Életem talán legdurvább élményén estem ma túl, és még most se döntöttem el, hogy jó volt-e ez nekem, vagy épp a klausztrofóbia és a halálfélelem sokkoló egyvelegét volt „szerencsém” átélni. Néha volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy menten pánikrohamot kapok, de szerencsére ez gyorsan elmúlt, sőt egy idő után már élveztem is. Ja, hogy miről is beszélek? A repülőútról, amin ma részt vettem! Tényleg életem egyik legijesztőbb élménye volt, és biztos, hogy jó darabig össze fog kicsit szorulni a gyomrom ha csak eszembe jut, pedig nem is volt olyan rossz… de talán kezdjük az elején!

Már reggel stresszesen keltem, pedig az utóbbi napok végig úgy teltek el, hogy szinte nem is gondoltam az előttem álló útra.  Ehhez képest már egy órával a taxiindulás előtt sík ideg voltam, úgyhogy a reggelre betervezett kávét inkább hanyagoltam is. Csomag összepakolva, fürdőszoba-mérlegen lemérve (okosan: először rááll cumó nélkül = 80 kiló, aztán cumóval = 90 kiló, nos mennyi lehet a cumó súlya?), anyám szendvicsei is betárazva a kézipoggyászba (természetesen az egyikkel sikerült egy egyenletes vajréteget felvinni a laptoptáska belső oldalára, miután kicsúszott a szalvétából, és szétnyílva becsúszott a zsebbe), laptop-akksi csutkára töltve (merthogy milyen jó lesz majd Carmageddon2-zni a repülőn, persze hülyegyerek, aztán rettegni ki fog?), meg persze a szitkozódás se maradhatott el, amikor konstatáltam, hogy Fehérváron hagytam az albiban a headset-et a telefonhoz, szóval zenehallgatás sztornó (pedig most legalább egyszer az életben kipróbálhattam volna éles körülmények között a k750i-m repülős üzemmódját).

Aztán beállt a taxi is végre, egy szép Mercedes… Elhelyezkedtem a kényelmes bőrülésen, és szóba elegyedtem a sofőrömmel, ha már néhány órán keresztül kénytelenek leszünk egymás társaságát élvezni. Beszélgettünk mindenféléről, az izlandi államcsődtől a drága éttermeken át a céges telefonelőfizetések százas tételben felvásárlásának előnyeiig („havi fix bevétel, sőt a telefonok eladásából is csurran-cseppen valami” -mondta, mire én majdnem megkérdeztem tőle, hogy ha ennyire jó az üzleti érzéked, akkor hogyhogy taxisofőr vagy), közben meg téptünk 150-nel az M1-esen. A cégemnél a kedves asszisztens lánykák három és fél(!) órát saccoltak arra, hogy felérjünk Pestre, ehhez képest két óra elegendőnek bizonyult Ferihegyig. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mégse kárhoztatom magam arra, hogy két-három órán át ácsorogjak a terminál várójában, helyette a reptér melletti bevásárló- és egyéb centrumnál kidobatom magam. Így is történt, lehúztam a céges Amex-em (- 36000 forint), és könnyes búcsút vettünk egymástól. Némi töprengés után betértem – talán életemben először – a helyi (vecsési) Burger Kingbe, és rendeltem magamnak valami szart (királyi ajánlat… pff…), majd megkérdeztem a lánykát, hogy ugyanmár nem-e lehetne, hogy itthagyjam a hatalmas pakkomat, amíg elugrok – még egyet utoljára – Tesco-zni. Erre ő hívatta a boltvezetőt, aki közölte, hogy lehet róla szó, de felelősséget nem vállal érte. Mondtam neki, hogy ezt el sem várom, csak had hagyjam itt. Az egyik pultoscsaj poénkodott még egy sort a csomaggal kapcsolatban, hogy „ugye nincs benne bomba?”, amit én egy könnyednek szánt kacajjal nyugtáztam, pedig a lelkem mélyén igazából sírtam.

Tekerjünk azt mondom, mert így soha nem fogok elérni a lényegig: már túlestem a vámvizsgálaton (hehe, velem nem vetették le a cipőmet se, úgyhogy kicsempészhettem volna néhány deka kábítószert a zoknimban akár), amikor elkezdett újra úrrá lenni rajtam a szorongás. Egyre közelebb volt az a pillanat, hogy bizony be kell szállnom egy repülőgépbe, ami el fog emelkedni az anyaföldtől, ami 26 évemen át biztonságos közegemként szolgált. Beszálltunk a reptéri buszba, ami kigördült velünk a gépünkhöz. Nos… én egy hatalmas kétszintes Boeing-et vártam, ehelyett kaptunk egy kb. 50-60 férőhelyes kis lélekvesztőt! Persze beszállás közben még volt kedvem poénkodni a Ferinek (kollegámnak) olyanokkal, hogy „abban a magasságban, ahol ez a típus repül nagy a jegesedés veszélye, láttam a Légikatasztrófák nyomában című műsorban”, de ahogy megpillantottam az utasteret már minden bátorságom elszállt. Nagyon szűkös volt a tér, és ahogy leültem egyre bizonyosabbá váltam abban, hogy ez a valami egész egyszerűen nem maradhat a levegőben, annyira kicsi. A gondolatra, hogy ez a tákolmány a levegőbe fog emelkedni már a rosszullét kerülgetetett, és ez csak erősödött, amikor elkezdtünk kitaxizni a felszállópályára. Persze okos fejemmel elkezdtem lapozgatni a bekészített utastájékoztató lapot, amin piktogrammokkal ábrázolva bemutatták a teendőket, ha mondjuk szökik a nyomás, ha hirtelen tűz üt ki a fedélzeten, vagy ha épp’ zuhanunk. A szorongáshoz még adalékként szolgáltak a három nyelven elhadart biztonsági utasítások, illetve a maszk használatát bemutató stewardess… Ha nem lenne veszélyes, akkor nem lenne szükség ennyi óvintézkedésre – gondoltam, és nem lettem vidámabb ettől. Itt néhány percre megálltunk (gondolom megkaptuk a felszállási engedélyt), majd megindultunk… egyre gyorsabban… hihetetlen sebességre gyorsítottunk egy-másfél perc alatt (a többiek egybehangzó véleménye szerint se tartott ennél tovább), majd egyszer csak elemelkedtünk… Az a pillanat… na az kurva szar volt. Hát még a meredek emelkedés, ami utána következett! Mereven próbáltam szuggerálni a kezemben tartott PC Guru-t, és nem kinézni az ablakon a hihetetlen szögben megdőlt tájra. A hajtóművek dübörögtek, alig értettük egymás szavát. Aztán egyszer csak… a gép egyenesbe állt, elmúlt a rázkódás (szerintem dobálta a szél rendesen, elég szeles volt az idő Pesten), és kiértünk a felhők fölé. A látványt tényleg nehéz leírni… nagyon fehér minden 🙂 Feri csinált pár képet a gépből (mivel persze rangidősként ő ült ablak mellett… ezt eleinte sérelmeztem, de a történtek fényében nem is bánom annyira),  ez az egyik személyes kedvencem:

Van még ahonnan ez jött, a többi repülős képet itt találjátok.

