System of a Down – War? (és máris jobban indul a nap :)):

Tibi, a csajom másik pasija

Közös barátnőnk van a Quimby-s Kiss Tibivel, úgy fest… Sebaj, megosztozunk rajta, én legalábbis 2028-ig a magaménak tudhatom 🙂

Romantikus lelkületűeknek következzék egy dal az új lemezükről, amelyet meghallgatva világossá válik, hogy miért gondolom azt, hogy én és Tibi lyuksógorok vagyunk:

Az új Quimby album egyik száma

A szám címéért kattints ide (csak nem akartam egyből lelőni a poént) ▼

Az új albumuk  alapján (főleg ha a címét, és a címadó dalukat vesszük) akkor legalábbis ez a helyzet. Bizony, 2009-ben még létezik olyan zenekar, akik idestova 20 éve ezt hirdetik, és még most, a punkhullám lecsengése után jópár évvel is adnak ki albumot olyan címmel, hogy Riariaanarchia. Ez már csak azért is komikus, mert meglett 30-40 éves emberekről van szó, akik már igazán kinőhettek volna az ilyen ideológiákból, de nem az én dolgom ezt megítélni. Ők gyerekkorom nagy kedvencei, a HétköznaPICSAlódások, akik hosszas hallgatás után nemrég rukkoltak ki ezzel az elmés című lemezükkel. Pozitív, és hatalmas pirospontot érdemlő megoldás, hogy ingyen letölthetővé tették weboldalukon a teljes albumot (ezzel beállva az ingyenes zenék sorába, amik a telefonomon figyelnek, legalizálódok), de ha valakit fűt a vágy, hogy a kollekciójában tudhassa a lemezt fizikai valójában is, az megveheti 2000 HUF-ért.

Bár ez a PICSA már nem az a PICSA, akik akkor voltak, amikor süldőpankként levonatoztunk Tamás barátommal a tízéves koncert kedvéért még Pécsre is (aztán utána itthon a Klastromban lehetett menőzni, amikor megszólalt a zenegépben a koncertfelvétel, hogy mi ott voltunk :)), bár az is lehet, hogy én nőttem fel közben kicsit. Esetleg ők öregedtek meg. Fene tudja, mindenesetre ez már nem a Csegevárás – Bordélyházas punk, ami 10-12 éve volt.

Ennek ellenére vannak a lemeznek jó pillanatai is, Feri némelyik darabhoz igazán frappáns, és elgondolkoztató dalszöveget rittyentett. Mindig is ez volt a zenekar fő erőssége: a mondanivaló, és a markáns véleménynyilvánítás vitte el a hátán a gyakorta sivár, és technikailag nem elég kiforrott zenei alapot. Bízván ebben, és a régi szép idők emlékére szedtem le a 16(!) számot az oldalukról, és szerencsére nem kellett csalódnom. A zenei alap a jól megszokott, ne számítsunk semmi kiemelkedőre, viszont a szövegekre érdemes odafigyelni, bár a Dollár, Hatalom, Pornó zseniális sorait összességében nem közelítik meg.

A kezdőtétel (a címadó dal, még egyszer nem írom le ezt a bugyuta szóvicc-szerűséget) tipikusan semmitmondó punkhimnusz szeretne lenni, de nem lesz az, azt borítékolom (és nem csak azért, mert már kihalt a zenekar alól a törzsközönség). Koncentráljunk inkább a kiemelkedő pillanatokra: ilyen például a rohadt idegesítő zenei alapokkal megtámogatott, ámde kifejezetten botrányos szövegű ( „ez ám a csikló, kiköpött Lendvai Ildikó”) Rocco Siffredi, a Tomcatékkal egyetértő Szabad Tibet (amelyben ők is elítélik a kínaiak Tibet ellen irányuló aggresszióját („szarunk az olimpiádra, hol van a Dalai Láma?”)), a Zenés diktatúra („Szálasi és Horthy, Rákosi és Kádár a múlt ködébe vesznek, mi meg itt maradtunk árván, se kormányzónk se bölcs vezérünk, nincs felettünk senki, pedig milyen jó volt vezényszóra vágóhídra menni”), de a személyes kedvencem a lemezről az utolsó track, amely a Még élek címet viseli, és keserédes életöröm itatja át a szövegét. A legjobb ez a versszak belőle, amely Viliről, a zenekar 2006-ban autóbalesetben elhunyt tagjáról szól:

