Most hogy leírtam a post címét már elkövettem egy hibát: aki azért tévedt ide, hogy egy átfogó tutorial-t vár minden helyzetre azt ki kell hogy ábrándítsam: velem történt egy konkrét eset a múlt héten, ami hasznos lehet mások számára is, és amelyet most részletezni fogok, hátha más is tanul belőle – de ez nem lesz gyógyír minden helyzetre. Aki mégis ilyesmire kíváncsi, annak javaslom ezen oldal meglátogatását – nekem is tudott segíteni, legalábbis egy bizonyos pontig.

De sajnos csak addig, ugyanis egy viszonylag speciális helyzetben találtam magam: múlt hét pénteken mindenféle előjel nélkül egyszercsak megdöglött a telefonom, de durván. Azt csinálta, hogy melóban még működött, rá is küldtem két szoftverfrissítést, ámde mire hazaértem már kikapcsolt állapotban halásztam elő a zsebemből. Indítottam volna el, sikeresen bootloop-ba került (azaz csak ment körbe-körbe a betöltést jelző animáció mindenféle eredmény nélkül). Tudtam, hogy erre megoldás lehet a teljes wipe/factory reset (azaz minden adat – appok, telefonszámok, SMS-ek törlése a telefonról), de aztán rádöbbentem, hogy nincs minden kontaktom szinkronizálva a Google fiókomban. Persze joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért vagyok ilyen hülye, erre nem is nagyon tudok válaszolni – a lényeg, hogy nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom mindet veszni. Belegondolva ha mondjuk már akkor tudom, hogy mit fogok szopni ezzel lehet hogy hagytam volna elenyészni őket a /dev/null-ban…

Annyi szerencsém azért volt, hogy – mivel pár hete cseréltem SD-kártyát, és elővigyázatos próbáltam lenni – rendelkezésemre állt az app-jaimról egy viszonylag friss Titanium Backup mentés. Legalább a programokat nem kell majd újra letöltögetnem, és bekonfigolnom – gondoltam. Összegezzük a leírtakat:

• volt egy telefonom, ami el se tudott indulni
• ez egy root-olt HTC Desire, amin Cyanogenmod 7 fut(ott)
• az app-okról volt biztonsági mentésem
• a telefonszámaim nem voltak sync-elve a Google fiókomba
• az SMS-eimről sem volt backupom, de szerettem volna visszakapni őket

Ahhoz hogy az adatvesztést nullára minimalizáljam a következőkre volt szükségem:

• SD-kártya olvasó
• MiniTool Partition Wizard (csak csekkolásra, lásd lejjebb)
• UnyAffs nevű program Windows-ra (talán kiváltható Nandroid Managerrel Android-on, nem teszteltem), fórum thread-je itt
• Titanium backup nevű app Androidra
• AppExtractor nevű app Androidra
• SQLLite Manager addon Firefoxhoz
• Opcionálisan: Excel, én Google Sheets-et használtam
• CSV to vCard konverter Windows-ra

Első körben izzítottam az SD-kártya olvasót, és ránéztem Partition Wizard-dal az app-ok számára fenntartott 4-500 megás ext3 partícióra (jobb klikk -> Surface test), hogy nem-e az sérült meg, mert az is okozhat ilyen tüneteket. Sajnos vagy szerencsére (nem tudom eldönteni) mindent rendben talált. Itt kezdtem el először vakargatni a fejem: a kártyára gyanakodtam, de úgy fest hogy nem az okozta az összeomlást. De akkor mi? Spoiler: a mai napig nem tudom, és ez kicsit aggaszt. Mindenesetre a mindenható Google segítségét kértem, és szerencsére kaptam is: Clockworkmod Recovery-be be tudtam jutni (nekem HTC Desire Bravo-m van, ott hangerő le + power gomb a módszer erre – ez a Fastboot menübe visz, de ott már kiválasztható a CWM), itt csináltam a működésképtelen ROM-omról egy nandroid backup-ot (itt van róla videó, hogy hogyan kell), majd – némi tépelődés után – ment rá a wipe. Ez a következőket jelentette:

• wipe cache partition
• advanced -> wipe dalvik cache

majd legvégül:

• wipe data/factory reset

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a felső két wipe-ot (amelyek nem okoznak adatvesztést a telefonban) próbáltam külön is, hátha megoldanak bármit is – természetesen nem.

Ezek után fogtam az előzőleg készített nandroid backup-ot, SD-kártya olvasó segítségével letöltöttem a gépemre, majd az UnyAffs nevű csoda segítségével kiműtöttem belőle a két file-t, ami engem érdekelt. Az egyik ez volt:

 A másik pedig ez:

 Elvileg ezek tárolják az SMS-eket, és a kontaktokat. Később kiderült, hogy csak az egyikre lesz szükségem, és arra sem úgy, ahogy eleinte gondoltam. A tool használata egyszerű: bemásolod a nandroid backupod könyvtárába, majd kiadod a parancsot arra a .img file-ra ami tartalmazza az áhított file-jaidat. Ezután elindul a kitömörítés az adott könyvtárba. Esetemben ez így nézett ki:

unyaffs data.img

Miután ez megvolt a telefon kapott egy restart-ot, és csodák csodájára elindult, bár sem a programjaim, sem a telefonszámaim, sem az SMS-eim nem voltak rajta. Az app-ok visszaállítása gyerekjáték volt Titanium Backup-pal, az SMS-eket pedig vissza tudtam varázsolni az AppExtractor segítségével. Utóbbi annyit csinál, hogy megnézni az SD-kártyán található nandroid backup-okat, majd egyrészt kitömöríthetünk file-okat (ez az amit én az UnyAffs-sal oldottam meg), másrészt pedig könnyedén  SMS-eket és kontaktokat is visszaállíthatunk belőlük. Az SMS visszaállítás simán le is ment, de a kontaktoké már kevésbé: akárhányszor próbáltam utána mindig 0 darab (pontosabban 0 darab olyan, ami a crash előtt csak a telefonon volt elmentve) figyelt a telefonkönyvemben. Később ennek is megtudtam az okát: a contacts2.db nem engedi magát csak úgy bizergálni, csak akkor maradnak meg a módosítások, ha a telefonkönyv eszközeit (például vCard file importálása) segítségével kerültek bele. Más esetekben egész egyszerűen kinullázza a file-t az első adandó alkalommal. Erre úgy sikerült rájönnöm, hogy vagy ötször próbáltam különféle módszerekkel felülírni a nandroid backupból kinyert file-lal a telefonon levőt – sikertelenül. Végül feladtam, és rájöttem hogy más módszerhez kell folyamodnom. Ekkor fordult a figyelmem a contacts2.db file felé: megtudtam például hogy ez egy SQLLite adatbázis file, amit ráadásul lehet is konvertálgatni ide-oda (például vCard formátumba is) – igaz, hogy csak Linux shell scriptek, és Python-os megoldások segítségével. Egyikhez se fűlt a fogam, ezért kínomban feltettem egy SQLLite Manager nevű addon-t a Firefoxomhoz, amellyel utána már meg tudtam nyitni az áhított .db file-t. Innen már sétagalopp volt az egész (nem): ezzel a query-vel tudtam generálni egy olyan listát belőle (az „Execute SQL query” fülön lehet beírni), amelyben név – telefonszám formátumban szerepelt minden elveszettnek hitt kontaktom:

[code]SELECT data1 AS NAME
,(
SELECT data1
FROM data dt2
INNER JOIN mimetypes ON mimetype_id = mimetypes._id
WHERE mimetype LIKE „%phone%”
AND length(data1) > 0
AND dt1.raw_contact_id = dt2.raw_contact_id
) AS Phoneno
FROM data dt1
INNER JOIN mimetypes ON mimetype_id = mimetypes._id
WHERE mimetype LIKE „%name%”
AND length(data1) > 0
ORDER BY NAME[/code]

(Ennek a tool-nak a használatáról egy nagyon egyszerű videó itt található amúgy.)

