVD-meghajtóm még ilyen oldskool technikát használ. Azért nagy nehezen sikerült összepasszítanom az egészet, nyomtam egy kövér power-gombot, driverfrissítés pipa, majd nyomtam egy duplakattot a már jó előre feltelepített GTA4 ikonján. Gyorsan be az options-be, mindent fel maxra… és végre elindult a JÁTÉK. Kis kitérő: kölyökkoromban csomó mindennel voltam úgy, hogy nekem sose lesz: azt hittem sose lesz csajom. Na az már van. Aztán – „kis” késéssel – végre van egy olyan gépem, amin minden elfut, ami frissen megjelenik, nem kell dühöngenem, hogy már megint kimaradok évekre valamiből… és bizony mondom néktek ez kurva jó dolog – még annak a fényében is, hogy tudom hogy a videokártya olyan, mint az autó: abban a pillanatban, hogy megvetted máris kevesebbért tudnád csak eladni, ráadásul sokkal. Sebaj, 2-3 évig nyüstölöm majd ezt, aztán eladom 6-7000 forintért – még így is megéri az a rengeteg élmény, amit nyújtani fog az idők során. Visszatérve a GTA4-re: bármennyire hihetetlen, de a négy giga DDR3-as RAM-om, meg a négy magos Athlon (Phenom? mindig összekeverem, amelyikben nincs L3-as cache) procim ellenére bazmeg képes kicsit beakadozni főleg amikor mondjuk az agyonzsúfolt autópályán száguldok szembe 50-60 autóval. Ezt a mocskosmód összegányolt portolás számlájára lehet írni (ugyebár XBOX360-ról lett átírva annak idején), ugyanis más húzónevek (lásd a listát pár sorral feljebb) röccenés nélkül képesek megbirkózni a poligonokkal. Persze a játék az esetek 90 százalékában bőven hozza a 25 FPS-t, szóval nem teszi zavaróvá, esetleg élvezhetetlenné az ártatlan járókelők lekéselését, illetve fejbelövöldözését a probléma, de mégiscsak kihozza az embert a sodrából amikor egy 2-3 éves játék ilyeneket produkál – komplexitása, szépsége ide vagy oda.

Apropó komplexitás (és még mindig a GTA4-ről beszélek): pont amiatt mert a játék hihetetlenül összetett előfordulnak benne orbitális nagy hülyeségek, és vicces jelenetek (elég csak rákeresni Youtube-on a „GTA4 funny compilation” kifejezésre). Az első vicces dolog amivel találkoztam az az volt, amikor Nico (főhősünk) egy elegáns mozdulattal bedugja a kabátjába a Molotov-koktélt. Égő állapotban. Aztán pár órával később azon fordultam le majdnem a székről a röhögéstől amikor éppen motoron vittem a lúzer-balfasz-beszari öcsémet (akit Roman-nak hívnak csak a teljesség kedvéért), éppen nagy eszmecserében vannak a műcsöcsök, és Amerika egyéb jellegzetességeit taglalva, amikor egy elhibázott kanyarnál akkorát taknyolt a két figura, mint egy ház, majd Roman a laza hat méteres esés után feltápászkodott, és – mintha mi sem történt volna – folytatta a mondandóját ott, ahol a baleset miatt kénytelen volt félbeszakítani. Hasonlóan mókás volt az is, amikor a barátnőmmel (hja, mert lehet az is, mint a San Andreas-ban a „forever alone” playereknek) autókáztunk éppen dartsozni, amikor egy khm… véletlen baleset folytán sikerült néhány járókelőt röppályára állítani a motorháztető segítségével, mire ő sztoikus nyugalommal ült tovább mellettem. Biztos besokkolt, vagy nem tudom 🙂 Ezek elég röhejes dolgok, viszont egy csomószor bebizonyosodott a játék alatt, hogy a készítők (majdnem) mindenre gondoltak: remek ötlet például az, amikor elcseszünk egy küldetést, akkor az autókázás alatt például nem ugyanazt a párbeszédet kell újra és újra (és újra és újra, ha valaki tényleg nagyon szerencsétlen) végighallgatnunk, hanem a készítők bizony vették a fáradtságot, és többet is rögzítettek belőlük! Az efféle dolgokat én nagyon nagyra tudom értékelni: amikor nem csak a fő csapásirányt dolgozzák ki, hanem felkészülnek minden eshetőségre, apró, ámde kidolgozott nüanszokkal van tele a játék, amelyekkel esetlegesen soha nem is fognak találkozni egyes játékosok, pedig végigtolták a fő küldetésszálat! (Jó példa erre a Fallout 3-ban az Oázis: Csabi barátom végigvitte úgy, hogy ott nem is járt, pedig nem kicsit elképesztő a büdös nagy pusztaság, meg a romok közepette egy talpalatnyi zöldterület – engem annyira sokkolt, hogy annak idején demotiválót is csináltam belőle.) Ennyit a GTA-ról, ajánlom figyelmébe mindenkinek, aki még nem kerített sort rá: mocskos nagy játék remek hangulattal, és ráadásul még videovágója is van neki, amivel ilyeneket lehet rittyenteni.

Úgy látom ez az ömlesztés több részletben fog megtörténni, ráadásul pont a trollface-es mémekről nem esett szó. Sebaj, majd legközelebb!