Volt egyszer egy barátom
Ez a kibaszott zene őt is a sírba vitte
Ő a sásdi gonosz Sid
A szerencsétlen végig csak ezt hitte
Szívott, piált, száguldozott
de egy éjjel felrobbant vele a járgány
Mit számít, hogy megsirattam?
Azt képzeltem halhatatlan
Végül mégis fölé került a márvány

Hja, az is adhat életörömöt, hogy az ember azért boldog, mert ő még él a haverjaival ellentétben…

Összegezve: az album jó lett, bár – szerintem – elmarad a régi Globalhéval bezárólagosan véget ért szériát alkotó lemezek színvonalától. Főleg a zenei alappal nem vagyok kibékülve: túl egysíkúra sikerült a fúvósok és a zongora szerepeltetése ellenére is. Mindezek ellenére őspicsásoknak, és gyakorló punkoknak (most komolyan: vannak még ilyenek?) kötelező darab, de a mainstream rockzenén (Muse, Tokio Hotel, Disturbed, ilyesmik) nevelkedettek kerüljék el nagy ívben!

Mi történik, ha a zombicicák bedurvulnak? Megtudhatjátok a következő enyhén beteg videóból:

Akit esetleg nagyon megragadott a háttérzene nyújtotta zenei élmény, az meghallgathatja itt (voltam olyan lusta jófej, hogy most nem loptam le az oldalról mp3-ban), továbbá pólók is vannak a témában itt (talán ideér még karácsonyig, ha rendeltek…).

Észrevettétek, hogy kezd átmenni a blog alternatív underground zenekarok bemutatásainak színterévé? Ez persze nem baj, sőt örülök, hogy talán kicsit én is segíthetek a magam szerény módján ezeknek a tehetséges fiataloknak népszerűbbé válni. Mai kiszemeltem a velencei gyökerekkel rendelkező Kipu zenekar, akik saját bevallásuk szerint tingli-tangli minimálrockot, (hangzatosabban kifejezve underground funky-punk-popot) nyomnak immáron bő három éve. Ami fontos, és joggal büszkék rá a srácok, hogy 2008 nyarán megnyerték a Fishing on Orfű Feszt tehetségkutatóját, amelynek eredményeként Lovasi András (a Kispál és a Borz énekese) felkarolta őket egy demo rögzítésének erejéig, sőt 2009-ben a Le petit fes nevű gyöngyösi megmérettetésen is sikerrel orozták el az első helyet.

Zeneileg viszonylag könnyen behatárolhatóak: lightos alterrakendroll, amely engem leginkább a korai Kispál-lemezekre emlékeztetett, de természetesen sajátos hangulattal, és szövegvilággal egyedivé varázsolva. Konkrétan olyan az egész, mintha aláfestő zene lenne a jelenethez, amikor az első igazán tavaszi napon kilépsz az utcára, vakít a fény, és lágy langyos szellő kevereg körülötted. Megnyugtató igazi pengetős aligtorzított dallamcentrikus rockzene, abból is a lötyögősebb fajta, néha-néha jelentkező kicsit pattogósabb-zúzósabb betétekkel. Szövegileg hozza az „elvárt” standardot: elszállt, nem túl materiális, inkább a látomásos költészet kategóriába sorolható sorok követik egymást. Jó példa erre a ‘Háffárrúú’ című számuk első versszaka:

Apró férgek a szívben fényes égkövek gyanánt
Mással miért büszkélkedni erre mindenki felfigyel
Csinálj úgy, hogy nem tudsz róla, ezzel elmegy néhány óra
Így legalább boldog leszel
Aztán indulásra készen én most már csak arra kérem
Keressünk egy jó irányt, keressünk egy jobb irányt

Mindenképpen érdekes színfoltjai a rádióbarát underground (tudom, paradoxon) színtérnek, akikre érdemes odafigyelni, fogunk még hallani róluk!

Ízelítőnek íme három számuk, tessék kattintani:

Kipu – Háffárrúú

Kipu – Masztiff

Kipu – Részegen

(mindegyik  letöltése egyben)

Itt pedig megtekinthető egy koncertfelvétel a srácokról, ahogy a Részegen című számot csapatják:

A zenekar hivatalos oldala itt van, míg a myspace-est itt találjátok!

