Disclaimer: ez a post csak kiegészítés egy régebbihez, amelyet itt találhattok.

Szokták mondani, hogy a programozói lustaság néha igencsak hasznos, ezek az emberek ugyanis hajlamosak mindent a végletekig automatizálni csak hogy minél kevesebbet kelljen dolgozniuk. Úgy fest ezt a hozzáállást én is magaménak mondhatom (bár messze állok a programozóságtól), ugyanis időt és energiát nem kímélve megoldottam, hogy kb. sose kelljen az egérért mászkálnom, miközben az ágyban fekve felváltva netezek és a Steam Big Picture-ben játszok. Ezt szerettem volna elérni:

1. amikor indul a gép egyből tudjam irányítani a gamepad-del (ez volt e legegyszerűbb, a JoyToKey linkjét bele kellett csak rakni a Start menü ->Indítópultba valahogy így:

   

2. utána legyen egy ikonom a Steam-hez, ami Big Picture módban indítsa el miután kinyírta a JoyToKey processét. Erre azért van szükség, mert a Windows-ban oly hasznos kis progi bekavar a játékok irányításába (mivel „ő” és az adott játék is egyszerre akar inputot küldeni).
3. aztán ha kilépek Big Picture módból (akár úgy hogy csak a módot kapcsolom ki, akár úgy hogy az egész Steam-ből kilépek) akkor induljon el újra a JoyToKey, hogy újra tudjak netezni a gamepad-del.

Egyszerűen hangzik, ugye? Eleinte én is annak tartottam, félmegoldást szültem is rá egy sima .bat file segítségével:

[code]@echo off
TASKKILL /F /IM „JoyToKey.exe”
start „” „C:\Program Files (x86)\Steam\Steam.exe”[/code]

Na igen, de ez nem indítja el újra a JoyToKey-t ha kiléptem a Big Picture-ből, ezért mindig oda kellett fáradnom az asztalhoz rajta az egérrel, hogy újra elindítsam. Persze valamiféle triggerelést még írhattam volna hozzá így is, de azt, hogy csak a Big Picture-t kapcsoltam ki nem hiszem hogy .bat file-ból lehet figyelni. Így bukkantam rá az Autohotkey nevű csodára (pontosítok: ismertem már régebben is, csak sose volt rá szükségem), illetve erre a fórumra, ahol egy olyan scriptet vitattak meg, amelynek működése hasonlított ahhoz, amit én szerettem volna elérni. Így született meg a következő gyöngyszem, amely tökéletesen megfelel a céljaimnak:

[code]Process, Close, JoyToKey.exe
Process, Exist, Steam.exe
if ErrorLevel
Run, „steam://open/bigpicture”
else
Run, „c:\Program Files (x86)\Steam\Steam.exe” -bigpicture
WinWait, Steam ahk_class CUIEngineWin32
WinWaitClose, Steam ahk_class CUIEngineWin32
Run, „c:\Users\JonC\Desktop\JoyToKey.lnk”[/code]

El is magyarázom sebtiben mit is csinál ez:

Először kinyírja a JoyToKey.exe-t – itt még nincs szükség semmiféle if-then szerkezetre. Utána megnézni fut-e a Steam, majd ha úgy látja igen, akkor kirakja Big Picture-be – ha nem, akkor elindítja a -bigpicture kapcsolóval. Ezután okosan megvárja, amíg megjelenik maga a felület (WinWait), majd azt, hogy a felület eltűnjön (vagy úgy, hogy kiléptem a Steam-ből, vagy úgy hogy csak a Big Picture módból – neki édesmindegy). Ha ez megtörtént, akkor újra elindítja a JoyToKey-t. Érdekes módon közvetlenül az exéjét indítva mindig valami default profile-lal indult el, ezért kellett az asztali parancsikon elérési útját megadnom neki.

Ezt a scriptet elég elmenteni egy file-ba .ahk kiterjesztéssel, és már futtatható is (persze csak ha fent van a gépen az Autohotkey). Ha igazán kényelmesek akarunk lenni át is fordíthatjuk exébe, aztán mehet ki az ikonja az Asztalra:

(Hadd ne kezdjek bele elmesélni, hogy egy hasonló compile mennyivel komplikáltabb Linuxon…)

(Érdekes, hogy zsinórban a negyedik zombis post, bár ez csak érintőlegesen.)

Naszóval pár hete írtam a blogon egy lehetőségről, amellyel – kihasználva egy a fogápolás fontosságára felhívó kampányt – ingyen juthatunk hozzá a Plants vs. Zombies című fasza kis tower defense játékhoz, melyben növényeket ültetve kell távol tartanunk házunkat az azt ostromló zombiktól. Persze amikor a postot írtam még nem tudhattam (csak sejtettem) hogy a promóció csak Amerikából elérhető, amellyel mostanra már bárki szembesülhet, aki behozza a szóbanforgó oldalt. Ott a letöltőlink helyett egy kövér „Sorry, only residents of the US are eligible for this promotion” felirat árválkodik. Természetesen nem én lettem volna ha nem nézek egyből kibúvó után, és sikerült is találnom megoldást a problémára a régiókorlátozás kijátszásával! Szeretném megjegyezni azonban hogy a lentebb leírt módszer egyrészt kicsit macerás, másrészt pedig szinte már annyira illegális mintha beizzítanánk a kedvenc torrentkliensünket, hogy lehúzzuk ezt a laza 40 megás csodát. Emiatt felhívnám mindenki figyelmét, hogy csak akkor vágjon bele, ha utána még képes lesz tiszta szívvel tükörbe nézni, és nem fogja zavarni hogy elszedett egy példányt a játékból egy kis zsírostestű amerikai kisfiútól lószart mama, nincs ezzel semmi gond.

Adott volt ugye a probléma, miszerint mivel nem amerikai IP-címről töltöttük be az oldalt ezért nem jelent meg a letöltőlink. A megoldás egész logikusan hangzik: hitessük el az oldallal, hogy márpedig mi valahonnan Kentuckyban, Washingtonban, esetleg Nebraskában meresztjük a seggünket a gép előtt! Ennek elérésére én a Tor nevű programot használtam (köszi a tippért Krisz!), amely telepítés nélkül varázsol nekünk VPN elérést. Nem kell megijedni tőle, bár minimális hekkelést igényel a használata, nézzük is hogy mi a teendő:

1. letöltjük a Tor klienst innen, kicsomagoljuk valahova

2. elindítjuk a „Start Tor Browser.exe”-t

3. a következő ablak fog fogadni:

Itt első körben válasszuk a „View the Network” opciót, ugyanis szükségünk lesz egy ún. relay-re amin keresztül csatlakozni fogunk. Egy listát fogunk kapni, ami valahogy így néz ki:

Ezek közül minket főleg a kis amerikai zászlóval jelöltek fognak érdekelni. Néhány nevét jegyzeteld ki egy txt file-ba (esetleg papírra). Én mondjuk csak egyetlen egyet, ezt a shoton szereplő „wannabe”-t használtam, és működött a dolog. Ha megvannak a relay nevek, akkor lépj ki innen.