A kapott eredményt átcopy-ztam egy .txt file-ba, így kaptam egy listát, amelyben a sorok formátuma a következő volt:

„név”,”telszám”

Ezután a separator character beállítást automatikuson hagyva mehetett be a Google Sheet-be (File -> Import-tal):

Az így kapott listát (amelyben az A oszlop a név, a B meg a telefonszám) még sajnos nem eszi meg az Android – vCard formátumot (.vcf) már annál inkább. Először is elmentettem .csv formátumban így:

Ezután pedig következhetett a CSV to vCard nevű csodaprogram letöltése és telepítése. Ez képes volt megenni a .csv-met és átkonvertálni vCard-ba valahogy így:

 A képen a következő látszik: először be kell neki tallózni a .csv file-t, majd a field-eket megfeleltetni a kívánt mezőtípusnak. A fenti shoton például az látszik, hogy az A oszlopban található neveket éppen megfeleltetem a „Full name”-mel, de ugyanezt el kellett játszanom a telefonszámokkal is, csak ott a „Mobile phone”-t megadva. Ezután mehet a „Convert”. A kimenetként kapott vCard file-lal még mókoltam kicsit (a shoton is látható ékezetes karakter problémával például), végül kaptam egy file-t ilyen formátumban:

[code]BEGIN:VCARD
VERSION:2.1
FN:név1
TEL;CELL;PREF:+36telefonszám1
END:VCARD
BEGIN:VCARD
VERSION:2.1
FN:név2
TEL;CELL;PREF:+36telefonszám2
END:VCARD
BEGIN:VCARD
VERSION:2.1
FN:név3
TEL;CELL;PREF:+36telefonszám3
END:VCARD[/code]

Ésígytovábbésígytovább. Ezt a file-t már csak fel kellett pakolnom az SD-kártyára, francokat, hogy megelőzzem a következő crash-nél ezt a szopást egyből töltöttem fel a Google Contacts-ba:

Amikor ezzel végeztem még toltam rá egy „Find & merge duplicates”-t is a biztonság kedvéért ugyanebből a menüből.

Tanulságos kis élmény volt, de tényleg: konzekvenciaként levonható, hogy a Google Contacts nem hülyeség. Használjátok ti is (szerk.: vagy más biztonsági mentés/sync megoldást, biztos van még ezen kívül is) vagy megismerkedhettek a SQL query-k és vCard file-ok csodálatos világával ha nem akarjátok veszni hagyni a fontos adataitokat.

Kapcsolódóan az előző postomhoz (amelyben a Dropboxos játékállás szinkron beállítását ecseteltem) hadd térjek ki néhány egyéb megoldásra, amelyek kinyomozására szükségem volt az utóbbi hetekben. Szükség, meg kényszer – ezeket a szavakat használni meglehetősen fura ha az ember fő problémája az, hogy ugyan nincs monitorja, viszont helyette egy 102 centis képátlójú LED-tévéje, amelyet használhat helyette. A gond csak az vele, hogy meglehetősen körülményes a billentyűzet + egér kombóval bármit is csinálni az ágy szélén ülve – eme probléma áthidalására kerestem, és találtam remek megoldást. Ez a post egyik témája, míg a másik az itthon használt gépem nagy zajszintje, és annak megregulázása lesz. Nézzük sorjában:

a gyártók ugyan már rájöttek, hogy az emberek szeretnek az ágyban fekve netezni (elég ha csak a tabletekre, vagy a tapipados tévé távirányítókra gondolunk), de nekem nem ez volt a fő szempont: nem vágytam különösebben arra, hogy fetrengve tudjam az Indexet olvasgatni, inkább azt szerettem volna elkerülni, hogy minden programindításhoz egér után kelljen nyúlnom, aminek a használhatósága ráadásul elég limitált asztal nélkül (értsd: a combom például nem megfelelő felület a számára – nem is értem miért). Aztán eszembe jutott, hogy van nekem egy Xbox 360 gamepadom, amellyel ugyan FPS-ekben célozni sose fogok megtanulni, de egy-egy ikont csak tán eltalálok vele. A hardver adott volt, már csak a szoftveres részt kellett meglelnem hozzá. Egy nem túl bonyolult Google-keresés után rá is bukkantam a JoyToKey nevű programra, amely pontosan erre van kitalálva. A használata – miután bekonfigoltuk – pofon egyszerű: nálam a bal analóggal mozog az egér, a jobbal lehet a weboldalakon le-fel görgetni (iszonyat kényelmes megoldás), az A a bal, a B a jobb, az Y pedig a középső egérgomb, míg az X-szel boostolni lehet a kurzort (azaz amíg nyomva tartod a gombot addig gyorsabban fog haladni a képernyőn). Amire szükséged lehet ehhez a joystick emuláló mókához:

• Xbox 360 Accessories driver a Microsoft-tól (tölthető innen)
• a JoytoKey program maga (tölthető innen)
• opcionálisan az én konfigfile-om, amit utána úgy módosítgathatsz, ahogy jól esik (tölthető innen)

Maga a program így néz ki:

JoyToKey – ronda, de legalább soha többet nem kell látni, ha egyszer jól bekonfigoltad

Amennyiben saját magadnak szeretnéd beállítani a kiosztást ahhoz segítséget (például melyik számú button például az Y, meg hasonlók) itt találhatsz – az én konfigom is innen származik, csak azóta módosítottam rajta egy keveset.

A másik gondom az új géppel az volt, hogy a videokártya, amit vettem bele túl hangos volt. Túl hangos alatt értsd: ahhoz tudnám hasonlítani, amikor barátnőm kettes fokozatra kapcsolja a hajszárítóját, és percekre teljesen megszűnik a verbális kommunikáció lehetősége. A teljesítményével egyelőre mondjuk nem volt bajom (egy Sapphire Radeon 6870 Vapor-X Edition-t vettem használtan), de ez a zaj meglehetősen bosszantó volt – pláne annak fényében hogy ez a csodahűtés amellyel szerelték pont hogy ez ellen lett kitalálva. Na sebaj, hekkeljünk – gondoltam. Kilépegetve az Euro Truck Simulator 2-ből játékokból, amelyeket tolok feltűnt, hogy a Catalyst almenüjében azt látom, hogy ez a marha már 70 foknál csúcsra járatja a ventiket. Persze Vapor-X esetében elvileg 65 foknál feljebb se lenne nagyon szabad mennie, de ezen a tényen most elegánsan lépjünk át. Némi utánaolvasás után úgy találtam, hogy a 85 fok még simán jó neki – pláne úgy, hogy csak hétvégente fogom használni, és akkor se folyamatosan, úgyhogy az élettartam probléma ezzel elég hatékonyan kompenzálva van. Itt jött a gond: a Catalyst-nek ugyan van egy ilyen opciója a hangzatos Overdrive nevű almenüjében, amellyel kézzel lehet szabályozni a ventilátor fordulatszámot, ámde ez az egy szem szerencsétlen csúszka eléggé belimitálja a precíz konfigolás lehetőségeit. Így bukkantam rá az MSI Afterburner nevű meglehetősen rondára skinelt, ámde nagyon hasznos kis programra, amely a következő számomra fontos dolgokat tudja:

• realtime monitorozás – visszamenőleg is. Ez alatt értsd: ezen a képernyőn az utolsó pár percet is meg tudjuk nézni, sőt azt is írja, hogy a program elindítása óta mennyi volt a legmagasabb mért hőmérséklet, fordulatszám, stb:

Most nyugalmi állapotban van, szokott ez sokkal nagyobb is lenni – úgy értem a GPU hőmérséklete

Mondanom sem kell hogy ez mennyire hasznos a tesztelgetés közben.