Hirtelenjében ez jutott eszembe – immáron sokadszorra – meghallgatván a Képzelt Város nevű zenekar első (és remélhetőleg nem utolsó) nagylemezét, amely a ‘Mit nekem’ címet kapta. A friss – nem egészen egy hónapos – anyagról annyit kell tudni, hogy ugyan nem alkalmas  házibulikba tánczenének, de cserébe nagyon kellemes kis melankóliát sugároz, amelyet az énekes, Oláh Gergő néha kicsit sírdogálós hangszíne tesz igazán hm… a lehangoló nem a legjobb szó ide, de mindenesetre nem az a fajta zene ez, amit az ember a „cabrioval száguldanak a tinik, mert megkezdődött a nyári szünet, és mennek bulizni a tengerpartra fiúk-lányok vegyesen” jelenet alá elképzel egy huszadrangú amerikai tinivígjátékban. Maradjunk annyiban, hogy experimentális, progresszív, indusztriális muzsika ez megtámogatva könnyed, majdhogynem légies zongora – és csellóbetétekkel, sőt a Hercules című számba beleszőtték Latinovits Zoltán hangját is (ahogy épp Ady ‘A muszáj Herkules’ című versét szavalja), ezzel teremtve nagyon hatásos hangulatot.

Nem az a könnyed kis háttérzene, de pont ez az erőssége. Kell ilyen is.

A zenekar szóbanforgó albuma letölthető a myspace, és a hivatalos oldalukról egyaránt.

Engedjétek meg, hogy bemutassak egy zenekart, ami a magyar underground alternatív mjúzik egyik markáns színfoltjává vált az évek alatt, bár én csak a napokban vettem a fáradtságot, hogy rájuk gúglizzak (éljen az újmagyar). A formáció neve Manökken Proletarz, és bizonyos hangulatokban kifejezetten jóleső elborult lemezzel rukkoltak elő, amely a nyári táborok hangulatát idéző „Diszkréten élvezz” címet viseli. Érdekes, hogy ez a banda is – többek között – Szigetszentmiklóshoz is köthető gyökerekkel rendelkezik, ugyanúgy mint a Pál Utcai Fiúk, úgy látszik arrafelé van valami altergócpont. Mindenesetre én örülök annak, hogy zenélni kezdtek, és az új lemezen meg is találtam az új kedvenc számomat (talán még last.fm-en is love-oltam, ami nálam nagyon nagy szó), mégpedig az utolsóelőtti, Szánalmas lehettél című track vált a szívem csücskévé pár hétre. Meghallgatni itt lehet:

Manökken Proletarz – Szánalmas lehettél

Természetesen a tömegízléshez képest meglehetősen meredek a műfaj, amiben ők mozognak, de szerintem pont az egyediségük adja meg az értéküket. Akinek a fenti ízelítő alapján megtetszett ez a női énekhangba oltott Kispál/PUF elegy, az itt találja a hivatalos oldalukat (letölthető mp3-akkal egyetemben), itt pedig a Myspace-üket!

1.

Nos, ahogy azt már egyesek megsejtették (nem is értem honnan) valóban a Kispál és a Borz szerepel a lista első helyén! Gratulálok a helyes megfejtőknek, nyereményük egy baráti kézszorítás, és egy kocka serital amelyeket nullákba és egyesekbe kódolva szeretnék nekik küldeni ezúton 🙂

Hogy miért pont ez a sokak által divatzenének, és tizenéves picsogó kislánykák által körberajongott, sőt egyenesen haknizenekarnak titulált banda nyerte el ezt a megtisztelő címet nálam? Leginkább azért, mert konkrétan rajtuk nőttem fel, egészen zsenge ifjúkorom óta imádom majdnem mindegyik lemezüket. Volt, hogy megcsináltam azt, hogy Ajkán csöveztem egy éjszakát a buszpályaudvaron egyedül, mert elmentem a koncertjükre, és nem érdekelt a hideg! Fejből tudom az összes számukat, sőt – lakótársaim, barátnőm, hugom, és még jónéhányan tanúsíthatják – gyakran előfordul, hogy zuhanyzás közben eléneklem mondjuk a Szécsi Pált, vagy a Presszórockot, csak hogy zeneművészeti élményben részesíthessem azon szerencsétleneket, akik velem egy lakásban tartózkodnak amikor rámjön a vinnyoghatnék 🙂 Szóval Lovasi a szívem csücske, Kispál meg egy nagyon jó gitáros, az épp aktuális dobos meg le van szarva, úgyis váltogatják őket félévente, mindenesetre az én kedvencem Csülök volt, mert ő dobolta le a Bálnák ki a partra című lemezt (többek között), ami nagy kedvenc a megjelenése óta eltelt 10 évben.