4. A főablakban válaszd a „Stop Tor” opciót, ugyanis most egy konfigfile-t kell majd szerkeszteni amit nem fog engedni futás közben.

5. Ugyanitt válaszd a „Settings” opciót, azon belül is az „Advanced” fület:

Itt válaszd az „Edit current torrc” opciót.

6. Egy notepad-szerű felület fog felbukkanni. Legfelülre szúrd az alábbi két sort:

[code]ExitNodes <relaynév1>,  <relaynév2>, stb.
StrictNodes 1[/code]

Okézd le. Ha netán hibát dob (valami nem tetszik neki a szintaktikában), akkor használd ezt a konfigot:

[code]ExitNodes   <relaynév1>,  <relaynév2>, stb.
StrictNodes 1
AvoidDiskWrites 1
DataDirectory .\Data\Tor
GeoIPFile .\Data\Tor\geoip
Log notice stdout
SocksListenAddress 127.0.0.1[/code]

Persze igazítsd a saját eredeti soraidhoz ha netán eltérést tapasztalsz.

Valahogy így fog utána kinézni:

Indítsd el megint a Tor-t a főablak „Start Tor” opciójával.

A nagyjával megvagyunk. Talán feltűnt, hogy amikor elindítottad a programot az felhozott egy Firefox-szerű böngészőablakot is. Ennek szerepe az, hogy azok a weboldalak amelyeket ezen keresztül töltünk be úgy érzékelik, hogy amerikai IP-t használunk. Ide pötyögjük be a régi postból már ismerős http://www.stopzombiemouth.com weboldal címet. Némi várakozás után már be is kell hogy töltődjön a cucc, és – nahát – a piros „bocsi de csak jenkik részesülhetnek ebből az örömből” felirat helyett egy kövér „GET GAME” gomb virít! Katt is gyorsan rá, életkorcheck után pedig elérünk ahhoz a képernyőhöz, ahol emailcím és egyéb adatok megadása fog következni. Két dologra hívnám fel a figyelmet: az egyik az, hogy lehetőleg ne .hu-s emailcímmel próbálkozzunk (nekem nem akart működni), a másik pedig a kód, ami az előző postban már említve volt, de íme megint: „PEAH8R„. Ezt kéri majd a legalsó mezőben.

Ezek után tessék szépen megvárni, amíg az email megérkezik. Szerepelni fog benne a trial játék letöltőlinkje, illetve a kód, amivel unlockolhatjuk azt. Ugyan a kód megadása után kicsit kommunikál a PopCap szervereivel nekem sikeres volt a regisztráció:

Ezek után a Tor-t akár le is törölhetitek – nem írja be magát a registry-be, nem piszkít a telepített programok listájába. Kicsit macera így megszerezni a játékot, de egy legális license szerintem megéri.

Tegnap este miután jól kikoczkultam magam úgy döntöttem, hogy megtekintek egy-két Family Guy epizódot a televízióban levezetésképpen. El is heveredtem az ágyamon, nyomnám a bekapcsgombot a távirányítón – hát nem történik semmi. Szemügyre veszem a készüléket, hát néddmá’ ez ki van kapcsolva. Mármint fizikailag. A fizikai bekapcsgombjával. Az előlapján. A képernyő alatt. (Abbahagytam.) Mondom wattafakk, én soha nem kapcsolom ki így, hétköznap távirányítóval szoktam abuzálni, hétvégére meg le szoktam áramtalanítani az elosztón található pirosan hunyorgó kapcsolóval. Többször átgondoltam, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem nyomtam ki azt a kurva tévét már hónapok óta a saját kikapcsoló gombjával. Nos ilyenkor felmerül a kérdés, hogy mégis mi a csöcs történhetett a szobámban a hétvégén, amikor nem voltam ott (hétfőn nem is néztem a tévét, ezért csak tegnap derült ki a turpisság):

• az új lakótársam valójában egy elég perverz alak, és arra izgul ha az én ágyamban fekve nézheti az X-Faktort
• hétvégén felhozta valamelyik pattanásos fejű haverját, akit nálam szállásolt el
• beugrott az ablakon a betmen, és gyorsan belenézett a Híradóba, hogy bemondták-e hogy ő a brúszvéjn

Egyik eshetőség sem tűnik számomra túl vonzónak, úgyhogy elhatároztam hogy lépéseket eszközölök az ügy érdekében. No persze nem zárom továbbra se be a szobám ajtaját hétvégére (legalábbis egyelőre, alant kifejtem miért), helyette viszont csapdát állítottam az esetleges elkövetőnek! Ne tessék ilyen ódivatú dolgokra gondolni, mint a lecsapódó pengék, vagy a kilincsbe vezetett áram: a szobába való bejutás mellett még a számítógépembe való bejelentkezést is lehetővé teszem az illetőnek. Ámde ha ezt megteszi a gépem küld egy mailt nekem, aminek hála – mivel a telefonom mindig nálam van, és mindig kapom a mailértesítőket – egész gyorsan fel tudom hívni a csávót, hogy mi a büdös kurva anyját művel a szobámban, takarodjon kifele, ja és hétfőn eltöröm kezét-lábát. Így, nyitott ajtókkal fogom hagyni a szobát pár hétig, és kiderül, hogy csak paranoiás vagyok-e (a tévé kikapcsolása mondjuk nem ezt támasztja alá), vagy tényleg szokott valaki bóklászni a territóriumomban amikor éppen nem vagyok ott.

Micsoda véletlen – pont ma szaladtam bele a Howtogeek csodálatos tutorial-jába, hogy hogyan lehet ezt a mail alertet beállítani. Az egész csak pár kattintás, és máris biztonságban tudhatjuk a masinánkat. Íme a módszer:

Hozzávalók:

a SendEmail nevű free programocska (tölthető innen, a Windowsos-t és TLS-t támogatóst kell választani). Tessék letölteni, és kicsomagolni valami jó helyre, ahol biztos el is tud indulni, és nem tiltja le a Windows túlbuzgó önvédelmi mechanizmusa.

Ezután elindítjuk a Feladatütemezőt (Start menü -> ‘Keresés programokban és fájlokban’ mezőbe beírni: „üte” és már dobja is találatként), majd csináljunk egy új feladatot a jobb oldali menüből ezt kiválasztva:

A következőket kell beállítani az „Általános” fülön:

(Az alsó pipa csak akkor kell, ha olyan felelőtlen vagy mint én, és nincs Windows-jelszavad.)