Aztán egy óra után eljutottunk arra a szintre, hogy már ejtőernyővel kiugráló pilótákon, meg hasonlókon tudtunk poénkodni, sőt elkezdtem élvezni az egészet. Néha, amikor fordultunk az egész gép megdőlt, és az egyik ablakon csak a hófehér felhőrengeteget, míg a másikon az égboltot lehetett csak látni (itt jött az a humorbonbon részemről, hogy a körbehordott borból megmaradt adagot megkapták a pilóták, aztán épp azt se tudják merrehányóra :)). Feri bíztatására még egy kisvadászt is bekockáztattam („tízezer méter magasan vagyunk egy túlnyomásban levő gépen, így jobban üt” – mondta), úgyhogy kezdtem magam végre újra rettegő kisgyerek helyett bátor férfiként érezni 🙂 A leszállás már szinte rutin volt számomra: semmi para nem volt bennem, amikor ereszkedni kezdtünk („remélem ezt most direkt csinálják”), bár amikor pont akkor kezdték el bedönteni a törzset, amikor a felhők között voltunk az nem volt annyira kellemes. Akkor mondjuk kiszaladt a számon egy „büdöspicsába”, amikor nagy robajjal kiengedték a kerekeket, de ettől eltekintve nem volt semmi gond. Mondanom se kell, hogy örültem, amikor újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt, pláne azok után, hogy volt néhány olyan perce az utazásnak, hogy ezt teljesen reménytelennek láttam. Rá kellett jönnöm, hogy az embert nem arra tervezték, hogy 10-12 kilométer magasan egy szűk ülésbe szíjazva repüljön, bár tény, hogy így szűk két óra volt az út, míg busszal lett volna fél nap, és közel se biztos, hogy biztonságosabb a közlekedés négy keréken, mint két szárnyon.

Aztán összeszedtük a csomagjainkat a futószalagról, és kiléptünk a Városba. Ami elénk tárult az igen impozáns volt, nagyjából ennyit láttunk belőle:

A szállodáig utazás közben is csak betonfalakat láttam: nemhogy felüljáróra nem mentünk fel (ahonnan esetleg szép panoráma tárult volna elém), de konkrétan behajtottunk egy alagútba, ami tudvalevőleg nem a város fénypontja általában. Végül sikerült elfoglalni a szobát, ledobni a pakkokat, és… belőni az ingyenes wi-fi-t! 😀 Miután nyugtáztam, hogy van net kicsit azért körülnéztem a lakosztályban is: mivel – mint már írtam – ez business class kategória, így némi extra is járt hozzá, amelyek közül nekem a legjobban az ingyen kávé tetszett (már toltam is két csészével). A kilátás is meglehetősen festői, bár a Rajna helyett egy elegáns paneldzsungel terül el a szálloda mellett:

Komolyan mondom, hogy ilyen épületeket akármelyik szocreál magyar városban is lehet találni 😀

Este aztán elmentünk még tekeregni egyet, ami négy dologra volt jó:

1. minden német kocog (de tényleg, hihetetlen, hogy mennyit láttunk!)
2. minden német nő ronda (nagyon-nagyon kevés kivétellel)
3. a gyorskaja nem is olyan drága (5-6 euro-ból kapsz egy menüt a Mekiben)
4. azért vannak a városnak szebb részei is, mint amiről a fenti kép készült. Példának jó ez a híd:

(Többi városi kép itt!)

Egyelőre ennyi élményem volt ezzel a kiutazással kapcsolatban (több is, mint amennyit szeretnék, főleg a felszállás… brr…). Holnap reggel túlesünk az első pofaviziten, úgyhogy tessék drukkolni, hogy ne okozzak csalódást! 🙂

Bár ma Petőfiről, és forradalmáról kéne értekezni, de van egy apróság, amit már szerda óta tudok, csak még megírni nem volt kedvem, és időm: holnap repülök tíz napra Düsseldorf-ba céges kiküldetésre. Ez a mondat leírva még durvábban hangzik, mint mikor még a fejemben keringett… kicsit most meg is ijedtem a dologtól, bár eddig szinte semmi félelem nem volt bennem, sőt csak a kellemes aspektusait latolgattam az egésznek: némi plusz zsé (mivel kint napidíjat is kapunk a fizetésünkön felül), céges laptop, céges AMEX-kártya (kár, hogy nem lehet bármit venni belőle), taxi(!) Pápáról a Ferihegyre, és vissza, sőt Business class (= drága) kategóriájú szoba egy jó nevű helyi szállodában (szóval az egész mutatvány egy kisebb vagyonba fog kerülni a cégnek… csupa pozitívum :)) Mégis bujkál egy kis kétség bennem, hogy meg fogok-e felelni a feladatra, ami kint vár rám: a német Henkel (tudjátok, a mosópor-gyár) rendszereit vizsgáljuk meg, hogy milyen módon lehet őket átvenni a kinti kockáktól, hogy mostantól mi kezeljük az esetleges hibáikat, mi telepítgessük, változtatgassuk őket stb. Erre jelöltek ki engem, és még két kollegámat, akik közül az egyik vérprofi, míg a másik velem kezdett a cégnél (sőt, mindenhova együtt pakolgattak minket a kezdetek óta), szóval nagyjából egy szinten vagyunk tudásban.

Nagyobb térképre váltás

Ide fogok menni

Holnap fél tizenegyre jön értem a taxi, kora estére érünk Düsseldorf-ba, úgyhogy esélyes, hogy este már a szállodai wi-fi hullámain keresztül fogok postolni ide (lehetőség szerint képeket is mellékelve :)).