Lovasi dalszövegei – amelyek versnek is beillenek, sőt felsőoktatási intézményekben elemezgetik is őket rendesen – messze a legjobbak a magyar zenei palettán (a külföldit meg nem értem, tehát előfordulhat, hogy van olyan német zenekar, ami szebbeket játszik, ki tudja), és igazán ért az úr a hangulatfestés nehéz mesterségéhez. Amikor épp nem befordult lemezt adnak ki, akkor igazán felemelő élmény lehet meghallgatni a számaikat, amelyek tényleg felvidíthatják az embert, vagy akár – mintha egy jó könyvet olvasnánk – elrepíthetnek egy sosevolt tájra (mint ahogy az velem megesett már pl. a Házibuli Debrecenben hallgatása közben, és még csak szer se kellett hozzá).

A Kispál nem akart sikeres lenni, nem követte a trendeket soha, mégis trendivé vált. Emlékszem, annak idején az „őskispálosok” hogy fújtak az „újakra”, akik a Csinibaba című film sikere után kedvelték meg a zenekart, és más számot nem is nagyon ismertek eleinte, mint a „kicsitszomorkásahangulatomámát”. Akkortájt lett országszerte híres a banda, és akkor indult a meg a folyamat, amelynek eredményeképpen beverekedték magukat abba a nagyon szűk elitbe, akik megélnek a zenélésből, nem kell mással foglalkozniuk (tudtommal még a Tankcsapda tudta ezt megcsinálni, senki más). Manapság már azért vannak enyhén szólva is necces megmozdulásaik amelyek a popularitásra törekvésként jöttek le a számomra (pl. a Csík zenekaros bohóckodás, amely véleményem szerint a számok megerőszakolása, hiába mondta a Lovasi, hogy szerinte a Csillag vagy fecske jobb népzenei feldolgozásban). A mostanában az ilyen, és ehhez hasonló kicsit lehangoló tendenciák ellenére mégiscsak szerethető a banda, bár úgy fest, mintha kezdenék megunni ezt az egészet így bő húsz(!) év után, és mindenki másfelé kacsintgat. Lovasinak pl. ott van a Kiscsillag, ami tényleg nem egy rossz zenekar, de valahogy mégis hiányzik valami a számokból szerintem, ami azokat igazán nagy himnuszokká tehetné. Nem tudok egy számot se megnevezni a két eddig megjelent albumukról, amire azt mondanám, hogy igen, ez van akkora sláger (bármennyire utálom ezt a szót, mégis ezt kell használnom), mint mondjuk a Ha az életben, a Kicsit szomorkás, az Emese, vagy akár a Szőkített nő. Ez kicsit azért szomorú, de remélhetőleg – ha már a Kispálnak vége is lesz – azért a Kiscsillagban még tovább fog élni ez a tábortüzes-nyáriéjszakás-főiskolásos-fiatalokvagyunkos őszinte rákendról, amilyen a régi szép időkben (amelyek most vannak, csak nem vesszük észre :)) jellemezte a zenekart. Én nagyon drukkolok nekik, mert szeretném még olyan koncerten rekedtre ordítani magam, amelyiken a Lovasi áll a színpadon, akármi is lesz a zenekar neve.

Végezetül – mintegy illusztrációképpen – következzék néhány igazán ütős dalszövegük, hogy lássátok miről is beszélek:

Apa, anya és a kígyó

A kígyó felment apához a várba,
És ráfonódott a horkoló apára,
És anya átnyúlt a sötétbe, miért téveszt
Apu a lélegzésben. -Ugye, nincsen bajod édes?

– Szemmi, szemmi – sziszegte apa helyett a kígyó,
És anya megkívánta, szeretkeztek, – Mily jó!
Suttogta anya a kígyó oldalába,
– Mint régen, mielőtt itt laktunk a várba’.

Ugye emlékszel? – Persze!-a kígyó emlékezett,
Mert régen is ott volt már néha az apa helyett
Olyankor apa az ágy szélére ült,
S nézte, ahogy a kígyó anyába merül.