• Görbe segítségével szabályozható ventilátor-fordulatszám: ez a funkció nagyon hiányzik a Catalystből:

Ahogy látható most már csak 75 fok környékén kezd el igazán pörögni a venti, alapjáraton pedig még halkabb is lett mint a gyári beállításokkal: 30 százalékon is simán 40-45 fokon tudja tartani a GPU hőmérsékletét.

Persze a program jó tunningra is, de ezt a funkcióját egyelőre nem használtam. Ha azt tapasztalod, hogy már 65-70 foknál zúg az éji bogár videokártyád, mint a veszedelem, akkor ez a cucc jó szolgálatot tehet. Tölthető innen.

Még a végére pár apróság, ami megkönnyíti az életeteket, ha gamepad-dal vezérelitek az egeret: egyrészt van egy remek plugin a Chrome-hoz, amivel mindenféle almenüben turkálás nélkül tudtok a weboldalakon nagyítani: Zoom, másrészt pedig ha Steam-en játszotok érdemes ilyenkor bekapcsolni a Big picture módot (vagy beállítani, hogy alapból így induljon el). Még screenshotot is lehet lőni a gamepad-dal a Home (nagy világítós Xbox logó) + Right trigger kombóval. Remélem segítettem.

Annyira felvitte az Isten a dolgomat néhány hete, hogy ilyen-olyan levedlett alkatrészekből össze tudtam rakni egy másik gépet is a már meglévő mellé, amelynek hála végre hétvégente is tudok Euro Truck Simulator 2-zni mindenféle hasznos, az emberiség fejlődése szempontjából elengedhetetlenül fontos tevékenységeket végezni. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy ily módon két gép is a rendelkezésemre áll: egy az albérletben, egy pedig otthon. Joggal vetődik fel az igény, miszerint a mentett állásaim lehetőleg legyenek szinkronban mind a kettőn, elvégre vannak olyan játékok, amelyeket mindkét helyen tolnék (itt említeném meg az Euro Truck Simulator 2-t, mint remek példát). Ez szerencsére a Zinternet korába’ már nem megoldhatatlan, semmi szükség pendrive-okra másolgatni a mentett állások file-jait, mint a sötét kilencvenes években. Helyette csak pár okos programot kell beszereznünk, név szerint:

• Dropbox kliens (regisztrálni se árt ha még nincs fiókunk, link pár sorral lejjebb)
• GameSave Manager (tölthető innen)

A Dropbox amúgy is zseniális dolog, ha még netán nincs accunk, akkor izibe’ regisztráljunk rá ezen a linken (rafkós módon ha így csináljátok kapok egy kis plusz tárhelyet :)). Utána telepítsétek fel a klienst is, amelynek adjatok meg egy tetszőleges könyvtárat amelyet szinkronban szeretnétek tartani (legyen mondjuk C:\Dropbox, azon belül meg legyen egy Save). Ha ez megvolt jöhet a GameSave Manager telepítése. Erről a programról azt kell tudni, hogy saját, rendszeresen frissülő adatbázisa alapján rengeteg játékról (jelen pillanatban 2720-ról) tudja, hogy melyik könyvtár(ak)ban tárolja a mentéseit, illetve milyen esetleges registry entry-ket kell még lementeni pluszban ahhoz, hogy azok visszaállítva (mondjuk egy Windows újratelepítés után) is működőképesek legyenek. Minket most ez a funkcionalitása mondjuk nem érdekel, az már annál inkább, hogy sok játékkal teljesen automata módon meg tudja azt csinálni, amire szükségünk van:

1. elmozgatni a mentés file-jait a Dropbox\save könyvtárunkba (saját alkönyvtárba természetesen)
2. létrehozni az eredeti helyére egy szimbolikus linket, ami a \save-re mutat

Ez viszonylag egyszerűen megtehető:

elindítjuk a programot, megvárjuk amíg végigscanneli a gépet, majd katt ide:

Kapunk egy szép listát azokról a játékokról, amelyeknek mentéseit át tudjuk vele pakoltatni a Dropbox könyvtárunkba – sajnos közel sem támogat annyit mint amennyiről „sima” backupot tud készíteni:

Válaszd ki azokat a játékokat, amiket szeretnél szinkronban tartani. Érdemes figyelni a méretet a lista alatt, vannak olyan címek, amik elég sok helyet igényelnek. Ha kiválasztottad amiket szeretnél, akkor katt a megjelölt ikonra, majd válaszd ki a Dropbox\save könyvtáradat a következő képernyőn:

Ha most nyomsz egy okét, akkor megtörténik a csoda: a mentések átkerülnek a Dropbox könyvtáradba, míg az eredeti helyükön készül egy szimbolikus link.

Ez a dolog első fele. Utána a másik gépen is van némi teendő, hogy a linkelés ott is megtörténjen: először is futnia kell a Dropbox-nak ugyanúgy mint az első gépen. Másodszor: itt is fel kell telepíteni a GameSave Managert. Ha ez megvan, akkor elindítás után ugyanúgy be kell menni a „Sync & Link” almenübe, de ott nem az előző, bal oldali ikont, hanem az egyel mellette levőt kell választani:

Itt megint jön egy kis tallózás: kiválasztod a /Dropbox/Save könyvtáradat, és nyomsz egy okét. Ha mindent jól csináltál, akkor innentől kezdve semmi teendőd nincs: amennyiben mindkét gépen fut a Dropbox kliens a szinkronizáció teljesen automatikusan fog történni.

Ha már emlegettem az Euro Truck Simulator 2-t: ez a játék pont nem támogatott a Sync & Link által – azt mondjuk nem értem hogy miért:  nincs semmi extra igénye, csak a mentésfile-jai tartalmaznak adatot, és azok is egy könyvtárban (ez a c:\Users\<userrnév>\Documents\Euro Truck Simulator 2\profiles Win7 alatt). No para, kis kézi melóval erre is be lehet lőni a szinkront, de mielőtt ezt kifejteném következzen egy pro tipp: ha valami számomra érthetetlen okból nem a fent említett csodálatos kamionszimulátor, hanem valamilyen más játék mentéseit szeretnéd szinkronizálni, és nem tudod hogy hol keresd őket a GameSave Manager ebben is segíthet még ha a Sync & Link nem is támogatja az adott címet. Katt ide:

Majd a listából kiválasztod az adott cuccot, és lenyitod a hozzá tartozó szekciót. Példámban az Anna című játék szerepel, itt tárolja a mentéseit:

Ezt a könyvtárat kell elmozgatnod a Dropbox könyvtáradba, majd a helyére egy linket kreálni – hangsúlyozom, csak akkor ha nem tudod automatizálni az egészet a Sync & Link funkció segítségével.

Ennek a menete a következő:

1. csinálsz egy alkönyvtárat a Dropbox-odban csak erre a célra – nálam „…\Dropbox\Saves\Manually linked dirs” a neve
2. idemozgatod a mentéseket tartalmazó könyvtárat (esetemben így jött létre ez: „…\Dropbox\Saves\Manually linked dirs\Euro Truck Simulator 2\profiles”)
3. indítasz egy command line-t (Win7-en: Start menü -> bepötyögöd a keresés mezőbe, hogy „cmd”, majd enter)
4. most jön a trükk:

kiadod a következő parancsot: mklink /j „forráskönyvár elérési útja” „dropbox könyvtár elérési útja”

Ha a fenti példánál maradunk ez így nézett ki:

[code]mklink /j „c:\Users\JonC\Documents\Euro Truck Simulator 2\profiles” „e:\Dropbox\Saves\Manually linked dirs\Euro Truck Simulator 2\profiles”[/code]

Vizuális típusoknak a fenti parancs, és annak eredménye:

Persze ez macera, meg hackelés, de csak egyszer kell megcsinálni gépenként, és utána nem kér enni.

Ennyi lenne. Ha érdekel a szimbolikus linkelés csodálatos világa, akkor a Howtogeek remek cikkét tudnám kiindulópontnak ajánlani, amelyben még egy segédprogramról is találhattok leírást, amely hasznos lehet, ha annyira rákattantatok a linkelgetésre, hogy napi szinten több tucat létrehozása nélkül remegtek.