Ami amúgy még pluszban vicces az egészben, hogy vinnem kell öltönyt, mivel megtekintjük majd a kinti Henkel-gyára(ka)t, szóval végre én leszek a delegáció, aki körsétát tesz egy üzemben, nem pedig a melós, aki úgy érzi az ilyen alkalmakkor magát, mint a majom a ketrecben (mint anno a Sokoróban) 🙂

Ezek a fejlemények nagy vonalakban. Ha lesz időm két jacuzzi, meg szauna között, akkor még írok! 😀

Már megint rohadt korán volt ez a fél öt. Amikor kinyitottam a szemem egy játszi pillanatra azt hittem, hogy kipihent vagyok, bár a tények (miszerint csak öt órát aludtam) pont az ellenkezőjét támasztották alá. Mindenesetre az első utam, és az azt követő néhány perc is arról tanúskodott, hogy – észérvek ide vagy oda – kipihenten, mondhatni frissen sikerült indítanom a hét első napját. Ezt a bíztató kezdetet azért nyomatékosítottam egy előre bekészített energiaital segítségével, amelyet a készülődés szabadjárataiban magamba szólítottam mondhatni just in case. Jó időt futottam a  buszpályaudvarig is, mivel a fél hatkor induló veszprémi busz elé sikerült 5:10-re kiérnem, amit akkor konstatáltam, amikor a kihalt a peron látványa fogadott a megszokott kisebb tömeg helyett. Szerencsére nem volt hideg, így némi Colorstar hallgatással ébren tartva magamat lassan kivártam, hogy gyűljön a nép. Jöttek is: gyűrött arcú negyvenes nők (akik a farkasgyepűi tüdőgondozóban dolgoznak, és szerintem ők az igazi hősök, nem a politikusok, vagy celebek), enyhén primitív folyamatosan bazmegelő-faszomozó-geciző tinilányok, és hasonló szinten mozgó lovagjaik (ők valószínűleg a veszprémi Séf néven futó szakképző iskolába tarthatnak, mivel annál a megállónál szállnak le mindig), és persze néhány melós, akiknek arcán szintén meghagyták nyomukat az évek. Kénytelen-kelletlen végignéztem, ahogy egy jó harmincas nő két már ülő utasnál is bepróbálkozik, de mindkettő elutasítja (pedig már én is megtanultam, hogy foglalt hely csak a temetőben van), majd – magában dühöngve, ami az arcára is kiül – beletörődik a helyzetbe: most bizony egy bő órán keresztül állni lesz kénytelen, ami azért – valljuk be – nem a legjobb kezdése egy fázós-borús hétfő hajnalnak. Én már belül ültem (mellettem egy középiskolás sráccal), így nem tudtam átadni a helyemet, bár lehet, hogy jobb is volt így: lehet, hogy megsértődött volna, hogy ezzel a gesztussal öregítem. Néha pont azzal tudunk a legjobban megbántani másokat, ha épp’ az ellenkezőjét szeretnénk elérni…

Aztán végre elérkezett a pillanat, és újra a peront érezhettem a lábam alatt. Veszprém nekem mindig a fázós-borús-szomorkás arcát mutatja mostanában: akárhányszor itt járok átutazóban vagy hajnal van, és hideg, vagy már sötét, pedig tudom, hogy gyönyörű nyáron, kiváltképpen a hosszú, árnyas, szökőkutakkal ékesített sétálóutcái. Szegény számomra mostanában a tülekedést, és tömeget testesíti meg, mivel néha elég bunkó módon kell az elsők között leszállnom a buszról, hogy elérjem a csatlakozást, a gond csak az, hogy ez nincs a homlokomra írva, így biztos van, aki negatív jelzőkkel illet gondolatban.

Persze az út elviselhetetlen lenne zene nélkül, mivel aludni nem tudok ilyenkor már (a már említett koffeinlöket miatt se). Kicsit ugyan már unom, de még mindig elszórakoztat a Porcupine Tree, de újabban rá kellett döbbennem, hogy a Colorstar is nagyon jó zene (kicsit degradáló lehet, amit most mondok, bár nem annak szánom: szinte teljesen olyan, mint a Zagar). Általában mondjuk a fehérvári buszon (átszállás után) már Balázsékat hallgatom Class FM-en, mivel akármennyire nyúzott is vagyok általában mégis képesek megröhögtetni. Várpalotán persze elmegy a vétel, ezzel sokat cinkelem Peti barátomat, a hely szép szülöttjét: szoktam neki mondani, hogy valószínűleg a város alatt húzódó sugárzóanyag miatt megy el az adás, szerinte viszont azért mert az egész egy völgyben fekszik. Én mégis ki szoktam tartani az elméletem mellett, mivel néha elég megnézni az itt felszállók amorf fejét, szinte tuti, hogy némi radioaktivitás is közrejátszott abban, hogy ilyen nőtt nekik 🙂 Na jó, ez persze vicc, de tényleg furcsa népek laknak arrafele.

Aztán végül – bő két óra utazás után – végre beérünk Fehérvárra. A hideg elviselhetetlen (főleg a fűtött buszról leszállva), a munkaügyi központ előtt gyülekező több tucat ember látványa lehangoló, és minden csúszik… A macskakő még csak-csak járható, de azon a szakaszon, amin utána kell átvergődni az kész életveszély. Konkrétan az Országalmától a Várkörútig (a Romkert mellett elvezető) gyalogútról beszélek: egy sávot tükörsima felületű márvánnyal rakatott ki valami inkompetens barom, és ez a felület – némi hóval-jéggel megbolondítva – konkrétan nyaktörő mutatvánnyá teszi az átkelést. Ez akkor lehet veszélyes, ha – szokásukhoz híven – nem takarítják le a közteresek a havat róla, és nem is látja az ember a veszélyt. Ha nincs helyismeret, és bátran rálép valaki, akkor szinte garantált az esés.

Ilyenkorra már persze rég kiment a véremből a koffein, így gyakorlatilag zombiként húzom magam végig a városon. Ma reggel ráadásul még kedvenc bankomat is meg kellett látogatnom (tessék tippelni melyik lehet az), bár – kivételesen – most nem magamat megalázni mentem be, csak pénzt kellett utalnom. Itt szeretném megragadni az alkalmat, és közölni két tényt: az egyik az, hogy szerintem valami gonosz mágia hatása alatt állhat ezen bank online felületéhez tartozó jelszavam, ugyanis egész egyszerűen soha nem jut eszembe, és általában 2-3X zárolom a hozzáférésemet egy-egy napra, mire sikerül belépnem. A másik pedig az, hogy én láttam már néhány bank webes felületét, de mindközül ez a legigénytelenebb, legátgondolatlanabb, és legtrehányabb. Vegyünk egy snassz belföldi átutalást: ezeket ugye SMS-ben kapott kóddal lehet érvényesíteni. Más bankok oldalán annyi az egész, hogy az ember kitölti a szükséges adatokat (számlaszám, összeg, stb.), majd a lap alján található gombbal elküldeti magának a kódot. Nos, a Raiffeisen (hopsz, mégiscsak leírtam) webmesterei szerint ez így túl egyszerű, és kapásból 5-6 opció fogad, amelyek közül csak egy szolgál arra, hogy átutaljunk, a többi csak elmenti, meg nem tudom mit csinál a tranzakcióval. A designről nem is beszélek, de természetesen az sokadrangú szempont (bár ha dühítő és gagyi reklámfilmekre tudnak pénzt áldozni, akkor erre is igazán lehetne…).