Nade ez régen volt, apa most meg is halt,
És anya reggel felkel és elpöcköl egy angyalt.

Szécsi Pál

E dalt alkotó elemek
A közéjük elvegyült
Romantikus elemet
Álmodozás közben
Meglepték és rózsaszín
Ruháit letépve
Benzint locsoltak rá és
Gyufát dobtak habtestére.

Mondták: ‘Nézd, hogy ég!’ -és kérdezték,
Hogy gondoltál-e ilyen végre,
És botokkal böködték,
Hogy szólaljon mostmá’ meg végre.

Az meg nem szólalt meg,
Hanem csak égett
Olyan szépen, olyan sárgán,
Hogy a mentősök sírtak, látván,
Hogy áll, áll, áll, áll, égve áll,
Mert képes erre a romantika,
Még így, haldokolva is.

Hát énekeljük ezt a dalt,
Amiből sajnos már kihalt
A romantika az előbb,
És minden a szigorú erőt
Ünnepli most benne,
Legyen példa erre
A gitár és mondjuk ki végre,
Nincs is szükség éneklésre!

Zár az égbolt

Maradunk élve, valamit mondunk,
Mi okunk van rá, aki megáll
Homokos, vizes síkon, az tudja:
Tovább kell menni, szétnézni kár,
Nem ott a parton van az a balkon
Szomorú nővel, aki talán
Szeretni tudna egy ilyen bajszost,
Aki egy cseppet se mediterrán.

Igyekezz, az égbolt zár!

Talán egy déli tengeren télen
Nyirkos vaskorlát, langyos eső,
Jól van, majd holnap,
Elhagyott csónak
Aljában alszom, és elhever ő
Valami ágyon Magyarországon,
Balatonszárszón közelebbről,
Mindenki alszik, aki haragszik,
Csak abban dolgozik némi erő.

Igyekezz, az égbolt zár!

Úgy volt pedig, hogy ki fogjuk bírni,
Kíváncsi voltál, hogy kibírod-e,
Úgy volt, hogy mindig a másik hal meg,
Más bolondul meg, mi meg sose,
Egy mutatványom van még, ha látom,
Hogy sokan néztek, megmutatom,
Nálam egy fénykép, tessék csak nézzék,
Bálnák a parton, de minek vajon?

Olvastam már olyan véleményt a neten, hogy mekkora hülyeség tizes listákkal operálni egyes blogíróknak ahelyett, hogy szép esszékkel bombáznák a nagynépet, merthogy ez nem „újságírás”. Nos, a szóban forgó véleményt nem tudom már linkelni (mivel furcsa módon elfelejtettem felvenni az író feedjét, nahát), de ami biztos, hogy szerintem hülyeség lázadozni a listás postok ellen. Én kifejezetten szeretem a „10 legdurvább pornójelenet”, meg a „10 legröhejesebb halál”-szerű írásokat, mivel ezekben az írók tényleg a bestet igyekeznek összegyűjteni, és ez gyakran vezet érdekes, és lebilincselő eredményre. Nekem is volt már egy hasonló postom egyszer réges-rég, amely – legalábbis a Google-találatokat tekintve – egész nagy népszerűségre tett szert (és elég informális is volt a listás elrendezésből adódóan), így én híve vagyok az efféle megoldásoknak.

Ennek szellemében következzék egy tizes lista azokról a zenekarokról, amelyek valamilyen formában hatottak a kicsiny életemre, értve ez alatt azt, hogy bizonyos életszakaszaimban/helyzeteimben nagy hatással voltak rám, akár negatív, akár pozitív értelemben. Úgy gondolom, hogy a zene lényege az, hogy érzéseket keltsen benned, és általa tudj jobban átélni hangulatokat, és világ életemben vonzódtam az olyan bandákhoz, amik erre törekedtek. Pont ez az oka annak is, hogy nem szeretem a lélektelen csak ütemre épülő zenéket, bár szerencsére jópár éve kinőttem a dackorszakomból (tudjátok, amikor az ember elvből nem hallgat olyan zenét, amiben nincs gitár), és bizony vannak elektronikus stílusban is nagy kedvenceim azóta (csak hogy a Faithless-t, vagy a Massive Attack-et említsem), így elmondhatom magamról, hogy egész nyitott vagyok a világ sokféle zenei stílusára. Amit viszont tutira nem fogok hallgatni, az a grindcore, a black metál, a goa, a reggae illetve a klezmer (a lista még folytatható persze) 🙂 Ezek a zenék nem nagyon pendítenek meg bennem húrokat, márpedig – ahogy már írtam is – az nekem nagyon fontos.
Következzék tehát a lista, amely tíztől megy lefelé ezzel valamelyest rangsorolva is az előadókat a rám tett benyomásuk szintje alapján:

10. Sexepil:

ez a ma már régóta nem létező zenekar meghatározó tényezője volt a megboldogult tinédzserkoromnak. A holland származású énekessel, és angol nyelvű szövegekkel operáló magyar rockzenekar két albuma került hozzám anno (a Love Jealousy Hate, és az Against Nature), és nagyon hasznosnak bizonyultak az útkeresős befordulós időszakaimban. Elég elvont progresszív-alter rockzene ez, slágeres énektémákkal (úgy értem slágeresek lehettek volna más zenei alappal). Ajánlott klasszikusok:

Bomb

Eroding Europe

This scream comes out of time.

9. Zagar:

újabb keletű a rajongásom Zságer Balázs bandája (projectje?) iránt, mindenesetre villámsebességgel vette birtokba a ‘legtöbbet hallgatott előadók’ listám harmadik helyét a last.fm profilom alapján. Hihetetlen műgonddal megalkotott chillout-os trip-hopos nyugizene ez, amelyben profin keveredik az elektronika az élőhangszerekkel. Vannak igazán táncolható dalaik, olyanok, amelyek visszarepítenek a 80-as évek szintipopos zsánmiselzsáros éveibe, és vannak olyanok amelyeket a „szívós zene” kitétellel lehetne leginkább illetni. Ajánlott klasszikusok: Wings of Love, Bossa Astoria (ez a T-Online-os reklámzene amúgy), Mistery of Cinema.

8. Korn:

újabb banda, amely szintén megboldogult (hüpp) tizenes éveimben volt gyakori vendég a CD-lejátszómban. Sok szövegüket le is fordítottam anno magyarra (amelynek értelme nem nagyon volt, max annyi, hogy palléroztam az angoltudásomat), és igazi művészléleknek tartottam Jonathan-t, úgymond lelki társat véltem felfedezni benne (annyi eltérés azért volt köztünk, hogy engem nem molesztált apukám, míg őt – állítólag – igen, lásd Daddy c. szerzeményük). A zúzás keverve megragadó dallamú kiállásokkal a mai napig bejövős nálam, hát még az ötletes klipek, amikkel annak idején le tudtak nyűgözni engem. Amit manapság csinálnak már nem tud lekötni. Ajánlott irodalom: Freak on a Leash, Falling away from me, Blind.

7. Tankcsapda:

Magyarország legsikeresebb, egyben legellentmondásosabb bandája is örök kedvenc maradt (tavaly például mindenkit hátrahagyva mentem el a bulijukra egyedül az EFOTT-on, és nem bántam meg). Az utóbbi időkben művelt dolgaikkal már nem vagyok kibékülve (értsd: az utóbbi 8-10 év), de az örök klasszikussá avanzsált oldszkúl Tankcsapda számokat még mindig imádom, mivel süt belőlük a rockerromantika, viszont hiányzik belőlük az Ossian-os nyál (hála istennek). Amúgy a legutolsó számuk, ami igazán tetszett, az a Mindenki volt, mivel akkora energia volt benne, és olyan zúzás, hogy az ember haját levitte. A Mennyország Touristos, Örökké tart-os tiniopuszoktól viszont most felkavarodik a gyomrom rendesen. Kötelezők: Egyszerű dal, A legjobb méreg, Kicsikét, Lopott könyvek, Törölközők teniszütőkkel(!!).

6. Porcupine Tree:

szintén pár hetes ismeretség köt össze ezekkel a britekkel, akikről nem is olyan régen írtam is, annyira bejött amit művelnek. Pszichedelika, zúzás, lágy szólók, némi melankólia, és profi hangszeres tudás ötvözete a zenéjük, amelyet Stewen Wilson énekes kicsit borongós hangja koronáz meg. Nem nevezném bulizenének (bár van olyan számuk amiről az jut az eszembe, hogy egy agyontunningolt erőgéppel repesztek 250-nel valami kanyargós erdei úton, pl. a nem rég linkelt Fear of a blank Planet), de kifejezetten hallgatható, és szerethető muzsika, ami nem arra gyúr, hogy az ereidet vagdosd miközben hallgatod, egész egyszerűen szép akar lenni. Kötelező (azok közül amit ismerek):

Fear of a blank Planet

Remember me lover

The Incident (a vége zseniális!!)