A Unity nevű engine találkozása két Új-zélandi fejlesztővel esetünkben érdekes eredményre vezetett: megszületett a Mini Metro című faék egyszerűnek tűnő, ámde idővel az átláthatatlanságig növekvő nehézségű egyelőre böngészőben (is) játszható játék, amelyben egy rendkívül sematizált, minimalista stílusú városban kell megoldanunk, hogy minden utas eljusson arra a metróállomásra, ahova szeretne. Ezek (mármint a megállók) gombamód nőnek ki a földből, és mindet be kell kapcsolnunk a vérkeringésbe, erre azonban csak szűkös eszközeink vannak: eleve a vonalak száma limitált (bár a hosszuk nem), másrészt pedig az alagutak sem keresztezhetik egymást. A véletlenszerűen lepakolt állomások mindegyikének bekötése ezért idővel egyre nehezebb lesz, ráadásul nem elég, hogy a metrószerelvények kapacitása véges, de ez igaz a várakozó utasok türelmére is: ha sokáig kell várniuk a szerelvényre idővel elindul egy visszaszámlálás, amelynek végén megkapjuk az arcunkba a jól megérdemelt Game over képernyőt. A már kiépült alagúthálózatot bármikor átvariálhatjuk (ezt mondjuk megnézném élőben), sőt szükséges is, ugyanis néha nem lehet máshogy megoldani egy-egy állomás bekötését.

Összefoglalásnak ennyi elég is lesz, következzenek a linkek: maga a játék itt érhető el (Unity web player-re szükség lesz hozzá), a Steam Greenlight-on pedig itt tudtok rá szavazni, ha szeretnétek kibővített formájában (valódi városokkal, zenével, ilyesmikkel megtűzdelve) viszontlátni a Steam-en is!

Egy kanadai fejlesztőcégnél (nevezzük csak a tényszerűség kedvéért Red Barrelsnek) összeült a maroknyi csapat, és tanakodni kezdtek az első közös játékuk koncepciójáról. Az már viszonylag hamar eldőlt, hogy túlélős horrort szerettek volna csinálni. Nem kellett hozzá sok idő, és már röpködtek is az ötletek:

– Ne legyen a főhősnek fegyvere, tudjátok, mint az Amnesia: The dark descent-ben!

– Játszódjon az egész egy diliházban, ráadásul éjszaka! Mi lenne ha még az eső is szakadna közben?

– Esetleg legyen végre keze-lába, mint a Mirror’s Edge-ben!

– Legyenek benne ajtók elé szekrényeket tologatós részek, mint a Call of Chtulhu – Dark corners of the Earth-ben!

– Mit szólnátok hozzá, ha a főhősnél lenne egy videokamera (ha már a fegyvert elvetetettük), aminek az éjjellátó funckióján keresztül tisztára Rubber Johnny-s lenne a látványvilág? Tudjátok, zöld minden, csak a szemek világítsanak a sötétben fehéren!

Ekkor – teljesen fellelkesülve a sok remek ötlet hallatán – a csapat egyik zöldfülűje minden bátorságát összeszedve bekiáltotta:

– vigyünk bele egy kis Pacman-életérzést is!

Hirtelen csend támadt, minden szem rá szegeződött. Kezdte magát kényelmetlenül érezni a bőrében. Zavartan krákogott egyet, és belekezdett:

– Tudjátok, mint a Pacmanben, csak most… ööö. az egész 3D-s lesz! Ugyanúgy kergetnének az ellenfelek, ugyanúgy nem tudnál harcolni ellenük, csak a gyorsaságoddal tudnád megmenteni a bőrödet! Ezzel adnánk a játéknak egy plusz parafaktort, elvégre mi lehetne annál ijesztőbb, mint amikor ismeretlen terepen, kihalt, sötét folyosókon kell rohannunk miközben egy vértől csöpögő torz lény hörögve csörtet utánunk?

Pár pillanattal később kezdtek felengedni a bizalmatlan arckifejezések, és helyüket átvette a felismerés, majd a mosoly. Hősünk érezte, hogy most végre sikerült egy jó pontot szereznie az öreg rókák előtt. Valahogy így kezdődhetett jelen postom tárgyának, az Outlast című túlélőhorrornak a története.

Nézzük az alapsztorit: hősünk, Miles Upshur szabadúszó újságíróként tengeti napjait, amikor egy füles alapján ellátogat a Mount Massive Elmegyógyintézetbe, ahol névtelen informátora szerint érdemes körülszaglásznia, mivel elég gusztustalan dolgokat művelnek az ápoltakkal. Firkász hősünk persze nem hagyhat ki egy ilyen sztorit, ezért rendkívüli gyakorlati érzékről tanúbizonyságot téve egy szál kézikamerával, és egy jegyzetfüzettel felszerelkezve meglátogatja az intézményt. Mindezt késő este, mert miért ne. Miközben éppen vihar közeleg. És amikor nem jár sikerrel a főbejáratnál, akkor bemászik egy ablakon, mert hirtelenjében annyira jó ötletnek tűnik. Az épületben tök sötét fogadja, és ennek ellenére mégsem az az első reakciója, mint minden normális embernek (lásd ezt a videót), ehelyett bekapcsolja a night vision-t a camcoderen, és nekiindul a sötétségnek.

Így kezdődnek a kalandok, amelyek során egyre mélyebbre merészkedünk az intézet gyomrában, és egyre durvább, sokkolóbb, és gusztustalanabb jelenetek résztvevői leszünk. Ha azt mondom, hogy az egyik leggyakoribb komment a „fuck this game” volt a cucc Reddit-oldalán akkor talán sikerült érzékeltetnem, hogy mennyire megterhelő hosszú távon az a rettegés ami hatalmába keríti az arra fogékonyakat a játék során (amúgy úgy tapasztaltam, hogy a „fuck this game” egy dicsérő jelző a horrorjátékok esetében). Próbálom erőltetni az agyam, de hirtelenjében csak az Amnesia-játékok jutnak eszembe, ahol ennyire sebezhetőnek éreztem magam. Persze ehhez nagyban hozzájárul a fegyverek teljes hiánya, és néhány egyéb apróság, amelyeket jó érzékkel használtak fel a készítők a hangulat fenntartásához. Ezek közül a legfontosabbak szerintem:

– maga a környezet. Ki ne szeretne egy elmegyógyintézet bájos miliőjében szűk folyosókon araszolni, miközben a kint tomboló vihar villámai néha-néha bevilágítják a falakat?

– a hangok. Ezt a játékot érdemes fülhallgatóval tolni (hard fokozat= fülhallgatóval, egyedül, éjszaka – aztán próbáljunk meg ne infarktust kapni), ugyanis remek munkát végeztek a készítők ezen a területen is: a fadeszkák nyikorognak ahogy az öreg épületet korbácsolja a vihar, a folyosók sötétjéből néha léptek zajai hallatszanak, a távolban megnyikordul egy ajtó… Ehhez jön még a főhős zihálása – az ellenfelek közelsége, látványa ugyanis hatással van a karakter légzésére is, valószínűleg én is így kapkodnám a levegőt egy ilyen helyzetben. Fontos kiemelni a zenét: remek horrorfilmes beütésű szimfonikus darabokkal operál a játék amelyek a legszebb Psycho-s (tudjátok: zuhanyzós-késelős-meztelen sikoltozós nős jelenet) hagyományokat idézik.

– a kamera, és annak éjjellátó módja. Remek megoldás volt ennek szerepeltetése a játékban: egyrészt sokkal több sötét helyszínt lehetett a játékba pakolni (ahol a lusta pályatervezőknek nem nagyon kellett a fények pozicionálásával foglalkozni) úgy, hogy közben nem adtak fegyvert a főhős kezébe, másrészt a folyamatos elempara (főleg nehezebb fokozatokon) újabb adalékkal szolgál a rettegés fenntartására: az éjjellátó mód használata ugyanis energiába kerül, és azt csak a ritkásan elszórt elemekből pótolhatjuk. Nincs is annál bosszantóbb, mint amikor éppen egy ellenfél mozgását figyelnénk meg a töksötétben, és akkor kell elemet cserélni. Mivel ezek a legfontosabb és leggyakoribb összeszedhető tárgyak (a továbbjutáshoz szükséges kulcsokat amúgy is meg kell keresnünk, az intézet múltját bemutató dossziék összegyűjtése pedig opcionális), ezért nincs meg az emberben az a kényszer, hogy mindenhova bekukkantson egy jobb fegyver reményében, mint sok más játékban. Amikor volt nálam elég elem részemről örültem, hogy túljutottam egy-egy rázósabb helyszínen, nemhogy még átkutassak minden szobát.

Fontos megemlíteni még az ellenfeleket is: az intézetben valamiféle félresiklott kísérletnek hála a bentlakókból vadászok és zsákmányállatok váltak. Utóbbiak csak elmés monológokkal és olcsó ijesztgetéssel járulnak hozzá a játékélményhez, míg előbbiek azok, akik elől menekülnünk kell. Csak egy gondolat az olcsó ijesztgetéssel kapcsolatban: oké, hogy elég elcsépelt játékelem a szívbajt hozni a tisztelt játékosra, de ettől függetlenül szerintem szükség van rá, különben gyorsan ellaposodna az élmény (csak egy jó tanács: vigyázzatok minden öntudatlannak tűnő tolószékben ücsörgő figurával, sosem lehet tudni melyik fog rátok támadni).
Az ellenfelekkel kapcsolatban elmondható, hogy nem túl intelligensek. Nézzünk egy példát: sokszor előfordul, hogy észrevesznek, miközben próbálunk elsunnyogni a folyosó végén, ijesztőbe csap át a zene, elkezdünk futni, ők utánunk. Ez eddig rendben is van, csakhogy amikor mondjuk berohanunk egy szobába ahonnan nincs kiút, és bebújunk mondjuk egy ágy alá a négyből, akkor lecsekkolnak egyet-kettőt, majd egy „hm, eltűnt” kommentár kíséretében kisétálnak az ajtón. Jó persze, ha tüzetesen átvizsgálnák mindet, akkor nem lenne értelme elbújni, de ez így meg nem túl reális. Nem is nagyon tudom mi lenne a helyes megoldás erre, de hogy ez így nem túl életszerű az tuti. Fontos megjegyeznem, hogy mindazonáltal mocskosul meg lehet ijedni (mint ez a szerencsétlen srác ebben a videóban), amikor éppen bent zihálsz egy szekrényben, és a vértől csöpögő elmebeteg rád tépi az ajtót.
Az ellenfelek kapcsán sajnos elmondható, hogy két okból is hamar kiismerhetővé, ezáltal kevésbé ijesztővé válnak: egyrészt nem látnak a sötétben (amivel semmi gond nincs, ez reális), másrészt viszont túl hamar feladják a kutatást – és ez nem csak a fentebb szemléltetett szituációra igaz, de akkor is, ha menekülés közben behúzódunk a sötétbe, és néhány méterre tőlük leguggolunk. Ennyi elég is nekik hogy abbahagyják az üldözésünket, ami ugyan könnyebbé teszi a játékot, de mégsem tartom túl életszerűnek. Ennek ellenére a kergetőzés tud izgalmas is lenni – főleg ha nincs hova bújni, és olyan terepen kell megtalálnunk a helyes irányba vezető folyosót amit nem ismerünk. Ilyen etapból van néhány a játékban, és jók is, de szerencsére nem vitték túlzásba a szerepeltetésüket a készítők.

A műtét sikerült, a beteg meghalt.

Vércsíkos folyosón egy tolószékbe szíjazva visznek éppen a sötétbe. Vidám.

Bizony a higiénia rendkívül fontos még egy diliházban is.

Nightvision, szakadó eső, az intézmény parkja.

Ez a kép tökéletes lenyomata a hangulatnak.

Körbepásztázol a kamerával a sötétben, és hirtelen ez a kép tárul eléd. Mit teszel?

A villámok fényénél egy gubbasztó alak kontúrjai sejlenek fel.

Én azért kezelném ezt a bőrproblémát.

Vele mondjuk nem ülnék le egy pohár sörre.

Nem mertem túl közel menni hozzá.

God is in the TV.

Eddig nem tettem említést a mellékszereplőkről, különleges karakterekről, bár ennek fő oka talán az, hogy egy kezemen meg tudom őket számolni, és nem is tesznek sokat hozzá a történethez. Van például egy pap, aki segítőkésznek tűnik (bár az első ránézésre egyértelmű, hogy nem teljesen normális), az ő szerepe is csak annyi, hogy a játék egy késői szakaszában azért teperünk, hogy vele találkozzunk (klasszikus hülye logikai bukfenc: egy ajtón keresztül beszélünk vele, majd hirtelen átteleportál a pálya túlsó felére, át ezer akadályon, tomboló elmebetegeken, mi meg jussunk el hozzá. Fogalmam sincs neki hogyan sikerült az egy pillanat alatt tök egyedül, ami nekünk legalább másfél-két óra játékidő). Aztán van a két tagbaszakadt csávó, akik egyrészt ikrek, másrészt úgy néznek ki, mint Ausztrália miniszterelnöke, harmadrészt pedig a fejlesztőcsapat egyik karakterekért felelős tagjának azzal telt el pár munkaórája, hogy a pöcsüket modellezze, ugyanis anyaszült meztelenek. Ők jópofa párbeszédekkel szórakoztatnak a játék bizonyos pontjain amelyek során kifejtik, hogy milyen terveik vannak velünk arra az esetre, ha a tőlük elhatároló rács/ajtó/akármi akadálya megszűnne. Mondanom sem kell, hogy ezek a tervek nem involválnak sörözgetést, és jóízű baráti beszélgetéseket.

Majdnem elfelejtettem a legemlékezetesebb mellékszereplőt: Richard Tragernek hívják, szereti a sajátos orvosi kísérleteket, és engem valamiért erőteljesen emlékeztetett a Psychonauts című játék fogorvosára. Ja és nagyon jó segge van, amit rendszeresen mutogat is, ugyanis a vértől mocskos köténye nem takar belőle semmit. Felkarjából transzfúziós csövek állnak ki, amelyek ide-oda szállítják a saját vérét, és hatalmas metszőolló-szerű eszközeivel a játék egy pontján… de erről ennyi elég is. Na ő egy zseniális karakter, akire még sokáig emlékezni fogtok, ezt garantálom. Tényleg legyen ennyi elég róla, nem tudnék többet írni spoilerezés nélkül.

A játék története a Resident Evil-i magasságokba szárnyal már ami a titokban végzett kísérleteket és azok gyászos eredményeit illeti. A gyéren megjelenő mellékszereplők által csepegtetett információmorzsák mellett legfőbb forrásunk a szanaszét heverő dossziék elolvasása lesz, ezek által fog majd körvonalazódni a sztori, amelyben nagy szerepet fog játszani a szerelem, ármány és romantika, valamint a két egymással ősi háborúban álló család, a Capuletek, és a… ja, nem, az egy másik. Ennyire nem lesz megindító, viszont éppen elég alapot szolgáltat ahhoz, hogy végig tudatában legyünk, hogy céllal kerültünk az események középpontjába. A játék végéért viszont jár a fejlesztőknek a faszkorbács, a történteket mozgató (a fejlesztők által ki nem fejtett, meg nem magyarázott) mögöttes logika ellenére is.

További körmönfont körmondatok helyett inkább vessétek vigyázó szemeiteket a mellékelt screenshotokra. Aki úgy érzi, hogy képes lesz tiszta alsógatyában felkelni a gép elől, miután részt vett ebben az élményben, annak mindenképpen javallott a játék kipróbálásra. A többiek maradjanak a Barbie Fashion Designer-nél, esetleg a Flappy Bird-nél.