Amit eddig leírtam már magában is elég hosszadalmas és fárasztó procedúrának tűnhet (főleg hétfő reggel, sőt: hajnalban), de még koránt sincs vége a céghez vezető utamnak: az albérletben még ki kell pakolnom a kaját, a ruháimat, sőt még neteznem is kell egy sort (mivel hétvégén nem nagyon szokott időm lenni rá, és Virtuália már nagyon hiányol két nap után… vagy én őt :)), majd persze következhet a jobb esetben Balázzsal autókázás, rosszabb esetben a buszmegálló meglátogatása (ma persze a második verzió volt soron). Végezetül még be is kell sétálnom a céghez az Ipari Park szívébe, lehuppannom a székemre, megnyitni a Firefox-ot, és elkezdeni a blogírást szorgos, kemény munkát. Most komolyan: tegye fel a kezét, akinek szintén ennyire macerás eljutni a munkahelyére mint nekem (kivéve pestiek, mert a dugó az nagy hendikep)! Naugyehogyugye… nyertem?

Mi a dilemma? – kérdezi Kohn a rabbit.

Erre a bölcs rabbi így válaszol:

– Disznóhús ingyen.

Hasonló dilemmába kerültem én is ezen a csodálatos februári estén: mivel hirtelen beütött a jóvilág (= felvettem a melegétel-utalványomat a cégnél) úgy döntöttem, hogy meglepem magam egy pizzával. Mivel a kedvenc legtöbbet igénybevett pizzériámnál van olyan akció, hogy ezer forint feletti rendelésnél az emberhez hozzávágnak egy kupont (amiből tizet összegyűjtve egyenes út vezet az ingyenpizza felé), így – jó fogyasztó módjára manipulálható módon – hozzácsaptam még egy gesztenyepürét is a cehhez. Jött is vala a futár (egészen korrekt 35-40 perc elteltével), átvettem a kaját… és akkor nézem, hogy mit is szállítottak le nekem püré helyett:

Ez nem igazán gesztenyepüré… viszont én azt rendeltem, sőt a blokkon is az szerepel! Ránézésre el se tudtam dönteni mit is kaptam, de első felindulásomban megírtam nekik a véleményemet a dologgal kapcsolatban emigyen:

szerintem ez nem gesztenyepure volt… nem kellett volna felhivni es megkerdezni, hogy jo lesz-e ez is??

Eddig teljesen snassz a történet: nem azt kaptam amit kértem, rohadjanak meg – mongyanak le ésatöbbi. A kíváncsiság kedvéért visszatévedtem a weboldalra, ahol leadtam a rendelést, és elképedve tapasztaltam, hogy bizony ez a – mint közben  kiderült – gyümölcsrizs kicsit másabb árfekvésben tanyázik, mint az általam rendelni kívánt gesztenyepüré:

Summázva: bár nem ezt kértem, ezt kaptam, de az áránál jóval olcsóbban…  jogosan írtam meg nekik a fenti háborgásomat? Ez dilemma a javából! 🙂

A post címét még bővíteném annyival, hogy ” ha az ember egy albérletben kénytelen a jó kajákat főző édesanyjától 100 kilométerre enni az agglegények száraz kenyerét”, csak ez már nem fért volna ki. Azért jutott eszembe ez a kérdéskör, mivel ma jöttem rá mekkora isten is vagyok én tulajdonképpen, mivel – egy kósza, hétvégén kipattant ötlettől vezérelve – ma főztem magamnak egy NAGYON nagy lábos paprikáskrumplit, amely valahogy így sikeredett:

Nem szándékozok átmenni gasztro-blogba (és ezzel megkísérelni betörni a hölgyek által uralt rendkívül magas színvonalú mezőnybe), de akkor is érdemes ezt leblogolnom, mivel életem első paprikás krumplija „ő”. Gratulálni természetesen lehet, a virágokat pedig az öltözőbe kérném 🙂

Kicsit komolyabbra fordítva a szót: végeztem némi pénzügyi számítást arra vonatkozólag, hogy a fenti csodából egy jó nagy kondérral előállítani mennyi pénzembe is került voltaképpen:

• parasztkolbász 0,214 kg – 235 Ft
• fp burgonya 2 kg – 239 Ft
• fp. édesnemes fűszerpaprika – 160 Ft
• teszkós étolaj – 229 Ft
• teszkós vöröshangygyma – már nem emlékszem (mert ezt nem ma vettem), de legyen mondjuk 100 Ft

Összesen:  963 forint.

Namármost, ha figyelembe vesszük, hogy a fenti tételek közül természetesen nem használtam el az összes kolbászt, fűszerpaprikát, étolajat, és vöröshagymát a lábosnyi kaja összehozásához, akkor nagyjából 550 forintból összehoztam magamnak egy akkora adag kaját, hogy három napig ehetem. Ebből az 550 forintból a céges büfében kikerült volna másfél dupla-dupla hamburger, esetleg 3 és fél energiaital, vagy kb. két és fél melegszendvics.

Az a tény, hogy eme összefüggéssel (mármint hogy kurvára nem éri meg a büfében kaját venni, helyette inkább főznöm kéne) tökéletesen tisztában vagyok már jó ideje, és mégis szoktam bizony 400 forintért dupla-dupla hamburgeket vásárolni a fentebb említett – amúgy didibár néven futó – egységben valószínűleg annak tudható be, hogy hiába vagyok akármilyen szar anyagi helyzetben ésszerűen kezelni a pénzt akkor sem tudom. Legalább ma is rájöttem valamire.

… mondd, meddig bírod – énekli Szekeres Andris a Stereomilk Csillagtelep című slágerében, és most valahogy pont eszembe jutott ez a dalocska, mivel nagyjából így fest épp a lelkem tükre:

Nem mondanám, hogy túl kellemes érzés, amikor így begyullad, mindenesetre vigasztal a tudat, hogy reggelre kb. annyira csipás lesz, hogy ki se fogom tudni nyitni. Sebaj, a mai nap amúgy is a szemészet jegyében telt, de ha végigolvassátok a postot erre ti is rá fogtok jönni.

Az egész tulajdonképpen a hétvégén kezdődött: már szombaton éreztem, hogy valami nincs rendben, mivel nagyon fájt a szemhéjam. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentősen, mivel nem voltam rákényszerülve, hogy kontaktlencsézzek, ezért az idestova 5-6 éves atombiztos (az ellen is véd) szemüvegemben borostásan igénytelenkedhettem végig ezt a pár napot. Persze szombaton eltöltöttem néhány órát a kedvenc kocsmám mélyén, ahol a keksz (sőt akár egy bicikli is) megállt volna a levegőben, olyan tömény volt a füst, és gondolom ez se tehetett túl jót szegényemnek. Ma hajnalban volt kritikus a szitu, amikor megpróbáltam belegyömöszölni a lencsét, amit némi fájdalom, és kín árán sikeresen meg is oldottam. A végeredményt, amit hosszas kitartó monitorbámulással (némi neonfénnyel megtámogatva) sikerült elérnem a fenti képen láthatjátok.

Pedig aztán pont ma akadtam rá egy (illetve kettő) csodálatos kis programra, amely F.Lux néven fut (köszi a kockablognak a tippért), és kicsinyke mérete (kábé fél mega) ellenére igencsak hasznos az ilyen monitorba gyógyult hülyéknek, mint amilyen én vagyok, ugyanis állítólag sokat segít a szem épségének megóvása érdekében. Alkotói észrevették, hogy este sötét van (nahát), de a monitor amit bámulunk órákig nem alkalmazkodik ehhez a változáshoz. Ezen lehet segíteni ezzel a kis tool-lal: nappal – amikor amúgy is van fény a helyiségben – a megszokott hideg színeket láthatjuk képernyőnkön, ámde este – amikor lámpafény mellett toljuk a netet – átvált melegebb, barackszínű tartományra. Mindezt elegáns módon úgy tették bárhol a Föld kerekén használhatóvá, hogy a programnak megadjuk a koordinátáinkat (Székesfehérvár pl. 47.19N, 18.41E), és ettől kezdve ő szépen kiszámolja, hogy ahol élünk mikor kel-nyugszik a napocska (erre van nekijje egy jó kis toolja is, amit itt érhettek el). Szóval most, ahogy ezeket a sorokat rovom az egész felület szép rózsaszínes-barackos jelleget öltve pompázik, bár az is lehet, hogy csak kezdek megvakulni.

Itt látható a görbe, hogy melyik napszakban milyen színt állít be a képernyőnkre

Társprogramként megemlíthetném a  Workrave-t, ami a monitorbreak-ként  is emlegetett (nem, nem a betörésére utal a kifejezés) óránkénti tíz perces szünetre figyelmeztethet, sőt akár még testgyakorlatokat is javasolhat, amelyek segítségével kicsit felpezsdíthetjük a vérkeringésünket ezzel előzve meg pl. a mélyvénás trombózist (ami nem vicc, tényleg az ülőmunka eredménye lehet).

Mindenesetre – bár nagyon jó, hogy nem kékesen hideg fehér színt kell néznem – azt kell, hogy mondjam, hogy kicsit elkéstem ezzel, mivel a szemem sajnos már így is be van gyulladva. Eszembe is jutott pár sztori a múltamból ezzel kapcsolatban, amelyekkel hazafele jövet jól elszórakoztattam az autó úton tartásán fáradozó László nevű lakótársamat. Ezek gyakran eszembe jutnak a mai napig, úgyhogy nektek is leírom. Kezdjük időrendben:

még anno 4-5 éve Győrben dolgoztam egy nagyon korrekt, és abszolút nem szégyenteljes munkakörben. Öltönyös-nyakkendős meló volt, sőt még papírmunkám is volt rendesen miatta, de nem mondanám annak a kifejezetten karrierlehetőséggel, és hosszú évtizedekig tartó munkaviszonnyal kecsegtető álomállásnak, mivel konkrétan házaló ügynök direktmarketinges értékesítési szakember voltam egy olyan főnök vezénylete alatt, aki minden reggel totál hülyét csinált a háromnegyed kilences szeánsz keretében, ami abból állt, hogy körbeállt a 30-40 kollega, ez meg a kör közepén baromkodott nekünk, hogy jól induljon a nap, és termeljük neki a bevételt. Aki nem dolgozott ilyen kókler helyen az el se tudja képzelni milyen milliője van neki: (vezetékes telefon percdíjairól szóló) szerződések kötéséről szólt a történet, és ha valakinek jó napja volt, és tudott ötöt kötni, az beérve az irodába megrázhatta a kiscsengőt (komoly, ki voltak készítve a polcra). Ha jobban dolgozott, és írt hetet, akkor máris jogosultságot nyert a nagycsengő használatára, de ha igazán nagy király volt, és összehozott kilencet, akkor bizony kolompolhatott egyszerre mindkettővel! Képzeljétek el azt a bizarr látványt, amikor egy meglett negyvenes kétgyermekes anyuka kéjes mosollyal az arcán rázza mindkét csengőt, melyre reagálva Pali a főnöki irodából ordít ki, hogy „Dzsúzííííí!!” (ami valamiféle örömöt kifejező szó volt nála). Kicsit elkanyarodtam a témától, de talán sikerült érzékeltetnem, hogy milyen figura volt ez a köpcös ötvenes, aki mindig vigyorgott, és olyanokat mesélt hétfő reggel az irodában, hogy a kurvák beleültek az ölébe a Balaton-parton. Egyszer ez az állat (nem tudok rá jobb szót) behivatott az irodájába, mert már napok óta nem tudtam kötni. Leültem a nagy íróasztalával szemben, és a következő párbeszéd játszódott le közöttünk:

– Jani, mostanában nem nagyon teljesítesz. Mi a bajod?

– Semmi Pali, kicsit el vagyok kenődve mostanában, magánéleti gondjaim is vannak, nem tudok a munkára koncentrálni – mondtam neki a szemébe nézve.

– Ugyan már, tudom hogy kikkel laksz együtt, biztos más van a háttérben (ezt azért mondta, mivel elég hm… szívós emberkék is laktak az albérletemben, és ezzel ő is tisztában volt, mivel az egyikük szintén a munkatársam volt a cégnél)!

– Nem, Pali, tényleg csak rossz napjaim vannak, de majd összeszedem magam.

– Figyelj már… te nem drogozol?

Nézek rá döbbenten, erre folytatja:

– Mert látom, most is véreres a szemed.

– Nem drogozok, az a kontaktlencsétől vérzett be.

– Jaj ugyanmár, ilyen emberekkel laksz, biztos szívsz te is! – jelentette ki, és hiába próbáltam meggyőzni, hogy tényleg az a rohadt lencse a ludas egész egyszerűen képtelen voltam, és elkönyvelt engem is mint ifjú titán kábítószer-függőt.

Persze később is volt bajom abból, hogy érzékeny a szemem: amikor tavaly márciusban jelentkeztem ehhez a céghez ahol most is gyarapítom a világnagy-kakát muszáj volt a városban aludnom egy estét, hogy másnap mehessek felvételizni. Persze akkor még nem volt albérletem (miért is lett volna, még nem lehettem biztos abban, hogy lesz munkám), így egy éjszakára Dezső barátomnál (aki még most se Dezső, de túl sok brutál dolgot írtam vele kapcsolatban már itt, hogy indokolt legyen megőrizni az anonimitását) töltöttem. Ez nem is lett volna gond, ha nem tartana egy macskát, kinek neve Mária, és szőre is van (petefészke már annyira nem), amelyre viszont én meglehetősen allergiás vagyok. Ennek folyományaként reggelre konkrétan nem maradt fehér része a szememnek, annyira véreres lett, továbbá a lélegzés is elég nehezen ment, mivel asztmát is okoz nálam ez a fajta allergén. Mehettem be úgy felvételizni, mint egy jamaicai raszta egy húzósabb másfél hetes reggae-fesztivál után, és ilyen fejjel kellett jó benyomást keltenem az interjúztatókra. Szerencsére azért jól teljesítettem, így – drogos külső ide, drogos külső oda – mégiscsak felvettek. Mondjuk most, hogy már majdnem egy éve tolom ennél a cégnél már nem is tartom olyan meglepőnek ezt, mivel volt olyan kollegám, akit tragikus hirtelenséggel kirúgtak (mivel a durvább szétcsapott esték után néha nem jött be dolgozni, meg hasonlók), szóval nem én lettem volna az első vidám ember a csapatban 🙂

A régi weblapom logoja, amin az írást találtam (már meg nem mondom mivel csináltam, de tuti, hogy nem Photoshop-pal)

Előbányásztam az archívumomból ezt a sztorit, ami idestova 7 éve esett meg velem. Furcsa volt látni, hogy mennyit változtam (a felfogásom, és a stílusom is), kicsit kevésbé voltam hm… megfontolt annak idején talán. Tessék döbbenni szépen azon, hogy miket műveltünk, amikor fiatalok voltunk:

Tovább »

Enyhén megkésve ugyan de megleptem magam néhány aprósággal abból a kuponmennyiségből, amelyet jóapámtól kaptam ajándékba. Némileg hiányzott pár dolog az életemből, amelyek – ha egészében nézzük azt – totálisan feleslegesek a boldogságért vívott hosszú harc során, így megvásárlásukkal újabb tanúbizonyságát tettem annak, hogy az alábbi szösszenetben rólam énekel a két tag, akik már megvilágosodtak, és gondolom mindent maguknak állítanak elő a WC-papírtól a fogkrémen át a narancsig:

Szóval a fogyasztói társadalom hívószavának engedelmeskedve én is vettem magamnak négy felesleges apróságot, amelyből kettő mondjuk nem feltétlenül az, de ideveszem őket a felsorolásba, mert nagyobb örömet okoztak nekem, mint a többi, amelyeket nem lehet megenni. Nézzük őket sorjában (a képek esetleges homályosságáért elnézést kérek, ma még nem ittam szinte semmit, és remeg a kezem):

1. Béla, a pendrive:

Béla megvásárlása tulajdonképpen a Dropbox hívői státuszomhoz méltatlan cselekedet volt, de úgy éreztem mégiscsak szükségem lehet néhanapján rá, márcsak hatalmas, szinte emberi ésszel felfoghatatlan 8 gigás kapacitása okán. Béla nem éppen a pendrive-szépség csúcsa (nem egy flashmeghajtó-Adonisz mondhatni), és ez olyannyira igaz, hogy még a hivatalos oldalán se sikerült olyan fotót mellékelni róla, ami alapján az emberben esetleg vágy támadna a megvásárlására. Engem se ez vezérelt, inkább az, hogy le volt árazva, illetve, hogy – mint már említettem – nagyon sok minden elfér rajta, pl. tudok hurcolni a segítségével egyszerre akár 11 Gina Wild pornófilmet is. Ja, gyakorló pendrive tulajok számára (aminek most már én is büszkén mondhatom magam) ajánlom ezt, illetve ezt a csodás oldalt, ahol rengeteg hasznos segédprogit találhattok hozzá, illetve ezt, ahol pedig közkedvelt programok pendrive-ról futtatható, telepítést nem igénylő verziói sorakoznak.

2. Philip, a füles:

Philip nem a Zé Pluszos göndörhajú látens homoszexuális műsorvezetőről kapta nevét (aki azóta megházasodott, és legnagyobb meglepetésemre nőt vett el), de nevének eredete maradjon titok. Annyit kell tudni róla, hogy a cégnél ő lesz a társam a bajban, és végre nem a telefonom headset-jével kell a húszméteres jack-hosszabbítóval Laokoón-csoportot játszva zenét hallgatnom.

És most következnek az igazi gyönyörűségek, amik sokkal jobban feldobtak, mint Béla, és Philip:

Tovább »

Kipróbálom ezt a módszert, hogy majd ha végeztem az írással csak akkor adok címet neki (bár ez a nyüves WordPress ad automatikusan néki valami számkombóból álló elnevezést, nem tudja valaki hogyan lehet kikapcsolni? marha idegesítő), mert általában tényleg a postkereszteléssel szokott elmenni a legtöbb idő.

Szóval: mocskosul fáradt vagyok már megint, de kényszert érzek arra, hogy megírjak pár sztorit, gondolatot amik az utóbbi napokban bukkantak fel életem horizontján, vagy mi. Jelentősen megnehezíti a néha eszembe jutó világmegváltó eszmék megörökítését az utókornak a tény, hogy mire valami rögzítőeszközhöz (toll, billentyűzet, mikrofon, akármi) jutok addigra ezek az ideák a jótékony köd martalékává lesznek. Kéne egy marokdiktafon, és abba belesuttognám az örök igazságaimat, de ezzel meg azt kockáztatnám, hogy az emberek esetenként gyanúsan méregetnének, sőt nem túl feltűnő mozdulatokkal nyúlnának a telefonjuk felé, hogy segítséget kérjenek, mert egy flepnissel hozta őket össze a rosszsors. Ha ehhez a módszerhez fordulnék akkor valódi csodabogár lennék a többi ember szemében, így viszont elfelejtek mindent, amit viccesnek, vagy elgondolkodtatónak érzek, amikor egyedül bandukolok az utcán.

Az is csak totál véletlenül maradt meg, hogy amikor összeakadtam a két posttal korábban említettem jószággal, akkor egyből beugrott a babona a fekete macskákról, meg az előtted átsétálásról, és kicsit meg is ijedtem, hogy most emiatt az  incidens miatt lesz szerencsétlen napom. Ehhez képest meglepődtem, amikor ciccegésemre pozitívan reagált, és szinte odarohant hozzám egy kis simire. Utána meg eldobta magát, és nekiállt hemperegni. Nem volt az a magakellető szégyellős fajta maradjunk annyiban 🙂

Ez persze nem olyan hatalmas történet, de határozottan feldobta a reggelemet, amikor szokásos zombi-üzemmódomba váltva próbáltam átvágni a városon miközben a headset-emben a Képzelt Város dübörgött (egyre jobban tetszik, hallgassátok meg!). Kristálytiszta volt a levegő, szinte szögletesen-kristályosan-kvarcosan csillogott az ég, és ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy a lehető leggyorsabban az albérletbe jussak (mert azért a mínusz nyolc az mínusz nyolc) akkor talán meg is álltam volna gyönyörködni a reggeli utcaképben. Ilyenkor vagyok dühös a világra a csóróságom miatt, mert ha megtehetném már rég vettem volna magamnak egy jó fényképezőgépet, és lőhettem volna ma is pár remek fotót.  Sebaj, legalább számítógépem van, tudok írni, ez is valami.

Csapongás esete forog fent: eszembe jutott a – már szintén említett – Manökken Proletarz egyik dalszövege, amely annyira tetszik, hogy kis híján saját postot is áldoztam neki. Imigyen hangzik:

Légy szabad, de ezt sose lássák rajtad
Jogos haragod is rejtsd csak el
Fedezd el minden egyes hibádat
Ha jól csinálod, az égig emel

Manökken Proletarz – Kényszerű a mosolyod

Hát végülis ha sorra vesszük ezeket a nagyon (tényleg!) jó tanácsokat, akkor elmondható, hogy az első nálam maximum ebben a blogolósdiban merül ki (illetve dehogy: van azért még néhány privát szabadság-faktor növelő tényező az életemben, amelyek sorra az – alaphelyzetben – élet szépségeire koncentráló életfelfogásomból adódnak). Jogos haragom elrejtésében még nem vagyok elég profi, de komoly erőfeszítéseket teszek azért, hogy kevésbé kapjam fel a vizet minden apró-cseprő hülyeségen. Ezen esetek jelentős része vezethető vissza az életemben jelentkező frusztráló tényezőkből adódó feszültség helytelen vagy elégtelen levezetésére. A hibák felfedezésében már ennél jobban teljesítek: néha belegondolok, hogy mennyi energiámba került rájönnöm önnön gyengeségeimre, és még több meló volt felfogni, hogy nem az a megfelelő módszer ezek megoldására, ha a körülményekre, és a környezetemben élőkre hárítom a felelősséget azzal, hogy őket okolom a saját hülyeségeim miatt. Vajon mások is ennyit elemezgetik önmagukat azért, hogy elviselhetőbbé váljanak a szeretteik/kollegáik számára? Szerintem sokan nem fektetnek erre semekkora hangsúlyt mert túl buták ahhoz, hogy rájöjjenek, hogy ezt hogyan is kell, és sokkal kényelmesebb nekik másokat hibáztatni ahelyett, hogy saját magukban keresnék az okokat. Eme eszmefuttatás is rávilágított egy hibámra: imádom osztani az észt, és gyakran nem veszem észre mikor kezdek el szájbarágni, vagy épp túlzottan a részletekben elmerülve untatásba átcsapni 🙂 Úgyhogy ugorjunk is.

Megvolt ez a csodálatos szilveszter is végre valahára. Évek óta kopik kifele belőlem a karácsonyi hangulat (és amíg nem lesz saját kölköm tuti, hogy vissza se fog térni), de most már a szilvesztert is komoly veszély fenyegeti: sima berúgásnak fogtam fel az egészet, és az a szomorú, hogy ha így állsz hozzá, akkor az is lesz, és nincs az az Isten, hogy hangulatba hozd magad. Azért elugrottunk a helyi Tescoba, és egészen furcsa érzés volt tudni, hogy fél óra múlva bezár, úgyhogy illene sietni a vásárlással… Egy ilyen üzletnél, ahova akár hajnali fél4-kor is elugorhatsz egy kis jégkrémért egészen fura feelingje volt a sok lelakatolt bevásárlókocsinak, meg a a zárás időpontjáról tájékoztató néninek a hangosbemondóban. Az idő szorításában azért gyorsan vételeztünk néhány üveg pezsgőt, bort, rengeteg sört (200 volt a féllittyós Heineken, a három decis meg 250… és volt, aki abból vásárolt, meg volt bontva a zsugor :)), meg egy kétdekás Hubertust csak a biztonság kedvéért. Ezek után nekivágtunk a városnak, benéztünk a kedvenc kocsmánkba is, ahol konfettit válogatott néhány igencsak ráérő helyi erő (később beszállt Dobi is, a helyi legenda, akiről annyit kell tudni, hogy vitte már el a mentő detoxba a pulttól, de másnap reggel – megbízható ember lévén – kitépett magából minden csövet, és nyitáskor már kint ácsorgott az ajtó előtt). Nem volt nehéz ezt megunni, úgyhogy el is indultunk a vasútállomásra, hogy a győri vonaton folytassuk a fergetegpartit. Itt már volt azért néhány sör bennem, így cigánybeállításra kapcsoltam a telefonom (tudom, parasztság, de mentségemre legyen mondva, hogy ha állt a vonat halkítottam, és nem is tücctücc szólt belőle), hogy jobban teljen az idő. Beértünk Győrbe nagy nehezen, megnéztük a Krigli névre hallgató minőségi vendéglátóipari helyiséget (az úri közönség verekszik, kitűnő széklábak, hogy Rejtő Jenőt idézzem), megállapítottuk, hogy ez ugyanolyan kocsma, mint a pápai, ahol másfél órával korábban voltunk, és – hogy elkerüljük az éjfél bekövetkezését egy ilyen csótányrágta késdobálóban – elindultunk a Városháza felé. Már a Baross-híd közepén jártunk (pont a sínek felett), amikor a népek szépen visszaszámoltak, és beütött az éjfél, majd megszólalt a Himnusz. Mi baktattunk tovább (a lehető legkevésbé hanyag testtartással), és én azért próbáltam kompenzálni a vigyázzállásunk elmaradását némi énekléssel, amely lényegesen jobban sikerült, mint Király Lindának néhány éve. Megnéztük a tűzijátékot, a villogó rendőr- meg mentőautókat (egy pillanatra úgy éreztem, hogy a rendőr is ember, merthogy milyen jó fejek, hogy ezzel is emelni akarják az est fényét, de a társaság egyik tagja egyből kifejtette, hogy szerinte azért vannak itt, hogy demonstrálják a jelenlétüket, nehogy valaki balhézni merjen…),  a sok kivilágított fa alatt félrészegen tántorgó emberkét, és elindultunk a házibuliba, ahova hivatalosak voltunk. Bizonyám, nem csak úgy bele a nagyvilágba, mindenféle koncepció nélkül, de nem ám! Meg volt szépen tervezve minden 🙂 El is indultunk Tamás barátom vezetésével (mert csak ő tudta az utat), ámde amikor a Rába Kettős hídhoz értünk döbbentem rá, hogy ez itt bizony a gettó kapuja, ugyanis Újvárosba vezet. Ezt a városrészt csak Mordorhoz tudnám hasonlítani, mert legalább annyira veszélyes, és annyi ork nyüzsög mindenfelé. Egyszer – még anno amikor a városban laktunk – egy szép nyári estén poénból elindultunk Győr eme csodálatos vidékére inni Tamással, mondván milyen poén lesz vegyülni egyet a polgártársakkal. Emlékszem, körülbelül 300 métert tehettünk, és fordultunk is meg szépen, mert az utcán csoportokba verődve álldigáló békésen szotyizó entitások elég szúrós szemekkel tekintettek ránk. És most ez a hülye szilveszter éjszakáján akar minket bevinni oda. Elég ijesztő volt a helyzet, pláne hogy olyan köd ereszkedett a városra már órákkal korábban, hogy a feldobott keksz megállt volna a levegőben, de úgy gondoltam, hogy úgyis vagyunk elegen, majdcsak marad valaki életben, aki elmondhatja a rendőröknek, hogy hogyan néztek ki a támadóink. Elindultunk. Tamás a híd után nekiállt pisálni, mi meg persze odadobtunk neki néhány petárdát, hogy ne unatkozzon annyira, szóval megpróbáltuk a lelkünket mardosó félelmet egy kis mókázással elütni… sikertelenül. Gyorsan elhaltak az erőltetett kacajok, és mindenki saját gondolataiba mélyedve próbált nem tudomást venni a ránk váró viszontagságokról. Előttünk már láttuk is a környék lakóinak alakjait a ködben mozogni (Fekete majmok Gorillák a ködben, de hol marad Sigourney Weaver? :D), és a távolból valami lény rekedt rikoltása fagyasztotta meg bennünk a vért. Idegesen markolásztam egyetlen fegyverem, a pezsgősüveg nyakát készen arra, hogy bármikor ránk ronthatnak a Gonosz hordái. Egyszer csak egy kis térségben fellibbent a ködfátyol, és felbukkant két lény az utcai lámpák fényében… szerencsére háttal, és elég távol is voltak nekünk, de még elhallatszott hozzánk az egyik harci kiáltása: „ÉN ÖT ÉVET ÜLTEM SOPRONKŐHIDÁN!!” Mindannyian megdermedtünk a rémülettől. Úristen, ez egy igazi harcos, talán valamelyik horda vezére, ha ennyi mindent elért már az életben!

Ilyen viszontagságok után nagy nehezen odaértünk a házibuliba, ahol körülbelül 15 fiatalember tartózkodott egy nyomorúságos szocreál panellakás 50 négyzetméterén. Senki nem okádott, nem ordítozott ortó mód bebaszcsizva, de még csak aludni se tért senki az elfogyasztott szesz hatására egy vödörrel az ágya mellett… Mindenki szinte teljesen józan volt. Itt iszogattunk kicsit, készült pár fotó, és videó, többek között arról is, amikor hajnali 2-3 fele az erkélyről kilövöm életem első tűzijáték-rakétáját egy pezsgősüveg segítségével. Kérdeztem is a pirotechnikust (gyk.: a srácot, aki robbantási szakértőre itta magát), hogy miért nem éjfélkor lőtték ki ezeket mint minden rendes ember (a kutyák meg basszák meg, rohanjon világgá mind), mire közölte, hogy azért, mert éjfélkor rendhagyó módon rakéta helyett az albérlet televízióját röptették ki az erkélyről, mindezt a harmadikról 😀 Ennek járulékos hatása volt az is, hogy másnap jött a főbérlő és közölte a bulit szervező fiatalemberrel, hogy lehet szépen nekiállni összepakolni. De most komolyan: milyen ember már az ilyen? Nálunk még anno a Szent István úti albérletben volt olyan, hogy ott aludtak nálunk 20-an a 60 négyzetméteren (nem, nem túlzok), mindenki a lépcsőházban ment fel koncert után a lakásba (a negyedikre) csatak részegen ordibálva, sőt hajnali 4-5 fele maga a főbérlő is személyesen tiszteletét tette az afterparty-n, mivel felhívták a lakók… másnap meg jött, begyógyult szemekkel nyitottam neki az ajtót, megkérdezte, hogy kijózanodtam-e már, és közölte, hogy a következő ilyen alkalomnál repülünk 😀 Ehhez képest egy lightos TV-röptetés igazán semmiség, de ez van, vannak ilyen begyöpösödött barmok a világon.

Mindenesetre a házibuli után visszasettenkedtünk a civilizációba (azért azt hozzá kell tenni, hogy lényegesen csökkent a szívünket mardosó félelem hatásfoka az elfogyasztott szeszeknek hála), benéztünk (szó szerint) a Bridge-be („1000 forintos beugró? ti vicceltek!” – nevettem a nagydarab jegyszedők arcába, majd megfordultam, elindultam kifelé, és közben folyamatosan vártam, hogy mikor kapom az ütést a tarkómra), és a vasútállomás felé vettük az irányt. Megnéztünk két tesztoszteron-túltengéses barmot, ahogy verekszik a Baross utcán, pózoltunk egyet a halászó kisfiús szobron, majd felkászálódtunk a vonatunkra. Én állítottam ébresztést, hogy nehogy továbbutazzunk, de utólag kiderült, hogy felesleges erőfeszítés volt, mivel fele úton ébren voltam, és a kis Vukkal birkóztam, aki mindenáron a szabadba szeretett volna jutni. Szerencsére elkerültem ezt a meglehetősen kényelmetlen szituációt. Ezek után már csak hazasétáltunk a kihalt városon át (igaza volt húgomnak, hogy ennél sokkal nagyobb flash, amikor fényes nappal 9-10 óra tájt próbálsz úgy hazatántorogni, hogy a világodat nem tudod, és az emberek meg úgy néznek rád mint a véres rongyra).

Mint a fentiekből is látszik én alapvetően jól éreztem magam – ellentétben a többiekkel – és végre bírtam tovább is a kiképzést, és nem hajtottam álomra a fejem éjfél környékén. Ez köszönhető volt annak is, hogy a Hubertusról egész egyszerűen megfeledkeztünk, így nem is ittunk semmilyen rövidet az este folyamán. Jövőre talán komolyabb szervezéssel kéne nekiindulni az egésznek, bár akkor meg elveszik az oly fontos spontaneitás, amitől tényleg igazán jó lehet egy buli. Lehet, hogy pont ez volt a baj: azzal, hogy volt lebeszélt házibuli, ahova mehettünk megöltük a spontán buli örömét. Jövőre más recepttel próbálkozunk, de szerintem ez se volt olyan rossz. Tizes skálán egy gyenge ötös.

Fehérvár újra. Reggel régi ismerősként üdvözöltek a város fölé magasodó kéményekből gomolygó égboltra fagyott füstfelhők, és a mínusz nyolc fokban didergő macskaköves utcák. Újra itt vagyok, és máris érzem, hogy az új évhez új izgalmak dukálnak: reggel egy hatalmas fekete kandúr dorombolva rohant felém, hogy cirógassam. Jól indult a nap, remélem az év is ilyen lesz…