Time Flies

Anesthetize.

5. Alvin és a Mókusok:

már megint a nosztalgia édes-keserű hangulata késztetett arra, hogy ez a zenekar is bekerüljön a szent tízbe, mivel hasonló érzéseim vannak velük kapcsolatban, mint a Tankcsapdával kapcsolatban, bár ők nem csak zeneileg, hanem úgymond emberileg (imidzsügyileg?) is negatívvá váltak számomra (ahogy ezt már kifejtettem régebben is). Azért a punkos-lázadós-szesszelismerkedős-koncertrejárós korszakomban annak idején meghatározó szerepet játszottak a lelki fejlődésemben, mivel Alvin gyakran írt olyan dalszövegeket, amelyekkel könnyen tudtam azonosulni, és még a zenei alapjaik is a koncerten könnyen pogózható kategóriába tartoztak. Mindezek mellett ráadásul írtak néhány olyan dalt, amelyek egy generáció himnuszaivá váltak (legalábbis én úgy gondolom, hogy a mai napig azok), mint például a Kurva élet. Az új számaikkal sincs semmi gond, kivéve hogy – néhány kivétellel – kiveszett belőlük az egyéniség, bár az is lehet, hogy csak én nőttem fel azóta… Klasszikusaik:

a már említett Kurva élet

Rémálom

Lacika

Jézusnak volt-e szakálla

Jóember.

4. Junkies:

ahogy közeledünk a lista eleje felé sorra kerülnek elő azok a zenekarok, amelyek nem csak kölyökkoromban, hanem a mai napig is szívesen hallgatott kedvenceim, mivel olyan zenéket írnak, amelyek számomra kortalanok, és fogyaszthatóak akár 10-12 év elteltével is. Ilyen a szóban forgó Junkies is, amely a Nihil című albumuk óta örök kedvencem, bár a kinézetükkel sokáig nem voltam kibékülve. Élénk emlék még most is az a sümegi koncertjük, amelyen én is ott voltam (sőt még egy kis esszét rittyentettem róla, ha érdekel valakit közzé is teszem) olyan 8-9 évvel ezelőtt, és már akkor is hatalmas rajongójuk voltam. Szekeres Andris, az énekes egy kibaszott nagy zseni (már ami a szövegírási képességeit illeti), mivel olyan dolgokról énekel, amelyeket mindenki a magáénak érezhet, és ráismerhet, hogy „jé, én is voltam már így!”. A számok az egyszerű rockandroll kategóriába tartoznak, egyszerű dalszövegekkel, amelyek mégis ütnek, mert nem akarnak többnek látszani mint amik. Örök kedvencek maradnak még akkor is, ha sokak szerint csak műrocker tizenéveseknek szólnak a számaik. Nagyon kötelezők:

Szabad a pálya

Élni tudni kell

Miattad iszom te állat

Alkohol

Minden álmom.

3. Pink Floyd:

ez a zenekar nem az az ötsoros fajta, úgyhogy nehéz lesz rövidnek lenni. Maradjunk annyiban, hogy legendás művészek ők, akik nélkül biztos hogy máshogy festene napjaink zenei világa. Ami számomra érdekes bennük, hogy őket sikerült nagyon megkedvelnem, míg a többi 70-es években tevékeny bandát (Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin, stb.) valahogy nem. Ők mások, mint apáink kedvenc rockzenéi, és nem biztos, hogy meg tudom mondani a dolog miértjét. A korai (nagyon korai) albumaikat leszámítva minden egyes számuk kincs, és ezek közül is kitűnik a Wall című album összes szerzeménye (amelyekből készült egy iszonyatosan ütős, mély mondanivalójú, mindazonáltal elég lehangoló film, amely szintén a Wall névre hallgat). Ideális zene lazuláshoz, az elszállósabb dalaikat konkrétan láttam már LSD-hez ajánlott zenék jegyzékében (mert bizony van ilyen is:)), a szövegeik pedig a mai napig aktuálisak, mivel az elidegenedés, a depresszió, és a boldogság keresésének vidám témaköreit járják körbe (néhány kivételtől eltekintve). Néhány hete láttam először a koncertet, amit a berlini fal romjainál adtak, és még így, felvételről nézve is hatalmas élmény volt nekem. Tudnak valamit nna. Kötelezők: Another brick in the Wall part 2., Comfortably numb, Keep talking, Yet another movie.