Van ugye ez a fránya rögeszmém, hogy szeretem a játékaimat legálisan beszerezni. Ennek több oka is akad (közülük talán a genetikai defektus nyom a legtöbbet a latba), de ezt ne is firtassuk: szeretek fizetni a játékokért és kész. A nemrégiben bemutatott isthereanydeal.com-on is ezért vagyok regisztrált tag immáron majdnem fél éve, és ez az oldal küldött ma egy értesítést, hogy a meglehetősen debil, és ötletes Deadpool című ugrabugra (nem mellesleg képregény-adaptáció, Angry Joe bácsi remek videokritikája itt) most viszonylag olcsón megvásárolható a DLGamer nevű brit webshop-ban. Nosza nem is kellett több, egy gyors regisztrálás (nem vettem eddig ott még semmit), egy-két adat megadása után máris jött az SMS, hogy megterhelték a számlámat az ellenértékkel. Volt is nagy öröm, mondom akkor rögvest jön a mail, és mehet az aktiváció a Steam-en. Vártam. Még mindig vártam. Így telt el pár perc, gondoltam megnézem a weboldalukon a megrendeléseknél, hogy mi a helyzet. Itt ért az első meglepetés: egy folyamatjelző csík(!) és néhány sor fogadott, amelyek közül még csak az első előtt virított zöld pipa, a „Order’s verification by our team” viszont még függőben volt. Mire értelmezni tudtam volna, hogy ez mégis mi lehet egyszer csak e-mail érkezett a következő szöveggel:

Verification needed

For security reasons, your order needs a validation from our sales administration department. You will also get your confirmation order with a download link and an activation code once the transaction has been approved by our services.

To approve your order, we invite you to give us some elements. Please send us by e-mail to: support@DLGamer.com

Please follow the easy 3-step process:

1) Email us your phone number, including country and area code, also mention if it’s a Fixed Line or a Mobile phone and your preferred language to support@DLGamer.com.
2) We will call you shortly after to provide you your digit verification code.
3) Email your digit verification code, phone number and order number to support@DLGamer.com.
4) We send you all the information to download your game and your activation code.

Sorry for the inconvenience,

Thank your for your understanding.

(Magyarul összefoglalva: mivel valami Hungary nevű országból rendeltem, amiről csak annyit tud a webshopot üzemeltető csapat, hogy Bukarest a fővárosa, ezért elkérnék a telefonszámomat, hogy felhívhassanak, lediktáljanak nekem egy kódsort, amit vissza kell küldenem utána nekik e-mailben. Ja, és naivan megkérdezték azt is, hogy milyen nyelvet részesítenék előnyben a telefonhívás során, ennek még lesz szerepe a későbbiekben.)

Itt durrant el egy kicsit az agyam, amelynek hála a következő választ sikerült küldenem nekik:

Hello support,

that’s funny you need my mobile number right after the payment has been done, and I’m forced to provide it to you, otherwise I’d lose my money.
It seems I don’t have any other option in this case, so here you are: <telefonszámom censored, nem akarok hajnali háromkor malacságokat hallgatni ismeretlenektől>

Regarding the language I prefer: I want to use Hungarian, I hope you have some coll who speaks this.

Thanks in advance.

(Lefordítva: 
Helló csapat,

vicces, hogy pont azután kell megadnom a telefonszámomat, hogy a játék ellenértékét már leemeltétek a számlámról. Így most kénytelen leszek megadni nektek, különben bukom a pénzem.
Mivel úgy fest nincs más választásom, ezért tessék: <telefonszám>. 

Azzal kapcsolatban, hogy milyen nyelven szeretném a telefonhívást lefolytatni: a magyart választanám, remélem van nálatok olyan kolléga  aki beszéli.

Előre is köszönöm.)

Ezek után percekig vártam visszafojtott lélegzettel (már lilult a fejem), hogy mikor csörren meg a telefonom. Elképzeltem, ahogy tört magyarsággal próbál majd kommunikálni velem egy 56-ban emigrált magyar fia, akit csak azért zargattak fel szombat este, hogy próbáljon meg szót érteni velem a gyerekkorából megmaradt nyelvtudása segítségével. Az az eshetőség is eszembe jutott, hogy mi lesz, ha mégis angolul szól bele a telefonba az illető, és én lendületesen cseszhetem le, hogy hogyan merészelt nem kicsiny hazám világnyelvén szólni hozzám. De nem, sajnos nem ez történt: néhány perc múlva már érkezett is a levél, miszerint elég hihetőnek tűnt a kirohanásom ahhoz, hogy eltekintsenek a személyes beszélgetéstől, és minden további nélkül hozzájuthattam az áhított Steam aktiválókódhoz. Tanulság? Szerintem maximum annyi, hogy néha érdemes kicsit nyersebben fogalmazni, amikor úgy akarnak még ellenőrizgetni, hogy már a zsebükben van a pénzed. Persze most potyára írtam meg nekik a telefonszámomat, de remélhetően nem fogják cserébe a stílusomért meleg társkereső oldalakon hirdetésekben megadni kontaktnak.

Olyan régen volt már az életeteket megkönnyítő csodák bemutatása a blogon (pedig régen hemzsegett az oldal ezektől), úgyhogy most megtörném a hosszúra nyúlt csendet, és írnék pár sort egy olyan webes szolgáltatásról, amely sok terhet levehet a vállatokról, már ha szerettek játszani a PC-tekkel, és nem csak a Facebook-on kattintgatjátok az idézetgyűjtős oldalakat ezerrel. Nem, nem az ncore az, és nem is a piratebay (bár tény, hogy azok is egész hasznosak lehetnek egy gamernek), hanem az isthereanydeal.com, ami abban az esetben automatizálja nektek a leárazott játékok keresgélését, ha – nos, leárazva szeretnétek őket megvenni. Az első ismerkedések során egy teljesen új univerzum tárul fel előttetek (legalábbis én így voltam vele): ja, hogy nem csak a Steam létezik? Máshol is lehet játékokat venni, és gyakran jóval olcsóbban mint a Steam-en ever? Konkrétan ennyi webshopot ismer az oldal:

Itt láthatjátok – a boltlistát leszámítva – az oldal sava-borsát (stílusosan a Barbie Dreamhouse Party nevű zseniális game-mel bemutatva): miután rákerestünk egy minket érdeklő címre (legyen az a legújabb COD, vagy valami retro cucc) csak egyszerűen beállítunk egy árat, amit már hajlandóak lennénk érte kiadni, kiválasztjuk hogy melyik webshopok ajánlatai érdekelnek (plusz opcióként pedig még az is beállítható, hogy csak azokról riasszon, amelyekez Steam-es aktiváló kulcsot (is) kapunk), majd nyomunk egy „Add to my Waitlist”-et. Innentől kezdve ha az általunk megadott ár alá esik egy adott játék ára (a kiválaszott boltok bármelyikében) akkor emailben értesít az oldal az adott akcióról. A profilbeállításainkban további érdekességek is kiválaszthatóak, például kapjunk infót a bundle-okról (mint például a Humble Bundle, ami a szívem egyik csücske jelenleg), vagy hogy egy adott ár eléréséről kiküldte a rendszer a levelet, akkor az az ár legyen az új limit (például ha a fentebb említett Barbie-s játék ára lejjebb esik 4.99 EUR-nál mondjuk 3 EUR-ra, akkor a legközelebb csak akkor jöjjön levél ha 2.99 EUR-nál kevesebbe kerül valahol). Ha zavar minket az eurós kijelzés akkor átállíthatjuk akár forintra is – bár őszintén megvallva fogalmam sincs hogyan vált az oldal.

A játékok listájában bármelyik címre rákattintva részletes infókat kaphatunk az ára mozgásáról: mikor, hol volt a legolcsóbb, illetve hogy most éppen melyik boltban érdemes megvenni:

A Saints Row 4 most csak 14.69 EUR az Amazonon – milyen kár hogy eddig bármit próbáltam tőlük venni mindig kiderült, hogy a letölthető tartalmaikat csak a jenkik vehetik meg

Érdemes minden olyan címet felvenni az oldalon a saját listánkra, amelyekre valamikor a jövőben lecsapnánk, most viszont még drágálljuk az 50-60 eurós árcímkét – én például nemrég állítottam be az Assassin’s Creed 4-et 15 eurós limittel. Még egy példa: a rendszer által küldött mailből értesültem, az akcióról, így a Bioshock Infinite-et múlt héten vettem meg átszámítva 2300 forintért egy számomra eddig ismeretlen webshop-ban (a gamesplanet.com-on) úgy, hogy Steam-kulcsot kaptam hozzá.
Használjátok egészséggel (apropó Chrome-os Steam userek: az Enhanced Steam nevű plugin megvan? Ez a böngészőtökbe épülve szolgál hasznos infókkal, amikor éppen a Valve oldalait nézegetitek, például a fentebb kivesézett oldalt is ennek kapcsán ismertem meg – ezt használja ugyanis, hogy akciós árakat szolgáltasson nektek)!

Killing Floor: az évek óta tartó kisebb-nagyobb szünetekkel tarkított szerelem az utóbbi hetekben újra fellángolt. Köszönhető ez az új pályának (a Tripwire feji tovább a tehenet, Istennek hála), és az elmúlt pár hónapban kijött fegyverpackoknak, amelyek közül egyet volt lehetőségem óccsóért beszerezni, és kipróbálni. Ugyan a legújabb frissítéssel is érkeztek új eszközök amelyeket a szörnyhordák megregulázására használhatunk, de azokat nem fogom 4-5 euróért megvenni, majd csak ha le lesznek árazva az is biztos. A szórakoztató headshotolást a multira hegyezett játékokban ritkán tapasztalható félelemérzettel vegyítő csodáról írt postomat ezen a linken találhatjátok.

Medvedisznóember bácsi épp’ meg akar cirógatni, nekem meg üres a táram

Far Cry 3: pár hónapja már említettem, hogy készül a post erről a játékról (konkrétan másfél A4-es oldalt írtam tele az impresszióimmal miközben toltam), de ez egyelőre késik – annyi már egyszer biztos, hogy ha egyszer el tudok jutni egy ilyen gyönyörű szegletébe a Földnek, akkor tuti ott is fogok ragadni, életem végéig marihuánatermesztésből fogok élni, és tisztes jólétben fogom felnevelni a hat gyerekemet egy dzsungellel borított völgy fölé magasodó szirtre épített kis faházban. Esténként kiülök majd a teraszra megnézni a sziget peremén túl elnyúló óceán felett lenyugvó napot, miközben egyik kezemben a sörétest fogom szorongatni (a kurva komodói sárkányok miatt), a másikban meg egy pohár csempészwhisky-t. Ja, és hogy a quadozást ki ne felejtsem: mindenhova azzal fogok járni.

Ez itt bizony a grafika

Euro Truck Simulator 2: gondolta a franc, hogy pont egy olyan játék fog hosszú időre lekötni, amelynek az a célja, hogy minél élethűbben utánozzon egy olyan munkát, amelynek különös ismertetőjele az, hogy olyan kurva unalmas, hogy abba konkrétan bele lehet halni (ugye elég, ha csak elalszol, és máris kész a baleset), de érdekes módon mégis működik a dolog: azt kell hogy mondjam, hogy kamiont vezetni nagyon nagy flash, hiába nem tűnik annak. Megvan a sajátos bája annak, hogy éppen Lengyelország valamelyik autópályáján csapatod 120-szal az általad tuningolt Scania-val, miközben elered az eső, a lemenő nap sugarait pedig sötét felhők takarják el. Felnyomod a tompítottat, bekapcsolod az ablaktörlőt, és hatalmas satufékkel még épphogy le tudsz rongyolni a majdnem elvétett lehajtón. Persze ha elvéted, akkor – akár a valóságban – esetenként jól meg is tudod magad szívatni, ugyanis az ily módon beiktatott kerülőnek hála nem biztos, hogy határidőre le tudod szállítani az árut. A teljesített fuvarokból befolyó pénzeket a kamionjaid (oppardon: nyerges vontatóid) festésére, felfüggesztésére, lámpáira, kerekeire, motorjára, egyszóval: mindenére fordíthatod, illetve további gépek vásárlásával ,és sofőrök felvételével tovább tudod bővíteni a cégedet. Emellett még egy kis RPG-vonás is feltűnik a játékban, ugyanis XP-t kapunk minden sikeresen leszállított rakomány után, amelyet újabb és újabb fajta áruk, fuvartípusok unlockolására használhatunk. Szóval indokolt a játékot érdekesnek, és lebilincselőnek titulálni hiába nem lehet senkit jól fejbeheadshotolni.

„Nahát, milyen gyönyörű kamion!” – gondolta pixelarcú apu, majd tovább bandukolt a büdös nagy /dev/null felé.

Dirt 2: két dolog szerencsés együttállása volt szükséges ahhoz, hogy én fél óránál többet töltsek egy autóversenyes játékkal: egyrészt gombokért tudtam venni egy példányt magamnak ebből a mókából, másrészt pedig egy bő hete boldog tulajdonosa vagyok egy Xbox360 gamepadnak is. A kettő együtt kifejezetten élvezetes: a Colin McRae (béke poraira) nevével fémjelzett sorozat második részében buggy-kkal, versenyautókkal, dzsipekkel, és egyéb négy kerékkel rendelkező gépekkel kell lenyomni a többieket, és lehetőség szerint elsőként érkezni a célba. Ennek elérése billentyűzetről – finoman szólva – nehéznek bizonyult, ámde a kontroller analóg karjaival már más a helyzet: egyszer még arra is vettem a bátorságot, hogy feltoljam a futam nehézségét hardcore-ra, és még így is sikerült első helyezettnek lennem – legalábbis néhány másodpercig, ugyanis a következő kanyarban már felkenődtem a korlátra, és az egész mezőny úgy ment el mellettem, mint agresszív részeg tahó füle mellett az észérvek hajnali kettőkor a késdobálóban. Persze kicsit visszavéve az arcból (és a nehézségből) már szórakoztató a száguldozás, néha úgy rezeg a kezedben a gamepad, hogy majd kiugrik, a fasza grafikának, és a folyamatosan megnyíló versenyeknek, autóknak, miegymásoknak hála hosszú távon is leköti az embert.

A plüss dobókocka nélkül már régen bent lennénk abban a szakadékban ott balra

Hard Reset: kellemesen Blade  Runner-es cyberpunk beütés (tudod: hatalmas kijelzőkön futó boldog emberek szereplésével készült reklámok, neonfények, a magasban repkedő autók, felüljárók, folyamatos éjszaka, szakadó eső, és égbenyúló felhőkarcolók), és nosztalgikus hangulat (hála a nem túlzottan túlbonyolított játékmenetnek): ez a Hard Reset. A grafika fasza (persze végig egy szépen kidolgozott csőben megyünk, így nem nehéz ilyen látványt produkálni), a robotokkal vívott harcok nyomják az adrenalint rendesen az ember agyába, a hangulat pedig – a környezetnek hála – tökéletesen visszaaadja a koszosmocskos saját mocskába fúlt ultramodern nagyvárosok bájos miliőjét. Amúgy valahogy úgy vagyok ezzel a játékkal, mint valami nagyon édes, nagyon szirupos, de ettől függetlenül finom süteménnyel: naponta csak kis adagokat tudok belőle fogyasztani, ugyanis egy óra után már eyecandy-túladagolást kapok tőle.

Már várom, hogy a sarkon túl feltűnik Harrison Ford egy ballonkabátban, kezében egy böhöm nagy stukkerral

Új területen próbáltam ki magam az elmúlt napokban: leteszteltem, milyen is a feliratozók élete, és azt kell hogy mondjam nem egyszerű. Ha igazán minőségi munkát szeretnél végezni, akkor nemhogy az adott nyelv különféle kifejezéseit kell ismerned, de gyakran utána is kell nézned a különféle popkulturális utalások, kikacsintások eredetének is – már ha nem vagy olyan szerencsés, hogy például kapásból tudd mire fordították a magyar forgalmazónál a „Big Momma’s House 2” filmcímet (kiderült: ez a Gagyi Mami 2). Persze mindez nem ment volna megfelelő motiváció nélkül, szerencsére az is akadt: Vaas Montenegro (és az őt alakító Michael Mando) szórakoztatóan beteg karaktere, és a köré épített bájos hangulat bőven elég hajtóerőt adott ahhoz, hogy felirattal lássam el a kalandjait szerencsétlen hősünkkel, Chris-szel. A négy (plusz egy) epizódból álló kisfilm a Far Cry 3 univerzumában játszódik (amelyről amúgy hamarosan tervezek egy nagyobb lélegzetvételű postot, amelyhez folyamatosan készítem a jegyzeteket egy darab papírra, miközben egyre mélyebben beleásom magam a küldetéseibe). A film két ponton érintkezik a játékkal: egyrészt a helyszín (már ami a jellegét illeti), másrészt pedig Vaas, akinek karaktere úgy került be végül a Ubisoft művébe, hogy Michael teljesen elbűvölte a meghallgatáson a fejlesztőket, akik ezután kiszórták az eredetileg tervezett főgonoszt, és őt pakolták be helyette. Ezt tessék szó szerint érteni: a csávó egy az egyben le lett modellezve, arcmimikástul, testbeszédestül – mindenestül. Ez nem véletlen, a filmverzióban is látható khm… deviáns viselkedésmód rendkívül szórakoztató, és mindkét produktumban ugyanolyan sokkoló, és vicces.
A sztori amúgy elég röviden leírható: a lúzer szerepében Christopher Mintz-Plasse, a botcsinálta Bear Grylls tetszeleg, akinek inkompetenciájánál csak az arca nagyobb – legalábbis eleinte. Operatőr társával, Barry-vel azt a feladatot kapták, hogy forgassanak túlélőshow-t a játékban látható környezetre meghökkentően hasonlító szigeten. Ez egészen addig jól is halad, amíg bele nem botlanak Vaas-ba, aki zsoldoshadseregével ellenőrzése alatt tartja a környéket. Innentől begyorsulnak az események, hőseinknek egyre több kellemetlen élményben lesz része, míg a végén Chris egy meglehetősen kényelmetlen, és kiszolgáltatott helyzetben találja magát – na de ezekről a tapasztalatairól a kínzásos videók többet tudnak mesélni.

A sok duma helyett inkább lessétek meg a filmet, és a hozzá tartozó extrákat:

Ha netán nincs magyar felirat, akkor katt a lejátszó jobb alsó sarkában látható „CC” feliratú gombra, válasszátok ki a magyar nyelvet, majd katt az „ON”-ra!

Néhány hónap (lesz az egy év is, de ki számolja) kihagyás után olyan újra nyomni egy kicsit a Minecraft-ot, mintha egy öreg elektronikai szaki, aki a harminc éves technikához szokva próbálná megérteni napjaink kütyüjeit: oké, hogy nyomokban hasonlítanak ahhoz, amit ő ismert, de annyi új funkciót kéne megtanulni használni, hogy az bizony megfekszi a gyomrát rendesen. Így vagyok most én is: oké, hogy az építkezés alapjaival tisztában vagyok, meg még rémlenek az alap blokkok, és tárgyak receptjei, de amikor szembesülök azzal, hogy legutóbbi látogatásom óta bekerült egy csomó eszköz, ellenfél, és blokk, amikkel ráadásul 90%-ban nem is tudom mit kezdjek… nos, az elég frusztráló tud lenni. Itt van például az enchanting téma: oké, hogy felruházhatóak a tárgyaink ilyenolyan képességekkel, de hogy mindezt képtelen legyél hosszas utánaolvasás nélkül nemhogy használni, de elméleti síkon megérteni az szerintem elég tré. Marha jó lenne egy beépített help a játékban: mondjuk ráviszem a kurzort egy adott alapanyagra (legyen az tehénbőr, vagy kaktuszkocka), akkor igazán feldobhatná, hogy ebből miket lehet kihozni, milyen új blokkokat, tárgyakat lehet a segítségével craftolni.

Ami viszont nem frusztráló, csak meglepő volt az az, hogy találkoztam a páncélt viselő, fegyverrel hadonászó zombikkal(!), továbbá a frigyük gyümölcseként aposztrofálható kölyök élőhalottakkal (aszongya a Wiki, hogy ezek a falusiak megharapott gyerekei, de szerintem a fentebb vázolt magyarázat viccesebb a vizuális típusúaknak), amik gyorsak, sebeznek, és mókás nagy fejük van. Érdekes volt összeakadni az első denevérekkel is: konkrétan majdnem infarktust kaptam a sötét barlangban hirtelen megmozduló izéktől, amik ráadásul idegesítően sipítoznak is. Aztán megtaláltam életem első enchant-olt könyvét is (egy zombigenerátor termében volt), valamint egy name tag-gel is gazdagabb lettem, amit eleinte tanácstalanul nézegettem, hogy mégis mire jó. Itt megint csak utána kellett olvasnom, és kiderült hogy ezzel el lehet nevezni a legkedvesebb állatainkat, amelyek fölött ezután ott fog lebegni a választott név.

Az érdekesebb új blokkok persze megint csak a redstone-varázslatokhoz kötődnek, de ez a terület eleddig nem igazán kötött le. Ez persze nyilvánvalóan hülyeség volt részemről, ugyanis ezek nélkül nem lehet igazán látványos csapdákat, rejtekajtókat, vagy automatizált nyersanyaggyárakat létrehozni (kivéve az egyik map-emen prímán működő mobtrap-emet, ami redstone nélkül is öli le szépen a csontvázakat, creeper-eket és a többi csúnyaságot némi láva, és víz segítségével). Ami viszont újra felkeltette az érdeklődésemet a téma iránt az az, hogy rábukkantam Sirius Youtube-csatornájára, ahol olyan remek mechanizmusok működését, és építését lehet megnézni, mint például a sült csirke-gyár:

Nyilvánvaló, hogy a srácnak a kisujjában van a különféle folyamatok automatizálása, és a logikai kapuk használata (amelyek ismerete nélkül maximum másolni tudod ezeket a szerkezeteket, újakat tervezni nem), úgyhogy simán el tudnám képzelni, hogy a PLC-vezérlés ismerete sem állhat messze tőle – persze erről nincsenek információim, lehet hogy automatikát tanul az egyetemen, mint leendő tervezőmérnök. Mindenesetre pár napja lenyűgözve nézegettem a videóit, és – egy másik, megnevezni nem kívánt okkal egyetemben – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megint nekiessek a Minecraft-nek. Már csak meg kell barátkoznom néhány tucat új blokkal, és eszközzel, valamint meg kell tanulnom az áramkörök logikai működését (és ez nem vicc, a játékban bármelyik kaput meg lehet építeni, ergo működőképes elektromos eszközöket is létre lehet hozni, lásd ezt, ja nem, ezt a videót), és máris én leszek a játék királya újra. Addig marad az idegenkedés az új eszközöktől, mondván, hogy én már akkor toltam a játékot, amikor ezek a kis pöcsök még a csattogós lepkét tologatták – ez akár igaz is lehetne, de nem mentség: meg kell tanulnom végre nem csak a kockákat pakolgatni, meg lépcsőket építgetni (ami szerintem egész jól megy már, lásd ezt a videómat), hanem beindítani azokat a fránya piston-okat.