Az „Indítás” fülön új hozzáadása, majd:

A „Műveletek” fülön új hozzáadása, majd:

Ehhez kell egy kis magyarázat: egyrészt meg kell adnod a már letöltött, és kicsomagolt sendEmail.exe elérési útját, másrészt pedig az argumentumoknál meg kell mondanod a programnak, hogy milyen szöveget, és hova küldjön, ha valaki belép a gépedbe. A küldéshez szükséged lesz egy emailcímre, ami lehetőleg legyen tök új, és csak erre használd, ugyanis meg kell adnod a jelszavát mindenféle titkosítás nélkül itt. Valahogy így kell kinéznie:[code]-f <forras>@gmail.com -t <cel>@gmail.com -u Valaki belepett a gepedre -m Valaki bent maszkal a gepeden! -s smtp.gmail.com:587 -xu forras@gmail.com -xp <forrasmailcim jelszava> -o tls=yes [/code]A forrás mailcím legyen az, amit csak erre a célra hoztál létre, míg a cél a valódi mailcímed! A végén meg kell még adnod a „kamu” fiókodnak a jelszavát is – ami nem baj, oda hadd jusson be a kis hacker (jézusom, tényleg paranoiás vagyok)! A -u kapcsoló után a levél tárgya, míg a -m után a levél tartalma szerepeljen – lehetőleg ékezetek nélkül, bár állítólag ha megadod a -o message-charset=utf-8 kapcsolót is (mondjuk a legvégére hozzábiggyeszted), akkor lehet ezt is. Fontos tudni, hogy ez az SMTP szerver a Google-é, szóval csak GMail-es forráscímekkel fog működni – persze állíthatsz be másikat.

Még egy apróság, ami főleg laptopoknál lehet fontos:

És ennyi lenne. Tesztelni tudjátok úgy, ha kijelentkeztek majd visszaléptek a Windows-ba, illetve ha végképp nem akar menni, akkor akár parancssorban is indítható a levélküldő program a megfelelő kapcsolókkal. Arra figyeljetek, hogy elsőre még spam-be fogja rakni a levelet a GMail – legalábbis én így jártam.

Eleged van abból, hogy rád ír Facebook chaten a 12 éve nem látott évfolyamtársad, akinek az a fixa ideája, hogy ti nagyon nagy spanok voltatok, és a regisztrálása óta eltelt másfél hétben minden nap órákon át idegesít? Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekre tökéletes megoldás persze a chatelési lehetőség teljes letiltása, de mi van akkor, ha néhány jó barátodnak / munkatársadnak / családtagodnak /stb. azért szeretnél online-nak látszani? A most következő trükköt egészen biztosan leírták már magyarul is máshol, de hátha nem ismeritek: a Facebook-ban van lehetőség az ismerőseidből listákat létrehozni, amelyeket – többek között – lehet arra is használni, hogy szabályozhasd kinek szeretnél elérhető lenni a chat-en, és kinek ne!

Az egész pofon egyszerű, és csak egyszer kell megcsinálni:

1. Profilom -> Ismerősök kezelése:

2. Lista létrehozása:

majd itt válogasd össze azokat, akik a legkevésbé idegesítenének fel azzal, hogy rád írnak és megkérdezik a szokásos „mizujs”-t:

Ezek után adsz a listának egy nevet, elmented, és…

3. A chatablakban ki-be kapcsolgatható mostantól, hogy mindenkinek, vagy csak a listán szereplőknek legyél online:

Ha a fenti képen sárga pacával megjelölt kapcsoló offon van (azaz szürke), akkor csak az „akikkel beszélgetnék is” listán található embereknek fogsz elérhető lenni (persze ezt a nevet én találtam ki, te megadhatsz akármit helyette).

Alternatív opcióként (főleg ha már kész egy listád, és csak egy-két ember akarsz hozzáadni) az ismerősök kezelésénél az elmés „Lista-jelenlét szerkesztése” című lenyílómenüvel is hozzáadhatsz embereket:

Ennyi az egész! Használjátok egészséggel! 🙂

UPDATE: felmerült a kérdés, hogy mi van akkor, ha valakinek kevesebb az olyan ismerőse, akivel nem szívesen beszélgetne, mint akivel igen (mondjuk van egy darab illető, aki halálra idegeli a hülye kérdéseivel, mint barátnőmet :)). Ilyenkor a teendő szinte ugyanez, a különbség csak annyi, hogy ennek a néhány ismerősnek kell gyártani egy listát mondjuk „tiltottak”, „seggfejek”, esetleg „retardok” néven, majd csak ezt az egyet kikapcsolni (a fenti kapcsolóval a sárga pacában)!

Figyelem, nagyon kocka post következik, továbbolvasni csak Android fan-oknak, és egyéb különös állatfajtáknak javallott!

Ahhoz képest, hogy a csodálatos 845-öm még egy hete sincs a birtokomban már szükségem volt arra, hogy terminálból hekkelgessem az alatta dohogó Linux operációs rendszert, amire az Android is épül. Nem volt túl komoly beavatkozás (Linux téren meg amúgy is hülye vagyok, UNIX ismeretek ide vagy oda), de akkor is elgondolkodtató, hogy egy átlag user hogyan kezelte volna a problémát, amit nekem is csak hosszas Google-ezés, és miegyebek után sikerült megoldanom.

Kezdjük az elején a történetet: mint minden újdonsült okostelefon tulaj én is aktív tapizással, nyomkodással, letöltögetéssel, beállítgatással, próbálgatással, és persze „hogyan moddoljuk szanaszét a szoftvert” topikok olvasgatásával töltöttem az utóbbi néhány napot. Az Androidos telefonokról elérhető Android Market nevű csodával kapcsolatban újfent elkapott az érzés, amit az Ubuntu szoftverközpontjával kapcsolatban is éreztem: tök jó, hogy ennyi minden van, csak az a gond, hogy java részük használhatatlan, értelmetlen, esetleg a free verziója annyira le van butítva, hogy szinte semmit nem lehet vele kezdeni. Igaz ez a felhasználói programokra, játékokra, és a különféle témákra is: az ingyenes játékok javarészt annyira primitívek, hogy az 5-6 éves előző telefonomon (SE k750i) a Java-ban megírt csodák kenterbe verik őket (főleg amiket a Gameloft fejlesztett), míg a tool-ok esetében érvényes az elv, hogy nincs ingyen ebéd, vagy fizetsz, vagy szinte használhatatlan szemetekkel kell szenvedned. Ami „poén” az egészben az az, hogy ráadásul Magyarországon a fizetős appok meg sem jelennek a listában, ergo esélyed se nagyon van arra, hogy legálisan juss a teljes verziójú cuccokhoz, így két út marad: vagy átverni a rendszert, és földrajzilag máshova regisztráltatni a telefont ezzel esetleg ezzel, vagy .apk formátumban lehúzni a cuccokat torrentről, meg FTP-ről, és az ember megint rohadtszemétkalózkodásra kell hogy adja a fejét ezáltal.

Persze én nem adtam fel a reményt, hogy hátha találok használható free appokat is majd, így keresgéltem a neten tovább. Az Android Market se rossz alternatíva, de mégiscsak szerettem volna valamivel kényelmesebben tallózni a rendelkezésre álló programok listáját. Így akadtam rá a BrainApp oldalra, amely pont megfelelt ezeknek az igényeimnek: egy Fast Web Installer nevű tool-t kell a vasra felrakni, majd a site-ot akár az asztali gépünkről is tallózhatjuk, megadhatjuk az egyes programoknak, hogy települjenek majd a telefonra, majd ha ezzel megvagyunk akkor az AppBrain App Market nevű ikonra nyomva az Android menüjében szinkronizáltathatjuk a neten keresztül a weboldalon beállított állapotot a telefonra telepített programokkal. Tulajdonképpen létrehozhatunk egy listát a nekünk szükséges programokból, majd néhány kattintással felvarázsolhatjuk a telefonra. Szimpatikus megoldásnak tűnt egészen addig, amíg fel nem rakott három appot a beleegyezésem nélkül (bár az is lehet hogy eddig is fent voltak a vason, csak az oldallal szinkronizálás után jelent meg az ikonjuk…). A három renitens a 360 People, RoadSync, és a Tuenti volt, és nekem egyikre sem volt szükségem. Nosza, nézzük az uninstall-t! Hja, hogy ezek meg sem jelennek a listában? Egyre gyanúsabb volt nekem a dolog, esélyes, hogy ezeket valóban tartalmazza a Vodafone-os szoftver, ennek ellenére én mégis le szeretném őket gyalulni ha lehetséges 🙂

Végülis megoldottam a kérdést, mindössze root user (azaz SzuperIsten) jogosultság kellett hozzá: letöltöttem a Terminal Emulator nevű csodát, amelyben a következő hekkelés segítségével sikerült letörölnöm őket a telefon belső memóriájából:

1. su (rootként belépés)
2. mount -o remount,rw -t rfs /dev/stl5 /system (hogy módosítható legyen a system könyvtár)
3. rm -r /system/app/<Appneve>.apk (ez maga a törlés)
4. mount -o remount,ro -t rfs /dev/stl5 /system (visszaállítani a system könyvtár jogosultságait)

Ha nem tudjuk a törlendő program pontos nevét, akkor így kilistáztatható:

1. cd /system/app
2. ls *.apk

Gyönyörűűű felület 🙂

Persze a Terminal Emulatoros szenvedés a tapis billentyűzettel kiküszöbölhető lehetett volna, ha sikerült volna életet lehelnem a Google által biztosított SDK részét képező ADB-be (Android Debug Bridge), ami elvileg arra szolgál, hogy az asztali gépen keresztül tudjuk bogarászni a telefon lelkét képező Linux-ot USB-kábelen keresztül, mivel az „adb devices” parancsra csak egy elegáns „?” volt a válasz. Sebaj, az eltávolítás így is sikeres volt, az ikonok eltűntek a menümből, különben is ha végre szerzek egy microSD kártyát, akkor úgyis az lesz az első teendőm, hogy rátöltök a telefonra egy custom ROM-ot (Vodafone 845-re innen, rootolásról is van leírás), ami úgyis leradíroz mindent majd róla 🙂

Rohadtmocskosfujjabelemjönki szemét voltam megint, mivel – jó magyar módjára – egy problémát nem tisztességes állampolgárhoz méltóan a pénztárcám nyitogatásával, hanem valamiféle kiskapu keresésével próbáltam megoldani. Persze az vesse rám az első követ, aki nem warezolt Starcraft2-vel tölti az életét mostanában (melyik release a legjobb? úgy hallottam a Reloaded), vagy még soha nem húzott le néhány albumot a netről illegálban. Erről jut eszembe: néhány hónapja is volt egy hasonló esetem: kijött a PASO új lemeze (a Feel the Riddim), és a Quart.hu ezen a linken online meghallgatható formában prezentálta is a nagyközönségnek az összes számot. Na igen, de amikor az ember megpróbálta mindenféle trükkös letöltő pluginekkel, meg cache-ből kimásolva lerántani őket a vinyójára, akkor csak egy hash-file-t kapott olyan 100-140 kilobyte terjedelemben. Akkor is megoldottam a kérdést, mindössze néhány óra Google-ezésbe, és egy okos segédprogi letöltésébe került a dolog, és máris robogtak lefele vígan az mp3-ak, igaz elég rossz minőségben.

Szóval ha kiskapuk kereséséről van szó, akkor én elég szívósan rá tudok feszülni egy-egy problémára, és addig nem nyugszok, amíg nem találok valami kibúvót – ez persze csak az informatikára igaz, a való életben én vagyok az a srác, aki megvárja a zöldet, és nem rohan át a kocsik között, legalábbis általában.

Tegnap is hasonló helyzet állt elő, mikor is asszonykám közölte, hogy a gépükön figyelő NOD32 Smart Security próbalicensze lejárt. Annak idején a saját mailcímemre igényeltem ezt az egy hónapos kipróbálást biztosító kódot, úgyhogy oda már nem lehet többször, kénytelen voltam más megoldás után nézni.

Mivel a probléma forrása az, hogy más mailcímre kell kérnem a kódot, ezért beugrott, hogy léteznek olyan oldalak, amelyek segítségével generáltathatunk egy eldobható e-mail címet, amelynek a lényege az, hogy az oda érkező levelek egy megadott időtartamig (ez lehet egy nap, egy hét, akár egy hónap is) átirányítódnak a valódi címünkre, utána pedig törli a rendszer ezt a kapcsolatot. Ez eredetileg akkor praktikus, ha épp’ egy fórumra regisztrálnánk, letöltenénk valahonnan, stb, a regisztrációnkat visszaigazoló mail-t megkapjuk az igazi címünkre, be tudunk jelentkezni a benne található kóddal, de a külvilág felé nem publikáljuk a valódi elérhetőségünket, így kevesebb spam fog érkezni a postaládánkba.

Nna, gondoltam kicsit a saját céljaimra használom az egyik ilyen szolgáltatást, generáltam egy mailcímet, megadtam az ESET vonatkozó oldalán, mire az arcomba vágta ezt az üzenetet:

Ejjejj, bukta van!

Ezután persze jött az agyalás, hogy mivel lehetne ezt megkerülni… Ne tessék túl bonyolult hekkelgetésre gondolni, a trükk mindössze annyi, hogy az ESET-nél nem voltak felkészülve minden ilyen szolgáltatás kivédésére (lista róluk itt), így a nincsmail.hu-ét minden gond nélkül elfogadta:

Tanulság? Akad. Egyrészt: az a cég, amelyik nem szűri ki az ügyeskedőket, az számíthat arra, hogy ki is lesz ez a hanyagsága használva annak rendje és módja szerint. Ezzel az áthidaló megoldással nem sértettem meg semmilyen törvényt, mégis egy újabb hónapig ingyen fog menni a gépen a Smart Security, nem kellett crackelnem, warezolnom. Másrészt viszont persze felfogható úgy is, hogy hogyan lehetek ilyen kis rohadék, hogy kibúvókkal játszom át a rendszert ahelyett, hogy megvenném az – amúgy remek – programot. 17000 forint egy évre valóban nem sok, de egyben már nagyon régen volt ennyi pénzem, amit bármire költhetek (és mindez úgy áll fenn, hogy a baráti körömből jelenleg én keresek talán a legtöbbet…), és ha egyszer megoldható így, akkor nem fogok spórolni hónapokig a fizetős licenszre.

Remélem, hogy nem az jött le nektek, hogy micsoda kis görény vagyok, hanem a post információtartalmára is koncentráltok: az ideiglenes mailcímek használata igen praktikus, és ha próbaváltozatra van szükségetek, akkor akár így is megoldhatjátok 🙂

Ma futottam bele először abba a problémába, hogy hirtelen leküzdhetetlen késztetéstől vezérelve muszáj volt felvennem a feedolvasómba egy blogot. Pontosabban blogszerűséget. Illetve valami összehordott pársorosokból álló valamit. Mindegy, nem tudom behatárolni az oldalt, de olyan stílusa van az alkotójának, hogy kis híján telibeköptem a monitort az épp számban tartott korty kávéval az előbb, úgy röhögtem. Csak néhány klasszikus a teljesség igénye nélkül:

az elnöknek a feher házban milyen budija lehet
bemegy obama
és banán meg lián mintás tapéta a budiban
hogy otthon érezze magat
es tudjon szarni

épületes párbeszéd két fáradó éjszakai műszakostól:
kapitány: „kéne ide egy kacsa.”
vincent (néz ki a fejéből): „minek? hogy hápogjon itt nekünk?”
kapitány: „nem, hogy belehugyozhassunk, és ne kelljen folyamatosan wc-re járni”
vincent: (felvillan a kis lámpa): „jjjjjjaaaaaaaaaaa”

ismét remeket álmodtam. álmomban volt egy csodatévő gumikrokodilom, ami mindig meghalt, és ekkor vizet kellett csöpögtetni rá, hogy feléledjen. de minnél többször halt meg, annál ratyibb formában született újra, a végén, emlékszem, már celofánból volt összeragasztgatva, és nyomokban sem emlékeztetett egy rendes gumikrokodilra. ekkor asszem elsírtam magam, és felraktam a szekrény tetejére.

most, hogy eltűntek a mínuszok, egyből előjött az összes kocabringás petimalac a vackáról, és rögvest lehetetlen lett lakatolni bárhol is, mert befoglalják az összes helyet a fossá pimpelt tesco gazdaságos biciklijeikkel. hol a picsában voltatok pár fokkal hidegebb időben, szánalmas hülyegyerekek? melyikőtökkel találkoztam január elején, a szakadó hóban a kiskörúton, vagy akár szombaton abban a szélviharban? vagy a nagy környezetbarát kerékpáros közösségi-öntudat csak plusz tíztől fölfelé működik?

(Az utolsót speciel a következő a következő kísérőszöveggel osztottam meg Google Reader-ben a „nem baj, hogy nem értünk egyet, amíg ezt kulturáltan hozzuk egymás tudomására” elv jegyében: hülye seggfej, nem mindenki olyan idióta, hogy csak azért szarrá fagyjon a biciklin, hogy megmutassa másoknak, hogy ő a faszagyerek :))

Szóval mókás a srác(ok?) stílusa, sokat lehet nevetni ezeken a kis nüansznyi okosságokon. (Megintcsak zárójelben: én is tervezem, hogy az oldalsáv berkein belül valahogy létrehozok egy alblogot, ahol a hasonló pársorosaimat meg tudom osztani a nagyvilággal, amelyek ahhoz kicsik, hogy post legyen belőlük, de ahhoz meg túl fajsúlyosak, hogy csak úgy hagyjam őket elfelejtődni.) Az oldal mondjuk a minimális, és az igénytelen közötti bizonytalan határvonalon egyensúlyoz (már ami a design-t illeti), de annak fényében, hogy feldobta a napomat ez nem is zavar annyira.

Az már annál inkább, hogy még RSS feedjük sincs! Komoly kutatómunkával se tudtam semmi feedszerűséget felkutatni, így más megoldás után kellett néznem. Opcióként persze ott van az is, hogy bizonyos időközönként visszanézek az oldalra – mint a sötét kilencvenes években -, de ez valljuk be nem túl elegáns megoldása a problémának. Ehelyett elővettem a Feedity nevű remek weboldalt a tarsolyomból, amely arra szolgál, hogy feedet generálhassunk segítségével akár a legszimplább statikus html-oldalból is!

Nézzük csak meg hogyan is működik:

első körben megadjuk az oldal URL-jét, amiből szeretnénk feed-et csináltatni:

Ezután következhet a dolog trükkösebb része: meg kell értetni a generátorral, hogy melyik post hol kezdődik, meg egyáltalán milyen elvek alapján akarja tagolni a feedet. Alapfelállásban „megpróbál” egy ésszerű tagolást létrehozni, de ez sajnos esetünkben nem sikerült neki, mivel a bal oldali hasábban kb. 10-15 helyett mindössze egy bejegyzés figyel:

Ezen lehet segíteni, bár némi trükközést igényel: tessék megnyitni a céloldal forrását (jegyzettömb, Notepad++, akármi megteszi), majd tessék keresni olyan tag-eket, amelyek segítségével az oldal a bejegyzések elejét, és végét jelöli! Az én példámban egy-egy post így nézett ki:

 name="4797123">&nbsp;</a><br>
<p>most, hogy eltűntek a mínuszok, egyből előjött az összes kocabringás petimalac a vackáról, és rögvest lehetetlen lett lakatolni bárhol is, mert befoglalják az összes helyet a fossá pimpelt tesco gazdaságos biciklijeikkel. hol a picsában voltatok pár fokkal hidegebb időben, szánalmas hülyegyerekek? melyikőtökkel találkoztam január elején, a szakadó hóban a kiskörúton, vagy akár szombaton abban a szélviharban? vagy a nagy környezetbarát kerékpáros közösségi-öntudat csak plusz tíztől fölfelé működik?</p><br>
<span><a href=mailto:enbaKUKACc2.hu?subject=e?>vnsznt </a> :: <a href="http://enba.freeblog.hu/archives/2010/02/22/4797123/">
23:11</a></span></div>

Látható, hogy minden egyes bejegyzést egy <p> tagpár fog közre, így ezek segítségével megmondható a Feedity-nek, hogy melyik hol kezdődik, és ér véget. A fenti shoton is látható ‘Advanced Refine’ opcióra kattintva meg is adhatjuk neki ezeket az információkat:

Ezek után már csak a művünk kategóriáját kell beállítani (amire nem tudom miért van szükség, mindenesetre kötelező), majd a „Get feed’ gombra kattintva máris megkapjuk a frissen elkészült hírfolyamot. Az általam ily módon összetákolt alkotás – bár messze van egy „normális” feed rendezettségétől – mégiscsak alkalmas arra, hogy olvasónk segítségével láthassuk, ha friss post kerül ki, és ne kelljen pár naponta visszanéznünk esetenként potyára.

A fenti példa során generált feed-et ide kattintva érhetitek el. (Amúgy mi az a petimalac? :D)

UPDATE:

bachterman megint tájékozottabbnak bizonyult nálam: rávilágított, hogy a /feed kitételt a freeblog-os URL-ek után fűzve megkapjuk az adott oldal hírcsatornáját. Mindent próbáltam, csak ezt nem 🙂

Szóval a fenti metódus – ennél az oldalnál legalábbis – feleslegesen lefutott körnek bizonyult, de ha netán összeakadtok olyannal, ami tényleg nem szolgáltat feed-et, akkor még jól jöhet 🙂

Az előző tréfás hangvételű posthoz kapcsolódóan úgy éreztem, hogy kicsit ki is kell fejtenem ezt az egész linuxosdit, amelybe tegnap este belefogtam. Őswindows-osként (még a 3.11-gyel kezdtem a pályafutásomat) nem nagyon találkoztam eddig még ezzel az operációs rendszerrel (leszámítva egy múlt ködébe vesző UHU-Linux telepítést egy idegen gépre, és néhány eltöltött hetet a régi céges gépemen figyelő valamilyen verziójával), de alapvetően fogékony vagyok minden újra: Winamp helyett AIMP, Explorer/Firefox helyett Opera, Media Player helyett SMPlayer, és most Windows helyett (pontosabban párhuzamosan) Linux lett a szívem választottja. Egyelőre csak ismerkedünk egymással, de úgy érzem, hogy fényes jövő előtt áll a kapcsolatunk 🙂

Hihetetlen, de igaz: egy átlag user (értsd: net, szövegszerkesztés, zenehallgatás, filmnézés kombó) számára tökéletes lehet valamelyik Linux disztribúció, ráadásul mindezt ingyen és bérmentve veheti igénybe folyamatosan frissülő naprakész, és kiterjedt szoftveres támogatás mellett! Még a kezelőfelületet se nagyon kell szokni, tegnap este nálam speciel így nézett ki:

Komolyan mondom, hogy Windows után néhány perc alatt megszokható, és nem igényel semmiféle hozzáértést a használata! Ami elsőre furcsa volt, az az Alkalmazások -> Szoftverközpont nevű menüpont, amely segítségével pikk-pakk letölthető bármilyen program, amire szükségünk lehet, ráadásul nagy részük ingyen! Van a rendszerre Operától elkezdve Chrome-on át Open Office-on keresztül Pidgin-ig minden, tehát – a játékokon kívül – minden feladatra megtalálhatjuk a megfelelő alkalmazást.

Ami a legjobban tetszett az egészben az a telepítése volt. Első körben elkezdtem lehúzni a telepítő iso file-ját az Ubuntu weboldaláról, ámde – miközben csorgott lefele – ráakadtam egy Wubi nevű program leírására, amelyet elolvasva le is állítottam a letöltést, mivel egész impresszív megoldásokat kínált őkelme.

Ez egy Windows alatt futó pofonegyszerű okosság, amely a következőket csinálja: letölti a telepítő legfrissebb hivatalos lemezkép-file-ját (~700 mega, és érdekes módon torrentről húzza), majd az általunk megadott Windowsos partíción létrehoz egy ubuntu nevű mappát, és feltelepíti oda. A Windowsos file-jainak semmilyen formában nem módosítja, és nem turkál bele a FAT-táblába, nem állít be saját bootmanagert, nem hoz létre partíciót magának stb. Egyedül a C:\ gyökerében található boot.ini-t módosítja, hogy bekapcsoláskor választható legyen az Ubuntu is, erről a biztonság kedvéért érdemes egy biztonsági másolatot létrehozni mielőtt belevágunk a telepítésébe. Ha végzett, onnantól kezdve induláskor választhatunk, hogy Windowsos, vagy Linuxos napunk van éppen:

Ebben a példában Vista a már telepített Windows, de a Wubi támogatja a Windows 98-tól kezdve a Vistáig bezárólag az összes Microsoftos oprendszert (kivéve a ME-t). Arról, hogy Win7 alatt is remekel-e nincsenek információm, de – kiindulva abból, hogy a legtöbb Vistás cucc fut a hetesen is – valószínűleg igen.

Több fajta frontend közül választhatunk a login képernyőn: indíthajuk Ubuntu-ként (GNOME-mal), Kubuntu-ként (KDE-vel) és Xubuntu-ként is (ami XFCE felülettel rendelkezik, ez ajánlott a régebbi masinákhoz).

Poén, hogy az Ubuntu tudja kezelni már meglévő NTFS partícióinkat is, így bármilyen file-unkhoz hozzáférünk probléma nélkül. Nekem egy kis fejtörést okozott tegnap, hogy hogyan érhetem el azokat az adatokat, amik azon a partíción vannak, ahova az Ubuntut (illetve az ubuntu mappát) telepítettük, de némi Google-ezés után kiderítettem: a saját kis „virtuális” meghajtójának /host, és /media mappája tartalmazza őket.

Eltávolítani ugyanolyan könnyű, mint felrakni: elindítjuk a Windows-t, és a Programok telepítése/Törlése menüpontban rábökünk az uninstallra, mintha egy sima programot akarnánk törölni. Ez visszaállítja a boot.ini-t, és törli az ubuntu mappát 🙂 Hihetetlen.

A végére – a sok ömlengés mellé – egy kis feketeleves:

1. mivel úgymond „virtuális” filerendszerből gazdálkodik (nincs szükség saját dedikált partícióra), ezért a lemezműveletek kicsivel lassabbak, mint alapesetben

2. ha figyelmetlenek voltunk a telepítésénél, és túl kevés helyet adtunk meg neki (mint ahogy én is), akkor akár az első rendszerfrissítési próbálkozásnál belefuthatunk abba a hibába, hogy reklamál  miatta. Hiába van az adott partíciónkon akár többszáz giga szabadon, ha az Ubuntu saját filerendszere szűkre van szabva. A hibát én a következő módon orvosoltam:

először is leszedtem (linux alatt természetesen) az LVPM néven futó kis toolt, és elindítottam. A kezdőablakban tessék a Resize-t választani, majd megadni az új méretet (8-10 gigának elégnek kell lennie). Ezután jó darabig elszüttyög, én közben nem is nagyon nyúltam hozzá a géphez, nehogy bekavarjak neki. Amikor végzett, feldob egy ablakot, amiben leírja, hogy mik a további teendők: tessék újraindítani a gépet, majd Windows-ba belépve megkeresni az …/ubuntu/disks mappán belül a root.disk file-t. Erről csináljunk egy backupot valahova, majd töröljük le. A tool létrehozott egy new.disk nevű file-t ugyanebben a mappában, ezt kell átnevezni root.disk-re, majd mehet egy újabb restart, és – elvileg – az Ubuntut indítva máris több hellyel gazdálkodhatunk. Ha nem akar indulni, akkor se kell kétségbe esni, mindössze a root.disk-ről készített backup-unkat kell visszamásolni az eredeti helyére.

Kicsit talán túlzottan is belementem a részletekbe, pedig az egész tényleg gyerekjáték: nem igényel több szaktudást, mint mondjuk felrakni egy Winampot, vagy akármit Windows alatt. Eltávolítani is ugyanilyen könnyű, nem teszi tönkre a Windows-t, úgyhogy ha ismerkedni szeretnél a Linux-szal, akkor ideális ezzel kezdeni!

Mivel végre sikerült elejét venni a további RSS-es szopásnak végre nem savanyodik meg a szájízem, ha csak a blogra gondolok. Gyorsan ki is használom ezt a lelkesedést, és összegyűjtöm ebbe a postba az oldallal kapcsolatos fejlesztéseimből származó tapasztalataimat. Vannak közöttük viszonylag feltűnőek, és olyanok is, amiket szinte észre se lehet venni, egyvalami  azonban közös bennük: hasznosak, és praktikusak, mivel új funkciókat adtak az oldalnak, amelyek segítségével könnyebbé vált a navigáció, illetve még több infó érhető el a főoldalról. Amit nem győzök hangsúlyozni, hogy tessék backupot csinálni minden egyes módosított file-ról, sok idegeskedéstől óvhatja meg az ember, ha hozzászokik!

Nézzük őket sorban:

1. Előre – hátra nyilacskák a postok alatt:

ezt még Tsyga kérte, mivel hozzászokott az iBlog téma használata közben, hogy így lavírozzon az oldalon. Szerencsére nem volt nagy ördöngősség megcsinálni neki, és tényleg jó dolog.

Két file-t kell módosítani hozzá, illetve szükség lesz két nyilacskára is képfile-ként (bár ezeket lehet helyettesíteni << és >> használatával). Az első célpontunk a témánk single.php-ja lesz, ebben kell megkeresni ezt a sort:

<?php comments_template(); ?>

, majd ez alá bemásolni ezt a csini kis kódot:

Mentsük el, és toljuk fel a szerverre felülírva az előzőt.

Ezután jöhet a style.css módosítása, amely abból áll, hogy hozzáfűzzük (mondjuk a file aljához, de végülis mindegy) a következő sorokat:

/* next & previous post navigation */
.post-nav {
clear: both;
padding-bottom: 35px;
margin-top: 15px;
font-size: 95%;
}
.post-nav a, .post-nav a:visited {
color: #999999;
text-decoration: none;
}
.post-nav a:hover {
color: #000000;
text-decoration: none;
}
.post-nav .previous a {
float: left;
padding-left: 20px;
background: url(images/post-nav-previous.gif) no-repeat left center;
}
.post-nav .next a {
float: right;
padding-right: 20px;
text-align: right;
background: url(images/post-nav-next.gif) no-repeat right center;
}

Az én példámban van két nyilacskát ábrázoló kép a a témám images mappájában (relatíven kell rájuk hivatkozni), de ezt az elérési utat természetesen meg lehet változtatni, sőt nem kötelező képet sem használni; ebben az esetben a ‘background’ kezdetű sorokat tessék szépen törölni!

Elmentjük, feltoljuk (felülírva megintcsak az előzőt), és mostantól a postok oldalain megjelennek a navigálónyilacskák!

2. RSS-ek automatikus átirányítása FeedBurner-be .htaccess segítségével:

probléma lehet, hogy a WordPress alapból nem a Feedburner-es RSS-t ajánlja fel az újonnan feliratkozni vágyóknak (ha pl. a címsorban kattintanak a narancssárga ikonra). Ezt meg lehet oldani plugin-ek használatával is, de miért telepítsünk feleslegesen még egyet, ha néhány sor hozzáadásával is megoldható a dolog?

Ehhez a blogunk gyökérkönyvtárában figyelő .htaccess nevű file-t kell módosítanunk (illetve ha esetleg nincs is, akkor létrehoznunk).

Az enyém jelenleg így fest:

# temp redirect all wordpress feeds to feedburner
<IfModule mod_rewrite.c>
RewriteEngine on
RewriteCond %{REQUEST_URI}      ^/?(feed.*|comments.*)        [NC]
RewriteCond %{HTTP_USER_AGENT} !^.*(FeedBurner|FeedValidator) [NC]
RewriteRule ^feed/?.*$          http://feeds.feedburner.com/raktalicskafeed         [L,NC,R=302]
RewriteRule ^comments/?.*$      http://feeds.feedburner.com/raktalicskacommentfeed  [L,NC,R=302]
</IfModule>

# BEGIN WordPress
<IfModule mod_rewrite.c>
RewriteEngine On
RewriteBase /
RewriteCond %{REQUEST_FILENAME} !-f
RewriteCond %{REQUEST_FILENAME} !-d
RewriteRule . /index.php [L]
</IfModule>

# END WordPress

Mint látható több szekció is van, ezek közül csak az első ‘temp redirect…’ fog minket érdekelni. Ugyanezt kell használni, egy eltéréssel: természetesen a két FeedBurner-es URL-t át kell írni a saját blogotok feed-linkjeire, mert így használva az enyémre fog átirányítani (ami mellesleg egész jó ötlet :D).

A ‘Begin WordPress’-hez ne nagyon nyúljatok, mert kellemesen ki lehet vele nyírni az oldal elérhetőségét!

3. base64-gyel kódolt footer.php visszafejtése:

néhány perce azt mondta szakavatott kollegáim egyike, hogy a base64 nem is kódolási eljárás, de kérdem én: mi, ha nem az? Olvashatatlan karakterek kusza káoszát mi másnak nevezhetnénk? 🙂 A viccet félretéve: szemfülesebb olvasóim talán észrevehették, hogy megváltozott a blog lábléce: végre szerkeszthetővé vált, így beleírhattam a saját kis okosságaimat. Ezt eddig azért nem tudtam megtenni, mivel a fentebb említett bekódolással ezt lehetetlenné tették a sablon eredeti készítői (áldassék a nevük). Segítséget kértem, és kaptam a magyar WordPress oldalon ténykedő srácoktól, szerintem nektek is megteszik ezt, ha szépen megkéritek őket ezen a linken. Erős amúgy a gyanúm, hogy snassz módon elegendő lehet egy másik téma nem kódolt footer.php-ját ellopni, és máris megoldódhat a gond, de ebben nem vagyok biztos.

4. Véletlenpost megjelenítése oldalsávon plugin nélkül:

ha valamit meg lehet oldani plugin nélkül, akkor törekedjünk rá. Íme a megfelelő kód, amit a sidebar.php-be illesztve kivitelezhető a csoda:

<li>
<h2>Véletlenpost</h2>
<ul>
<?php $myposts = get_posts('numberposts=5&orderby=rand');foreach($myposts as $post):?>
<li>
<a href="<?php the_permalink(); ?>"><?php the_title();?></a>
</li>
<?php endforeach; ?>
</ul>
</li>

A ‘numberposts=<számérték>’ segítségével beállítható, hogy egyszerre mennyi jelenjen meg.

Egyelőre ennyi, ha lesz még hasonló tapasztalatom akkor természetesen megosztom majd itt!

Aki már – valamilyen perverziótól, és exhibicionizmustól vezérelve – blogolásra adta a fejét, az általában szereti, ha olvassák is, amit írt. Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de én naponta 25-ször nézem meg a statokat, hány látogató volt, honnan, miért, melyik böngészővel nézték, milyen színű volt az alsóneműjük (bizony, ezt is látom a grafikonok között), satöbbi. Emlékszem, amikor indítottam (újra) az oldalt pár napig azon molyoltam, hogy miért nem indexelte még ez a nyüves Google az én kis háztájimat, és megragadtam minden lehetséges módot arra, hogy ez végre megtörténjen. Azóta is dolgozik a háttérben egy SEO-plugin, minden netes alteregóm/nickem mellett ott figyel a blog címe, sőt addig vetemedtem, hogy összefotosoppoltam egy borzasztó spraylogo-t Counter-Strike-hoz, ami szintén a reklámozást volt hivatott szolgálni (aztán megígérték az adminok, hogy bannolnak, ha nem hagyom abba a használatát :)). Persze, sokkal lazább arcnak tűnnék, ha egész egyszerűen nem érdekelne, hogy hány ember olvas, de mégis képes voltam hiúsági kérdést csinálni a dologból már jó ideje. Pont a napokban gondolkodtam el azon, hogy a látogatottságot mérő plugint szépen törlöm a francba, és igyekszek nem tudomást venni arról, hogy mennyien kíváncsiak a nyakatekert körmondataimra, meg a hülye életszemléletemre, de még nem vitt rá a lélek. Erős a gyanúm, hogy nem is fog…

Ilyen lesz a végeredmény: aláírás, amit a leveleink aljára (is) biggyeszthetünk

Ez azért is tűnik valószínűnek, mert újabb és újabb reklám-felületeken töröm folyamatosan a fejem. Az óriásplakát túl drága, a spamelés túl bunkó dolog. Van viszont egy remek funkció, amelyet a Feedburner kínál, melynek segítségével leveleink végére (pontosabban: akárhova, ami kezel HTML-t) odabiggyeszthetjük aláírás gyanánt blogunk/weboldalunk feed-címét, és elegánsan megformázva az utolsó öt postunkat. Jó cucc, Outlook/Thunderbird alatt remekül funckionál (állítólag, én nem használok ilyeneket), viszont GMail alatt már kicsit korlátozottabb lehetőségek állnak rendelkezésünkre, ha ilyesmivel szeretnénk feldobni a leveleinket, mivel egy árva textboxba beírt pár soron kívül semmit sem támogat alapból, így a HTML-t se. Ez nem vala így jó – gondoltam, és neki is álltam felkutatni a megoldást, amely – bár kicsit snassz , de legalább – működik. Léteznek ugyan erre szakosodott GreaseMonkey-t használó Firefox plugin-ek (pl. ez itt), de nekem az nem lenne megfelelő, mert már régóta Operát használok. Az alábbiakban pontokra szedve bemutatom az eljárást:

1. először is regisztráljunk a FeedBurner oldalán (ha van Google-fiókunk, akkor nem szükséges), és adjuk meg blogunk feed-címét. Az enyém pl http://raktalicska.hu/feed/volt alapból, a FeedBurner segedelmével ez azóta már a http://feeds.feedburner.com/raktalicskafeed címen is elérhető. Azért is érdemes használni ezt a szolgáltatást, mert segítségével statisztikákat kaphatunk, arról, hogy hányan vannak feliratkozva, milyen olvasóval nézik, stb.

2. ezután katt a ‘Publicize’ fülre, azon belül is a ‘Headline Animator’-ra bal oldalon. Kapunk egy szép ívet, amiben be lehet állítani a színeket, betűtípusokat, elrendezést, stb.:

Itt ízlés szerint állítsunk be mindent, majd jöhet a lényeg:

3. Az ‘Add to  MySpace, TypePad etc.’ melletti lenyíló menüből keressük ki ezt:

, majd kattintsunk a Next-re.

4. A felbukkanó ablakból másoljuk ki a kódot ( a ‘Include a „Grab this” link’ melletti pipát akár ki is vehetjük) vágólapra

5. most jön a varázslat: látogassunk el erre az oldalra, váltsuk át a szerkesztőt HTML módba ezzel a gombbal itt: , majd illesszük be az előző lépésben vágólapra rakott kódot

6. Katt a ‘Go step 2’-re, majd a következő képernyőn megjelenő ‘Signature’ bookmarkletet húzzuk a böngészőnk könyvjelző-sávjába (további infó a bookmarkletekről, és használatukról itt található).

Ezek után ha levelet írunk, akkor annak végeztével csak kattintsunk az így kreált hivatkozásra, és az beilleszti nekünk a levél végére a FeedBurner-es feed-ünk kis ajánlóját. Használjátok egészséggel!