2. System of a Down:

éles stílus- és korszakváltás az előzőhöz képest, tudom. Emlékszek arra a csodálatos napra, amikor Ajkán a csingeri (helyi városrész) kóter 215-ös szobájában egy kölcsönbe kapott válogatáskazin először hallottam őket, konkrétan a Suite-Pee című számukat. Egyből kérdeztem is a kazi tulajdonosát, és ő mondta ki először a zenekar nevét, amely utána hosszú évekre kedvencemmé vált. Annyit írtak már róluk, hogy nehéz bármit is hozzátenni, úgyhogy csak ismételni tudom őket: meghatározó zenekar, amelyet örmény származású fiatalok alakítottak még a kilencvenes évek végén, és néhány év alatt szédületes karriert befutva reformálták meg a modern rockzenét. A zenéjük a szélsőségek között ingadozik: a lágy lírai dallamok hirtelen csapnak át eszetlen zúzásba, majd újra vissza, közben pedig mindvégig egységes egészet alkotnak a számaik. Ez a skizofrénia az, ami egyedivé teszi őket, és ennek köszönhetően voltam én is belehülyülve a zenekarba évekig, sőt nekik is fordítottam jópár dalszövegüket magyarra anno. Ők olyanok lesznek 20-30 év múlva, mint most a Rolling Stones az tuti, bár sajnos néhány éve feloszlottak. Meghallgatandók:

Toxicity

Sugar

ATWA

BYOB

Lonely day.

És most kicsit szemét leszek: az eddigiek alapján tessék megtippelni, hogy vajon melyik banda állhat a listám elején! Az alternatívákat kommentben várom! 🙂

(Két infó:

1. a választ hétfőn fogom megadni a kérdésre

2. tervbe van véve, hogy mellékelek néhány letöltőlinket a számokhoz, az is legkésőbb hétfőre meglesz!)

Az a jó abban, hogy alapvetően szeretek új zenéket meghallgatni, hogy néhanapján belebotlok olyan zenekarokba, akik – bár akár több évtizede is űzik az ipart – csak most válnak kedvenceimmé. Ez persze nem csoda, hiszen annyi zenekar van a világon, mint égen a csillag (vagy hogy egy köznapibb példával éljek Kispál-koncerten a szimatszatyros bölcsésztanhallgató leánygyermek), így könnyű elsiklani akár igazi remekműveket összeeszkábáló bandák mellett is. Ezek közé tartozik az általam mindössze néhány hete ismert Porcupine Tree nevű formáció is (akiknek a neve magyarul elég viccesen hangzik, ugyanis azt jelenti, hogy Sündisznófa… elég vizuális típus vagyok hozzá, hogy elképzeljem :)), pedig már idestova 22(!) éve zenélnek több-kevesebb sikerrel. Az általuk játszott zene psychedelikus/progresszív rocknak minősül, helyenként elég nyilvánvaló Pink Floyd-os áthallásokkal (lásd új album, azon belül is Time Flies, ami helyenként nagyon olyan, mint a Dogs a Floyd-tól), szóval a stílusból adódóan nagyon profi hangszeres tudással van a tagok birtokában. Már rég élveztem ennyire a zenehallgatást mint olyat: vannak számaik, amelyek 18 perc hosszúak(!) (mint az Anesthetize az előző albumról), és nem válnak unalmassá, mivel rendkívül változtatos a felépítésük. Igényes kis muzsika nna, és érdekes volt hallani, hogy hogyan kombinálták helyenként a klasszikus komplex dobtémákat és a monoton zúzós részeket egy számon belül. Ez a ritmus- és hangulatváltós megoldás engem a System of a Down legjobb pillanataira emlékeztetett, ami már magában nem egy rossz ajánlólevél, szóval aki kicsit is fogékony a gitárzenére annak szívből ajánlom az arcok muzsikáját. A következő videóval tessék tesztelni a Sündisznófa-kompatibilitási faktorotokat: